CoG

 Arimateai József és a brit egyház őstörténelme

Letölthető Word dokumentum

Letölthető PDF dokumentum

Ez a két részből álló írás két egymással szoros kapcsolatban álló témakörrel foglalkozik. Az első részben a bibliai Arimateai József életét és munkásságát vizsgáljuk meg, a második részben pedig az általa létrehozott korai brit, vagy culdee egyház története kerül rövid bemutatásra. Arimateai József életének és cselekedeteinek óriási hagyománya és irodalma létezik, és ebben a munkában tömörített formában összefoglaljuk mindazt, ami elérhető és le lett jegyezve erről a nem mindennapi emberről. A korai brit egyház történelmét pedig sok tekintetben az egyetemes egyháztörténelem fehér foltjának mondhatjuk. Tegyük hozzá, ez nem amiatt van így, mert a brit ősegyház történelme nem ismerhető, ennek ugyanis szintén roppant átfogó és alapos irodalma létezik a kereszténység legkorábbi kezdetétől fogva. Az egyszerű ok, ami miatt a brit egyház történelme meglehetősen ismeretlen, az az, hogy a korai időkben komoly kihívást jelentett az igaz bibliai gyökereket megtagadó, majd a római “fenevad” birodalommal frigyre lépő római katolicizmus számára. Tudjuk, a korai középkor óta az európai kereszténység arculatát Róma, illetve a katolicizmus határozta meg! Mivel aztán általuk lett megírva a történelem, így érthető módon mindent megtettek annak érdekében, hogy az ismeretlenség homályába szorítsák a rivális, és valóban bibliai kereszténység történetét.


 

Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

 Copyright © 2014, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 Weboldal: http://www.churchofgod.hu

 

1. rész

Arimateai József

Arimateai József neve mind a négy evangéliumban le lett jegyezve, mégpedig egy adott eseményhez kötődően, Jézus eltemetésének leírásakor. Máté evangéliuma a következőképpen vázolja ezt az eseményt:

Máté 27:57-60  57. Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. 58. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Erre Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. 59. József elvitte a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, 60. és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és eltávozott.

A másik három leírás kiegészül olyan részletekkel, ami a Mátéban nem került lejegyzésre. Márk verziója szerit:

Márk 15:42-46 42 Amikor esteledett – előkészület napja, azaz szombat előtt való nap volt –, 43. jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta az Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét.  44. Pilátus csodálkozott, hogy már meghalt. Magához hívatta a századost, s megkérdezte, valóban meghalt-e. 45. Miután a századostól megbizonyosodott róla, Józsefnek ajándékozta a holttestet. 46. Az pedig gyolcsot vásárolt, majd levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba és sziklába vájt sírboltba helyezte, s a sír bejárata elé követ hengerített.

Lukács verziója ugyancsak kiegészül olyan további részletekkel, amelyek az előző kettőben nem voltak megemlítve:

Lukács 23:50-53 50. Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. 51. Ő nem értett egyet a [a zsidó vezetők által hozott] határozattal és az eljárással. 52. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 53. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki.

És végül, János leírása:

János 19: 38-42 38. Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt – bár a zsidóktól való félelmében csak titokban –, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. 39. Nikodémus is elment, aki annak idején éjszaka kereste föl (Jézust), s vitt mintegy 100 font mirha¬ és aloékeveréket. 40. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba gön-gyölték. Így szoktak a zsidók temetni. 41. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. 42. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust.

Ennek az eseménynek a négy evangéliumi leírása után Arimateai József neve, illetve a további cselekedetei nincsenek is többé megemlítve a kanonizált Szentírásban. Így ez az ember az átlag bibliaolvasó számára nem több, mint csupán egy futólag megemlített “gazdag ember”, akit egyedül csak azért említett meg az Írás, mert ő volt az, aki kikérte Jézus testét Pilátustól, aki levette a testét a keresztről, és aki eltemette őt a saját sziklasírjában. Ezzel aztán le is zárult a szerepe. De ki volt ez az ember? Mert ha kissé alaposabban utánanézünk a személyéhez fűződő információhalmaznak, akkor nagyon sokatmondó megállapításokra juthatunk. A fenti idézetek alapján tudjuk: Arimateai József egy gazdag zsidó férfi volt és Jézus tanítványai közé tartozott, s mint ilyen, az igazság birtokában híven várta Isten országának eljövetelét. Emellett elismerten derék, igaz ember hírében állt, a közösség megbecsült tagja, aki ennek köszönhetően egy befolyásos tanácsossá vagy tisztviselővé lett, úgy a római udvarban, mint a zsidók között is. Valamint nem értett egyet a zsidók Jézussal kapcsolatos határozataival sem. A római Pilátus elé bátran be mert menni Krisztus testéért - minden bizonnyal az Isten Szelleme által vezetve - de a zsidók előtt ezt titokban tartva, mert a tanács tagjaként ismerte szándékaikat. Józsefnek az evangéliumi leírásokból ismert és itt felsorolt ismertető jegyei azért fontosak, mert gazdagságának forrása, hitben való kitartása, tisztviselői mivolta és Krisztus testéért való kérelme, valamint a zsidókkal való konfrontációja mind fontos tényezők voltak a hiteles keresztény történelem további alakulását illetően. Hogyan? - kérdezheti joggal az átlag bibliaolvasó. Nos, az alábbiakban mindezek részletesen bemutatásra kerülnek majd. Kezdjük azonban azzal, hogy Arimateai József nem csupán egy, a Bibliában megemlített személy volt, hanem egy történelmi személyiség is, akiről így a Biblián kívüli leírások is igen gazdagon megemlékeznek, a nevéhez fűződő keresztény hagyományokról és legendákról nem is beszélve.

A kereszténység legkülönbözőbb ágazatai “szentként” tisztelik Arimateai Józsefet, akinek az életéhez a legkorábbi időktől kezdődően hagyományok és “legendák” hosszú sora fűződik. Megemlítik őt bizonyos apokrif munkák, mint pl. Nikodémus Evangéliuma, de kitérnek rá az olyan korai egyházatyák is, mint Iréneusz, Hippolytusz, Tertulliánusz, Euszébiusz, a poitieri Hilary, és Chrysostom János is. A történelmi leírásokról nem is beszélve. A korai egyházatyák olyan részleteket is megemlítenek az életéről, amelyekről nem olvashatunk a kanonizált írásokban, de sokáig részét képezték az egyházak hagyományainak. Chrysostom pl. úgy tartja számon Józsefet, mint a Lukács 10-ben említett hetven kiküldött, vagy evangélista egyikét.

Habár Arimateai József egy júdeai zsidó ember volt, a második, vagyis a választott hazájának a brit szigetek Cornwall-ként, vagy Avalonként ismert, legendás területe mondható, ahová először csak üzleti kapcsolatok fűzték, később azonban már keresztény küldetését is itt töltötte be. Ennél fogva az életével és cselekedeteivel kapcsolatos Biblián kívüli igen terjedelmes irodalom nagyrészt brit eredetű, illetve brit vonatkozású. Arámiteai Józsefnek annyira meghatározó szerepe volt a korai kelta kereszténység történelmében, hogy a britek magukénak mondják, és saját egyházuk egy korai szentjének tartják őt. Különböző korok történészeinek egész sora írt komoly és átfogó munkákat József britanniai életéről és cselekedeteiről, valamit a brit királyi házhoz fűződő családi kapcsolatairól. Arimateai József leánya, Anna által ugyanis a dávidi vérvonal nátáni ága bekerült a Júdától származó brit királyi ház vérvonalába, aminek önmagában is nagyon fontos próféciai jelentősége van (lásd a
Dávid trónja című írásunkat). Egyike a József brit kapcsolataival foglalkozó ismertebb és igényesebb munkáknak az eredetileg archeológus E. Raymond Capt által megirt The Traditions of Glastonbury [Glastonbury hagyományai], amelyben egyféle felvezetésként az alábbiakat olvashatjuk:

 

“… A Biblia ezek után nem említi meg többé [Józsefet, az írás elején is idézett részeken kívül], ám nem maradtunk sötétben József azon óriási szerepével kapcsolatban, amit a kereszténység terjesztésében játszott.” - The Traditions of Glastonbury. Artisan Sales, Thousand Oaks, CA. 1983,  21. o.

Capt megállapítása nagyon helyénvaló, hiszen valóban nem kell a sötétben tapogatóznunk. Lássuk hát, mit tudhatunk meg erről az emberről bővebben annál, mint amit az újszövetségi írók tömören lejegyeztek vele kapcsolatban. Kezdjük a fent már megállapított tények alaposabb taglalásával.

A “gazdag ember” - Arimateai József gazdagságának forrása

Amint azt az evangéliumok is megemlítik, József egy igen gazdag ember volt. A nevéhez fűződő történetek alapján pedig elmondhatjuk, hogy egy rendkívül tehetséges, művelt és sokoldalú egyénről van szó. Habár a leírások szerint Jeruzsálemben is volt állandó lakhelye, székhelyét mégis a Jeruzsálem és Názáret között elfekvő Arimateába [mai Ramalla] helyezte. Ez érthető annak fényében, hogy József kereskedő és üzletember volt, Arimatea pedig egy fontos karavánút mentén helyezkedett el. Gazdagságának fő forrása azonban az innen távolra eső Britanniához köthető.

Az Encyclopaedia Britannica rámutat, hogy a brit szigetek egyes területei nagyon híresek voltak az ólom, réz, és különösen az ónbányáikról. A brit szigetekről származó ónnal való kereskedés már a korai föníciai időktől kezdődően ismert volt (Encyclopaedia Britannica, 1985, Macropaedia, 21. Köt. 424. o.). Ennek a fontos ércnek köszönhetően az egész Mediterrán partvidékén a Cassiterides, azaz, az "Ónsziget" névvel utaltak a brit szigetre. “A Cornis [Anglia dél-keleti parjának Cornwall-ként ismert vidéke] ónbányák híresek votak már azelőtt, hogy a rómaiak elfoglalták Nagy Britanniát az i.sz. I. században.” (uo. 424.o.) Az ónkereskedés folytatódott és virágzott a római időkben is, hiszen a római ipar és hadigépezet nagy igényt tartott erre a fémre. A könnyen megmunkálható ónnak tehát nagy keresete, s ebből fakadóan nagy kereskedelme volt szerte az ókori világban.

I. A. Richmond a “Roman Britain” című könyve részletes leírást nyújt a brit ónbányászatról és a brit ón Európa szerte zajló kereskedelméről:

 

A római megszállás alatt a híres brit fémek [réz, ólom, ón] közül a legismertebb az ón volt. Már Diodórius Siculus [I. századi görög történész] is lejegyezte azt, hogy miként szállították lovas szekerekkel a cornish ónt Gallián át Narbo-ba az i.sz. első században, és a brit partvidék fontos kereskedelmi központtá válását a virágzó kereskedelemnek köszönhetően… - Richmond, Roman Britain, 156. o.).

Az idézett Diodorus valóban hosszadalmasan írt a Cornwall-i ónkereskedelemről, lásd: Diodórius Siculus Booth’s féle fordításának I. köt. 311. oldalát. Számos más történelmi forrás foglalkozik a brit ónbányászattal, a terjedelem miatt itt csupán néhány példaértékű idézetet jelöltünk. Ezen a ponton inkább lépjünk tovább, és tegyük fel a kérdést: Mi köze a virágzó brit ónkereskedelemnek a zsidó Arámiteai József történetéhez? Nos, több mint gondolnánk. Cornwall-ban ugyanis élt egy zsidó kolónia, amely aktívan részt vett az ón kitermelésében és az azzal való kereskedésben. Cornwall környéke telítve van az ókori bányászat leleteivel, egykori szerszámok maradványaival, stb. Ezek a régi bányák, kohók és épületek a mai napig megőrizték elnevezéseikben az egykori zsidó jelenlétet. Richard Polwhele, a History of Cornwall (1803) című könyvében a következőket írja:

“A legkorábbi kohókat a zsidók épületei-nek nevezik, s az esetenként még megtalálható [eladásra elkészült] óntéglákat “a zsidók darabjai”-nak hívják…”

 

“Cornwall-ban alig lehet olyan óntermeléssel kapcsolatos helyet találni, amit ne az “old man”, [azaz, ’régiek’ vagyis az ókori bányászok] dolgoztak volna meg. Azokról a helyekről, ahol a régiek munkálkodtak, ezt mondják: ‘a föníciaiak vagy a zsidók bányásztak itt’. Az olyan, a helyi szóhasználatban fellelhető kifejezések, mint ‘a zsidó házak’, ‘a zsidó ón’, vagy ‘a zsidók által itthagyott’, az ‘atall’ valamint ‘atall szaracén’ mind ezeknek az idegeneknek a cornis bányászattal való kapcsolatát bizonyítják.” - Robert Hunt, Romances of the West, 1872.

“A Devonba és Cornwallba, Nagy Britannia leg dél-nyugatibb megyéibe való zsidó betelepedés a régmúlt, bibliai és római időkhöz vezetető vissza.” Dr. Bernard Susser, The Jews of Soutwest England, 1993. Az angol nyelvű teljes munka elérhető a weben is: www.eclipse.co.uk/exeshul/susser/thesis

 

"A zsidók létrehoztak legalább egy kereskedelmi központot Cornwall-ban a római időkben, ez Marazion (neve héber eredetet érzékeltet, feltehető jelentése Sion láthatárában, vagy Sion keserűsége), amit egykoron a Market-Jew, vagyis, a ‘zsidók vásárhelye’ névvel illettek, s az idevezető főút a mai napig a Market-Jew Street nevet viseli. Egy másik falu neve szintén héber eredetre utal, ez Menheniot, aminek eredetét a Jewis Chronicle munkatársa a héber min oniyot, azaz, ‘a hajókról’ [a partraszállás helye?] megnevezéshez vezeti vissza. – Jewish Chronicle 1860, Június I. szám.

Cornwall szerte megtalálhatók a zsidókra utaló kifejezések: a “bojewyan” (zsidók lakhelye), a “trejewas” vagy “zsidófalu”, és még sorolhatnánk. A lényeg, hogy az első századi Cornwall-ban jelentős számú zsidó élt, akik részt vettek a virágzó ónkereskedelemben.

Úgy a helyi cornwalli hagyományokban, mint egyéb világi és keresztény forrásokban is ismételt utalásokat találunk arra, hogy Arimateai József a római birodalom ónkereskedelmi érdekeltségét képviselte, és így gyakran tett üzleti utazásokat a brit Cornwall-ba. A bányászok nemzedékről nemzedékre átadott verseinek és énekeinek gyakori motívuma volt Arimateai József! Egy ismertebb bányászdal refrénje így hangzik: “József egy ón-ember volt [értsd: ónnal foglalkozó], igen, József az ónnal kereskedett” (S. Baring-Gould, Cornwall, 57. o.)

 

“Egy ismert hagyomány szerint Arimateai József székhelye Maraizon (egy kis cornwalli kikötő-város) volt, ahol ő és több más zsidó kereskedelmet folytatott a cornwalli bányászokkal.” – Ward, Lock and Co., Guide to Penzance, Land’s End and Scilly, London, 5. kiadás.

Arimateai József gazdagsága tehát elsődlegesen a brit ónkereskedelemből fakadt. A gyakori cornwalli útjai során a brit királyi család jeles tagjaival is baráti viszonyt alakított ki, így a legendás brit uralkodók, Beli, Lud, Llyr és Arviragus mind a barátai voltak.

Ezt a Cornwall-hoz kötődő gazdasági, illetve a brit királyi házzal való baráti kapcsolatot azonban a későbbiekben felváltotta egy sokkal, de sokkal mélyebb kapcsolat is, miután i.sz. 36-tól kezdődően evangelizálni kezdte a brit szigeteket. Emellett leánya, Anna, a brit királyi házba házasodott be, ami által a dávidi ház vérvonala képviselve van a mai angol királyi házban is! De ezzel kissé előre ugrottunk a történetben.

Arimateai József, a Krisztust követő hívő

Mint azt láttuk, az evangéliumok lejegyzik, hogy Arimateai József egy Krisztust követő és az Isten országát váró, hívő ember volt. A Nikodémus evangéliuma című apokrif irat szintén úgy mutatja be Józsefet, mint tanítványt. Józsefet azonban a Messiásban vetett hite mellett családi kapcsolatok is kötötték Jézushoz, ami választ ad arra, hogy miért adta ki neki Pilátus minden fenntartás nélkül a testét, s miért temette el azt a saját maga (feltehetően családi) sírjában.

A tanácsos – József, a “Decurio

Lukács említést tesz arról, hogy József egy “tanácsos”volt, Márk ehhez hozzáteszi azt, hogy “előkelő”. Ez a kifejezés azt érzékelteti, hogy József a zsidó tanács, vagy Szanhedrin tagja volt. Ezt megerősíti még Lukács azon kijelentése is, hogy “nem értett egyet a [Jézust érintő] határozattal és az eljárással”. Ez csak egyet jelenthet, azt, hogy a Krisztus kihallgatását és ítéletét levezető tanácsban ellenezte a zsidó vezetők Krisztust elítélő határozatát, s magát az eleve törvénytelen eljárást is. Igaz, törvénytisztelő emberként semmiképpen nem azonosulhatott az alábbi aljas szándékokkal és még aljasabb módszerekkel:

Máté 26:3-4 3 Ekkor összegyűltek a főpapok, az írástudók és a nép vénei [a tanács] Kajafás főpap palotájában, 4 és megegyeztek abban, hogy Jézust csellel elfogják és megölik.

Jelen kellett lennie a főtanácsban akkor is, amikor Jézust megragadta az érte küldött felfegyverzett csőcselék és a tanács elé vitték őt (Mt. 26:47-57). Itt megint csak nem érthetett egyet azzal az eljárással, hogy a főpapok és a tanács egyéb tagjai hamis tanúkat kerestek Jézus ellen, hogy halálra adják, ami nem sikerült még a hamis tanúk segítségéve sem (Mt. 26:59-60). Ha pedig nem értett egyet, fel is emelhette a hangját a tanács tagjaként. Jézus halála után az elöljárók maguknak akarták megkaparintani Jézus testét, s ennek a tervnek a tudatában ment József, a zsidók háta mögött, titokban Pilátushoz. A Nikodémus evangéliuma bemutatja, hogy emiatt aztán a zsidók ellene fordultak, börtönbe is vetették és meg akarták őt ölni:

Nikodémus Evangéliuma 7:1-2 1 Igen megmérgesedtek a zsidók József szavait hallva, megverték Józsefet és letartóztatták. Bezárták egy házba, melynek nem voltak ablakai. Lepecsételték az ajtót, mely mögött József volt bezárva és odaállítottak őröket is. 2 És még aznap - szombaton - a zsinagóga hercegei, a papok és léviták elrendelték, hogy a következő napon mindnyájan összegyűlnek a zsinagógában és már korán reggel a sokaság azt tárgyalta, hogy milyen formában fogják Józsefet megölni…

József ekkor egy csoda folytán megmenekült, azonban a röviddel ezután megkezdődő nagy keresztényüldözések során a zsidók végleg elűzték őt Júdeából.

Ugyanakkor József tanácsosi tisztje egy teljesen másik szemszögből is releváns. A jelek szerint ugyanis ő nem csupán a zsidó tanács tagja volt, hanem amellett egy római tisztséget is viselt. A latin Vulgáta fordításában a Márk 15:43 és Lukács 23:50 fordításakor Jeromos a latin “DECURIO” illetve NOBILIS DECURIO kifejezéssel adta vissza az eredeti görög euschemont bouleutesz-t. A görög euschemon-t, vagy latin nobilis-t a magyar fordítások az “előkelő” vagy nemes szavakkal fordították le. A görögben, ahogy a magyarban is, az előkelő, vagy pontosabban nemes, éppúgy jelölhet nemes jellemet, mint nemesi származást is. A görögben a bouleutesz szó szerint képviselőt jelent, de ez vonatkozhatott a zsidó tanácsra vagy politikai képviseletre is. Ennek latin megfelelője volt a decurio, ami eredetileg egy katonai cím volt, de később a római civil tisztviselőkre alkalmazták.

Emellett a korai brit és gall feljegyzésekben is ezzel a címmel illették Józsefet. Tette ezt többek között a wales-i Maelgwyn, a frank Rabanus Maurus (i.sz. 776-856), Mayence [Mainz] főpüspöke is, aki a Life of St. Mary Magdalene című kéziratot hagyta ránk. Ennek a munkának a 22. fejezetében Rabanus lejegyezte Jézus testének József és Nikodémus általi bebalzsamozását és sírba helyezését, pontos leírást adva a sírboltról, ami József tulajdonát képezte, valamint megjegyzi, hogy Józsefre a Nobilis Decurion címmel utaltak.

Gildas Badonicus (i.sz. 516- 570) - egyike a legkorábbi brit történészeknek - ugyancsak a latin Nobilis Decurio címet használta Józsefre vonatkozóan. Mi pontos jelentése ennek a latin kifejezésnek? A Jézus korabeli római birodalomban a decurio címmel az állami hivatalnokokat, tisztviselőket jelölték. Annyi bizonyos, hogy a decurio tisztviselet egy gazdaságilag nagyon előnyös, befolyással járó, s így természetesen kívánatos pozíció volt. Ezt egy Cicero-nak tulajdonított mondás is megerősíti, miszerint: “Könnyebb Rómában [a fővárosban] szenátorrá lenni, mint Pompeiben [vidéken] decurio-vá.” Ennek fényében egyértelmű, hogy Arimateai József római tisztviselőként és Róma szolgálatában vett részt az ónkereskedésben, ami nem csak gazdaggá, de a római körökben is befolyásos emberré tette őt. Pilátus részben ezért is teljesítette a kérését minden további nélkül, amihez talán hozzáfűzhetjük azt is, hogy a Péter evangéliumaként ismert apokrifban József, mint Pilatus bennfentes barátja és tanácsadója van bemutatva. 

És végül, József elismertségének - korábban a zsidók, majd a keresztények között is - volt egy további oka, mégpedig az, hogy Dávid király vérvonalából származott. Máriának, Jézus anyjának a nagybátyja, s így Jézus távolabbi rokona volt. Józsefnek valójában törvényes jogában állt volna Heródes helyében Izrael trónján ülni!

A Dávid-házi Arimateai József

Egy, az oxfordi Jesus College-ben található kézirat szerint: "Joseph de Marmore Bianka és Anna (ez utóbbi volt Jézus anyjának, Miriamnak az édesanyja) fivére volt; a Szűz Mária nagybátyja és Jézus távoli nagybátyja, akinek testét, mint hozzátartozó kérte ki Pontius Pilátustól.”

És valóban, a korai történelmi leírásokban Józsefre gyakran utaltak a decurio mellett a MARMORE címmel is. A marmore ugyancsak egy titulus, a mar jelentése “úr” vagy “előkelő” [uraság] a more, vagy mawe pedig nagyságra utal. Ezt a címet csak nemes emberekre használták, s mint látni fogjuk, Arimateai József maga is Dávid király vérvonalából származott, mi több, Nátán ágáról és így valóban egy nemesi család sarja volt, aki közeli rokonságban állt Jézus Krisztussal is! A paranoid, trónját eszelősen féltő Heródes megölette a királyi vérvonal több tagját (ő volt az, aki Jézust is el akarta pusztítani, amikor utasítást adott a két évnél fiatalabb gyermekek meggyilkolására (Mt. 2:16)). 

József a saját tulajdonát képző [feltehetően családi] sírba temette el Jézust, amivel nem mellékesen beteljesedett Ézsaiás egy messiási próféciája is, miszerint őt egy gazdag ember sírjába helyezik el (v.ö. Ézs. 53:9). Az általánosnak mondható közhiedelem szerint Pilátus valószínűleg azért adta át Jézus holttestét Józsefnek, mert ő Jézus barátja, illetve tanítványa volt. Csakhogy ez nem több mint egy alaptalan, több sebből is vérző feltételezés. A zsidó elöljárók tervéhez eleve és nyilvánvaló okok miatt hozzátartozott az, hogy megakadályozzák Jézus testének a tanítványai kezébe való kerülését. Ez világos abból is, amit Pilátusnak mondtak, amikor kérték Jézus sírjának őriztetését, arra hivatkozva, hogy a tanítványok ellophatják a tetemet, és azt hazudhatják majd, hogy feltámadott Jézus! Eredetileg ugyanis ők kívánták megszerezni, ugyancsak a tanítványokra hivatkozva. Pilátus engedélyezte is nekik, hogy saját maguk állítsanak őrséget a sír elé (Mt. 27:62-66)!

Mint azt korábban is láttunk, József azért tartott a zsidóktól, s amiatt ment titokban, de elszántan Pilátus elé, nehogy azok megelőzzék őt és maguk vigyék el Jézus testét! Elszántságának az oka részben a szükség, részben pedig a Krisztushoz való közeli családi viszonya volt. Szükség azért, mert ha azon az estén nem veszi le Jézust a keresztről és temeti el méltó módon - Ézsaiás próféciáját beteljesítve - akkor a Messiás testét a zsidók a vele megfeszített latrokkal együtt egy névtelen közös sírba helyezték volna, mivel a tetem nem maradhatott a kereszten a sabbat [ünnep] napján (v.ö. Jn. 19:31). József a tanács tagjaként tudatában volt ennek a tervnek, s ezt meghiúsította azzal, hogy elvitte és eltemette Jézus tetemét.

Igen, József valóban Jézus tanítványa volt, ám erre nem hivatkozhatott Pilátus előtt, hiszen ez önmagában nem adott volna jogalapot neki arra, hogy elkérje Jézus testét. Ha viszont ez alapján nem kérelmezhette, akkor mi alapján tehette ezt meg, ráadásul olyan “bátorsággal”, mintha erre valamiféle jog felhatalmazta volna őt? Az minden bizonnyal előnyére szolgált, hogy római decurio volt, de emellett valami jogi alapra is támaszkodnia kellett.

Nos, erre egyes egyedül az a rómaiak és zsidók által is elismert jogi alap szolgált, hogy ő a halott ember közeli hozzátartozója volt. Úgy a római, mint a zsidó törvények is kimondták, hogy - függetlenül a halál körülményeitől - a halottak eltemetése a legközelebbi hozzátartozók jogában állt. Miriam [Mária], Jézus anyja semmiképpen nem lehetett olyan lelki állapotban, hogy megtegye ezt a jog szerint egyébként is férfiakra háruló feladatot. Mária férjét, vagyis Jézus fogadott apját a Szentírás akkor említi meg utoljára, amikor Jézus mindössze 12 éves volt (Luk. 2:44-53), ami azt jeleni, hogy ő korán meghalt. Ezt tanúsítja az is, hogy Jézusra úgy utaltak Názáretben, mint az ács, Mária fia (Mk. 6:3). De bármi is legyen az oka, tény, hogy senki nem igényelte Jézus testét Józsefen kívül - aki a korai hagyományok szerint Jézus fogadott atyja és Mária nagybátyja volt - s tette ezt úgy, mint a legközelebbi rangidős hozzátartozó, azaz a család jogi képviselője. Ráadásul tisztségének és befolyásának köszönhetően a lehető legmegfelelőbb személy volt arra, hogy eredményt érjen el a római kormányzó előtt. Amennyiben Józsefnek nem lettek volna törvényes alapjai ahhoz, hogy a holttestet elkérje, Pilátus nem biztosíthatta volna azt neki. Erre a tényre minden egyes olyan szerző kitér, aki Arimateai József életével foglalkozott, így teszi ezt a nevezetes E. Raymond Capt is:

“Az eléggé világos dolog, hogy Mária férje korán meghalt, amikor Jézus még fiatalember volt. A római és héber törvények szerint ilyen esetekben a legközelebbi férfi hozzátartozó válik a család jogi képviselőjévé. Ez esetben ez a személy Arimateai József volt…"

 

“A szanhedrin Jézust bűnösnek nyilvánította. A Római és zsidó törvények szerint, ha a kivégzett bűnöző testét nem igényelte azonnal a legközelebbi hozzátartozója, akkor az áldozat testét egy jeltelen tömegsírba helyezik, s kitörlik a nyomát a hivatalos nyilvántartásból. A szanhedrin fanatikus tagjai, akik Jézusnak még az emlékét is el kívánták törölni, semmiképpen nem engedélyezték volna az eltemetését törvényes alapok nélkül.” - Capt, The Traditions of Glastonbury, 19-20 o. 

Habár József a zsidók szándékát ismerve titokban kérte el a testet, de ha nem lettek volna törvényes alapjai Jézus eltemetéséhez, akkor a zsidó szanhedrin azonnal elítélte volna őt valami törvénysértésre hivatkozva. De József törvényes hivatkozása és elismert státusza miatt csak annyira voltak képesek, hogy őrséget állítottak a már eltemetett Jézus sírja mellé, azzal az indoklással, hogy “nehogy a tanítványok ellopják” a tetemet. A tanácsban való kiállása mellett ez a “bűne” végleg “megpecsételte” József sorsát a zsidók szemében, akik, mint azt már korábban láttuk, azonnal meg is kezdték ellene az alattomos támadásokat. A keleti egyházak tradícióihoz szorosan hozzátartozik az a meggyőződés, hogy József Máriának a nagybátyja volt, s így Jézus Krisztus távolabbi nagybátyja. Ezt a motívumot az Arimateai József életéről szóló különböző könyvek és leírások is magukban foglalják, de még a Talmud is!

George F. Jowett, a The Drama of the Lost Disciples nagysikerű könyvében megemlíti, hogy “a Talmud szerint József Mária apjának az öccse, s így Mária nagybátyja volt, Jézusnak pedig a távolabbi nagybátyja.” (18. o.).

A British Museum-ban található nevezetes Harlein Manuscripts [Harlein kéziratok, egy ősi írásokból álló gyűjtemény] ugyancsak említést tesz arról, hogy Arimateai József Máriának, Jézus anyjának a nagybátyja volt (H.M. 38-59f, 193b). Az egyik iratban még az is megtalálható, hogy József leánya, Anna, Mária unokatestvére volt.

A XIII. századból származó, ó-francia nyelven megírt, “A Szent Grál nagytörténete” című munkában nyomatékosan le van szögezve, hogy “József az ő [Krisztus] édesanyjának a nagybátyja volt”, és “ez a József, amint azt az írások is tanúsítják, az ő [a Messiás] nagy-nagybátyja”. 

George F. Jowett, “Az elveszett tanítványok drámai története” című könyvében ezt írja:

 

“Az evangéliumok csak érzékeltetik, hogy Jézusnak volt egy fontos rokona Jeruzsálemben, akit a szekuláris történelem már konkrétabban Józseffel azonosít. Az idevonatkozó források fényében valóban okunk van arra, hogy Jézust és családját kapcsolatba hozzuk József családjával. Az meglehetősen nyilvánvaló, hogy Mária férje meghalt, amikor Jézus igen fiatal volt. A zsidó törvények fényében ilyen esetben a legközelebbi férfi hozzátartozó – ez esetben József – vált a család gondviselőjévé. Ez aztán számos dologra magyarázatot is ad. A történelem és hagyomány szerint Jézus gyakran volt a [távolabbi] nagybátyja társaságában, különösen a nagy vallási ünnepek alkalmával, és még annak is nyomát leljük, hogy Jézus alkalmanként elkísérte Józsefet amikor az hajóival Britanniába utazott. Ez a cornis hagyományok gyakori motívumát képzi, amit megerősít a számos, ókorból fennmaradt héber nevű tereptárgy is.“ - Jowet, The Drama of the Lost Disciples, 18-19. o.

“Az elveszett évek” - a gyermek Krisztus Britanniában?

Számos szerző foglalkozik Jézus ún. “hiányzó éveivel”. Való igaz, a még gyermekkorban járó Jézusról a Lukács 2:42-52-ben olvashatunk utoljára. Ezt a leírást aztán egy nagyjából tizennyolc éves űr követi Jézus életével kapcsolatban, hiszen ezután már csak a küldetését megkezdő Jézus története lett lejegyezve. Mondani sem kell, ez a hiányzó tizennyolc év sok spekulációra adott alapot.

Különböző teóriákat hallatunk azzal kapcsolatban, hogy a Lukácsban lejegyzett esemény és a mintegy 30 évesen megkezdett szolgálata közötti időben, Jézus “tanulmányi utakon” járt a világ különböző pontjain. Egyesek szerint Indiában, mások szerint pedig Tibetben járt és tanult titkos tudományokat és ősi bölcsességeket. Még egy olyan elmélet is ismert, miszerint Dél Amerikát is bejárta. Ezeket a teóriákat elsősorban a New Age irányvonalat képviselő szerzők híresztelik, akik egy, a New Age által fabrikált, guruszerű képet festenek az Isten Fiáról. Ezeknek a teóriáknak egyik fő motívuma az, hogy Jézus a legmélyebb emberi tudományok és ismeretek megszerzése miatt ment el tanulni ezekre a “bölcsességeikről” híres távoli, egzotikus helyekre (jegyezzük meg, az indiai, tibeti és más keleti tanok fontos elemeit képzik a New Age szellemiségnek). Az ilyen irányú spekulációkat semmiképpen nem lehet az evangéliumokra alapozni, hiszen az Isten Szent Szellemével betöltött Jézusnak semmi szüksége nem volt olyan emberi, sőt, hírhedten pogány iskolák tanításait és bölcsességeit elsajátítani, mint pl. a tibeti vagy indiai buddhizmus. Ám e teljesen alaptalannak mondható teóriák mellett létezik a világon egy olyan hagyomány is, ami sokkal életszerűbbnek és hitelesebbnek mondható a bibliai ismeretek fényében. Ez a szóban forgó tradíció szintén a brit Cornwall-hoz visz bennünket. A helyiek egy mélyen gyökerező hagyománya szerint Jézus legalább egy alkalommal elkísérte anyja nagybátyját, az ónkereskedő Józsefet erre a távoli útra. A Cornwall környéki helységekben tucat számra fordulnak elő a Jézus látogatását felelevenítő anekdoták. Ebben a rövid, inkább csak bemutató jellegű írásban képtelenség lenne a több tucatnyi hagyomány mindegyikét külön megvizsgálni, ezért ehelyett csupán egy rövid válogatásban mutatjuk be a tradíció lényegét.

Richard Barber összegyűjtötte a legismertebb brit hagyományokat, legendákat és mítoszokat, majd a gyűjteményt a Mythis and Legends of the British Isles című könyvében foglalta össze. Ebben a munkában számos idevonatkozó hagyományról is említést tesz, így pl. a következő leírást olvashatjuk:

„Egyesek azt állítják, hogy maga Jézus is felkereste Britanniát a nyilvános fellépése előtti rejtett éveiben. Somersetben volt hosszú ideig. /.../ A későbbi glastonbury-i apátság területén Jézus házat is épített magának. Angliai évei alatt járt Cornwallban is, ahol a Camel folyó torkolatánál lévő Jézus kútjáról mondják, hogy az ő emlékét őrzi. A néphagyomány egyéb helyeken tett látogatásáról is megemlékezik; csupán Nyugat-Angliában mintegy húsz helységről tartják, hogy Jézus meglátogatta. Ha Krisztus valóban járt Britanniában, azt csak fiatal éveiben tehette, Arimateai József társaságában. Mindenesetre az anglikán egyháznak semmiféle mondanivalója sincs Jézus látogatásáról, a hagyományon alapuló hit azonban rendíthetetlenül tartja magát.”

És valóban, legalább húsz nyugat angliai helységben vannak hagyományai annak, hogy Jézus ott látogatást tett fiatal korában. Egy ilyen ismert történet szerint József és Jézus gyakran kötötték ki hajójukat a természet formálta kikötőben a Camel folyó torkolatában, ahol ivóvizet vettek fel a hajóra.

 

"A környéken található egy ősrégi kút, amit a régi idők óta csak “Jézus kútja”-ként ismernek. A kútról az a hír járta, hogy gyógyító ereje van. A kút évszázadokon át zarándokhely volt, s még ma is láthatóak annak a kápolnának a maradványai, amit e kút fölé építettek. A legkorábbi ezzel kapcsolatos feljegyzések a XIII. századból maradtak fenn, de a történet valódi eredetének ideje nem ismert. – Capt, The Traditions of Glastonbury, 29. o.).

Egy másik történet szerint, a Józseffel Cornwall-ba látogató Jézus elsajátította az ón bányászatának módszereit, miután másokkal is megtanította azt, hogy miként kell kivonni az ónt a földből és megtisztítani azt a wolframtól. Vannak, akik ezt a hagyományt kapcsolatba hozzák a Malakiás 3:2-3 verseivel.

E. Raymond Capt felelevenít egy régi, idevonatkozó helyi mondást: “A Mendip csúcsán fekvő Priddy-i plébánián ma is él egy régi szállóige: ‘Olyan biztos, mint ahogy az Úr Priddyben járt.’” (Capt, The Traditions of Glastonbury 34. o.)

A cornwall-i Sz. Just helységben pedig az a legenda járja, hogy amikor az ifjú Jézus József hajójából a partra szökkent, egy lapos kőre lépett rá. Érdekes módon, amikor 1932-ben a “Keresztelő kút”-ként ismert kegyhelyet megtisztították, előkerült egy különleges és ismeretlen írásjelekkel ellátott lapos kő, és Sz. Just lakosai – akik meg vannak győződve arról, hogy Jézus meglátogatta ezt a területet – bizonyosak afelől, hogy ez a kő azonos a legendákból ismert kővel. Úgy gondolják, hogy a különös írásjeleket azért véste rá valaki egykor, hogy jelölje az utókor számára azt, hogy ez a legendás kő. (u.o. 33. o.). A Cornwall nyugati részét bemutató régi térképeken még fel voltak tüntetve az olyan, Jézussal kapcsolatos megnevezések és látványosságok, mint “Corpus Chisti” (Krisztus teste) és a “Wheel of Jesus”, azaz, Jézus bányája (a kornis nyelven a wheel jelentése: bánya).

A Cornvall bányakörnyékeit egykor meglátogató Jézus, mint “az a fehér tunikás gyermek” maradt meg a helyiek köztudatában és még ma is utalnak így rá. E környéken gyakoriak a “tunikás keresztek”-nek becézett furcsa keresztalakzatok. Ez a fajta kereszt nem fordul elő sehol máshol a brit szigeteken, de nem találkozhatunk velük sehol máshol az egész világon sem. Ezeknek jellegzetes, kora kelta stílusú kereszteknek az alsó szárai kiszélesednek, csaknem szoknyaszerűen, s a keresztek előtt egy kitárt karú, tunikát viselő gyermek áll, amint az a mellékelt ábrán is látható. 

 

“A kereszt egyrészt egy durván megformált keresztből áll, amelynek egyik oldalán egy térdig érő tunikát viselő gyermek figura van ábrázolva. Ez esetben tehát nem a kereszthez szegezett Messiás ábrázolását [vagyis a “feszületet”] láthatjuk, hanem egy fiatal fiút áldásra kitárt kezekkel. Ezek a keresztek minden bizonnyal azon régidők emlékeit elevenítik fel, amikor a gyermek Jézus a nagybátyját annak egy üzleti útja alkalmával elkísérve ellátogatott e partvidékekre.”  – Raymond Capt, The Traditions of Glastonbury, 34. o.

Ivor C. Fletcher, a témakör egyik “megszállott” kutatója felfedezett egy igazán különös jelenséget, mégpedig azt, hogy a Britanniától távol eső felső-galileai maronitei és cautluei falusi népei is megőriztek egy idevágó történet. Eszerint az ifjú Jézus hajóácsként segédkezett egy kereskedelmi hajón, amelyik egyike volt a tíruszi kikötőt használó híres “társisi hajók”-nak!

A legismertebb hagyományok szerint a gyermek Jézus kapcsolatai elsősorban Avalonhoz, Glastonbury-hez, illetve egy később Somerset-ként ismert megyevároshoz kötődnek. A történetek szerint Jézus és József Avalon szigetén egy vesszőkből font, majd sártapasszal bevont kunyhót építettek egy patak mentén. Amikor József sokkal később végleg visszatért erre a helyre, akkor ugyan ezen a helyen felépített egy gyülekezeti házat, vagyis “church” épületet, szintén e kezdetleges módszerekkel. Sokkal később ezen a helyen egy templomot emeltek, aminek a romjai ma is láthatók. 

A Jézus által épített vessző és sárház története nem csak a helyi hagyományok részét képzi, ugyanis „a ház, amely nem emberi kéz műve, hanem magának Krisztusnak keze által emeltetett, hogy népét megváltsa“ egykor ismert volt szerte az egyetemes keresztény világban, amint azt különböző egyházatyák utalásai mutatják. Ezt a történetet ezer éven át újra és újra lejegyezték, felelevenítették még a katolikus egyházban is.

Az I. Gergely pápa által evangelizációs célokkal Britanniába küldött Ágoston nagyon jól ismerte ennek a kis épületnek a történetét. Egy a pápának írt jelentésében (Epistolae ad Gregorium Papam) hosszadalmasan és szinte áradozva, habár jellegzetes katolikus szóhasználattal vázolja a történetet:

„Britannia nyugati peremén létezik egy bizonyos királyi sziget, az ősök nyelvén Glastonia, amelyet az istenségek legszentségesebbjének szenteltek, s amit nagyrészt víz vesz körül, gazdagon ellátva a természet szépségeivel és az élet szükségleteivel. Ezen a szigeten a katolikus vallás legkorábbi hívei Isten segítségével templomot alapítottak, amelyről azt mondják, hogy nem emberi kéz építette, hanem maga Isten készítette el az emberiség üdvözülésére, és amely templomról a mennyei Építő csodatételek és gyógyítások által adta tudtul, hogy azt magának és Szűz Máriának, Isten anyjának szentelte.”

Az 1757-ben született William Blake angol költőt oly rendkívüli módon megfogták a Glastonbury-hez fűződő, Jézussal kapcsolatos történetek és néphagyományok, hogy azokat egy gyönyörű költeményben foglalta össze, aminek a Jeruzsálem címet adta. Ennek a versnek a leginkább ismert és gyakran idézett sorai így hangzanak:

And did those feet in ancient time
Walk upon England's mountains green?
And was the Holy Lamb of God
On England's pleasant pastures seen?

Szabadfordításban:
Bejárták-e az ő lábai az ódon Anglia zöld hegyeit?
És látták-e az Isten Szent Bárányát Anglia üde legelőin?

Ezt a részt talán azzal zárnánk, hogy az ismert tények fényében az valóban életszerű - és bizonyára meg is történt - hogy a gyermek Jézus Britanniába látogatott jómódú távoli nagybátyjával. Ugyanakkor ki kell hangsúlyozni, hogy ennek nincs igazán üdvtörténeti jelentősége. Mindenesetre egy érdekes bibliai kuriózumnak mondhatjuk azt, hogy Izrael megváltója lábait vetette arra a földre, amelyet később annak az Izrael elveszett nyájának juhai laktak be, akikért eljött áldozatot adni.

A keresztényüldözés és az evezők nélküli hajó

A zsidó vezetők szemében József megpecsételte a sorsát azzal, hogy Pilátustól kikérte és megkapta, majd eltemette Jézus testét, mielőtt azt a zsidó elöljárók megkaparinthatták volna. Már azzal sem nyerte meg a tetszésüket, hogy a Jézus ellen összehozott hánya-veti tárgyaláson ellenvéleményt alkotott, s ezt tetőzte azzal, hogy tisztességes módon eltemette Jézust. Jézus feltámadásával a farizeusok és szaduceusok rémálma valósult meg: Ahelyett, hogy a kereszténység gyökereiben elpusztult volna, növekedni és terjedni kezdett. Krisztus feltámadott, de a papok, ha nem is voltak igazán meggyőződve afelől, hogy Jézus testét a tanítványok lopták el, ezt kezdték el hirdetni. A Krisztus sírhelyét őrző katonákat ugyanis egy nagyobb összeg pénzzel vesztegették meg a hamis tanúságtételre: “Azt a sok pénzt odaadták a katonáknak e szavakkal: „Mondjátok azt, hogy mialatt aludtatok, eljöttek az Ő tanítványai és elvitték.” (Nikodémus ev. 8:3). Tulajdonképpen ezzel a feltámadást elhitelteleníteni kívánó hazugsággal, illetve erre alapozva kezdődhetett meg a keresztények üldözése.

A zsidók részben Józsefet okolták a sok probléma miatt, mert ha ő nem temeti el a testet titokban, s azt ők birtokolják, akkor azt mondhattak volna, amit akartak, illetve nyomtalanul eltüntették volna. Józsefet méltósága ellenére is börtönbe vetették és meg akarták ölni, ám egy csoda folytán megszabadult. Ezután ismét kihallgatták, de a vallomása után egy ideig még békén hagyták. Nem sokkal később azonban megkezdődött a keresztények heves üldözése, amelyből Saul rabbi, a későbbi Pál apostol is kivette a részét. Az elvakult keresztény ellenes pogromok sok áldozatot követeltek, az első, jól ismert keresztény vértanú István volt, akinek megkövezésénél maga Saul asszisztált. Az üldözés korai periódusában Arimateai József a befolyását és pozícióját latba vetve kiállt a keresztények védelmében. Az üldöztetés azonban egyre fokozódott, s a keresztényeknek menekülniük kellett Jeruzsálemből és egész Júdeából.

Ap.Csel 8:1,3-4  1… Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén. … 3. Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket. 4. Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.

Kétségtelenül, József a saját kereskedelmi hajóját, vagy hajóit is felhasználta ahhoz, hogy számos menekültet vigyen biztonságosabb területekre. Az idő azonban ellene dolgozott, hiszen köztudott volt, hogy ő is a tanítványok közé tartozott. Ahogy a zsidók vérszemet kaptak és fokozták a pogromokat, Józsefre is sor került. A jeruzsálemi hívők szétszóródtak, először szerte Júdea és Szamária területein, majd távolabbi vidékekre is. Jó néhányan Ceasarea kikötővárosába menekültek, ahol József kereskedelmi hajói is üzemeltek, amelyeken aztán számos hívő menekült biztonságosabb vidékre.

A hagyományok szerint i.sz. 35-ben, az üldözések tetőfokán a zsidó elöljárók és vallási vezetők Józsefet, Jézus több más korai követőivel együtt a Carmel hegytől nem messze egy elhagyott hajóba ültették, amit aztán evezők és vitorla nélkül a tengerre küldtek. József mellett olyan korai tanítványokat tettek a hajóra, mint Lázár, Trophimus, Maxim, Cleon, Eutropius, Sidonius (a vakon született ember, akit Jézus meggyógyított), Martial, Saturninus. A férfiak mellett a hajóval száműzték Máriát, Salomét, Mária Magdalénát és Mártát, valamint Marcellát, a szolgálólányt. A “hajót sok hánytatás után a gondviselés szele Marseille kikötőjébe vezette”. Az alábbiakban felsorolásra kerülnek azok a leírások, amelyek megörökítették ezt az eseményt. A már említett Rabanus Marus (i.sz. 776-856) Mayence főpüspöke és a Szent Mária Magdaléna élete címen ismert kézirat szerzője így vázolja József és társainak viszontagságos tengeri útját:

“Ázsia partjait elhagyva és a kedvező keleti szeleknek köszönhetően eljutottak az Afrika és Európa között elfekvő Tirrén tengerre, jobbjukon maguk mögött hagyva Róma városát és Itália teljes földjét. Ezután a jobb irányt követve Marseille közelében értek partot, a gallok Viennoise provinciájában. Itt kérlelni kezdték Istent, az egész világ Királyát, majd elváltak egymástól és elindultak azokba a provinciákba, amelyekbe a Szent Szellem vezette őket, az igét hirdetve mindenhol, az Úr pedig velük volt, s jelek által tett bizonyságot a szavaik mellett.”

Ceasar Baronius (élt 1538-1609) egy katolikus hittörténész volt, aki a Vatikán könyvtárosaként egy olyan régi kéziratra bukkant, amiben az evezők nélküli hajó története volt lejegyezve. A megtalált kézirat alapján az általa megírt Eklézsiai évkönyv i.sz. 35. évszámú bejegyzése alatt a következőket írja:

 

"Pontosan abban az évben, amelyben az Apostolok Cselekedetei szerint az tanítványok ‘az apostolok kivételével szerte szóródtak’ a feljegyzések szerint (ebben az évben) Lázár, Mária Márta, Magdaléna, Marcella, szolgálójuk Maximin, aki St. Fülöp tanítványa volt, és Arimateai József, akiket a zsidók különösen üldöztek, száműzve lettek Júdeából, és a tengerre lettek vetve egy olyan hajón, amelynek nem voltak sem vitorlái sem evezői. A hajó sok napon át hányattatott a Mediterránon, viharok hányták és vetették, míg végül épen megérkezett Marseille-be."- (Fuller, Book, I., Sec. I, 11-13, Cited by Andrew Gray D.D., Rector of the St. Thomas’ Church, Somerville, Mass, “The Origin and Early History of Christianity in Britain”, London, 1897, pg. 8)

De nem csak a krónikásokat, hanem írókat, költőket is megragadott a történet. Frederic Mistral (1830-1914) francia költő versbe foglalta az evezők nélküli hajó történetét, amit Mireio címmel 1859-ben adtak ki. A költemény tartalmi mondanivalóját a mélyen gyökerező dél-franciaországi keresztény tradíciókból merítette, amelyben szintén az evezők nélküli hajóval kapcsolatos, korábban már felvázolt események és motívumok szerepelnek.

Ezen információk kapcsán Ivor C. Fletcher megjegyzi, hogy "az i.sz. 35 utáni években semmi nyomát nem találjuk Józsefnek Palesztinában. Britannián és Franciaországon kívül egyetlen feljegyzés sem említi meg őt, illetve utazásait és a Baronius által megörökített leírás a száműzött Józsefről és társairól mindenképpen a leghitelesebb feljegyzésnek mondható.” (The incredible History of God’s True Church, 73. o.)

Gladys Taylor az  Our Neglected Heritage, (Elhanyagolt örökségünk) című könyvében (ő már elsősorban Baronius munkájára építve) szintén lejegyezte az események menetét:

 

“Az egyháztörténész Caesar Baronius, akit a Vatikán könyvtárosává jelöltek ki 1596-ban, megírta a magnum opuszát, az Annales Ecclesiastici-t, ami tartalmazott egy a Vatikán könyvtárában megtalált ősi levélre való hivatkozást. Ez az Úr barátainak az utazását vázolta fel, akik egy régi, kapitánya által hátrahagyott kimustrált hajón - aminek már nem voltak meg sem az evezői, sem pedig a vitorlái - Marseille-ben kötöttek ki. Ezután szerte szóródtak Dél Franciaországban, ahol számos gyülekezet hozzájuk vezeti vissza az eredetét. Ennek a társaságnak Arimateai József is tagja volt, akit egyetlen helyi forrás sem említ meg valamely gyülekezet megalapítójaként, ami azt mutatja, hogy ő nem töltött el túl sok időt Dél Franciaországban. Baronius i.sz. 35-re teszi a hajó [marseillei] érkezését. – Gladis Taylor, Our Neglected Heritage, Covenant Books, London. 1969, 15. o.

Egy másik, az evezők nélküli hajót megemlítő korai történelmi forrás a Gervais de Tilbury, által i.sz. 1212-ben megírt Otia Imerialia. Tilbury az arles-i királyság [mai Franciaországban] marsall-ja volt, aki így jegyezte le a tanítványok működésének színhelyeit:

“Ott a tengerparton látható a kontinens első gyülekezeti épülete, amit a mi Urunk áldott anyjának tiszteletére alapítottak meg, s olyanok szentelték fel, akik közt többen a Júdeából elűzött hetvenkét tanítványhoz tartoztak, s akiket a tengerre vetettek egy evezők nélküli hajón: Maxim, aki Aix-ban működött, Lázár, aki Marseille-ben, Márta és Mária fivére, Eutrope, aki Orange-ban, George Velay-ben, Saturninus Toulouse-ban, Martial Limoges-ben, s velük Márta, Mária Magdaléna és sokan mások. “

Az evezők nélküli hajó történetét, illetve Arimateai József és társainak a munkásságát a katolikus egyház is elismeri, sőt, ki is sajátította azáltal, hogy történetét a saját egyházuk hagyományainak tulajdonítják. Ezt tanúsítja a Breviary-ként ismert latin liturgiai (imák, himnuszok, zsoltárok gyűjteménye) könyv Szent Márta napjának (Júl. 29) liturgiája.

Ennek részeként röviden felelevenítik azt, hogy Máriát, Mártát, Lázárt, szolgálójukat Marcellát, Maximint, a hetvenkét tanítvány egyikét, megragadták a zsidók, s egy vitorlák és evezők nélküli hajóba helyezték, ami Marseille-be vitte őket. Ez a nem mindennapi esemény olyan hatással volt a helyiekre, hogy sokan megtértek és keresztényekké lettek; Lázár Marseille püspöke lett, Maximinus Aixé, …. Márta négy nappal Augusztus Kalendje előtt halt meg, és nagy tisztelettel temették el őt Tarascon-ban.  - Faillon, Monuments Inedits, II. Köt. 114. o.

Az evezők nélküli hajó történetét számos más görög és latin forrás megemlíti, sőt, még a Jewish Encyclopedia is kitér rá az “Arles” címszó alatt, megemlítve, hogy a zsidókkal teli hajó evezők és hajóskapitány nélkül ért partot a galliai Arles-ben.

Dél Franciaország keresztény hagyományai

József nem volt idegen Marseille-ben sem, lévén ez az egyik legforgalmasabb kereskedelmi kikötő az ókorban, amit még a föníciaiak alapítottak meg valamikor az i.e. 600-as években. Ez a régi kereskedelmi város egy fontos állomása volt a brit ónkereskedéssel foglalkozó hajóknak is, s emiatt Józsefnek sem volt ismeretlen terület.

Marseille-ben ugyancsak megvannak a József és hajóstársainak érkezésével kapcsolatos helyi hagyományok, amelyek önmagukban is megérnének egy külön írást. A tanítványok itt eltöltött idejének megvolt a hatása, ahogy Ivor C. Fletcher is írja: “az világos történelmi tény, hogy a nyugati területeken Dél Franciaország egyike volt azon területeknek, ahol legkorábban befogadták az evangéliumot.

Az adott területen természetesen a mai napig fellelhetőek az evezők nélküli hajóval és utasaival kapcsolatos hagyományok. Eszerint nem túl sokkal a marseille-i megérkezés után a hajó tovább folytatta útját a Rhone folyón egészen Arles városáig, ami a gall kereszténység egy korai központja volt. Amint azt már láttuk, a Jewish Encyclopedia említést tesz Arles első zsidó lakosairól, akik egy “evezők nélküli hajón érkeztek meg a városba”. Ezek a zsidók azonban Júdeából elüldözött keresztények voltak. A Spanyol Ciudad Rodrigo nevű várostól Arlesig ismertek azok a hagyományok, miszerint Salome, Cleopas, Mária Magdaléna, Lázár, Maximin, Chelidonius, Marcella és Arimateai József hirdették az evangéliumot ezeken a galliai területeken. A Rhone folyó völgyében számos egyház vezeti vissza eredetét Lázárig, vagy a hajó valamelyik más, fentebb megnevezett utasához.

  1. Lázár a nazarénusok Betániában megalapított gyülekezetének lett a presbitere, majd később a hit terjedésével Ciprus presbiterévé tették. Az üldözések tetőfokán egyike volt azoknak, akiket az evezők nélküli hajón a tengerre taszítottak. Lázár Marseille környékén állapodott meg, annak a területnek lett a presbitere, s ezen a területen is halt meg hét évvel később. A marseille-i St. Victor nevű templom egy nagyon ősi templomépület, amit afölött a barlang fölött építettek föl, ahol Lázár élt, tanított és szolgálta a nyájat.
  2. Maximin egyike volt a Jézus által kiküldött hetven tanítványnak, aki a későbbiek folyamán Galliában hirdetett. Nevét máig őrzi a róla elnevezett, Marseille-től észak-keleti irányban 32 km távolságban fekvő St. Maximin nevű város! A város fehérre meszelt temploma szintén az ő nevét viseli. Maximin volt Mária Magdaléna gondviselője is, akinek a földi maradványai St. Maximim templomának kriptájában találhatóak.
  3. Mária Magdaléna a hagyományok szerint a Szt. Baume hegység egy barlangjában élt a világtól elkülönülve, valami 15 kilométernyi távolságra attól a várostól, ahol korábbi gondviselője, Maximin élt.
  4. Trophimus a Szentírásból ismert “ifjú gazdag ember” (Mt. 19:16-26). A keresztény hagyományok szerint a törvénytisztelő Trophimus egy “görögajkú” ember volt, aki a görög kultúrkör keleti peremvidékeiről származott (s így feltehetően izraelita volt, nem azonos a Pál által említett Trophimus-sal). Az evangéliumi leírás alapján a legtöbb ember úgy véli, a történet azzal zárult le, hogy a gazdag ifjú szomorúan elkullogott, mert nem kívánta a gazdagságát feladni Krisztusért. De Krisztus szavai szerint, “Istennel minden lehetséges” (26. vers), s valóban, az ifjú a korai kereszténység egy kiemelkedő alakjává vált, aki Gallia középső részét evangelizálta, arles-i székhelyéből, ahol a helyi gyülekezet presbitere volt. A Rhone folyó mentén a Szent Trophime katedrális az ő nevét őrzi.  
  5. Márta, aki Betániából származott. Márta egy dinamikus vezető típus volt, aki fáradhatatlanul és odaadóan szolgálta a szegényeket és elesetteket a Tarascon és Arles közötti területeken, ahol számos vele kapcsolatos hagyományt őriznek a helyiek. Munkásságát az Arlesben működő Trophimus felügyelete alatt végezte. Márta maradványait a St. Trophime katedrálisban őrzik.
  6. Salome a királyi házból származó Joachim leánya volt, akit gyakran, de hibásan Jézus anyjának, Máriának az apjával azonosítanak.  Salome anyja, JoAnna, Levi törzséből származott, s ő annak az Erzsébetnek volt a leánytestvére, akinek férje a pap Zakariás volt, fia pedig Keresztelő János, másik leánytestvére pedig Hannah (Anna) Heli felesége, aki pedig Miriamnak az anyja, s így Jézusnak a nagyanyja volt. A három nővér (JoAnna, Erzsébet és Hanna) Jahshua ben Phaebi ben Boethus főpapnak a leányai voltak. Salomé férje Zebedeus volt, két fiuk pedig a “vihar fiai”-ként ismert Jakab és János, akik Jézus apostolaivá lettek.  Salome tehát Miriamnak (Jézus anyjának) az unokatestvére volt, Jakab és János pedig Jézus harmadik unokatestvérei. Így mindannyian Zadoknak, Dávid főpapjának a leszármazottai voltak. Salomé földi maradványai állítólagosan a Ste. Maries de la Camaroque nevű helység bazilikájában találhatóak.
  7. Sidonius (Restitutus, akinek Jézus helyreállította a szeme világát) az ismert hagyományok szerint abban a Marseille-től valamelyest északabbra fekvő kis faluban telepedett meg, ami hosszú időn át St. Restitut-nak neveztek.  Ő volt az Augusts Tricastinorum nevű (a mai St. Paul Trois Chateaux-ban ) római kolónia presbitere és vénje. Földi maradványait a St. Restitute falura lenéző kis hegyen álló kápolna alagsorában helyezték el.
  8. Eutropius az aquitaine-i gyülekezet presbitere lett, innen terjesztette az evangéliumot Orance (Aurasicum) és Saintes (Sanctonas) környékein.
  9. Cleon pontos kilétét sajnos teljes homály fedi.
  10. Saturninus Tolouse (akkor még Tolosam) első presbitere volt, aki mártírhalált halt, amikor felbőszült csőcselék a halálába vetette egy magas épületből.
  11. Marcella, a betániai nővérek szolgálólánya volt.
  12. Martial korábbi kiléte ismeretlen, de apja és anyja neve ismert (Marcellus és Erzsébet). A családot gyakran Zákeussal, az adószedővel asszociálják. Martial Lemovice-ben és Augustoritum-ban (a mai Limoges) végezte szolgálatát.
    A fentieket a Fastes Episcop, II. köt 104. oldalán leírt információk alapján állítottuk össze.

Ezeknek a galliai hagyományoknak megvan a maguk igen terjedelmes irodalma, itt csak érintőlegesen tértünk ki erre, amennyire az adott témakör feltétlenül megkívánta.

 

Habár a József utastársait érintő hagyományoknak itt [Dél-Franciaországban] igen mély gyökerei vannak, de a magával Józseffel kapcsolatos hagyományoknak szinte nyomát sem lelhetjük! Amint láttuk, a Provence-beli tradíciók ugyan megemlítik őt, mint annak a sorsára hagyott hajónak egyik utasát, amely Marseille-be érkezett, de a jelek azt mutatják, hogy ő csupán átutazó volt ezen a területen egy más kitűzött végcél [Britannia] felé. Halvány nyomai fellelhetőek Limoges-ben (mint Márta utastársa) és Rocamadour-ban, ami Zákeus lakhelyévé lett, aki szintén Arimateai József és Martial utastársaként érkezett ide, s ott maradt, mert ez a hely emlékeztette őt saját palesztinai otthonára.” – (The Coming of the Saints, p. 203)

Az teljesen érthető, hogy Galliában nem találkozunk Józsefhez kötődő hagyományokkal, hiszen az ő végcélja és munkásságának színhelye elsősorban a brit Avalon volt!

A dél-franciaországi keresztény hagyományoknak azonban van egy árnyoldala is, amire az alábbi figyelmeztetővel hívjuk fel a figyelmet.

Megjegyzés: A cikk ezen részéhez kapcsolódóan egy dolgot a lehető legnyomatékosabban ki kell hangsúlyoznunk: Az idők folyamán bizonyos luciferiánus ügyeket szolgáló háttérhatalmi szervezetek, mint a Prieuré du Sion szó szerint “lecsaptak” a dél-franciaországi és brit keresztény hagyományokra és az eredeti történetet olyan hamis legendákkal elegyítették, amelyek hosszútávon határozottan és jól kalkulált céltudatossággal a keresztény hit rombolását, és az antikrisztus megjelenését majd pozícióba helyezését szolgálják. Ezen alantas szándékú legendák egy fontos motívuma az, hogy a Marseille-be érkező hajó utasai között ott volt maga Jézus is, mint Mária Magdaléna “férje”. Mária Magdaléna személyéhez különösen sok kultusz fűződik. A gnosztikusok kapcsolatba hozzák őt Ízisszel, ennek a kultusznak a katolikus változatában pedig Magdaléna a “Fekete Madonna”-ként lett megjelenítve, aki a csodatételek és különleges, mély titkok birtokosa. A Prieuré de Sion titkos társaság által terjesztett propaganda szerint Mária Magdaléna Krisztus “felesége” volt, s a frigyükből származó vérvonalból ered a Meroving dinasztia (lásd pl. a Davinci Kód címet viselő okkultista fikciót). Hasonlóan okkultizálva lett a brit vonatkozású “Szent Grál”, és az igaz történet több más eleme is. A céltudatos megtévesztők által az igazságra egy olyan ártalmas fikciósorozat lett felépítve, amellyel tisztában kell lennie minden egyes, a témában érdeklődő hívő embernek, luciferiánus propagandával és ezoterikával elárasztott világunkban.

 

A brit/culdee egyház kialakulásának körülményei

 

Arviragus király és „a 12 irhányi föld”


Amikor József és társai megérkeztek Avalonba, ott szívélyes baráti fogadtatásban részesültek Guiderius király, és testvére, Arviragus részéről. Arviragus [britül Arfyrag] a híres sziluri britek királya volt, Conobelinus-nak (a shakespeare-i történet Cymbeline-jének) a fia, és a nagy hadvezér Caradok unokatestvére. “Ők ketten képviselték a sziluri királyi dinasztiát, ami a legerősebb királyság volt a harcias brit törzsek között Britanniában, s akik az angol Tudor ház királyainak és királynőinek a felmenői voltak.” (Drama of the Lost Disciples, 68. o.)

Arviragust és Józsefet már a korábbi időkben is jó barátság fűzte egymáshoz, ami még József egykori üzleti útjainak alkalmával alakult ki. Mivel József és társai véglegesen is meg kívántak telepedni, Arviragus tizenkét hide (irha, régi brit területmérték) földet adott a tizenkét letelepedőnek, vagyis személyenként egy irhányit. Egy irha föld, az 160 angol holdnak felel meg, így József és a vele lévő tanítványok összesen 1920 angol hold birtokot kaptak. Érdekességként meg lehet említeni, hogy amikor az 1800-as években Amerika telepesei megkezdték a nyugati irányba való betelepülést, akkor minden egyes telepes 160 holdnyi földet foglalhatott el magának.

Az itáliai Caeaser Baronius (1538-1607), katolikus hittörténész a következő módon jegyezte le a történetet:

 

"Szent Fülöp hátra maradt ezen a területen [Galliában] elküldve Józsefet és néhány társát Britanniába, hogy ott hirdessék az evangéliumot és térítsék meg a briteket a hithez. Megérkezésükkor szívélyes fogadtatásban részesültek Arvirágus részéről, aki annak a területnek a királya volt, ahol ők partra szálltak. Ő [Arviragus] nekik adott egy szigetet, amit akkor Ynys Wydrin, vagy Ynys Avalon néven ismertek, ma pedig Glastonbury-ként. Itt egy kis ‘vályogból vert’ gyülekezeti házat építettek, ahol virrasztottak, imádkoztak, böjtöltek és hirdették az igét, sokakat a kresztény hitre térítve …" - Fuller, Book, I., Sec. I, 11-13, Cited by Andrew Gray D.D., Rector of the St. Thomas’ Church, Somerville, Mass, “The Origin and Early History of Christianity in Britain”, London, 1897, pg. 8)

Ugyanez a témában szakértő E. Raymond Capt leírásában:

“A krónikák szerint Arviragus király “Yniswitrin” [az Üvegsziget] lápos területein “tizenkét irhányi” adómentes földet adott Józsefnek és társainak, azon a helyen, amit a későbbiekben Avalon szigetének neveztek el. Ennek a királyi rendeletnek a megerősítése megtalálható a hivatalos Brit Domesday Book-ban (i.sz. 1086), s így szól: “A Glastonbury nagy monostorában felehető ‘Domus Dei’-t az Úr titkának nevezik. Ez a Glastonbury-ben található templom magáénak mondja azt a 12 irhányi földet, ami soha nem fizetett adót.” (Domesday Survery folio 249b. o.)

 

“A király [Arviragus] e nagyvonalú ajándékának következményeként azok [a tanítványok] számos engedményben részesültek, így állampolgári jogot, valamint háborús helyzet esetén szabad és akadálytalan mozgásjogot és mozgásteret kaptak.” - Capt, The Traditions of Glastonbury, 41. o.

Az ókori britekről - elsősorban Rómának köszönhetően - az a kép alakult ki, hogy egy rendkívül barbár nép, amelynek harcosai félmeztelenül szaladgáló kegyetlen fejvadászok voltak. Ezzel szemben a briteknek valójában magas kultúrája és egy rendkívüli alapossággal kidolgozott, igazságos jogrendje volt (az általuk gyakorolt “Trójai törvények” alkották a későbbi angolszász Magánjog alapjait). A tanítványoknak biztosított jogok lehetővé tették azt, hogy azok teljesen szabadon éljenek, mozogjanak és hirdessék a hitet szerte Britanniában, a “kulturált” Rómával ellentétben, ahol betiltották és hevesen üldözték a kereszténységet.

William of Malmsebury angol történész (1095/96 –1143) számos idevonatkozó feljegyzése egy fontos munkájában, a De Antiquitate Glastoniai címet viselő krónikában maradt fenn. Malmsebury egy hiteles és fontos történésznek számít, ugyanakkor az ő feljegyzéseinek a korábbi, vagy eredeti forrásai ma már nagyrészt nem elérhetőek. Ahogy ő maga írta, 1126-ban lejegyezte információit az “őseik azon írásainak elolvasása után, amelyeket a Glastonbury-i apátságban talált”. Vagyis a történésznek még rendelkezésére álltak az apátságban talált olyan „ősi írások" amelyek alapján megírta a maga munkáját, s ami fontos hivatkozási forrásként maradt fent e témában.

Folytatva az ő leírásával, Arviragus és brit alattvalói először nem voltak túl fogékonyak József és a többi tanítvány evangelizációs üzenetére:

“… Arimateai Józseffel (aki az Urat eltemette) az élen tizenkét szent misszionárius hirdette a megtestesült Jézus Krisztus üzenetét. A király és alattvalói azonban elutasították a tanítványságot, de figyelembe véve azt, hogy hosszú út állt mögöttük, és mert igen jó hatással volt rájuk azok józansága és feddhetetlen viselkedésmódja, a király kérelmüknek engedve átadott nekik egy bizonyos lápos terület által körbevett, fákkal és szederbokrokkal teli szigetet, amelyet Ynis-wytrin-nek neveztek.”

„[Fülöp] a frankok földjére ment, ahol tanításaival sokakat a hitre térített, és megkeresztelte azokat. Mivel vágyott arra, hogy Krisztus igéjét tovább terjessze, tanítványai közül tizenkettőt Britanniába küldött, hogy ott az élet igéjét hirdessék. Azt mondják, hogy vezetőjüknek kedves barátját, Arimateai Józsefet választotta, aki az Urat eltemette. 63-ban jöttek Britanniába, az áldott Mária mennybemenetelének tizenötödik évében… Az Úr kínszenvedései után harmincegy évvel befejezték egy kápolna építését úgy, ahogyan azt tanították nekik: minden fal alsó részét sövényfonadékból készítették, ez a szerkezet pedig láthatatlan maradt, ám Isten sok csodatétellel ékesítette fel.”

Malmesbury leírása csupán abban tér el a többi feljegyzéstől, hogy ő i.sz. 63-at adja meg József Britanniába való költözésének idejeként, ami ismereteink fényében egy kései dátum, s inkább József missziós munkáiból való végleges visszatérésére utalhat, mintsem eredeti érkezésére.

A jelek arra mutatnak, hogy Arviragus és a britek a későbbiekben már sokkal nyitottabbá váltak az evangélium befogadására. Legalábbis egy másik krónika, a XV. századból ránk maradt, de szintén sokkal korábbi forrásokon alapuló Hardynge’s Chronicle feljegyzése szerint Arviragus végül megtért, bemerítkezett, és tanítvánnyá lett, ahogy többen mások a brit királyi házból. A XV. századi Hardynge’s Chronicle korai forrásokra hivatkozva, verses formában örökítette meg Arviragus megérését, amit itt Raymdon Capp is felidézett a munkájában. Ennek magyar fordítása:

“József térítette meg Arviragus királyt
hogy az ő hirdetése által megismerje az isteni törvényeket
és bemerítette - amint azt Nennius
Britannia krónikása is ékes szavakkal megírta -
s a keresztények törvényére vezette őt.
(E. Raymond Capt, “The Traditions of Glastonbury” pg. 39)


Az Avalonban megtelepedett keresztények a tizenkét irhányi föld és az állampolgári jogok mellett egy további áldást is élvezhettek. E helyen ugyanis Arviragus király és a kemény sziluri harcosok védelme alatt álltak, akik az első század első felében távol tartották a római légiókat. Ezt a földet ekkoriban a rómaiak is úgy jelölték, hogy “a terület, ami elérhetetlen a rómaiak számára, és ahol Krisztust tanítják.”

A közösség tagjai a jól bevált korabeli brit/kelta építkezési technikának megfelelően építették fel lakhelyeiket. Ezek jellegzetes, kör alakú házak voltak, amelyek falait úgy készítették el, hogy két, fűzfavesszőkből sűrűn font keretet készítettek, majd kitöltötték vályoggal, sártapasszal bevonták, amit aztán elsimítottak és kimeszeltek. A tetőzetet tömör nádfedél képezte. A piciny falut kiegészítették egy szintén kör alakú, valamelyest nagyobb méretű közösségi, vagy gyülekezeti épülettel is. Ezzel kapcsolatban az itt később felépített monostorból származó feljegyzések alapján William Malmsebury ezeket írta: “E szent emberek egy kápolnát is építettek annak formájára, amit megtanítottak nekik” [a kelta építési technika szerint]. Az archeológiai kutatások szerint ennek a szerény közösségi épületnek az átmérője kb. 10 méter volt. (a mellékelt képen egy ilyen korabeli kelta épületet másolata látható)

 

A Glastonbury-i apátság egy [ma már] romokban heverő apátsági épület Somersetshire-ban, valami 6 mérföldnyire az angliai Welszia-tól délre. A hagyományok szerint Arimateai József ezen a helyen építette fel az első keresztény gyülekezeti épületet Angliában. – Collier’s Encyclopedia, 1959, 9. köt. 120. o.

“A legendák szerint Glastonbury első gyülekezeti épülete egy kis vesszősövényből és vályogból emelt épület volt, amit a Szent Fülöp által Britanniába küldött Arimateai József, a tizenkét apostol feje (értsd a 12 misszionárius, nem pedig az eredeti apostolok) épített fel.” - A The Encyclopaedia Britannica , 11th Edition, “Glsatonbury” címszó, 12. kötet.
Weboldal: encyclopedia.org/G/GL/GLASTONBURY.htm

Malmesbury a sokkal korábbi brit leírásokra és történetekre alapozva jegyezte le azt, hogy „Glastonbury volt a Brit Királyság első temploma, minden vallás forrása és eredete.” Ez az épület oly nagy tiszteletnek örvendett, hogy a helyi emberek a középkor folyamán – ha nem is éppen a bibliai utasításnak megfelelő módon – erre a templomra esküdtek fel, ha valami fogadalmat tettek, hasonlóan ahhoz, ahogyan ma sokan a “Bibliára esküsznek” fel. 

 Az általunk említett gyülekezeti épületet (Glastonbury-ban) az angolok a legősibb időktől fogva az “EALDE CHICHE”, vagyis az “OLD CHURCH” (öreg templom) megnevezéssel illették. Ez a sövényfonatú épület kezdettől fogva a mennyei szentség érzetét sugározta, amit kiárasztott az egész országra, fensőbbséges tiszteletet parancsolva, holott maga az épület nagyon egyszerű volt. /…/ A környékbeli emberek a leggyakoribb és legszigorúbb fogadalmaikat erre az OLD CHURCH re tették, abban a meggyőződésben, hogy ha azt megszegik, gyors és kemény ítéletben részesülnek. Annál fogva, hogy oly sok szent embert foglal magában, megilleti a FÖLDÖN ÁLLÓ MENNYEI SZENTÉLY cím ….  - Acts of the Kings of the English, I. könyv, 2. fejezet

Még néhány további, idevonatkozó korai munka: az Elvan of Avalon által lejegyzett De origine Ecclesiae Britannicae [A brit egyház eredete]. (Elvan az Arimateai József által megalapított kereszténység egy későbbi tanítványa volt, aki az i.sz. 180-as évek körül írta meg ezt a munkát.); a Pitsaeus által megírt Relat, Hist. de rebus Anglicis Act; a De Santo Joseph at Aramathia Capgrave-től; a Haworth kastélyból származó The Magna Tabula of Glastonbury; a John of Glastonbury Hearne-től; az Ecclesiastical History Bede-től; végül pedig a nagynevű brit történészek, Gildas és Geoffrey of Monmouth is megemlítik a sövényépület történetét.

Amint azt Raymond Capt is ismertette, Glastonbury eredeti brit megnevezése “YNIS-WITRIN”, vagyis az “üveges sziget” volt. A területet egykor almafákkal telepítették be, innen kapta az Avalon megnevezést (a kelta aval jelentése alma). Avalon mocsarak és lápok által körbefogott szigetét a betolakodó saxonok nevezték át a mai nevén ismert Glastonbury-re. Erre az adott területre a brit egyházi körökben úgy utalnak, mint a “Sectetum Domini” [az Úr titka] és “Domus Dei” [az Úr Háza]. Hogy mennyire nem csak mítoszokról és legendákról van szó, azt a híres angol Domesday Book is megerősíti. Ez tulajdonképpen egy hivatalos angol statisztikai felmérés volt, aminek elkészítését 1086-ban rendelte el I. William, Anglia királya. Ennek a felmérésnek az volt a célja, hogy rendszerezzék, és hivatalos nyilvántartásba vegyék az ország összes földbirtokát, azok megfelelő mértékű adóztatásának érdekében. A Domesday elnevezés az angol doomsday (a leszámolás napja) korrupt változata, s a nyilvántartás azért kapta e vészjósló nevet, mert az abban meghatározott és kirótt adóterhek törvényesek, véglegesek és megmásíthatatlanok voltak. A felmérés idevonatkozó jegyzete szerint: “A DOMUS DEI, ez Glastonbury nagy monostorában A MI URUNK TITKA nevet viseli. Ennek a glastonbury-i [gyülekezeti] épületnek a tulajdonát képzi XII irhányi földbirtok, ami soha nem volt adóteher alatt.” A jobb oldali ábrán annak az apátságnak a maradványait láthatjuk, amit a Jézus által felépített, vesszősövényből font és sárral betapasztott kunyhó, majd pedig a József és hittársai által ugyan ezzel a módszerrel elkészített Culdee egyház gyülekezeti házának a színhelyén építettek fel a későbbiek során! Az apátságot Cromwell katonái pusztították el esztelen módon.

Az Arimateai József és hittársai által lakott Avalon szigete a “Britannia legszentebb helye” titulusnak megfelelően népszerű zarándokhellyé vált. A terület a későbbiekben megszűnt szigetnek lenni, a mocsarakat ugyanis lecsapolták és teljesen feltöltötték. A környék azonban még ma is közkedvelt zarándokhely és turisztikai látványosság.

A Szent Tövis

József nevéhez fűződik a híres glastonbury-i “Szent Tövis” eredete is, ami egy jellegzetesen közel-keleti növény. A hagyományok szerint ennek a tövisfának köze van ahhoz a tövisfához, amelynek egy ágából a Jézus fejére helyezett töviskoronát készítették. E történetnek több változata ismert, az egyik jobban elterjedt változat szerint József elültette a Jézus fejére helyezett töviskoronát, az pedig gyökeret eresztett és kinőtt. Egy másik változat szerint József annak a tövisnek az ágából faragta ki a vándorbotját, amelyről a koronát is készítették, és amikor Britanniába érkezve a hosszú út fáradalmai után lepihent, tüskefából készült botját a földbe szúrta, ami másnapra gyökeret eresztett és kivirágzott. Mindenesetre a Szent Tövis 1600 éven át virult, míg a Cromwell féle Monarchia-ellenes háború alatt Cromwell katonái és a puritánok kivágták, ugyan olyan esztelen módon, ahogy az apátságot is lerombolták. A helyi lakosok azonban titokban kiásták a gyökereit, és több helyen is elültették annak darabjait. A mellékelt képen a Wearyall Hill-en található híres tövis példánya látható. A Szent Tövis évente kétszer kivirágzik (sajnálatos módon a fát ismeretlen tettesek 2010-ben megcsonkították), s hagyománnyá vált az, hogy minden karácsonykor, amikor a fa virágzásnak indul, Glastonbury polgármestere annak egy ágát elküldi a királyi ház ünnepi asztalára.

Arimateai József halála és sírhelye

Arimateai József egy rendkívül gazdag, fordulatos, hit által és jó szándéktól vezetett, hosszú életet élt. A hagyományok szerint 86 éves korában hunyt el, i.sz. 82-ben, új hazájában, Britanniában.

Serenus de Cressy (1605-1674) a Church History of Britanny című munkájába így ír: “Józsefet az általa épített gyülekezeti sövényház közelében temették el.” Serenus az olyan korai brit történészek munkáira hivatkozott, mint Maelgwin of Llandaff és Melchin, akik lejegyezték József halálát és temetésének helyét. Maelgwin i.sz. 450 körüli idézete szerint: “Aramiteai József, a Noble Decurion tizenegy társával Avalonban tért örök nyugalomra. Teste az [az itt később felépített apátság] oratórum kettéágazó részének a déli sarkán fekszik.” Melchin pedig valamivel később, i.sz. 560 körül így jegyezte le: “A tanítványok, miután sorra meghaltak, el lettek temetve a temetőben [Avalon szigetének temetőjében]. Köztük Marmore Józsefet, akit Arimateainak neveztek, itt helyezték örök nyugalomra, a sövényépület közelében annak déli oldalán.” Az ábra: Arimateai Szent József címere a Glastonbury-ben található ST. John templom déli homlokzatának üvegablakán.

Ugyanezeket ismétli a többi korai és későbbi történész is, mint John of Teignmouth, Leland, Hearne és Morgan. A már korábban említett neves James Ussher, aki nem csak főpüspök volt és bibliai kronológus, de egyben történész is, némi kiegészítést nyújt: “Szent József a St. Mary’s Chapel elosztóvonalához közeli sarkon lett eltemetve, nem messze azoktól az ezüst és fehér oldalajtóktól, amelyek Jézus verejtékét és vérét foglalják magukban, ami vele [Józseffel] lett eltemetve.”

József földi maradványai zavartalanul feküdtek a sírban egészen 1345-ig, amikor egy bizonyos John Bloom nevű személy engedélyt kért III. Edward királytól arra, hogy feltárja a sírt. A király ezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ebbe Glastonbury apátjának és papjainak is bele kellett egyezni. Miután az apátság ezt nem ellenezte, John Bloom feltárhatta József sírját. A történetet a lincolnshire-i monostor egy papja röviden így jegyezte le: “Arimateai József és társainak sírját megtalálták Glastonbury-ben.”

Ussher a maga könyvében közzétette a másolatát annak az engedélynek, amit III. Edward adott John Bloom-nak. Az engedély tartalmazta III. Edward aláírását, és kiadásának 1345. június 8-i dátumát. Ennek eredetijét a London Tower királyi archívumában őrizték. Ussher a leírást kiegészíti azzal, hogy József földi maradványait pontosan azon a helyen találták meg, amit a korábbi források is megadtak. A sírhelyet némileg átalakították a megnövekvő zarándoklátogatások céljából.

Lionel Smithett Lewis, aki életének java részét Arimateai József életének és munkásságának a kutatására áldozta, ekképp vázolja a sírhely későbbi történetét a “Glastonbury, the mother of Saints” című könyvében:

“Az egyháztörténész Holinshed 1577-ben kiadott krónikájában megemlíti St. József síremlékét, ami még ekkor is Glastonbury-ben volt. A jól iskolázott és művelt John Ray egy 1662-ben kiadott útleírásában pedig ezt olvashatjuk: ‘Láttuk Arimateai József sírhelyét és a kápolnát a gyülekezeti [épület] hátsó felénél.’ Mint azt láttuk, a Szent Tövis ki lett vágva a nagy lázadás alkalmával. /…/ A hagyományok szerint abban az évben [1662-ben, John Ray látogatása után] - azoktól a fanatikus puritánoktól való félelem miatt, akik a Szent Tövist is kivágták - egy éjszaka folyamán titokban elvitték a maradványokat az apátság kápolnájából és a Parish Church temetőjében helyezték el. /…/ Itt feküdt egészen 1928. tavaszáig, amikor gondoskodó kezek az ősi St. Katherine’s Chapel északi kereszthajójába helyezték.”

Ezt az írást csupán egy tömör ismertető, illetve segédanyagként szolgáló munkaként közöltük le. Az adott témakörnek óriási mennyiségű irodalma létezik. Azok számára, akik valamelyest mélyebb belátást kívánnak nyerni ebbe az érdekfeszítő témakörbe, az alábbi, interneten is elérhető munkákat ajánljuk: