CoG

Izrael háza - Az elveszett 10 törzs - II. rész

Letölthető Word dokumentum

PDF


Email: p.poli@mailcity.com
Ez az írás különböző angol nyelvű COG forrásmunkák felhasználásával lett megírva.

Copyright © 2016, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 

http://www.churchofgod.hu


 II. Rész 

Az elveszett törzsek nyomában

 

Az egységes, majd a kettészakadt királyság

Miután Izrael elfoglalta az Ígéret földjét, a törzsek egyéni örökrészt kaptak. Korabeli elrendeződésük a mellékelt ábrán látható. Lévi kivétel volt, mivel az ő fiaiból állt a nemzet papsága, így ők el voltak osztva szolgálatra szerte Izraelben. A nemzet korai időszakában Isten általa felhatalmazott bírákat adott a népe fölé,  ők tanítottak és ítéltek Izraelben. Izrael ezáltal Isten teokratikus uralma alatt állt. Ennek ellenére lázadás lázadást követett, míg a nép odáig jutott, hogy csakúgy, mint a körülöttük élő nemzetek, ők is maguk közül való királyt akartak uralkodóként. Az utolsó bíra Sámuel próféta volt, és az ő helyébe már királyt akart a nép, amivel magát Istent tagadták meg mint királyukat és uralkodójukat (1Sám.8:7; 12:12). Az első, Isten által felkent király Saul volt (Kr.e. 1050-1010) (1Sám.12). Saul először engedelmes és alázatos uralkodó volt, de később büszkének, akaratosnak és hitetlennek bizonyult, amiért Isten megtagadta a trónt tőle (1Sám.15:23). Saul után Dávid (héb. Szeretett) lett az Isten által felkent király (Kr.e.1010-970). Dávid annyira hűségesnek bizonyult, hogy Isten megígért neki egy örökké tartó, folyamatos dinasztiát (2Sám.7:11-16)! Miért részesült ő ilyen jelentős ígéretben? Isten így jellemezte Dávid engedelmességét: És mikor őt elveté, támasztá nékik Dávidot királyul; kiről bizonyságot is tőn és monda: Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, aki minden akaratomat véghez viszi (Ap.Csel.13:22; 2Sám.6:14). Ez egy nagyon jelentős tény, ami majd kihat Izrael egész történelmére, mert ezekért a jellemvonásokért Isten azt a feltételnélküli ígéretet tette Dávidnak, hogy utódai közül mindig fog ülni valaki az ő trónján, aki Izrael fölött uralkodik (1Krón.28:1-10; Zsolt.89:3-37)! Dávid halálával Izrael elvesztette a legigazságosabb emberi uralkodóját. Az uralkodás ezután Salamonra (héb. békés), Dávid fiára szállt (i.e. 970-930). Salamon csakúgy, mint Saul, először alázatosan szolgálta Istent, rendkívül bölcs és igazságos uralkodó volt. Ő építette fel az Isten templomát Jeruzsálemben. Később azonban sajnálatos módon az ő Istentől való elfordulása is hozzájárult ahhoz, hogy a nemzet bálványimádásba essen. Salamonnak hétszáz felesége és háromszáz ágyasa volt (1Kir.11:3)! Feleségei között nagy számban voltak az olyan asszonyok, akiket politikai okok miatt vett el Isten utasításai ellenére (11:1-2). Ezek az idegen asszonyok nem hagytak fel a bálványimádással, és később Salamont is eltérítették az Úrtól. 1Kir. 11: 4. "És mikor megvénült Salamon, az ő feleségei elhajták az ő szívét az idegen istenek után, úgy hogy nem volt már az ő szíve tökéletes az Úrhoz, az ő Istenéhez, a mint az ő atyjának, Dávidnak szíve." Salamon hűtlensége miatt Isten elfordult tőle.

1Királyok 11-13 11 Monda azért JHVH Salamonnak: Miután ez történt veled, és nem őrizted meg az én szövetségemet és az én rendelésimet, amelyeket parancsoltam neked: elszakasztván elszakasztom tőled az országot, és adom a szolgádnak. 12 Mindazáltal míg élsz, nem cselekeszem ezt Dávidért, a te atyádért; hanem a te fiadnak kezétől szakasztom el azt13 De nem szakasztom el az egész birodalmat; hanem egy nemzetséget adok a te fiadnak Dávidért, az én szolgámért és Jeruzsálemért, amelyet magamnak választottam.

A szóban forgó nemzet, amelyet Isten megadott Dávidért és Jeruzsálemért (Júda mellett), az Benjámin törzse volt. Nem sokkal Salamon halála előtt Isten egy Ahija nevű prófétát küldött az Efraim törzséből származó Jeroboámhoz:

 1Királyok 11:29-37 29 És történt ebben az időben, hogy mikor kiment egyszer Jeroboám Jeruzsálemből, találkozék az úton Ahijával, a Silóbeli prófétával, és rajta új köpönyeg volt, és csak ketten valának a mezőn együtt. 30 És megragadván Ahija az új ruhát, a mely azon volt, hasítá azt tizenkét részre. 31 És monda Jeroboámnak: Vedd el magadnak a tíz részt; mert ezt mondja JHVH, Izráel Istene: Ímé elszakasztom ez országot Salamon kezétől, és néked adom a tíz nemzetséget32 Egy nemzetséget hagyok pedig ő nála az én szolgámért, Dávidért, és Jeruzsálem városáért, a melyet magamnak választottam az Izráel minden nemzetségei közül,… 34 De nem veszem el az egész birodalmat az ő kezétől, hanem akarom, hogy fejedelem legyen életének minden idejében, Dávidért az én szolgámért, a kit választottam; mivelhogy megőrizte az én parancsolatimat és rendeléseimet; 35 Hanem az ő fiának kezétől már elveszem a királyságot, és néked adom azt, tudniillik a tíz nemzetséget36 Az ő fiának pedig egy nemzetséget adok, hogy Dávidnak, az én szolgámnak legyen előttem szövétneke mindenkor Jeruzsálemben, a városban, a melyet magamnak választottam, hogy ott helyheztessem az én nevemet. 37 Téged pedig felveszlek, és uralkodol mindenekben a te lelkednek kívánsága szerint, és király lész az Izráelen.

Isten Jeroboámot tette meg Izrael tíz törzsének királyává, amit Ahija próféta ruhájának tizenkét részre hasításával jelképezett. Vagyis az ország kettészakítása Isten akaratából történt meg, és a tíz izraelita nemzetből álló önálló királyság létrejöttét eredményezte. Júda mellett csupán Benjámin nemzetségét hagyta meg az Isten, Dávidért és Jeruzsálem városáért (34. vers). Ennek nagy szerepe lesz a Benjáminra vonatkozó próféciák szempontjából. Benjámin amiatt adatott Júda mellé, hogy mindig legyen világosság Isten előtt Jeruzsálemben (36. vers)! Mindez beteljesedett Jézus első eljövetelekor a Benjámintól származó galileaiakban, s ennek jelentőségét a Benjámin törzse című írásban vázoljuk részletesebben történelmének elemzésekor.

Nem sokkal Salamon halála után Izrael teljes népe összegyűlt Síkemben, hogy királlyá tegyék Roboámot. Ekkor tudatták vele, hogy ha megkönnyíti a terheiket, akkor hűségesen szolgálni fogják őt (1Kir. 12: 1-4). Roboám viszont rossz tanácsadóira hallgatva még nehezebb terheket és igát vetett ki a népre (5-15 versek). Ez okozta azt, hogy Izrael nyíltan fellázadt Roboám uralma ellen, elszakadtak Júdától és Jeroboámot tették meg saját királyukká:

1Királyok 12:16-17;19 16 Mikor pedig látta az egész Izráel, hogy meg nem hallgatta őket a király, felele az egész nép a királynak ekképen: Micsoda részünk van nékünk Dávidban? Nincsen nékünk örökségünk az Isai fiában: menj el a te hajlékidba, óh Izráel! Most viseld gondját immár a te házadnak, óh Dávid! Elméne azért az Izráel az ő hajlékiba; 17 Úgy hogy Roboám csak azokon az Izráel fiain uralkodék, a kik Júda városaiban laktak... 19 Így szakada el az Izráel népe Dávid házától mind e mai napig.

Ettől az időtől kezdve az északi királyságot „Izrael háza” néven említi a Biblia, hiszen az északi törzsek vezető törzsei, József két nemzetsége örökölte Izrael nevét a születési jog részeként (1Móz.48:16). A déli királyságot a Szentírás innentől „Júda háza”-ként említi, ami Júda (Yehuda), Benjámin és Lévi törzsének egy részét foglalta magában. Ennek lakosai pedig Júda után Yehudim-ként, azaz magyarul zsidókként ismertek. A bibliai zsidó nép tehát elsősorban Júda törzsének, kisebb részben pedig Benjámin és Lévi törzseinek a leszármazottaiból tevődött ki. Ez egy különösen fontos alapismeret kell legyen. A zsidó és az izraelita megnevezések nem szinonimák, vagyis nem ugyanazt jelentik. Bár minden zsidó izraelita, de nem minden izraelita zsidó! A két királyság ellentétben állt egymással és még nyílt háborúra is sor került a két riválissá vált nemzet között. ’És hadakozás volt Roboám és Jeroboám között egész éltökben’ (2Krón 12:15). Ezért Jeremiás „A két nemzetséget” említ, mint „amelyet JHVH magának kiválasztott” (Jer. 33:24).  Valójában Izrael törzsei és Júda törzse már a tényleges szétválásuk előtt is külön voltak számon tartva, mintegy előre vetítve a majdani szakadást. Saul uralkodása idején Izraelt és Júdát külön számlálták meg:

1Sámuel 11:8 Bezekben számba vette őket, s Izrael fiai háromszázezret, a júdeaiak meg harmincezret tettek ki.

Mivel ennek a számlálásnak az alkalmával Izrael tizenegy törzset jelentett, Júda pedig csupán egyet, így az izraeliták száma tízszerese volt a külön megszámlált Júdaitákénak. Mára ez az arány még tovább tolódott. Ne feledjük, az Írás szerint az izraeliták olyan nagy néppé szaporodnak, hogy számuk annyi, mint “homok a tenger partján” (Hós. 1:10). Sámuel máshol úgy említi meg „egész Izraelt”, hogy Júdát nem számolta annak részeként, hanem külön nevezte meg: „De egész Izrael és Júda szerette Dávidot, mert mindig ő haladt élükön. (1Sámuel 18:16). Ezek a példák világosan mutatják, hogy Izrael és Júda mennyire különálló népeket jelöl már a legkorábbi időkben is. A két nemzet különálló státuszára, vagy rendeltetésére a zsoltáros is rámutat:

Zsoltárok 114:1-2 1 Amikor Izráel kivonult Egyiptomból, Jákób háza népe az idegen nyelvű nép közül, 2 Júda lett JHVH szent népe, Izráel a birodalma.

Dávid hét és fél éven át csak Júda fölött uralkodott, és csak ezután tették meg teljes Izrael királyává (2Sám. 5:5). Az egységes királyság nem volt igazán hosszú életű, Dávid fiának, Salamon királynak az uralmát követően az ország két részre szakadt, s ez eleve így lett elrendelve. Izrael kettészakadásával Jákob gyermekei két különálló nemzetté és királysággá váltak. A szakadásnak a jelei már Salamon idejében mutatkozni kezdtek, miután a király az állandóan és egyre súlyosabban növekvő adóterhekkel elidegenítette, majd haragra gerjesztette Izrael törzseit. Ekkor azonban még nem került sor nyílt lázadásra, hiszen Isten megígérte Salamonnak, hogy nem tőle, hanem majd csak utódjától veszi el a tíz nemzetet (34. vers). Korábban Sámuel próféta figyelmeztette Izraelt arra, hogy ha emberi királyt tesznek maguk fölé, az elnyomja majd őket, nehéz adókat és egyéb terheket fog kiróni rájuk. Ez meg is történt és a továbbiakban viselniük kellett a választásuk terhét: „És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de JHVH nem fog meghallgatni akkor titeket.” (1Sám. 8:18)

Izael háza, az isten ellen lázadó nemzet

Ahija próféta kijelentette, hogy amiért Salamon nyíltan megtűrte, sőt maga is gyakorolta a bálványimádást, ezért Isten Izraelt Jeroboám uralma alá adja. Ahija tudatta Jeroboámmal, hogy Isten megadja neki és utódainak a királyságot mindörökké, abban az esetben, ha hűen követi JHVH törvényét és parancsolatait (1Kir.11:38). Ez az ígéret hasonló volt ahhoz, amelyet Dávid is kapott korábban Istentől. Jeroboám tehát jól tudta azt, hogy azért kapta meg a trónt, mert Salamon bálványimádatba esett, végül mégis az ő példáját követte. Kishitűen attól tartott, hogy ha Izrael népe továbbra is a jeruzsálemi Templomba jár az Istent imádni, akkor előbb-utóbb visszapártolnak tőle Júda mellé (1Kir. 12:26). Jeroboám ettől való félelmében a lehető legrosszabb megoldást választotta:

1Királyok 12:28-30 28 Gondolkodott, s tanakodott tehát, s két aranyborjút készített, s azt mondta a népnek: "Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael…" 29 Egyiket Bételben állíttatta fel, a másikat pedig Dánban; 30 lett is bűn ebből a dologból, mert a nép egészen Dánig a borjút járt imádni.

A levitákat eltávolította szolgálatukból, akiknek nagy része így visszatért Júdába (2Krón. 11:13-14). Miután Isten papjai nem szolgálhattak tovább, Jeroboám a köznépből nevezett ki egyéneket a papi szolgálatra, akik asszisztáltak a bálványimádathoz:

1Királyok 12:31 Majd magaslati templomokat épített, s papokat szerzett a köznépből, olyanokat, akik nem voltak Lévi fiai közül valók.

2Krónika 11:15 Ő ugyanis más papokat rendelt a magaslatokhoz, a démonokhoz és az általa készített borjúkhoz.

Tóbit 1:5 Minden testvérem és atyámnak Naftalinak egész háza a borjúnak áldozott, amelyet Jeroboám, Izrael királya állíttatott fel Dánban, Galilea hegyén.

Jeroboám megváltoztatta az ünnepek idejét is (1Kir. 12:32-33), ezáltal is megszegve JHVH utasításait. Mindemellett minden törzsből voltak olyan egyének, akik hűek maradtak JHVH-hez és a jeruzsálemi templomba mentek el az áldozataikat bemutatni (2Kor. 11:16). Ezek az emberek azonban csak a templomi imádat idejére mentek Júdába - csakúgy, mint tették azt az egységes királyság idején - nem pedig oda költöztek. Júdában mindössze három további évig tartott az Isten hűséges szolgálata (17. vers), miután ott is felütötte fejét a bálványimádat.

A júdeaiak gyakran elfordultak Istentől és bálványokat kezdtek imádni, náluk azonban alkalmanként fellángolt az igazság szeretete, ami pozitív vallási megújhodást hozott magával. Nemzeti szinten Izrael soha nem tért vissza az Istenhez és a szövetséghez, noha mindig jelen volt közöttük egy kis „maradék”, amely megtartotta a hitet. Ászának, Júda királyának uralma alatt bizonyos izraelita elemek ideiglenesen valóban át is pártoltak Júdához, “mert látták, hogy Isten vele van” (2Krónika 15:9). De ez semmit nem változtatott az összképen, Izrael és Júda maradandóan kettészakadt. Az északi királyság mindössze 209 éven át létezett, i.e. 930-tól i.e. 721-ig. Ez alatt az idő alatt a tíz törzs fölött kilenc dinasztiában tizenkilenc király uralkodott, akik közül egyetlen egy sem tért vissza igazából az Istenhez! Az egyetlen említésre méltó király Omri volt, aki viszonylag rend alatt tartotta Izraelt, bár uralma csak tizenkét évig tartott. Ő költöztette el a fővárost Tirzából a könnyebben megvédhető Szamáriába, amely Izrael fővárosa maradt, amíg az asszírok megdöntötték az izraelita uralmat. Isten végülis megelégelte Izrael lázadását, és fogságba vitte őket:

2Királyok 18:11-12 11 Akkor az asszírok királya elhurcolta Izraelt Asszíriába és Hálában és a Hábornál, Gózán folyója mellett, a médek városaiban telepítette le őket, 12 azért, mert nem hallgattak JHVH-nak, Istenüknek szavára, hanem megszegték szövetségét: semmit, amit Mózes, JHVH szolgája parancsolt, meg nem hallgattak s meg nem cselekedtek.

Izrael fogságba menetelének körülményei

Izrael háza bálványimádatba esett és egyre inkább a pogányok útjaira tért. Miután Isten minden figyelmeztetését semmibe vette és a megtérés minden esélyét elmulasztotta, Isten eltávolította őket színe elől. Ehhez haragjának eszközét, a hatalmas és kegyetlen Asszír Birodalmat használta fel, amely több hadjáratot intézett Izrael háza és Júda egyes területei ellen. A hadjáratok folyamán Izrael lakosságát több hullámban deportálták, míg teljesen el lettek távolítva otthonukból. A deportálások folyamata némi elemzést kíván. Az Izraelre eljövő veszedelem és fogság meg lett jövendölve, ennek körülményeire elsősorban Hóseás és Ézsaiás próféciái mutatnak rá. Hóseás fiának, Jezréelnek születésekor kapott egy kijelentést:

Hóseás 1:4 … mert még egy kis idő, és megbüntetem a Jehu házát a Jezréel vére miatt, és eltörlöm Izráel házának királyságát.

Egy másik kijelentést lányának születésekor kapott:

Hóseás 1:6 … És mondta neki JHVH: Nevezd őt Ló-Rukhámáhnak; mert nem kegyelmezek többé az Izráel házának, hogy akármiképen könyörülnék rajtok.

E két eseménynek van egy bizonyos kronológiai folyamata: először Izrael házának szellemi elbukása történik meg, amit valamivel később követ a tényleges büntetés, vagyis a nemzeti fogság. Ezt a tényt néhány bibliakommentár is megjegyzi. Hóseás nem ad semmilyen időreferenciát arra, hogy ezek az események mikor is fognak beteljesedni, Ézsaiás egy próféciájából azonban kikövetkeztethetők az időzítéseik:

Ésaiás 7:8 Mert Szíria feje Damaskus, és Damaskusnak feje Reczin, és még hatvanöt esztendő, s megromol Efraim és nép nem lészen.

Az idézet rámutat, hogy a teljes nép deportálása hatvanöt esztendő alatt ment végbe. Hóseás Ló-Rukhámáh próféciája és Ésaiás hatvanöt esztendeje egy és ugyanazon időszakról beszél. Ezen időkereten belül omlott össze Izrael királysága, és zajlott le a teljes nemzet deportálása. Ésaiás szavai i.e. 734-ben hangzottak el, s ha ehhez hozzáadjuk a hatvanöt évet, akkor i.e. 669-hez jutunk, ami egy fontos dátum Izrael történelmében. Jegyezzük meg, a „nép nem leszen” kijelentés itt nem arra utal, hogy Efraim megszűnik, létezni, csupán azt, hogy Isten elvált tőlük, ám az adott időben újra népévé teszi Izrael népeinek sokaságát.

Hóseás 1:10 De mégis annyi lesz az Izráel fiainak száma, mint a tenger fövenye, a mely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hogy a hol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!

Ez az idézet a helyreállítást megjövendölő próféciák egyike, s mint ilyen, az utolsó időkben válik valóra, amikor az izraeliták újra egyesülnek Júdával (11.vers).Valójában már Ésaiás próféciája előtt is történt egy figyelmeztető szándékú invázió:

2Királyok 15:19-20 19 És rátört Púl, Assiria királya az országra, és Menáhem Púlnak ezer tálentom ezüstöt adott azért, hogy legyen néki segítséggel az ő birodalmának megerősítésében. 20 És Menáhem adót vetett Izráelben a gazdagokra, ötven ezüst siklust minden egyes emberre, hogy azt Assiria királyának adja, és visszatért Assiria királya, és nem maradt ott az országban.

Ez egy komoly figyelmeztetés volt azt illetően, hogy mit várhat Izrael abban az esetben, ha maradandóan eltér Istentől. Ebben az első támadásban az asszírok még nem hurcoltak el senkit a népből, de Izraelnek kemény árat kellett fizetnie. A második betörés i.e. 734-ben történt, ezzel azonban már megkezdődött a lakosság elhurcolása az ígéret földjéről, és ez egyben Ésaiás próféciájának kezdeti időpontja:

2Királyok 15:29 Pékának, az Izráel királyának idejében jött el Tiglát-Piléser, Assiria királya, és foglalta el Hijont, Abélt, Beth-Maakát, Jánoát, Kédest, Hásort, Gileádot, Galileát és a Nafthali egész földét, és hurczolta el őket, Assiriába.

Ugyanezt az eseményt az 1Krón. 5:26 is megörökíti, annyi különbséggel, hogy ott nincs felsorolva Naftali törzse, ugyanis az az egész fejezet Rúben, Gád és Manassze genealógiáival foglalkozik, így ebben a leírásban csak az ő törzseik vannak megemlítve. Ez volt tehát az első tömeges deportálás. Tartsuk emlékezetben azt, hogy a Királyok könyve Izrael házának krónikái, míg a Krónikák könyve Júdáé.

A harmadik invázió volt a legjelentősebb. Ez a hadjárat i.e. 721-ben kezdődött, és i.e. 718-ban fejeződött be. Ekkor már elesett Szamária, a főváros is.

2Királyok 17:5-6 5 Azután Asszíria királya az egész ország ellen hadba szállt, Szamaria alá vonult, és három évig ostromolta. 6 Hósea 9. esztendejében Asszíria királya bevette Szamariát és fogságba hurcolta Izraelt Asszíriába; Halachban, Gozan egyik folyója, a Habor mellé, valamint Média városaiba telepítette őket.

Ezzel beteljesedett Hóseás próféciája: “és eltörlöm Izráel házának királyságát”. Szamária volt a főváros, és itt volt Izrael kormányzata, ami ekkor megszűnt, és helyette asszír kormányzó került uralomra. De ezzel még nem telt le teljesen a megjövendölt hatvanöt esztendő, vagyis még maradtak izraeliták a földön, akiket nem vittek el.

A feltárt történelmi bizonyítékok azt mutatják, hogy volt egy negyedik támadás is. (lásd Sayce: Asszíria uralkodói, papjai és népei 48. old.) Ezek a források rámutatnak, hogy Asszíria királya, Szalmanasszár Szamária bevétele közben halt meg, és az ostromot a város teljes eleséséig fia, Szargon végezte be. A Királyok könyvének írói ezt vélhetően nem tudták, hiszen éppen ekkor voltak az asszírok támadása alatt, s ezért nem is tettek erről említést. Magától Szargontól maradtak fenn feljegyzések, miszerint ekkor nem volt képes Izrael teljes lakosságát elhajtani, így elsősorban Szamária és környékének lakosságát telepítette ki: “Uralkodásom kezdetén Szamáriát ostrom alatt tartottam és bevettem azt ... fogságomba esett 27.800 lakosát deportáltam” (Thomas, 23. old.). Ez természetesen nem az egész nemzet volt. Szargon maga jelentette ki, hogy csak a várost vette be ekkor, nem az egész országot, bár később folytathatta a kitelepítést.

A Naftali törzséből származó Tóbit szintén Szalmanasszár inváziójának alkalmával került Asszíriába, “a Kádes Naftali jobb oldalán fekvő Felső-Galileából, ami Szór felett nyugatra, Fogortól balra fekszik” (Tób.1:2). Láthatóan Tiglát Piléser az itt tartózkodó naftalitákat nem vitte el a korábbi invázió alkalmával, viszont ebből az vehető ki, hogy Szalmanasszár idejétől folyamatban volt a kitelepítés a már elfoglalt területekről. Az asszír királyok ezután pogány népeket telepítettek az elfoglalt Szamária városaiba az elhurcolt izraeliták helyébe.

2Királyok 17:24 Asszíria királya embereket hívott oda Babilóniából, Kutából, Avvából, Hamatból és Szefarvajimból, és letelepítette őket Szamaria városaiba; ezek birtokba vették Szamariát és megtelepedtek városaiban.

Mivel az itt említett népek nem egyeznek meg azokkal a népekkel, akiket Szargon telepített be, ez a szöveg egy más betelepítést említ, mint amit Szargon végzett el Szamária bevétele után. Az asszír krónikákban ez áll: “A tamuditák, az ibadiditák, a marsziminiták és a kapajaniták legyőzője, ezen népek maradékait áttelepítette Beth-Qumri [Izrael] földjére ... Ha ezt a felsorolást összehasonlítjuk a 2Kir. 17:24-ben megadott felsorolással, akkor láthatóan nem ugyanazon népekről van szó, s ez megerősíti azt, hogy ebben az idézetben nem Szargon a szóbanforgó asszír király.” (Thomas 23-24 oldalak). Vagyis a 24. versben említett betelepítés egy későbbi, negyedik inváziós és deportációs hullámot követően kellett megtörténjen.

A Thomas kommentár egy érdekes megfigyelést tesz a 17. fejezettel kapcsolatban. Rámutat, hogy a héber Biblia nagy rendszerezője, Ezdrás, egy-egy fontos megjegyzéssel kiegészítette az eredeti szövegeket, hogy jobban látható legyen, mi is történt Szamária elesésekor: “Izrael hivatalos krónikái megszűntek az ország elbukásával. Az utolsó bejegyzés a 17:5 vers eseménye ... (u.o. 24. old). A már említett okoknál fogva, a krónika [második Királyok] írója már nem volt képes a továbbiakat megírni Szamária ostromakor. De a 6. versben van egy kijelentés, ami sokat elárul a deportációkról. Eszerint ugyanis ’a médek városaiba lettek telepítve’. Ez egy határozott bizonyíték, hogy ez már nem Szamária ostromakor volt megírva, hanem legalább hét évvel azután, ugyanis a médek területei i.e. 721-ben még nem voltak az asszírok uralma alatt. Csak valamivel később foglalták azt el, és ezeket a megjegyzéseket hosszú idő elteltével Ezsdrás tette hozzá" (u.o. 25.old.).

A 17. fejezet utóbbi részeiben Ezdrás által hozzátett megjegyzések egyike még a 23. vers is, miszerint “JHVH eltávolította Izraelt a színe elől”. A színe elől való eltávolítás az Izrael földjéről való kitelepítésre vonatkozik (v.ö. 5Mózes 11:12-32). Ugyanez a szóhasználata a Jeremiás 7:15-nek is, ami Júdának adott figyelmeztetés: “Elvetlek titeket színem elől, amint elvetettem valamennyi testvéreteket, Efraim minden ivadékát”. Tudjuk, hogy Szargon csak Szamária és környékének lakosságát hurcolta el az ostrom után, így nem Efraim minden egyes ivadékát. A teljes eltávolításuk egy későbbi alkalommal történt meg.

Egy másik, több okból is érdekes megjegyzés Ezdrástól a 2Kir. 17:23 idézete: “Így hurcolták el Izraelt földjéről Asszíriába mind a mai napig”. Ez szintén sokkal később lett megírva, hiszen nem vonatkozhat az i.e. 721-718 közötti invázióra, ugyanis a Biblia máshol rámutat, hogy a Szamária elesése után időkben még voltak izraeliták a földjükön:

2Krónika 30:1,5-6,10-11 1 Hiszkija követséget küldött egész Izraelhez és Júdához. Azonkívül levelet írt Efraimhoz és Manasszéhoz, hogy jöjjenek el JHVH templomába, Jeruzsálembe, s készítsenek pászkát JHVH-nak, Izrael Istenének. ... 5 Határozatot hoztak tehát, hogy közhírré teszik egész Izraelben Beersebától Dánig: Jöjjenek el, s tartsanak pászkát Jeruzsálemben JHVH-nak, Izrael Istenének. Sokan ugyanis nem az előírásnak megfelelően tartották meg. 6 A futárok el is indultak a királytól és főembereitől küldött levelekkel egész Izraelbe és Júdába. A király parancsára kihirdették: "Izrael fiai! Térjetek vissza JHVH-hoz, Ábrahám, Izsák és Izrael Istenéhez! Akkor ő is visszafordul a maradékhoz, akik megmenekültek [eddig] Asszíria királyának hatalmából. …10 A futárok bejárták Efraim és Manassze földjét városról városra, egészen Zebulonig. Ám azok kinevették és kigúnyolták őket. 11 De azért Áserből, Manasszéből és Zebulonból megalázkodtak és eljöttek Jeruzsálembe.

(Lásd még a 2Krón. 30:18, 25 verseit és a 2Krónika 31:1,6 verseit). Csak megjegyzésként: ez az idézet azért is fontos, mert további bizonyíték arra, hogy Ezdrás idejében, a zsidók babiloni fogságból való visszatérése után történt megírásakor Izrael nem tért vissza velük (“a mai napig”). A fenti versek eseményei közvetlenül a Szamária eleste utáni időszakban történtek. Ézsaiás hatvanöt éves próféciája még nem teljesedett be. Milyen körülmények között zajlott le a negyedik invázió?

Asszarhaddon, Szancherib fia volt annak az támadásnak a királya, amelyről a későbbi Ezdrás tudott, de Izrael krónikaírói nem tudhattak. Bár neve nincs megemlítve a Királyokban, az asszír táblák és az Encyclopedia Britannica rámutat, hogy ő volt az, aki végül is teljesen deportálta Izraelt. A Krónikákban láthatjuk ennek leírását:

2Krónikák 33:11 Azért rájuk hozta Asszíria királyának [Asszarhaddon] hadvezéreit. Manasszét kampóval elfogták, megláncolva és bilincsbe verve Bábelbe hurcolták.

Thomas erről a következő megjegyzést teszi: “Arra semmi magyarázat nincs, hogy Júdát miért nem kapcsolta birodalmához Asszarhaddon. Ráadásul úgy tűnik, hogy a zsidók lakosságából ekkor egyáltalán nem is deportáltak senkit” (u.o. 31.old). Ez után a hadjárat után idegeneket hozott és telepített Szamáriába, “Asszarhaddon az asszír királyok jól bevett szokása szerint kitelepítette a honos izraelitákat, és a megüresedett területekre nagyszámú pogány népeket telepített be [akiket később szamaritánusoknak neveztek]” (u.o. 31.old.). Az Ezdrás 4:2-ben a szamaritánusok kijelentették magukról, hogy ők ott élnek “Aszarhaddon, Asszur királya korától kezdve, aki idehozott minket.” De miért nincs említés az Izrael háza ellen ez alkalommal történt invázióról a Krónikák könyvében? A Krónikák könyve Júda házának történelmével foglalkozik, nem Izraelével. A Halley’s Biblie Handbook rámutat, hogy “amíg a Királyok könyve egy párhuzamos krónika volt az északi és déli királyságban történt eseményekről, addig a Krónikák könyve elsősorban a dávidi királyi ág fejleményeit követte” (214.old). A Biblia más könyveiből és a történelmi tényekből azonban megtudhatjuk, hogy Asszarhaddon vetett véget az északi királyságnak. Sőt, a Királyok könyve 17:24 megemlíti, hogy abban az időben, amikor Manassze királyt fogságba vitték, akkor az asszírok Babilóniából telepítettek be lakosságot Szamária városaiba. Ez az időkeret arra mutat, hogy a 2Kir. 17:24 asszír királya Asszarhaddon volt!

A Kir. 17:24 hadjárata tehát i.e. 672-ben történt. Erről az International Bible Commentary megjegyzi: “Ez a hadjárat a valószínűleg 672-ben történt támadás Izrael ellen, amikor Asszarhaddon egy egyesség elfogadását erőszakolta vazallusaira, miután kijelölte fiát, Asshúrbalipánt utódjának. Az asszírok fennhatósága alatt álló országok képviselői ekkor szigorú hűségesküvel kötötték magukat meg fiának szolgálatára, a király halála után” (483. old). Izrael megtámadásának oka az volt, hogy nem akarták alávetni magukat Asshúrbalipán uralmának. Asszarhaddon i.e. 669-ben halt meg. A hadjárat i.e. 672-ben kezdődött, és 669-ben, a király halálával ért véget. Ezzel az időponttal beteljesedett Ésaiás hatvanöt éves próféciája, és egész Izrael el lett távolítva a földjükről!

“Egy nagyon érdekes és sokatmondó magyarázatot nyúj az Ezdrás 4:2 szövegéhez az asszírokrtól fennmaradt hatalmas cilinderkő vésete ... ezen megtalálható Asszarhaddonnak egy tökéletes állapotban fennmaradt, terjedelmes méretű krónikája, amely részletesen bemutatja az izraeliták egy nagyméretű deportálását Palesztínából, és azt, hogy helyükre Babilóniából hozott népeket telepítettek [2Kir.17:24]. Határozottan emellett [Ezdrás 4:2 mellett] szól a felírásokban található következő kijelentés: .... Asszarhaddon babilóniaiakat hozott Szamáriába. Az izraeliták királyságának teljes bukása nem történt meg addig, amíg Asszarhaddon betört Júdeába és Manasszét [a királyt] fogságba vitte Babilonba, továbbá az egész északi országrészt [Izraelt] elfoglalta és betelepítette a babilóniai, kútai, avai stb. népességet. ... Amikor Asszíriába visszatért, hátrahagyta ezeket a betelepített népeket, hogy lakják Szamária városait, ahol azelőtt Izrael fiai laktak “  - JFB Critical, Experimental and Practical Commentary, 589. old.).

Asszarhaddon által teljesedett be a prófécia, és Izrael megszűnt létezni független népként az Ígéret földjén. Isten Hóseás és Ésaiás próféták által megüzent szavai szó szerint beteljesedtek, és pontosan a megadott hatvanöt év leforgása alatt. Hogy Jósiásnak, Júda királyának idejében miként találhatunk mégis izraelitákat (2Krón. 34:6,9,21) az ígéret földjén, arra egy további fejezet ad majd magyarázatot. Egy asszír hadjárat Júda ellen is végbement még i.e. 710-ben:

“Hiszkija király 14. esztendejében, amikor Asszíria királya, Szancherib felvonult Júda megerősített városai ellen és elfoglalta őket” (2Kir. 18:13; 2Krón. 32:1). A 2Krón. 11:5-12 verseiben le vannak jegyezve a bevett városok nevei. Ezekben a városokban viszont elsősorban azok a 2Krón. 15:9-ben említett izraeliták utódai laktak, akik még Jeroboám idejében az északi királyságból menekültek át Júdába, mert JHVH-t kívánták szolgálni, csakúgy, mint a leviták nagy része is (2Krón. 11:14). “Roboámnak meg lett tiltva, hogy hadat viseljen Jeroboám ellen, de nagyon megerősítette a országát... és oltalom alá vette az áttelepült levitákat.” - Unger’s Bible Handbook, 249. old.

Roboám tehát megoltalmazta az országába áttelepült izraelitákat, akik elsősorban Levi, Efraim, Manassze és Simeon törzseiből telepedtek át. Az asszírok tehát ezeknek a törzseknek az elemei által lakott megerősített városokat foglalták el, és vitték lakosságát fogságba, de kétségtelenül lehettek köztük zsidók is. Az asszír kőtáblákon le lett jegyezve, hogy "Szancherib 200.150 embert vitt fogságba negyvenhat megerősített városból, férfiakat és nőket egyaránt ..." (Missing Links in Assyrian Tablets, 77. old). Hogy milyen arányban voltak a foglyok közül zsidók vagy izraeliták azt lehetetlen megállapítani.

Ezek az izraeliták a már korábban elhurcolt testvéreikhez csatlakoztak a fogságban. Nem csoda, hogy Ezdrás és Nehemiás könyvében csak Júda, Benjámin és Levi visszatérése van említve, mert még a zsidók közt élő izraelitákat is elhurcolták az asszírok, beteljesítve Jeremiás próféciáját Efraimmal kapcsolatban: "Elvetlek benneteket a szemem elől, ahogy elvetettem testvéreiteket, Efraim egész nemzetségét." (Jer. 7:15).

Ezeket az eseményeket Josephus is megemlíti (Antiquities IX, XIV, 1). Minden forrást összevetve azt láthatjuk, hogy az asszírok birodalmuk azon peremvidékeire telepítették az izraelitákat, ami hozzávetőleg a mai Irán területén fekszik. Bár a deportálás fokozatokban ment végbe, de megjegyzésre méltó, hogy a törzsek nem keveredtek össze a fogságban, hanem továbbra is megtartották egyéni, törzsi azonosságukat. Annak ellenére is, hogy különböző hullámokban lettek elhurcolva, az azonos törzsekhez tartozó elemek egy helyre lettek telepítve, amint erre Tobit könyve is utal. A gondviselés biztosította azt számukra, hogy később megmaradhassanak önálló nemzetekként és úgy vándoroljanak tovább európai lakhelyeik felé.

Isten elválik Izraeltől

Izrael elfordult Istentől, törvényétől és rendeleteitől, és bálványimádásba esett, ami miatt Isten elfordult és elvált tőlük. Bár Júda sem volt sokkal különb náluk, de Isten ekkor még megtartotta Júdát s csak jóval később vált el tőlük is, miután megtagadták a Messiást (v.ö. Ap.Csel. 3:22-23). Mivel Izrael háza nyíltan megszegte a szövetség (házassággal jelképezett) feltételeit, szellemi paráznaságot követett el, ami miatt Isten benyújtotta a válólevelet.

Jeremiás 3:8 És láttam, hogy mindamellett is, hogy elbocsátottam az elpártolt parázna Izráelt, és adtam néki elválásról való levelet: nem félt a hitszegő Júda, az ő húga, hanem elment, és ő is paráználkodott.

Jeremiás 3:20 Mindamellett amint hitszegővé lesz az asszony az ő társa iránt: úgy lettetek hitszegőkké irántam, Izráel háza, azt mondja JHVH.

A Jeremiás 3:11-25 versei próféciai kijelentések, amelyek a Izrael jövőbeli visszaállítását vázolják, amikor a nagy nyomorúság után visszatérnek a fogságukban Istenhez, és megkötik vele az új szövetséget. Isten felszólítja őket a megtérésre – innentől minden nemzedékükre vonatkozóan, amit sokan meg is tettek, illetve tesznek az új szövetség keretein belül, ezúttal már szellemi izraelitákként. A Hóseás 2. fejezetének szintén ez a témája, a paráznaság, majd abból fakadóan az elválás:

Hóseás 2:2,4 2 Pereljetek anyátokkal, pereljetek (mert nem feleségem ő, és én sem vagyok néki férje), hogy tüntesse el az ő bujaságát arczáról, és az ő paráznaságát emlői közül; … 4 Mert paráználkodott az ő anyjok; gyalázatba merült, a ki őket szülte; mert ezt mondotta: Elmegyek szeretőim után, a kik megadják kenyeremet, vizemet, gyapjúmat és lenemet, olajomat és italomat.

De megjövendöli a majdani helyreállításukat is a jövőben, a megpróbáltatások után:

Hóseás 2:15 És azon a napon, ezt mondja JHVH, így fogsz engem hívni: Én férjem, és nem hívsz engem többé így: Baálom.

Ésaiás próféta szintén utal Istennek Izraeltől való elválására:

Ésaiás 50:1 Így szól JHVH: Hol van anyátok elválólevele, a melylyel őt elbocsátám? vagy hol van egy kölcsönadóim közül, a kinek titeket eladtalak? Ímé, a ti vétkeitekért adattatok el, és bűneitekért bocsáttatott el anyátok!

Az elválás fő oka az volt, hogy Izrael elhagyta a törvényt, bálványimádásba esett, s vele elvetette az Isten népének adott azonosító jeleket, az Isten szombatjait és ünnepeit is. “Elhanyagolták JHVH-nak, az ő Istenüknek minden törvényét..” (2Kir. 17:16). A szombatok és ünnepek egyik célja pedig éppen a bálványimádástól való óvás volt. A nemzet általuk maradt volna meg az Isten ismeretében és színe előtt:

Ezékiel 29:12-13,16 12 És adám nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és közöttük; hogy megtudják, hogy én vagyok JHVH, az ő megszentelőjük. 13 De pártot üte ellenem Izrael háza a pusztában, az én parancsolataimban nem jártak és törvényeimet megveték,….és az én szombataimat megfertézték felette igen. … 16 Mivelhogy törvényeimet megvetették és parancsolataimban nem jártak, és szombataimat megfertéztették, mert bálványaik után járt szívük.

Isten szombatjainak megtartása egy jel és egyben egy megtartó intézmény is, hiszen amíg a szombatot tisztelik, addig köztük, velük van Isten. A szombattól való elfordulással megszűnik az Isten jele, s Isten idegenekként tekint rájuk. És pontosan ez történt, Isten a helyreállításuk idejéig elvetette Izraelt, elválva tőlük és a nekik adott szövetségtől. Izrael háza elhagyva Isten népének látható jegyeit, a szombatot és JHVH ünnepeit, egy idő után “elveszett” a pogány népek között, maguk előtt is elveszítve izraelita azonosságukat, a megadott időig. További vándorlásaik idején tehát “pogányokként” voltak számon tartva. Mi sem mutatja jobban a szombatok azonosító jegyként szolgáló szerepét, mint a zsidók esete, akik máig is megtartják, s emiatt mindenki az Isten választott népeként ismeri őket.

Izrael vándorlásai

Izrael megtagadása csupán ideiglenes – amíg a választott pogányok teljes száma az ígéretekhez csatlakozik. Istennek elve elrendelt szándékában áll a helyreállításuk, ezért gondja volt a népének a fennmaradására, és láthatatlanul továbbra is vezette az izraelita népek sorsát. Megakadályozta, hogy az izraeliták valóban eltűnjenek a népek közül, ahogy azt is, hogy egybe olvadjanak más népekkel. Ez a gondviselés nem csupán nemzeti szinten, hanem az egyén szintjén is érvényben volt. Ahogy még egy veréb sem eshet le a földre Isten akarata nélkül, úgy nemzetének egyetlen tagja sem „esik a földre”:

Ámos 9:9 Mert ímé, én parancsolok és szétrázom Izráel házát minden népek között, a mint a rostával rázogatnak; de nem esik a földre egy szemecske sem.

Ézsaiás 49:1,3 1 Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már anyám méhében elhívott engem JHVH, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. ... 3 Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, rajtad mutatom meg dicsőségemet!

Miután Isten elvált népétől, Izraeltől, a történelemben nyoma veszett e népnek és emiatt utalnak rájuk az „elveszett törzsek” kifejezéssel. A „tudományos történelem” érdekes módon nagyon hanyagul kezeli ezt a témakört, és csaknem nevetségesnek tartják azokat, akik az elveszett törzsek kutatásával foglalkoznak. Mintha valakik érdeke volna az, hogy az emberek tudatlanságban éljenek ezt illetően. Ellenben a hamis teóriák jóval nagyobb hangot kapnak, így pl. egy elterjedtebb közhiedelem szerint a törzsek megmaradt foszlányai visszakerültek Palesztinába, ahol teljesen asszimilálódtak a zsidóságba. Ez és a hasonló feltételezések hamis, alaptalan, és a Biblia próféciáinak ellentmondó képet festenek, ugyanakkor a történelmi tényeket is meghamisítják:

Jeremiás 31:35-37 35 Ezt mondja JHVH, aki adott napot, hogy világítson nappal, és adott szabályt a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, aki felriasztja a tengert úgy, hogy hullámai zúgnak, akinek Seregek JHVH-ja a neve: 36 Ha majd eltűnik ez a rend színem elől - így szól JHVH -, akkor szakad magva Izráelnek is, és soha többé nem lesz az én népem37 Ezt mondja JHVH: Ha majd meg lehet mérni az eget odafent, és ki lehet kutatni a föld alapjait idelent, akkor vetem meg én Izráel utódait mindazért, amit elkövetett - így szól JHVH.

A Bibliának, Isten tévedhetetlen szavának a kijelentéseit úgy kell vennünk, amint szó szerint elhangzottak. Ha ma még működésben vannak a természet törvényei, akkor Izrael nem tűnt el, és nem szűnt meg nemzetté lenni Isten előtt!

Sőt, a zsidóság vallásos eleme is teljesen tisztában van azzal, hogy Izrael tíz törzse ma is létezik a nemzetek között, csupán más néven ismerten. A Jewish Encyclopedia ’elveszett törzsek’ cikkelye a következőt tartalmazza:

"Ha a tíz törzs valóban eltűnt volna, akkor az isteni prófécia szószerinti beteljesedése lehetetlen lenne, ha viszont nem tűntek el [Isten szeme elől], akkor ma is létezniük kell, bár más néven ismertek”

Az Ezdrás leírásait és Joshephus történelmi iratait figyelemben tartó zsidó tanítók helyesen adták vissza annak a tényét, hogy Izrael az asszír összeomlás után “ahelyett, hogy visszatért volna saját földjére, idegen országokba vándorolt.” Ez teljes mértékben megfelel a Biblia idevonatkozó kijelentéseinek is. Az alábbiakban számos további részletes utalást fogunk még felhozni a zsidó bölcsektől Izrael hollétével kapcsolatban. Hogy hová vándoroltak az izraeliták, miután felszabadultak fogságukból? A Biblia még a vándorlásaik, illetve végső letelepedésük helyeinek irányvonalára is rámutat. Jeremiás próféta pl. kijelenti, hogy Izrael helyreállításakor visszatér “az északi földről, és a föld peremeiről” (Jer. 31:8). Az Ésaiás 49:12 versei szerint “északról, meg nyugatról” térnek vissza az utolsó időkben, amikor Krisztus egybegyűjti és helyreállítja egész Izraelt. A több ezer éves izraelita történelem legfontosabb állomásai aránylag jól követhetők a világtörténelemből. Az alábbi fejezetek a rendelkezésre álló bizonyítékokat tárják elénk.

A kelták, a szkíták, és a pártus birodalom – titokzatos nagyhatalmak

A történelmi tények azt mutatják, hogy a szkíták és a kelták kitelepített izraelita törzsek leszármazottai voltak, akik még az asszír birodalom összeomlása előtt elhagyták azokat a Kaszpi-tenger déli partvidékén elfekvő területeket, ahová az asszírok deportálták őket (ennek lokációi a mellékelt térképen vörös sávval jelölve). A kelták és a szkíták hirtelen tűntek fel a történelem színterén, miután a fogságba került törzsek nagyobb, egymást követő hullámokban elhagyták az asszír birodalom területeit, hogy a Kaszpi-, és Fekete-tengerek északi partjain telepedjenek meg. A kelták és az eredeti szkíták tehát izraeliták voltak, akik a Kaukázus hegység túloldalán elfekvő sztyeppéket vették birtokukba, majd a későbbiek folyamán onnan tovább észak-nyugati irányba – Európa felé vándoroltak. Egyesek szerint maga a szkíta megnevezés az Itczak, Iszák (Izsák) név egy változata. Már az asszírok és perzsák között is ismertek voltak a szakae, szaka-szúni, stb. megnevezések. A dél-orosz sztyeppéken élő izraelita szakaiták felvették a lovas, nomád életmódot, és a szkíta kifejezés egy idő után egy átfogó gyűjtőnév lett, minden hasonló életmódot folytató lovas nomád népre, függetlenül a nemzeti eredetüktől. (Hasonlóan a „germán” és „barbár” kifejezésekhez, amelyek eredetileg egy bizonyos népre vonatkoztak, de egy idő után egyfajta gyűjtőnevekké váltak.) A szkíta nevet később, a népvándorlások korában már annyira a keleti nomád népekre vonatkoztatták, hogy ez a használati módja vésődött be az emberek elméjébe, és a szkíta-szittya név tulajdonképpen a keleti lovas nemzetek szinonimájává vált. Ez ad választ arra a korábban elterjedt félreértésre is, hogy miért tartották a pártusokat sokáig egy keleti népnek, az ókori történészek szerint ugyanis a pártus birodalom népe a szkíták testvérnépe volt.

A Pártus Birodalom fennállása egy nagyon érdekes és titokzatos korszaka az ókori történelemnek, hisz az akkori kor egyik legjelentősebb birodalma, vagy modern kifejezéssel élve “nagyhatalma” volt. Ennek ellenére szinte alig hallani valamit róla a történelemórákon, pedig számos érdekes párhuzamot találhatunk a világ akkori és mai nagyhatalmi elrendeződései között, amelyek segítségünkre lehetnek a Biblia bizonyos próféciáinak megértésében. A Pártus Birodalom ugyanis hosszú időn át vetekedett a Római Birodalom [vagyis a negyedik fenevad] hatalmával, úgy gazdaságilag, mint katonailag, sőt, még ideológiailag is! Sajnos sok tévhit, legenda és tudatos megtévesztés is hozzájárul a pártusok és történelmük miszticizálásához (lásd pl. Krisztus pártus (magyar) eredetét). Az ilyen és hasonló legendáknak azonban semmi közük a valósághoz, a pártusokról ugyanis ma már sokkal többet tudunk, mint amit a történelemórákon esetleg említenek.

A pártusokat elsőször a perzsák említik meg, az i.e. 6. század körüli időkben. A leírásaikból annyi bizonyos, hogy a pártusok nagyon közeli rokonságban voltak a szkítákkal. Diodóriusz, az i.e. 1. századi görög történész hasonló megállapítást tesz: “a pártusok az asszírok uralma alól felszabadulva a médek uralma alá kerültek, majd onnan a perzsák uralma alá.”. Ez a meghatározás pontosan illik az izraeliták azon elemeire, amelyek Médiába, majd Perzsiába kerültek, s nem telepedtek át azonnal a Kaukázuson túlra. 

A pártusokról talán a 19. századi angol történész, George Rawlinson adta eddig a legátfogóbb képet, két kötetes munkájában a Pártus Birodalom történelméről („Pártia” és „A hatodik nagy keleti monarchia”). A görög és római klasszikusok hatalmas mennyiségű anyagban örökítették meg a pártusok történelmét, amelyeket Rawlinson is felhasznált a munkáiban, és részletesen idéz is azokból. Rawlinson idevonatkozó utalásai: “... mindazok a történészek, akik kapcsolatba kerültek a pártusokkal, meggyőződéssel vallották, hogy azok azonosak voltak a szkítákkal”....a pártusok szkíta jellemvonásait a leghatározottabb módon kihangsúlyozták az ókori történelmi írók.” (Rawlinson, „Sixth Great Oriental Monarchy”, 20. old.). A szerző hozzáfűzi azt is, hogy a korai történészek a pártusokra egy „kitelepített”, illetve földjüket elhagyott népként utaltak (u.o. 19. old).

A médek és a perzsák uralmának kezdetekor a területeiken élő izraeliták azok fennhatósága alá kerültek. Erre a Tóbit könyvében is van utalás, aki még az asszírok fogságában megjövendölte Asszíria elbukását, és arra utasította fiát, hogy mielőtt az megtörténik, költözzön a médek földjére!

Tóbit 14:3-4 3 ... Fiam, vedd gyermekeidet, 4 és költözz velük Médiába .... Akkor majd nagyobb biztonságban lesz az ember Médiában, mint Asszíriában és Babilóniában. ...

Tóbit ebben a próféciában megjövendölte Júda és Jeruzsálem elesését is, és ennek fényében fiának nem azt mondta, hogy oda térjen vissza, hanem tudatta vele, hogy Médiában lesznek biztonságban. Tóbit ekkor azt is megjövendölte, hogy utódaik csak a végidőkben, Izrael teljes helyreállításakor kerülnek majd vissza az Ígéret földjére (Tób. 14:5-7).

A pártus törzsek megnevezései szintén bizonyítékok izraelita származásukra. Miután Izrael hatalmas nemzetté növekedett, az egyéni törzsek alelemeinek a nevei szintén jelentőséget kaptak. Efraim alnemzetségeinek nevei: Sutelach, Becher, Tachan és Eran voltak (4Móz. 26:35-36), és ezek a nevek fellelhetők a Pártus Birodalmat kitevő, vagy ahhoz kapcsolódó területeken. Ilyen név pl. Baktíria. Az eraniták Perzsia területein is jelen voltak, s ők adták annak modern nevét, ami Erán után lett Irán. Irán fővárosának Teheran neve szintén Erántól ered. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a mai irániak az izraeliták rokonai, csupán azt, hogy az egykor ott jelentős számban élő izraeliták hátrahagyták nyomaikat neveik által. A szkíta dachanita klánnak pedig nagy szerepe volt a pártusok önállóságának elnyerésében.

“A dachaniták Efraim harmadik nagy nemzetségéhez tartoztak, és a 3Móz. 26:35-ben említett Tachan leszármazottai voltak. Az idők során csupán nevük kiejtése változott meg némileg. A Pártus Birodalom gerincét és katonai erejét ez a három főbb efraimita nemzetség képezte, így ezek a nemzetségnevek dominálták Pártia területeinek neveit . A szkíták egyik legjelentősebb törzse ekkortájt a masszagéták voltak, ami rámutat, hogy Efraim és Manassze tették ki a pártusok és szkíták legnépesebb elemeit"  - Steven Collins, „The Lost Tribes Found” , 211-212. old.

A pártusoktól fennmaradt pénzérmék további bizonyítékokként szolgálnak:

“A pártus uralkodók, akiknek képei ezekre az érmékre voltak verve, a kaukázusi embertípus jellegzetességeit viselik, ami megerősíti szemita eredetüket… így minden egyes rendelkezésünkre álló tárgyi bizonyíték arra utal, hogy a pártusok szemiták voltak, megdöntve azokat a korábbi feltételezéseket, miszerint a pártusok a mongoloid rasszhoz tartoztak.”  - Steven Collins, u.o., 216. old. 

Josephus az első században pontosan ezeket az Eufráteszen túli területeket nevezte meg az elveszett törzsek lakhelyeiként:

„Izrael egész népe [a 10 törzs] abban az országban maradt [fogságban], amiből eredően csak két törzs, [Júda és Benjámin] van Ázsiában és Európában a római uralom alatt, míg TÍZ TÖRZS a mai [Kr.u.100 körül] napig az Eufrátesz folyó túloldalán él, hatalmas népesség az, és megszámlálhatatlan sokaság  - Antiquities of the Jews, XI. könyv, 5. fej. 2. §

Amikor az első században Josephus megírta ezeket a sorokat, akkor az Eufrátesz folyó képezte a határvonalat a Római birodalom és a Pártus birodalom között, aminek „hatalmas népességét” az izraeliták tették ki! Vagyis az elveszett törzsek nagy része az Eufrátesz túloldalán, Pártiában lakott ekkor. Kevésbé ismert tény, hogy Josephus a Zsidók háborúi című munkáját tudatosan azon a szemita nyelven írta meg, amit a pártusok is beszéltek még ekkor:

“A rómaiak uralma alatt állók érdekében ajánlottam ezeknek a könyveknek a lefordítását a görög nyelvre, amelyeket saját országunk nyelvén írtam, s elküldtem ezeket a felső barbárokhoz az Eufrátesz mögé.

A lábjegyzetek szerint a pártusokhoz és zsidókhoz külön írta (ne feledjük, a pártusok között nagyon nagyszámú zsidó élt ekkor). Rawlinson erről a következő megjegyzést teszi:

“Josephus szerint a pártusok számára ismerős volt a héber vagy szíro-káld (arám) nyelv, és éppen ezért írta saját nyelvén a Zsidók történelme című könyvét, mielőtt azt görögre is lefordította volna, mert a pártusok használatára szánta, akik között nagy érdeklődés volt írásai iránt" - Rawlinson, „Sixth Oriental Monarchy”, 424. old.

Láthatóan minden egyes fennmaradt forrás ugyanannak az összképnek az egyes mozaikkockáit teszi ki.

A perzsák elbukásával a pártusok függetlenné váltak és létrehoztak egy önálló birodalmat, ami az i.e. 247 és i. sz. 228 közötti időkben volt ereje csúcsán. Hatalmas kiterjedése a mai Irán, Irak, Törökország, Örményország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Afganisztán, Pakisztán, Libanon, Jordánia és Izrael területeit foglalta magában. Katonai ereje és szervezettsége a kor másik nagyhatalmává tette Róma mellett. Korábban ők győzték le a nagy sándori birodalom legerősebb utódállamát uraló szeleukidákat is. Rómával több alkalommal is összetűzésbe kerültek, aminek nagy szimbolizációs jelentősége van. Amikor a Római Birodalom hadjáratot indított Pártia ellen i. sz. 53-ban, a Crassus vezetése alatt álló, negyvenezer főt kitevő római erők megsemmisítő vereséget szenvedtek a II. Ordesz által vezetett pártusoktól. A Medditerrán és az Indus folyó között élő népek mind tisztában voltak a pártusok katonai erejével. A rómaiaknak sem sok idő kellett ahhoz, hogy megtanulják tisztelni a pártusokat, azok ugyanis i.sz. 40-ben Pakórusz és a római Labienus (aki átállt a pártusokhoz) közös vezetése alatt mélyen behasítottak a Római Birodalom keleti tartományaiba, elfoglalták Ázsia, Pampília, Cilícia és Szíria tartományait, délen pedig egészen Petráig terjesztették ki uralmukat. A háború időnként fel-fellángolt e két nagyhatalom között, miközben a pártusoknak szemmel kellett tartaniuk az északról és keletről felbukkanó veszélyeket is. A pártus-római határvonal azután az Eufrátesz folyó partjainál stabilizálódott. A további nagyobb római hadjáratok időpontjai: i.sz. 116, 161, 195, 217 és 237. A rómaiak soha nem voltak képesek elfoglalni a Pártus Birodalmat.

A pártusok számos területen hoztak létre forradalmi újításokat. Ők vezették be a feudális társadalmi rendszert, ami annak a kornak messze a legfejlettebb társadalmi rendszere volt. Később, Európában is az ő leszármazottaik honosították meg a feudalizmust, ami lényegében elindította az európai népek gazdasági fejlődését. A pártusok katonai felépítése és stratégiája is hasonló módon került Európába. Az ókorban ők voltak az elsők, akik használták a nehéz fegyverzetű, erősen páncélozott lovasságot, ami a középkori Európában lovagi hadviseletként terjedt el és fejlődött tovább. Az ókori nagyhatalmi harcok a Római és Pártus Birodalmak között előképként mutattak rá arra a történelmi korszakra, amikor a születési jog felvételével az 1900-as évektől kezdve az angolszász hatalmak nemcsak vetélytársai lettek az európai (római rendszerű) birodalmi fenevad rendszerének, hanem a két világháborúban meg is törték annak erejét. Az izraelita népek erkölcsi romlása miatt ma egy rohamos visszaesést láthatunk, és az angolszász befolyás világszerte csökken. Európa egyre inkább az önállósodás felé halad, és hamarosan eljön az ideje annak, hogy visszatérjen történelmi szerepéhez és birodalmi ambícióihoz. Ez pedig a fenevad utolsó feltámadását jelenti annak minden próféciai következményével.

 

Folytatás: III. Rész - Az elveszett törzsek nyomában >