CoG

Azonos-e a modern judaizmus 1. a Mózesnek átadott vallással?

 

Az alábbi sorozat a Worldwide Church of God által kiadott Good News magazinban jelent meg 1960 és 1961 között. A szerző, Ernest L. Martin, neves egyháztörténész és bibliakutató bizonyítékokkal alátámasztva arra mutat rá, hogy a modern judaizmus egyáltalán nem azonos azzal a vallással, amit Isten Mózes által átadott Izrael népének. Valójában már a Krisztus korabeli judaizmus is eltért az ószövetségi tanoktól, amiért Krisztus gyakran meg is feddte korának vallási vezetõit. Ezt a sorozatot részben általános ismertetőként, részben pedig a Sátán zsinagógája 1 című írásunk segédanyagaként közöljük.


Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

Copyright © 1960. Ernest L. Martin, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatók és terjeszthetõk, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Webcímünk: www.churchofgod.hu


Azonos-e a modern judaizmus a Mózesnek átadott vallással?

1.    Rész

 

A Good News 1960. decemberi száma
IX. Évfolyam, 12. szám
Szerző: Ernest L. Martin

Az átlagember abban a hiedelemben él, hogy a judaizmus, azaz a zsidóság vallása nagyjából megegyezik a Mózes által beiktatott vallással. Azok közül, akik ebben a hitben élnek, sokan azt vélik, hogy Jézus az Ószövetségnek teljesen ellentmondó üzenetet hirdetett, és mindenestől eltörölte a Mózes által meghirdetett tanokat. Vagyis szerintük Jézusnak magával az Ószövetség hitelességével volt problémája. Erre a tévedésre azután egy szinte közhellyé vált, további téves nézet épült: amíg a zsidók, illetve a judaizmus az ószövetségi vallást gyakorolja, a kereszténység a pogányok vallása lett. Függetlenül attól, hogy ez az értelmezés milyen fokon uralja a közhiedelmet, maga a nézet teljesen ellentmond a valóságnak! Bármennyire is meglepően hangzik, a történelmi bizonyítékok egyöntetűen arra mutatnak, hogy a judaizmus nem az ószövetségi iratok vallása. Egyszerűen és tömören fogalmazva: a judaizmus a zsidó nép saját maga által kialakított és felvett vallása - a maguk elgondolásainak szüleménye. Igen, a római időkben a zsidók kisajátították Mózes nevét, s úgy állították be, mintha őrá épült volna a vallásuk, holott valójában elvetették Mózes tanításait, amire maga Jézus Krisztus mutatott rá:

János 5:46-47 46 Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. 47 Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?"

Tehát a zsidók Mózes nevével fémjelezték vallásukat, csak éppen nem gyakorolták azt, amit ő megparancsolt, előírt és átadott nekik. Ha hasonlatot keresünk, pontosan azt tették, amit ma a többszáz keresztény felekezetből kitevődő kereszténység tesz, amely kisajátította Krisztus nevét - mondván, ők Krisztus követői -, miközben a felekezetek teljesen ellentétes, ellentmondásos tanokat hirdetnek. Talán az egyetlen igazán közös vonásuk az, hogy a gyakorlatban nem követik azt, amit Krisztus tanításaiban levetett! Emellett a történelem is bizonyítja, hogy a zsidók kisajátították Mózes nevét azzal, hogy saját tanításaikat neki tulajdonították. A gyakorlatban a judaizmus egy emberek által létrehozott vallás, s erre minden további nélkül rá is mutatott a Messiás, amikor felfedte: "olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai." A Mózes által átadott "Isten parancsolatait elvetve, emberi hagyományokhoz ragaszkodtok." (Márk 7:7-8). Igazán itt az ideje annak, hogy tisztázzuk végre a történelmi tényeket!

Mivel a judaizmus soha nem volt, és ma sem azonos a Mózesnek átadott vallásrenddel, ebben a sorozatban rá szeretnénk mutatni arra, hogy milyen körülmények között távolodtak el a zsidók a Mózes által átadott vallástól. Ugyanakkor felfedezünk egy megrökönyítő igazságot is: Jézus - saját szavai szerint is - nem eltörölte a mózesi hitet, hanem feltárta annak szellemi szándékát, felnagyította azt, hogy jobban láthatóvá tegye annak az eleve meghatározott célját. A kor vége felé közeledve legfőbb ideje már annak, hogy a tévhidelmeknek egyszersmindenkorra véget vessünk! Igen, azt a legfelületesebb bibliaolvasó is hamar észreveszi, hogy alapvető és heves nézeteltérések voltak Jézus és a korabeli judaizmus képviselői közt, de mi volt ennek az oka? Az lenne az ok, amit oly sokan vélnek, miszerint Jézus egy teljesen új vallást hozott el? A válasz meglepő, ugyanis a történelmi tények azt bizonyítják - s ezt maguk a zsidók is elismerik -, hogy a zsidók hite messze eltávolodott az ószövetségi Szentírásban meghatározott tanoktól. Megváltoztatták Isten parancsolatait, emellett bevezettek számos olyan, maguk által kreált parancsolatot, amelyek gyakran teljesen ellentmondtak a mózesi gyakorlatoknak. Tényként kell hát kezelni azt, hogy Krisztus egy olyan nép közt jelent meg, akik nagy része elvetette Isten tanítását, amelyet ősapáik kaptak, helyettesítve azt a maguk hagyományaival, tanaival és emberi parancsolataival. Mindez rendkívül fontos tudnivaló a keresztények számára, hiszen meghatározó szerepe volt az újszövetségi idők eseményeit illetően is. Krisztus azért jött, hogy korrigálja a zsidók eretnekségeit, s helyreállítsa őket az Istentől eredő tiszta tanításhoz és törvényhez. Ezért is mutatott rá arra, amiben eltértek attól, és felfedte hibáikat, rámutatva hamisságaikra.

 

A szektáriánus judaizmus

Egy másik bevett tévhiedelem szerint Jézus korában a judaizmus egy teljesen egységes, vagyis homogén vallás volt, így a megnevezés egy olyan egyetemes felekezetre utalt, amelyben minden zsidó egyformán és elkötelezetten hitt. A történelemből nagyon is jól ismerjük, hogy a Jézus korabeli judaizmust jónéhány, egymástól teljesen eltérő nézeteket valló szekta tette ki. Ezek mindegyikének megvoltak a maguk sajátos tanításai és gyakorlatai. A judaizmus egyik leghitelesebb zsidó kutatója, Dr. Herford a következőket tárja fel:

"Ha lehetséges lenne taglalni az újszövetségi idők judaizmusának minden részelemét, akkor láthatóvá válna, hogy az mennyi különböző, és egymástól eltérő elemből állt össze egy gyűjtőnév [judaizmus] alatt, és mennyire messze áll az igazságtól az a nézet, hogy egy hitükben egységes, és teljesen egyformán gondolkodó zsidóságról lehet beszélni." ("Judaism in the New Testament Period" 41, 42. oldalak).

A judaizmus tehát soha nem volt egységes felekezet, mindig is több szektárius csoportosulás alkotta. Ráadásul gyakoriak voltak a szakadások is, ahol egy-egy nagyobb szektából levált csoportosulás külön nézeteket és hittételeket kialakítva önálló utakra tért. Ezen a téren a Krisztus idejében gyakorolt judaizmus nagyon hasonlított a mai világunkra, ahol a keresztény vallás is számtalan, egymással versengő felekezetre bomlott fel.

Az Újszövetséget alaposabban tanulmányozó egyének számára bizonyára ismerősen hangzik néhány megnevezés ezekből a zsidó szektákból. A sort kezdjük természetesen a farizeusokkal, az írástudókkal, folytatva a szadduceusokkal, a zelótákkal és a heródiánusokkal. Ezzel a felsorolással persze korántsem teljes a kép, hiszen bőven voltak még olyan szekták, akikről aránylag pontos ismereteink vannak. Ilyenek az esszénusok, vagyis a qumráni szekta (akiktől a nevezetes Holt-Tengeri Tekercsek származnak), s azoknak a kisebb mozgalmaknak képviselői, akiket a mai vallástörténészek együttesen az apokaliptikusok szektájának neveznek. Emellett voltak további olyan leágazó zsidó csoportosulások, akik Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Mezopotámiában, Görögországban stb. tevékenykedtek, a maguk sajátos meggyőződése szerint. Nem létezett tehát az egységesen képviselt judaizmus fogalma, helyette egy fragmentált, szilánkokra tört zsidó vallásvilágról beszélhetünk. A történelem feltár még egy olyan megdöbbentő tényt, ami gyorsan eloszlatja azt az - a keresztények és zsidók elméjébe egyaránt beidegződött - alapelgondolást, miszerint a zsidóság egésze egységesen és állandóan, mélyen vallásos beállítottságú nép volt.

 

Néhány meglepő adat

Az ismert adatok szerint a Palesztínában élő teljes zsidó lakosságnak kevesebb, mint 5%-a tartozott közvetlenül a fentebb említett zsidó felekezetek valamelyikébe! Bármennyire is meglepő, a palesztínai zsidóság 95%-a nem volt farizeus, szoferita, szadduceus, zelóta, heródiánus, esszénus, qumráni, vagy apokaliptikus. A lakosság döntő többsége nem volt közvetlenül tagja az itt említett felekezetek bármelyikének, sőt, nagyrészt nem is voltak kimondottan vallásos beállítottságú emberek.

 A farizeusok a vallást igazán nem gyakorló emberekre az "am ha-erec" névvel utaltak, ami fordításban azt jelenti, hogy "a föld népe", s ezalatt az egyszerű, vagy átlagembereket értették, vagyis a hétköznapi emberek tömegeit, Judea városainak, falvainak lakóit. Sok tekintetben olyan emberek voltak, mint azok a névleges keresztények, akik "beleszülettek" a keresztény vallásba, de nem járnak gyülekezetbe, nem élik meg hitüket. Az ilyen emberek talán alkalmanként megünneplik a nagy ünnepeket, de csupán a szokások és formalitás kedvéért. Herford az alábbiakban jellemezte a köznép vallási közönyét:

"Az világos, hogy az "am ha-erec" vagyis az egyszerű emberek nem képeztek homogén csoportot sem társadalmi és gazdasági helyzetüket, sem pedig vallási érzelmeiket illetően. Ahogyan voltak módosabbak, szegényebbek, alkalmazók és alkalmazottak, kereskedők és parasztok, művészek és adószedők, úgy a vallás területén is hatalmas volt a nép megoszlása. Voltak keményvonalú farizeusok, és voltak emberek, akik mit sem törődtek a vallással, így a hitbuzgótól a közömbösig telítve volt a skála" (u.o. 72. o.).

 

A népesség vallási hovatartozásának eloszlása

Egyáltalán nem nehéz demonstrálni azt, hogy az újszövetségi idők kezdetekor a Palesztínában élő zsidóknak mindössze 5%-a volt tagja valamelyik vallási felekezetnek. Ha összehasonlítjuk Palesztína teljes lakosságát a zsidó vallási szekták tagságával, akkor meglepő, de sokat eláruló eredményt kapunk. Az "Encyclopedia Biblica" adatai szerint Palesztína lakossága két és félmillió és három millió fő között volt az első században. A keresztény teológiai iskolák és kutatók általában szintén ezt a számot hitelesítik. A témában igen körültekintően megírt munka Salo Baron: A Social and Religious History of the Jews (I. köt. 370-372. old). Az egyébként zsidó származású szerző jól summázza a szakértők e kérdésben elhangzott álláspontjait. A végkövetkeztetéshez Dr. J. Klausner, kortárs zsidó tudós munkásságára hagyatkozik: "J. Klausner, aki elsősorban az i.e. 63 és 37 között lezajló háborúkkal kapcsolatos anyagokat tanulmányozta, azt a következtetést vonta le, hogy a Makkabeus uralom ideje alatt Palesztínában hozzávetőlegesen három millió zsidó élt, nem számítva a körülbelül félmillió szamaritánust, szíro-főníciait, arabot és görögöt" (u.o. I. köt. 372. o.). Ez az adat nem állhat messze az igazságtól, így tehát leszögezhetjük azt, hogy csaknem három millió zsidó élt Palesztínában Jézus idejében.

 

A zsidó felekezetek tagságának megoszlása

A legjelentősebb és legismertebb zsidó szekta a farizeusok iskolája volt. Krisztus messze többet szólt róluk és hozzájuk, mint a többi más szektához együttvéve. Ennek részben az volt az oka, hogy tagságukra nézve ők voltak a legnagyobb számban, de ami ennél fontosabb, ők gyakorolták a legerősebb befolyást a köznépre. A legtöbb zsinagógát ők irányították, és ők tartották fenn a legtöbb iskolát is, így népszerűek voltak az átlagemberek körében. Ami a megdöbbentő ebben, az a farizeusok számaránya. Bár az övék volt a legnagyobb és legbefolyásosabb vallási felekezet, a Krisztus idejében hozzávetőleg három millió lakosú Palesztínában mindössze hatezer fő volt a farizeusi rend tagsága. Erről pedig a zsidó történész, Josephus tesz tanúságot, aki Pál apostol kortársa volt  ("Antiquities of the Jews" xvii, 2, 4.). Ez azt jelenti, hogy a zsidók legnagyobb és legbefolyásosabb szektája Palesztína zsidó lakosságának csupán 2 %-át tette ki! Ennek fényében újra kell gondolni azt a sokak által képviselt tévhitet, hogy a Krisztus idejében élő teljes zsidóság a farizeusi judaizmus híve volt. A legtöbb kereszténynek eszébe sem jut megvizsgálni a zsidóság vallási életének állapotát a római időkben, s éppen ezért terjedhetett el oly sok hamis feltételezés erről a kereszténység számára is fontos kérdésről, és annak következményeiről.

 

A további szekták

Tény, hogy az összes zsidó szekta közül a legjelentősebb és legsikeresebb a farizeusi judaizmus volt. A szadduceusok, akikkel Krisztus szintén gyakran érintkezett, kevésbé voltak hatással a népre, és számuk is alacsonyabb volt, mint a farizeusoké ("Antiquities of the Jews" xviii, 1, 4 és"Life and Times of Jesus the Messiah," I. köt. 322. old). Ha azt mondjuk, hogy a szadduceusok nem lehettek többen, mint háromezer fő, akkor valószínűleg közel állunk az igazsághoz. Egy másik korabeli szekta az esszénusok voltak, akikről a Biblia ugyan nem tesz említést, de a qumráni tekercsek megjelenése óta sokat megtudhattunk róluk. Josephus szintén kitér az esszénusokra, s ő hozzávetőleg négyezer főre tette az aktív esszénusok számát ("Antiquities of the Jews," xviii, 1, 5). A további szekták mind jelentéktelenebbek voltak, s valószínűleg tagszámuk is kevesebb volt, mint a farizeusoknak, szadduceusoknak és esszénusoknak. (Herford, "Judaism in the New Testament Period" 127-128. old). Ezek a számadatok azonban meghökkentő igazságot tárnak fel, ugyanis elárulják, hogy a zsidók óriási többsége nem tartozott közvetlenül egyik szektához sem. Bármennyire is meghökkentő, a nagyjából három millió főt számláló palesztínai zsidóságnak kevesebb, mint 5%-a volt valamely zsidó szekta tagja!

 

A nép közül sokan vallásosak voltak

A nép többsége, az "am ha-erec", vagyis az átlagemberek nem voltak tagjai egyik szektának sem, és egymástól eltérő módon viszonyultak a valláshoz, a maguk módján élték meg hitüket. Azt biztosra tudhatjuk, hogy a köznép egy része nem volt teljesen vallástalan, és annak ellenére, hogy nem tartoztak egyik szektához sem, formálisan is vallásosak voltak. Palesztína területén számos zsinagóga létezett, amelyeket sokan látogattak rendszeresen a köznép vallásosabb köreiből. Mivel ezeket a zsinagógákat a farizeusok irányították, és ők voltak a tanítók is, a köznépet erősen befolyásolták a farizeusi tanítások. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők farizeusok voltak! A legtöbb embernek ugyanis nem volt ínyére a szigorú farizeusi rendeletek elkötelezett követése, viszont a zsinagógában hallhatták a Tóra felolvasását szombatokon és egyéb alkalmakon. A zsinagógába járó átlagembertől nem követelték meg a farizeusi tanok abszolút követését.

A farizeusoknak valójában igen kevés tényleges és közvetlen hatalma volt a népesség vallási élete fölött. Ha bárki látogatni kívánta a zsinagógát, az megtehette és meg is tette, aki pedig nem kívánta ezt tenni, az egyszerűen távol maradhatott onnan a maga döntése szerint. Röviden: nem volt kötelező a szombati megjelenés a zsinagógákban, ugyanis ezidőben nem létezett tényleges központi vezetés, ami hatalommal bírt volna a judaizmuson belül. A farizeusoknak nem állt hatalmában rákényszeríteni az embereket sem a gyülekezeti életre, sem pedig a maguk vallási követelményeire (u.o. 137. old.).

"Az teljesen világos, hogy a tömegek nem osztoztak a farizeusok szertartásoskodó vallási gyakorlataiban, még akkor sem, ha esetleg tisztelettel néztek rájuk. A korabeli Palesztínában, ahogyan a legtöbb modern országban is, a vallási szertartásokra rendszeresen eljáró emberek arányszáma kétségtelenül nagyon alacsony volt.  (Matthews, "History of New Testament Times in Palestine,"160. old). A farizeusok elsősorban csak a magukfajta "igazságos" embereknek az életét terhelték a maguk "tedd" vagy "ne tedd" kemény elvárásaival."

Bár a farizeusok által fenntartott zsinagógák nyitva álltak minden zsidó számára, közülük bárki részt vehetett a szombati szolgálatokon, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden zsidó élt is volna ezzel a lehetőséggel. Sőt, az elérhető bizonyítékok mind arra mutatnak, hogy a zsidóság teljes lélekszámához viszonyítva aránylag nagyon kevesen jártak rendszeresen a zsinagógákba. Legalábbis ha a zsinagógák számával és méreteivel kapcsolatos elérhető adatokat vesszük irányadónak, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az átlagemberek közül csak kevesen jártak rendszeresen a zsinagógába. Erre legjobb példának a kapernaumi zsinagógát lehetne felhozni.

 

A kapernaumi zsinagóga

Az Újszövetségben megemlített kapernaumi zsinagógát (Luk. 7:1-5) nem egy zsidó ember építette fel. Úgy a régészeti feltárások, mint az Újszövetség arról tanúskodnak, hogy a galileai Kapernaum városában egyetlen zsinagóga állt (vö. Luk. 7:1-5). Érdekes módon, ebben az aránylag nagy városban mindössze egyetlen zsinagóga létezett, aminek tényét még Edersheim (a korai judaizmus egyik legnevezetesebb kutatója) is meglepőnek tartja, hiszen Kapernaumnak nagy számú zsidó lakosa volt (lásd. Life and Times of Jesus the Messiah, I. köt. 365, 432-433. old). Ennek a zsinagógának a romjai szerencsére feltárásra kerültek, ami alapján láthatóvá válik, hogy az épület maximális befogadóképessége nem haladta meg az ötszáz főt. A város zsidó lakosainak számához képest ez semmiképpen nem mondható nagy befogadóképességű épületnek. Josephusnak köszönhetően tudjuk, hogy Galileában egyetlen városnak sem volt tizenötezer főnél kevesebb lakosa (A zsidók háborúi, iii, 3, 3). Josephusnak tudnia kellett a pontos adatokat, hiszen Galilea kormányzója volt a rómaiak alatt, ő szedette be az adót, s így tisztában kellett lennie a terület lakosainak számával. Ezek szerint Kapernaumnak minimum tizenötezres lélekszámmal kellett bírnia. Ám mivel Galilea egyik legfontosabb városa volt, így valószínűleg ennél sokkal többen lakhattak ott, és a lakosság nagyrésze zsidó származású volt (Matthews, History of New Testament Times in Palestine, 149. o.). A galileiaiakról az járta, hogy "ők voltak a legalaposabbak a szombat és az ünnepek megtartásában" (uo. 150. old). És Galilea e nagyon fontos városában csupán egyetlen zsinagóga volt, amit egy idegen ember építtetett fel, s amely legfeljebb ha ötszáz embert volt képes befogadni. Vagyis a tizenötezer emberből mindössze ötszázan voltak képesek megjelenni hetenként.

Hogy milyen jelentős város volt Kapernaum az újszövetségi időkben, azt a modern történészek is felismerték (ld. az "International Standard Bible Encyclopedia" 1. köt. 566. old.). Tudjuk, hogy e városban lakott a király egy tisztviselője (Ján. 4:46), és annyira jelentős település volt, hogy itt egy vámház is működött (Mát. 9:9; 17:24). Mégis, annak ellenére, hogy Galilea egyik legfontosabb városa volt, és nagyszámú zsidó lakott itt, csupán egyetlen zsinagóga működött (a görög nyelvben a határozott névelőt használják, ami arra mutat, hogy egy zsinagóga volt). Ebbe a zsinagógába a város zsidó lakosságának még 10 %-a sem lehetett volna képes beférni a szombati szolgálatokon. Ez mindenképpen azt sugallja, hogy a zsidóknak csak egy szűk rétege látogatta a zsinagógát rendszeresen.

 

A názáreti zsinagóga

Tudjuk azt is, hogy a galileai zsinagógák nagy többségben meglehetősen piciny épületek voltak, annak ellenére, hogy minden városnak nagyszámú zsidó lakosa volt.  (Matthews, "History of New Testament Times in Palestine," 149. o.). Názáretben például, ahol Jézus is felnevelkedett, mindössze egyetlen zsinagóga állt. Ez önmagában nem is meglepő, hiszen Názáret korántsem volt olyan fontos helység, mint Kapernaum. Ám Josephus leírásai szerint Názáret közvetlen környékén hozzávetőleg tizenötezer ember lakott, s bár nem volt akkora, mint Kapernaum, de a környezetéhez tartozó lakossággal együtt már nem volt annyira jelentéktelen. Emellett Edersheim ismerteti velünk, hogy Názáret a Templomban szolgáló papok egyik vallási központja volt, amikor nem szolgáltak Jeruzsálemben ("Life and Times of Jesus the Messiah"1. köt. 147. o.). Továbbá Názáret a Földközi-tengert és Damaszkuszt összekötő karavánút egyik főbb állomása volt (u.o.), így már fekvésénél fogva is meglehetősen fontos helységnek számított. Mindezek ellenére a názáreti zsinagóga feltárásakor kiderült, hogy az épületben jó, ha hetvenöt személyt tudtak leültetni. A zsinagóga mérete aránytalanul kicsi volt a názáreti és környékbeli lakosok számához képest, ami körülbelül tizenötezer lélek volt ekkortájt. Ez megintcsak azt mutatja, hogy a zsinagógák látogatása nem az átlagemberek szokása volt, mint inkább egy aránylag elenyésző számú, vallását külsőleg is bizonyítani kívánó rétegé. Az egyszerű embereket nem érdekelte különösebb módon a vallás.  Kétségtelen viszont az is, hogy az éves ünnepek alkalmával az átlagemberek nagy része is részt vett a zsinagógákban, vagy a jeruzsálemi Templomban megtartott nagy fesztiválokon. A zsidók számára ezek az ünnepek egyféle nemzeti ünnepnapokká váltak, nem feltétlenül vallásos értelemben. De minden bizonyíték amellett szól, hogy a heti szombatokon a tömegek nem látogatták a zsinagógákat. Egyesek azt próbálják bizonygatni, hogy a názáreti zsinagóga a krisztusi idők után lett felépítve, hiszen nem a város legmagasabb pontján helyezkedett el, amint elvárható lenne. Edersheim azonban rámutat, hogy a lokáció ilyen szempontból nem játszik szerepet, s elveti a feltételezést (u.o. I. köt. 433. o.).  Több jel is arra mutat, hogy a szóbanforgó kis zsinagóga az, amelyben Jézus is megfordult.

Amikor Mr. és Mrs. Armstrong 1956-ban Názáretbe látogattak, maguk is arra a következtetésre jutottak, mint Edersheim - ez volt az a zsinagóga, amely Jézus korában létezett. Egyáltalán nem kell meglepődni azon, hogy a kétezer évvel ezelőtti Palesztínában ez volt a vallás állapota. Hiszen korunkra is jellemző az a nagyon gyakori szokás a keresztény vallást névlegesen gyakorló emberek jelentős részéről, hogy évente csak két alkalommal mennek el istentiszteletre, a pogány húsvét és karácsony megünneplésére, az év hátralévő részében pedig mellőzik a gyülekezeti életet. A Jézus korabeli zsidók hasonló módon ezt a tendenciát követték.

 

 Mennyi zsinagóga működött a Jézus korabeli Palesztínában?

Azt nem tudni pontosan, mennyi zsinagóga működhetett a Jézus korabeli Palesztínában, ám vannak árulkodó jelek, amelyekből következtetni lehet a számukra. Herford ismerteti velünk azt a tényt, hogy minden olyan területen, ahol zsidók nagyobb tömbben éltek, legalább egy zsinagóga állt városonként (Judaism in the New Testament Period, 27., 133. o.). Csak emlékeztetőként, Kapernaumban, annak ellenére, hogy aránylag nagyobb városnak számított, csupán egy zsinagóga állt. Nem kétséges, hogy a városokban, méretüktől függetlenül, legalább egy zsinagógát működtettek. Ebben általános megegyezés uralkodik a témában jártas írók és kutatók között. Azt történetesen tudjuk, szintén Josephustól, hogy Galileában kétszáznegyven várost és falut tartottak nyilván (Life of Josephus, 45. o.). Galilea sokkal nagyobb jólétnek örvendett, mint a délebbi Judea; az anyagi bőség vagy életszínvonal messze meghaladta a judeait. Edersheim megjegyzi, hogy Judeában ötszörte drágább volt az élet, mint Galileában, mert Judeában viszonylagosan kevés jó termőföld volt, s ezzel kevesebb termés és élelmiszer is. (Life ant Times of Jesus, the Messiah, I. köt. 224,225 o.) Nos, ha Judeára, Galileához hasonlóan szintén kétszáznegyven várost és falut számítunk (valószínűleg ennél kevesebb volt), akkor azt mondhatjuk, Palesztínában kb. ötszáz olyan város és falu létezett, amelynek lehetett zsinagógája. De még ha el is fogadjuk azt, hogy néhány városban több zsinagóga volt, akkor sem  haladhatja meg a palesztínai zsinagógák száma az ezret, ha minden egyes városnak és falunak tényleg volt zsinagógája. Tegyük fel, hogy így volt, s ez igen bőkezűen számolva, kb. ezer zsinagógát jelent Palesztína-szerte. Ez az ezer zsinagóga szolgálta a háromilliós lakosságot, ami azt jelenti, hogy minden háromezer emberre jutott egy zsinagóga.

A zsinagógák befogadóképessége viszont szintén igen változó volt, voltak nagyon kicsi, magánházakban kialakított szobák (u.o. I. köt. 433. old), és voltak a kapernaumi zsinagógához hasonló nagyobb csarnokok, amelyek akár 500 embert is képesek voltak befogadni. Az viszont teljesen biztosra mondható, hogy nem voltak olyan zsinagógák, amelyek 3000 embert be tudtak volna fogadni, de valójában ennek akár egyharmadát sem. A legtöbb zsinagóga kisméretű volt, tehát nem nagyobb, mint pl. a názáreti. Hogy miért nem lehetett ezer zsinagógánál több Palesztínában, egy másik oknál fogva is kézenfekvő dolog. Ugyanis mindössze hatezer farizeus volt, akik ezeket a zsinagógákat szolgálták és vezették. A zsinagógákat ugyanis a farizeusok iktatták be, s egyedül ők vezették azokat (Herford, "Judaism in the New Testament Period." 134. old). Itt persze meg kell jegyezni azt is, hogy természetesen nem minden farizeus vezetett zsinagógaszolgálatot. Josephus, a híres történész, aki maga is farizeus volt, soha nem volt zsinagóga vezető. Valójában a farizeusok nagy része nem vett részt a zsinagógai vezetésben, más szolgálatokat végeztek. Emellett minden zsinagógában több szolgálati pozíció is létezett, tehát egy-egy zsinagógát több farizeusnak kellett vezetnie és irányítania (ISBE, V. köt. 2875, 2879 old.).

A farizeusok a korlátolt taglétszám miatt egyszerűen nem lettek volna képesek betölteni a szükséges posztokat a több, mint ezer különálló zsinagógában. Minden palesztínai zsinagógára kb. háromezer zsidó jutott, s figyelembe kell venni azt, hogy egy átlagos zsinagóga kb. hetvenöt tagot fogadott be (a házi zsinagógák esetében ez a szám lehetett csupán tíz fő is), a nagyobbak pedig maximum ötszáz főt. Ezek alapján nem nehéz kikalkulálni azt, hogy az átlagemberek nagy része nem volt zsinagóga látogató.

 

A népszerű judaizmus és a népszerű kereszténység 

Érdekes módon, a Krisztus idejében tapasztalható vallási szokások, illetve magának a vallásosságnak az állapota  hasonlóak, vagy megfelelnek annak az állapotnak, amelyben a mai modern vallásosság is áll.

Ma jóval több, mint egymilliárd ember mondja magát kereszténynek, de mennyien élik meg igazán a bibliai keresztény hitet? Mennyien járnak rendszeresen gyülekezetekbe? Mennyien veszik igazán és odaadóan a szívük ügyének hitüket és tanaikat, minden elé téve azt? Mennyien vannak valóban bensőséges kapcsolatban Istennel? Még a nagy protestáns és katolikus felekezetek előljárói is felháborodva beszélnek arról, hogy tagjaik többsége mennyire érdektelen a hit valós megélésében. Tény és való, manapság az emberek nagy részét nem nagyon érdekli a vallás, különösen nem a szigorú, szívből megélt hit gyakorlása. Ennek ellenére ezeknek az embereknek a többsége kereszténynek nevezi magát. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a Jézus korabeli zsidók 95%-a nem vette komolyabban a vallást, mint napjaink névleges keresztényei. El kell vetni azt a hamis elgondolást, hogy a Krisztus korabeli zsidók egy tömbben, és kivétel nélkül elkötelezetten vallásgyakorló emberek voltak. A nyilvánvaló igazság az, hogy a Jézus korabeli zsidók nem voltak odaadóbbak Mózes vallása iránt, mint a mai névleges keresztények többsége a Krisztus által levetett tanítások iránt!

 

 

A Good News  1961, Januári száma
X. évfolyam, 1. szám
Szerző: Ernest Martin

Mennyit tud valójában a kedves olvasó az Újszövetségben említett zsidó szektákról, a farizeusokról, sadduceusokról, az írástudókról, a heródiánusokról és zelótákról? Ezek a csoportok mindannyian Isten ószövetségi egyházának részei lettek volna? Korunkban pedig felekezetek százai és azok további leágazásai teszik ki a kereszténységnek nevezett vallást. A szó szoros értelmében minden olyan változatot meglelhetünk, amire valami igény lehet.

 

Ahány igény, annyi szekta!

Ha végigtekintünk a keresztény gyülekezetek széles skáláján, azt látjuk, ma nagyon hasonló helyzet uralkodik ahhoz, mint ami kétezer évvel ezelőtt Palesztínában ment végbe a zsidó valláson belül. Megtalálhatjuk a "pünkösdi/karizmatikus" irányzatot, amelynek követői bizonyos érzelmi állapotokat kívánnak feldolgozni és kihangsúlyozni hitük bizonyítékaiként. Mások pedig a tudományosabb, vagy intellektuálisabb megközelítést próbálják kielégíteni. Vannak a puritán, fundamentalista, és vannak a hideg, formalitásokra adó, valamint vannak lazább, modernizáltabb felekezetek. Megtalálhatók még a szigorú, központi egyházvezetés által irányított felekezetek és a demokratikusabb, gyülekezeti vezetés alatt állók. Némelyek nagy pompával és különböző rítusokkal, mások egyszerűen és szimplán tartják meg istentiszteleteiket. Aztán ki tudja, hány más irányzatot és megközelítést lehetne még sorolni, mindegyiket  a maga sajátosságaival párosítva. Mindennek van egy iróniája, mégpedig az, hogy ezek az egymásnak ellentmondó, és egymással gyakran összeegyeztethetetlen tanokat képviselő felekezetek mindegyike a Krisztus által megalapított egyháznak mondja magát, majd ellentmondásos és eltérő "evangéliumokat" hirdetnek. Ebből azonban teljesen nyilvánvaló válik, hogy nem azt az evangéliumot hirdetik, amelyet Krisztus hirdetett (vö. 1Kor. 1:10:13). A nép, amely kereszténynek mondja magát, valójában a teljes zűrzavar állapotában van a vallást illetően. Elhagyták Krisztus igaz evangéliumát, amely oly világosan ki lett nyilatkoztatva a Szentírásban, és helyette a legkülönfélébb véleményeket, hittételeket alakítottak ki, ami aztán korunk felekezeti megoszlásaihoz vezetett. Korunk embere, aki tényként veszi ezeket az eltérő emberi vélemények és értelmezések miatt kialakult szakadásokat, ne csodálkozzon azon, hogy az újszövetségi zsidóság is hasonló módon és hasonló okoknál fogva számos eltérő, és egymásnak ellentmondó szektára szakadozott. A korabeli judaizmus elemzését folytassuk tehát a főbb szekták rövid bemutatásával.

 

A judaizmus felekezetei

Az emberi természet egyik alaptörvényének következményeként, amikor emberi értelemre támaszkodva kívánnak vallási igazságokra jutni, elkerülhetetlenül számos egymástól merőben eltérő nézőpont alakul ki. Így az újszövetségi idők zsidósága sem volt egyetlen egységes felekezetbe tömörülve, ahol megegyeztek volna legalább a vallás alapjaiban. Röviden szólva, a judaizmusnak is ugyanúgy megvolt a szektáriánus megosztottsága, ahogyan a modern kereszténységnek is. A fontos kérdés tehát az, hogy honnan eredtek, s talán még fontosabb, mi okozta ezeket a nézőpontbeli eltéréseket? Először is figyeljük meg, mit mondanak erről maguk a zsidó kutatók. Hereford őszinte módon elismeri a kövekezőket:

"Ha módunkban állna elemezni az újszövetségi perióussal egyidőre eső judaizmust kitevő elemeket, akkor láthatóvá válna, azoknak milyen rendkívül sok variánsa volt, és mennyire messze áll az igazságtól az az általános feltételezés, miszerint a 'zsidók' kollektíve mind egyformák voltak a judaizmusuk gyakorlását illetően." (Herford, Judaism in the New Testament Period, 41-42. o.).

"Kívülről nézve - ami általában a nem zsidó származású emberek nézőpontja -, a judaizmus egy jól meghatározható, és aránylag egyszerű rendszert képez, aminek eszmerendszere és gyakorlatai olyan szabott keretekbe vannak foglalva, amit könnyen fel lehet vázolni, és különösebb nehézségek nélkül meg lehet érteni. Az általánosan ismert felszín alatt azonban sokkal több változat és árnyalat észlelhető, úgy a hit kérdéseit, mint gyakorlati megnyilvánulásait illetően. Ebben az értelemben igaznak mondhatók Montifiore szavai, amikor azt mondta, hogy 'több judaizmus is létezik' ..." (u.o. 14. o.).

Fontos tehát felismerni azt a tényt, hogy a judaizmusnak mennyi egymással ellentétes és viszálykodó felekezete létezett, hiszen ennek tudatában már sokkal érthetőbbé válik számunkra az újszövetségi periódus, különösen Pál levelei. Az egymással vetélkedő szekták, amelyek együttes tagsága is csak a népesség egy kis töredékét tette ki, nagyon eltérő doktrinális álláspontokat képviseltek. Még az adott szektákon belül is voltak variánsok, és gyakran megoszlottak a személyes vélemények. A különböző felekezetek rivalizálásának állapota, valamint az a tény, hogy még az egyazon felekezetekhez tartozók is gyakran eltérő nézeteket vallottak, kétségtelenül nagyban hozzájárult a köznép vallás iránti apátiájához, így a legtöbb ember nem kívánt egyik szektához sem tartozni.  Amikor nincs egy egyhangú és egységes hitrendszer, az elidegeníti az embereket a vallásosságtól, vagy legalábbis attól, hogy komolyabb érdeklődést mutassanak iránta. Mivel pontosan ez az állapot jellemzi korunkat is, így talán jobban megérthetjük a Krisztus korabeli Palesztína zsidóságának vallási állapotát. A zsidók döntő többsége nem tartozott egyetlen felekezethez sem, és maguk a különböző felekezetek vagy szekták is teljes zűrzavarban voltak a vallási tanokat illetően. Vizsgáljuk tehát meg a judaizmust megosztó fontosabb felekezetek sajátosságait, mivel azáltal pontosabb képet kapunk az újszövetségi periódusról is.

 

A farizeusok

A megoszlott judaizmus legfőbb szektája a farizeusi iskola volt. Ez volt egyben a korszak legbefolyásosabb csoportja is, akik tehát élen jártak a többi vallási csoport előtt. Annak ellenére, hogy mindössze hatezer tagot számláltak (a csaknem hárommilliós lakosságon belül), ők voltak a legnagyobb vallási hatással a népre. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a farizeusok tartották kezükben a zsinagógák legnagyobb részét. Magától értetődően a zsinagógák vezetői erős hatást tudtak gyakorolni a zsinagógákat látogató átlagemberekre. Azt se felejtsük el, hogy az átlagembereknek csupán egy töredéke járt zsinagógába rendszeresen. Így még a farizeusok sem voltak képesek a nép nagyrészét irányítani.

Kik is voltak a farizeusok tulajdonképpen? A zsinagógákat nem lehet igazán a keresztény gyülekezetekhez hasonlítani. A zsinagógákat olyan férfiak és gyakran nők alkották, akik az élet csaknem minden területét képviselték. Voltak tanítók, üzletemberek, gazdák, politikusok stb. Ezek az emberek önként álltak össze, elkötelezve magukat egy bizonyos életforma iránt. A zsinagóga tagjait az egyház kifejezés helyett inkább nevezhetjük egyféle vallási szövetségnek, vagy egyesületnek (Edersheim, "Life and Times of Jesus the Messiah," I. köt. 311. o.). Ezeket a zsidókat az olyan, csak általuk gyakorolt vallási szokások és hagyományok kapcsolták egybe, amelyekkel a nép nagy része nem azonosult. Az átlagemberek nem kívánták magukra venni ezt az életformát, különösen nem abban a szigorú formában, ahogyan a farizeusok gyakorolták. Edersheim így folytatja: "Az egyesület két fő cél megvalósítását szolgálta; megfelelni a levita tisztasági rendeleteknek a hagyományos törvények értelmében, a legszigorúbb elvárások szerint és a legaprólékoskodóbban megtartani minden vallással kapcsolatos gyakorlatot (mint pl. a tizedfizetést és az egyéb elkötelezettségeket)" (uo. I. köt. 311. o.). Fontos tehát leszögezni, hogy a farizeusok csupán egy olyan önkéntesekből összetevődő egyesületet alkottak, amelynek tagjai elkötelezték magukat elsősorban a ceremóniális törvények betartására, és emellett a szigorú és aprólékos tizedfizetésre. Viszont nem kötötték magukat semmiféle hitvalláshoz vagy meghatározott doktrinális álláspontokhoz. "A farizeusi rend soha nem volt olyan homogén testület, amely egy meghatározott doktrinális irányelvet vagy levetett tanrendet követett volna" (Encyclopedia Britannica, 11. kiadás XXI. köt. 347. o.). Soha semmi követelménye nem volt annak, hogy a farizeusi rend tagjainak egyformán kell vélekedniük a Szentírás tanításairól, vagy egy adott tantétel álláspontját kellett volna képviselniük! Ezt a tényt fontos kiemelni! Ezeknek az ismereteknek a fényében ugyanis sokkal jobban megérthetjük a farizeusok tevékenységeit Krisztus idejében. Az tisztán látható, hogy a farizeusi renden belül igen elenyésző volt bármiféle központosított vezetés. Tehát azon kívül, hogy mindannyian meg kívántak felelni a rend által felvállalt ceremóniális, tisztasági és egyéb vallási rendeleteknek, egyénenként bármiféle véleményt képviselhettek. Ilyen értelemben nem beszélhetünk egy homogén doktrinális álláspontot képviselő csoportosulásról. A vallás kérdéseiben tehát megosztottak voltak, a tanítók a maguk véleményeit tanították, ami gyakran teljesen ellentéte volt egy másik farizeusi tanító véleményének. Minden farizeus azt taníthatott, amit szerinte a Szentírás képviselt egy adott témakörön belül, s ez nem számított mindaddig, amíg mindannnyian hozzáigazodtak a közösen felvállalt, ceremóniális törvényekre alapozott életmódhoz. Ezek után el lehet képzelni, hogy miféle zűrzavar uralkodott a farizeusok  között!

 

A farizeusi iskolák

A Jézus születését néhány évvel megelőző, valamint az azt követő évtizedekből maradtak ránk olyan források, amelyek a farizeusi megosztottságról tanúskodnak. Ezt a megoszlást a számtalan eltérő vélemény okozta. Azok a farizeusok, akik hasonlóan vélekedtek egy-egy tanítást illetően, hamarosan egymásra találtak, és elkülönítették magukat a többiektől az adott nézőpont mentén. Az ilyen csoportosulások közül a nagyobb taglétszámmal bírók  létrehozták a maguk iskoláit, amelyek aztán a farizeizmus egy-egy vonalát képezték. Ezekben az iskolákban megvitatták a különböző nézeteket, és vagy elfogadták, vagy pedig elvetették azokat.  A két legnevezetesebb iskola képviselte egyben a két fő, egymással rivalizáló ágazatot, ezek név szerint a Hillel és a Shammai féle iskolák voltak. "A két fél nézetei között szinte megszámlálhatatlan eltérés volt" ("Cyclopaedia of Biblical, Theological and Ecclesiastical Literature," by McClintock and Strong, IX. Köt. 472. o.). Szinte alig létezett olyan pont, amelyben e két irányvonal megegyezett volna. Edersheim a munkájában megjegyezte, hogy alkalmanként a két iskola közötti viszály tettlegességhez vezetett, ahol még vér is folyt  ("Life and Times of Jesus the Messiah," vol. II. köt. 13.o.). De ezen a két főbb ágazaton kívül még létezett több farizeusi irányvonal is. Dr. George H. Box, az University of London egyik tanára eképp vázolja a helyzetet: A farizeusok ezidőben [az i.e. I. század körül) nagyon megosztottak voltak, ami nem merült ki a két rivális, a Hillel és a Shammai féle iskolák viszályában" ("Abbington Bible Commentary," 841. o.). Számtalan más csoport és azok leágazásai léteztek, s csaknem mindegyik eltért a tanításaikat illetően. 

 

A farizeusok zsinagógái

Az teljesen érthető, hogy a zsinagógák vezetői miért ragaszkodtak a farizeusi kódhoz. Számukra a ceremóniális és tisztasági törvények megtartása a vallás iránti elkötelezettség azonosító jele volt, ami bizonyította azt is, hogy az ilyen személy hűen megtartotta a tizedfizetésre vonatkozó parancsolatot is. Nem véletlenül, a legtöbb zsinagóga vezetője ilyen "igaz" farizeusokból állt. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy a zsinagógák vezetői egy egyetemes hitvallás tanításaihoz igazodtak volna. A legtöbb esetben olyan tanításokat képviseltek, amelyeket ők helyénvalónak vagy elfogadhatónak láttak, vagy tartottak. A farizeusok némelyike a Hillel iskola értelmezéseihez kívánt igazodni, mások pedig a Shammai féle iskola irányzata felé hajlottak. Voltak, akik e két iskola tanításait kombinálták, hozzáadva a maguk sajátos tanait is. A zsinagógákba tömörült farizeusoknak nem volt adott hitvallásuk, így csaknem minden véleményt toleráltak. Talán éppen emiatt, a farizeusok és az írástudók soha nem bírtak olyan hatalommal és hatékonyan tanítani, mint Jézus Krisztus! (Herford, "Judaism in the New Testament Period," 170. o.). Egyébként ez teszi érthetővé azt, hogy miért lehetett Krisztusnak és az apostoloknak felszólalni és tanítani a zsinagógákban. A zsinagóga vezetője azt taníthatott, amit akart, s engedélyezte, hogy a gyülekezők közül ha bárki fel kívánt szólalni, az elmondhassa a véleményét. Ilyen körülmények között nem működhetett az isteni kormányzat, és csak kevés valós igazság volt a tanításokban. Pál apostol gyakran szólalt meg a zsinagógákban, hirdetve az igazságot, a keresztény életmódot (Ap.csel. 13:15; 14:1; 17:1-2), s volt, amikor elfogadást nyert, más alkalommal pedig ellene szegültek. Maga Jézus is tanított zsinagógákban, hirdette az igazságot és az evangéliumot szerte Judeában és Galileában (Ján. 18:20). Mivel a zsinagógák nagyrészét olyan egyének vezették, akik a farizeusok rendjéhez tartoztak, így levonhatjuk azt a következtetést, hogy a látogató köznép közül sokan igazodtak a farizeusi tanítások valamely formájához. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy a zsinagógákat látogató emberek névleges farizeusok voltak, anélkül, hog a rend tagjaivá váltak  volna. "Így tehát a Judaizmusnak nevezett rendszeren belül a népszerű vallás a felhigított farizeizmus volt." (uo. 136. o.). Mivel ők irányították a zsinagógákat és befolyásolták a köznépet, ezzel a judaizmus egyik fő felekezetévé váltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők képviselték a judaizmust, hiszen rajtuk kívül még számos más felekezet és szekta működött.

 

Az írástudók

Az "írástudókat" külön meg kell említeni. Az írástudók a farizeusok tisztasági gyakorlatait követték, s valójában a farizeusok egy különleges csoportját, vagy elemét képezték. Õk voltak a kiiskolázott farizeusok, akikre gyakran utaltak úgy, mint a "törvénytudók" (Luk. 5:17). Más szóval, az írástudók voltak a törvény értelmezésére szakosodott "jogászok", valamint ők másolták a tekercseket. Hillel és Shammai, a két legjelentősebb farizeusi iskola megalapítói szintén írástudók, vagyis a törvény mesterei, doktorai voltak. Tehát nem minden farizeus volt írástudó, vagy az "írások doktora", de minden írásmagyarázó farizeus volt. (uo. 158. old.). Õk azoknak a szoferitáknak a rendjéhez tartoztak, akik a héber iratokat is másolták, vagyis ők voltak a korabeli "biblianyomtatók". (az írástudók egy teljesen külön kasztot képviseltek Izraelben, illetve Júdában, eredetükkel kapcsolatban lásd A Sátán zsinagógája I. című írást).

 

A Sadduceusok

A korabeli judaizmus egy másik fő ágazatát a sadduceusok képviselték. Annak ellenére, hogy kevesebb tagot számláltak, mint a farizeusok, nagyon erős befolyásuk volt, mert tagjaik fontos politikai posztokat töltöttek be, és ők irányították a Templomot is. A sadduceusok tagságát ugyanis elsősorban papok tették ki, akiknek a templomi szolgálatokat kellett végezniük. Ebben az időben a templomi szolgálat volt az egyedüli vallási szolgálat, amit a papok még elvégeztek. Izrael korai történelmében a papok, illetve a leviták feladata volt a nemzet teljes vallási életének a vezetése. A két testamentum közötti periódus alatt mindez annyira megváltozott, hogy i.e. 79-ben Alexandra királynő engedelmével már a farizeusok kezébe került a vallási élet irányítása, holott ők nem voltak papok. A papok  pedig ekkor már csupán a templomi rítusokat végezték el. Jézus maga is tényként kezelte azt, hogy a farizeusok kisajátították maguknak a zsidók vallási életének irányítását (Mát. 23:2-3). Mivel a farizeusok megfosztották a papokat a valójában őket illető pozícióiktól (mint a nép tanítói, stb.) érthető módon azok nem kedvelték a farizeusokat, sem azokat a tanításokat, amelyeket képviseltek. A papok azért tömörültek elsősorban a sadduceusok felekezetébe, mert ők voltak a farizeusok legerősebb riválisai! A sadduceusoknak sem volt igazán krédójuk, azonkívül, hogy nem hittek a halottak feltámadásában, valamint az angyalok és szellemek létében (Ap.Csel. 23:8). Természetesen ők is azt vallották, hogy a Szentírás vezeti őket, de még a fenti, alapvető bibliai tanításokban sem hittek, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy valójában elvetették annak több fontos igazságát is. A Biblia ugyanis egyértelmű tanításokat nyújt a feltámadásról és a szellemi világ létéről (vö. Jób. 14:14; Ezék. 37:1-14, Dán. 12:1-3, 2Móz. 14:19; Dán. 6:22; 1Sám. 18:10;stb.). Lehetséges, hogy a sadduceusok csupán azon okból tagadták meg ezeket a lényeges igazságokat, hogy ebben is mást képviseljenek, mint a farizeusok, akik legalább elfogadták ezeket a tantételeket. Más szóval csak felekezeti makacsságból vetették el ezeket a nézeteket, a Szentírásból ugyanis nem lehet alátámasztani. Ez is bizonyítja, milyen ádáz ellentétek álltak fenn a különböző szekták között, ha még a bibliai igazságokat is elvetik, amennyiben riválisaik azokat képviselik. Nem véletlenül, a szadduceusokat nem kedvelte a köznép, nem is csatlakoztak hozzájuk néhány kivételtől eltekintve. A sadduceusok nem térítettek, s nem tartottak fenn zsinagógákat sem (Herford, "Judaism in the New Testament Period," 122. o.). Emellett ők sem álltak központi irányítás alatt, és amint Herford is megjegyzi, a farizeusokhoz hasonlóan náluk is igen komoly belső véleményeltérések voltak. A sadduceusok befolyása inkább a politikai arénában nyilvánult meg igazán. Krisztus idejében a zsidó nagytanács, vagy más néven Szanhedrin a szadduceusok irányítása alatt állt. Mivel ez a meghatározó fontosságú intézmény nagyrészt szadduceusokból állt, és ők irányították, emiatt nagy tekintélyre tettek szert a nép előtt. A Szandhedrin egy olyan ítélethozó hivatal volt, amit a rómaiak is engedélyeztek, s ahol a zsidók között felmerült jogi kérdésekben döntöttek. Bár a közügyek Róma fennhatósága alá tartoztak, a Szanhedrinnek olyan nagy hatalma volt, hogy bizonyos esetekben még halálos ítéletet is kimondhattak. Mivel a szadduceusok kezében volt "a tanács" (vö. Luk. 22:66) többségi szavazata, így már pusztán politikai szempontokból is tisztelet övezte körül őket - gyakran még a farizeusok részéről is. Vallási értelemben azonban kevés zsidó rajongott a szadduceusokért. Mivel a Szentírást túlzottan anyagias szempotok alapján értelmezték, nagyrészt csak papok és dúsgazdag, vagy befolyásos emberek voltak tagjaik, így a szekta nem volt népszerű az átlagemberek köreiben. "A papi és arisztokrata szadduceusok mereven exkluzív klubot alkottak, és kis számú tagsággal bírtak."  ("The Cambridge Companion to the Bible," 134. o.).

 

Az esszénusok

A korabeli judaizmus utolsó nagyobbnak mondható csoportja az esszénusokként ismert felekezet volt, akik valami 4000 tagot mondhattak magukénak. Erről a szektáról nem tesz említést az Újszövetség, bár pont azidőtájt léteztek. Mivel Jézus soha nem nevezte meg ezt a csoportot úgy, mint a farizeusokat, írástudókat és szaducceusokat, emiatt néhány modern kutató arra a következtetésre jutott, hogy talán Jézus maga is esszénus volt. Ez természetesen nem fedi a valóságot! Ennek a felekezetnek a tagjai szigorú aszkéta életmódot követtek, s másoktól elkülönülten, a Holt- tengerhez közeli sivatagban éltek. Szélsőségesen antiszociálisak voltak, visszavonulva a társadalomból, nem érintkezve senki mással, csak a szekta többi tagjával. Gyakorolták a cölibátust, nem ittak bort, nem végeztek templomi szolgálatokat, és nem is áldoztak (Bib., Thes. & Ecc. Lit., III. köt. p. 302. o.). A rend e tekintetben hasonló életmódot folytatott, mint a keresztények számára jobban ismert katolikus monostorok papjai. (Herford, "Judaism in the New Testament Period," 63. o.). Nekik is voltak saját közösségi épületeik, ahol az aszkéta életmódot gyakorolták. Krisztus természetesen nem gyakorolta ezeket a szokásokat! Az Újszövetség számos részére hivatkozhatunk annak bizonyítására, hogy Jézus semmiképpen nem volt aszkéta. Részt vett lakomákon, ivott bort, és érintkezett a társadalom kivetettjeivel:

Máté 11:19 Eljött az emberfia, eszik és iszik, és azt mondják: "Ime, a falánk és borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja."

A főutakról szólította magához az embereket (Mát. 22:9) és együtt evett a köznéppel, a farizeusok által bűnösöknek titulált emberekkel (Mát. 9:11). Megtartotta az Isten által elrendelt ünnepeket (Ján. 2:23; 5:1; 7:14). Egy esszénus semmi körülmények között nem tette volna meg mindezt! Később Pál apostol is elítélte az aszkéta életmódot (Kol. 2:21-23), míg az esszénusok számára ez egy alapvető követelmény volt. Sem Krisztus, sem apostolai nem álltak kapcsolatban ezzel a zsidó szektával, és nem azonosultak sajátos tanaikkal, gyakorlataikkal sem, amit a legtöbb bibliakutató el is ismer (Abington Bib. Com., 842. o.). Az esszénusok által folytatott vallásgyakorlatok nem a Bibliából származnak, inkább a pogány vallások behatásából.

 

A qumráni közösség

Ez a további szekta - illetve esetükben talán inkább szektákról beszélhetünk - közvetlenül az esszénusokhoz kapcsoló csoportosulás volt, akik maguk is a qumráni közösségek részét képezték. Érdekes, hogy 1947 előtt, vagyis a Holt-tengeri Tekercsek felfedezése előtt senki nem tudott létezésükről! A holt-tengeri barlangokban megtalált tekercsek nagy felfedezésnek számítottak, hiszen általuk ismerhettük meg ezeknek a qumráni szektáknak a tanait, gyakorlatait. A tekercsekből levonhatjuk, hogy ezek az aszketikus életmódot folytató, monostori életet élő emberek lényegében az esszénusok egyik ágát képezték (Thompson, "Archaeology and the Pre-Christian Centuries," 107. o.). A többi felekezethez hasonlóan náluk sem volt teljes doktrinális egyetértés, és így a qumrániaknak is több alcsoportja létezett (uo. 115. o.). Hogy Jézus Krisztusnak semmi köze nem volt hozzájuk, az nyilvánvaló. Még a fentebb megemlített Thompson professzor is kihangsúlyozza, hogy a qumráni szekták tanítása ezernyi dologban eltért attól, amit Jézus Krisztus tanított (uo. 118. o.).

 

A zelóták

A zelóták egy szélsőséges vallási csoportosulást képeztek (Herford, "Judaism in the New Testament Period," 66. o.), akiknek az alapvető filozófiájuk Mózes törvényeinek bármi áron történő megmentése, vagyis fenntartása. Legalábbis ez volt az általuk felvállalt és hirdetett elv, ha a gyakorlatuk ezt nem is igazolta. A vallási nézeteikben inkább a szadduceusok felé húztak, legalábbis egy dologban: elvetették a farizeusok fennhatóságát és tanításait (uo. 68. o.). Viszont nem váltak szadduceusokká sem! Azt tartották, hogy a Mózes törvényéhez való igazodás önmagában elégséges vallásgyakorlat, s mellette nincs semmi szükség a farizeusok és egyéb csoportok által hozzáadott vallási szokásokhoz és tanításokhoz. Annyi biztos, hogy amiben hittek, azt nagyon komolyan vették, hiszen nevük a buzgó és elkötelezett odaadás szinonimávájá vált, mivel teljes akarattal küzdöttek, s ha kellett, meghaltak az elveikért. Viszont ezeket a látszólag igen jó jellemvonásokat elsősorban arra használták fel, hogy a nép nagy részét maguk mellé állítsák az általuk képviselt nacionalista ügyek érdekében, és hogy megnyerjék őket minden idegen kiveréséhez Palesztína földjéről. Õk elsősorban a római uralmat kívánták megdönteni, és mindenekelőtt erre koncentrálták a buzgalmukat, energiájukat. Az újszövetségben is találhatunk néhány rájuk vonatkozó utalást, már csak azért is, mert az apostolok egyike közéjük tartozott, mielőtt keresztényé vált (vö. Luk. 6:15; Ap.Csel. 1:13). A zelóták Krisztus életének idején még nem voltak igazán jelentősek, de nem sokkal a halála után növekedni kezdett a befolyásuk. Ez egy Róma ellenes lázadásba torkollott, ami a jeruzsálemi Templom lerombolásával végződött i.sz. 70-ben. A zelóták alapvető doktrínája tehát az idegen hatalmak elleni fegyveres lázadás volt, amit ők az Isten törvényéért folytatott harc velejárójának nyilvánítottak, és ami óriási szenvedéseket okozott a zsidóknak Jeruzsálem pusztulásakor, 40 évvel Jézus kereszthalála után.  Röviddel ezután a szekta teljes megsemmisülést szenvedett, a zsidó nép pedig száműzetésbe került.

 

A heródiánusok

Krisztus idejében létezett még a heródiánusoknak nevezett csoport, vagy felekezet. Ez a csoport az Újszövetségben két alkalommal van megemlítve (Mát. 22:16, Márk 12:13), és mindkét esetben a farizeusok szövetségeseiként mutatkoztak. A heródiánusokról keveset tudunk, s csak annyi biztos, hogy nekik is megvoltak a saját vallási tanaik, ami egy külön felekezetté tette őket. Egyes feltevések alapján a heródiánusok szerint Heródes volt a Judeába várt Messiás király. A zsidók a Dániel 9:24-27 próféciáinak fényében valóban ekkoriban várták a Messiás megjelenését, s egyes feltevések szerint a szóbanforgó nézet hívei Heródesben látták a prófécia megvalósulását. De ismételten, ez csupán egy feltevés. A heródiánusok nem voltak nagy számban, s mint már említettük, tanításaikról szinte semmit nem lehet tudni.

 

A judaizmus apróbb felekezetei

A már felsorolt felekezetek mellett a judaizmusnak létezett még néhány apróbb csoportosulása is. Ezeknek a csoportoknak a létéről az általuk fennmaradt ún. apokaliptikus írások tesznek tanúságot. Az bizonyos, hogy a többi szektától eltérő tanításokat vallottak, emellett használtak olyan írásokat is, amiket ma az Apokrif és Pszeudoepigráf névvel illetnek, és nem részei a jelenlegi kanonizált írásoknak. Az apokaliptikusok a végidőkre szóló próféciákra fordították a hangsúlyt,  magának a szónak a jelentése a "feltárók", értsd: a titkos dolgok feltárói. Ezek a parányi csoportok a kereszténység kialakulásával megszűntek létezni, de legalábbis eltűntek a történelem színteréről. 

 

Az eddigi főbb pontok összefoglalása

Mielőtt tovább megyünk, röviden összegezzük az eddigieket: a Krisztus megjelenése körüli időben Palesztína hárommilliós zsidó lakosából valami 6000 volt farizeus, 3000 sadduceus, 4000 esszénus, és további néhány ezren tartoztak a kisebb, vagy kevésbé ismert szektákhoz. Az összlakosság elenyésző része, mindössze 5%-a tartozott valamelyik felekezethez. Hasonlóan, az összlakosságnak csak a töredéke látogatta a zsinagógákat rendszeresen, még a szombatokon is. A zsinagógák száma és méretei nem tették volna lehetővé azt, hogy a lakosság nagyrésze részt vehessen a szolgálatokban. Az ismertebb szekták egyike, a farizeusok erősen megosztottak voltak, és számos egymástól eltérő nézeteket valló iskolát alkottak. A sadduceusok szintén nem alkottak teljesen egységes csoportosulást, őket is megosztották az értelmezési és véleménykülönbségek. Az esszénusok és egyéb qumráni csoportok által ránkhagyott iratok azt bizonyítják, hogy ők sem képviseltek egy határozott felekezeti nézetet, több alágra oszlottak a különböző hitelvek mentén. A többi kis jelentéktelen szektát pedig meg sem kell külön említeni. Még az apokaliptikusok írásaiban is fellelhetők az eltérő vélemények. A judaizmus itt megemlített és kihagyott frakciói a tanításaikat illetően nem egyeztek meg sem egymással, sem a Szentírással. A szekták némelyike a "vének hagyományait" kívánta követni, voltak, akik az aszketizmus felé fordultak, mások elvetették azt. Nem egyeztek meg a vallási rítusaikban, a házasságban, a naptár használatában, s vele a bibliai ünnepek pontos időzítésében, stb. Az ellentéteknek szinte megszámlálhatatlan változata volt. Csupán néhány olyan kötelék létezett, amit mindannyian elfogadtak, mint a szombati pihenőnap megtartása, a körülmetélkedés gyakorlása, az Izrael népének elhívásába és választottságába vetett hit, és a Messiás eljövetelében való hit. De még ezeket az alapvető tantételeket is eltérő módon értelmezték, és különböző jelentőségeket tulajdonítottak e fő pontoknak. Az újszövetségi idők judaizmusának állapotát talán a következő bibliai idézettel lehetne legjobban kifejezeni:"mindenki azt tette, amit kedve tartott" (Bír. 21:25).

Az nem kétséges, hogy a különböző szekták által képviselt zsidó vallási nézetek közül egyik sem felelt meg annak a vallásrendnek, amit Isten Mózes által közvetített Izrael számára. Az igazság az - még akkor is, ha ennek pont az ellenezője került a közhiedelembe -, hogy Jézus Krisztus nem a mózesi vallást ítélte meg, hanem éppen annak hiányát, illetve kiiktatását és elferdítését. Krisztus elsősorban azt hiányolta, hogy a törvény elvesztette eredeti szellemi célját, és helyette értelmetlen emberi parancsolatokkal terhelték a népet (vö. Márk. 7:7). A következő fejezettel rátérünk a lényegre, s elkezdjük megvizsgálni, hogy milyen körülmények vezettek a judaizmus fragmentációjához, és ahhoz a vallási zűrzavarhoz, amellyel Krisztus szembetalálta magát.