CoG

 

Dániel 11 - Az északi és a déli királyok

Letölthető Word dokumentum

PDF


Dániel könyvének 7. fejezete négy olyan világbirodalmat mutat be, amelyek szerepe meghatározó volt az emberi történelem során. A prófétai leírásokban ezek a hatalmas birodalmak vadállatok formájában vannak ábrázolva. Mivel a Biblia következetesen megmagyarázza a saját szimbólumait, így semmi szükségünk nincs találgatásokra az állatok jelentése felől: „Ez a négy hatalmas vadállat négy királyságot jelent, amelyek létrejönnek a földön.” (Dán. 7:17) Egyetemesen ismert tény, hogy az oroszlán a babiloni, a medve a méd-perzsa, a négy fejű és négy szárnyú párduc pedig Nagy Sándor görög birodalmát jelölték. A negyedik, az előzőektől sok tekintetben eltérő vadállat vagy fenevad a római birodalmat jelképezi. Ez már nem egy, a természetben is megtalálható vadállathoz van hasonlítva, hanem egy rettenetes szörnyhöz, mert ez a birodalom teljesen más jellegű, mint a korábbiak. Ez a birodalmi rend ugyanis amellett, hogy erősebb és kegyetlenebb a korábbiaknál, még egy sajátossággal bír: uralma fennmarad egészen a végidőkig, amit a fején lévő tíz szarv jelképez, amit Jézus Krisztus a visszatérésekor fog végleg elpusztítani (Dán. 7:21-22; 26-27). A tíz szarv a római birodalmi rendszer feltámadásait, vagyis a különböző európai erők által megvalósuló időnkénti megújulásait jelképezi az antikrisztus eljöveteléig (v.ö. Dán. 7:24). (Vannak, akik a tíz szarvat tévesen a korabeli római birodalom tíz régiójára korlátozzák, holott a szövegből nyilvánvalóan látható, hogy ezek egymást követő uralmak, amelyeknek működése egészen a kor végéig, Jézus visszajöveteléig fog tartani.)

Ebben az írásban a Dániel 11. fejezetében leírt próféciasorozat fényében vizsgáljuk meg két fenevad történelmi kapcsolatát, a görög és a római birodalmakét. A római birodalom ugyanis egy nagyon fontos tekintetben a görög birodalom utódállamai egyikének a címörököse lett. A cím: „az észak királya”, amit a római rendszer adott uralkodói az utolsó időkig viselni fognak.

Dániel megjövendölte Nagy Sándornak és görög birodalmának a felemelkedését, majd azt is, hogy mi fog azzal történni a halála után (Dán. 8:21-22; 11:3-4). Nagy Sándor birodalmát rendhagyó módon nem a fiai, vagy egyéb hozzátartozói örökölték, hanem négy tábornoka, akik nem sokkal Nagy Sándor halála után a hatalmas kiterjedésű birodalom négy területének lettek az uralkodói. A diadokhoszoknak is nevezett utóduralkodók: a Makedóniát birtokba vevő Kaszandrosz, Lüszimakhosz, aki  Pergamon vagy Kis-Ázsia uralkodója lett, Szeleukosz, aki Szíriát, illetve Észak Mezopotámiát nyerte meg és, Ptolemaiosz Szótér, aki pedig Egyiptomot vette birtokba. Próféciai szempontokból az itt említett hellenisztikus utódállamok közül az utóbbi két birodalom, a Szeleukosz dinasztia által uralt Szíriának, és a Ptolemaiosz dinasztia által uralt Egyiptomnak van igazán nagy jelentősége. Dániel a szír utódállamot, illetve annak uralkodóit következetesen „észak királyá”-nak nevezi, az egyiptomit pedig a „dél királyának”. Ennek a két birodalomnak a viszálya és a köztük időnként fellángoló háborúk egészen a végidőkig fognak tartani, amikor is egy végső klimatikus összecsapásban az északi király elsöpri majd a déli királyt. Az eredeti két hellén dinasztia folyamatos háborút viselt egymás ellen és ennek az oda-vissza folytatott háborúnak az eseményeit aprólékos részletességgel vázolja fel Dániel próféta, könyvének 11. fejezetében. Ebből a háborúsorozatból végül is az északi király került ki győztesen. Ám ennek a fejezetnek csaknem minden próféciája duális! Más szóval, a leírtak részben beteljesedtek az ókori déli és északi királyok között végbement ármányok és csatározások által, ugyanakkor felvázolják e két entitás között a végidőkben lezajló háború körülményeit is, ahol az északi király nem más, mint maga az antikrisztus lesz. Emlékezzünk, hogy a szeleukid Antióchus az antikrisztus előtípusa volt, aki felállíttatta a
pusztító utálatosságot okozó bálványt az Isten templomában. Mivel azonban a két eredeti hellén birodalom réges-régen letűnt a történelem porondjáról, felvetődik a kérdés: Mely későbbi birodalmak által valósulnak meg az északi és déli királyok folytatólagos képviselői, illetve a velük kapcsolatos próféciák?

Tudjuk, hogy az egymást követő fenevad birodalmak mindig magukba olvasztották az elődeik területeit. A négy fejű, négy szárnyú párduccal jelölt görög birodalmi korszakot a rettentes tízszarvú fenevad, a római birodalom követte. A két most tárgyalt hellén utódállam tehát a rómaiak által bukott el, a szeleukidáké i.e. 64-ben, a ptolemaioszi dinasztiáé pedig valamivel később, a híres Kleopátra halálával, i.e. 30-ban szűnt meg (aki a közhiedelemmel ellentétben görög származású volt, nem egyiptomi). Mindkét terület a római birodalom részévé lett, ám próféciai szempontból ekkor Róma a szeleukid, vagyis az északi király jogörökösévé vált, örökölve így az „észak királya” titulust is.

A római fenevad i.sz. 476-ban „halálos sebet kapott”, vagyis ideiglenesen elbukott. A rettenetes római fenevadnak azonban tíz szarva volt, és ezek a szarvak a római birodalom tíz, európai székhelyű birodalmi megújulását jelképezik (ahogy az
Az 1260 nap című írásban részletesen vázolva van). A Justiniánus császár által véghezvitt „birodalmi helyreállítás” részeként i.sz. 538-ban a római katolikus vallás a birodalom egyedüli és hivatalos hitévé lett nyilvánítva, ami által az állam és az egyház teljesen egybeforrt. Innentől kezdődően a birodalomban a kereszténység minden más formája tiltva, illetve üldözve lett. Az állam és az egyház ekkor megtörtént összefonódása annyira maradandóvá vált, hogy a további birodalmi megújulások is ennek a kapcsolatnak az eredményei voltak. Ez pedig azt jelenti, hogy 538-al kezdődően a hamis, álkeresztény katolikus vallás és az állam frigyéből származó, európai birodalmi rendszer mindenkori uralkodója viselte az „északi király” titulust! Ennek fényében kell tekinteni a justiniánusi, vagy a később a Nagy károlyi, valamint a Szent német-római, stb. birodalomakra is. Az északi királyságnak az európai fenevaddal való beazonosítása nem kizárólag a Church of God egy jellemző tanítása, hiszen ez egy annyira nyilvánvaló tény, hogy számos protestáns „próféciaszakértő” is ezen az állásponton van. Ugyan ezen „szakértők” számára azonban a déli királyság beazonosítása már nagyobb kihívást jelent.

Érdekes módon a déli királyság újászületését és megerősödését is az északihoz hasonló folyamatok eredményezték, legalábbis ami az állam és az egyház összefonódását illeti. A Justiniánus által létrehozott kelet-római vagy bizánci birodalom egy ideig még kiterjedt Észak-Afrikára és a Közel-Keletre, ahol azonban 610-el kezdődően egy új erő lépett színre az iszlám vallás és az arab kalifátus képében, ami új életet lehellt a hosszú ideje szunnyadó déli királyságba! Az iszlám kalifátus szerkezetét tekintve az északi, vagy európai állam/egyház által vezetett birodalmi formáció egy másik, sajátos változata volt. Mindkét rendszert a fanatikus vallási láz és küldetéstudat vezérelte, s mindkettő a maga által vizionált „Isten országát” kívánta kiterjeszteni a földön. A konfliktus  és az ütközés elkerülhetetlen volt. Az iszlám gyors terjedésével a déli király, megragadva az alkalmat, belekóstolgatott az északi király, Bizánc területeibe, majd egyre nagyobbakat nyelt el abból. Ennek folytán Bizánc rohamosan veszített kiterjedéséből, és az arab flotta két alkalommal (674-678) már magát Konstantinápolyt is ostrom alá vette. Ezeket az arab támadásokat visszaverték, és a felek fegyverszünetet kötöttek, de azt igen gyakran megszegték. Felelevenedett tehát az a dramatikus folyamat, ami a szeleukid és a ptolemaoszi, avagy az északi és déli királyok viszonyának jellemzője volt: az oda-vissza váltakozó sikerrel folyó háborúk, a békekötések, a hitszegések és ármányok ismétlődése. 

Bizánc bukása után a római rendszer további megújulásai már kizárólag az európai kontinensen mentek végbe. A gótok, vandálok, majd bizánciak is teljesen kiszorultak az észak-afrikai és közel-keleti területekről, helyükbe a gyorsan terjedő arab kalifátus lépett. A két világ következő ütközése nem sokat váratott magára. Az Ummayad kalifátus 711 és 718 között kiterjesztette uralmát az Ibér-félszigetre, 721-ben pedig már a galliai Toulouse-t ostromolták. Ekkor épp a frankok képviselték a római fenevad következő szarvát, vagyis birodalmi megújúlását. A muszlim seregek 732-ben hatalmas támadást indítottak, de a Poitiers és Tours között lefolyt csatában Charles Martel tönkreverte az arab hódítók nagyobb számú seregét. A történészek szerint ez az esemény a történelem egy sorsdöntő ütközete volt, hiszen megállította az iszlám európai terjeszkedését, és ezzel egyben megmentette a „kereszténységet” is. 1099-ben aztán az északi birodalom visszafizette a látogatást, és támadást indított a déli ellen, azzal a „szent” céllal, hogy felszabadítsa Jeruzsálemet a muszlim uralom alól. Az eredmény egy két évszázadon át tartó, váltakozó sikerrel folytatott, véres háború volt, ami két millió ember életébe került. A végén az északi birodalom kénytelen volt meghátrálni. Az arab kalifátust az ottomán vagy török kalifátus követte, folytatva a déli királyság történelmi rendeltetését, nagy területeket, köztük Magyarországot megszállva Európa térségében. A kereszt és a félhold több évszázadon át tartó háborúskodása után a déli király ki lett verve Európából, majd 1923-ra maga az oszmán birodalom is felbomlott.

Ezután egy lélegzetvételnyi szünet következett, ami a jelenhez hoz bennünket. Az arab világ ébredezik, az iszlám világ egésze pedig radikalizálódik, elég a napi híreket elolvasni, hogy ezt lássuk. Az I. Világháborút követően a nyugati hatalmak fejetlen közel-keleti politikája az iszlám radikalizálódását eredményezte, míg végül egyre gyakoribbak lettek a szélsőséges iszlamista csoportok terrortámadásai. A kihívásokra adott európai válaszok és kényszermegoldások csak tovább szítják a tüzet. Beindult egy öngerjesztő folyamat, ami által kibontakozóban vannak a Dániel által megjövendölt utolsó nagy összecsapás előfeltételei.

Az „arab ébredés” a várt iszlám Mahdi eljöveteléhez, majd a kalifátus visszaállításához és vele az iszlám erőszakos terjedéséhez fog vezetni. A jelenlegi dekadens és liberális Európa képtelen lesz hosszabb távon megfelelni a fokozódó kihívásoknak. A muszlim bevándorlás, és a velejáró kultúrális megosztottság önmagában is egyre égetőbb problémákat okoz. Valaminek változni kell. Ez a helyzet pedig a fenevad felemelkedését fogja eredményezni.

A római birodalmi rendszer megújulásait jelképező tíz szarvból kilenc már letűnt, az utolsónak az eljövetele viszont még előttünk áll, amikoris Dániel próféciái szerint már maga az antikrisztus fogja viselni az „északi király” címét. Ennek részeként egy fergeteges háborút indít az őt megtámadó déli király ellen. Azt már láttuk, hogy a déli király, mely földrajzi lokációhoz kötődik – már eleve a megnevezése is árulkodó – az európai, északi birodalomhoz viszonyítva délre fekszik. Geográfiailag ez a közel-keleti és észak-afrikai arab államokat jelenti. Természetesen maga Egyiptom is, ami a déli király székhelye volt, ezen a területen található. Azt, hogy a végidőkben a déli király valóban az arab világ vezetője lesz, maga a dánieli prófécia teszi nyilvánvalóvá:

Dániel 11:40-45 40 A vég idején összecsap vele [az északi királlyal] a déli király. Az északi király forgószélként tör rá harci kocsikkal, lovasokkal és sok hajóval. Behatol az országokba, és elözönli őket, mint az áradat. 41 Behatol az ékes földre is, ahol sokan elesnek. De az edómi, móábi és ammóni nép legjava megmenekül a hatalmából. 42 Kiterjeszti hatalmát az országokra, nem menekül meg Egyiptom sem. 43 Birtokba veszi Egyiptom arany- és ezüstkincseit és minden drágaságát. Líbiaiak és etiópok lesznek kíséretében. 44 De a keletről és északról jövő hírek megrémítik, ezért kivonul nagy haraggal, elpusztít és kiirt sokakat. 45 Felállítja pompás sátrát a tenger és az ékes szent hegy között. De eléri a vég, és senki sem segíthet rajta.

Az északi király szemmel láthatóan a Közel-Keleten fogja megvívni a déli király elleni harcát, „sok országgal szemben". Behatol az „ékes földre”, vagyis a mai cionista Izrael területére is. Azonban nem teszi rá a kezét Moábra, Ámmónra és Edomra (mai Jordánia és Törökország). Egyiptom - az egykori déli király székhelye - név szerint is meg van említve, mint áldozatainak egyike. A déli sereg részét képzik még a líbiai (észak-afrikai) arabok, s néhány iszlamizált fekete afrikai nemzet is.

Bizonyos európai nemzetek összefogásával újjáéled a rettenetes római fenevad, azaz eljön annak a tizedik, s egyben utolsó szarva vagy megújulása, az antikrisztus vezetésével. Ezt a rendszert a Nagy Parázna vallásrendszer égisze alatt hívják életre, és a bibliai judeo-kereszténység védőbástyájaként jelenítik meg, miközben valójában a luciferiánus háttérhatalmak elsődleges katonai eszközeként szolgál. Ez a csupán névlegesen keresztény világegyház minden babiloni eredetű szellemi mocsok és fertő anyja, amely üldözi és pusztítja az Isten igaz szentjeit (Jel. 17:5-6). Bizonyos, a háttérben munkálkodó szellemi erők és a nekik szolgáló emberek célja a világ egypólusúvá tétele, s ehhez a fenevadnak le kell számolni a számára kihívást jelentő erőkkel. Számukra a végső szintézist a luciferianizmus (sátánimádat) megvalósítása jelenti. Amint azt az Albert Pike által felvázolt tervezet is mutatja, a dialektikai elvek alapján irányított terv be fog érni, és végül összeütközik az európai „keresztény” és az arab/iszlám világ, ami megszüli majd a nagy szintézist.  

Mivel az arab és közel-keleti iszlám világ a déli királyság jogörökösévé, vagy „utódállamává” lett, így tulajdonképpen a fenevad birodalmi rendszerek részét képzi! Hiszen mind az északi, mind a déli királyság a harmadik fenevad része eredetileg. Így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az arab világban lezajló folyamatokat is szemmel láthatóan bizonyos háttérerők irányítják. Más szóval a „keresztény európa", és az egységre törekvő arab-iszlám világ birodalmi ambíciói ugyanannak az éremnek a két, egymással vetélkedő oldalai! Ha úgy tetszik, a dialektika két tézise. A dialektika elve megkívánja azt, hogy az egyik tézis vesztes legyen, hogy megszülethessen az óhajtott szintézis. A nyertes ezúttal a katonailag és gazdaságilag messze nagyobb erejű északi királyság lesz, amely „lerohanja, mind az áradat és elsöpri a déli királyságot”. Ám az általa áhított szintézis mégsem valósul meg, „mert eléri a vég, és senki nem segíthet rajta”. A végzetét Jézus Krisztus visszajövetele okozza, aki elhozza az Isten királyságát a földre, véglegesen felszabadítva a világot a dühöngő fenevadak uralma és a dialektiai játszmák hatása alól.

 

CoG


 

Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

 Copyright © 2015, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Weboldal: http://www.churchofgod.hu