CoG

Az arab nép és a Közel-Kelet a próféciákban

II. Rész (2)


 

Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

 Copyright © 2015, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


Az arabok és az iszlám

Habár a Szentírás nem tesz konkrét említést magáról az iszlám vallásról, de az arabok és a velük rokonságban, illetve szomszédságban és szövetségben álló egyéb közel-keleti népek, - parányi kivétellel - az iszlám vallás hívei. Amikor a Bibliának a közel-keleti népekkel kapcsolatos próféciai igerészeit olvassuk, akkor tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a próféciák határozottan az általunk „Iszlám világ”-ként ismert entitáshoz szólnak. A szóbanforgó népek szellemiségét, ideológiáját, a Nyugathoz való viszonyát és jövőképét kizárólag az iszlám vallás határozza meg. Ez azt jelenti, hogy az arabokat és az egyéb iszlám népek politikai döntéseit az iszlám hite, céljai és annak próféciái vezérlik. A növekvő iszlám radikalizmus a Bibliában megjövendölt „dél királyának” az utolsó történelmi színrelépését és ezzel egyben a végidők eseményeinek a kezdetét fogja eredményezni.

Az ókor nagy birodalmainak (perzsa, görög, római) hosszú évszázadai alatt az arab törzsek a sivatagi területeiken más népektől nagyrészt elszigetelten élték az egyszerű, mindennapi nomád életüket. Megosztottan és szervezetlenül semmi hatást nem gyakoroltak a körülöttük felvirágzó nagy birodalmak és a történelem eseményeire. A vallás tekintetében bálványimádó pogányok voltak. A szétszórt arab törzsek vallási központja Mekka városa volt, ahol a prominens, Kedártól származó Koreish (arabul Qurays) klán felügyelte az arab vallási életet. A mekkai templomban 365 pogány istent tartottak számon, ahol így az év minden napján imádhattak egy bálványistent. A templomot fenntartó Qurays nemzetség nagymértékű anyagi bevételeit elsősorban a rendszeresen odalátogató zarándoklatok biztosították. Évszázadok telek el ebben az állapotban, miközben birodalmak emelkedtek fel, s tűntek le körülöttük. Amikor az első században végre eljött a Bibliában megígért Messiás és a kereszténység terjedni kezdett a környező pogány világban, az evangélium eljutott az arabokhoz is. A korai kereszténység különösen a nabateiták, a qahtaniták, valamint a Tayy, az Abd Al-Qais és s Taghlib arab törzsek között terjedt el. A nép további történelmét megformáló nagy és elsöprő változást azonban mégis az iszlám vallás megjelenése hozta el.

A korábban jelentéktelennek számító arabokat a VII. század elején kialakult iszlám vallás emelte fel és tette egy meghatározó erővé a világtörténelem porondján. Az iszlám vallás megalapítása a prófétaként tisztelt Mohhamed (570-632) nevéhez fűződik. Mohhamed a kedári Qurays nemzetség egy fontos családfájának, a Hashim klánnak volt a tagja. Az iszlám hit szerint Gábriel arkangyal 610-ben jelent meg először Mohammednek a Mekka közelében fekvő Hira hegyen, ahol egy isteni kinyilatkozást adott át neki. Az ekkor és a későbbi alkalmakkal átadott kinyilatkoztatások aztán a Koránban, az iszlám vallás szent könyvében lettek írásba foglalva. Mohammed a korábbi zsidó és keresztény Szentírások monoteista nézetét követve elszánt hirdetője lett az egy Istenben való hit ezen új formájának. Legkeményebb korai ellenzői saját családjából, a Qurays nemzetség arisztokráciájából kerültek ki. Ez annyiból érthető, hogy ők voltak a pogány arab vallás irányítói és haszonélvezői, akik minden áron meg kívánták őrizni a saját előkelő pozíciójukat és ezzel egyben természetesen a mekkai pilgrimátusokból származó jelentős mértékű bevételeket is. Az ellenállásuk azonban sikertelen volt, Mohhamed tanításai futótűzként terjedtek és megszületett az „iszlám”, aminek pontos jelentése: „behódolni (vagy alávetni magunkat) az Istennek”. Az Isten alatt az iszlám egyedüli igaz Istene, Allah értendő, ahogy azt a shahada, vagyis az iszlám rövid és tömör krédója is kijelenti: „Nincs más Isten, mint Allah, és Mohhamed az Ő prófétája.”  (lásd a bal oldali képet.) E zászló alatt indultak „téríteni” és hódítani az iszlám harcosok, akik Nagy Sándor óta nem látott gyorsasággal terjesztették ki a birodalmuk határait. Alig több mint egy évszázad alatt a római birodalom legnagyobb kiterjedését meghaladó, az Atlanti-óceántól az Indus folyóig terjedő hatalmas területeket hódítottak meg az „igaz hitnek” és tették a kalifátus részévé. Az arab seregek 638-ban elfoglalták Jeruzsálemet, amit Mekka és Medina után az iszlám vallás harmadik legszentebb helyeként tartanak számon.


A kalifátus ararab: خِلافة‎ khilāfa, jelentése: öröklődés azt az iszlám kormányzati formát jelöli, amelynek a Mohammed jogörököseként tekintett kalifa (arab: خَليفة‎  khalīfah, jelentése: jogörökös) a teljhatalmú vallási és politikai irányítója. A kalifa egy gyakori titulusa az Amir al-Mu'minin, jelentése: „a hívők vezére”. Más szóval, a kalifa az egész iszlám világ államfője, legfőbb vallási vezetője, jogásza, háború esetén pedig a hadvezére volt. A történelem négy főbb kalifátust tart számon:

A Rashidun Kalifátus (632-661)

Az Ummayad Kalifátus (661-750)

Az Abbiszid Kalifátus (750-1258, 1261-1517)

Az Ottomán Kalifátus (1517-1924)

Megjegyzés: az iszlám szunnita ágazatának megkötései szerint a kalifát az iszlám hívek, vagy azok képviselői jelölik ki. A síta ágazatban pedig a kalifa csak olyan ember lehet, aki nem csak egy Isten által választott imám (vallási vezető), de emellett Mohammed családfájából kell származnia.

Az iszlám kalifátusok létrejöttével eljött az arab nép megjövendölt nagysága (1Móz. 24:18). Tudjuk, hogy egy népet nem csupán a lakosságának a nagy száma, a katonai sikerei és hódításai tesznek naggyá, hanem mindazon pozitív dolgok összességei is, amit egy népként képesek elérni, illetve megvalósítani. Ezek együttesen emelnek naggyá egy népet vagy nemzetet. Mindent figyelembe véve a kalifátusok idején - miközben az európai kontinensre egy évszázadokon át tartó sötét korszak borult -, az arab nép a virágkorát élte. Óriási eredményeket értek el a tudomány több területén, mint pl. az algebra, a geográfia, az asztronómia, valamint a filozófia, az építészet és az orvostudományok területein is. De már a Rashidun kalifátus, vagy az arabok által az „igazságosság által vezérelt kalifák” (al Khulafa’ u ar - Ráshidún) uralma után kezdtek kibontakozni a megosztottság és vele a hanyatlás jelei, amikor az iszlám a szunnita és síta ágakra szakadt. Az Abbiszid kalifátus idején pedig kezdtek megmutatkozni a hanyatlás olyan nyilvánvaló jelei, mint a korrupció, a kényelem és élvezethajhászat. 1258-ban a mongolok Hulagu Kán vezetése alatt megtámadták a kalifátust, elpusztították Bagdadot és véget vetettek az abbiszidok uralmának. 1261-ben az újjászervezett Abbiszid kalifátus áthelyezte a székhelyét Kairóba, ám soha nem volt képes helyreállítani az egykori aranykort. 1517-ben végleg megtört az arab erő, amikor az ottomán török hódítók vették kézbe a kalifátust. Ezek után Izmael leszármazottai ábrahámi rokonaiknak, az ottománoknak egy négy évszázadon át tartó elnyomása alá kerültek, mialatt nem létezett egyetlen független arab állam sem. 

A kereszt és a félhold ütközése

Az Ummayad kalifátus 711 és 718 között terjesztette ki uralmát az Íbér félszigetre, amivel kezdetét vette a „keresztény” Európa és arab iszlám világ konfliktusa. Az iszlám seregek 721-ben már a galliai Toulouse-t ostromolták, ám sikertelenül. A frankok ekkor a római katolikus Európa katonai nagyhatalmát képezték, mint a római fenevad egy feje (megújulása) a hét közül. Az arab és berber seregek 732-ben újra támadást indítottak, s kezdeti sikerként bevették és kifosztották Bordeaux városát. Ugyanez év októberében azonban a Poitiers és Tours között lefolyt csatában Charles Martel tönkreverte az arab hódítók nagyobb számú seregét. A történészek szerint ez a történelem egyik sorsdöntő ütközete volt, amely megállította az iszlám európai terjeszkedését és ezzel egyben megmentette a „kereszténységet” is. A kalifátus megrökönyödve vette tudomásul, hogy az addigi gyors hódításokkal ellenben egy olyan erővel találta magát szemben, amely nem csak ellenállt neki, de képes volt vereséget mérni rá. Az arabok a mai napig úgy utalnak erre a fordulópontot hozó csatára, mint a ma'arakat Balâṭ ash-Shuhadâ, vagyis,  „a mártírok színhelyének csatája.” Ez az ütközet próféciai szempontból is fontos volt, hiszen a történelem folyamán gyakran ismétlődő, az észak és a dél királyai között oda-vissza folyó harcok részét képezte. Mindenesetre ezzel kezdetét vette az európai [névleges, hamis] kereszténység és az arab/iszlám világ élet-halál harca.

A két kultúra következő összeütközése a keresztes hadjáratok alkalmával történt meg. Az Abbiszid kalifátus hanyatló korszakában 1099 július 15.-én a Szentföld elfoglalását célul tűző európai keresztes seregek bevették Jeruzsálemet. A keresztesek a Deus le vult – „Isten akarata” - kiáltással, kegyetlen vérfürdőt rendeztek, lemészárolva a város védőit és lakosait egyaránt. A még az Ummayad kalifátus alatt 688 és 691 között felépített - a Templomhegyen máig álló - Szikladómot átalakították egy római katolikus templommá a Templum Domini – „a mi Urunk temploma”- elnevezéssel. A sikert követően a keresztesek végigrabolták, ölték és erőszakolták Palesztinát. Európa örömmámorban ünnepelte meg Jeruzsálem elfoglalását, az arabok pedig egy igazán felejthetetlen leckét kaptak a római „kereszténység erényeiből”. A felháborodott muszlimok azonnali ellentámadásba lendültek a nevezetes Szaladin (Szalah ad’din), Egyiptom és Szíria szultánjának hadvezérlése alatt. Szaladin dzsihádot, vagyis szent háborút rendelt el és győzelemre vitte a muszlim seregeket. 1187 október 2.-án sikeresen visszafoglalta Jeruzsálemet is. A keresztesekkel ellentétben, Szaladin képes volt pozitív tanúbizonyságot tenni a saját muszlim hitének erényéről azáltal, hogy kegyes módon bántatlan és szabad elvonulást biztosított a várost védő katonáknak és civileknek. A Szikladómra visszakerült a félhold. A harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) célja Jeruzsálem visszavétele volt, de az sem járt eredménnyel és 1191-ben a keresztesek elvesztették utolsó szentföldi erősségüket Akré-t is. A két világ között lezajló, két évszázadon át tartó harcok alatt két millió ember vesztette életét és az arabok a mai napig a keresztes hadjáratok alapján ítélik meg a keresztény vallást. Az arab kalifátust 1517-ben az ottomán török kalifátus váltotta fel, amivel az arab nép több évszázadra elvesztette a függetlenségét. A keresztény seregek majd csak a XX. Században, a brit Allenby tábornok vezetése alatt foglalták el Palesztinát és Jeruzsálemet 1917-ben, ami ekkor a brit mandátum területévé lett. Nem sokkal ezután létrejött a cionisták által megvalósított modern Izrael állama, amiben sokan a bibliai Izrael helyreállítását vélték megvalósulni. Ugyancsak a britek osztották fel a közel-keleti területeket és országokat oly módon, ahogy az a mai elrendezésében is látható, s ami a mai napig tartó folytonos konfliktusok egyik fő okozója. Az ottomán elnyomást az európai gyarmatosítás évtizedei követték. Az arab államok függetlenné válásával fokozódott az iszlám radikalizálódás, s vele az iszlám kalifátus egykori dicsőségében való helyreállításának igénye.

Az itt nagyon tömören felvázolt arab történelem általános ismeretnek mondható, az azonban már nem, hogy mindez miként képezi a Biblia próféciai történelem részét. Számításba kell ugyanis venni, hogy az ábrahámi ígéreteket öröklő Izsák fiai (a tíz „elveszett törzs”) a születésjogi áldások részeként elnyerték azt a „nagyságot”, amit meg sem közelített Izmael nagysága. Az iszlám hit szerint azonban Izmael a jogos örökös, és utódainak kötelessége kiharcolni azt, amitől Izsák jogtalanul megfosztotta őt. A folyamatokat leginkább az Iszlám Állam elnevezést viselő szélsőséges szervezet által kikiáltott kalifátus kezdeti sikerei tükrözik leginkább. Az iszlám jog szerint csak az a kalifátus hiteles, amit az egész iszlám világ annak ismer el, mivel azonban az IÁ esetében ez egyáltalán nem forog fenn, így ez a kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Ám ez koránt sem jelenti azt, hogy a közeljövőben nem fog megvalósulni a kalifátus reneszánsza. A muszlimok egy olyan hiteles próféta megjelenését várják, akit Allah felruház a helyreállítás feladatával.  Az iszlám próféciák szerint ez a Mahdi lesz.

 

- A folytatás folyamatban -