CoG

A szellem halhatatlansága?

 A fősodrású vagy "történelmi egyházak" szektáknak és eretneknek minősítik azokat a felekezeteket, amelyek eltérnek az általuk "keresztény ortodoxiának" nevezett kitételektől. Ez többek között a lélek, illetve a szellem halandóságát illető tanítások esetében is így van. Már emiatt is szükséges tisztában lennünk azzal, hogy mi is ténylegesen az eredeti keresztény ortodoxia, s valójában kik tértek el attól? Ebben a rövid írásban az őskeresztények erre vonatkozó doktrínális álláspontját vázoljuk fel, vagyis azt a valós bibliai ortodoxiát, amit Krisztus követői képviseltek. Csak az i. sz. harmadik századtól, az egyház lassú elpogányosodásával és a katolikus frakció térnyerésével változott meg radikálisan több bibliai tantétel. A pogány eredetű "halhatatlan lélek" tana is ekkor nyert teret, és a mai napig meghatározó tantétele a kereszténnyé átnevezett babiloni misztériumvallásnak. 



Church of God
Email:
p.poli@mailcity.com

Copyright © 2010. Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

 

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Webcímünk: www.churchofgod.hu


 

A halhatatlan szellem az ősi pogány hitvilág szüleménye, ami ellentmond a kinyilatkoztatott isteni igazságoknak

A halhatatlan lélek (vagy szellem) tanának eredetét az ősi pogány kultuszokhoz vezethetjük vissza, nem a Biblia tanításaihoz. Még egy felületes történelmi áttekintés is elégséges ahhoz, hogy lássuk, az ókori babiloniak, egyiptomiak és egyéb pogány nemzetek hittek a halál utáni, vagy túlvilági örök életben. Az egyiptomiak hiedelme szerint pl. élt valaha egy Ozirisz nevű isten, aki miután meghalt, csodálatos módon feltámadt, majd a mennybe került, ahol aztán vég nélkül, örökké él. Az egyiptomiak teológiája szerint ez az Ozirisz aztán a közemberek számára is elérhetővé tette az örök életet. Hiedelemük szerint, amikor az ember meghal, akkor lelke a mennybe száll, ahol egy ítéleti teremben Ozirisz trónja és a neki asszisztáló negyvenkét alisten elé kerül, amikoris életének tetteit egy mérlegre helyezik, és azáltal elbíráltatik "lelkének" örök sorsa.  Amennyiben a lélek erre megfelelőnek ítéltetik, akkor Ozirisz mennyei birodalmába léphet. Ha pedig nem, akkor pokol mélyére vetik, ahol darabokra tépi egy "Megemésztő" néven ismert női istenség.

Ez a nézet, vagy ennek változatai ismertek voltak szerte az ókori világban, és a misztériumvallások szerves részét képezték. A nézet egyetemes elterjedését mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a mexikói maya indiánoktól Kínán át, Afrikáig és Észak-Európáig minden pogány nép hitének részét képezi a halál utáni túlvilági életbe vetett hit. Az ókori embereket megfogta az, hogy a gazdag és szegény, híres és közember egyformán elnyerheti az örök mennyei létet, amihez csupán az adott vallás rítusait kell követniük.

Az emberben mindig élt egyfajta remény azzal kapcsolatban, hogy elkerülheti a halált, hiszen maga Isten teremtett bennünket olyan lényekké, hogy foglalkoztasson bennünket az örök sorsunk (Préd. 3:11). Természetesen az ember önmagától képtelen megfejteni azt, hogy mi is bontakozik ki valójában abban az Isten által megalkotott tervben, amelyet hosszú korszakokon át visz véghez abból a célból, hogy elnyerjük az örökkévaló létet. A Szentírás határozottan nyilvánvalóvá teszi, hogy "a titkok azok a mi Istenünknek JHVH-nak a dolgai"(5Móz. 29:29), amit csak akkor ismerhetünk meg, ha Ő az akarata szerint kinyilatkoztatja számunkra. Az Istentől elvágott emberiség Sátán szellemi uralma és befolyása alá rekesztve megszülte a maga elméleteit az ember örök sorsával kapcsolatban. Az így kialakult különböző pogány vallások és filozófiai nézetek ezt az örök sors ismerete iránti benső vágyat próbálták kielégíteni Sátán édenkerti nagy hazugságára (1Móz. 3:4-5) alapozva.

Az élet és halál misztériumaival kapcsolatban csakis a mindenséget megteremtő egyedül igaz Isten tudja megadni a valós válaszokat. És ez a mindenek fölött álló Lény kinyilatkoztatja számunkra az igazságot az általa sugallott Szentírásokban (2Tim. 3:16). A közhiedelemmel ellentétben ez a Szentírás nem tanítja azt, hogy a megmentett emberek szelleme a mennybe kerül haláluk után, sem azt,  hogy jutalmuk a mennyország lesz. A Biblia azt tanítja, hogy a halálból csak a feltámadás által lehet újra élni, valamint az Isten országa a földre jön el, amikoris választottai Jézus Krisztussal uralkodnak majd a földön ezer esztendeig (Jel. 3:21; 5:10; 11:15). Azon túl pedig Új föld és új menny teremtetik majd a régiek helyébe, s maga az Atya is arra az új földre teszi lakhelyét (Jel. 21:3,22), illetve az univerzum központját.  A Szentírások szerint az Isten fiai nem egy mennyei lakhelyet, hanem a világmindenséget öröklik (Róm. 8:17; Héb. 1:1-2, 2:5-11; Jel. 21:7), aminek az új föld lesz a központja.

 

A héberek hitvilága és a halhatatlan szellem tana

A halhatatlan lélekbe vetett hit az ókori Egyiptomban és Babilonban vált vallási tanná. A héber Szentírás egy ettől merőben eltérő képet nyújt a halottak állapota felől, s ezt a judaizmus hivatalos képviselői is hangoztatják:

"Az a nézet, miszerint a test enyészete után a lélek tovább él, egy spekuláció … a Szentírásban nincs ilyen tanítás  … A halhatatlan lélekbe vetett hit a görögökkel való kapcsolat által [a hellenizmus hatása alatt] került a zsidókhoz, elsősorban Platón filozófiája által, aki ennek a fő terjesztője volt, s aki a babiloni és egyiptomi nézeteket furcsán egybeolvasztó ofíri és eleusiniani misztériumok átvételével jutott erre a meggyőződésre" (Jewish Encyclopedia, 1941,  6. Köt. "A lélek halhatatlansága" címszó, 564., 566. oldalak).

Az ókori értelmiségi körökben Platón (Kr. e. 427-347) görög filozófus, Szókratész tanítványa terjesztette el azt a nézetet, hogy a halál beálltával az ember lelke/szelleme elválik a testtől, és onnantól örökké él. Mint már láttuk, Platón ezt maga is a korábbi pogány misztériumokból kölcsönözte. Később ez a nézet gyors befogadást nyert a filozófiai és intellektuális körökben szerte a hellenizált világban, s ennek hatása a korabeli zsidóság gondolkodását is nagyban befolyásolta:

"Többé vagy kevésbé, de mindannyiunkat befolyásolt az a görög, platóni elgondolás, miszerint a test meghal, de a szellem az örökké él. Ez az elgondolás teljesen ellentmond az izraelita felfogásnak, és azt sehol nem is találhatjuk meg az Ószövetségben. (Jewish Encyclopedia 1960, 2. köt. "Halál" címszó, 812. old.).

A halhatatlan lélek tana tehát nem volt része a héberek biblikus felfogásának, és csak a hellenizmus erőteljes nyomása alatt nyert teret a korabeli zsidó gondolkodásban. Ám amint azt a fentebbi, hivatalosnak mondható zsidó források is kihangsúlyozzák, a Szentírások nem támasztják alá a nézetet. Bár az egy adott tény, hogy a zsidók közül is sokan elfordultak a bibliai tanításoktól, és rájuk is nagy hatással voltak a pogány filozófiai nézetek, sőt valláselemek is (lásd a Mózestől a rabbikig című írást), mindez azonban nem változtat azon, hogy a tan nem biblikus eredetű.

 

A keresztények régen és ma

De mi a helyzet a kereszténységgel? És ezalatt most az eredeti apostoli őskeresztények tanait kell értenünk,  nem pedig az erősen elpogányosodott "fősodrú" kereszténység nézeteit. Mit vallottak a korai keresztények; a héber Szentírások tanításait, vagy a pogány misztériumvallások és filozófiák tantételeit követték? Az alábbiakban rendkívül tanulságos lesz látni azt, hogy mit képviseltek ezzel kapcsolatban a Krisztus utáni első két évszázad keresztényei.

Amennyiben az őskeresztények valóban azt tanították, hogy a testet a halál beálltával elhagyja az ember szelleme (vagy helytelenül fogalmazva a lelke), és teljes tudatának birtokában vagy a mennybe, vagy pedig a pokol szenvedéseire kerül, akkor az valóban keresztény ortodoxia, s minden ettől eltérő tanítás valóban eretnekségnek nevezhető. Ha azonban az apostoli és őskeresztény egyház a biblikus héber hagyományokat követve a test és lélek teljes halálát, s az abból való feltámadást tanította, akkor a fősodratú, vagy történelmi egyházak azok, akik elkövetik azt a komoly vétket, amivel másokat vádolnak meg. Vagyis ők tértek le a keresztény ortodoxia útjáról, és követnek pogány nézeteket!

Ennek fényében talán vizsgáljuk is meg a korai keresztény tanítók véleményét a szellemnek a test halála utáni állapotára vonatkozó tanításaival kapcsolatban. Kezdjük Ireneusszal, aki János apostol második generációs tanítványa volt, s egyben az egyik legjelentősebb korai "egyházatya", akinek számos írása fennmaradt:

"Némelyek azok közül, akik ortodoxnak mondatnak,  túlmennek azon az előre meghatározott terven, ami az igazak felmagasztalását illeti, és tudatlanok azzal kapcsolatban, hogy milyen eljárás alapján kell felnevelődniük a romolhatatlanságra. Ily módon eretnek véleményeket táplálnak magukban. Mert az eretnekek a test üdvösségét be nem fogadva, azon a meggyőződésen vannak, hogy a halál után azonnal felkerülnek a mennyekbe. Így tehát azok a személyek, akik elvetik a teljes ember [test, lélek és szellem] feltámadását, és mindent megtesznek azért, hogy az kikerüljön a keresztény tanrendből, semmit nem tudnak a feltámadást érintő [megváltó] tervről. Mert a maguk választásából kifolyólag nem kívánják megérteni, hogy ha valóban úgy lenne, ahogy ők állítják, akkor maga az Úr - akiben állítólag ők is hisznek - sem kelt életre a harmadik napon, hanem kimúlásakor azonnal a magasba szállt, testét a földön hátrahagyva. De a tény az, hogy az Úr három napon át a holtak birodalmában lakozott, ahogyan Jónás három napot és három éjjelt töltött a nagy hal gyomrában (Máté 12:40) … Dávid pedig eképp prófétált felőle: 'Kiragadtad lelkemet az alvilág [sír] mélyéből.' És miután harmadnap felkelt, ezt mondta Máriának: 'Ne érints meg engem, mert még nem mentem fel az Atyához (János 20:17). … Hogy ne lennének ezek az emberek zűrzavarban akkor, amikor azt állítják, hogy a belső ember [lélek] itthagyva a testet, felszáll a legmagasabb mennyei helyre? Mert amiképpen az Úr 'a halál árnyékába került' (Zsolt. 86:23), ahol a holtak szellemei voltak, és azután feltámadott testében, majd a feltámadás után a mennybe vitetett, világos tehát, hogy a tanítványainak szellemei szintén a láthatatlan helyre kerülnek [Hádesz, halál, sírgödör] … és ott maradnak a feltámadásig, várva azt az eseményt. Akkor visszakapják testüket, és teljes testükben kelnek fel, ahogyan az Úr felkelt, ők is az Isten jelenlétébe fognak kerülni. Ahogyan Mesterünk sem azonnal mennybe szállt, hanem megvárta a feltámadásának idejét, úgy [halálunkban] mi is várjuk a feltámadásunk idejét.

Amennyiben tehát egy bizonyos ortodox egyénnek a véleményei eretnek eszmefuttatásból fakadnak, mindkét fél [a hirdető és a hallgató is] tudatlan marad az isteni leosztást (diszpenzációt), valamint az igazak feltámadásának titkát illetően, és a földi királyságot illetően is, ami pedig a romolhatatlanság kezdete; e királyság által, mindazok, akik érdemesek lesznek, fokozatosan rávezettetnek az isteni természet felvételére." - (Iraeneus, Against Heresies, 5. könyv (kiemelés hozzáadva))

Amint látjuk, a fentebbiekben Ireneusz igen egyértelműen ítéli meg azt az "ortodoxiát", amit ma a történelmi egyházak képviselnek. Az ő szavait már csak azért is érdemes megfontolni, mert Polikárpnak, János apostol tanítványának és a keleti egyházak vezetőjének volt a követője. Történelmi tény, hogy az őskeresztények és a korai egyházatyák azokat nevezték eretneknek, akik hittek abban, hogy a testük halála után a szellemük azonnal a mennybe kerül, és ott örökké élni fog! Keresztény körökben a lélek halhatatlanságának a tana csupán a harmadik században nyert igazán teret, mégha a felszín alatt jelen volt már sokkal korábban is, akik ellen pl. Ireneusz is fellépett. Ma már paradox módon a valós eretnekek ítélik eretneknek mindazokat, akik ragaszkodnak a bibliai tanokhoz.  A modern egyházak dogmatikája szerint Ireneusz vallott eretnek nézeteket, holott ő az apostoli tanításokat követte és hirdette. 

Természetesen Ireneusz nem az egyedüli olyan egyházatya volt, aki eretnekségnek minősítette a halhatatlan lélek pogány eredetű dogmáját. Ugyanezt tette Justin Martyr is, aki szintén egy jelentős korai egyházatya volt a második században, aki hasonló módon ítélte meg azt a tanrendet, ami később a "keresztény egyház" elfogadott tanaivá vált:

"Azok, akik a helytelen állásponthoz ragaszkodnak, azt mondják, nincs testben való feltámadás . . . Amint az igavonó ökrök esetében, ha az egyik vagy másik kiszabadul az igából, akkor egyik sem tud szántani tovább; hasonlóan, sem a lélek, sem a test nem képes önmagában cselekedni, ha megbomlik az egység igája . . . [értsd: a lélek vagy szellem nem képes önálló aktív létre].

Mert mi más az ember, mint egy értelemmel felruházott állat, aki testből és szellemből áll? A szellem maga az ember? Nem; az az embernek a szelleme. Vagy a test lenne az ember? Nem; azt csupán az ember testének nevezik. Márpedig ezek egyike sem nevezhető [önmagában] embernek, hanem csak az, amit e kettő együttesen alkot, nevezhető annak, és Isten, aki az életre és feltámadásra hívja el az embert, nem csupán egy részelemét hívja el annak, hanem a teljeset, ami a szellem és a test . . . Nos, ők azt mondják, hogy a szellem romolhatatlan, lévén Isten része, s Tőle eredő. . . . Akkor azonban milyen köszönet illeti Őt, és miféle erőt és jóságot nyilvánít meg, ha azt szándékozza megmenteni, ami természeténél fogva eleve megmenekül. . . . annak nem jár köszönet, aki azt menti meg, ami az övé; met azzal csak önmagát menti meg. . . . Miként élesztette fel Krisztus a halottakat? A szellemüket, avagy a testüket? Nyilvánvalóan mindkettőt. Ha a feltámadás csak szellemi, akkor annak velejárójaként az általa feltámasztott halott testének láthatóan külön kellene feküdni, a szellemnek pedig önmagában és attól külön élnie. De ezt nem így tette, hanem a testében támasztotta fel. . . . Miért tűrjük tovább az effajta hitetlen vitákat, és nem fogjuk fel, hogy visszahanyatlunk akkor, amikor az olyan érvekre figyelünk, miszerint a szellem halhatatlan, de a test halandó és képtelen a feltámadásra. Mert ezt hallottuk Platóntól, mielőtt az igazság ismeretére jutottunk. Ha a Megváltó ezt mondta volna, és csak a szellem megváltását hirdette, akkor ugyan mi többet mondott és hozott el számunkra azon túl, amit már Platóntól is hallottunk? - (Justin Martyr, Dialógus Tryphóval, 80. Fej.)

Justin tehát egyáltalán nem tartotta bibliai és keresztény eredetű tanításnak azt a nézetet, miszerint a halál után a szellem azonnal a mennybe kerül. Ehelyett ő is a pogány platónizmusban látta e tan gyökereit, elvetve azt egészében. Justin a Dialógusban egyébként elsősorban azon gnosztikus nézetek ellen emelt szót, amelyek tagadták a test feltámadását. A modern kereszténységgel némileg más a helyzet, hiszen egy rendkívül furcsa és önellentmondásos állapot jellemzi: egyrészt a hitvallásaik részévé tették a test feltámadásában való hit szükségességét, ugyanakkor azt tanítják, hogy a test halála után az ember szelleme a teljes tudatának birtokában azonnal üdvözül és a mennybe kerül. Véleményük szerint ez a szellem (amit ők általában léleknek neveznek) tovább él annak ellenére, hogy a testtől megvált, és ez mégis a valós, teljes személy. Ezt a nézetet úgy az apostolok, mint a korai egyház írói, jelesül Ireneusz és Justin is nyersen pogány tannak titulálták. 

Justin Martyr Tryphóval folytatott dialógusa példaértékű diskurzus, hiszen a lehető leghatározottabban elutasítja azt, hogy a halhatatlan szellem tanának bármi köze van a bibliai kereszténységhez. Justin odáig ment, hogy egyféle mércévé tette a halhatatlan szellem tanát, ami elválasztja az igaz keresztényeket a hamis hívőktől:

"Mert ha olyanokkal találkozol, akiket keresztényeknek neveznek, de nem vallják a feltámadás igazságát és káromlást követnek el Ábrahám, Izsák és Jákob Istene ellen; akik azt mondják, hogy a halottak nem támadnak föl, és a lelkeik a halált követően a mennybe vitetnek: ne véld azt, hogy ők valóban keresztények; csakúgy, ahogy a józan ítélőképesség birtokában senki nem mondaná azt sem, hogy a szadduceusok, vagy hasonló szekták, mint a genistaeusok, meristaeusok, galileusok, hellenisták, farizeusok, baptizmálók azok zsidók, holott csak zsidóknak neveztetnek, csupán ajkaikkal imádva Istent, ahogy ezt Isten maga kijelentette, miközben szívük messze állt Őtőle. De nekem és a többi, minden ponton helyesen gondolkodó kereszténynek bizonysága van arról, hogy lesz a halottaknak feltámadása, és lesz ezer év Jeruzsálemben, ami akkor újraépül, felékesedik és naggyá lesz téve, ahogy azt a próféták, Ezékiel és Ézsaiás is kijelentették. Továbbá azt is felfogjuk, hogy ‘Az Úr napja’ kifejezés kapcsolatban áll az itt beszéltekkel." (Dialógus Tryphóval,  80. fej. Ante-Nicean Fathers, 1. köt. 239. old.)

E téren még Tertulliánus (i.sz. 160-220), "a nyugati kereszténység atyja" sem értett egyet azzal a nézettel, amit ma keresztény ortodoxiának neveznek egyesek. Való igaz, több más tekintetben már Tertulliánus is eltért az erdeti apostoli tanításoktól, ennek ellenére még ez az "őskatolikus" is elvetette azt a nézetet, miszerint a szellem a halála után hátrahagyja a testet, és azonnal a mennybe száll. Az Értekezés a lélekről című munkájában kijelentette: "Platón önkenyesen utalta ki a szellemeket a mennybe" (uo. 55. fej.). Ugyanitt rámutatott arra is, hogy Krisztus maga sem ment a mennybe közvetlenül a halálakor:

"[Krisztus] meghalt, ahogy a Szentírás mondja (1Kor. 15:3) és ugyanezen Írások szerint el lett temetve. … Hádeszben [a sírban] maradt egy halott ember formájában és állapotában; s nem emelkedett a mennyei magasságba, mielőtt a föld mélyébe ereszkedett … "

Tertulliánus szintén a feltámadásban látta az igazságban meghalt emberek reményét:

"Mi hát a különbség [kérdik ők] a pogányok és keresztények között, ha egyazon börtön [sír] vár rájuk, amikor meghaltak? Csakugyan, miként is kerülhet a szellem fel a mennybe, ahol már Krisztus az Atya jobbjánál ül, amikor az arkangyal harsonája még nem is szólalt meg az Isten parancsolata szerint? És amikor még nem ragadtattak fel azok sem, akiket az Úr eljövetele a földön ér, hogy az égben találkozzanak Vele azokkal együtt, akik Krisztusban haltak meg, s először támadnak föl? (1Tessz. 4:13) Amikor a világ valóban elmúlik, akkor nyílik majd meg a mennyek  országa ...." (Értekezés a lélekről 55. fej.)

És végül, hivatkozásra érdemes még egy további korai egyházatya, Hippolytus (170-236) is, aki szintén a leghatározottabb módon vetette el a halhatatlan szellem tanát:

"De beszélnünk kell a Hádeszről is, ahová úgy az igazak, mint az igaztalanok [gonoszok] kerülnek . . . Az igazak megkapják a romolhatatlan és maradandó Országot, bár ők jelenleg a Hádeszben marasztaltatnak, de nem ugyanazon a helyen, ahol a gonoszok . . . Ennyit a Hádeszről, ami mindenki szellemét őrizetbe veszi, addig az ideig, amit Isten meghatározott; és azután véghez viszi mindenki feltámadását, nem akként, hogy szellemüket egy másik testbe helyezi, hanem saját testüket támasztja fel" (Platón ellen, az Univerzum teremtéséről 1, 2).

Miután láttuk a korai egyház nézőpontját a kérdésben, eldönthetjük azt, hogy kinek van igaza a sokat említett ortodoxiát illetően.

Mindemellett el kell ismernünk, hogy még a modern teológusok közül is többen felismerik a nagy egyházak halállal és a szellem továbbélésével kapcsolatos, jól bevett, és kitartóan erőltetett tanításainak bibliai alaptalanságát. Sőt, nem csupán felismerik, de hangoztatni merik azt, hogy a valóságban ezek pogány eredetű és gnosztikus tanítások, amik csak a Krisztus utáni harmadik évszázadban nyertek igazán nagy teret! A Keresztény Dogmatika című munka pl. elismeri a jelenlegi helyzet kialakulásának okait:

"... az a hellenizálódási folyamat, amellyel a kereszténység magáévá tett számos görög [pogány] elméletet, egy más irányvonal követéséhez vezetett, ahol az eszkatológiai reményt már a hellenisztikus kategóriák szerint fejezték ki. Ireneusz ezt mondta: 'Kifejezésre jutott, hogy [Jézus] tanítványainak szellemei - akikért az Úr mindent elszenvedett -, az Isten által nekik szánt láthatatlan helyre mennek, és ott maradnak a feltámadásig, várva annak eljöttét. Akkor megkapják testüket és felkelnek a maguk teljességében, vagyis testükben, ahogyan az Úr is feltámadott, és akkor Isten jelenlétébe mennek.' Ireneusz kijelentései magukbafoglalják egy bizonyos lakhely [tárhely] vagy purgatórium elméletét, ahol a holtak szellemei maradnak az egyetemes feltámadásig. Ezt nem ítélhetjuk meg a bibliai tanításoknak ellentmondó nézetként, mivel az állítás lényegében antignosztikus. Ireneusz ellent akart állni azon gnosztikus nézetnek, miszerint a földi élet végével a szellem azonnal a mennyei lakhelyére költözik. Mivel a korai atyák küzdöttek az ellen a pogány elgondolás ellen, hogy az emberi lény egy része halhatatlan, számukra fontos volt kifejezést adni annak, hogy a halállal nincs egyenes vonalú út az Istenhez. Amikor meghalunk, az életnek vége." (CHRISTIAN DOGMATICS, BRAATEN/JENSON, VOL. 2. Köt. 503. o.)

Talán külön ki kell hangsúlyozni, hogy a fenti sorokat éppen a fősodratú kereszténység egyik jeles képviselője, Hans Schwartz, a németországi Regensburgi Egyetem teológiai professzora írta. 

Az utóbbi időkben valóban úgy tűnik, hogy a keresztény világban egyre növekszik azoknak a teológusoknak a száma, akik elvetik a hagyományos menny és pokol nézeteit, illetve a halhatatlan lélek/szellem tanát. Az elmúlt korszakokban, de még néhány évtizeddel ezelőtt is, a nagy, "történelmi egyházak" kizárólagos előjoga volt a keresztény dogmatika alakítása. A digitális korszakban azonban lehetősége van az átlagembereknek is olyan kutatómunkát végezni, majd azok által felismerésekre jutni, ami korábban nem állt rendelkezésre. Az elérhető információk pedig világossá teszik a hagyományos kereszténység nagy hiányosságait. Emiatt talán időszerű lenne a bevett nézetek felülvizsgálata, és egy mindent átfogó reform megindítása a kereszténység jövőjének érdekében. Már csak azért is, mert a hagyományos kereszténység erőteljes hanyatlásnak indult.  És néhány éleslátó teológus meg is meri ezt tenni.

Alan Richardson pl. ezt írja  a Theological Word Book of the Bible 111-112. oldalain:

"A Biblia írói következetesen kitartottak azon meggyőződésük mellett, hogy a teremtett rend egyedül az Isten szeretetének és bölcsességének köszönheti a létét, s ez a rend lényegében jó. Eképpen nem tudták befogadni azt, hogy a halál után létezik egy testtől független élet [ellentétben a sok millió mai kereszténnyel, akik egyházaik tanításainak köszönhetően hisznek ebben!] Az Írás azt mondja: "mezítelennek ne bizonyuljunk" - 2Kor. 5:3. A megújulás a test és a lélek intim egyesülésével jön el, vagyis azzal, amit az emberi létként ismertek.  Ennélfogva a halált a teljes ember halálának tartották, s így az olyan kifejezések, mint a "haláltól való szabadság", a "romolhatatlanság" és "halhatatlanság", csakis annak az ismeretnek a fényében értelmezhetők, hogy egyedül Isten birtokolja a halhatatlanság állapotát (1Tim. 6:16). Az ember nem birtokolja önmagában a halhatatlanságot, ahhoz, hogy legyőzze a halál pusztító erejét, annak az Istennek az ajándékaként kell megkapnia, aki 'feltámasztotta Krisztust a halálból', s le kell vetnünk a romlandóság ruháját, hogy romolhatatlant öltsünk magunkra (1Kor. 15:53-54). Mindezt egyedül Jézus Krisztus halála és feltámadása teszi lehetővé az ember számára (2Tim. 1:10), csakis ezáltal van biztosítékunk arra, hogy diadalt aratunk az emberiség egyetemes sorsa, a romlandóság fölött."

Azt az élet és halál kérdéseivel kapcsolatban kialakult alapvető zűrzavart, ami annyira átitatta a hagyományos kereszténységet, talán Dr. Paul Althaus fejezi ki legragyogóbban a Martin Luther teológiája című könyvében (The Theology of Martin Luther, Fortress Press, 1966, 413-414. oldalak):

"A korai egyház reményének fókuszában az Utolsó Napon történő feltámadás állt. Ekkor kelnek föl örök életre az első feltámadók (1Kor. 15; Fil. 3:21). Ez a feltámadás az emberrel történik meg, nem csak az ember testével. Pál a feltámadásokról beszélve a 'holtak feltámadását' említi, nem a 'test feltámadását'. A feltámadás mibenlétének megértése értelemszerűen magával vonja annak megértését is, hogy a halál a teljes emberre kihat …. Így [a hagyományosított "ortodoxiában"] a bibliai koncepciókat felváltották a hellenizmus elképzelései és a gnosztikusok dualitása. Az az újszövetségi képlet, miszerint a feltámadás a teljes embert érinti, helyet adott a halhatatlan lélek tanának. Ezzel az Utolsó Nap elveszti a jelentőségét, hiszen lelkek [szellemek] hosszú idővel annak eljövetele előtt elnyerték mindazt, ami örökre meghatározza sorsukat. Ugyanezen oknál fogva  Jézus Krisztus visszatérésének eszkatológiai jelentősége is elhalványul. E között a hiedelem és az újszövetségi hit, remény között óriási különbség van."

Ezt a különbséget talán legjobban a temetéseken elhangzott gyászbeszédek tükrözik, ahol a prédikátorok olyan keresztény tanoknak álcázott platónizmust szónokolnak, amiket úgy az ókeresztények, mint a jobban informált modern hittudósok is egyformán tagadnak.

Az egy rejtély, hogy mindez miért nem szivárog le a laikus hívők szintjére is, akik kitartóan a legbuzgóbb terjesztői a halhatatlan szellem tanának a nyilvános fórumokon.

Ha a különböző pogány elméleteket Krisztus nevében hirdetjük és adjuk tovább, az elvezethet-e bennünket (s azokat, akiknek ezt adjuk át) az üdvözítő igazság ismeretére? A keresztények a legkülönbözőbb pogány tanokból, szokásokból és babonákból lettek elhívva az igazság megismerésére. Mennyire lehet helyénvaló az igazságot elvetni, s helyébe azt a pogányságot tenni, amelyből eleve ki lettünk vezetve? A korai keresztények a legkisebb mértékben sem voltak megalkuvók, és antikrisztusi tannak, Sátán elsőszülötteinek nevezték azokat, akik ragaszkodtak a pogány hiedelmekhez, és elvetették a feltámadás tanát:

Polikárp levele a filippibeliekhez 7:1 Mert mindaz, aki nem vallja meg, hogy Jézus Krisztus eljött a testben, az antikrisztus"; és aki nem vallja meg a kereszt tanúbizonyságát, az az ördögtől való; és aki az Úr igéit a maga igényeinek megfelelően meghamisítja, és azt mondja, hogy nincs feltámadás, sem ítélet, az a sátán elsőszülöttje.

Az nem mentség és nem is elégséges, hogy a krédók magukban foglalják a feltámadás tanát, ha a hitük tárgya továbbra is a halhatatan szellem és annak mennybemenetele marad. A halhatatlan lélek/szellem tanát egyszersmindenkorra fel kell tárni annak, ami: egy értelmetlen és alattomos pogány hiedelem, ami megfoszt bennünket a valós bibliai üzenet legfontosabb igazságaitól. Krisztus kereszthalált halt a mi bűneink miatt, ezzel fizette meg a jogos elégtételt, nem pedig örök pokoli kínszenvedéssel. Három nap után feltámadt, s csak a halálból való feltámadása óta él valóban örök életet.

 

Krisztus azzal váltott meg bennünket a bűn jutalmától, amit ártatlanul elszenvedett bűneinkért

A dolog nagyon is egyszerű és érthető. Amennyiben a bűn jutalma valóban az örökreszóló pokoli kínszenvedés, akkor Krisztusnak ma és mindörökké a pokolban kellene szenvednie miattunk. Legyen ez bármennyire is logikus és egyszerű, a legtöbb agyoniskolázott és képzett felekezeti teológus szellemileg vak ennek felfogására. A dolog azért is egyszerű és egyértelmű, mert a Szentírás kategorikusan kijelenti azt, hogy mi a bűn zsoldja, jutalma – a halál (Róm. 6:23). A Szentírás azt is közli velünk, hogy Krisztus pontosan és kielégítő módon fizette meg helyettünk ezt a bírságot. Nagyon jól tudjuk azt is, hogy amikor Krisztus áldozati halált halt értünk, az a halál nem örökre szóló halál volt, hiszen egy rövid időn belül, pontosan három teljes nap után feltámadt a halálból. Ám mivel teljességgel megfizetett a mi bűneinkért, a bűn zsoldja nem lehet az örök halál.

A halhatatlan szellem egyik leggyakrabban idézett bizonyítéka a Jelenések 20:10:

Jelenések 20:10 Ekkor a vádlót, aki eltévelyítette őket, belevetették a tüzes és kénköves mocsárba, ahol a fenevad és a hamis próféta voltak. Ott fognak kínlódni nappal és éjjel az örök korok korain keresztül.

Amennyiben a bibliafordítások minden esetben hiánytalan pontossággal adnák vissza az eredeti nyelvek szavainak értelmét, akkor látnánk, hogy az aion szó olyan időtartamot jelent, amelynek van egy adott kezdete, és van vége. Ez sokat segítene a szövegek valós üzenetének megértésében. Talán a Jelenések 14:11 lenne a legjobb példa arra, hogy milyen rettenetes félreértéseket okoztak a rossz fordítások, amelyek szerint azok, akik magukra veszik a fenevad bélyegét, tűzzel és kénkővel kínoztatnak "mindörökkön-örökké". Általában ez az elsődleges igerész, amellyel "alátámasztják" az örök pokoltűz tanát, holott a pontos fordítás szerint a kínlódás füstje száll fel, s lesz jelül a korszakok korszakain át. Ez azonban egy véges idő. Eljön az idő, amikor még a Tofat, vagyis a gyehenna is szentté válik Isten számára (Jer. 7:31-32). De miért is ne lenne így, hiszen az egész föld és a mennyek újjáteremtődnek!

A görög aion jelentése korszak, így jelenthet egy rövid időt, és jelenthet egy hosszú időszakot is (lásd A korok Terve című írást).

Sokan mégis nemes egyszerűséggel valahogy így állnak a dologhoz: "Az én Bibliámban az áll, hogy 'örökké', és énnekem ez elég." Legyen így, ha valaki egy félrefordított szóban kíván hinni, de az eredeti szó akkor sem fog örökké-t jelenteni. Ez egy bizonyított tény.

Az egyedüli örök, ami bennünk van, az az örökké élő Istennek a Szelleme (nem az emberi szellem önmagában). Az által a Szellem által fogunk mi is örökkön át élni. Amennyiben a bűn fizetsége valóban az örök pokoltűzben való szenvedés, akkor mindannyian bajban lennénk, mert az lesz a sorsa minden embernek, aki valaha is elkövetett akár egyetlen vétket. Azt a fizetséget ugyanis soha senki sem fizette meg értünk.

Annak ellenére, hogy a legtöbb "keresztény" felekezet tanítása szerint a bűnös emberek a pokolba, vagyis tűzben való örök kínszenvedésre kerülnek, ha nem fogadják be szívükbe Jézus Krisztust, a Biblia sehol nem állít ilyet. A Szentírás szerint a bűn zsoldja nem a pokoltűzben való örök szenvedés, "a bűn zsoldja a halál (Róma. 6:23)."  Az örök élet pedig Isten ajándéka (Róm 6:23), vagyis azt nem birtokoljuk eleve! Ezért tapasztalta meg értünk Jézus Krisztus a keresztfán azt a halált, amit a mi bűneinkért vett magára, megfizetve "az utolsó fillérig" (Mát. 5:26)!

Jézus így figyelmeztette az embereket: "Ne féljetek azoktól sem, akik a testet megölik, de a lelket megölni nincs hatalmukban! Féljétek inkább azt, akinek a lelket is, testet is hatalma van a gyehennán elveszteni!" (Máté10:28). Pál apostol hasonlóképpen nyilatkozott:

Róma 6:20-21 20 Hiszen amikor a vétek rabszolgái voltatok, szabadok voltatok az igazságosságtól. 21 Mi gyümölcsötök volt akkor? Olyan dolgok, amiket most szégyelltek, mert azok vége halál.

2Tesszaloniki 1:9 Ezek [az engedetlenek] örök veszedelemmel (elveszejtéssel) fognak lakolni, mellyel az Úr orcája és dicsőséges ereje fogja őket igazságos ítéletképpen sújtani.

Vannak olyan felekezetek is, amelyek szerint a bűn következménye az örök halál. Valójában ez sem teljesen így van. Legyünk bibliailag pontosak! Ugyanis ha a megtérés nélküli bűn következménye az örökkön át tartó halál volna, akkor Jézusnak magának is azt kellett volna magára vennie, vagyis mindörökké halottnak kellett volna maradnia. De tudjuk, három nappal halála után már feltámadott és leült az Atya jobbjára, ahol jelenleg is tartózkodik.

Vizsgáljuk csak meg alaposabban, hogy miként működik a bűn büntetése. Az isteni rend szerint a bűnért halál jár. Éppen ezért Krisztusnak is a maga halálával kellett fizetnie értünk, amit meg is tett a keresztfán. Ha ezt a tényt elménkbe szögezzük, akkor minden nehézség nélkül megdől az örök pokoli kínszenvedés tana.

Krisztus megfizette a bűn zsoldját, ami természetesen az Ő esetében is halál volt [bár ezt mindanyiunk bűneiért viselte el, hiszen Ő maga bűntelen volt]. Mindazok, akik a tűznek tavába kerülnek, azok el fognak pusztulni. A Jelenések könyve határozottan nyilvánvalóvá teszi azt, hogy ez a tűzből álló tó a második [már valóban örök] halált jelenti. Ezt mondja az Írás. És ennek ellenére a legtöbben ennek ellenkezőjévé szeretnék tenni, valamiféle második, vagy örök élet kezdetének. Így az örök halálból hirtelen örök élet lesz, amit ráadásul kínszenvedésben töltenek azok, akik a "pokolba" kerülnek. Azok, akik ebben hisznek, egy olyan büntetést határoznak meg a bűnösök számára, ami nem Istentől való, s amit a Biblia nem támaszt alá.

De tegyük fel, hogy a bűn zsoldja nem a halál, hanem az örök kínszenvedés. Ebben az esetben Krisztus halála semmiképpen nem lenne elégséges fizetség, hiszen a halálával nem a bűnért kijáró, tehát nem a megfelelő árat adta. Ezesetben a megfelelő és egyedül elfogadható ár az lett volna, hogy ha helyettünk Ő megy az örökön át tartó gyötrelemre a pokol tüzében. Ez egyszerűen így működik.

A Biblia azonban következetesen kihangsúlyozza, hogy Krisztus teljes, és Isten által elfogadott áldozatot adott a bűneink miatt a halálával. Mivel nem ment értünk örök pokoli szenvedésre, tudhatjuk, az nem lehet a bűneink fizetsége. Máskülönben oda került volna. Amivel fizetett (a halálával), az volt a bűn kiérdemelt fizetsége. Tehát maga az, ahogyan Krisztus megfizette a bűn következményét, önmagában elárulja, hogy a bűn zsoldja nem lehetséges a pokol tüzében való örök szenvedés, hanem csakis a halál. Éppen ezért:

2Korintus 5:14  ha egy mindenkiért meghalt, következőleg mindenki meghalt.

Róma 5:6 ha ugyan igaz, hogy a Krisztus, még mikor erőtlenek voltunk, a kijelölt időben meghalt az istentelenekért,        

Róma 5:8 Irántunk való szeretetét éppen azzal bizonyította Isten, hogy a Krisztus akkor halt meg értünk, mikor még vétkesek voltunk.

Héberek 2:9 De Jézusról, akit kevés időre az angyaloknál csakugyan kisebbé tett, azért, hogy Isten kegyelmétől hajtva mindenkiért megkóstolja a halált, azt látjuk, hogy halálos szenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koszorúzták meg.

1Péter 3:18 Mert a Krisztus is meghalt egyszer vétkekért, az igazságos a hamisakért, hogy benneteket Istenhez vezessen, megölte őt a hús ember, de megelevenítette [feltámasztotta] a szellem.

Ezek a bibliai idézetek csodálatosan és erőteljesen vázolják a valóságot. Minden bűnünk, és minden valaha élt, vagy élő ember bűneinek fizetsége "le van rendezve" Krisztus véráldozata, vagyis halála által. A halál, amit Krisztus elszenvedett értünk, az egyszersmindenkorra elégséges fizetségnek számít, mert helyettünk halt meg: 

Héberek 10:10,12 10 Ez az akarat szentelt meg minket a Krisztus Jézus testének egyszeri feláldozásán keresztül.12 Ő ellenben, miután egyszersmindenkorra felvitt egyetlen véresáldozatot a vétkekért, leült az Isten jobbjára,

Krisztus megfizetett értünk, de mégsem maradt halott, tehát nem örök halállal adott fizetséget. A Bibliában végig és következetesen az áll, hogy a bűn büntetése a halál. Krisztus véráldozata ettől a büntetéstől szabadított meg mindannyiunkat. Ezek alapján a bűn büntetése nem lehet a pokol tüzében való örök szenvedés. Ha az lenne a bűn kiérdemelt jutalma, akkor Krisztusnak azzal az örök pokoltűzben való szenvedéssel kellett volna megfizetnie értünk, s ma nem az Atya jobbján ülne, hanem a pokolban pörzsölődne örök kínok között.

De nyugodtak vagyunk, mert Krisztus teljességgel megfizetett az emberiség bűneiért, majd a halálát követő harmadik napon feltámadott, s az örök pokoli szenvedés helyett dicsőségre jutott, és az Atya Isten jobbjára ült:

Héberek 1:3 ő [Krisztus] szerezte meg a vétkek bocsánatát s azután leült a magasságban az isteni Fenség jobbja felől,

Más szóval, ha a bűn következménye a soha meg nem szűnő örök kínszenvedés, akkor Jézus Krisztusban nincs megváltásunk. Ugyanis Ő nem azzal fizett meg helyettünk, s ez tény. Azoknak, akik azt vallják, hogy a bűnért igenis a pokol tüzében való örök szenvedéssel kell megfizetni - s ez a keresztények minimum 95 %-a -, azok számára nem lehet Krisztus a Megváltó.

Csakhogy van igaz Megváltónk, és az valóban Jézus Krisztus, Aki pontosan azzal fizetette azt meg helyettünk, ami a bűn valós következménye. Az Újszövetség következetesen azt hirdeti, hogy Krisztus magára vette a bűneink által kiérdemelt halálbüntetést. Legyen az kicsi vagy óriási bűn, esetleg bűnök halmaza, az azokért kijáró halálbüntetést felvállalta helyettünk.

De menjünk tovább, mert a test szerint mindenki meghal egyszer, és az örök haláltól való menekülés a feltámadásban van:

1Korintus 15:22 Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.

Róma 5:15,18-19 15Mert ha egynek bukása miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme, s az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra. 18 Amint tehát egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, ugyanúgy egynek üdvösséget szerző tette minden emberre kiárasztotta az életet adó megigazulást. 19 Ahogy egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért sokan meg is igazultak.

Krisztus nemcsak meghalt értünk, hanem fel is támadott értünk:

2Korintus 5:14-15 14 Mert a Krisztus szerelme szorongat minket, mikor azt a döntést hozzuk, hogy ha egy mindenkiért meghalt, következőleg mindenki meghalt. 15 S az az egy azért halt meg mindenkiért, hogy azok, akik élnek, ne magukért éljenek, hanem annak, aki meghalt és feltámadt értük.

Mindenkinek meg kell halnia egyszer, s annak rendje-módja szerint minden ember meg is hal. Ez vitathatatlan tény. Csakhogy a mondat folytatását már sokan figyelmen kívül hagyják: "Krisztusban mindenki életre kel." Mindenki! Krisztus nem csupán az egyház bűneiért halt meg, nem csak azt békíti vissza Istenhez, hanem az egész világ bűneiért vállalta a halált, és az egész világot visszabékíti Istenhez (1Ján. 2:2; 2Kor. 5:14,18-19). A korszakok tervében feltárul, hogy az Isten egyháza csupán Isten első szellemi aratása, akik ha Krisztusban új életet nyertek, s ha Benne élnek és maradnak, akkor Benne örök életre támadnak fel az első feltámadás alkalmával.

Mivel tehát minden ember életre kel (feltámad) majd Krisztusban az ádámi halálból, így azoknak is életre kell kelniük Krisztusban, akik nem támadtak fel eljövetelekor, vagyis az első feltámadásban! Ez pedig a második, vagy általános feltámadásban valósul meg, ahol azok a milliárdok, akik bűneikben pusztultak el [a bűnös ádámi létnek], és nem voltak az elsőszülöttek egyházának tagjai, életre kelnek. Ekkor Krisztus számukra is elérhetővé teszi az örök életre való ítéletet, vagyis az "életet adó megigazulást." Ez hasonló módon történik, ahogyan korábban az elsőszülöttek esetében, akikkel tulajdonképpen megkezdődött ez a végítélet (1Pét. 4:17) vagy "az életet adó megigazulás." A megigazulás a mi esetünkben is egy tökéletesedési folyamat (Róm. 6:22; 2Kor. 7:11 Héb. 9:14), s mindennek csak a végén nyerjük el a teljességet, együtt és egyszerre a korábbi korszakok hívőivel (Héb. 11:39-40).

A második feltámadásban életre kelőknek (tehát nem a tüzes kínszenvedésből visszahívva), szintén meg kell tapasztalniuk a Krisztusban való feltámadás után a Benne való új életet is. Ezután mindazok, akik nem rendeltettek el az örök életre, a tűztóban pusztulnak el, ezután megszűnik a halál, és "Isten minden lesz mindenekben." Ha pedig a halál megszűnik, nem marad más, csak az élet.

Ó, milyen sokan vannak azok, akik hallani sem kívánnak minderről, s felkiáltanak: Micsoda igazságtalanság, mily eretnekség! Még hogy Isten egy "második esélyt ad" az embereknek? Távol legyen, kerüljenek ők a jól megérdemelt "örök pokoltűz" örök kínszenvedésére! Akik ebben a babonás hiedelemben élnek, azok számára még rejtett dolog a korszakok terve. Hiszen még az e korban elhívott elsőszülötteknek is meg kellett halniuk Ádámban, azaz a bűnös testi embernek (Róma 6:2; 10:11; 8:10, 13-14; Kol. 3:3-5; 1Pét. 2:24; 4:1-2), s fel kellett támadniuk az ádámi halálból a Krisztusban való új, szellemi életre (Róm.5:18, 6:4, 6:6-9, 6:13, 8:10; 1Pét. 1:3, 3:7). Igen, Ádámban mindenki meghalt, de aki meghalt, az felszabadult a bűn alól, halállal megszabadult a bűntől (Róm. 6:7)! Azok, akik az isteni rend szerint a második feltámadásban kelnek életre Krisztusban, és befogadják a hitet, ugyanolyan tiszta lappal kezdenek, mint az újjászületett elsőszülöttek. Ez az egyetlen igaz esély az örök életre. A föld porából való [test és vér] ádámi ember eljátszotta az örök élet lehetőségét, nem örökölheti azt (1Kor. 15:50).  Az örök élet egyedül a második, a mennyből való és éltető szellemé lett Ádám (1Kor. 15:45-49), azaz Krisztus által lehetséges, és mindenki számára egyforma módon, ha nem is egyazon időben.

 

A széles útra tért kereszténység

Az tagadhatatlan, hogy a kereszténység gyors terjedésével az egyházban végbement egy bizonyos felhígulási folyamat az egyre több nominális (csak névlegesen keresztény) hívő megjelenésével. Különböző nézetek és frakciók alakultak ki, miközben a kor főbb szellemi iskoláinak, elsősorban a görög filozófiának és a gnoszticizmusnak a tanai igen erős befolyást gyakoroltak a kereszténységre. Így már a második században viták kezdtek kialakulni a halhatatlan lélek elméletét illetően.

A The Evangelical Dictionary of Theology pl. megjegyzi, hogy Origenész (i.sz. 185-254), egy korai, jelentős teológus nézeteit erősen befolyásolták a görög filozófusok: "Az apostolok utáni egyházban a lélekkel [szellemmel] kapcsolatos spekulációkat nagyrészt a görög filozófiai nézetek befolyásolták. Ez látható abból is, hogy Origenész elfogadta a platóni tant, miszerint a lelkek eleve léteztek, egy tiszta elme (nousz) formájában, s az ember elbukása után ez a tiszta szellem lélekké (psyche) alacsonyodott, kiesve az isteni tűzből, földivé vált" (1992, "Lélek," 1037. o.).

A Biblia azt tanítja, hogy a halhatatlanságot a feltámadás után, romolhatatlan szellemi testünk felvételekor kapjuk meg (1Kor. 15:50-54), nem a fizikai testünk halálával.

A végidőkhöz oly közel talán ideje lenne felhagyni az ostoba pogány tanokkal, és elfogadni a tiszta, üdvözítő bibliai igazságokat, amíg idő adatott rá. A bűn halált hoz, éppen ezért Krisztus meghalt értünk, s ezt sose tévesszük szem elől! A bűneink jutalma nem a "pokol" és annak örökkön át tartó tüzes kínszenvedései. Aki az igazságot kívánja követni, annak el kell fordulni azoktól a felekezetektől és prédikátoroktól, akik ezt a komoly tévtanítást hirdetik és terjesztik.