CoG

Az eleve elrendelés és szabad akarat kérdése

 

Az eleve elrendelés és szabad akarat kérdése gyakran okoz megoszlást, zavart és vitát úgy a teológusok, mint a mindennapi hívők soraiban. Maga a téma is legtöbbször úgy kerül felvezetésre, mint két teljesen ellentétes nézet viszálya, vagyis a "szabad akarat vs. eleve elrendelés".  Már ez a gyakori szóhasználat is azt mutatja, hogy a két nézet mennyire szembenáll egymással. Maga a kérdés azonban valóban fontos bibliai témakör, és jogos a kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy van-e egyáltalán, s ha igen, akkor milyen fokon van az embernek szabad akarata. Mi emberek vajon tényleg képesek vagyunk olyan akarat kifejtésére, ami teljesen mentes minden külső befolyástól, beleértve a szellemi világnak és magának Istennek a befolyását is? Teológiailag egy még jelentősebb kérdés: képes-e bárki a maga szabad akaratából követni Isten akaratát? Ebben az írásban a Szentírás idevonatkozó tanításait vizsgáljuk meg, amelyekből kiderül - mint oly sok más esetben -, hogy a bibliai tanítások szöges ellentéte került elfogadásra a közhiedelemben.


 

Email: p.poli@mailcity.com

Copyright © Isten Egyházának Gyülekezetei

Ernest L. Martin 1995, Póli Pál 2009

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 Webcímünk: www.churchofgod.hu 


Mi a bibliai igazság az eleve elrendelésről?

Bevezető

A legtöbb katolikus és protestáns teológus elfogadott tényként veszi azt, hogy az ember szabad akaratától függ az üdvösség elnyerése Jézus Krisztusban. Tehát a katolikusok, a protestánsok, és általában véve a keresztény felekezetek hisznek abban, hogy az ember a maga szabad akaratából való választásai által nyeri el, vagy veszti el az üdvösséget, illetve az örök életet. Más szóval, e nézet szerint az ember kezébe adatott a választás, és az ő hatalmában áll döntést hozni ebben a rendkívül fontos kérdésben. Részben ez ad magyarázatot az említett felekezetek által oly fontosnak tartott "hittérítés" – egyébként nem biblikus – gyakorlatára. Való igaz, amennyiben az emberek döntésén állna az üdvösség választása, akkor a már "hívő kereszténynek" elsődleges kötelessége és felelőssége lenne embertársait olyan irányba befolyásolni, hogy azok szintén amellett döntsenek, és elfogadják azt.

Emellett vannak olyan keresztények is, akik nem igazán hisznek abban, hogy az embernek teljes szabad akarata lenne, és saját választásai irányítják az éltének folyamatát. Számos bibliai szövegrész ugyanis amellett foglal állást, hogy Isten a leghatározottabb módon irányítja az egyéneket abból a célból, hogy azok teljesen az Ő akaratához igazodjanak, és az emberi szándéknak vagy akaratnak semmi, de semmi szerepe nincs az üdvösségre való kijelöltetésben, sem az üdvösségre jutás, bibliai szóval élve: a  megszentelődés folyamatában.

Mi hát az igazság a Szentírás kinyilatkozása szerint?  Van-e bármilyen szinten szabad akarat, vagy minden esetben Isten akarata valósul meg, nem csupán itt a földön, hanem az egész univerzumban és a szellemi világban is? Ez a nagy kérdés minden korban örök témája volt a teológusoknak és filozófusoknak egyaránt, és a vita a mai napig folytatódik.

Milyen idevonatkozó választ vonhatunk le valójában a Szentírásból? Amennyiben a Szentírás határozott álláspontot képvisel, akkor melyik álláspont az? A szabad akarat kérdését kezdjük talán a legfontosabb kérdéssel: a mi akaratunkon áll-e, attól függ-e az üdvösség elvetése vagy elfogadása? Már csak azért is, mert ha az üdvösség elnyerésének esetében nincs semmi szerepe a szabad akaratunknak, akkor lényegében mellékes, hogy másban esetleg van-e.

 

A konkrét bibliai álláspont

Minden további nélkül kezdjük is Pálnak a 2Timóteus 1:9-ben elhangzó kinyilatkozásának elemzésével, ahol az apostol tiszta és érthető szavakkal fejti ki nemcsak azt, hogy egyedül Isten az üdvösségünk forrása, de azt is, hogy mi módon részesül abban az ember. Ez az idézet lényegében summázza is a Biblia álláspontját, és az összes többi idevonatkozó verseinek a lényegét:

2Timóteus 1:9 aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink [ gr. ergon vagyis  munka] alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Krisztus Jézusban örök idők [gr. eonian, vagyis korszakok ] előtt adott már nekünk(Csia Lajos fordítás)

2Timóteus 1:9 aki megváltott és a szent hivatásra meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből, amelyet Krisztus Jézusban örök idők óta nekünk ajándékozott, (Katolikus fordítás)

Ez az aránylag rövid idézet tömören vázolja a bibliai álláspontot, s ez már önmagában is elégséges kinyilatkozás ahhoz, hogy egyértelművé váljon, mennyi szerepe van az emberi szabad akaratnak az üdvösséget illetően.

Az idézet elején látható névmás, az "aki" természetesen Istenre vonatkozik. Vagyis Isten az, aki megváltott [megmentett] minket. A görögben a "megváltott", vagy más szóval "megmentett" kifejezés az ún. aórisztosz, vagyis "időtlen időben", más szóval kötetlen igeidőben szerepel. Ez azt tükrözi, hogy a megmentésünk nem egy adott időponthoz kötődik (mondjuk a megtérésünkhöz), hanem folyamatosan működik, beleértve az idők előtti isteni elhatározást, a tényleges elhívásunkat és a megszentelődés mozzanatait, a sikeres bevégződését is. Jó, ha ezt figyelemben tartjuk. Más szavakkal elismételve, ez a megmenekülés ugyanúgy vonatkozik arra az idők előtti elhatározásra, amikor Isten eleve elhatározta megmentésünket, mint arra a folyamatra, amit Isten véghez visz bennünk, vagy arra a pontra, amikor sikeresen bevégződött a megváltásunk folyamata. Mivel Isten az időn kívül áll, számára egyformán valóság az időben és térben élők múltja, jelene és jövője, így logikus is ez a szóhasználat. Bár Pál tudatosan kezdte a kronológiai sorrendet azzal, hogy megmentésünket a teremtés előtti időkre vezette vissza, de az aórisztosz, vagyis folyamatos igeidő használatával rámutatott, hogy ez minden időkötöttségtől függetlenül állandóan működésben van és rendelkezésre áll.

Mielőtt a korszakok kezdetüket vették volna, tehát mielőtt maga a teremtés folyamata megkezdődött volna, és természetesen mielőtt bármelyikünk megszületett volna, az ionian 1 (korszakokat átfogó) idők előtt Isten a maga szándékából és tervéből kifolyólag elrendelte, hogy Krisztusban menekülése legyen a majdan megteremtődő emberiség üdvösségre szánt részének.

1 A héber olam és a görög aion szavak  fordítása nem örök, vagy örökkévalóság, annak ellenére sem, hogy bizonyos teológiai körök ezt az értelmezést próbálják ránk erőltetni. A héber olamszót a Szeptuagintában csaknem mindenhol az aion szóval adták vissza. Az aion főnév jelentése korszak, és az Újszövetségben gyakran előforduló korszakok kifejezés nem felel meg az örökkévalóság szónak, s nem fordíthatjuk vagy értelmezhetjük akként. A kifejezést sem az Újszövetségben, sem a görög nyelvű Ószövetségben, a Szeptuagintában nem használták ilyen értelemben (lásd. Heleen M. Keizer, Life, Time, Entryrety: A Study of of ΑΙΩΝ in Greek Literature and Philosophy and Philo ((Universiteit van Amsterdam, 1999)). Sem a görög aion főnevet, sem annak melléknévi formáját, az aionos-t nem használták oly módon, hogy az örökkévalóságot érzékeltessen. A kifejezést először a "keresztény" teológusok asszociálták az örökkévalósággal, elsősorban az örök pokol tanának alátámasztásaként, amely tan főképp az egyház tömegek fölötti kontrollját szolgálta.

Egyesek szerint Pál a túlzottan misztikus kifejezésmód használatával szinte érthetetlenné teszi mondanivalóját az emberek többsége számára. Pedig semmi misztikus elem nincs abban, amit mondott, sőt, nagyon is egyértelmű igazságokat fejt ki: Isten azt tette a maga akaratává a világ megalapítása előtt, hogy megmentsen bennünket (Krisztusban), s ez értelemszerűen azt jelenti, hogy megmentésünk még azelőtt valósult meg, hogy mi magunk létrejöttünk volna. Majd a létrejöttünk után Isten adta meg a "szent elhívást", hogy az eleve eltervezett akaratát megvalósítsa bennünk. A mi tetteinknek mindebben semmi szerepe nem volt, legyenek akár jó, akár rossz cselekedetek, s ezt vitatni is értelmetlen lenne az adott igerészekkel szemben. Az igazság az, hogy az üdvösségünk valóban munkával valósul meg, csakhogy nem a mi munkánkkal, hanem Isten és Krisztus munkájával!

 

Krisztus halála és szerepe megváltásunkban

Mivel úgy a 2Timóteus 1:9-ben, mint az összes többi, elrendelésünkkel foglalkozó igerészben kihangsúlyozásra került az, hogy számunkra egyedül "Krisztus Jézusban" van a menekülés, először is vegyük némi elemzés alá Krisztus szerepét. Mindez másként szólva azt jelenti, hogy mindent, amit Krisztus értünk tett, azt maga is az Isten elrendelése és végzése szerint tette. A kereszténység lényege szerint senki nem jöhet az Atyához, és nem nyerhet üdvözülést, csakis az egyedüli közbenjáró (1Tim. 2:5), Krisztus Jézus által (Ap.Csel. 4:12)! Ha az Atya már az idők előtti tervében az általa megmentőként rendelt Krisztusba helyezett bennünket, akkor ez nem is lehet másként. Ezt erősíti meg a Jelenések 13:8 verse is, bár ennek a szövegnek két ismert fordítási változata van:

Jelenések 13:8 Imádattal fognak eléje borulni a földön lakók, mindaz, akinek neve nincs beírva annak a Báránynak életkönyvébe, akit a világ megalapítása óta megöltek. (Csia Lajos)

Jelenések 13:8 A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte. (A Szent István Társulat féle Katolikus fordítás)

Az angol nyelvű bibliafordítások hasonló módon megosztottak e téren, de lényegében mindkét verzió helyes és igaz kijelentés, hiszen úgy a Bárány halála, mint az élet könyvébe való beírattatás a világ megalapításától el volt határozva, vagy döntve Isten által. 

Mindazoknak a nevét beírták az élet könyvébe, akiket Isten a fiúságra és üdvösségre rendelt, s ez a könyv arra a Bárányra lett bízva, Akiben a menekülésünket és fiúságunkat Isten elrendelte az idők előtt:

Efézus 1:5 Szeretetéből indítva azonban már eleve különválasztott minket a maga számára a Krisztus Jézuson keresztül, avégre, hogy fiaivá tegyen, ahogyan ezt akarata is helyeselte.

Ismételten: bárhogyan is nézzük, a Krisztus Jézusban kegyelem által történő szent elhívásunkat, majd megmentésünket Isten még a teremtés kezdete előtt elrendelte, és az Ő akarata szerint történt meg mindez bennünk.

Krisztusnak tehát a megmentésünk és megszentelésünk feladata lett elrendelve, nekünk pedig a megszentelődés és tökéletesedés, hogy majd Krisztus testvéreiként nyerjük el a fiúságot. Azonban mindennek az Atya a forrása, az eredete, az elrendelője:

Héberek 2:10-11 10 Mert úgy illett, hogy szenvedéseken keresztül tegye bevégzetté azt, akiért és akin keresztül a mindenséget teremtettékaki sok fiat vezet dicsőségre, s aki az ő megmenekedésüknek a szerzője. 11 Így tudniillik mind a megszentelő, mind a megszenteltek mind egytől származtak, [az Atyától] ez okból nem szégyenli őket testvéreinek nevezni.

Mindezekben nem csupán az Atya üdvösségünket elrendelő akarata nyilvánul meg, de akaratának végcélja is, amire majd ennek az írásnak az utolsó fejezetében térünk ki.

Végleges sorsunk kialakulásához mi semmivel nem járultunk, nem járulhattunk hozzá:

2Timóteus 1:9 aki megmentett és [a maga] előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Krisztus Jézusban örök idők [gr. eonian, vagyis korszakok ] előtt adott már nekünk(Csia Lajos fordítás)

De milyen körülmények között valósult ez meg a földi valóságban? Fel kell fognunk, hogy a Krisztus halálában szerepet játszó emberek a "szabad akaratukból" döntöttek úgy, ahogyan döntöttek. Ideértve a főbűnösöket, Júdást, Heródest, a farizeusokat és a zsidó előljárókat, de a zsidó köznép nagy részét és Pilátust is, valamint mindenki mást, aki szabad akaratánál fogva Jézus halálát okozta közvetve vagy közvetlen módon. Krisztus természetesen nem érdemelte meg a halált; igazságtalan módon, ártatlanul, Isten áldozati bárányaként halt meg értünk (1Kor. 5:7), viszont már az idők előtt elrendeltetett ezen áldozati Bárányként. Nyilvánvaló, hogy a Jézus halálában résztvevők tudatosan, és szándékos emberi akaratuknál fogva adták halálra a Messiást, ám mindennek ellenére az apostolok a Szellemtől vezetve mégis Isten akaratának tulajdonították tetteiket:

Ap.Csel. 4:28 Hogy [Krisztus gyilkosai] véghezvigyék, a mikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek.

Ez pedig azt jelenti, hogy a szóbanforgó egyéneknek esélyük sem volt arra, hogy mást tegyenek! El volt rendelve számukra az, hogy a maguk "szabad" akaratánál fogva megtagadják, bűnösnek ítéljék és alaptalanul kivégezzék Krisztust. Mindez rettenetesen gonosz cselekedetnek minősül, mégis Isten rendelte így azért, hogy beteljesítse a megmentésünkkel kapcsolatos akaratát. Igen, ez az emberi szemmel is gonosznak nyilvánított tett Isten akaratából történt meg, amit mi mégis az emberi szabad akarat termékeként érzékelünk. Az Urat eláruló Júdás pedig tipikus esete a kárhozat fiainak, vagyis azoknak, akik kárhozatra lettek rendelve:

János 17:12  Mikor velük voltam, én megőriztem őket a te neveddel, melyet nekem adtál, vigyáztam és senki sem veszett el közülük, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesedjék.

Júdás a veszedelem, vagy más szóval: a kárhozat fia, aki arra volt rendelve, hogy azt tegye, amit tett, ám e földi valóságban az ő "saját szabad akarata" hajtotta ebben. Ennek a folyamatnak elkerülhetetlen része volt az a sok gonoszság is, amit Krisztus ellen tettek. A gonosz végső soron Isten céljait szolgálja, mert mindent a terve érdekében enged meg és használ fel. Minden, ami a világban történik, beleértve a gonoszságokat és a kimondhatatlan szenvedéseket is, azon célból történik meg, hogy végül a nekünk szánt üdvösséghez vezessen bennünket. Legjobb példa erre éppen Krisztus esete, hiszen a Vele megtörtént események nélkül soha nem részesülhetnénk kegyelemben és üdvösségben.

Filippi 2:8 sőt még akkor is, mikor külső idomban olyan volt már, mint egy ember, megalázta magát azzal, hogy a halálig engedelmes lett, éspedig a kereszt haláláig.

A szabad akarata vezette Krisztust, amikor tökéletes engedelmességgel alávetette magát az Atya akaratának, és betöltötte mindazt, amire eleve rendeltetett volt:

Filippi: 2:6-10 6 ki Isten alakjában nem tartotta azt rablott zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő7 hanem azzal, hogy rabszolgai alakját öltötte fel, s emberi hasonmásba öltözött, üressé tette magát, 8 sőt még akkor is, mikor külső idomban olyan volt már, mint egy ember, megalázta magát azzal, hogy a halálig engedelmes lett, éspedig a kereszt haláláig. 9 Ezért azután Isten is felmagasztalta őt és kegyelme olyan névvel ajándékozta meg, mely minden név felett van, 10 hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieknek, földieknek és földalattiaknak térde,

Héberek 2:9-10 9 De Jézusról, akit kevés időre az angyaloknál csakugyan kisebbé tett, azért, hogy Isten kegyelmétől hajtva mindenkiért megkóstolja a halált, azt látjuk, hogy halálos szenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koszorúzták meg. 10 Mert úgy illett, hogy szenvedéseken keresztül tegye bevégzetté azt, akiért és akin keresztül a mindenséget teremtettékaki sok fiat vezet dicsőségre, s aki az ő megmenekedésüknek a szerzője.

Héberek 5:8  és noha Fiú volt, abból, amit szenvedett, tanulta meg az engedelmességet.

Krisztus tökéletesen feladta a maga akaratát, és mindenben az Atya akaratára bízta magát (Luk. 22:42), ugyanakkor ezáltal beteljesítette az Atyának a megmentésünket szolgáló eleve elrendelt akaratát. Ezután Isten felmagasztalta Őt, és olyan nevet adott neki, ami minden más név fölött van (Filippi 2:9). Ez lényegében azt jelenti, hogy az egész univerzum, az egész teremtés leborul majd Krisztus előtt, és magasztalja a nevét az Isten iránta való kegyelméből. Ahogyan a rábízott munka, úgy ez a dicsőség is az Ő osztályrésze volt az Isten eleve elrendelt akaratából. Amikor eljön az ideje, a mennyei seregek végtelen sokasága, és a megdicsőült istenfiak mind térdet hajtanak Krisztus előtt, és magasztalják a nevét, ám ők szívük szerint teszik ezt, a maguk akaratából, mert az írás ezt mondja:

Filippi 2:11 s hogy minden nyelv vallást tegyen arról, hogy a KRISZTUS JÉZUS ÚR, Istennek, az Atyának dicsőségére.

Isten rendelte el, de a teremtés a "maga szíve és akarata" szerint cselekszi majd meg, s mindez Isten dicsőségét szolgálja.

Krisztushoz hasonlóan mi is szenvedések által tanuljuk meg az engedelmességet, és válunk tökéletessé (Ap.csel. 14:22; Filippi 3:10; 1Pét. 2:21;) Isten akarata szerint, hogy követhessük Krisztust, Aki helyet készít nekünk a mennyeiekben (Ján. 14:2-3). Isten gyakran felhasználja a gonoszt is, mert az általuk okozott szenvedések a végén jóra fordulnak. A teljesség eljövetelekor pedig örömünkre lesz minden, amit elszenvedtünk, ahogyan Krisztus is a reá váró öröm reményében szenvedett el mindent értünk:

Héberek 12:2-3 2 miközben odatekintünk a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra. Aki állhatatosan, a szégyent megvetve az elébe helyezett öröm helyébe keresztet tűrt, majd az Isten trónjának jobbján leült. 3 Vegyétek fontolóra, hogy ő, aki vétkezőkkel akkora ellentmondásba került, kitartó maradt, hogy a ti lelketek se ernyedjen el, és a küzdelembe bele ne fáradjon.

Bármi történjék is az életünkben, Isten velünk van és sikerre vezet bennünket Krisztus Jézusban, aki hitünk elkezdője és bevégzője is. Nélküle semmire nem vagyunk képesek, nélküle semmit nem tehetünk (Ján. 15:5), általa pedig mindenre van erőnk:

Filippi 4:13 Mindenre van erőm az által [Krisztus], aki hatalomra segít engem.

Nem a mi hitünk, nem a mi akaratunk, nem a mi munkánk! Minden Istennek a korszakok kezdete előtt elrendelt akarata szerint valósul meg Krisztusban, a "megmenekülésünknek  a szerzőjében", Aki így szól felőlünk:

János 18:9  "Azok közül, akiket nekem adtál, senkit el nem veszítettem."

Hála és dicsőség Istennek azért, hogy menekülésünk nem önmagunkon függ! Üdvösségünk azon a Krisztus Jézuson áll, aki képes mindezt megvalósítani, akit pontosan erre a munkára rendelt el értünk a Mindenható Atya.

Nem azért hiszünk Jézusban, mert mi olyan nagyon hinni akartunk Benne, hanem azért, mert Ő akarta, okozta azt, hogy higgyünk benne! Az Ő kezében van a szellemünk, akaratunk, Ő adja a hitet, a bűnök elkövetése után a megtérés szellemét, a kitartást, és minden mást, ami szükséges a sikerhez, mert ez van Isten akarata szerint.

Tehát a valóságban nem a szabad akarat versus eleve elrendelés esete áll fenn, hanem a szabad akarat és az eleve elrendelés. Ám a mi szabad akaratunkban valójában Isten akarata valósul meg. Semmi nem történhet Isten akaratán kívül, csakis:

Efézus 3:11 Amaz örök eleve-elvégezés szerint, a melyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:

E korban, testi emberként és értelemmel nem fogjuk megérteni azt, hogy milyen "logika" rejlik minden egyes gonosz tett és szörnyűséges esemény mögött. Ez gyakran megviseli a hitet, eljön viszont az idő, amikor minden tisztává válik előttünk, és megértjük mindennek az okát (1Kor. 13:12). De annyit már tudunk, hogy ha valami megtörtént, az azért történt, mert Isten megengedte, s ha megengedte, akkor akarata szerint volt az az esemény, legyen az bármennyire is logikátlan számunkra. Isten mindenható, a pillanat tört része alatt képes közbelépni, sőt, a mindentudás birtokában már eleve tudja, hogy mi fog megtörténni. Ha nem akadályoz meg valamit, azt akarata szerint nem teszi, tudatosan engedve meg az adott eseményt. Mivel azonban a mindentudás Isten örök tulajdonsága, így már az idők, a teremtés előtt ismert volt előtte minden jövőbeli esemény, tehát már akkor eldöntetett, hogy mi fog megtörténni. Vagyis van szabad akaratunk, de azzal mindenkor Isten akaratát teljesítjük be

 

Isten célja és Isten akarata ugyanazt jelenti

Tisztában kell lennünk azzal, hogy Isten akarata és célja más-más szóval, de ugyanazt jelentik. Az Isten akaratából származó "kegyelmi ajándék" már nevénél fogva is kizárja azt, hogy az üdvösséget bármiféle cselekedetek alapján lehessen elérni. Vagyis a kegyelmi állapot mentes az emberi cselekedetektől, nem függ azoktól, legyenek azok akár  jó, akár rossz cselekedetek. Ugyanakkor Isten személyre szabott, eleve elrendelt jó és igaz cselekedetekre, a hit cselekedeteire hívott el bennünket, amire a későbbiekben ki is térünk.

Ezen a ponton tegyük fel a következő kérdéseket, amelyekre az olvasó talán jobb, ha magának adja meg a választ: 

A válasz természetesen nyilvánvaló. Mindez egyedül az Atya Isten elrendelt akaratának megfelelően, és kegyelmének következményeképpen történt, amit Krisztusban az örök idők előtt megadott, illetve kiosztott számunkra (és Krisztusnak is). Természetesen a folyamatban a mi részvételünk is szerepet kap, de csupán annyit, hogy a mi szabad akaratunkban az Isten akarata nyilvánul meg, még a megszentelődés folyamatában is. Ugyanis, amint látni fogjuk, az Isten akarata valósul meg akkor is, amikor "a mi akaratunkból" elfogadjuk a hívását, a hívás feltételeit, és megindulunk az új ember szerinti (szellemi) életben, a megszentelődésben, majd kitartunk a hitben annak bevégződéséig.

Mindezek ellenére a katolikus és protestáns felekezetek hívői hajlamosak vehemensen hangoztatni azon nézetüket, miszerint ha nem fogadjuk el az üdvösséget, akkor nem leszünk megmentve. Vagy ha nem térítünk meg másokat, azok örökre el fognak veszni. Mint már láthattuk, ennek teljesen ellentmond a 2Timóteus 1:9 lényegi mondanivalója, ahol kihangsúlyozást nyer az üdvösség tettektől való teljes függetlensége, és az Atya exkluzív akaratának beteljesülése.

A Szentírásba azért került be ilyen nyomatékosan ez a kijelentés, hogy senki félre ne érthesse, ki van a kormánynál, és ki irányítja a világ dolgait. Az a mindenható Isten, Aki aszerint tesz mindent, aszerint hoz minden eseményt,  amint elhatározta a teremtés előtt. Ezen túl, Isten kinyilvánította számunkra azon akaratát, hogy megmentett bennünket, s ha ezt kinyilvánította, nyugodtak lehetünk afelől, hogy nemcsak meg leszünk mentve, hanem már eleve meg vagyunk mentve.

Való igaz, ennek eredménye csak az első feltámadásban nyilvánul majd meg teljesen, de addig is biztosítva vagyunk afelől. A Biblia összes többi része nem más, mint a 2Timóteus 1:9 vers mondanivalójának következményei. A lényeg: ebben a szövegrészben nem találunk semmi alapot arra, hogy emberi akaratnak bármi jelentőséget tulajdoníthassunk.

 

Kié a választás? Az ember "fogadja el" az elhívást, vagy beteljesül bennünk Isten akarata?

Az emberiség megmentése Krisztus Jézusban történik meg, az "Isten előzetes határozatának megfelelően", és a választottak gyülekezetének [kereszténység] megalapítása az apostolok elhívásával kezdődött meg. A Szentírás kinyilatkozásai szerint senki nem kerülhet be az igaz választottak gyülekezetébe, csak ha az Atya hívja őket Krisztushoz, aki szintén az Atya akaratából magához vonja a választottakat. Ezért szólt így Jézus az apostolokhoz:

János 15:16  Nem ti választottatok ki engem, hanem én válogattalak ki, és arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, a gyümölcsötök pedig megmaradjon, hogy bármire is kéritek az Atyát az én nevemben, megadja nektek.

Magától értetődően ez nemcsak az apostolokra vonatkozik, hanem minden egyes igaz választottra is, akiket Isten Krisztus kezébe szánt menekülésre az ionian idők előtt:

János 6:44 Senkinek nincs arra hatalma, hogy hozzám jöjjön, csak ha az Atya vonja, aki engem elküldött és én majd feltámasztom azt az utolsó napon.

Jézus annyira fontosnak tartotta ennek kihangsúlyozását, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért meg is ismételte:

János 6:65 "Ezért mondottam nektek – beszélt tovább –, hogy senki sem jöhet hozzám, csak akinek Atyám megadta azt!"

Ez egy sarkos és félreérthetetlen jelentésű kinyilatkozás, amit mégis oly sokan figyelmen kívül hagynak. Nem azért hiszünk Jézusban, mert mi hinni akartunk Benne, hanem azért, mert Ő akarta azt, hogy higgyünk benne! Nem azért szeretjük Istent, mert értelmünknél fogva felfogtuk, hogy Ő létezik, hanem azért, mert először Ő szeretett bennünket (1János. 4:19)! A napnál is világosabb, hogy a Krisztushoz való elhívás és maga a kiválasztottság nem rajtunk áll. Választottak vagyunk, nem önkéntes jelentkezők. Nekünk semmi beleszólásunk nem volt ebbe a talán minden másnál fontosabb dologba. Nem hihetnénk a Megváltónkban, ha nem lettünk volna erre kijelölve, majd elhívva. Az elhívás mindannyiunk számára egy csodálatos élmény, ami mélyen megmarad bennünk. Örökké emlékezetes marad számunkra az a felismerés, amikor Isten az igazsághoz vezetett bennünket, vagy az, ahogyan halló füleket és értelmet adott az igazságainak befogadására. Félreérthetetlen módon tapasztaltuk meg Isten akaratát, amint a legkülönbözőbb háttérből származó, és szinte minden létező bűn rabságában szenvedő egyéneket hozott össze a maga egyházába, akik megtérve bűneiktől elfogadták Krisztus áldozatát, és új életre születtek. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk, hitünk is meg-meginog alkalmanként, de egy dologban teljesen biztosak vagyunk: Krisztusban és az evangéliumban való hitünk egy csoda, ami egyedül az Atya bennünk végzett munkájának az eredménye! Az Ő kezében van a szellemünk, az akaratunk, Ő adja a hitet, elbotlásaink után a megtérés szellemét, a kitartást, és minden mást, ami szükséges a sikerhez, mert ez van Isten akarata szerint.

Emlékezetesek maradnak számunkra a küzdelmek is, a bűn hatalma elleni tehetetlenségünk, amin soha nem lehetnénk úrrá Isten Szellemének segítsége nélkül. A hit küzdelmes megélésének folyamán az ember számára úgy tűnhet, hogy a maga szabad akarata szerint cselekszik, holott a valóságban Isten akaratát teljesíti be.

De ne szaladjunk túl előre, maradjunk még egy ideig a választottság elemzésénél. Az Efézus levélben Pál további rálátást ad erre a témakörre. Már a levél legelső versében rámutat, hogy ő maga is Isten akaratából lett a Krisztus Jézus apostola:

Efézus 1:1-2 1 Pál, ki Isten akaratából a Krisztus Jézus apostola, ír az Efézusban lakó szenteknek és a Krisztus Jézusban élő hűségeseknek. 2 Atyánktól, Istentől és Urunktól, a Krisztus Jézustól kegyelem és békesség szálljon rátok.

Pál tehát megvallást tesz arról, hogy nem a saját vállalkozásából lett apostollá! Minden bibliaolvasó tudja, hogy a rettegett Saul Krisztus és a keresztények ádáz ellensége volt, aki üldözte az egyházat. Mint ismeretes, Isten úgy dolgozta ki a körülményeket Saul életében, hogy a kereszténygyűlölő farizeus élete teljesen ellentétes irányba váltott. Ez a "pálfordulás" a mai napig használt szállóige lett. Pál lényegében ugyanerre a hívásra utal némileg más szavakkal a Galata 1:15-16-ban is:

Galata 1:15-16 15 Mikor azonban az, aki engem anyám méhétől különválasztott és kegyelmével elhívotthelyesnek látta, hogy 16 Fiát leleplezze bennem, hogy azután örömüzenetül hirdessem őt a nemzetek között, azonnal abbahagytam, hogy húsra és vérre támaszkodjam,  

Tisztán láthatjuk, Pál elhívása el volt rendelve, ahogyan a neki meghatározott munka, az apostoli küldetés is. A Tituszhoz címzett levél ugyancsak megerősíti ezt:

Titusz 1:1-3 1 Én Pál, Isten rabszolgája, a Krisztus Jézus apostola, azt írom ebben a levélben az én valódi gyermekemnek, Titusznak, ami az Isten kiválogatottai hitéből és az istenfélelemmel megegyező igazság felismeréséből következik. 2 Ez a felismerés az örök [enoniou] élet reménységén alapul, melyet az örök [eonion] idők [chronon] előtt megígért az az Isten, aki nem hazudik, 3 aki igéjét az igehirdetésben az ő saját időpontjaiban láthatóan kijelentette, abban az igehirdetésbenmellyel a mi megmentő Istenünknek rendelkezése engem bízott meg.

A pontos fordítás mondanivalója szerint az örök élet, vagyis a jövőbeli korszakokon át tartó élet reménysége a múltban, a korszakok előtti időben lett megígérve nekünk Isten által. Kié hát a választás? Mi jelentkeztünk, vagy mi választottuk be magunkat Krisztusba az Isten fiaiként? Vagy az Isten választottai szóhasználat önmagáért beszél? Az előttünk álló "örök" (ionian) élet arra az előttünk álló életre utal, amit Krisztussal töltünk majd együtt az eljövendő korszakokon át, de időkötődéstől függetlenül. Nos igen, tartani fog mindaddig, amíg Krisztus él, s amíg mi benne élünk, és az Atya mindannyiunkban, és ily módon mondhatjuk azt, hogy az örökkévalóságon át, mégha az ionian élet szószerint nem is ezt jelenti. Számunkra az igazi lényeg annak felismerése kell legyen, hogy pontosan ugyanazon állapotban fogunk létezni, mint amelyben Krisztus, s az Atya létezik, ami pedig inkább egy időtől független állapot, mintsem időben élni örökkön át.  

Visszatérünk az Efézus levél folytatásához, ugyanis ennek a levélnek nagyon hasonló az üzenete a 2Timóteus 1:9 mondanivalójához:

Efézus 1:3-4 3 Áldott a mi Urunknak, a Krisztus Jézusnak Istene és Atyja, ki a Krisztusban, a mennyeiekben található minden szellemi áldással megáldott minket annak megfelelően4 ahogy a világ megalapozása előtt őbenne kiválogatott bennünket magának, hogy őelőtte szentek és kifogástalanok legyünk.

Az áldásaink a mennyekben vannak, tehát az Atya és Krisztus jelenlétében. Az elrendeltetésünk szerint való lényünk ott van mellettük, kötve van hozzájuk. Amikor az Atya ránk néz, a bennünk élő Krisztust látja, az új teremtményt. Az Efézus levél hátralévő része magyarázatot ad erre. A Kolossze levél párhuzamos az Efézus levéllel, s ugyanezeket taglalja. Minden szellemi áldásunk (így a szellemben történő elrendelt munkáink is) a mennyekben állnak, Krisztusban. Ott vannak aszerint, "ahogy a világ megalapozása előtt kiválogatott bennünket magának…" Itt ismételten ki van hangsúlyozva az, hogy a világ megalapítása előtt dőlt el a választásunk, és azóta Krisztusban vagyunk. Hiszen ez a vers ugyanúgy vonatkozik ránk, mint azokra az emberekre, akikhez Pál ezt a levelet megírta úgy kétezer esztendővel ezelőtt. Ez egy mérhetetlenül áldásos állapot, de semmi misztikus nincs ebben, ez az Isten tiszta, kinyilatkoztatott igazsága és akarata.

Arra lettünk elválasztva a világ megalapítása előtt, hogy "szentek és feddhetetlenek legyünk" Isten előtt a szeretetben. Mi emberek mindannyian érezzük, tudjuk, hogy bűnösek vagyunk, nem feddhetetlenek. Ezért nem önmagunkban, hanem Krisztus Jézusban vagyunk kijelölve. Krisztus munkája tesz bennünket feddhetetlenné, s ezért vagyunk mi Őbenne kiválasztva:

Efézus 1:5 Szeretetéből indítva azonban már eleve különválasztott [elrendelt] minket a maga számára a Krisztus Jézuson keresztül, avégre, hogy fiaivá tegyenahogyan ezt akarata is helyénvalónak látta.

Ez rendkívül lényeges, mivel ez a rész Isten működésben lévő, aktív akaratát, és velünk való célját vázolja. Mindez az üdvösségünk érdekében lett elrendelve. Hányan vannak közülünk olyanok, akik jelen voltak akkor, amikor ez a határozat megszületett az idők előtt? A predesztináció, vagy eleve elrendelés azt jelenti, hogy sorsunk meg lett határozva, mielőtt mi magunk létrejöttünk volna. Ez pedig akkor történt, amikor Isten a mindenség megteremtése előtt elhatározta a teremtést, s mindazt, ami a teremtésben végbemegy majd. Isten egy határozott terv alapján hozta létre a szellemvilágot, a mennyet és a földet, s végül az emberiséget.

Ebben a korban az igazság felismerése csupán az Isten választottainak vagy elsőszülötteinek adatott meg:

Lukács 8:10 Nektek adták meg, hogy az Isten királyságának titkait megismerjétek, a többiekkel pedig példázatokban közlik, hogy bár látnak, ne lássanak, és bár hallanak, belátásra ne jussanak.

Minden egyes emberi lény, aki valaha élt, vagy élni fog, személyesen ismert volt Isten által, már akkor, amikor az idők kezdete előtt kitervezte azt, amit végre fog hajtani. A szeretetétől vezetve, és a Maga örömére tette meg mindezt értünk Krisztus Jézusban. Megváltásunk tehát Isten akarata, amit határozottan kinyilvánított számunkra, a megváltottak számára. Mi semmit nem tudunk elvenni abból, vagy hozzáadni ahhoz, a mi "megkérdezésünk nélkül" lett elrendelve, és akaratunktól függetlenül megy végbe. Tehát nem a szabad akarat versus eleve elrendelés esete áll fenn, hanem a szabad akarat és az eleve elrendelés. Ám a mi szabad akaratunkban valójában Isten akarata valósul meg. Semmi nem történhet Isten akaratán kívül, még az sem, hogy szeressük Őt. Egyszerűen azért szeretjük, és egyáltalán szerethetjük Istent, mert először Ő szeretett, majd Magához hívott bennünket.

 

Van-e bármi olyan dolog, amit mi magunktól megtehetünk?

Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: "Dehát akkor semmi nincs, amit rajtam állna, amit nekem kellene megtennem?" Lényegében erre már az 1Timóteus 1:9 verse megadta a választ: Isten a tetteinktől teljesen függetlenül rendelt bennünket menekülésre, de való igaz, vannak elvárásai irántunk.

Római levél üzenete nagyrészt abból áll, hogy az üdvösség kegyelem által jön, nem tetteink vagy cselekedeteink által. A Szent Szellem által végzett cselekedetek nem magunkból fakadnak, hanem az Isten Szellemének vezetése, és az általa adott hit végzi be bennünk az egyébként szintén általa nekünk rendelt jó munkákat. Minden az Atya és Jézus Krisztus munkájából jön, illetve valósul meg. Ők azok, akik képesek a folyamatot és a végkimenetelt úgy rendezni, ahogyan Isten azt eleve elrendelte. Mi ehhez nem tudunk mit hozzátenni, de még csak beleszólni sem, ami bizony azt jelenti, hogy a mi akaratunk teljesen szükségtelen és irreleváns ebben a folyamatban.

Aki ezek ellen érvel, a tiszta bibliai igazságok ellen érvel, elvetve azt, hogy mindez Isten akaratából és kegyelméből történik. És Isten akarata nem egy ábrándos vágy vagy reménység, hanem eldöntött, elrendelt végzés.

Mindez azt jelentené, hogy nekünk már az égvilágon semmi tennivalónk nincs? Egyáltalán nem! Isten számos dolgot elvár tőlünk, de nem azért, hogy megmeneküljünk, hanem azért, mert meg vagyunk mentve, és Szent Szelleme dolgozik bennünk. A kérdés, hogy ezeknek az elvárásoknak önmagunktól felelünk-e meg, vagy ezeket szintén Isten munkálja ki bennünk?

Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetében Pál felsorolja azokat a főbb erényeket, amelyekkel egy hívőnek bírnia kell, vagyis azokat a dolgokat, amiket elvár tőle Isten: 

Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk ezeket a kitételeket, akkor kiderül, hogy mindezek a dolgok szintén Isten bennünk végbemenő munkájának az eredményei, tehát még ezek sem a magunk "akarásából" fakadnak! Isten adja az akarást hozzá!

Vegyünk csak górcső alá az első és második pontokat, miszerint szigorú követelmény a hit és annak gyakorlása, a hit általi élet megélése. Hiszen jól tudjuk, hit nélkül lehetetlen Isten előtt elfogadást nyerni (v.ö. Róm. 10:6-11; Héb. 11:6; Ézs. 28:16). A hitnek tehát meg kell nyilvánulnia az életünkben, ahogy meg kell nyilvánulnia bennünk Krisztus természetének is, ami szintén a hit által történik.

Az Írás szerint eleve Isten nyitja meg értelmünket az igazságra, hogy azáltal megtérésre vezessen bennünket:

2Timóteus 2:25 Isten adja a megtérést, az igazság megismerését 25 mert hátha még más felismerésre térést ad nekik az Isten, az igazság megismerését,

Ezután hittel ki kell tartanunk az igazság mellett, no de kitől jön a hit, amit gyakorolnunk kell? Nos, a bennünk élő hit Krisztus hite, nem a magunké (Róm. 3:22, e vers pontos fordítása szerint Jézus hite ment meg bennünket, nem a Jézusban való hit). A hit nem önmagunkból fakad, amit magunktól növelhetnénk, hanem a hit Isten ajándéka:

Efézus 2:8-10 8 A kegyelem mentett meg titeket a hiten keresztül. És ez nem tőletek van, Isten adománya9  Nem tettek alapján jött, hogy senki se kérkedjék. 10 Hiszen az ő alkotása vagyunk, a Krisztus Jézusban jó munkákra teremtve, melyeket Isten előre elkészített, hogy azokban járjunk.

Krisztus az, aki a hitünk szerzője és bevégzője (Héb. 12:2), így a hitből való cselekedeteket, a számukra elrendelt "jó munkákat", beleértve a törvény megélését is, Krisztus valósítja meg bennünk. Mint már láttuk, még az Ő cselekedetei is eleve el voltak rendelve, nem csupán kereszthalála, de munkái és az általa elvégzett csodák is (v.ö. Ján. 9:2-3).

Hasonlóképpen van velünk is. Isten az idők előtt nem csak a hívásunkat rendelte el, de elkészítette minden hívő számára azokat a munkákat, cselekedeteket, feladatokat, amelyeket majd az adott pillanatban az általa biztosított hit által meg fognak valósítani! Más szóval, amikor eljön az ideje, Isten megadja a hitet az általa eleve elrendelt dolgok megtételéhez, s így valósítja meg bennünk és velünk a tervét (v.ö. pl. Mát. 10:19). Nem mi vagyunk a hit forrása, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy Krisztus az, aki képes megerősíteni a hitünket, ha az elgyengül bennünk az adott pillanatban (vö. Márk. 9:24). Így a hitünk és a hit általi cselekedeteink is Isten munkájának az eredménye.

Hinnünk kell Krisztusban és bevégzett munkájának erejében, ám eleve Krisztushoz sem magunktól jövünk, hanem az Atya hívására az Ő választása szerint, mint azt már az előzőekben láthattuk.

A következő pont szerint meg kell vallanunk Krisztust, azaz szóban is tanúbizonyságot kell tennünk Jézus és a hit felől (Róm. 10:9-11).

A szóban való megvallás esetében azonban nem arról teszünk tanúságot, hogy mi mit tettünk, hanem arról, hogy Isten mit tett értünk és bennünk Krisztus által. A hallgatóságnak a fülét nem a mi bölcsességünk, se nem a hallgatók jóakaratú figyelme nyitja meg az igazságra, hanem Isten, Aki ezt bennünk is megtette egykor.

1Tesszalonikai 2:12-13 12 ... intettünk, (buzdítottunk) benneteket, és tanúságot tettünk arról, hogy méltóan kell járnotok ahhoz az Istenhez, aki királyságába és dicsőségébe elhívottbenneteket. 13 Ezért adunk hát mi is szakadatlanul hálát az Istennek, hogy amikor Isten szavát úgy, ahogy mi hirdettük, felfogtátok, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem igazán úgy, mint Isten szavát [logoszt], aki maga munkálkodik bennetek, hívőkben.

Mindannyian az igaz ige (logosz) hallgatói voltunk egykor, Isten szava nem tőlünk ered (1Kor.14:36). De az ige befogadása csak azokban történik meg, akik felfogják, hogy Isten logosza szól hozzájuk, az hat a szellemükre. Mert Isten szava hatékony, mint a kard bevág a szellem mélyébe, megítélve az ember gondolatait és tetteit (vö. Héb. 4:12). Úgy a beszélő szavai, mint a hallgató fülek megnyílása (a szavak megértése) Istentől való, s mint ilyen, része az Isten által számunkra előre kitervezett jó munkáknak (Eféz. 2:10).

Vagyis jól láthatóan mindent, amit mi teszünk, azt Isten eleve elrendelte számunkra a világ megalapítása előtt, a maga akarata és szándéka szerint. Ez egyaránt vonatkozik úgy általánosan az emberiség egészére, mint az egyénekre is. Magyarán, bármit is teszünk, az azért van, mert Isten úgy alakítja a körülményeket, hogy azt tegyük, amit megteszünk. Erre persze a legtöbben úgy fakadnak ki, hogy ez minden, csak nem szabad akarat. Ez jogos, de hát az eddigiekben egyetlen utalást nem láthattunk arra vonatkozóan, hogy az üdvösségünk bármiképpen a mi szabad akaratunktól függene. Ellenkezőleg! Az eddig megválogatott idézetekből csak azt láttuk, hogy mit tett értünk Isten, az Atya, és Fia, Jézus Krisztus, de lényegében az egész Szentírás az értünk való munkáikat vázolja.

Mi a helyzet azután, hogy Isten megnyitotta az elménket az igazságra, s megkezdődik megszentelődésünk folyamata? Ebben a fázisban azért már csak szerepet kap a magunk akarata is, vagy mégsem?

A fenti lista utolsó elvárása a bűntől való megtérés, az attól való elfordulás, a bűnös óemberünk halálra adása. Mivel ez a megszentelődésünk folyamatának a része, ezzel részletesebben az alábbi fejezetben foglalkozunk.  

 

A megszentelődés folyamata nem az emberi akarattól és erőtől függ?

Miután tisztáztuk, hogy elhívásunk az Atyától származik, tisztázzuk a következő kérdést, a megszentelődést, annak is egy rendkívül fontos aspektusát, a bűn elleni harcot.  Ezt szintén abba a kategóriába sorolhatjuk, ami az ember feladata, vagy kötelessége. Tesszük ezt azért is, mert egyesek elfogadják azt, hogy Isten elrendelte a hívásunkat, de azt tartják, hogy a hívásunk után már rajtunk áll a további siker a bűneink legyőzését illetően. Lássuk hát azt, hogy az elhívásunk után ki tisztít meg, vagy ki szabadít meg bennünket a bűn hatalmától, ki győzi le a bennünk rejlő gonoszt? Magunktól, akaratunknál fogva megtanulunk uralkodni rajta? Avagy Isten elhív bennünket, majd ezután magunkra hagy és elvárja, hogy a magunk erejéből tegyük meg mindazt, amire eleve képtelenek voltunk, s amiért kegyelmet kellett nyernünk? Nem! A megszentelődésünk folyamatát is Isten végzi el bennünk, és irányítja annak minden lépését az életünkben.

Az Újszövetséghez elhívva Isten teszi szívünkbe a parancsolatokat (Héb. 10:16), majd a megszentelődésünk vagy kovásztalanításunk folyamatában is Ő az, aki megtisztít bennünket a bűneinktől. A Róma levél 7. fejezete a bűn elleni küzdelemről szól, ahol Pál határozottan kinyilvánítja, hogy az emberi akarat nem elégséges a bűn legyőzéséhez, az attól való szabaduláshoz. Eleve Isten rekesztette az emberiséget a bűn alá, attól az ember nem képes megszabadulni, csak akkor, amikor Isten megszabadítja:

Róma 7:14-15 14 Tudjuk ugyanis, hogy a törvény szellemi, én ellenben hús vagyok, eladva [alárekesztve] a vétek alá15 Hiszen, amit véghez viszek, nem ismerem, mert nem azt hajtom végre, amit akarok, hanem, amit gyűlölök, azt teszem meg.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Hol vehetjük itt ki a szabad akarat megnyilvánulását? Pál nemhogy akarná, amit tesz, de még csak azt sem tudja, hogy amit tesz, azt miért teszi. Az apostol itt azt fejtegeti, hogy amit [feltehetően szabad] akaratából tenne, azt nem képes megtenni, s egy megfoghatatlan belső erő hatására, a bűn törvénye által, [ami a bűn alá rekesztett ember "természetes" életformája szerinti] azt teszi, amit nem akar megtenni. Ez a bűnre hajló, megfoghatatlan erő arra indíttatja, hogy azt cselekedje meg, amiről tudja, hogy nem jó, s amit nem akar megtenni. Ennek az erőnek olyan hatalma van a testen, hogy rabságban tartja azt! Bárhogyan is szabadon akarja, teste gyenge ahhoz, hogy uralkodjon ezen az erőn a maga akaratából és erejéből. Habár az újjászületett, vagy "belső" emberben az Isten Szelleme már megkezdte a jó akarását, a sikert biztosító erő még hiányzik belőle:

Róma 7:18-19 18 Tudom ugyanis, hogy bennem, azaz húsomban jó nem lakik, mert az akarás ugyan kezem ügyében van, de a jó dolgok véghezvitelét nem lelem magamban. 19 Mert nem a jót teszem, amit akarok, hanem a gonoszt, amit nem akarok, azt hajtom végre.

Miért nem teszi az ember azt, amit igazabb szellemi énjéből már akar, s helyette azt teszi, amit nem akar, de már felfogja, hogy az ártalmas rá nézve? Mert nincs meg benne a kellő erő az akarat véghezviteléhez:

Róma 7:21-23 21 Magamra nézve tehát azt találom törvénynek, hogy nekem, aki a jót akarom tenni, a gonosz van kezem ügyében. 22 Gyönyörűségemet lelem ugyanis az Isten törvényében a belső[szellemi] embernek megfelelően23 de tagjaimban egy másik törvényt látok, mely hadban áll értelmem törvényével, és fogollyá tesz annak a véteknek törvényébe zárva, mely tagjaimban van.

Kellemetlen helyzet: az akaratunkon kívül a bűn alá vagyunk rekesztve, s bármennyire akarjuk, képtelenek vagyunk megszabadulni attól. Miként hatékony itt az ember szabad akarata? Pál apostol azonban tudta, és nekünk is megadta a választ arra, hogy honnan jön a szabadulás, ha már a maga akarata elégtelen ahhoz. Isten az, aki erőt ad a szintén általa adott jóra való akarat mellé:

Róma 7:24-25 24 Én nyomorult ember! Ki fog kiragadni e halálos testből25 Az Istentől való kegyelem a mi Urunkon, a Krisztus Jézuson keresztül. Következőleg én, mikor értelmem [belső, szellemi ember] indít, Isten törvényének teljesítek rabszolgálatot, de amikor húsom indít, a vétek törvényének.

Tehát az óember azt a bűnös életet éli, ami alá Isten akarata vetette vagy "rekesztette", s az új embernek az egyetlen reménye Isten azon akarata, hogy megmentse őt ettől az állapottól. Isten nem csak a bűn legyőzéséhez ad erőt, de a jó cselekedetek elvégzéséhez is:

2Korintus 9:8-9 8 Hatalmas az Isten arra, hogy mindenféle kegyelmet bőségesen ontson rátok, hogy mindenben, mindenkor teljes megelégedésben minden jó cselekedetre bőségetek legyen9 ahogy megírták: "Szórt, adott a szegényeknek, igazságossága örökké megmarad."

Pál máshol is alátámasztja azt a koncepciót, hogy Isten kelti fel bennünk az akaratot a jóra, s Ő adja meg az erőt ahhoz, amit magunktól képtelenek lennénk véghezvinni, s ami tulajdonképpen eldönti a halálos küzdelem végkimenetelét:

Filippi 2:13 "Hiszen Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően."

Vagyis, a szellemileg újjászületett ember testét még zaklatja az óember természete és a bűn vágyai (amíg el nem jön a test megváltása, addig fogják is), ám az ember belső, újjászületett vagy szellemi énje már tisztában van a bűnnel, és küzd ellene nem a maga, hanem Isten erejében (Aki az akarás mellé erőt is ad). Ennek az isteni közbenjárásnak a hatására az új ember örömet lel Isten törvényében, s az Isten Szelleme által adott erővel meg is képes élni azt, és sikerrel jár az Isten által elrendelt időben. S még erre is ígéretet, bizalmat kaptunk:

Filippi 1:6 Bízom is, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, a Krisztus Jézus napjáig be fogja azt fejezni.

Így a bűn elleni harc, a bűntől való menekülés mibenléte ugyancsak visszavisz bennünket a 2Timóteus 1:9-hez. Isten az, Aki megment bennünket a bűneinktől az örök idők előtt meghatározott választása és kegyelme szerint Krisztus Jézusban! Isten az, Aki Szent Szelleme által szívünkbe, elménkbe helyezte parancsolatait (Héb. 10:16), majd a benső szellemi embert annak betartására indítja, s végül erőt is ad annak véghezvitelére (Filippi 2:13). Ugyanez vonatkozik minden számunkra elrendelt jó munkára is, amelyeket az idők előtt elkészített nekünk (Eféz. 2:10).

Pál még arra is pontos teológiai magyarázatot ad, hogy ez az egész fájdalmas és küzdelmes emberi lét szintén Isten eleve elrendelt akaratának az eredménye avégből, hogy Isten könyörületet gyakorolhasson azokon, akiket könyörületre és üdvösségre rendelt:

Róma 11:31 Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.

Vagy Csia szerint: Mert az Isten az összes embereket engedetlenségbe zárta össze, hogy [aztán majd] valamennyin könyörülhessen.

Megmentését azokban végzi el, akiket eleve erre rendelt (Róm.9:15; Róm. 9:23), így ez nem az ember akaratától függ, hanem Isten végzésétől (Róm 9:16).

Az emberi szabad akaratnak semmi, de semmi jelentősége nincs azt illetően sem, hogy haragra, vagy kegyelemre rendelte őket Isten:

Róma 9:10-14 10 Nemcsak Sárával történt ilyesmi, hanem Rebekával is, ki, amikor egy férfitól, atyánktól, Izsáktól terhes volt, 11 még mielőtt megszülettek s jót vagy hitványat művelhettek volna a gyermekek, azért, hogy Istennek a kiválasztást fenntartó előzetes elrendelése nem a tettek következményeképp, hanem az elhívó akaratából szilárd maradjon, 12 azt hallotta, hogy a nagyobbik rabszolgája lesz a fiatalabbnak, 13 ahogy írva is van: "Jákóbot szerettem, Ézsaut ellenben gyűlöltem." 14 Mit mondjunk erre? Talán csak nincs hamisság az Istennél? Szó sem lehet róla.

Tehát, mielőtt megszülettek volna, eleve el volt döntve a sorsuk, Isten szerette az egyiket és gyűlölte a másikat. Nem a maguk választásán múlott, hogy a születésük után egyik a szeretetben és kegyelemben kapott eleve elrendelt sorsrészt, a másik pedig gyűlölt volt és megtagadott, a kárhozat fia. Ugyanattól az apától, Izsáktól születtek, de a két férfi két ellentétes életutat kapott és járt, amelyek különböző végcélokhoz érnek.

Isten a bűn alá rekesztette a világot, majd könyörülve, irgalma által megmenti azokat, akiket üdvösségre rendelt:

Róma 9:15-16 15 Mózeshez ugyanis így szól: "Könyörülni fogok azon, akin könyörülök, és irgalmazni fogok annak, akinek irgalmat adok." 16 Következőleg nem az akaróé, sem a futóé a jövő,hanem a könyörülő Istené.

Isten figyelmen kívül hagyja az emberi erőlködést, egyes-egyedül Nála van a végkimenetel sikere. Isten rendelte el a gonosz erők munkáit is, a maga céljainak megvalósítása érdekében:

Róma 9:17-18 17 Mert a fáraóhoz így szól az írás: "Éppen avégre támasztottalak, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy szerte az egész földön hirdessék: Nevemet." 18 Így hát, akin akar, könyörül, és akit akar, megkeményít.

Mindemellett, Isten teljes szigorral felelősségre vonja és megítéli a gonoszságok elkövetőit, és megjutalmazza a jó cselekedetek véghezvivőit, holott végsősoron mindkettő mögött Ő áll. Ez az emberi ésszel felfoghatatlan, és talán igazságtalannak tűnő logika sokakat megbotránkoztat, de nem kell feltétlenül megértenünk, csak elfogadnunk azt, hogy ez így működik:

Róma 9:19-24 19 Azt kérded most már tőlem: "Hát akkor miért vádol még mindig? Ellenállhat-e valaki az ő akaratának?" 20 De hát ki is vagy te csakugyan ember, hogy Istennel feleselsz? Vajon mondhatja-e a gyuradék a gyúrójának: Miért csináltál engem így? 21 Hát nincs joga a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanannak az agyagtömbnek egy részéből megbecsült, más részéből nem becsült célra formáljon edényt? 22 És ha ezzel éppen haragját akarta megmutatni, és hatalmát megismertetni az Isten, és azért viselte oly nagy türelemmel a harag edényeit, akik elveszésre készültek, 23 másfelől meg akarta ismertetni dicső gazdagságát az irgalom edényein, akiket eleve dicsőségre alkotott? 24 Ilyen edényekül hívott el minket is, nemcsak a zsidók közül, hanem a nemzetek közül is.

Nem kívánunk Isten "védőügyvédjeként" tetszelegeni, s így ennek az írásnak nem célja az itt leírtaknak az emberi szemszögből való "igazságosságát" taglalni vagy bizonygatni. Tényként vesszük, hogy a tökéletes Istennek "jogában áll" a maga tökéletes akarata szerint cselekednie, s amit megcselekszik, az tökéletes. Vélhetően annál több értelmet nem kaphatunk ebben a korban, mint azt, amit Pál a 22-23. versekben ecsetelt egy költői kérdés közepette: Isten megmutatja haragját a bűnös, veszedelemre rendelt "edényeken", hogy azok, akik irgalmát élvezik, megismerjék Isten irántuk való dicső gazdagságait. Tévedés ne essék, a mi realitásunkban igenis következményekkel járnak a tetteink, s nekünk tulajdoníttatnak az elkövetett cselekedeteink, legyenek jók jutalomra, vagy rosszak büntetésre.

De menjünk tovább, mert nem csak mi emberek lettünk a bűn alá rekesztve, hiszen az egész jelenlegi univerzum a hiábavalóságnak van alávetve:

Róma 8:19-26 19 Mert a teremtés feszültségben és epedve várja Isten fiainak lelepleződését. 20 A teremtés tudniillik hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem azért, aki alávetette21 azzal a nekünk adott reménységgel, hogy maga a teremtés is meg fog szabadulni a romlandóság rabszolgaságából, és átjut az Isten fiainak dicsőséges szabadságába. 22 Tudjuk ugyanis, hogy az egész teremtés mostanáig együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik23 Sőt nemcsak ők, hanem mi, a Szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk, mert a fiúvá fogadtatást várjuk, azaz testünknek megváltását24 Mert a mi megmentésünk reménységre szól, a reménység pedig, ha látjuk, nem reménység. Mert, amit látunk, minek azt remélni is? 25 Ám ha azt, amit nem látunk, reméljük, akkor állhatatossággal várjuk is. 26 Ugyanígy jön még a Szellem is segítségére erőtlenségünknek, mert azt, hogy mit imádkozzunk, és hogy azt hogyan kell tennünk, nem tudjuk, de maga a Szellem jár közben értünk hangtalan sóhajtásokkal.

Mikor rendelte Isten engedetlenség alá az embert? Ádám bukása után? Nem, hanem a világ megalapítása előtt, s ezért kellett a Báránynak már akkor halálra rendeltetődni (Jel.13:8)engesztelő áldozatként (1Kor. 5:7; Eféz. 5:2).

Nem véletlenül nyilatkozta Jakab, Jézus féltestvére a következőket:

Ap.csel. 15:18 Így szól az Úr, ki ezeket az öröktől fogva ismert dolgokat megcselekszi.

Világosan látható tehát, hogy Isten rendelte el bukásunkat, majd azzal együtt a megváltásunkat is. Isten rendelte el és osztotta ki a megváltás munkájában ránk osztott szerepeket, illetve feladatainkat (Ef. 2:10). Isten adja meg az erőt ahhoz, hogy beteljesítsük, véghezvigyük azokat (Filippi 2:13 ; 2Kor. 1:21) az Ő eleve elrendelt akarata szerint.  Magunktól annyira tehetetlenek vagyunk, hogy még az őszinte imádkozásra is Isten Szelleme indít és vezet bennünket. Ha tehát mibennünk akarat van az igazság követésére, akkor az is Istentől származik, nem magunkból fakad. Hiába akarjuk mi "szabadakarni" a jót, és akarjuk elvetni a rosszat, ha Isten nem végzi el bennünk a maga határozatának munkafolyamatát, akkor semmi esélyünk nincs a bűnt elhagyni vagy az üdvösséget elnyerni. Isten az, Aki kegyelme szerint megadja nekünk a sikerhez szükséges szellemi akaratot és erőt.

Semmi nincs és nem is lehet Isten akaratán kívül. Egyedül ez oknál fogva vehetjük biztosra Isten ígéreteit, beleértve az üdvösségünket is.

 

Ellentmondások?

Ezek után hogyan értelmezzük pl. a szintén Páltól származó alábbi kijelentést?:

Filippi 2:12 Így hát szeretteim, ahogy mindenkor engedelmeskedtetek, nemcsak jelenlétemben, hanem még sokkal inkább távollétemben: félve és rettegve munkáljátok ki megmenekülésteket.

Emiatt a fogalmazás miatt sokan azt gondolják, hogy személyük, legalábbis részben, hozzájárul az üdvösség elnyeréséhez. Holott a valóságban a személye csak jelen van, miközben Isten munkálkodik benne. A kiemelt idézet látszólag valóban ellentmond a fentebb taglalt, nagyrészt szintén páli idézeteknek, amelyek rámutattak, hogy az ember nem is képes önmagától következetesen a jót cselekedni és bűntelenül élni. A kijelentést tehát csak annak fényében értelmezhetjük, hogy miután Isten munkálkodik bennünk, félve és rettegve engedjünk a Szellem vezetésének, és végezzük a hit cselekedeteit, tudván, hogy ha Isten ezt megvonja tőlünk, azonnal elveszünk. Ezt a következő verssor egyébként tisztázza is:

Filippi 2:13 Hiszen Isten munkálja bennetek az akarást is azért, mert ez az ő helyeslésével találkozik.

Nem azért kell félnünk, mert rajtunk áll bármi is. Isten azt munkálja bennünk, ami helyeslésével [akaratával] egyezik, s arra motivál minket, hogy mi azonosuljunk az Atya Isten akaratával. Ezen akaraton belül van helye a félelemnek és rettegésnek.

 

A mi szabad akaratunk

Mi a helyzet az egyéni szabad akarattal? Néhány igerész valóban úgy hangzik, mintha az ember szabad akaratot gyakorolna. Egy ilyen vers pl. a Róma 9:16:

Róma 9:16 Következőleg nem az akaróé, sem a futóé a jövő, hanem a könyörülő Istené.

Ez a kijelentés rámutat, hogy az ember akarhat ugyan, de az akarat mögött az Isten áll. Hiszen az nem az akaró akarata, hanem a könyörülő Istené. Másként, igen, van akaratunk, de ebben az akaratban Isten akarata nyilvánul meg. Ez a vers dióhéjban magyarázatot ad az eleve elrendelés és szabad akarat kérdésére.

A következő vers, a Róma 16:17 egy bibliai példával is szolgál:

Róma 9:17 Mert a fáraóhoz így szól az írás: "Éppen avégre támasztottalak, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy szerte az egész földön hirdessék: Nevemet."

Fáraó kevély akarata Isten akaratának megnyilvánulása volt, egy meglehetősen gonosz cél érdekében (Fáraó akarata Izrael rabságban tartása, majd elpusztítása volt). Természetesen Isten a népe számára ezzel egy csodálatos kimenetelt eredményezett, hiszen szövetséget kötött velük, és az Ígéret földjére vezette őket. De jót jelentett az egész világnak, hiszen a gonosztól megmentett Izraelből jött el később a Megváltó is. A Fáraó esete valóban remek példájaként szolgál mindannak, amit Pál a Róma 9:21-23 verseiben vezetett fel.

 

Bibliai példák: Apollós, Pál, Sátán, Góg és mások akarata vs.(?) Isten akarata

Az 1Korintus 16:12 vers egy igen fontos idevágó igerész:

1Korintus 16:12 Ami Apollós testvért illeti, igen kértem őt, hogy a testvérekkel együtt menjen el hozzátok, de semmiképp sem volt rá akarata, hogy most menjen. Elmegy majd, ha kedvező alkalma lesz rá.

Apollós Pál segédje volt, és az apostol azt kívánta, hogy látogassa meg a korintusiakat. Ám Apollós a maga elhatározásánál fogva határozottan nemet mondott Pálnak: "semmiképpen nem volt akarata" e látogatásra. Pál elfogadta Apollós akaratát, mondva, hogy talán egy kedvezőbb alkalommal teszi meg az utat. Pál kihangsúlyozta e dologban Apollós akaratát, de ha némileg analizáljuk ezt az esetet, akkor nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Isten állt Apollós e döntése mögött, s az Ő akaratánál fogva nem ment ekkor Korintusba. Ha megértjük ezt, megértjük a szabad akarat és eleve elrendelés lényegét.

2Timóteus 2:26 szerint Sátánnak is van saját akarata, hiszen megragadja az engedetleneket, "hogy az ő akaratának engedelmeskedjenek." Sátán minden bizonnyal teljes erejével és odaadásával gyakorolja az akaratát. De amikor a Szentírás azt mondja, hogy neki van akarata, egy kérdés felmerül bennünk. Valójában a maga akarata szerint cselekszik, vagy annak akaratában, aki létrehozta őt, annak teljes tudatában, hogy fel fog lázadni és gonosszá lesz? Hiszen Isten megalkotta őt annak ellenére, hogy tudta, ez a lény ellene fog fordulni, és tudta mindazt, amit meg fog tenni a teremtésben.

Egy közkedvelt mondás szerint "Isten útjai kifürkészhetetlenek", és való igaz, mi nem foghatjuk fel mindazt, ami Istent döntéseiben vezérli. Sokaknak nehéz elfogadni azt, hogy Istentől származik a rossz is. A rossz nem szinonima a bűnnel, van jó és van rossz, Isten pedig mindkettőt felhasználja akarata szerint (Préd. 7:14), vagyis dolgozhat az érdekünkben úgy a jó, mint a rossz által. Isten tervében mindennek megvan az elrendelt ideje, jónak is, rossznak is, sőt, még a gyűlöletnek és háborúnak is (Préd. 3:1-10; Sirák 11:14; Ézsaiás 45:7).Igen, mindezek velejárói a világnak, s mindezek Isten eszközei a végleges jó érdekében, amit mi nem kerülhetünk meg.

Jób könyve ad némi rálátást arra, hogy Isten miként használja fel az emberi szenvedést és a rosszat egy jó végeredmény érdekében. Tudjuk, Isten elképesztő próbákat és szenvedéseket hozott Jóbra, de azt is tudjuk, hogy a végén jóra fordított mindent, és csodálatos áldásokat hozott rá. Jób története hasonló a hiábavalóságra ítélt, majd megújított világmindenség történetéhez.

A próféciákból is kiemelhetünk példákat. Az Ezékiel 38 fejezete azt az időt vázolja, amikor Góg és Mágóg seregei egy hatalmas keleti föderáció keretein belül megtámadják az Isten által helyreállított Izraelt. Az Ezékiel 38:4 verse szerint azonban Isten az, aki "kampót tesz szájukba", és vezeti őket népe ellen. Isten elrendelése ez, s függetlenül a szóban forgó népek tömegeinek akaratától, ezt teszi akaratukkal:

Ezékiel 38:4 Idecsalogatlak és kampót teszek állkapcsodba, kivonultatlak egész seregeddel, teljesen fölszerelt lovaiddal és lovasaiddal, pajzsot és vértet viselő és kezében kardot tartó hatalmas seregeddel együtt.

Természetesen amikor ez megtörténik, a keleti seregek vezetői a maguk elméje szerint keresnek és találnak indokot a támadásra, és a háborút is a maguk akaratából indítják meg:  

Ezékiel 38:10-12 10 Azon a napon majd gondolatok ébrednek szívedben és gonosz tervet agyalsz ki. 11 Így fogsz beszélni: "Felvonulok egy olyan ország ellen, ahol nincsenek erődök, megtámadom a békés embereket, akik mindnyájan biztonságban érzik magukat. Mindannyian falakkal nem védett városokban laknak, se záruk, se ajtajuk. 12 Zsákmányolok és fosztogatok, ráteszem kezemet a romokra, amelyeket ismét laknak, és a népre, amely a többi nép közül gyűlt egybe, birtokot és vagyont szerez és a föld köldökén lakik." 

Miként lehet igaz mindkét állítás? Csakis úgy, hogy az emberi akaratot Isten formálja, akként, ahogyan Ő azt eltervezte, és amikor a mi akaratunk megnyilvánul, az csupán Isten akaratának következménye. Csöppet sem mellékesen, Isten azért teszi mindezt, hogy kinyilatkoztassa Magát e népek számára (Ez.38:23), és megmutassa  dicsőségét a nemzeteknek(Ez. 39:21).

Megjegyezzük, Isten felhasználhatja a gonoszt (pl. háborút) a végtelen bölcsességénél fogva, de nekünk, korlátolt embereknek megparancsolja, hogy tartsuk magunkat távol a gonosztól. Ennek is megvan a tökéletes oka, hiszen ha mi a gonosz tettekkel képesek lennénk jót elérni, akkor az remek indokként szolgálna a vétkek elkövetésére.

Mi mindannyian vétkesek vagyunk, messze kerülve, elesve Isten dicsőségétől (Róm. 3:23), és bizony a legőszintébben azt kell mondanunk, hogy Isten beleenged bennünket igen kétes helyzetekbe, vagy akár durva bűnökbe is. Keresztényként tudjuk, felfogjuk, hogy meg lettünk tisztítva a bűneinktől, azok következményétől Jézus Krisztus által, Isten akarata szerint, de egy igaz hívő nem áltatja magát, minden egyes elkövetett bűnéért teljes felelősséget vállal és megvallja azokat (1Ján. 1:8). Ugyanakkor felismeri, hogy Isten megengedte azokat a körülményeket, amelyek a bűnhöz vezettek. Képes lett volna közbelépni és megakadályozni? Természetesen igen! Egy bizonyos értelemben (emberi logikával élve), akár okolhatjuk is Őt, hiszen amint Pál is mondta, elkövetjük azt a bűnt, amit nem kívánunk elkövetni, mégis engedünk neki. Megtesszük ahelyett a jó helyett, amit tenni szeretnénk! Mert nem adatott meg az a szellemi erő az adott pillanatban, ami Tőle jön. Ismételten, mindez nem ment fel bennünket a bűn elkövetése alól, azért nekünk kell a felelősséget vállalni, és elviselni következményeit (Sirák 7:8), mert Isten mindenkinek tettei szerint fizet meg (Róm. 2:6).

Nézzünk meg egy további példát, ahol a Biblia egy egyén akaratát említi: a Filemonnak írt levél 14. versében Pál arra kéri Filemont, hogy döntsön saját akarata szerint az Onezimosszal kapcsolatos kérését illetően. Pálnak nagy szüksége volt Onezimosz segítségére, de ő Filemon szolgája volt, így a döntést rábízta. Kétségtelen, Filemon magától határozta el a döntését, de Pál érzékelhetően Isten akaratára bízta a dolgot, bízva a helyes döntésben (21.v.). Nekünk is mindenkor, mindenben Isten akaratára kell bíznunk magunkat, egyébként is az fog megtörténni. Ezt talán nehéz megemészteni, és ezért is volt ez a témakör heves viták tárgya ősidőktől fogva.

Tartsuk figyelemben azt, hogy ha valami megtörtént, csak azért történhetett meg, mert Isten hagyta megtörténni! Ha pedig hagyta, akkor azt akaratánál fogva hagyta. Ha nem akarja, hogy valami megtörténjen, akkor a mindenható erejénél fogva minden további nélkül megakadályozza.

De menjünk tovább: Isten mindentudó, tudja azt is, hogy mi fog történni a jövőben, így már az idők előtt el kellett határoznia azt is, hogy mit enged, s mit nem hagy végbemenni. Márpedig ha előre tudta, hogy mi fog történni, és azt is elhatározta, hogy nem fog közbelépni, majd nem is lép közbe, akkor - legyen az bármi esemény - csakis az Ő akaratából történt meg.

Fel lehet háborodni, hogy Isten hagyja emberek millióit szenvedni akár háborúktól, éhínségtől, betegségektől, bűnözésből kifolyólag, de a valóság az, hogy Isten rendelte az emberiséget olyan állapotok alá, ahol mindezeknek meg kell történniük. Megtörténtükkel pedig elkerülhetetlen a szenvedés. Természetesen Isten eleve eltervezte és akaratává tette a megmentésünket is, hogy "irgalmat gyakorolhasson".

 

Példák a teremtésből

Pál remek példázatot hozott elő, amikor a természetre és Isten alkotásaira hivatkozott, mint olyan dolgokra, amelyekből értelmet és rálátást kaphatunk Isten munkáira (Róma 1:20).

Róma 1:20 Hiszen azt, ami belőle láthatatlan, alkotásaiból az emberek a világ megalapítása óta megértik és átlátják, éspedig az ő örök hatalmát és Isten voltát, úgyhogy menthetetlenek.

A szövegkörnyezetben arról van szó, hogy Pál megítéli a szekuláris, intelektuális rómaiakat, akik bálványimádásba és gonoszságokba estek. Pál hangoztatta, hogy jogos a feléjük irányuló kritika, hiszen ha valaki meg szeretné ismerni Istent, elég lenne a természetben szétnéznie, mert Isten teremtése bizonyíték a Teremtő létezésére. Különösen sokat tanulhatunk az élővilágból, hiszen minden élőlénynek vannak sajátosságai, és Istentől rájuk ruházott tulajdonságaik.

Hozzunk csak elő egyet a természet által szolgáltatott példákból. Egy jól ismert kifejezés: "szabad, mint a madár". Nos, az Északi-Sarkon honos a sirályokhoz hasonló madárfaj, a sarki csér. Ezek a madarak minden nyáron fészkelni kezdenek az északi-sarkkörön, de alighogy elvégzik a fészekrakást, a napok rövidülni kezdenek, s a csérek nagy hirtelen arra az elhatározásra jutnak, hogy nekik azon nyomban délre kell repülniük. Hogy milyen messzire repülnek? Egészen a Déli-Sarkig, ami csaknem tizenkétezer mérföldet jelent. Itt eltöltenek két-három hónapot, majd hirtelen megintcsak elfogja őket az utazási vágy, és visszarepülnek az északi-sarkkörre, a korábban otthagyott fészkeikbe.

Miért nem képesek eldönteni, hogy mit akarnak és maradnak meg egyhelyben? A válasz egyszerű: Isten úgy teremtette meg őket, hogy azt tegyék, amit tesznek. A madár oda száll, ahová akar, de Isten teremtette meg bennük azt az akaratot, amely az adott helyre való vándorlásra viszi őket minden szeptemberben.  Szabadok akarunk lenni, mint a madár? A természet számos hasonló példával szolgál (Róm. 1:20).

Eljátszadozhatunk az olyan és hasonló gondolatokkal, hogy mi is megy végbe akkor, amikor elhatározzuk, hogy felveszünk egy poharat az asztalról vagy sem. Ha megtesszük, akkor ezt a cselekedetünket is Isten rendelte el a világ megalapítása előtt, ha nem vesszük fel, akkor pedig azt? Valószínűleg igen. De ami talán lényegesebb ennél, az az, hogy az olvasó azért olvassa ezt az írást, mert Isten akarja, hogy ezt megtegye.

Istennek van szabad akarata? Igen, természetesen van. Istennél semmi nem lehetetlen. Ő senkinek nem tartozik elszámolással, csak Önmagának, s amit Önmaga által meghatározott, azt véghez is fogja vinni. Mi a jövőben egyek leszünk Vele (Krisztusban), s számunkra legyen ez mindennél fontosabb ismeret.

 

Isten akarata a teremtés célját illetően

Azt már láttuk, hogy üdvösségünk Isten akarata és eleve elrendelése szerint történik meg. De miből is áll ez az üdvösség, aminek megvalósítását Isten Krisztusban rendelte el? Mi a lényege, a tartalmi valósága? A történelem folyamán csak nagyon kevesen ismerték fel azt az igazságot, hogy Isten egy családot alkot. Ez azt jelenti, hogy Isten kiterjeszti önmaga Lényét azokra, és eggyé teszi Magát azokkal, akiket erre rendelt el, s akik a feltámadás után ebbe az isteni (elohim) családba születnek be (lásd még a Hogyan vált Isten családdá [187] című írásunkat.) A család koncepciót tükrözi az a bibliai szóhasználat is, miszerint Krisztus a mi idősebb testvérünk, az elsőszülött a sok testvér közül (Róm. 8:29). Ez pontos fogalmazás, ugyanis Ő volt az első, aki eljutott az Atyával való teljes és tökéletes egységre, amiben mi követjük Őt:

Róma 8:29 mert akiket eleve felismert, azokat a többiektől eleve különválasztotta, hogy ugyanazt az alakot viseljék, amelyet az ő Fia, hogy így Isten Fia sok testvér között az elsőszülött legyen.

Efézus 1:10 az idők teljességének háztartására már eleve kitűzött: hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Krisztusban egy fő alatt egyesüljön. (Csia Lajos fordítása)

Efézus 1:11 Egyesüljön abban [Krisztusban], akiben sorsrészünket is megkaptukahogyan erre a többi embertől eleve különválasztott [elrendelt] minket az, aki a tőle akart terv szerintmunkásságával a mindenséget áthatja (Csia Lajos)

Efézus 1:11 Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz. (Katolikus)

Pál apostol levelei, ahogyan Péter utalt rájuk, valóban nehezek (2Pét. 3:15-16), többek közt azért is, mert általa jutunk olyan információkhoz, amelyeket korábban nem nyilatkozott ki Isten, különösen ilyen részletesen. Krisztusban egyesül a teremtés, és ez Isten határozata szerint van így, s ha elhatározta, akkor akarata szerint meg is fogja ezt valósítani.

Isten nem egy háromság, hanem egy egység! Isten az Atya, és számtalan fiú, akiket a Szent Szellem tesz és kapcsol tökéletesen eggyé az isteni családban! Bár kevesen fogják fel a valós jelentőségét, de pontosan ezért imádkozott Krisztus a híres főpapi imájában is:

János 17:21 Hogy mindannyian egyek legyenek, hogy amiként te, Atyám bennem vagy és én tebenned vagyok, ők is bennünk legyenek, hogy a világ elhiggye, hogy te küldtél engem.

János 14:20 Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek.

Krisztus a láthatatlan Isten képmása, a teremtés elsőszülötte (Kol. 1:15; Héb. 1:2), akiben jelen van az istenség teljessége, s mi benne [Krisztusban] részesei lehetünk ennek a teljességnek (Kol. 2:9; Eféz. 1:23). Eleve elrendeltetésünk arra szól, hogy Isten tökéletes képmásaiként eggyé legyünk Krisztussal és az Atya Istennel. Ez a nagy Isteni terv, amely az egyházban valósul meg, és ez az a titok, "amely örök korok óta el volt rejtve Istenben, aki a mindenséget azért [ez okból] teremtette" (Eféz. 3:9). Ebbe a tervbe kívánnak belátást nyerni még az angyalok is (1Pét. 1:3-12), és még ők is csak az eklézsia által ismerhetik meg Istennek a megváltásunkra vonatkozó, örök korok előtt elhatározott titkos akaratát és sokféle bölcsességét:

Efézus 1:9-12 9 miután titkos akaratát velünk megismertette. Így felelt meg ez az ő jótetszésének, melyet őbenne 10 az idők teljességének háztartására már eleve kitűzött [elrendelt]: hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Krisztusban egy fő alatt egyesüljön. 11 Egyesüljön abban, akiben sorsrészünket is megkaptuk, ahogyan erre a többiembertől eleve különválasztott minket az, aki a tőle akart terv szerint munkásságával a mindenséget áthatja 12 azon munkálkodik, hogy mi, akik reménységünket eleve a Krisztusba vetettük, az ő dicsőségének magasztalására legyünk.

Efézus 3:10-11 10 hogy most a mennyei fejedelemségekkel és fennhatóságokkal az eklézsián keresztül megismertethesse az Isten sokféle bölcsességét 11 az örök korokban előzetesen tett elhatározásának megfelelően, mely Urunkban, a Krisztus Jézusban született meg,

Az Isten szava pedig nem megbontható, ahogyan Krisztus és az Atya egyek, úgy leszünk mi is egyek velük! Ha az ember akaratán és erőfeszítésein múlna ez az eggyéválás, akkor a tökéletlen ember képes lenne magától tökéletessé válni és Istenné lenni. A valóságban azonban Isten osztja meg Önmagát, a maga akarata és végzése szerint.  

A trinitarizmus nem csupán azért veszedelmes eretnekség, mert az ember alkotta pogány triád-istenségek közé sorolja az igaz Istent. Igazából azért veszedelmes és halálos eretnekség, mert Isten örök tervét hamisítja meg, és megfoszt bennünket attól a szent reménytől, hogy egyek lehetünk Krisztussal és Istennel! A "Szentháromság" istene egy örökre szólóan bezárt kör, ami nem terjed tovább, abba nincs bevezető út. Az egy igaz élő Isten pedig Önmagát valósítja meg számtalan fiaiban, akikre kiárasztja Önmaga teljességét, eggyé válva velük, amikor minden lesz mindenekben (1Kor. 15:28), s akkor semmi nem lesz, ami nem Isten. A Szent Szellem letéte az isteni természet bennlakozása, ami az Isten jellemét, szeretetét helyezi belénk.

Mindezek után talán Kéfás/Péter apostol szavait tehetjük a legmegfelelőbb záradékként:

1Péter 1:2 A kik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerinta Szellem megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen.