CoG

A CIONIZMUSRÓL

IV. Rész

A szikáriusok, régiek és újak

Letölthető Word dokumentum

Letölthető PDF dokumentum

Amikor manapság a „vallási fanatizmus”, a „szent háború” (a dzsihád), illetve a „terrorizmus” kifejezések szóba kerülnek, akkor ezeket azonnal az „arab terroristákkal”, illetve az iszlám vallással és annak szélsőséges követőivel asszociáljuk. A szent háború fogalmát és a nyers, elrettentő terrort, mint annak eszközét azonban nem az iszlám „találta fel”, hiszen ezek eredete több mint fél évezreddel megelőzi Mohamed születését. A lejegyzett történelem egy a Krisztus idejében létrejött fanatikus zsidó szektát az ún. szikáriusokat tartja számon az első olyan szervezett csoportként, amelynek tagjai elvakult vallási és nacionalista láztól túlfűtve követtek el gyilkosságokat, illetve terrorcselekményeket. Mivel a merényleteiket nem csak katonai célpontok ellen követték el, hanem ártatlan zsidó és római civilekkel, esetenként gyermekekkel és nőkkel szemben is, így modern értelemben terroristák voltak. A szikáriusok a bibliai történelem részét képezik és rendkívül sok tanulság levonható ennek a mozgalomnak a kialakulásával, pályafutásával és filozófiájával kapcsolatosan. Az eredeti szikárius mozgalom vérbefulladt, de a lecke ellenére ez a fanatikus eszmeiség ma is él úgy a zsidó, mint a keresztény cionisták köreiben. Noha tanulságként áll előttünk az első századi zelóták és szikáriusok eredménytelen és önpusztító mozgalma, szellemi utódaik ma is ugyanabba a hibába esnek: a maguk vágyait és rögeszméit az Isten akaratának tulajdonítják, és azt hirdetik, hogy ezt az „igaz ügy” melletti harcukat Isten majd maximálisan támogatni fogja természetfeletti erővel, illetve csodákkal. Ez pedig esetükben is ugyanazt a pusztulást eredményezi, mint amire szellemi elődeik jutottak.


E-mail: p.poli@mailcity.com  

Copyright ©2017. Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 http://www.churchofgod.hu



A zelóta és a szikárius mozgalom kialakulásának körülményei

Krisztus születése körül a judaizmus már amúgy is igen színes szektáriánus palettája még egy további iskolával, a zelóták [a „buzgók”] felekezetével bővült. Josephus Flavius, A zsidók története című munkájában arról is leírást nyújt, hogy milyen körülmények között jött létre ez az új vallási/politikai mozgalom, csatlakozva a korabeli judaizmus már létező három irányvonala, a szadduceusok, a farizeusok és az esszénusok iskolái mellé. Maga a leírás: 

„XVIII, 1. Quirinius római szenátor, aki már valamennyi államhivatalt viselte és magas rangja miatt igen befolyásos ember volt, a császár parancsára néhány kísérőjével Syriába ment, részben hogy törvényszéki tárgyalásokat tartson, részben pedig hogy a vagyonbecslést elvégezze. Vele együtt küldték ki a lovagrendi Coponiust, hogy átvegye Júdeában a főhatalmat. Quirinius nemsokára Júdeába is elment, amely most már egyesült Szíriával, hogy elvégezze ott a vagyonbecslést és értékesítse Archelaos javait. A zsidók azonban eleinte hallani sem akartak az összeírás céljára elrendelt vagyonbevallásról, de azért Joázár főpapnak, Boethos fiának rábeszélésére végül mégsem ellenkeztek, hanem az ő utasítására nyugodtan tűrték vagyonuk megbecsülését. Azonban a gaulani Júdás, aki Gamala városában született, Szádok farizeussal együtt azzal a hazugsággal izgatta fel a népet, hogy a vagyonbecslés következménye kétségtelenül rabszolgaság lesz, tehát felszólította, hogy védelmezze meg szabadságát, mert most van itt a legjobb alkalom, hogy békességet, biztonságot s még hozzá dicsőséget is szerezzenek. Azonban Isten csak akkor fogja őket megsegíteni, ha elhatározásaikat keményen végre is hajtják és ebben a nagyon fontos ügyben minél hajthatatlanabbul cselekszenek.” – Flavius Josephus, A zsidók története, 18. Könyv. I. fej.

A zsidó lakosság messze nagyobb része a főpap utasítását követte, aki - az ekkor még érvényben lévő Ószövetség keretein belül - az Isten felkentje és az isteni akarat közvetítője volt! Ugyanakkor ebben az időben várták a zsidók a változást és szabadulást elhozó Messiás megjelenését. Júdás és társa, Cádok ezt a vágyakozást, illetve várakozást kihasználva messiási szerepben tetszelegve lázadtak fel az isteni rend ellen (Ap.Csel. 5:37). Követőiket arra utasították, hogy gyújtsák fel a házát és rabolják el az állatait minden olyan zsidónak, aki aláveti magát a római népszámlálásnak. Arra hivatkoztak, hogy ők Isten akaratát közvetítik és végzik, azzal ámítva a népet, hogy ha fegyvert fognak, akkor Isten majd a csodák erejével biztosítja számukra a győzelmet. Emiatt, s az ekkoriban tetőződő messiási várakozások miatt sokan melléjük is csatlakoztak:

„Az efféle beszédeket nagy tetszéssel fogadták, s így a vakmerő lázadás nemsokára óriási arányokat öltött. Ennek a két embernek az izgatása miatt rengeteg szenvedés sújtotta népünket. Egymás után következtek a háborúk, és természetes, hogy a zsidók a folytonos támadások miatt súlyosan szenvedtek. Igazi barátaikat, akik segíthettek volna rajtuk, elvesztették; elszánt rablók zaklatták az országot, a legderekabb férfiakat sorra leöldösték, állítólag a közjóért, a valóságban azonban csak egyéni haszon reményében, így szüntelenül voltak lázadások, a polgárok legyilkolása, és a lakosok abban az igyekezetükben, hogy az ellenpártból senkit se hagyjanak életben, egymást gyilkolták, máskor pedig ellenségeiket öldösték le; az éhínség miatt az elvetemültség a végsőkig fajult, városokat elfoglaltak és feldúltak, s végül az ellenség Isten templomát is földig égette. így aztán a nyugtalankodás és az ősi intézmények megrendülése maguknak a gonosztevőknek is romlásukra vált. Ugyanis Júdás és Szádok, akik egy negyedik filozófiai irányzatot alapítottak és máris sok hívet gyűjtöttek maguk köré, már most is a legszörnyűbb zűrzavarba döntötték az államot és olyan tanokat hirdettek, aminőket addig senki sem hallott, s ezzel későbbi szerencsétlenségek magvait hintették el. Ezekre a tanításokra szeretnék röviden kitérni, mivel velük éppen az ifjabb nemzedéket szédítették meg és ezzel ásták alá az államot. .... Semmiféle halálnemtől nem rettennek vissza, de rokonaikat és barátaikat is könnyű szívvel meggyilkolják, csak ne kelljen senkit uruknak elismerniök. Mivel makacsságuk általánosan ismeretes, azt hiszem, részletesebben nem kell beszélnem róluk.” – Flavius Josephus A zsidók története, 18. Könyv. I. fej.

Júdás és Cádok, a mozgalom kirobbantói azonban felelősek voltak a következő évtizedek szörnyű eseményeiért. Sokat elárul Josephus leírása, miszerint „Olyan tanokat hirdettek, aminőket addig senki sem hallott”. A zelóták új tana a félresiklott vallási fanatizmus és a politikai nacionalizmus robbanékony keveréke volt! Jegyezzük meg, időközben megjelent és elvégezte munkáját az igaz Messiás, magához vonta Izrael választottait és kiragadta „az országlást” a szellemileg elbukott nemzet kezéből, amit onnantól már Isten szellemi népe – az egyház - reprezentált. A Messiás megfeszítését követően Júda kapott egy negyven éves próba periódust, mielőtt elérte a vég. Ezt a negyven évet a lehető legrosszabb módon használták ki, s erről szól a zelóták és a szikáriusok története.

A jelek szerint maga Júdás nem élte meg az általa szított lázadás teljes kiszélesedését. Az újszövetségben található egy rövid utalás Júdás és közvetlen követőinek sorsáról:

Ap.Csel. 5:37 ... a népszámlálás idején a galileai Júdás állt elő, és megnyerte magának a népet. Ő is elpusztult, és akik követték, azok szétszóródtak.

Júdás halála után a mozgalom azonban nem szűnt meg, sőt, egy jelentős mértékben kiszélesedett. A zelóták szétszóródtak és gerilla típusú harcmodorra váltottak. A fanatikusabb elemeik Júdás fiainak vezetése alá tömörültek, akik elkülönülve a mérsékeltebb társaiktól egy sokkal szélsőségesebb sereget képeztek - a hírhedt szikáriusokat. Ezek sivatagi rejtekhelyekre vonultak vissza és gerilla típusú támadásokat, terrorakciókat hajtottak végre a rómaiak és az általuk megalkuvónak tartott zsidókkal szemben. A Galileai Júda két fiát a rómaiak elfogták és keresztre feszítették i.sz. 47-ben, miután a mozgalom vezére Júdás életben maradt harmadik fia, Menehám lett. Számos más ilyen szabadcsapat kóborolt a sivatagban különböző vezetők irányítása alatt. Az i.sz. 50-es évek vége felé, amikor Pált elfogták Jeruzsálemben, a római ezredes azt vélte, hogy ő is egy ilyen szikárius csoport vezetője volt:

Ap.Csel. 21:38 Hát nem az az egyiptomi vagy, aki nemrégiben fölkelést szított, és négyezer szikárius férfit kivezetett a pusztába?”

Ezt az eseményt Josephus is lejegyezte a zsidó római háború történetét megörökítő munkájában. Az ezredes azért használta az „egyiptomi” kifejezést, mert egy nagyobb szikárius felkelés vezetője az egymilliót számláló egyiptomi zsidó diaszpórából származó zsidó férfi volt. Ez a személy egy harminc ezres szikárius sereggel meg akarta támadni Jeruzsálemet, hogy visszafoglalja a rómaiaktól, hogy aztán messiásként uralkodjon a zsidók fölött. Seregét azonban szétverték a római légiók, miután a 4000 főt számláló maradék csapataival visszavonult a sivatagba. Erre az eseményre utalt a római tiszt, amikor Pált meggyanúsította.

Josephus nagyon jól jellemezte a mozgalom következményeit, amikor azt írta, hogy a zelóták által kirobbantott harcok csak értelmetlen szenvedéseket és pusztulást okoztak. Zűrzavart hoztak a zsidó kvázi államiságra, de a végeredmény még sajnálatosabb volt, hiszen az általuk kirobbantott háború hosszabb távon a zsidóság száműzettetéséhez vezetett. Ennek a periódusnak a messze leghírhedtebb szereplői a zelótákból kivált és náluknál is messze fanatikusabb szikáriusok voltak, akik a megfélemlítés és a terrorizmus módszereit alkalmazták. Nevüket az általuk használt görbe tőrről kapták. A latin sicarius jelentése tőrös, tőrhasználó, a sicarii pedig ennek többesszámú változata, azaz, tőrösök, tőrt használók. Ezt a megnevezésüket használta a híres zsidó történész Josephus is „A zsidó háborúk” című munkájában. A szikáriusok bevett módszere az volt, hogy a köpenyük alá rejtették a tőrt, majd megközelítették a kiszemelt áldozatukat és orvul ledöfték. A gyilkosság elkövetése után gyorsan elrejtették a fegyvert és ártatlan járókelőkként viselkedtek, s gyakran maguk kezdtek el hangosan kiáltozni: - Gyilkos, gyilkos! - valamely irányba mutogatva, majd a kialakult zűrzavart kihasználva elvegyültek a tömegben. Mivel a ruha alá rejtett sica – val és előre kidolgozott módszerekkel dolgoztak, a szikáriusok alattomos gyilkolási módszere után a későbbi latin nyelvhasználatban az orvgyilkosokat, bérgyilkosokat, útonállókat ugyancsak sicarius-nak nevezték. Josephus azonban hangsúlyozza, hogy noha leginkább az ilyen városokban elkövetett orvtámadások által váltak hírhedtekké, de korántsem korlátozták magukat csupán erre a taktikára. Gyakran csapatosan támadtak rá védtelen falvakra és kisebb római helyőrségekre, de képesek voltak jelentősebb katonai erőket is kiállítani és így akár egy reguláris seregként harcba vonulni.

Tény, hogy hosszú évtizedekig rettegésben tartották nem csak ellenfeleiket, de saját honfitársaikat is, ha azok az ő értelmezésük szerint vétettek az Isten törvényei ellen. Ezt pedig bármire ráruházták: ha valaki megfizette a törvényes római adópénzt (ilyen szempontból maga Jahósua is az ellenségüknek számíthatott, lásd a kijelentését: Mát. 22:21-ben), vagy ha rómaiakkal kommunikált, esetleg üzletelt, netán a római divatot követte, az már kollaboránsnak, illetve hazaárulónak számított és méltó volt a halálra. De elég volt akár a római szobrok árnyéka alatt áthaladni, az már szentségtörés volt számukra. Még a Templom udvarában is elkövettek gyilkosságokat és a szikáriusok gyilkoltak meg egy Jonatán nevű főpapot is [noha ez a tisztség a templom lerombolásáig Istentől adatott méltóság volt]. Az átlag zsidó ember joggal rettegett tőlük, de még a rómaiakat is képesek voltak félelemben tartani. Az elrettentés technikája a terrorizmuson alapult. Mivel a szikáriusok egy viszonylag elenyésző kisebbségét képezték a zsidóságnak, minden áron ki kívánták provokálni nemzettársaikban a felkelés vágyát. Ezokból merényletek sorozatát követték el Jeruzsálemben, azt remélve, hogy felszítják a lakosságban a harci szellemet. Természetesen a rómaiak keményen megtoroltak minden szikáriusok által elkövetett akciót, ám a válaszcsapásaikat gyakran a civil zsidóság szenvedte meg, így a szikáriusok közvetve elérték a céljukat és képesek voltak állandó feszültséget fenntartani a júdeaiak és rómaiak között.

I.sz. 66-ban a zelóták, a szikáriusok és a velük rokonszenvező csoportok összefogtak és kirobbant egy általános lázadás, ami gyors ütemben az első zsidó háborúvá szélesedett. Flavius lejegyzése szerint a lázadó csoportok gyakran támadtak meg falvakat és városokat, a fogságba esett rómaiakat megölték. Egy alkalommal lerohanták Engadd városát, ahol több száz védtelen római nőt és gyermeket mészároltak le csupán a megfélemlítése céljából, és ami mozdítható volt azt elrabolták (A zsidó háború, IV. Könyv, 7. Fejezet 2. §). Az ilyen akciók minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a római katonákban komoly ellenszenv alakuljon ki a zsidók iránt, amit aztán az elfogultabb írók „antiszemitizmus”-ként interpretálnak. A lázadók seregeit a Galileai Júda életben maradt fia, Menahem ben Jehuda és Eleizer ben Jair vezette. A lázadók még 66-ban bevették a híres Masszadát, amit főhadiszállásukká tettek, és elfoglaltak egy másik fontos erődítményt, Antonia-t is. E bázisokra támaszkodva portyázó csapatokat küldtek ki, amelyek állandóan zaklatták a római légiókat és támadták az utánpótlási konvojaikat.

A negyven éves ítélet előtti próba periódus utolsó éveiben a megátalkodottság tetőződött. A Róma ellenes háborúval párhuzamosan egy rettenetes zsidó polgárháború is lezajlott, aminek alkalmával a különböző zsidó frakciók kegyetlenül mészárolták egymást. A zelóták, a szikáriusok és számos más lázadó csoport ebben az évben (i.sz. 66) egyesítették seregeiket és elfoglalták Jeruzsálemet és birtokukba vették a Templomot is, amit egyféle haditámaszpontként vagy erődként használtak. Egyeduralmat kívántak és kivégeztek mindenkit, aki esetleg kihívást jelenthetett számukra. A lakosság nagyobb része egyáltalán nem szívlelte a fanatikusok uralmát, hiszen azok állandóan rabolták és fosztogatták a népet. A még funkcionáló hivatalos izraeli tanács tagjai határozottan elítélték a szikáriusok nacionalizmusát, s főképp az eszközeiket:

„A tanács vezető emberei úgy vélték, hogy nem nézhetik tovább tétlenül ezeket az esztelen üzelmeket, tehát gyűlésbe hívták az egész zsidóságot,  leleplezték a  szikariusok  üzelmeit,  és  bebizonyították, hogy ők az okai minden bajnak, ami eddig érte a zsidókat. Most azonban, folytatták, a szikariusoknak hiába sikerült megszökniük, reménytelen a helyzetük, mert mihelyt a rómaiak felismerik őket, elkészülhetnek rá, hogy azonnal végeznek velük: ezért igyekeznek magukkal rántani a pusztulásba azokat is, akiknek soha semmi részük sem volt aljas üzelmeikben.” -  Zsidók háborúi VII. Könyv, 10. Fejezet

Érthető módon Jeruzsálem lakosai több alkalommal is megpróbálták eltávolítani ezeket a szélsőségeseket. A legjelentősebb ilyen kísérlet Ananus ben Ananus, vagy röviden, csak „Ben Hana”, egy korábbi főpap vezetése alatt történt meg i.sz. 68-ban. Amikor Ben Hana felhívta a lakosokat a zelóták ellen, sokan csatlakoztak hozzá. A zelóták azonban kitörtek a templomból rárohantak az ellenük gyülekező csapatokra és kezdetét vették a harcok. Ben Hana seregei képesek voltak visszaszorítani a zelótákat, akik a Templom belső udvarába vonultak vissza. A külső udvart ben Hana 6000 katonája foglalta el. A zelóták a szorult helyzetükben az idumeaiakhoz fordultak segítségért, azt hazudva nekik, hogy Ben Hana a rómaiak kezére kívánja játszani a várost. Az edomiták erre a hírre sebtében felállítottak egy 20000 fős felmentősereget és azonnal Jeruzsálem alá vonultak. Az éjszaka folyamán a zelóták egy kis csapata kiosont a templomból és megnyitotta a városkaput az edomiták előtt, akik leölték a feleszmélő kapuőrséget, majd rátörtek a külső templomban állomásozó csapatokra. A túlerőben lévő idumeaiak és zelóták legyilkolták ben Hana teljes seregét, aki maga is elpusztult a csatában. Ezután mészárolni kezdték a lakosságot, amiért azok fellázadtak ellenük. Jeruzsálem és a Templom a zelóták kezében maradt i.sz. 70-ig, a város ostromáig és elpusztításáig. Jellemző módon a különböző zsidó frakciók közötti belharc nem szünetelt még Jeruzsálem ostromának ideje alatt sem. Josephus leírást nyújt az ostromlott városban történt rettenetes körülményekről, ahol még a kannibalizmus is előfordult. Beteljesedett mindaz, amire Isten figyelmeztette Izraelt, és amit a szövetségszegés átkaiként ismerünk:

3Mózes 26:25-33 25 Kardot hozok rátok, hogy megbosszulja a szövetséget. Akkor majd városaitokba menekültök, de pestist bocsátok rátok és ellenségeitek kezére kerültök. … 29 Megeszitek fiaitok húsát, és megeszitek lányaitok húsát. 30 Lerombolom magaslati helyeiteket, elpusztítom illatáldozataitok oltárait, holttesteiteket bálványaitok törmelékeire halmozom, és eltaszítalak benneteket. 31 Városaitokat rommá teszem, elpusztítom szentélyeiteket, és nem szívom többé a megbékélés illatát. 32 Úgy elpusztítom országotokat, hogy ellenségeitek álmélkodni fognak rajta, amikor odamennek lakni. 33 Szétszórlak benneteket a nemzetek közé. Kardot rántok ellenetek, hogy országotokat pusztasággá tegyem és városaitokat romhalmazzá.

Hősök, vagy antihősök?

A város elesett, a Templom porig égett, a harcok, az éhinség és az egyéb csapások pedig több mint egy millió zsidó áldozatot követeltek. A szikáriusok maradéka Eliazar Ben Jair vezetése alatt visszavonult Maszada hegyi erődjébe, ahol még további három évig álltak ellent a római seregeknek. Végül a reménytelen harcot feladva az utolsó 960 ember a halál mellett döntött és sorrendben kivégezték egymást. Maszada és a szikárius mozgalom egésze egy hevesen vitatott eleme a zsidóság és a judaizmus történelmének, s ez okkal van így. Tény, hogy a szikáriusok egyszerre voltak célttévesztett vallási fanatikusok, halált megvetően bátor nacionalista harcosok, de emellett „közbűntényes” haramiák is. Az általuk kirobbantott háborúval és viselt dolgaikkal nem csak hatalmas szenvedések sorát okozták a honfitársaiknak, de végsősoron a zsidó államiság megszűnését is. Isten nem állt a törvény kereteit elhagyó mozgalom mögött és nem támogatta a harcukat. Ellenkezőleg, ez Júdának a próféták által megjövendölt ítéletének és büntetésének ideje volt. Éppen ezért a korai keresztények és a vallásosabb zsidók korrekt módon úgy tekintettek Júda elbukására és a templom elpusztítására, mint a korábbi, a babiloniak keze által véghezvitt isteni ítéletre. Másszóval, felfogták és próféciai alaptényként kezelték azt, hogy a rómaiak által az isteni ítélet manifesztálódott Júdában és Jeruzsálem fölött.

A későbbiek folyamán a rabbinikus vagy talmudista judaizmus egyre inkább hozzáigazodott a szikáriusok szellemiségét továbbéltető álmessiási mozgalmak olyan téziseihez, mint a zsidó önmegváltás és nemzeti önmegvalósítás (ennek folyamatát lásd A Cionizmusról, II. rész-ben). Ez az értelmezésmód az 1800-as években beékelődött az akkoriban céltudatosan elfelekezetiesített és egyre megosztottabbá váló protestantizmusba is, ami korunk modern keresztény cionizmusát eredményezte. Emiatt a modern cionisták – beleértve a keresztény változatot is - már inkább hajlamosak a nacionalista hősiesség megtestesítőit látni a Jeruzsálemet, majd Maszadát védő szikáriusokban. Ennek megfelelően aztán sokkal pozitívabb képet kívánnak róluk megformálni. Maszada ma egy híres turisztikai látványosság, ami a zsidó nemzeti hősiesség egy szimbólumává lett téve és ez az Izraelbe látogató keresztények számára is egy kihagyhatatlan turisztikai célpont. Ezek fényében érthető, hogy a keresztény cionisták ugyanolyan pozitív hősökként kezelik a modern szikáriusokat, a szekuláris zsidó államot létrehozó politikai cionizmus élharcosait is.

A próféciai valóság és a Josephus által elénk tárt kép fényében nem egy könnyű feladat pozitívvá varázsolni a szikáriusok szerepét. Sokat elárul egy keresztény felekezet szellemiségéről az, hogy miként értékelik a zelóták történelmi szerepét: A bibliai leírások fényében és a korai egyház mintájára negatívan vagy a politikai cionizmus és az abból következő keresztény cionizmus hatására pozitívan. A bibliai alapoktól eltávolodott névleges „hívők” gyakori kérdése az, hogy hol volt Isten ekkor? Miért nem segítette meg választott népét, illetve az elkeseredetten harcoló „nemzeti hősöket”? Miért nem tett példás nagy csodákat érdekükben, mint tette azt a korábbi időkben? Ez és az ehhez hasonló kérdések eleve a bibliai ismeretek hiányáról és a tévtanítások hatásáról tanúskodnak. Ettől függetlenül a kérdések választ érdemelnek. Nos, Isten ebben az időben is megsegítette a választott népét és hatalmas csodát produkálva mentette meg őket a vésztől. A Messiást elfogadó, és az új szövetséget megkötő zsidó hívők eleve egy hatalmas csodát tapasztatlak meg azáltal, hogy Isten kiöntötte rájuk Szent Szellemét. De a földhözragadtabb emberek kedvéért tegyük hozzá, hogy nem csak felfoghatatlan szellemi csodákat produkált a választottainak, hanem jelentős fizikai csodákat is. Ugyanis Izrael hithű maradéka közül egyetlen egy ember sem pusztult el Jeruzsálem ostromakor, illetve a Júdát érő ítéletben. Egy Isten által nyújtott csoda folytán a végső ostrom előtt a rómaiak ideiglenesen visszavonultak és egy harsogó égi hang a város elhagyására utasította a hívőket, akik mindannyian elhagyták a várost. (ezt Josephus, és más több ókori történetíró is megemlíti, pl. más formában Tacitusz) Amikor a rómaiak visszatértek és elpusztították a várost a zsidó keresztények Pellában, biztonságos körülmények között vészelték túl a harcokat. A Messiást megtagadó gonosz nemzedéket pedig elérte mindaz, amiket a Törvény (3Móz. 26:14-46; 5Móz. 27:26, 28:15:68), a próféták (Jer. 3:8-11), és maga Krisztus is megjövendölt (Lk. 20:10-22).

A sorsdöntő választás

Bármennyire is egyértelmű, manapság csak kevesen merik feszegetni a Krisztus zsidók általi halálraadása és Júda ítélete között fennálló ok-okozati viszonyt. Márpedig Jeruzsálem és a Templom elpusztítása, valamint a zsidók szétszórattatása az ennek a negyven évvel korábbi sorsdöntő választásnak volt a közvetlen eredménye. A cionista tábor képviselőinek – beleértve a keresztény ciononistákat is – nyilvánvaló érdeke ezt a kapcsolatot elfedni, illetve minimalizálni és Krisztus haláláért elsősorban a rómaiakat okolni. Ezt az adott újszövetségi idézetek azonban rendkívül megnehezítik. Pilátus ugyanis szabadon kívánta engedni Jahósuát, mire a zsidók felhördültek, hogy „Nem vagy a Cézár barátja, ha megteszed” (Jn. 19:12). A kormányzó ezután még egy utolsó kisérletet tett arra, hogy felmentse Jahósuát a halálos ítélet alól. Mint tudjuk, Pilátus az akkoriban szokásos páska-amnesztia által bevonta az összegyűlt népet annak eldöntésére, hogy ki legyen szabadon engedve. A választást a lehető legegyértelműbbé kívánta tenni oly módon, hogy az általa és valójában a zsidó törvényszék által is ártatlannak bizonyult Jahósua, a Messiás mellett egy Barabbás nevű, hirhedt haramiaként elítélt szikáriust választott ki az amnesztiára. Pilátus abban reménykedett, hogy a nép a józan eszét használva az ártatlan Jahósuát fogja szabadon engedni, nem pedig egy lázadó rablógyilkost. Ez azonban egy túl jóhiszemű feltételezés volt Pilátus részéről. Függetlenül attól, hogy jómaga tudatában volt e ennek vagy sem, de az általa választott módszerrel a zsidó népet lényegében egy sorsdöntő válaszás elé helyezte, amit aktív szellemi erők is befolyásoltak.

Ennek a történetnek a szimbolikája rendkívül gazdag és sokrétű, hiszen ez a két ember két teljesen ellentétes és összeférhetetlen dolgot reprezentált. Jahósua a Messiás, az Isten Bárányaként be kívánta végezni megváltó munkáját, hogy áldozati vérével fedje be és Isten szellemi országlása alá vonja mindazokat, akik hisznek benne és általa Isten fiaiként örök életük legyen. A Jahósua [Jézus] név jelentése JHVH megváltása, s az emberiség megváltása az igaz Messiás hatásköre volt, s ebből fakad az ő „Megváltó” címe is. Az alternatíva egy Barabbás nevű „hirhedt rab” volt (Mt. 27:16), akit Márk és Lukács leírásai szerint, „a lázadókkal együtt tartóztattak le. Ezek egy lázadás [stasei lázadás, felkelés] alkalmával gyilkosságot követtek el.” (Mk. 15:7, Lk. 23:19). János pedig egy rablónak (lēstēs) nevezte Barrabást (Jn. 18:40). A János által itt használt görög szó ugyanaz, mint amit Josephus következetesen a szikárius lázadókra használt. Másszóval, Barabbás egyértelműen egyike volt a zelóta/szikárius lázadóknak, akik a „szabadságharc” mellett raboltak, fosztogattak és – mint ezt Barabbás is tette - gyilkoltak. A szimbolikát tovább gazdagítja az, hogy a gonosztevő teljes neve: Barabbás Jahósua (korai újszövetség kéziratokban „Barabbás Jézus” szerepelt, lásd Arcanum lexikon Barabbás szócikkét), vagyis, „az atya fia” Jahósua, ami a megmentő szerepet testi vonalon reprezentálja.

Ott állt a nép előtt ez a két férfi, az igaz Jahósua, a Felkent, akit a Szentírás az Isten Fiának nevez. És ott állt a rablógyilkos és lázadó Jahósua, aki ugyancsak az „atya fia” volt. De vajon ki volt az ő atyja? Nos, amikor Jahósuát korábban meg akarták ölni, ezt mondta azoknak, akik az életére törtek: „Az ördög az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság.” „Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók.” (Jn. 8:44,47). Normális körülmények között a nép nem választott volna egy ilyen romlott karaktert, mint Barabbást, de talán nem is annyira őt kívánták megmenteni, mint inkább a Felkentet és üzenetét megtagadni, tőle megszabadulni, őt halálra adni. Még akkor is, ha ennek ára a Barabbás elengedése volt. Így a nép halálra adta az ártatlan Jahósuát és  szabadon bocsátotta a gyilkos elítéltet, s ezáltal azzal az atyával azonosult, akinek a fia mellett kiáltak, felvállalva az ezzel járó sorsrészt is.

Mert a választással megpecsételték a sorukat: Elvetették Jahósuát, az igaz Messiást, aki a bűntől való szabadulást és a eljövendő világban való örökéletet, az üdvösséget kínálta fel nekik és voksukat inkább Abbás fiára, Jahósuára tették, a szikáriusra, aki egy számukra amúgy is kézzelfoghatóbb ideát, a nemzet fizikai felszabadulását, illetve helyreállítását reprezentálta. Mivel Barabbás neve szintén Jézus (Jahósua) volt, így nevében a messiási címet viselte, noha esetében egyértelműen hamisan és istentelen eszközökkel élve. Ez a választás kísértette és kísérteni is fogja Júdát a Messiás visszatéreséig, a teljes szellemi helyreállításukig, hiszen Júda további történelme megannyi hamis messiás és az általuk okozott szenvedések története, amely végül az Antimessiásnak, az Antikrisztushoz való fordulásban (Luk.18:3), az ő elfogadásában fog összegződni (Ján. 5:43).

Maga a zsidó tömeg nyomatékosította, ha úgy tetszik megpecsételte a választását egy ominózus kijelentéssel: „Vére legyen rajtunk és fiainkon!” (Mt. 27:25). Ennak a kijelentésnek az értelmezése tabu témává vált a fősodratú kereszténységen belül. A tévedések elkerülése végett hangsúlyozzuk ki, hogy itt nem Krisztus bűnöket elfedő áldozati vérét kívánták magukra alkalmazni a kegyelem elnyerésének érdekében, hanem éppen azt vetették el.

Máté 23:31-36 31 Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, a kik megölték a prófétákat. 32 Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak mértékét! 33 Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését? 34 Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok és városról-városra üldöztök. 35 Hogy reátok szálljon minden igaz vér, a mely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, a kit a templom és az oltár között megöltetek. 36 Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre.

Mi következik be e nemzetségre? Rájuk szál az igazak kiontott vére – tetőzve az ártatlanul megölt Messiáséval is. Az igazak vérét pedig maga Isten torolja meg, hiszen az felkiált Hozzá azok ellen, akik kiontották azt (vö, 1Móz.4: 8-11, Jel. 6:9-11, Luk. 18:7). Másszóval, a „legyen rajtunk vére és utódainkon” kijelentéssel konokul és dacosan azt kívánták kifejezni, hogy „ha a Krisztus [az ártatlanul kiontott] vére ellenünk kiált, hát had kiáltson, mi felvállaljuk, száljon ránk”. A tömeg választása egyértelmű volt, de nem maradt következmények nélkül. Pál apostol egyebek mellett erre reflektált az 1Tesszalonikai levelében:

1Tesszalonikai 2:14-16 14 Mert hiszen ti testvéreim, az Isten Júdeabeli eklézsiáinak a Krisztus Jézusban utánzóivá lettetek, mert ti ugyanúgy szenvedtetek saját törzsetek tagjaitól, ahogy a júdabeliek is szenvedtek a zsidóktól, 15 ugyanazoktól, akik az urat, Jahósuát is megölték, a prófétákat is, minket pedig üldöztek, és Istennek sem tetszenek és minden emberrel szemben állanak, 16 akik megakadályoznak minket abban, hogy a nemzeteknek szóljunk, hogy azok megmeneküljenek, és ezzel vétkeik mértékét mindenkorra betöltik. Végül is eljött rájuk a harag.

A szikárius Barrabás szabadon engedése szimbolikusan a szikárius mozgalom elszabadítása volt. A Messiás meggyilkolása után a rómaiak elleni lázadás néhány évtized múlva be is következett, és éppen a Barrabás félék voltak a háborúvá kiszélesedett zendülés kirobbantói. A lázadás pedig Júda ítéletét pusztulását és szélnekeresztését eredményezte. Csak az nem látja meg az összefüggést, aki tudatosan nem akarja meglátni.

Júda ekkor a választottakat kivéve elvágta magát Istentől, amint azt Mózes prófétálta:

Ap.Csel. 3:22-23 22 Mózes ezt mondta: „JHVH, a mi Istenünk hozzám hasonlóan prófétát támaszt nektek testvéreitek sorából. Hallgassatok rá mindenben, amit csak mond majd nektek!” 23 „Azokat, akik nem hallgatnak erre a prófétára, irtsátok ki a népből [értsd vettessék ki Izraelből].” [lásd még 5Móz. 18:18-19]

Istennél nincss változás. Az az Isten, aki a szellemisége és hűtlensége miatt megítélte és szétszórta a zsidókat az ókorban, az nem gondolta meg magát kétezerévvel később, hogy a pontosan ugyan azt a szellemiséget és hűtlenséget tanúsító népet immáron megjutalmazza a helyreállítással és áldásokkal. Nincs semmi féle közbenső állapot: vagy a Olajfához tartoznak vagy le vannak vágva abból. A lemetszést egyetlen dolog orvosolja, a megtérés utáni visszaoltásuk. Amíg nem hallgatnak a Messiásra [nem fogadják őt el] addig ki vannak taszítva Izraelből. Amikor megtapasztalják a szellemi elhívást és hallgatni fognak a Messiás szavára, utasításaira, akkor, s azáltal vissza lesznek fogadva, oltva. Ez pedig csak akkor történik meg, amikor a pogányok teljes erre elrendelt száma betöltődik és készek a vőlegénnyel való találkozásra. A cionista zsidó állam esetében így semmi képpen nem beszélhetünk helyreállításról, hiszen ma még a szikáriusok szellemisége kísérti a zsidó államot.

Az új szikáriusok

A zelóták és szikáriusok azzal áltatták a népet, hogy Isten velük van és általuk győzelemre vezeti Júdát. A későbbi álmessiások hosszú sora ugyancsak nagy előszeretettel fordult „az Isten velünk van” fogáshoz, s végül mind kudarcot vallott. A politikai cionisták kieszközölték ugyan egy szekuláris zsidó állam létrejöttét, de tették ezt okkult fortélyokkal és megvallottan úgy, mint önmaguk messiásai, megváltói. S erre az államra tekintenek úgy a keresztény cionisák, mint Isten helyreállított Izraeljére. Így korunk keresztény cionizmusának ékesszóló „pásztorai” azt hirdetik, hogy bármit is tesz a cionista Izral állam, az Isten akaratában van, s ezért azt egy kereszténynek kötelessége támogatni, mert nem részesül áldásokban. Ez szellemi zsarolás és Isten megkísértése.

A zsidó állam katonai doktrínája szerint Izrael fenntartja a jogot arra, hogy egy elrettentő megelőző csapással elpusztítsa az általa ellenségesnek tartott ország teljes civil infrastruktúráját [Dahiya doktrína] és katonai célpontjait. A katonai doktrína részét képzi, a „Sámson opció”, aminek lényege az, hogy Izrael vészhelyzetben atomcsapást mér támadóira és akár velük együtt pusztul el. Természetesen a mai világban pl. egy Irán ellenes atomtámadás egy teljes atomháborút vonna maga után, ami elpusztítaná az egész világot. Hogy a keresztény cionisták ezt miként egyeztetik a Biblia Istenének jellemével és akaratával, nos arra igencsak kíváncsiak lennénk. 

Emlékeztessük az olvasót, hogy amikor az ószövetségi Izrael teokrácia alatt élt, csakis az Isten tanácsát kikérve indulhatott háborúba. Izrael nem keresi Isten akaratát, tanácsát, miért is tenné, ha képes a maga akaratát érvényesíteni? Ez a szikáriusok doktrínája, s keresztényként erre kérjük Isten áldását?

Az „Izraelben” élő izraelitákra még ítélet és büntetés vár, csakúgy, mint azokra a messze nagyobbszámú izraelitálra [mind a 12 törzsből], akik nem a Szentföldön élnek. A próféciák szerint Izrael és Juda a közeljövőben elveszti a gazdasági és katonai erejét, majd egy hihetetlen méretű, három és fél éven át tartó nemzeti korrigáláson fog keresztülmenni Jákob nyomorúságának idején. Ez a hihetetlen méretű szenvedés hozza el Izrael maradékának a valós megtérését és helyreállítást. Mindez még előttünk áll.

A megátalkodottság tehát mindaddig goh tartani, amig Isten rájuk nem önti Szellemét, és teljes szívből megtérnek, akkor majd siratják és elfogadják azt [a Messiást] akit átaldöftek. Megszabadulnak az ártatlanul kiontott vér átkától és a Bárány vére elfedi minden bűnüket. Akkor, és csakis akkor fordul jóra először Juda, majd Izrael sorsa:

Zakariás 12:5-14 Akkor így szólnak majd szívükben Júda törzsei: „Jeruzsálem lakóinak Istenükben, a Seregek Urában van az erejük.” 6 Azon a napon olyanná teszem Júda törzseit, mint a forró serpenyő a fadarabok tetején, és mint az égő csóva a szalmában: jobb felé is, bal felé is minden népet körös-körül megéget. De Jeruzsálem megmarad a maga helyén. 7 JHVH először Júda sátrait menti meg, hogy Dávid házának dicsősége és Jeruzsálem lakóinak dicsősége ne múlja felül Júdáét. 8 Azon a napon JHVH védelmébe veszi Jeruzsálem lakóit. Azon a napon még a botladozó is olyan lesz közöttük, mint Dávid, és Dávid háza, mint az Isten [mint az Úr angyala] fog állni az élükön. 9 Azon a napon hozzálátok, és mind kiirtom azokat a népeket, amelyek Jeruzsálem ellen kivonulnak. 10 Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom a jóindulat és az imádság lelkét. Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak; gyászolják, mint az egyszülött fiút szokás, megsiratják, mint az elsőszülöttet. 11 Azon a napon olyan nagy gyász lesz Jeruzsálemben, mint Hadad-Rimmon gyásza Megiddó mezején. 12 Gyászolni fog az ország, gyászolni fog minden törzs: Dávid házának törzse és külön az asszonyok; Nátán házának törzse és külön az asszonyok; 13 Lévi házának törzse és külön az asszonyok; 14Simi házának törzse és külön az asszonyok; és az összes többi törzs, külön-külön és asszonyaik is külön.