CoG

Izrael háza - Az elveszett 10 törzs - III. rész

Letölthető Word dokumentum

PDF


Email: p.poli@mailcity.com
Ez az írás különböző angol nyelvű COG forrásmunkák felhasználásával lett megírva.

Copyright © 2016, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 

http://www.churchofgod.hu


 III. Rész 

A tíz törzs a Biblián kívüli irodalomban

 

Az elveszett törzsek az apokrif irodalomban

Egy viszonylag terjedelmes és nagyon jelentős leírás a törzsek sorsával kapcsolatban a 2Ezdrás könyvében található:

2Ezdrás 13: 39-50 39 És még láthatod majd, hogy [a Messiás]  magához fog gyűjteni egy másik sokaságot is, amely egy békés nép. 40 Ez a tíz törzs, amelyeket Hóseás király idején fogságba hurcoltak saját földjükről, akiket Szalmanezár, Asszíria királya vetett fogságba; a folyón túlra vitte és idegen földre hurcolta őket. 41 De ezek elhatározták magukban azt, hogy elhagyják a népek közösségét, és egy még távolabbi területre mennek, ahol ember még soha nem élt, 42 Hogy ott majd megtarthassák azokat a rendeléseiket, melyekről korábban megfeledkeztek saját hazájukban. 43 És elindultak az Eufrátesz folyó keskeny ösvényein. 44 Mivel abban az időben a Magasságos jeleket adott nekik, és megállította a folyó csatornáit míg ők átkeltek rajta. 45 Hosszú vándorút várt rájuk azokon a távoli területeken, egy másfél éves utazás; Arzaret annak az országnak a neve. 46 Azután az utolsó időkig ott laktak; és most amikor hamarosan újra visszatérnek, 47 A Magasságos ismét megállítja majd a folyó vizeit, hogy még egyszer átkelhessenek. Ezért láttad a nagy sokaságot békében összegyülekezni. 48 De azok, akik megmaradnak a te népedből, akik az én szent határaimon belül találtatnak, megmenekülnek majd. 49 Ezért amikor ő elpusztítja az összegyülekezett nemzetek tömegeit, megvédelmezi majd a megmaradt embereket. 50 És nagyon sok csodát mutat majd nekik.”

A 2 Ezdrás az apokrif irodalom részét képzi és így sajnálatos módon kevésbé ismertek a könyvnek a próféciái és a tíz törzsre való utalásai, pedig a fenti idézet csodálatos körképet fest a száműzetésüktől a hazatérésükig. A perzsa, a görög és a római időszakból fennmaradt vallási irodalom anyagai egyöntetűen tanúsítják, hogy az északi tíz törzs messze északra vándorolt, szétszóródva a pogány nemzetek között (ám nem keveredve azokkal). Ezek a források elsősorban az apokrif és pszeudoepigráf néven ismert írások, amelyek széleskörűen használtak voltak a két testamentum közötti időben. Jegyezzük meg, a korai egyház nem csak ismerte, de használta is ezeket a forrásokat. Egy kiragadott példaként:

Mózes Testamentuma 4:7-9 Akkor majd némely törzs elindul és visszatér a számukra elrendelt helyre, és újból körülveszik azt a helyet falakkal [utalás a babiloni fogságból való visszatérésre Kr.e. 539-ben]. És kettő a törzsek közül folytatni fogja a nekik megadott hitet…

Mózes Testamentuma 2:5 És a tíz törzs pedig naggyá növekszik és gyarapodik a pogány népek között, a száműzetésük ideje alatt.

E sorok hűen vázolják a történelmi tényeket: Az Ezdrás és Nehemiás alatt hazatért két törzs (Benjámin és Júda) újjáépítette Jeruzsálemet és a templomot, ahol helyreállították és folytatták az ószövetségi rendet. Miközben a haza nem tért többi tíz törzs hatalmas néppé növekszik és gyarapszik a kor végéig tartó száműzetésük alatt. Két nép, két sors, pontosan annak megfelelően, ahogy a kanonizált Szentírásban le lett jegyezve. Egy másik „apokrif” irat, a Tobit könyve szintén tartalmaz néhány jelentős idevonatkozó idézetet, mivel rámutat arra a tényre, hogy Izrael háza nem tér vissza a saját földjére, csak a Messiás eljövetelekor:

Tobit 14:3-7 3 Amikor érezte, hogy közel a halála, odahívta a fiát, Tóbiást és így tanította: “Fiam, vedd gyermekeidet, 4 és költözz velük Médiába, mert hiszek az Isten szavának, annak, amit Náhum Ninivéről mondott. Minden beteljesedik és megvalósul, amit Izrael prófétái Asszíriáról és Ninivéről jövendöltek, akiket Isten küldött, nem hiúsul meg egyetlen szavuk sem. Minden megtörténik majd a maga idejében. Akkor majd nagyobb biztonságban lesz az ember Médiában, mint Asszíriában és Babilóniában. Mert tudom és hiszem, hogy amit Isten mond, az mind bekövetkezik és megtörténik, és abból, amit jövendöl, nem hiúsul meg egyetlen szó sem. Testvéreinket, akik Izrael földjén élnek, [zsidók] számba veszik és elhurcolják messze szép hazájuktól. Izrael egész földje elpusztul, Szamaria és Jeruzsálem pusztasággá lesz, az Isten háza is elhagyatott lesz és üszkös [egy ideig]. 5 Akkor Isten megint megkönyörül rajtuk, és visszavezeti őket Izrael földjére. Újra fölépítik házát, ha nem is lesz olyan szép, mint a régi volt, addig, míg el nem jön annak is az ideje. Akkor aztán mindnyájan hazatérnek a fogságból, s teljes pompájában újjáépítik Jeruzsálemet, és újra fölépítik benne az Isten házát, [ez a Krisztus eljövetelekor történő hazatérés] amint Izrael prófétái előre megmondták. 6 [mindez csak akkor, amikor] A föld minden népe Istenhez tér majd és igazságban féli az Istent. Mind elhagyják hamis isteneiket, akik tévedésbe vitték őket, és igazságban dicsőítik majd az örökkévaló Istent. 7 Izrael minden fia, aki addig megmarad, [a nagy nyomorúságból] tiszta szívvel gondol Istenre. Eljönnek és Jeruzsálemben gyűlnek össze, és attól kezdve biztonságban lakják majd Ábrahám földjét, és az a tulajdonuk lesz. Azok, akik igazságban szeretik Istent, mind örülnek majd, azok pedig, akik bűnt és igazságtalanságot követnek el, eltűnnek a föld színéről.

További utalásokat találhatunk még Sirák könyvében (36:11-15), Salamon Zsoltáraiban (17:28-31) és A 12 Pátriárka Testamentumában, ahol hasonló motívumokkal találkozunk. A korábban már idézett Josephus munkája azért is fontos, mert ő maga egy olyan papi családnak a leszármazottja volt, akik Ezdrással tértek vissza Jeruzsálembe, és amely képes volt bizonyítani a saját nemzetségtábláját. Amikor megírta a zsidó nemzet átfogó történelmét, ahhoz felhasznált minden akkor elérhető forrást. Ha bármilyen bizonyíték lett volna arra, hogy Izrael törzsei visszatértek a fogságból, akkor azt maradéktalanul lejegyezte volna. De ennek pont az ellenkezőjét tette, amikor fényt vetett arra, hogy Izrael törzsei még a folyón túl éltek az ő idejében.

Izrael elveszett törzsei a rabbinikus hagyományokban

A rabbinikus judaizmus érthető okoknál fogva meglehetősen sokat foglalkozik az elveszett törzsek kérdésével. A rabbik állást foglalnak arról, hogy hol lelhetőek fel a törzsek utódai, s arról is, hogy miként fognak majd visszatérni Izrael földjére. Érdekes például, hogy a Misnában egy főbb vitakérdésnek tartják azt, hogy vissza fog-e térni valaha az elveszett tíz törzs (b. Szanhedrin 110b.). A zsidó részről tehát azt vitatják, hogy mikor és milyen körülmények között térnek vissza az elveszett törzsek, ami természetesen már önmagában is kizárja azt a feltételezést, hogy ez eddig megtörtént volna. Noha a próféciákból ezt jól tudhatnák, a rabbik azt feszegetik, hogy a fogságba került és “elveszett” törzsek vissza fognak-e valaha is térni. Rabbi Akiba például azt a nézetet vallotta, hogy nem, míg Rabbi Eleizer szerint igenis ez meg fog történni. E két nézet közötti különbséget a bibliai próféciák értelmezésének eltérései okozták, mert az egyik oldal azt vallotta, hogy a helyreállítás feltételekhez van kötve, a másik nézet szerint pedig nem. A halakah (hivatalos határozat) szerint a tíz törzs vissza fog térni! (Tosefta Szanhedrin 13). Sőt, egyes rabbinikus tanítók helyesen azon a véleményen vannak, hogy az Isten megváltó tervének szerves részét képzi Izrael házának visszatérése! Yalkut Shimoni szerint az azonosságukat elvesztett törzsek a Messiás eljövetelével kerülnek vissza a saját földjükre, és akkor újra nyilvánvalóvá lesz téve számukra a kilétük.

Az egyik legjelentősebb rabbinikus hittudós, Rashi az elveszett törzsek lakhelyét „Zarephat földjére” helyezi, ami szerinte Franciaországot jelentette. Más rabbinikus források szerint Zarephat magábafoglalja Angliát, Franciaországot és az azoktól északra elhelyezkedő területeket (ez a hivatalos rabbinikus álláspont is), vagyis Észak-nyugat Európa területeit. Ma egyre többen foglalkoznak ezzel a témával a rabbinikus judaizmus köreiben is.

A zsidó bölcsek és rabbik szerint a tíz törzs Asszíriából egy idő után a Sambatyon folyó túloldalára vándorolt, majd onnan még tovább. Ez szülte meg a szállóigét: “a Sambatyon túloldalán”. A zsidó misztika szerint ez a folyó hat napon át folyik, a hetediken pedig megáll (Genezis Rabba 11:5). Egyesek, mint pl. John Huelly, ezt a tradíciót a Boszporusz szorossal hozzák kapcsolatba, ahol az áramlatok valóban lelassulnak vagy akár visszahúzódnak átlagosan egy héten egyszer. Erre nyelvészeti bizonyítékot is szolgáltat, ugyanis szerinte a Sambatyon szó a ’yam Bithion’ kifejezésből ered, melynek jelentése a ’Bithíniaiak tengere’. Egy másik lehetőség: a legendák olyan, valóban megtörtént eseményeken alapulnak, melyeket a 2Ezdrás 13. részében olvashatunk. A 44. vers szerint: “Mert abban az időben a Magasságos csodákat tett előttük [a vándorló izraeliták előtt], és megállította a folyó vizét, amíg átkeltek azon.” Abraham Polok viszont annak adott hangot, hogy a szórványban élő zsidóság hagyományai szerint a Sambatyon folyó a Don folyót jelöli, amelynek a túloldalán fekvő terület valóban a szkíták lakhelye volt hosszú időn át. Az ott tartózkodásuk idején fővárosuk Szakkíz volt, akit atyjukról, Izsákról neveztek el. Számunkra mindegy melyik rabbinikus vélemény pontos, a lényeg az, hogy a zsidó bölcsek tisztában voltak azzal, hogy Izrael törzsei messze vándoroltak és nagy népekké lettek.

A korai bölcsek megértették a próféciákból azt, hogy József fiaira szállt a születésjog öröksége, és hogy jelentős szerepük lesz a történelemben és a végidők eseményeiben. Tisztában voltak azzal, hogy az izraeliták a pogány nemzetek részévé lettek, elvesztették nyelvüket és identitásukat (v.ö. Hós. 2:17; Ézsa. 28:11.). Megértették azt is, hogy a Messiás eljövetelekor újra egyesülni fog a két nép (Ez. 37).

A Zsoltárok 60:9 alapján tudták, hogy Isten mindvégig magáénak mondja Efraimot és fontos szerepet szánt neki:

Zsoltárok 60:9 Enyém Gileád és enyém Manassze, Efraim az én fejemnek oltalma: Júda az én törvény-rendelőm.

Zsoltárok 80:1 Óh Izraelnek pásztora, hallgass meg, aki vezérled Józsefet, mint juhnyájat.

Ezt a két zsoltárt úgy értelmezték, hogy József fiai Efraim és Manassze (de végső soron az egész tíz nemzetség) az JHVH fejének védelmezője, azaz JHVH érdekeinek oltalmazói a sátáni uralom alatt álló földi, testi világban!

Jegyezzük meg, ez az értelmezés több mint helytálló, ugyanis a sátáni „fenevadak” birodalmi próbálkozásait Izrael ellensúlyozta a történelemben, s teszi ezt a megadott időkig. Sátán célja az volt a különböző birodalmakkal, hogy általuk az egész világot átölelő kormányzatot hozzon létre, ami őt imádja és teljesíti akaratát a földön. Isten Izrael katonai erejével tartotta vissza ezeket a próbálkozásokat, akár a szkíták hatalma és a pártus birodalom által, vagy akár a II. Világháború idején. József fiainak, Efraimnak és Manasszénak gyakran kellett heves és kemény harcokat megvívni a történelem során, de Isten vezérelte őket a sikerre:

1Mózes 49:23-24 23 [Józsefet] Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók: 24 De mereven marad kézíve, feszülten keze karjai, Jákob Hatalmasának kezétől, onnan, Izrael pásztorától, kősziklájától.

A Zsoltárok 60:9; 80:1 és az 1Mózes 49:23-24 idézeteit kiegészíti Jeremiás 51:20 próféciája.

Jeremiás 51:20 Kalapácsom voltál, [Izrael] harci fegyverem; összezúztam veled nemzeteket, és elpusztítottam veled országokat.

Ha a Jeremiás 51:19-es verset nézzük, abból látható, hogy ott valójában a Jákob utódai közül kiválasztott egy bizonyos törzsről van szó, Izraelről [akinek neve József fiaira szállt!]. A Jer. 51:19 mondanivalója a magyar fordításokban nem tükröződik pontosan, ezért az angol NIV alapján:

Jeremiás 51:19 Nem olyan mint ezek [pogány népek] a Jákob osztályrésze, mert ő az, aki a mindenséget formálta, köztük Izraelt az ő örökségének törzsét. Seregek Ura az ő neve (az angol NIV alapján magyarul).

Amennyiben ismerjük József és Izrael teljes házának történelmi szerepét, akkor azonnal érthetőbbé válik a fenti idézet. Isten tehát nem hagyta azt, hogy Sátán a meghatározott idő előtt kapjon teljes és korlátlan uralmat a földön, s ezt József katonai ereje által gátolta meg. Az adott időben azonban Isten szabad kezet ad majd az utolsó fenevadnak, az antikrisztus uralma alatt (Jel. 13:7), ami által megbünteti a bűneiket halmozó népét, Izraelt is (Jer. 31:15). Krisztus visszatérése után, a népek büntetésekor Izrael újra Isten harci eszköze lesz a testi világban. Mondani sem kell, a hányatott és üldözött zsidókban ezek az ígéretek soha nem teljesedtek be. A mai „Izrael” nevet viselő „zsidó” állam pedig inkább Sátán eszköze, mintsem Istené.

Még néhány említésre méltó zsidó forrás: A Zohár szerint a tíz elveszett törzs egy rózsával van jelképezve (Az Efraimot uraló Tudor-háznak is a rózsa a jelképe). Ez a rózsa (Izrael teljes, 12 törzse) a tüskék (a pogányok) között (Énekek. 2:2) virágzó rózsa. A hagyomány szerint ennek a rózsának tizenhárom szirma van, ami magában foglalja Lévi törzsét is, és József két fiának törzseit. A Tudor-rózsának azonban csak tíz szirma van, ami egyértelműen az Efraim vezetése alatt álló tíz törzset jelképezi. A Zohár ugyancsak felvázolja a tíz törzs majdani visszatérését és újraegyesülését Júdával.

A Talmud álláspontja szerint (Yebamot 17B) az elveszett törzsek szórványban és törvény nélkül élő leszármazottai a pogány népek közé sorolandók, mivel nem tartják meg az ószövetségi rendszabályokat. Ez a törvényközpontú rabbinikus értelmezés természetesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az új szövetség által számos izraelita egy jóval közelebbi, szellemi kapcsolatba került Istennel.

Az Ézsaiás 49:1 verséből a rabbik még azt is megértették, hogy ott Izrael törzseinek a modern lakhelyei vannak megjelölve.

Ézsaiás 49:1 1 Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! 5 És most ezt mondja JHVH, aki már anyám méhétől fogva szolgájává tett, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izraelt köréje gyűjtsem: 6 „Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

Ezek a szigetek valójában az Atlanti-óceán szigetei, s mivel a mondanivaló Izrael házához szól, így megadja az elveszett törzsek hazatelepülésük előtti lokalitását. Az ide kapcsolódó Hóseás 11:1-ben a Messiás, Izrael királya az, aki végül “visszahozza Jákobot”. Az Izajás 49:12 szerint az izraeliták a föld peremeiről térnek vissza, északról, nyugatról és „Sziním földjéről”.

A 12. versben említett Sziním földje Rashi és az arám fordítás szerint “dél földje”. A földrész, ami legdélebbre és legtávolabbra van Izraeltől, a mai Ausztrália. Jeromos, a Biblia latin fordítója, az általa elkészített Vulgáta verzióban itt nagyon helyesen az Ausztrali nevet használta!

Isaiae 49:12 ecce isti de longe venient et ecce illi ab aquilone et mari et isti de terra australi

Rashi többek között Simeon törzsét véli a nagy déli földrész lakosainak, és valószínű lehet, hogy igen nagy számban vannak jelen ott e saját földdel nem rendelkező törzsből. Sziním, vagyis Ausztrália lakosai azonban elsősorban Efraim törzsének a leszármazottai, és a brit nemzetközösség egy tagállama.

Don Isaac Abarbanel rabbi az Abdiás 1:20 szövegéhez fűzött adalékában határozottan kijelenti, hogy Zarafet Franciaország, de magában foglalja Angliát is! E rabbi szerint Efraim ezrei azért szenvednek, mert büntetésük miatt a pogányok között, pogányokként élnek.

A Messiási zsidó hitközösséget képviselő Rabbi Zvi Kalisner az „Am Habonim Smaycha” című könyvében a következőt írja: “Júda tér vissza Izrael földjére elsőként, és előkészítik a földet arra, hogy az képes legyen majd befogadni a jóval nagyobb népességet.”

Utolsóként, de nem utolsó sorban meg kell említeni a kortárs szerző, rabbi Yaird Davidi munkásságát. Davidi számos könyvet adott ki Izrael elveszett törzseiről, helyes módon azonosítva be azokat, beleértve József fiait is. A rabbi osztja egy korábbi bölcs véleményét: “Júdának szüksége van az elveszett törzs részvételére ahhoz, hogy Jahova engedélyezze számukra a harmadik templom felépítését!”

Láthatóan, a korai zsidó bölcsek messze bölcsebbek voltak, mint kései utódaik nagy része. Ma ugyanis a fősodratú, névleges kereszténység és a judaizmus jelentős része még a gondolatát is elveti annak, hogy a zsidókon kívül léteznek izraeliták.

Tárgyi bizonyítékok, a Behisztun sziklavésetek jelentősége

Az izraelita törzsek vándorlásainak útvonala ma már archeológiailag is követhető. Az elmúlt évszázadban ugyanis több olyan lelet került felszínre, amelyek kézzelfogható tárgyi bizonyítékokként szolgálnak Izrael vándorlásaival kapcsolatban. A legjelentősebb ilyen leletek közé tartoznak az ún. behisztuni sziklavésetek. Számos, kőbe és agyagtáblákra, vagy oszlopokra vésett írás tesz viszonylag részletes említést az izraelitákról. Ezek közül több még annyira új keletű lelet, hogy csak néhány éve lett publikálva a tartalmuk. Az archeológiai feltárások által nemcsak kortárs történelmi leírást kapunk az északi királyság deportálásáról, hanem részletesen követhetjük korai vándorlásaik útvonalát is.

A korai asszír írásokban “Omri Háza” (Bet Qumri) néven utaltak az általuk fogságba vitt izraelita törzsekre. Ezt Omrinak, Izrael királyának neve után tették, aki a gonosz Aháb apja volt az i.e. 9. században. Szenakherib és Szargon asszír királyok feltárt levelezései számos utalást tesznek az izraelitákra, ahol a gamira, qamera és kimmer nevekkel említik őket. A kimmer név különösen fontos, mert ez egy nagyon elterjedt megnevezése volt a nyugati irányba vonuló izraelita népelemeknek. Számtalan történelmi tanulmány foglalkozik a kimmérek és szkíták izraelita identitásával, ami részünkről is megtörtént (lásd A Szkíták és a kelták Izrael elveszett törzsei? című írást). 

A lényeg számunkra az, hogy a nem bibliai, vagyis a szekuláris történelem is egyre-inkább megalapozza az általunk felvázolt bibliai tényeket.

A Behisztun vésetek mellett rendelkezésre állnak további tárgyi bizonyítékok. Ezeknek egy része azért is fontos, mert már nem a közel-keleti térségből származnak. Ilyenek azok a dél-orosz sztyeppékről származó leletek, amelyek azt bizonyítják, hogy azok a területek a törzsek egy fontosabb állomáshelyét képezték, mielőtt tovább vándoroltak nyugati irányba. A Krím-félsziget körüli területeken pl. olyan héber feliratú sírkövek kerültek napvilágra, amelyek nem zsidóktól, hanem izraelitáktól származnak. Egy ilyen tábla szövegén ez olvasható:

“Ez Bukinak, Isszák a pap fiának sírköve. Legyen az ő nyugalmának helye Édenben, Izrael megváltásának a napján. Ez fogságba menetelünk hétszázkettedik évében.” J.W. Bosanquet “Synchronous History” című cikke a Transactions of the Society of Biblical Archaeology, 2. köt. 1873-ban jelent meg.

Két másik sírfelirat pedig az alábbiakat tartalmazza:

“Rabbi Moses Levi, meghalt a fogságba menetelünk 726. évében.”

“Zadok, a levita, Mózes leszármazottja, meghalt a teremtés utáni négyezredik évben, a fogságba menetelünk 785. évében.”

Ha ezeket a dátumokat az i.e. 8. században megtörtént kitelepítéstől számoljuk, akkor az itt jelölt személyek a kereszténység kialakulásának idejében éltek. Itt csakis azokról a levita papokról lehet szó, akik egy bizonyos számban megmaradtak az elveszett törzsek között. Ezdrás említést tesz arról, hogy amikor levitákat keresett a templomi szolgálatra, és nem talált eleget az ott lévő nép között, akkor üzenetet küldött Eddóhoz, Kászfia vezetőjéhez, hogy ő és testvérei küldjenek levitákat a templomi szolgálathoz (Ezdrás 8:15-20)! Kászfia egy Kaszpi-tenger környéki terület, ahol az izraeliták ekkor nagy számban éltek, s amint a fentebbi idézetek bizonyítják, számos levita is volt közöttük. Ezdrás láthatóan nagyon tisztában volt a tíz törzs akkori tartózkodási helyeivel, valamint a további sorsukkal kapcsolatban is, amit jól tükröznek írásai. Ezeket a sírköveket az ő leszármazottaik emelték: „Tehát az Asszíriába hurcolt izraeliták utódai közül nagyon sokan a Fekete-tenger környékén éltek ezidőtájt.” (Neubauer „History of the Crimean Tombs” 29. old.).

Egy további sírfeliraton még arról is található utalás, hogy mikor és miként kerültek oda az izraeliták. Az alábbi magyar fordítás angolból történt, ami maga is az A.E. Harkvay’s német nyelvű kiadásának a fordítása. A fordítás az Academia Scientiarum Imperialis Memoires, St. Petersburg, 1863, 24. évfoly. 1. szám. 9. oldaláról származik:

Én, Jehuda ben Mose ha-Nagolon vagyok abból a keleti országból, amelybe Ben Jehuda ha-Gibbor Naftali törzséből, a Schillem generációjából került ide, aki akkor került fogságba a száműzöttekkel, amikor Izrael királyával Hóseással el lettek hurcolva, Simeon és Dán törzsével és Izrael többi törzseinek némelyikével együtt, amikor [Izrael] rabságba ment Shalmanesszer által Schomronból (Szamáriából) és más városaikból, Chalach-ból (Halah), Backackból, és Chabarból (Hábor), Chabulból és Haratból, Gósenből, és az elhurcolt Rúbennek, Gádnak és Manassze fél törzsének városaiból, akiket Pilneser [Tiglát Piléser] hajtott el, s akik fogságba telepedtek, majd szétterjedtek kelet felé egészen Szinim földjéig. – Bejártam a földeket, ahová utódaik letelepedtek, és meglátogattam lakhelyüket a Krím földön.

További tárgyi bizonyítékként az izraeliták fogságba kerülésük utáni megnevezéseit kell megemlíteni. Ehhez talán először elevenítsük fel Ámosz próféta szavait, aki i.e. 751-ben, vagyis harminc évvel az izraeliták Médiába deportálása előtt figyelmeztette Izraelt az ország elbukására. Ámosz a próféciáiban végig és ismételten feleleveníti az Izrael házára utaló bibliai megnevezések csaknem mindegyikét. Ezek közül csak néhány példa: Sion, Samaria, Izrael háza (Ám. 6:1), József (6:6) József két fia, Efraim és Manasse, a születési jog örököse, Izrael házának vezető törzsei, Jákob (6:8) és végül Izsák (7:9,16). Ezek a megnevezések tehát mind szinonimák az izraelita névvel (amit egyébként is érdemes észben tartani). Itt most konkrétan az utolsóként említett Izsák névre térünk ki, hiszen a név a mai napig fennmaradt a saxon megnevezés formájában. Izsák (héb. Yischak), mint tudjuk, Ábrahám fia, a választott ág, az ígéret gyermeke és Jákob apja volt. Az asszír háborúk korában, amint valamivel korábban Ámosz is tette, gyakran utaltak Izrael házára Yitzak házaként (Bet Yitzak). Mivel az asszírok a héberrel rokon szemita nyelvet beszéltek, számukra nem volt idegen ez a névhasználat. Mint már láttuk, az asszírok Omri után gyakran utaltak a fogságukba került izraelitákra Bet Omri, azaz Omri háza-ként is. Elterjedtebbé azonban a perzsák által használt megnevezésük vált, a Saccae vagy Sakai, illetve a Sakai-Suna (ejtsd: szaka-szúna, jelentése Sakai fiai). Az idők folyamán ezt rövidítették a sakszuna formára, amelyből végül saxon lett.

Sharon Turner a History of the Anglo-Saxons című könyvében (87. old.) részletesen levezeti a név etimológiáját, s megjegyzi azt is, hogy Örményország egy területét Saxsiná-nak (ejtsd szakszina vagy saxina) nevezték a pártus időkben. Azt már láttuk, hogy az elveszett törzsek jelentős elemeinek egy nagyon fontos és hosszabb ideig tartó állomása a Pártus Birodalomként ismert terület volt. (Megyjegyzés: mint ismeretes a Pártus Birodalom ellensége volt Rómának, az akkori fenevadnak, ami beleillik Izrael Isten által rendelt történelmi szerepébe).

És végül beszéljenek a számok. A Nehemiás 7:66 megadja a Babilonból hazatelepülők teljes számát, ami 42.360 fő volt. Mi több, rámutat, hogy a hazatérők a korábbi Júda királyságát kitevő három törzsnek, Júdának, Benjáminnak és a levitáknak a törzsi elemeiből tevődtek ki (Ezdr.1:5; 4:1; 10:9; Neh. 11:3-4; 5:7-8, 17; 1Ezdr. 5:1-73).). Jegyezzük meg, már maga ez a szám is sokatmondó, ugyanis az 1Krónika 21:5-6 szerint Izrael katonai (azaz csak fegyverviselőinek) száma valami 110.000 ember volt. Jehosafát idejében (i.e. 858 körül) Júda királyságának együttes serege, Benjámin harcosait is beleértve 116.000 fő volt (2Krón. 17:14-19). A fegyverfogható férfiak száma alapján, a két királyság együttes lakossága így minimum 5-6 millió főt képviselt! Júda királyságának lakossága meghaladta a kétmilliót, bár a háborúk alatt valószínűleg nagyon sokan elpusztultak mindkét királyságból. Viszont a lakosság döntően nagy része – először Izraelé, majd valamivel később Júdáé – fogságba került, tehát életben maradt. A babiloni fogságból mindössze 42.360 zsidó, levita és benjáminita tért vissza, ami csak Júdának a korábbi, legalább kétmilliós lakosságához viszonyítva is elenyésző számnak tűnik, nemhogy a teljes Izrael 5-6 milliós számához képest.

Valójában tehát még Júdának is csupán a töredéke tért vissza. Jospehus a Zsidók Történetében megírta, hogy a zsidók nagy többsége valóban hátramaradt Perzsiában, ahol négy millióan ünnepelték meg a templom elkészülése utáni első Pészah-t! Ez a magas szám azt jelenti, hogy nem csak a hátramaradt zsidók, hanem az ezidőtájt éppen a perzsák zsoldjában álló izraeliták közül is sokan velük ünnepeltek.

Izrael rassztípusi jellegzetességei

Maga a Biblia is megerősíti azt, hogy a Shemtől származó Ábrahám utódai világos bőrűek voltak, amikor a héber SHD 3303 yafe (a szó egyik jelentése világosbőrű, azaz fehér), jelzővel utal Ábrahám és Sára utódaira (1Móz. 12:11; 24:16; 26:7; Eszter 2:7).

A holt-tengeri tekercsek között található egy poétikusan fogalmazott tekercs, amely Sára külsejét mutatja be, szinte teljes aprólékossággal. Az angol kiadás magyar fordítása a következő:

Bőre teljesen fehér volt;
Szépséges hosszú haja volt;
Végtagjai simák és formásak voltak (combjai formásak voltak;)
Karcsú combjai és keskeny lábfejei voltak;
Karjai hosszúak és karcsúak voltak, hosszú ujjakkal.

Bár Ábrahám fizikai vonásairól nem maradt fenn leírás, de tudjuk, hogy Arpaksád utódai, a káldok egy fehér bőrű, világos hajszínű nép volt, és ekként jellemezték őket a körülöttük élő népek is (lásd. C. Leonard Woodlley a „The Sumerians”). Ábrahám és utódai pedig tulajdonképpen a káldoknak, illetve a hébereknek egy mellékágazatát képezték. (lásd még A káldok – Babilon öröksége című írást). A pátriárkák az Isten parancsainak engedelmeskedve gondosan ügyeltek arra, hogy a saját nemzetségük rokonsági köréből válasszák meg feleségeiket. Az Izraelnek megadott törvény egy pontja szerint az izraelitáknak a saját törzseiken belül kellett házasodniuk a törzsi örökség megtartásának céljából. Istennek gondja volt arra, hogy az izraeliták egészében megőrizzék az etnikai tisztaságukat, még ha elő is fordultak vegyes házasságok.

Az 1Sámuel 17:42 versében az ifjú Dávid bemutatásakor a yə·p̄êh (egyik jelentése a világos bőrszínre utal) szó mellett a héber wə·’aḏ·mō·nî (pirospozsgás, vöröshajú) jelző olvasható. A nagyon világos bőr és a pirospozsgás arcbőr pedig egyedül a fehér rassz jellegzetessége. Dávid Júda törzséből származott Pérez vonalán (nem Júda kánaáni feleségétől) és tiszta vérű szemita (fehér) ember volt. Az angolszászok egészen a középkorig tisztában voltak azzal, hogy ők Shem leszármazottai, s ezt le is jegyezték, amire a modern kutatók is felfigyeltek:


“Alfréd, az angolszászok királya (i.sz. 849) Shemnek a leszármazottja volt.” (Church Historians of England, 2. köt. 443. old.).

“Az angolszászoknak tehát rendelkezésükre állhattak a királyaik jól lejegyezett nemzetségi táblái, kezdve Sceáffal, aki Noénak a bárkán született fia volt, s akit nem mással azonosítottak, mint a pátriárka Shemmel.” (Haigh, Conquest of Britain by the Saxons, 115. old)
.

Az Énekek Énekében a „vőlegényről” festett kép egy messiási utalás, aki: “fehér is, piros pozsgás is, kitetszik ő akár tízezer közül is.” (Ének. 5:10). Több teológus és bibliakommentár osztja azt a nézetet, hogy az Énekekben adott leírás duális vonatkozású, és egyaránt utal Salamonra és a Messiásra is. Ezek a vonások megegyeznek azzal, ahogy Dávidot (Salamon apját) is bemutatta az Írás. A fennmaradt szekuláris irodalom, habár nem mérvadó, de megerősíti Krisztus szemita (fehér) jellegzetességeit. Pubius Lenrelus, aki a Jézus korabeli Júdeában élt, egy leírásában megjegyzi, hogy Krisztusnak “élénk kék szeme volt”. Emellett Pontius Pilátus Cézárhoz írt levelében, és Gamaliel Jézusról szóló bemutatásában Krisztust szintén világos bőrű és szemű személyként vázolták.

Mindezekkel nem bármiféle „fajelméletet” kívánunk alátámasztani, csupán azt kívánjuk leszögezni, hogy mivel a fehér rassz Noé fiától, Shemtől ered, és az izraeliták a szemita népek egy ágazatát képviselik, így leszármazottaikat nem valahol Afrikában, vagy Ázsiában kell keresni.

Vajon találunk-e szerte a világban más olyan nemzeteket, amelyekben jobban megnyilvánultak volna az adott ígéretek? Létezett-e valaha is egy másik népközösség, amely kettévált „egy nagy nemzetté” és „nemzetek közösségévé”, hatalmas jólétet élvezve, és uralva a föld stratégiailag fontos területeit (bibliai szóhasználattal: kapuit)? Efraim, vagy Nagy-Britannia az adott időben a világtörténelem legnagyobb birodalmává vált, és létrehozott egy olyan nemzetközösséget, amely minden szempontból megfelel azoknak az ígéreteknek, amit Efraim a születésjog által örökölt. Anglia, Kanada, Ausztrália, Új Zéland gazdagsága olyan páratlan volt, hogy milliók vágya volt ezen országokba kivándorolni. Manassze/Amerika ugyancsak ez időben indult növekedésnek, és a világtörténelem leghatalmasabb és leggazdagabb egyéni nemzetévé vált. József valóban “termékeny fává nőtt, melynek ágazata meghaladta (túllépte) a kőfalakat (vagyis szerte ágazott a föld különböző területeire)”. József fiaiban, az angolszász nemzetekben teljesedtek be az alábbi ígéretek:

1Mózes 49:25-26 25 Atyád Istenétől, aki segéljen; a Mindenhatótól, aki megáldjon, az ég áldásaival, onnan felülről, a mélység áldásaival, mely alant terül, az emlők és anyaméh áldásaival. 26 Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait, az örök halmok kiességeit. Szálljanak József fejére, a testvérek közűl kiválasztatottnak koponyájára.

Mindemellett még katonai hatalommá is váltak, akik előtt nem áll meg egyetlen nemzet sem, addig, amíg az áldások tartanak:

1Mózes 49:23-24 23 Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók: 24 De mereven marad kézíve, feszülten keze karjai, Jákob Hatalmasának kezétől, onnan, Izráel pásztorától, Kősziklájától.

Néhány részletes, önmagáért beszélő statisztikai adat azzal kapcsolatban, hogy kikben teljesedtek be a “József fejére szállt” ígéretek, s kiknek a birtokába kerültek “az ég, a mélység, az őshegyek és drága termések” áldásai: 1800-ban az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok még viszonylag jelentéktelen nemzeteknek számítottak a föld népei között, egyik sem volt úgymond nagyhatalom, vagy kirívóan gazdag.

Amikor 1750 ben Angliában kezdetét vette az ipari forradalom, a fejlődés oly gyorsütemű volt, hogy a századfordulóra London a világ pénzügyi és kereskedelmi fővárosa lett. 1803-ban Henry Maudslay bevezette a világ első ipari szerelőközpontját Porstmouth-ban, ahol a brit királyi tengerészet árbócait, kötélzeteit és egyéb szükségleteit gyártották. A brit flotta rövid időn belül az óceánok urává vált. Ezt rohamos fejlődés és növekedés követte, míg Nagy Britannia olyan nemzeti nagyságra és gazdagságra tett szert, amilyet addig nem látott a föld. Az 1800-as évektől a britek uralták a világ óceánjait, s ez így is maradt az elkövetkező másfél évszázadon át. (A második világháborút követően az USA lett a világ legnagyobb tengeri hatalma). A Brit Birodalom kiterjedése szülte meg a szállóigét: „soha nem megy le a nap fölötte”. Miután Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika önállóságot nyert, az angol nép egy nemzetközösséggé vált, ám a tagállamokat a függetlenségük ellenére is összekötötte az angol királyi trón – Dávid trónja. A Brit Birodalom volt az eddigi történelem legnagyobb kiterjedésű birodalma, méretét tekintve több mint ötszöröse volt a Római Birodalomnak. A világ kerek egynegyed részét foglalta magában, és a föld népességének egynegyedét uralta! Az USA-ban hasonló ugrásszerű fejlődés volt látható. Pontosan 2520 évvel az után, hogy Szamária, Izrael fővárosa elesett az asszírok előtt, az USA fővárosa Philadelphiából Washingtonba költözött. 1803-ban több mint 500 millió hektár föld került az USA kezébe a világ legdúsabb termőföldjeiből a Louisiana Vásárlás alkalmával, mindössze öt centért hektáronként. Az észak-nyugati államok és Alaszka megszerzésével pedig hatalmas erdőkhöz és mérhetetlen nagyságú nyersanyagforrásokhoz jutottak. Ebben az időszakban a föld összes főbb tengeri átjárója (ellenségeik kapui) Nagy-Britannia és az USA kezébe volt (Szuezi-csatorna, Panama-csatorna, Gibraltár, Hong Kong stb.).

Virágzás és hanyatlás

Hatalmuk zenitjén, az 1950-es években az USA és Nagy-Britannia együttesen a világ nyersolajának több mint 60 %-át termelték, de 1966-ban ez az arány már csupán 32 % volt. Ekkor bomlott fel a Brit birodalom, s kezdetét vette e két nemzet fokozatos hanyatlása. Erejük teljében a két nemzet szénkitermelése másfélszer nagyobb volt, mint a világ többi nemzetéé együttesen. 1966-ban termelésük már csak 30 %-a volt a világénak. Az angolszász nemzetek 1950-ben a világ acélgyártásának háromnegyed részét produkálták, nyersvasból pedig másfélszer annyit termeltek, mint a világ többi része együttesen. 1966-ban a világ acéltermelésnek már csak 33 %-a volt az ő részük, a nyersvasé pedig csupán 17,8 %. Ugyanekkor a világ nikkeltermelésnek 95, az alumíniuménak 80, a zinkének 70 százaléka volt a kezükben. 1966-ban ez az arány: nikkel 3.6%, alumínium 40.2 %, zink 12.4 %. E nemzeteké volt a világ gumitermelésének kétharmada, uralták a krómkitermelést és domináltak a réz, ólom, bauxit és egyéb nyersanyagok kitermelésében is.

1950-ben a Brit Nemzetközösség termelte a világ aranyának kétharmadát, míg az USA-nak egyedül háromszor annyi aranytartaléka volt, mint a többi nemzetnek együttvéve! De 1966-ban az USA aranytartaléka annyira lemerült, hogy a dollár is veszélybe került (1971-ben megszűnt a dollár aranyfedezete). 1950-ben a világ elektromos áramának kétharmadát az angolszász nemzetek termelték, ez 1966-ban már csak 20.1 % volt. A világ kereskedelmi flottáinak tonnasúlyának kétharmada (1966-ban már csak 32.55 %), a vasutak mérföldhossszának fele (1966-ban már csak 26 %) szintén angolszász kézben volt. Az 50-es években az USA egyedül birtokolta az autógyártás 73 %-át, de 1966-ra már az Egyesült Királysággal közösen is mindössze 55 %-át.

Láthatóan a születésjogi áldások zenitje 1950 volt és 1966-ban már jelentős hanyatlás mutatkozott. Röviden, fordulat következett be, s ez a folyamatos hanyatlás a mai napig tart. Ennek oka az ígéretek természete: bár az áldások feltétel nélkül lettek megadva, azok megtartása már feltételekhez lett kötve. Ahogy az 1960-as évek közepén fokozott ütemben romlott az angolszász népek erkölcse és karaktere, úgy a születésjog áldásai is kezdték őket elhagyni. Mára a világ egykor két leggazdagabb államából a két leginkább eladósodott ország lett. Az USA adóssága 2014-ben meghaladta a 18 trillió dollárt !

Ma az áldásoknak csupán a látszata maradt fenn, az is a teljes eladósodás árán. Az erkölcsi romlás szabad utat nyitott Sátánnak és az őt kiszolgáló luciferiánus elit aknamunkájának. A születési jog áldásait készpénzre váltotta és elrabolta a Sátán zsinagógája. A maradék javakat pedig az idegenek emésztik fel jogtalan módon: “Idegenek emésztik Efraim erejét és ő nem tudja” (Hós. 7:9). Az izraelita népek összeomlásával keletkező nagyhatalmi vákuumot a még egyszer újjáéledő európai fenevad fogja betölteni az antikrisztus uralma alatt. Ennek a régi/új nagyhatalomnak a feje zseniális módon Isten népét okolja majd a világ problémáiért, és elhozza rájuk a nagy nyomorúságot, amikor „senki nem bánkódik József végzetén” (Ám. 6:6).

Záradék:

Isten számos Izraelt házát beazonosító ismertető jegyet adott nekünk a Szentírásban. A próféciai kijelentések ellenére a „fősodratú” kereszténység felekezetei azt a nézetet terjesztik, hogy Izrael tíz törzse vagy végleg eltűnt, vagy pedig régen „visszaolvadt” a zsidóságba. Alkalmanként szóba kerül ugyan egy-egy nyomorúságban tengődő, parányi, harmadik világbeli törzs, amelyről „kiderül”, hogy az elveszett törzsek leszármazottai. Ám az ilyen rövid életű és bulvár jellegű hírek után minden marad a régiben. Mivel a próféciák kiemelt iratai a Bibliának, egy azzal komolyan foglalkozó ember különös figyelmet kell fordítson a próféciákra. E próféciák szerint Isten soha nem felejtette el elsőszülött fiát, Izraelt, a Biblia üzenetének döntő többségét nekik szánja, helyreállításukat eleve elrendelte, és máig gondviselően vezeti útjaikat, hogy beteljesítse bennük akaratát. Ha a Biblia fő témája Isten népének megváltása, akkor mi, az Isten Gyülekezeteiben, Izraelbe beoltott szellemi izraelitákként az Isten szavának szemszögéből értelmezzük e próféciákat, nem pedig a világi gondolkodású és csak névleges keresztények érdektelen álláspontjai alapján. Egy komoly bibliakutató a Szentírás üzenetének minden aspektusát fel kívánja tárni, hiszen miként közvetíthetné az egyház az isteni akaratot és rendet a világ számára, ha maga sem érti azt meg. Ha bárki a zsidókban kívánja fellelni, vagy rájuk akarja vonatkoztatni az Izrael házához szóló próféciai üzeneteket, az tévúton jár és másokat is félrevezet. Izrael népeit hamarosan szörnyű tragédiák sora fogja érni: háborúk, éhezés, üldöztetések és végül a nemzeti fogság.

Vannak, akik körmük szakadtáig küzdenek azon tény ellen, hogy a bibliai Izrael messze több népet foglal magába, mint csupán a zsidó népet. Ádázul kardoskodnak amellett, hogy a zsidó nép mind a tizenkét törzset magában foglalja. E nézet képviselői azt tartják, hogy amikor a zsidók visszatértek Júdeába a babiloni fogságból, akkor az elveszett tíz törzs maradéka is visszatért velük, s nemes egyszerűséggel ezzel a könnyen cáfolható kijelentéssel le is zárják a témát. Pedig, ahogy a világ egyre gyorsabban sodródik a népek ítélete felé, úgy egyre fontosabbá válik számunkra az, hogy megértsük a próféciák szándékolt üzenetét. Az ítélet az Isten házával kezdődik (1Pét. 4:17), és a nagy nyomorúság üldöztetést hoz Isten fizikai és szellemi népére. A fizikai Izrael esetében ez megtérést és végül hazatérésüket eredményezi.

A születésjogi áldások részét képző „áldott az, aki téged áld, és átkozott, aki téged átkoz” ígéret Izrael házát illeti. Ez nem egy mantra, hanem egy sokatmondó ígéret: Aki ugyanis a tudatlansága folytán egy hamis „Izraelre” vonatkoztatja ezt és azt „áldja”, miközben az igazi izraeliták üldöztetésén örvendezik, az maga is átok alá kerül. Akik viszont irgalmat gyakorolnak az izraeliták felé az eljövendő holocaust (Jer. 31:15) idején, maguk is kegyelmet nyernek Istentől.

Legyünk hát valóban a testvéreink megtartói, mert Isten megbünteti a népét sanyargató nemzeteket. A 80. zsoltár bemutatja, hogy JHVH szeretetteljesen pásztorolja Izrael házát, és ha bennünk ennek az Istennek a Szelleme él, akkor ugyanezt a szeretetet érezzük mi is az Ő testi népe iránt. 

Az Isten Gyülekezetei teljes hangon és a próféciák megértésével járó felelősség tudatában, erővel és hatalommal hirdeti mindezt, az Isten elrendelt akaratában! ÁMEN!