CoG

Elám – a nyugati szláv népek eredete és próféciai szerepe

Letölthető Word dokumentum

Letölthető PDF formátumban

Elám Shem elsőszülött fia volt (1Móz. 10:12), így az ő leszármazottai a nagy szemita népcsaládhoz tartozó nemzetségek egyikét képzik. Ez a nép viszonylag kevés alkalommal van megemlítve a Szentírásban, noha meglehetősen fontos szerepe van a bibliai, illetve a próféciai történelemben. Ennek az írásnak a célja Elám utódainak beazonosítása, valamint a nemzetség próféciai szerepének ismertetése, elsősorban az utolsó idők vonatkozásában. A feladat nem könnyű, mert amíg például a szintén sémita korai asszírok és káldok történelme, nyelve és kultúrája jobban ismert, addig Elamot inkább a titokzatosság jellemzi. A mozaik kockák gondos kirakásával azonban egy tiszta és éles képet kapunk, ami amilyen meglepő, annyira logikus és értelemszerű is.


E-mail: p.poli@mailcity.com  

Copyright ©2017. Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 http://www.churchofgod.hu



Elám eredettörténete

 

Elám neve az 1Mózes 10:12-ben fordul elő először, ahol Shem első fiaként van megemlítve. Ezt a leírást a Jásár könyve kiegészíti annyi további információval, hogy felsorolja az elsőszülött Elám fiainak neveit is:

Jásár 7:15 Ezek Shem fiai: Elám, Assúr, Arpaksad, Lúd és Arám, öt fiak; Elám fiai pedig Szuzán, Makul és Harmon.

Láthatóan, az elamiták történelmi forrásokból is jól ismert birodalmi fővárosa, Szuzán, Elám első fia után lett elnevezve és ez a város a bábeli szétszórattatás után felépült első városok egyike. Amint az köztudott, az Isten által választott sémi ág Arpaksad vonala volt, akinek felesége a nagybátyjának, Elám fiának a lánya, így másodunokatestvére volt:

Jubileumok 8:1 És a huszonkilencedik jubileum idején, annak kezdetén, az első évhétben, Arpaksad feleséget vett maga mellé, akinek neve Raszú’eja volt, Szúzánnak, Elám fiának a lánya, és ő fiút szült neki ennek az évhétnek a harmadik évében, akit Káinam-nak nevezett el.

Ez azt jelenti, hogy a káldok, héberek és az izraeliták ősanyja egy közeli sémi rokonnépük leánya, egy elamita nő volt.

A bábeli nyelvzavar után, az elamiták az asshúritákat követve gyorsan függetlenítették magukat a nimródi Bábeltől. A korai akkádok Ellamatum, majd az Elamtu megnevezéseket használták Elámra. A Bábeltől való elválásuk körülményeit ugyancsak a Jásár könyve jegyezte le:

Jásár 11:9-11 9 Abban az időben háború volt Khám fiai között, mivel városokban laktak, amelyeket építettek. 10 És Kedorloamer, Elám királya elhagyta Khám gyermekeinek nemzetségeit, és harcolt ellenük, és diadalmaskodott fölöttük, és felvonult a síkság öt városa ellen, harcot indított ellenük és győzelmet aratott fölöttük, s azok mind uralma alá kerültek, 11 és szolgáltak neki tizenkét évig és évente adót fizettek neki.

A Jásár könyve azt is elárulja, hogy amikor Kedorloamer korábban Bábelben „Khám fiai között élt” a nemzetek elválasztása előtt, akkor Nimród seregeinek egyik vezére volt:

Jásár 13:13 Mert korábban Kedorloamer Nimród seregeinek egyik vezére volt, és amikor a toronynál minden nép szétszórattatott, és akik megmaradtak, azok is szerteszóródtak a föld színén, és Kedorloamer Élám földjére költözött, uralta azt, és lázadásban állt [egykori] ura ellen.

Kedorloamer tehát nem csak király volt, hanem egy nagyon jól képzett harcos és hadvezér is, aki Assúr példáját követve önállósította magát az elamita népével a bábeli szétszórattatáskor. A Jásár könyve szerint Nimród, akit ekkor már Ampraphel néven ismertek, hadjáratot indított abból a célból, hogy a környező területeken megtelepedett egykori alattvalóit visszahódítsa uralma alá. Az elamiták azonban súlyos vereséget mértek rá, aminek következtében Nimród/Ampraphel Kedorloamer vazallusává lett téve és valamivel később már ekként vett részt Kedorloamer híres Szodoma és Gomora ellenes hadjáratban.

Az 1Mózes 14 fejezete szintén rámutat arra, hogy a nemzetek szétszóródását követően a korai hatalmi szerveződések egyike a Kedorloamer királysága alatt álló és birodalmi ambíciókat tápláló Elám volt. Kedorloamer elfoglalta a Nimród által megalapított városokat, s ezzel Mezopotámia egy jelentős hatalmává vált. Az 5.-ik vers szerint „eljött  [hódításba kezdett] Kedorloamer, a vele tartó királyokkal” és megvert számos népet. A szövetséges királyok vele tartottak, ami azt érzékelteti, hogy Kedorloamer volt a szövetséges erők fejedelme. Kedorloamert, a Bibliában említett koalíció vezetőjét több ékírásos tábla is megemlíti, amelyekben Kudur-Lahgumal-ként utalnak rá. Kedorloamer tehát népének, az elamitáknak a vezetés alatt egyesítette Dél-Mezopotámia népeit, majd megtámadta a korábban neki szolgáló, majd ellene fellázadó palesztinai városokat (1-4 versek). Szövetségesei Tidál, a gójok (vegyes, keveredett népek) királya, akit a történelem Tudghula néven tart számon, s aki az ummanmada néven ismert barbár törzseket uralta.  Amráphel, mint láttuk maga Nimród volt, mint Sínár, vagyis a Sínárban maradt kusiták királya. A sort Arjók, az Ellaszár királyaként ismert személy zárja le. Ez volt az első olyan háború, ahol népszövetségek harcoltak egymással. Az elamiták és a velük szövetségben lévő erők Szodoma és Gomora ellenes hadjáratát siker koronázta: az ellenséges királyok vagy meghaltak, vagy elmenekültek. A szövetségesek nagy zsákmányt szereztek és elfogták Lótot is, akit magukkal vittek (1Móz. 14:10-12). Amikor Ábrám ennek hírét vette, azonnal sereget gyűjtött és üldözőbe vette Kedorloamer seregeit. Damaszkusz mellett beérte őket, megütközött velük és győzelmet aratott fölöttük és a harcokban maga Kedorloamer is életét vesztette (1Móz. 14:14-17).

Ezt követően egy igen nagy jelentőségű esemény történt, amit az adott rövid leírásból ki lehet bogozni. Amikor ugyanis a szodomai király a több kánaánita királlyal üdvözölték Ábrámot, mellettük megjelent a színen Melkizedek, Isten papja, aki egyben Szálem papkirálya volt. Tudjuk, hogy a történelmi Melkizedek az azonos Shemmel. Amikor Shem/Melkizedek megáldotta Ábrámot (1Móz. 14:16-20), azzal hivatalosan, vagy formálisan is Ábrámra és utódaira szállt a  Shemnek adott áldás (1Móz. 9:26) legfőbb eleme, a nemzeti választottság különleges és egyedi elhivatottsága. A héber hagyományok szerint Ábrám tartott ettől a találkozástól, hiszen az általa megölt Kedorloamer Shem elsőszülött fiának a leszármazottja volt - feltehetően maga is e vonal elsőszülötteként s így igényt tartva az ígéretekre - és ennek fényében különösebb jelentőséget kap Kedorloamer halála és az Ábrámnak adott áldás. Arról nincs lejegyzés, hogy Elám konkrétan miért vesztette el a születésjogot (talán elkövetett egy olyan vétket - mint az Khám esetében is megtörtént -, ami aztán kihatott e nép történelmi sorsára. Minden esetre Jeremiás Elámhoz szóló próféciája azt érzékelteti, hogy Isten haragszik e nemzetre és szigorúan meg is bünteti (Jer. 25:25; 49:34-38)).

Ki kell hangsúlyozni, hogy az elamita nemzetség már e nagyon korai időszakban is két különálló elemre oszlott. A nagyobbikat Kedorloamer uralta, a kisebbiket pedig vazallusa, Arjók Ellasszárban. Ez utóbbi terület aztán az elamiták fő elemeitől levált kassziták birtokolták. A kassziták alkalmanként háborúban álltak a velük rokon Elámmal. Ez egy fontos tény, ugyanis a korai időtől kezdődően lényegében két Elámot tart számon a történelem az u.n. kisebb Elámot és nagyobb Elámot. Ezentúl az elamiták a nagy birodalmak küzdelmeiben is mindkét oldalon megtalálhatóak voltak. Mint látni fogjuk, ez a megosztottság végigkíséri e nép történelmét egészen a kor végéig.

Az elamiták ezen veresége adta meg a lehetőséget a nevezetes Hammurabi felemelkedésének. Elám az elkövetkező évszázadokban is önálló erőként állt fenn az i.e. 639-ig, az asszíroktól elszenvedett vereségig. A régió továbbra is Elam-ként volt ismert, de ekkor már, mint a perzsa birodalom egy tartománya. A tartományi főváros ezután is Szúza volt (vö. Dániel 8:2). A terület  Ezsdrás és Nehemiás idejében is Elámként volt ismert, ahogy a lakosai elamitákként, noha ekkor már régóta a perzsák uralma alatt (vö. Ezr. 2:7,31; Neh. 7:12,34). Szúzán az Eszter könyvében 15 alkalommal említi meg.

A történelmi források megerősítik a bibliai leírást. A korai akkádok Kur Elamatum-nak, az asszírok Elamtu-nak nevezték Elám földjét, a görögök Elymais-nak. A korai elamiták nyelve eltért a sémi népek nyelveitől, és rejtély övezi eredetét. Az elfogadott nézetek szerint egy, a sumérhoz hasonló ragozó nyelvet beszéltek, ami időközben kihalt. Írásjeleiket, az ún. lineáris elamita írást a mai napig sem sikerült megfejtenie a szakértőknek. Maguk az elamiták saját nyelvükön „Haltamti”-ként (jelentése: Isten földje), majd később Atamti-ként utaltak a maguk hazájára, a bibliai Elámra. E neveket tartsuk emlékezetben. Az Encyclopedia Brittannica 11.-ik kiadásában az Elám címszó alatt azt olvashatjuk, hogy Kudur-Lahgumal, vagy Kudur-Lagumuru – a bibliai Kedorloamer - fölött egy bizonyos Ammi-Zadok nevű személy aratott győzelmet. Az Ammi-Zadok egy papi cím, s tudjuk, hogy a Ábrám/Ábrahám az Isten szolgája volt, akit maga Melkizedek, a róla elnevezett rend főpapja áldott meg, s aki annak a rendnek maga is egy papja lett. Egyértelmű tehát, hogy itt Ábrámról van szó, aki legyőzte Kedorloamert, megtörve az elamiták erejét. A szégyenletes vereség után a megvert elamiták visszatértek Elámba, király nélkül és szervezetlenül. Lót időközben visszatért Szodomába, ahol ekkor már egy új király uralkodott (1Móz. 14:17).

A tudományos kutatások ugyancsak alátámasztják azt, hogy Elám egyike volt az ismert történelem legkorábbi civilizációinak, Szuzán városának megalapítását i.e. 4200 körülire teszik. Az elamiták birodalma Perzsia délnyugati részén, a Khuzisztánként ismert területen feküdt, Babilonhoz viszonyítva pedig délkeleti irányba. Maga a Khuzisztán név is az ó-perzsa Hujiya származéka, aminek jelentése „Elám”. A kutatók tisztában vannak azzal, hogy az elamiták egy szemita nép, de az etnikai karakterisztikáik meghatározása  körül heves viták folynak.  Az elamita kultúra egy jelesebb kutatója, Walter Hinz a The Lost World Of Elam című munkájában ezt írja:

"Az elamiták etnográfiai meghatározása igen nagy nehézségekbe ütközik. Minél mélyebben végezzük az elérhető anyagok kutatásait, annál inkább az a meggyőződés alakul ki, hogy az elamiták egy teljesen egyedi rassztípust képviselnek.” [4]

Az antropológusok mind megegyeznek abban, hogy az elamiták nem tartoznak sem az arab, sem pedig azt az északi sémi típushoz (amibe az izraelita nemzetek is tartoznak), vagyis a sémi ág egy önálló altípusát képviselik. Az elérhető égetett agyagra festett, fényezettel bevonatú képek világos/fehérbőrű embereknek ábrázolják az elamitákat, akiket a brachycephal koponyaforma (kerek fejforma) jellemez. Habár az elamita ábrákon esetenként láthatók barnább és sötétebb bőrű emberek is, magukat az elamitákat határozottan a kaukázusi vonások (a sémita jegyek, a világos bőr és hajszín, valamint a kék szemszín) jellemezték. Mint minden korai birodalomban, így Elámban is jelen voltak más etnikumok, akár rabszolgákként, akár szabad polgárokként, kereskedőkként, stb. A kutatók szerint nem csak a náluk sötétebb bőrű araboktól tűnnek el, de a sémi népek más ágazataitól is, ami azt jelenti, hogy, egy különálló alrasszt képeznek és ekként is vannak nyilvántartva. A Church of God oldal rendszeresebb olvasói számára már ismerős kell legyen az a tény, hogy a „kaukázusi”, vagy „fehér” embertípus, illetve annak altípusai Shemtől származnak. Így az Arpaksádtól származó északi és nyugat-európai izraelita népek ennek a nagy rassznak egy alágát, a nordikus rassztípust képzik. Az Asshúrtól származó germánok a sémi népek egy másik ilyen alága, ahogy természetesen az Elámtól származó nyugati szlávok is. Ugyan ez a helyzet Lud és Arám leszármazottaival.

Megjegyzés: A jáfetiták néhány nyugatabbi alága (mint pl. Mések és Madai, s kisebbrészt Tubál) ugyancsak a kaukazoid típus jeleit viselik. Tudni kell azonban, hogy a Biblia nem rasszok szerint tartja nyilván a nemzetségeket, hanem az alapján, hogy Noé három fiának melyikétől származnak: Shemtől, Jáfettől, vagy Khámtól. Jáfet fiai között léteznek olyan alelemek, amelyek a külső megjelenés alapján az olyan kaukazoid jegyeket viselik, mint a világos bőr és hajszín, a kék, zöld, szürke szemszínnel párosulva.

Az elamiták gyakran kerültek összetűzésbe az asszírokkal. Ennek egyik oka az volt, hogy az elamiták nagyhatalmi szerepre vágytak és következetesen beleavatkoztak az asszír hatáskör alá tartozó babiloni belügyekbe. Babilon pedig határozottan az asszírok érdekszférájához tartozott, akik nem tűrték meg ezt a ”fajtatolakodást” és emiatt gyakran előfordultak összecsapások.  Amikor i.e. 721-ben a babiloniak fellázadtak Asszíria ellen, az elamiták azonnal csapatokat küldtek a babiloniak megsegítésére és emiatt kiéleződtek a harcok köztük és az asszírok között. Ezek a harcok nem hoztak döntő eredményt egyik fél számára sem, noha az asszírok gond nélkül visszavertek minden támadást. I.e. 655-ben egy ugyancsak sikertelen elamita támadás után az asszírok végülis megelégelték a dolgot és hadjáratot indítottak Szuzán ellen. Az elamita seregek döntő vereséget szenvedtek, Elám menekülő királyát elfogták és lefejezték. Történetesen ekkor egy újabb babiloni lázadás még megmentette Elámot a teljes pusztulástól, de csupán időt nyertek, és nem is túl sokat. Keletről a médek támadtak, s az országon belül is viszályok dúltak. Végül, Asshúrbanipal i.sz. 639-ben Asszíria teljes haderejét bevetve rohanta le Elamot és kegyetlenül elpusztította a királyságot. Elám elbukott, amiben aztán 39 év elteltével Asszíra is követte. E két jelentős sémi nép ezután már soha nem nyerte vissza prominenciáját a közel-keleten, s az idő teltével ki is szorultak e területekről, eltűntek az ismert történelem színteréről. Legalábbis a bibliai megnevezéseik szerint. Mindkét nép egykori területeiktől távol leltek új hazára, ahol majd beteljesednek mindazok a próféciák, amelyek meg lettek határozva számukra a végidőkben. 

A rettenetes asszírok vándorlásait, modern lokációjukat, valamint a rájuk vonatkozó próféciákat már feltártuk olvasóink számára, s itt Elám további történelmét fogjuk nyomon követni.

 

Elám nyomában

Az elamita birodalom összeomlása után, Círusz, Perzsia királya Szuzán városát tette meg az Elám nevet viselő tartományának fővárosául. A megtört elamiták egy ideig a médek és perzsák vazallusaiként szolgáltak, majd elhagyva egykori földjüket hosszú vándorlásba kezdtek. Ekkor már rég iráni nyelvet beszéltek, a korai sajátos elamita nyelv kihalt. Sokan vannak, akit tévesen azt vélik, hogy az elamiták elvegyültek, vagy felolvadtak a perzsa birodalom sokszínű népességben, s így ma már nem is léteznek tiszta elamiták. Egy ehhez hasonló másik tévhit szerint Elám próféciai értelemben ma Iránt jelenti. Mivel a Szentírás számos próféciája szól a végidők Elámjához, így ezek pontos megértéséhez tisztában kell lennünk az elamiták modern kilétével kapcsolatban. Az ismert elamita törzsi nevek: az haltamti az Anzan, Uxii, Armardi, Mardi, Khapirt, Aipir, Kisszi, a Kosszaei, vagy Kasszi, valamint a Khúz és Huzha törzsek. A népes kasszita törzset az asszírok „kushú”-nak nevezték. ennek egy későbbi formája a „kasúb”. Tartsuk figyelemben, hogy a nevek formái némileg módosultak az idők folyamán. A kashúbokat szőkékként jellemezték, és Elám egy területét „rashi”-ként ismerték, aminek jelentése ugyancsak „szőke”. E népnév különösen fontos, ugyanis a kasúb, egy ma is ismert európai népelem neve. Ezeknek a törzseknek a vándorlásai viszonylag jól követhetőek, nevük ugyanis gyakran előfordul az általuk bejárt útvonalakon.

Az elamiták a területeiken elfekvő leghíresebb hegyet Elvend-nek nevezték. Amikor a perzsa seregek legyőzték Babilont, a velük szövetséges elamiták egészen Palesztináig nyomultak, ahol a görögök által Orontesz-nek nevezett folyónak ugyancsak az Elwend nevet adták.  Ennek a névnek a későbbi rövidített formája a vend. Ez a név, illetve ennek változatai, mint pl. az „eneti”  kulcsfontosságúak lesznek a modern elamiták beazonosításában és ezen a szálon aztán követhető lesz e nép további mozgása.

 

Az enetek, szarmaták, szueviták, vendek, antok és szklavenok

A jelek szerint az elamiták legalább két hullámban és nagy időeltéréssel hagyták el őshazájukat. Kisebb részük már a nagyon korai időkben eltávozott Elám környékéről, amely Kis-Ázsián és Thrákián áthaladva érte el az Adriai-tenger partjait, ahol megtelepedtek. A hátramaradt messze nagyobb elem a jáfetita médekkel - amely nép a méd-perzsa birodalom egy fő eleme volt - egyidőben hagyták el az egykori Perzsa Birodalom területeit a Krisztust megelőző évszázadokban. Ez az ágazat a Fekete-tenger mentén a Délorosz sztyeppékre kötözött át. Itt az elamiták és a  médek évszázadokon át megőrizték a viszonylag szoros kapcsolatot és egymás szomszédságában éltek az említett területen. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy az ezen a területen élő népet szarmatáknak nevezték. A szarmaták később egészen a mai Balti-tengerig nyomultak, amit ekkoriban utánuk neveztek el Szarmata-tengernek. Mindkét útvonal viszonylag jól követhető a történelmi forrásokból.

A korábban említett korai és kisebb elvándorló népelemet már Homérosz is megemlíti az Iliászában. Ez a bizonyos kis-ázsiai nép, a paphlagonok, akik az Enetai nevű tartományból származtak. Néhány száz évvel később pedig Hérodotosz tesz két említést az enetosz népről, akik az ő idejében már Illíriában, illetve az Adriai-tenger mentén laktak  (Histories V.9;  I.196). Strabó (i.e. 64-i.sz. 24) ugyancsak azt írja, hogy a Kis-Ázsiában lakó eneti nép az Adria menti területekre vándorolt, és „az Eneti volt a paphlagóniaiak legfőbb törzse …. Az Eneti eltűnt és nem található már meg [Paplagóniában]  … az enetiek a fehér szírek országából kezdték meg vándorlásukat.” (Strabó, Geográfia, 12, 3, 8-9). Stabo 7. térképbe Elimeiát (Elám görög neve) Macedóniába helyezi. Nem sokkal később, az északon lakozó vendekről már Plinius és Tacitus tesz említést az i.sz. I. században. Plinius a szarmatákkal azonosítja őket, Tacitus pedig esetenként szarmatáknak, esetenként pedig germánoknak nevezi e népet [ez utóbbit bizonyára a nép olyan rasszjegyei miatt vélte, mint a világos bőr és hajszín, valamint a kék szem]. A II. évszázadban aztán Ptolemaiosz tesz említést róluk, azt írva, hogy „a vend-öbölnél [a magi Gdansk], ahol a Visztula a Szarmata-tengerbe [Balti tengerbe] ömlik, ott található a vendek nagyszámú népe, amely a Vend-öböl mentén fekszik és magában foglalja a szarmaták egész földjét.” Ezt a leírást majd ötszáz évvel később Jordanes is megerősíti, illetve kibővíti némi további információval: „A Visztula folyó születési helyéről [északnyugati Kárpátok] kiindulva az északi területek végtelen térségeiben helyezkedik el a venetek nagyszámú népe, amely nép három néven ismert: venetek, antok és szklavenok.” A Lempriere’s Classical Dictionary pedig kifejti, hogy „a Heneti [eneti, vagy veneti] adhatta a nevét a Heniochi hegységnek, ami Plinius szerint a Kur folyó forrása. A Heniochi az ázsiai szarmaták egy népe volt.” (Lempriere 1788 : 271) Lempriere azt is megjegyzi, hogy Makedónia egy területét Elimeának, vagy Elimiotisznak nevezik.

Van tehát egy a nagy népesség, amely a Kárpátoktól a Balti-tenger mentéig elfekvő nagy területen él, s amely a megnevezései alapján (vend, aneti, szklaven) a leghatározottabban beazonosítható a mai szláv népek őseivel. A vend/szláv területek korai behatárolása szerint az északi határt a Balti-tenger, a Szudétáktól keletre és a Kárpátoktól északra, legdélebbre pedig a Dnyeper alsó folyása képezte. A vend népnév tehát a mai Észak-Lengyelország területein élt ókori vened vagy venet népet jelöli. A középkori németek vendeknek neveztek minden, a területükön kívül vagy azon belül élő szláv népcsoportot. Ennek latin változata a veneti, enetoi, venetos, az ant forma pedig az ősi haltamti név kései rövidített változata. A magyar nyelvben a latinos formából alakultak ki a vendus, illetve a vindus formák. Az elterjedtebb vendus-t használják pl. a magyarországi szlovénekre is. Németországban a cseh és lengyel határhoz közel él egy kevésszámú szorb kisebbség, akik egy a szerbektől korán levált népelemként tartanak számon.

A kutatók szerint a korai időkben a vendek szoros kapcsolatban állhattak a germánok őseivel. Ez egy bibliailag helytálló megállapítás, hiszen mindkét nép Shemtől származik, viszont ez a kapcsolat ősibb, mint azt a kutatók esetleg gondolnák, hiszen az özönvíz utáni időkig vezethető vissza, azaz Shem fiainak népekké válásáig. Csakhogy a kép tisztábbá váljon, meg kell jegyezni azt is, hogy az elamitákkal egykor szomszédos médek mai leszármazottai az ukránok s e két nép ma is egymás mellett lakozik, méghozzá a régi felállásban, ugyanis az ukránok a nyugati szlávoktól keletebbre élnek.

Tény tehát, hogy a korai középkorban a wend kifejezést a Római Birodalom területén élő nyugati szláv népelemekre használták. A 10. században Lengyelország első királyát, I. Mieszkót, vagy „Dagomét” a wendek királyának nevezték. A wend ugyanakkor egy gyűjtőnévvé vált, amely egy azonos etnikumhoz tartozó, de több alelemből, vagy törzsből álló nagy népcsoportot, a nyugati szlávságot jelölte. A szlávság azonban számos alalemből áll, s ha a korai elamita törzsi és helységneveket összevetjük a ma általuk használt nevekkel vagy megnevezésekkel, akkor további bizonyítékokat kapunk a közvetlen elamita szláv kapcsolatra. A korai Elám egy területét Kashu-nak nevezték (Encyclopaedia Biblica, map, 4845. o.), A kassziták leszármazottai, a kashúbiták a lengyel nép egy jelentős alelemét képzik. Az Ecyclopedia Britannica 11. kiadásában a „Perzsia” címszó alatt utalás található egy Szerbaz nevű városra, az „Elám” címszó alatt pedig említve van a Perzsa-öbölbe áramló Croatisz folyó, amit a modern korban Hindyan folyónak neveznek (Enc. Brit., 9. Kötet,140. o). Egy másik folyó neve Szeroppi volt. A mai Horvátország fővárosának neve, Zágráb pedig a Zargosz hegység nevére emlékeztet bennünket.

A nyugati szlávság őseredetének három jeles kutatója P.S. Sakac, Francis Drovnik és Dr. O. Dominik Mandic és ezeknek a kiváló tudósoknak a tudományos munkái további érdekes bizonyítékokkal szolgálnak. Sakac pl. ismerteti, hogy az egykori Avesztánban volt egy Harahvaitai vagy másként Harahvatisz nevű provincia (görögül Arachosia), akiket munkáiban következetesen a mai horvátok őseikén azonosít be (Sakac 1955, 33-36. o.; Sakac 1949, 1937). A nevek Dáriusz egy tábláján találhatók, az i.e. IV. századból. A római Ammanius Marcellinus történetíró (i.e. IV. sz.) megemlíti, hogy az ősi Perzsiában volt két város, amelyek nevei Habroatis és Chroates. Mandic e nép következő állomásáról is ismertetést nyújt:

“Mindezek által a Doni Horvátok a korai időkben Iránból kerültek ide [a Don folyó mellé]. Dáriusz (i.e. 522-486) egy sztéléjén a 23 leigázott nép neve közt ott található a harauvatok neve is. E népet a perzsák szent könyvei, az Avesti (Vendidad) a harahvaiti népként említik. Az e nép által akkor lakott területek magukban foglalták Dél Afganisztánt, teljes Balucsisztánt, és a modern Irán keleti részét. Ezen területeken kell hát keresnünk a modern horvátok ősföldjét.” – Mandic 1970, I. fejezet.

A fentebb említett tudósok munkái magukban foglalják a filológiát, és kitérnek a népszokások, hagyományok, öltözködési elemek  iráni eredetére, amiket itt nem tartunk fontosnak részletezni.

Amit fontosabbnak tartunk, az elvándorolt elamiták következő nagy állomáshelye, a Volga folyó alsó folyása és a Délorosz puszták, a szarmaták földje volt. Ebben megegyeznek úgy a korai, mint a fentebb említett történészek is.

 Az i.sz. I. században Tacitus és Plinius, a II. században pedig Ptolemy (Geográfia 5. Könyv, 9:21) tesz említést a Szarmatiában élő szerboi törzsről, amely a Volga almentén élt akkoriban. Plinius a „szkítiai” törzsek közé sorolja a szarmatákat (IV. Könyv, xiii.80) és e nép közé olyan törzsek tartoztak, mint az alánok, jazigok, roxolánok, szirakeszek, aorsiak és az antae. A jazigokat nevezték jaxamatae-nak is (A mellékelt képen szarmata harcosok láthatók). Jegyezzük meg, a szarmata megnevezést egyesek a „szár” (jelentése fejedelem, vezér, király, stb.) és az armatia [elamita] törzsnév kombinációjának vélik. Mások az iráni ‘tanács’ szóval hozzák kapcsolatba. Plinius említést tesz a chroasi népről, melynek lakhelyeként Dél-Oroszországot adja meg, és a szerbi népről, amely pedig a Fekete-tenger és Azovi-tenger mentére teszi. Strabó a Chrorasmii nép lakhelyét ugyancsak Dél-Oroszországba teszi. A latin geográfus Vibius Sequestrus a VI. században már az azovi szerboi nép Közép-Európába való áttelepedéséről is ír. A római időkben ezek a proto szlávok uralták Nyugat-Szkítiát és a Kárpátokat, amit a „Szarmata-hegynek” neveztek el akkoriban. Az i.sz. VI. században pedig már minden elemük e középkelet-európai területeken élt. Habár a szarmata elemek már korábban jelen voltak Közép-Európában, a hátramaradt elamita törzsek ekkoriban ugyancsak Európa szívébe költöztek. A mai Lengyelország délnyugati területeit ekkoriban Chrobatiának nevezték. A horvátok és szerbek csak az ezt követő évszázadokban indultak meg a Balkán irányába. A mai Németországban élő parányi népelem, a szorobiak ezeknek a hátramaradt elemét képzik. Az első olyan ismert történelmi leírás, ami már jelenlegi hazájukban említi meg a szerbeket, az Frank a Krónikás 822 körül megírt Annals regni Francorum cimű munkájában olvasható. A horvátok és szerbek hosszú évszázadok után újra egyesültek az anatóliai útvonalon érkező korai elamita elemnek, az enetaiak, vagy elmeiták leszármazottaival, s együttesen alkották meg a délszláv népeket. A már korábban említett Francis Drovnik, ahogy a lengyeleket és szlovákokat, úgy a szerbeket és horvátokat a dél orosz területekről elvándorolt szarmaták leszármazottainak mondja. Bíborban született Konstantin bizánci császár „A Ceremóniák könyvében” azt írta, hogy a Krevatas és Sarban nép az Alania és Tsanaria területén élt. Ezzel kapcsolatban Tadeusz Sulimirski a „The Sarmatians” című meghatározóan fontos tudományos munkájában megjegyzi, hogy a fehér horvátok szarmata karakterisztikákkal bírtak és a szarmaták Iránból származtak el. (Sulimirski, 1970: 191) A témakör egy további szakértője szerint:

“Ki kell hangsúlyozni, hogy egyedül a horvátok iráni eredetének tézise ad magyarázatot a Horvát névre, a horvát előkelőségek Banus titulusára, a fehér és vörös horvátok nevére [a horvátok ugyanazon színekkel jelölték az égtájakat, mint az irániak]. ... Eszerint a horvátok a kaukázusi irániak egy ágát képezték. Az ugyancsak kaukázusi Anten nép ennek egy másik ágazata volt. (Dobrovics 1963)

Amint az nyilvánvaló, a szerbek és horvátok Elám két olyan altörzsét képzik, amely következetesen mindig egymás mellett élt és azonos vándorúton kerültek mai otthonaikba és a nevük szinte semmit nem változott az évezredek folyamán.

A nyugati szlávok terjeszkedése az 5. és 6. századokban vette kezdetét Középkelet-Európában. Azok a szláv törzsek, amelyek a cseh nép ősei voltak pl. a kései VI. században érkeztek meg Bohémiába, ahol számos hűbérbirtokot hoztak létre. A szláv törzsek egyesítésének első kísérlete pedig Samo uralma alatt történt meg 623 és 658 között. Samo birodalma Sziléziától a mai Szlovéniáig terjedt. Maga Samo frank származású volt, akit az avarellenes bátor harcai tettei miatt tettek meg a szlávok királyukká, aki még a kor nagyhatalmával és saját népével szemben, a frankok ellen is képes volt megvédeni birodalmát. A következő egyesítési kísérlet a Nagymorva Birodalom formációját eredményezte, amit a csehek, morvák és a szlovákok ősei hoztak létre a 9. század derekán. E birodalom valós kiterjedése egy vitás kérdés, az viszont tény, hogy a magyarok honfoglalása vetett véget ennek a birodalmi kísérletnek.

A messze legnépesebb elamita eredetű nemzet Lengyelország. A „tudományosan” elfogadott tézist tükröző Wikipédia jellemző módon a következő „nesze semmi fogd meg jól” leírást nyújtja a lengyel/szláv őstörténelemről:

„A történészek feltételezik, hogy a kései ókorban számos különböző etnikum élt a mai Lengyelország területén. Ezen népek pontos etnikumát és nyelvét hevesen vitatják; különösen heves vitákat vált ki a szláv népek eredete, itteni lakhelyük, vándorlásuk útvonala és időrendje.”

A „különösen heves viták” kiváltója az a tény, hogy az elérhető történelmi források és bizonyítékok nem felelnek meg a politikai korrektség béklyóiba gabalyodott intellektuális elit nézeteinek, illetve nem illenek bele az általuk kialakított fehér ember ellenes világképébe. Ezt a béklyót levetve és némi kutatást elvégezve azonban hamar eredményekre jutunk, ahogy egyébként ez megtörtént az 1800-as években, amikor még létezett a hiteles, tudományos és bibliailag is korrekt történelem-leírás fogalma.

Az egykori Elámból ismert Anzan/Antes törzsek alkották a szarmaták legnépesebb csoportját. Sulimirski kihangsúlyozza, hogy „a szarmaták közeli kapcsolatban álltak a médekkel, pártusokkal és irániakkal.” A lengyel nép a délorosz pusztákról elvándorolt Elamiták kisebb törzsekre szakadt elemeiből forrt össze, akik szarmatákként érkeztek e területekre. Sulimirski ezt írja: 

“Lengyelországban hosszú időn át megőrizték az ősi szarmata hagyományokat. A lengyel nemesség köreiben bevett meggyőződés volt az, hogy ők a szarmatáktól származnak.” ... “Ennek több bizonyítéka látható a korai lengyel pénzérméken és heraldikában.” (Sulimirski 1970 :166)

Lengyelország csak a 10. század közepén formálódott területi és nemzeti egységgé a népes polánokat uraló Piast-dinasztia által. A Piastok egyesítettek több nyugati szláv törzset, így a polánokat, a mazurokat, mazóvokat, kasubokat [kassziták] lendzianokat, viszlyánokat, goplánokat, pomeránokat, szlezánokat, viszlánokat, stb. Lengyelország első, írásos dokumentumokban említett uralkodója korábban már említett I. Mieszko volt, aki 966-ban, felvette a katolikus vallást és a római katolicizmust államvallássá tette. A lengyel népesség egésze azonban csak fokozatosan vette fel a katolicizmust a következő évszázadokban. A 12. században Lengyelország kisebb államokra esett szét. 1320-ban az újra egyesített Lengyelország királya I. Ulászló lett. Fiát, Nagy Kázmért szokás a legnagyobb lengyel királynak tekinteni. A lengyel nép aranykora a 16. századra tehető, amikor a Lengyel Litván Unió egy önálló és katonailag is erős hatalomnak számított. A 17-18. századokban a svéd háborúk kivérezték a lengyel gazdaságot, emellett Oroszország megerősödése is egyre inkább veszélyeztette. A 18. század derekán Lengyelország meggyengült és teljesen szétzilált állapotba került, aminek folytán a következő évtizedekben háromszor is felosztották a területeit Oroszország, Poroszország és Ausztria között. Ez a megszállás egész 19. századon át tartott. A 20. század Lengyelország sorsa még rosszabbra fordult. 1939 szeptemberében nyugatról a német III. Birodalom, keletről pedig a Szovjetunió támadta meg az országot. Arányokban a lengyelek szenvedték el a legnagyobb emberveszteséget a II. Világháború folyamán. A kormányzat és a lakosság egy jelentős része külföldre menekült. A lengyel emigrációs hadcsoportok a nyugati szövetségesek oldalán harcoltak, ahol a negyedik legnagyobb katonai kontingenst alkották, ugyanakkor nagy számban harcoltak a szovjet Vörös Hadseregben is. Lengyelország itt felvázolt történelme Elám történelmének megismétlődése: Nyugati irányból az adott kor fenevad birodalma, keletről pedig az azzal rivalizáló keleti hatalmak lesnek és csapnak le rá az első adandó alkalommal. Ez a próféciai forgatókönyv a kor végén még egyszer végbe fog menni, egy minden eddigit meghaladó intenzitással. 

A nyugati szlávok azon törzsei, amelyből a cseh nép alakult ki a kései VI. században érkeztek Bohémiába ahol számos hűbérbirtokot hoztak létre. A X. században a cseh uralkodó osztály a Szent Római Birodalom vazallusaivá lettek s így közvetlenül a „fenevad” részét képezték 1419-ig.  A velük rokon szlovákok 907-től magyar uralom alá kerültek, ahogy a déli szlovének, horvátok, dalmátok és keleten a ruszinok is. A csehek és szlovákok a fenevad következő fejének, a Habsburg Monarchiának az uralma alatt álltak 1526-1804 között, majd az Oszták Magyar birodalom alatt 1867-1918 között. A csehek, szlovákok, szlovének, horvátok és bolgárok Elám azon elemeit teszik ki, ami történelmileg a fenevad mellett volt elkötelezve, és annak oldalán lesz a végidőben is!

A déli szlávok a 6. században kezdték nagyszámban benépesíteni a mai Bulgária területeit, ahol asszimilálták az ott lakó trákok kisebb elemeit. Ebben az időben már enyhültek, de még folytak a népmozgások. A 6. században a jáfetita Gómer Tógarma nevű fiától származó bolgároknak a velük rokon kazárok nyomására el kellett hagyniuk a Fekete-tenger északi partvidékén elfekvő Nagy Bulgáriát. A Balkánra betörő bolgárok a szlávok által lakott és Bizánctól elfoglalt területeken egy önálló államot alapítottak i.sz. 681-ben. Ezután a bolgárok gyakran háborúskodtak Bizánccal. A bolgár birodalom vezető rétegeit a korai időkben a tógarmita bolgárok tették ki, de a bolgár népelem néhány nemzedék elteltével teljesen beolvadt a messze nagyobb számú szlávságba. Az ország neve azonban megmaradt Bulgáriának, s a népet is így nevezik, noha a lakossága elsősorban szláv eredetű és a nyelvük is egy szláv dialektus. A közel ötszáz éven át tartó török hódoltság ellenére is sikeresen megőrizték etnikai arculatukat, keresztény vallásukat, kultúrájukat és nyelvüket. Az orosz-török háború (1877-78) a törökök vereségével ért véget és a bolgárok elnyerték függetlenségüket. A nyugati hatalmak azonban oly módon határozták meg Bulgária határait, hogy a bolgárok egy jelentős része el lett vágva saját hazájától. Ebből fakadóan a területei visszaszerzésének reményében Bulgária mindkét világháborúban a németek oldalán állt. Határai csak a II. világháború után rendeződtek. Ez az elamita nemzet jelenleg a NATO és az EU tagja, de Európa próféciai átalakulása után a feléledő fenevad mellett kötelezi el majd magát.

Elám történelme következetesen egy sajátos mintát követett: viszonylag jelentős katonai erőt képviselt, ám a megosztottság és egyéb okok miatt “másodhegedűsként” mindig a nagyobb hatalmak mellett volt kénytelen asszisztálni.

 

Legendák, tények és érdekességek

Egy lengyel eredetmonda szerint a szláv nép három vándorútra indult fiútestvértől származik, név szerint Lechtől, Czechtől és Rusztól. Egy bizonyos helyhez megérkezve Lech megpillantott egy magas fa tetején elhelyezkedő sasfészket, és mivel ezt egy jó égi jelnek vélte elhatározta, hogy azon a helyen telepszik meg. Új lakhelyét Gniezno-nak (sasfészeknek) nevezett el. Czech e helyről déli irányba költözött, Rus pedig keletebbre, a későbbi rutének országába. A legenda szerint tőlük származik a nyugati szlávok három eleme. A három fiú mondájának több változata is létezik. Érdekes módon a mai Irán területén élő népek között is ismert a három fiú legendája, ami azt jelenti, hogy a modern szláv mítosz sokkal korábbi keletű, mint azt sokan gondolják. De ami igazán érdekessé teszi ezt az eredetmondát, az az, hogy a Jásár könyve szerint Elámnak három fia volt, Szuzán, Mákul és Harmon (Js. 7:15)!

Amint az már említve volt, a modern tudomány megállapításai szerint a korai Elám lakosai a kaukázusi, vagyis a fehér rasszhoz tartoztak, ahogy a valamivel későbbi utódaik a szarmaták is. A fehérbőrű nyugati szlávok minden kétséget kizárva Elám leszármazottai.

Lényeges némi kitérőt tenni magának a szláv megnevezésnek az eredetére, ami egy kultúrkört és egy nyelvcsaládot is jelöl egyben. Az i.e. 5. és az i.sz. 5. közötti időkben a Mezopotámiát elhagyó különböző népek nagy törzsszövetségekben, föderációkban éltek, amelyek egy adott kulturális közeget alkottak. A nyelvcsaládok is ezek mentén fejlődtek ki. A szövetségekbe tömörült nemzetek általában rokon népek voltak, de ez nem minden esetben volt így, s egy-egy adott szövetségi rendszer, vagy kultúrkör esetenként több etnikumból tevődött ki. A szkíta, a hun és pártus nevek alatt sem feltétlenül csak az adott birodalmat létrehozó népet értjük, hanem az általuk dominált szövetségi rendszer népeit is. Az ilyen struktúrákat gyakran több etnikum, esetenként eltérő rasszok alkották. Az elsősorban Izrael elveszett törzsei által dominált pártus birodalomban az izraeliták mellett számos egyéb népelem, így elamiták is éltek (vö. Ap.Csel. 2:9). Hasonlóan, a hun törzsszövetségen belül a különböző jáfetita népek mellett jelen voltak az Assurtól és Arpaksádtól származó sémi germán/gót népelemek, valamint az ugyancsak sémi eredetű elamita szarmaták is. Az ugyan még vitatott, hogy a szarmaták döntő elemeit konkrétabban a sémi elamiták vagy pedig a jáfetita médek tették e ki.  Az tény, hogy ez a két nép szoros szövetségben állt egymással, hiszen közvetlen szomszédok voltak már az iráni óhazában is. A szarmatákat leszámítva, a szlávok esetében inkább egy kultúrkörről beszélünk, mintsem egy katonai szövetségrendszerről. Az elamiták és médek Volga menti új életterében a legközelebbi szomszédjaik Mések és Tubál népei [a nagyoroszok ősei, akik a médek jáfetita testvérnépei] voltak, valamivel északabbra pedig Rós helyezkedett el. E népek együttesen alkották meg a szláv kultúrkört és alakították ki az indoeurópai nyelvcsalád szláv ágazatát. E kultúrkör így elsősorban két rasszból tevődik ki: a sémi elamitákból, akiktől a nyugati szlávok származnak, valamint Jáfet kaukazoid vonásokat viselő nemzetségeiből Mések, Tubál és Madai népeiből. Ez utóbbiakat Rós népével kiegészítve ma keleti szlávokként ismerünk. A szláv kultúra elamita komponensét a lengyelek, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek és bolgárok alkotják, a jáfetita komponenst pedig a ‘nagyoroszok’ [Mések és Tubál] a ‘kisoroszok’ [Madai, vagyis a médek] és végül külön komponensként a fehéroroszok [Rós, az Ábrahámtól és Keturától származó mittani nép leszármazottai]. Ez a felbontás szükségszerű volt ahhoz, hogy ezek a népek betölthessék a maguk bibliai rendeltetését.

A ‘szláv ‘ népnév eredete tudományos körökben vitatott kérdés.  Egy ismert és igencsak bugyuta nézet szerint, a szláv megnevezés az angol slave (rabszolga) szóval hozható kapcsolatba. Egy ennél messze hitelesebb és logikusabb levezetése a következő: A közszláv ‘slovo, slowo’ kifejezés jelentése betű, szó, vagy ige. Ebből következően a slovianin  (a szláv nép tagja) az ‘a szó népe’ volt, vagyis, a közös szót, a közös nyelvet beszélő, egymás szavait megértő közösség tagja. Hogy a szlávok hajlamosak voltak az általuk beszélt nyelv által megkülönböztetni a népeket, azt a németekre használt szavuk is érzékelteti. A ‘niemcy’ jelentése ‘néma’ [beszédnélküli]. Amikor ugyanis a szlávok kapcsolatba kerültek a gótokkal és egyéb germán népekkel, azok nyelve számukra teljesen érthetetlen vartyogásnak tűnt, nem voltak az ismert szó, (nyelv) emberei. A slovo szó az ó-iráni azonos jelentéssel bíró sravas megfelelője (az r és l betűk gyakran felcserélődnek, mint pl. a latinban a v és b betűk). A szláv nyelv nagyon sok iráni eredetű kifejezést őrzött meg. A korai szlávok pogány isteneinek neve mind iráni eredetű volt.

A szerző megjegyzése: a tanulmány megírásához szükséges kutatómunka folyamán utána kívántam nézni a szláv iráni nyelvkapcsolatoknak és meglepően sok tanulmány és történelmi fórum foglalkozik ezzel a témával. Különösen érdekes az azonos hangzású és jelentésű szavak hosszú listája, amelyekből itt csak néhányat emelnék ki. Maga a szláv ‘bóg’ (isten) szó is az iráni ‘bhagas’ – ból származik. A lengyel szó ‘ziemja’ jelentése föld, s az ősi iráni hitvilágban ‘Zeme’ a föld istene volt. Lengyelül az én vagyok az Ja jestem, iráni nyelven a hastem. Az iráni, a szarmata és a korai szláv harci bárdok teljesen azonos formájúak voltak (nem mellékesen a szláv nyelvben a baltát ‘taparu’-nak nevezik, az iráni nyelvben ez ‘tapara’ volt. A szláv népek között gyakori a dinári rassztípus, ami egy iranoid altípus).

Bibliai szempontból fontos tény az, hogy az itt érintett népek modern lakhelyei ugyanazon elrendezés szerint helyezkednek el, mint a korai ókorban: Elám ma is Asszíria keleti, délkeleti szomszédságában található, tőlük valamelyest keletebbre pedig a médek lakoznak. Ez a tény próféciai szempontból is fontos, hiszen az ókori szcenárió csak így ismétlődhet meg pontosan, illetve a duális próféciák így teljesedhetnek be az eredeti események mintájára. Az asszírok és elamiák közötti viszály ciklikusan végigkísérte e két népet a történelem folyamán, s ez így is marad egészen a kor végéig.  Mint látni fogjuk, Asszíria továbbra is egy hatalmas nemzetbe tömörült, szervezett és katonailag rendkívül erős nép, illetve nagyhatalom lesz a végidőkben is. Elámot pedig továbbra is inkább a megosztottság, a szervezetlenség jelképezi, amit mi sem mutat jobban annál, hogy több, majd egy tucat egymástól különálló és egymással gyakran rivalizáló nemzetbe tömörülnek.

A pánszlávizmus egy jól ismert ambiciózus idea, aminek azonban sem politikai, sem próféciai tekintetben sincs valós realitása. Az elamita nyugati szlávok kulturálisan és vallási tekintetben inkább a Nyugat mellett horgonyoztak le, aminek a jáfetita keleti szlávok a kor végéig riválisai lesznek. Amint az egykori Elám, úgy a modern is a Nyugat és Kelet bufferzónájaként funkcionál.

Az elamiták bátor és rendkívül jó harcosok, a lengyel és a cseh katonai erények jól ismertek, ahogy a horvátok és szerbek kegyetlen háborús vadsága is. Mivel azonban oly sok tekintetben megosztottak, és úgy az állami, mint katonai szervezettségük messzi alulmúlja az asszírokét, így képtelenek egy igazán meghatározó, önálló erőként fellépni. Marad tehát az ez, vagy az, vagy mindkét nagyhatalom melletti asszisztálás. És ezzel végre el is jutottunk a próféciák területére.

 

Elám a próféciákban

Az Elámot érintő próféciák nem túl terjedelmesek – legtöbbjük csupán néhány soros – viszont a lényeget magukban foglalják. Megtudhatjuk azt, hogy milyen szerepük lesz a végidők háborúiban, s azt is, hogy mely szövetségi rendszerek részét fogják képezni. Amikor ezeket a próféciákat elemezzük első látásra talán némi ellentmondást érzékelhetünk, ezek azonban az elamiták jól ismert történelmi megosztottságának fényében gyorsan feloldhatóak.

Induljunk ki a jelenből. A kommunizmus uralma alól felszabadult nyugati szláv nemzetek az EU-ban látták a gazdasági, a NATO-ban pedig a katonai biztonságukat. Csakhogy jelen pillanatban úgy az EU, mint a NATO is az utolsókat rúgja, napjaik meg vannak számlálva. Éppen akkor, amikor a közép-kelet európai szláv népek felzárkózhattak volna a Nyugathoz, annak legfőbb gazdasági és katonai intézményei bomladozóban vannak. A jelenlegi migráns válság ugyancsak megosztja a térséget. A próféciák szerint ez egy új, rendkívül agresszív birodalmi struktúrának ad majd helyet - a hamvaiból feltámadó bibliai fenevad birodalmának. Lengyelország ma rendkívül orosz ellenes és Amerika barát politikát folytat. Amerika és az angolszász nemzetek azonban a helyükbelépő és nagyhatalmi státuszt elnyerő fenevad első áldozatai lesznek, így Lengyelország elveszíti ezt az erős szövetségesét, miközben kelet felől maga ellen fordította az oroszokat. Lengyelország az elhibázott politikája folytán megint csak a keleti és nyugati ütközés kellős közepén találja magát.

Mindenek előtt tudni kell azt, hogy az Elámot érintő próféciák a duális próféciák kategóriájába tartoznak, ami azt jelenti, hogy ezeknek a próféciáknak az ókori precedens mintájára volt egy ciklikusan ismétlődő, s lesz még egy messze nagyobb fokú, a végidőkre vonatkozó beteljesedésük is. Ha megfigyeljük, az önálló elamita birodalom korai elbukásával a továbbiakban ez a nép lényegében az egymással összecsapó nagyhatalmak – a kor adott „fenevad” birodalma és annak ellenfele - mellett asszisztált. A politikai és egyéb megosztottság miatt, kisebb nagyobb arányban a rivalizáló hatalmak mindkét oldalán ott harcoltak az elamita seregek. Amikor a Dániel 7:4-ben vázolt első fenevad, a babiloni birodalom elbukott a következő birodalmi formáció, a méd-perzsa birodalom által, az elamiták mellettük asszisztáltak, amit ekként jövendölt meg Ézsaiás:

Ézsaiás 21:2 Elám, vonulj föl [a harcra], Média ostromolj!

Az elamiták katonailag részt vettek a kor fenevadjának megdöntésében. Ha ennek a duális próféciának az utolsó időkre vonatkozó üzenetét elemezzük, akkor nyilvánvaló, hogy Elám [legalábbis bizonyos elemei] az antikrisztusi fenevad birodalma, a „Nagy Babilon” ellen fog harcolni, vagyis, az azt megdöntő keleti erők mellett asszisztál majd katonailag. Ennek a próféciának a végidőkre szóló aspektusát érdemes tovább elemezni és kontextusba helyezni. A próféciai menetrend a következő: Miután az Antikrisztus az „észak királyaként” elsöpri a dél királyát és annak szövetségeseit, majd megszállja a Közel-keletet és Afrika egy jelentős részét, hirtelen nyugtalanító híreket hall majd észak és kelet felől (Dán. 11:40-44). Jeruzsálemhez, illetve a Közel-Kelethez viszonyítva északi és keleti irányban a hatalmas kiterjedésű Orosz Föderáció népei helyezkednek el. Ez az európai fenevadhoz, s az azt domináló Asszíriához/Németországhoz viszonyítva pedig keletre fekszik el. A történelem ismétli önmagát, ám messze nagyobb intenzitással.  Az orosz föderáció és szövetségesei, köztük a médek (ukránok) tisztában lesznek azzal  – már csak az eddigi  történelmi precedensek fényében is -, hogy  elkerülhetetlen lesz a háború köztük és a fenevad között. Emiatt megkezdik a katonai készültségeket, ami nyugtalanítani fogja az Antikrisztust. „Az asszír” elejét kívánja venni a dolognak és egy iszonyatos erejű és méretű villámtámadást indít kelet felé, hogy „igen sokakat letiporjon és megöljön” (Dán. 11:44). Ezzel teljessé szélesedik a III. világháború, ami rövid idő alatt milliárdok pusztulását okozza. A keleti népek minden lehető anyagi és emberi tartalékukat bevetve az iszonyatos emberi veszteségek ellenére sikeres ellentámadásba lendülnek. Ekkor az Antikrisztus már Jeruzsálembe helyezi át a székhelyét, ahol később eléri a vég (Dán. 11:45; Ézs. 14:25, 30:31-32; Mik. 4:5; Zak. 10:11). A keleti seregek elsöprik a fenevad európai területeit. A harcokban a keleti kittimiták is részt vesznek és csapást mérnek az asszírokra és a káldokra (Dán. 11:30; 4Móz. 24:24). A orosz és keleti népek ellentámadó haderejében jelen lesznek Elámnak bizonyos elemei is, beteljesítve az Ézsaiás 21:2 próféciáját! Hogy konkrétan mely elamita nemzetek állnak majd a keleti seregek oldalán? Nos a történelmi precedens fényében egyértelmű, hogy a szerbek ezen az oldalon fognak harcolni, akik mellett bizonyára nagy számban lesznek még a fenevad uralma alól dezertált cseh, szlovák, lengyel partizán csapatok is.

Csakhogy ugyanezen időkben az elamita seregek ott harcolnak majd a fenevad oldalán is:

Ézsaiás 22:6-7 6 Élám fölveszi tegzét, jön harci kocsikkal, emberekkel, lovasokkal, Kír is pajzsot ragad. 7[Juda] Gyönyörű völgyeid megtelnek harci kocsikkal, a lovasok felsorakoznak a kapu előtt.

Amikor az Antikrisztus seregei körbefogják, majd megszállják Jeruzsálemet, Elám harcosai is ott lesznek Kír mellett. Ez azt jelenti, hogy Elám bizonyos nemzetei részesei lesznek a tíz nemzet szövetségéből álló fenevadnak. Hóseás és Mikeás próféciáiból tudjuk, hogy „az asszír” seregei a fenevad birodalmi hadereje elsősorban németekből fog állni, s itt a szövegben „Kír” is Asszíriát jelöli [Kír az Asszírok egy másik megnevezése volt]. A horvátok és szlovének hagyományosan a fenevad birodalmi struktúrájának a részét képezték, annak oldalán, annak érdekeit szolgálva harcoltak a történelem folyamán. A csehek és szlovákok, ha esetükben inkább kényszerből is, ugyancsak ezen az oldalon álltak, Bulgária úgyszintén. Ebben a próféciában Elám ezeket a nemzeteket jelöli! Más szóval, azok a nyugati szláv nemzetek, amelyek hagyományosan a Német birodalmi formációk mellett álltak, valamint a németek oldalán álltak az I. és II. világháborúkban (beleértve Bulgáriát is) azok az asszír antikrisztusi birodalom részét képzik a végidőkben is. Látható tehát, hogy az elamiták történelmi megosztottsága az utolsó időkig fog tartani. Elám történelme esetében rendkívüli módon igaznak bizonyultak Salamon bölcs szavai: 

Prédikátorok 1:9-10 9 Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. 10 Ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak.

 Az utolsó idők az isteni ítélet napjai lesznek, amikor Isten megbünteti a nemzeteket, s ez alól Elám sem lesz kivétel:

Jeremiás 49:34-39 34 JHVH ezt a szózatot intézte Jeremiás prófétához Elám felől, Cidkijának, Júda királyának uralkodása elején. 35Ezt mondja a Seregek Ura: Nézd, összetöröm Elám íját, erejének forrását. 36 Rászabadítom Elámra a négy szelet, az ég négy tája felől. És szélnek szórom az elamitákat, úgyhogy nem lesz olyan nép, ahová el nem jutnak Elám menekültjei. 37 Megremegtetem Elámot ellenségei előtt; azok előtt, akik életére törnek. Rájuk hozom a veszedelmet, izzó haragomat. Karddal veszem őket üldözőbe, amíg csak mind meg nem semmisülnek. 

Isten haragjának poharából inni fog Elám is (Jer. 25:25)! A lengyel népet számos olyan nagy csapás érte a történelem folyamán, hogy nagy tömegeknek kellett elhagyni a hazájukat. Így volt ez a II. világháború idején, és a kommunizmus sötét évtizedeiben is. Ez a szcenárió meg fog ismétlődni, de ezúttal a végső próféciai beteljesedés maximális intenzitásával. Ez azt jelenti, hogy Lengyelország nem fog a fenevad oldalán harcolni, s emiatt az támadást indít ellene, ami fenti prófécia fényében kiegészülhet egy orosz orvtámadással is, ami teljesen és végleg megtöri a lengyelek katonai erejét. A nép jelentős része elpusztul, vagy elmenekül, más részük pedig valamely oldal mellé szegődve reménykedik a megmaradásban.

Ézsaiás egy másik idevonatkozó próféciájából tudjuk, hogy Elám egyike lesz azon nemzeteknek, ahová a fenevad korai áldozatai, az izraelita nemzetek maradékai rabságban, vagy száműzetésben sínylődnek:

Ézsaiás 11:11 És lesz ama napon: JHVH másodszor nyújtja ki kezét, hogy népe maradékát megvegye, a mely megmaradt Assiriától, Égyiptomtól, Pathrosztól, Szerecsenországtól, Elámtól, Sinártól, Hamáthtól és a tenger szigeteitől.

A fenevad elpusztítását követően Krisztus hazavezeti Izrael teljes népét a második exodus alkalmával.

Miután Isten megítélte Elámot, helyreállítja ezt a sokat szenvedett értékes népet, jóra fordítja Elám maradékának sorsát, a maradék bemehet Isten fizikai országlásába és élvezheti annak minden áldását a millennium idején:

Jeremiás 49:38-39 38 Felállítom Elámban trónomat [az ítélkezés alkalmával Isten megdicsőíti magát Elámban, s a megtért maradék elfogadja Őt Urukként], és kiirtom onnan a királyt meg a fejedelmeket [a továbbiakban Krisztus királysága uralja majd a népet] – mondja JHVH. ………39 De a végső napokban jóra fordítom Elám sorsát – mondja JHVH.