CoG

Az Isten uralma

(2.0 Kiadás 19960824-19990610)

A legnagyobb visszaélések az Isten uralmával kapcsolatos bibliai tanítások területén történnek. Ezt az uralmat sokan - bár a Szentírásra utalnak - mégis a világi, pogány rendszereken alapuló elgondolások szemszögéből határozzák meg. Az uralkodás értelmezésével kapcsolatos eltérő álláspont volt az első és legfőbb problémája a mennyei Seregek egy részének is, ami Sátánnak - és vele az angyalok egyharmadának - a lázadását okozta.


PO Box 369, WODEN ACT 2606, AUSTRALIA

 Email: secretary@ccg.org

(Copyright © 1996, 1999 Wade Cox)

 Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Ez a kiadvány megtalálható a http://www.logon.org. és www.churchofgod.hu címen.


Tartalomjegyzék:

Az Isten uralma

1. rész: Isten uralma az Isten családján belül

2. rész: A teremtés célja

3. rész: A fizikai teremtés rendszere

4. rész: Izrael a bírák alatt

5. rész: Izrael a királyság alatt

6. rész: Izrael a papság alatt

7. rész: Az Egyház

8. rész: az Advent és a millenniumi felépítés

Isten uralma az Isten családján belül

Az Isten természetének jelentősége az Ő uralmi rendszerében

A Teológia

Az ökonómia, vagy az üdvösség törvényrendszere

Az Isten uralma, az Isten családján belül

Az Isten fiai

Az idő, a metafizika és a teremtés

A mennyei uralom felépítése

Propaganda háború a mennyekben

A fizikai teremtés irányítása

 

Az Isten Uralma

A Bibliában talán az egyik legfontosabb témakör az uralkodással vagy az uralommal kapcsolatos. Ez az első és legnagyobb parancsolathoz kapcsolódik (5Móz. 6:5; 10:12; 30:6; Máté 22:38), amely egyben az első négy parancsolat összegzése a Dekalogból. A második nagy parancsolat hasonlatos: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (3Móz.19:18; Mát; 22:39), és ez pedig az utolsó hat parancsolat lényege. Ezen a két fő parancsolaton függ a törvény és a próféták (Mát. 22:40). A törvény és a próféták írásai végső soron az elsődleges központi törvénynek, a tízparancsolatnak részletesebb elemei. Mindezek pedig a két nagy parancsolatban összegezhetők.

Az egyedüli Igaz Isten imádatának alapkövetelménye az, hogy engedelmeskedjünk az Ő akaratának, és vessük magunkat alá az Ő uralmának, vagyis a Tőle eredő, az Ő határozott akaratából származó irányítás szerint cselekedjünk. Isten akarata nem hirtelen szeszélyből jön. Az Isten által meghatározott törvény, és annak rendszere az Ő tökéletes természetéből ered (ld. Különbségek a Törvényben [96] és az alábbiakat).

Az egyik legeltorzítottabb bibliai fogalom az Isten által lefektetett uralkodási forma, mivel azt az emberek a Bibliára hivatkozva pogány rendszereken alapuló uralkodási formákkal váltották fel.

A mennyei Seregek kezdeti, és ugyanakkor legnagyobb problémája is ezzel az uralkodási rendszerrel volt kapcsolatos. Valójában lázadásuknak az volt az oka, hogy Sátán és azangyalok egyharmada meg akarta dönteni Isten uralmát, és az Őalatta szolgáló engedelmes angyali rendszert. Sátán magához akarta ragadni Isten trónját a vele járó hatalommal és uralommal együtt (Ésa. 14:12-15).

Ézsaiás 14:12-15 12 Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál! 13 Holott te ezt mondád szívedben; 14 Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. 15 Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe!

Ennek az eseménynek a leírása Ezékiel 28:12-15-ben szintén megtalálható.

Ezékiel 28:12-19 12 Embernek fia! kezdj gyászéneket Tírus királyáról, és mondd néki: Így szól az Úr Isten: Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcseséggel, tökéletes szépségben. 13 Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és onixxal, berillussal, zafirral, gránáttal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, melyen teremtetél. 14 Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. 15 Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned. 16 Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg és vétkezél; azért levetélek téged az Isten hegyéről, és elvesztélek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közül. 17 Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcseségedet fényességedben; a földre vetettelek királyok előtt, adtalak szemök gyönyörűségére. 18 Vétkeid sokaságával kereskedésed hamisságában megfertéztetted szenthelyeidet; azért tüzet hoztam ki belsődből, ez emésztett meg téged; és tevélek hamuvá a földön mindenek láttára, a kik reád néznek. 19 Mindnyájan, a kik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!

Ezek a szövegek több fordítási változatban eléggé homályosan vannak lefordítva. A világvallások általában véve nem fektetnek elég hangsúlyt ezekre az idézetekre, vagy pedig nem is értik, hogy itt tulajdonképpen egy kozmikus háborúról van szó Isten és az Ő felkent oltalmazó Kérubja között, aki ennek a bolygónak a hajnalcsillaga. Itt a szövegek ugyancsak rámutatnak a köztük lévő különbségekre, és fellelhető bennük a lázadás oka is. Sátán hatalmat és erőt akart magának kisajátítani szeretet nélkül, a maga elképzelése alapján. Istennek azonban tervében van megosztani ezt az erőt és hatalmat az Ő útjai szerint, szeretetben. Ennek a hatalomnak a megosztását ígérte meg a Messiáson keresztül a Jelenések könyve 3:21-ben. A mennyekben történt lázadás, és az azt követő háború következményei egy még ma is tartó folyamaton belül lesznek megoldva az Isten munkája által. Ebben a lázadásban Sátán az Isten fiainak vagy csillagainak egyharmadát magával sodorta a mennyei Seregekből. Egy idő után ezek a csillagok a földre vettettek, és ahhoz lettek kötve (Jel. 12:4,13).

Jelenések 12:1-17 1 És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona; 2 A ki terhes vala, és akarván szűlni, kiált vala, és kínlódik vala a szűlésben. 3 Láttaték más jel is az égben, és ímé vala egy nagy veres sárkány, a kinek hét feje vala és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona; 4 És a farka utána vonszá az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és álla az a sárkány a szűlő asszony elé, hogy mikor szűl, annak fiát megegye. 5 És szűle fiú-magzatot, a ki vasvesszővel legeltet minden nemzetet; és ragadtaték annak fia Istenhez és az ő királyiszékéhez. 6 Az asszony pedig elfuta a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezer kétszáz hatvan napig. 7 És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánynyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai; 8 De nem vehetének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben. 9 És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének. 10 És hallék nagy szózatot az égben, a mely ezt mondja vala: Most lett meg az idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt. 11 És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételöknek beszédéért; és az ő életöket nem kímélték mind halálig. 12 Annakokáért örüljetek egek és a kik lakoztok azokban. Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint a ki tudja, hogy kevés ideje van. 13 Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt, a ki a fiút szűlte. 14 De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig. 15 És bocsáta a kígyó az ő szájából az asszony után vizet, mint egy folyó vizet, hogy azt a folyóvízzel elragadtassa. 16 De segítségül lőn a föld az asszonynak, és megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé a folyóvizet, a melyet a sárkány az ő szájából bocsátott. 17 Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és a kiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele;

A háború a hűséges angyalok – akiket Mihály vezet –, és a Sátán vezette lázadó angyalok között folyik. Sátán itt az atyafiak vádolójaként van megnevezve. Az asszony először Izraelt jelképezi, majd az Egyházat, a megszületett fiú pedig a Messiást. A választottak vagy a szentek pedig azok, akik megőrzik Isten parancsolatait és Jézus Krisztus bizonyságtételét. A háború az univerzum fölötti hatalomért folyt, Isten és Sátán ellentétes uralmi rendszerei között. Megtérésük és újjászületésük előtt még az apostolok sem értették, hogy nekik nem az evilági uralmi rendszer szerint kell hatalmat gyakorolniuk (Luk. 22:24-26). A Jelenések könyve ugyancsak bemutatja a Magasságos Isten mennyei uralmának a központját, és azt, hogy az az Ő irányítása alatt álló uralmi rendszer. Sátán és a vele lázadó angyali Seregek az Isten fiainak egyharmadát tették ki. Sátán le akarta vetni Istent a trónjáról, és helyébe magát akarta ültetni. Ő akart a Magasságos uralkodó lenni. Az ókori héberek részletes ismerete a lázadással kapcsolatban sok írásban megtalálható, és olyan könyvek, mint pl. Énok Könyve (The Ethiopic Book of Enoch, M. A. Knibb, Oxford Clarendon, 1982 reprint, Vols. 1 and 2 ), amelyet a qumráni vagy Holt-tengeri tekercsek (HTT) szintén megerősítenek, részletesen bemutatják az Isten fiainak lázadását, és annak körülményeit.

A modern kereszténység trinitárius és binitárius változatai nem értik meg azt, hogy Isten fiainak sokasága létezik. Figyelmen kívül hagyják az olyan írásrészeket, mint a Jób 1:6 és2:1, amelyek egyértelműen rámutatnak Isten fiaira, és arra, hogy Sátán egyike volt ezeknek a fiaknak, és hogy ő ugyancsak része volt a mennyei Tanácsnak (Jób 38:4-7). A 7. vers bemutatja, hogy nagyszámú Hajnalcsillag létezik, ami Sátánnak is a rangja (A világosság hozója, vagy Lucifer, a hajnal fia (Ésa. 14:12; 15; Ezék. 28:14-19), és Krisztus ezt a rangot örökölte (2Pét. 1:9; Jel. 2:28; 22:16). A Bibliában a Hajnalcsillagok, csillagok, és az Isten fiai vagy angyalok megnevezések ugyanazokra a lényekre váltakozva használatosak (Jel. 1:20; 6:13; 8:10,12; 9:1; 12:1,4). Egyike ezeknek a csillagoknak a próféciák szerint Jákob vesszejéből fog eljönni (4.Móz. 24:17). Ez a csillag nem más, mint a Messiás.

A Bibliában leírtak alapján kikövetkeztethető, hogy milyen uralkodási rendszer lett felállítva kezdettől fogva a mennyei szentély irányítása alatt. Mivel a földi Sátorszentély és a templom is a mennyei rendszer pontos mása alapján készült el (Zsid. 8:5), így lehetőségünk van megismerni ezt a felépítést aránylag részletesen. Az Isten uralmi rendszerének különböző formákban való megnyilvánulásait, és azt, hogy az hogyan fog mindenekre kiterjedni, a következő kategóriákban vizsgáljuk meg:

1. rész: Isten uralma az Isten családján belül

Az Isten természetének jelentősége az Ő uralmi rendszerében

Elsősorban az Isten természete és tulajdonságai határozzák meg azt, hogy milyen felépítés alapján működik az Ő uralmi rendszere, úgy az Egyházban, mint a nemzetek felett is. Isten természete határozza meg az Ő törvényeit is, az pedig meghatározza az elfogadott Istenimádat rendszerét.

Az Isten fiai

Először is arra kell kitérnünk, hogy a kezdetkor milyen szabályok és törvények lettek lefektetve Isten által. Sok következtetést vonhatunk le Isten természetét illetően abból, ahogyan meghatározta a mennyei lények számára a követendő uralmi rendszert, és azt, hogy mit vár el tőlük, vagyis milyen korlátokon belül irányítsák saját magukat (ld. Az Isten Fia Kifejezés Jelentősége [211]; és Jézus Krisztus inkarnáció előtti léte [243] ).

2. rész: A teremtés célja

Tovább haladva a fizikai teremtésre, annak céljára, és arra, hogy Isten hogyan engedélyezte a mennyei Seregek működését ebben a teremtésben, és hogy ők milyen hatalmat és erőt kaptak a fizikai teremtés felett. Ezzel a témával részletesebben A Teremtés célja és Jézus Krisztus véráldozata [160] című írás foglalkozik.

3. rész: A fizikai teremtés rendszere

A Pentatheucus-ból, a törvény könyveiben írottak alapján tudjuk, hogy Isten milyen felépítésű rendszert határozott meg az emberi teremtés irányítására. Abban láthatjuk, hogy Isten hogyan és mikor avatkozott be az emberiség dolgaiba azért, hogy az emberekkel megismertesse az Ő uralmát és törvény-rendszerét. Ezt a rendszert, és annak helyreállítási folyamatát az alábbi alegységeken belül fogjuk megvizsgálni:

  1. A teremtés, Ádám és utódai a vízözönig (ld. Az Eredendő Bűn 1. Rész Az Édenkert [246] és Az Eredendő bűn 2. rész: Ádám Nemzetségei [248] című írásokat).
  2. A Noénak adott törvények
  3. A vízözön utáni világ lázadása, és a babiloni, vagy világi rendszer megalapulása.
  4. A Pátriárkák családfelépítése
  5. A kivonulás és a törvény megadása

4. rész: Izrael a bírák alatt

A bírák irányítása alatti idő, és ahogyan akkor az Izraelnek adott törvényt alkalmazták, egy sajátos időszaka volt a nemzetnek. Sok ismeretre tehetünk szert, ha megvizsgáljuk azt, ahogyan az Atya Isten (Eloah) a törvényeit működtette Izrael elohimján keresztül ebben az időszakban. A Szent Szellem működése a JHVH Angyalán keresztül és annak irányítása alatt, egy nagyon lényeges tény. Ezt a korszakot részletesebben elemzi a Sámson és a Bírák [73] című írás.

5. rész: Izrael a királyság alatt

1. Az ezzel az időszakkal kapcsolatos írássorozat első része a Dávid és Góliát [126] című írás. Isten uralkodásának átrendezett formája a királyság ideje alatt, ami elsősorban a Messiás eljövendő királyságával kapcsolatban jelentős.

2. A királyok elbukása

3. Helyreállítások egyes királyok uralma alatt

A helyreállításokban nagy szerepe volt a Páska ünnepe helyes megtartásának (ld. A Biblia Hét Emlékezetes Páska Ünnepe [107] ).

6. rész: Izrael a papság alatt

Ez a rész a Messiás eljövetele és ítélkezése előtti uralommal foglalkozik.

7. rész: Az Egyház

A szellemi építmény, vagyis az Egyház, és az azt uraló rendszer megvizsgálása három részre bontható.

1. A pátriárkák és a próféták

2. Az apostoli Egyház

    Ezen belül:

a. Krisztus utasításai az egyházvezetéssel kapcsolatban

b. Ezeknek az utasításoknak a gyakorlása az apostoli Egyházban

    Ezzel kapcsolatos még:

c. Jeruzsálem elesése; és

d. A zsinagóga rendszer és a gyülekezetek kialakulása

3. Az Egyház a szórványságban

A szórványságban működő Egyházat már bemutattuk az alábbi írásokban:

a. A Szombattartó Egyház Történelmi Leosztása [122]; és

b. A Negyedik Parancsolat Szerepe a Történelmi Szombattartó Egyház Gyülekezeteiben [170].

Az idekapcsolódó kész, és a még előkészületben levő írások:

c. A Nikolaiták [202]

d. A világi uralkodásrendszer és az Egyház

e. A fenevad és a fenevad bélyege

f. A legmegfelelőbb szervezeti forma ahhoz, hogy felelősségünket beteljesíthessük az utolsó időkben

g. Működés az üldöztetés ideje alatt

Ez a periódus a Messiás visszajövetelével végződik

8. rész: az Advent és a millenniumi felépítés

Ezekkel az eseményekkel a végidőkre szóló próféciákkal kapcsolatos, már elkészült, és még készülőben levő írásaink bővebben foglalkoznak. Ezek az írások, ahol szükséges, egymás témaköreit is átfedik. Az írások:

1. A Millennium a próféciákban

2. Értelmezések a millenniumi próféciákkal kapcsolatban;

  a. A Millennium és az Elragadtatás [95]

3. A Trombiták

A Trombiták időszaka a következőket foglalja magában:

  a. Krisztus eljövetele

  b. A bárány mennyegzője és az Engesztelés

Ezzel kapcsolatos írások:

A hét pecsét [140]

A hét trombita [141]

  a. A 144.000

  b. A nagy sokaság

  c. Izrael helyreállítása

  d. Uralom a nemzetek fölött

  e. Bűn és bűnhődés

Az Utolsó Nagy Nap

  a. A halottak feltámadása[143]

  b. A bukott angyalok megítélése[80]

Az új mennyek és új föld

 

Isten uralma az Isten családján belül

Az Isten természetének jelentősége az Ő uralmi rendszerében

Úgy az egyházra, mint a nemzetekre vonatkozó törvényrendszert, és annak működését az Isten természete határozza meg. Isten természetét az Ő kinyilatkoztatásából ismerhetjük meg, amelyeket szolgái, a próféták által adott meg, és amelyek rámutatnak arra, hogy Ő a teremtő és a törvényadó. Az ezzel kapcsolatos főbb pontok:

  1. A teremtésen keresztül Isten megnyilvánította Önmagát az emberiségnek. (Róm. 1:18-21). A hamisság képtelen feltartóztatni vagy megállítani az igazságot. Amit megtudhatunk Istenről, azt Ő nyilvánvalóvá tette számunkra. Megismerhetővé tette az Ő Istenségét, a természetét és az erejét, amelyek tisztán láthatóak a teremtésből és az Ő kinyilatkoztatásaiból.
     
  2. Istent személyesen soha senki ember nem látta vagy hallotta (Ján. 1:18; 1Tim. 6:16).
     
  3. Az Ő akaratát a szolgái és prófétái által tudatta az emberiséggel (Neh. 9:30; Jer. 7:25-26; 29;19).
     
  4. Ezek a szolgák és próféták írásokba rögzítették számunkra az Isten kinyilatkozott akaratát, és ezt nevezzük a Szentírásnak (Jób. 32:8; 2Tim. 3:16; 2Pét. 3:2; Jel.10:7).
     
  5. Az ebben található utasítások magukban foglalják az Isten törvényrendszerét, amelyek következetesen és összefüggően minden nemzetre vonatkoznak (Róm.16:26).
     
  6. A Biblia szerint mindazok, akik Isten nevében tesznek kijelentést, azoknak az Isten törvényrendszerével és a többi próféták bizonyságtételével egybehangzónak kell lenniük (Ésa. 8:20).
     
  7. Ezek a próféták a hit és a béketűrés példaképei (Ap.Csel. 7:52; Jak. 5:10).
     
  8. Ez a törvényrendszer állandó és maradandó, amelyet Jézus Krisztus eljövetelekor megerősített (Mát. 5:17-19).
     
  9. Egyedül az Isten halhatatlan (1Tim.6:16) (ld. még a Halhatatlanság [165] című írást).
     
  10. Az örök élet az, ha megismerjük Istent és az Őáltala elküldött Jézus Krisztust (Ján. 17:3; 1Ján. 5:20).

A Teológia

A fentiek rámutatnak arra, hogy az üdvösséghez nélkülözhetetlen az Isten ismerete, vele természetének és jellemének ismerete, amit megismerhetünk magából a teremtésből, a Szentírásból és kinyilatkozás által. Az Isten ismerete tehát nem egy misztérium vagy valamilyen titok, hanem inkább egy elengedhetetlen feltétele az örök élet elnyerésének, és a választottak közé tartozásnak. Csak akkor kaphatjuk meg az örök életet, ha ismerjük az Istent és az Ő Fiát, akit elküldött. Ez a teológiai ismeret a Szentírásban található isteni kinyilatkozásokból, és magából a teremtés tényéből ered. Ez egy alapvető, és az emberiség számára a legnagyobb fontossággal bíró ismeret, ami az Isten közvetlen kinyilatkoztatásából ered. Jézus Krisztus tanúbizonyságán és a Szent Szellem ajándékán keresztül képes az emberiség az Isten természetében részesülni (2Pét. 1:4), ahogy Krisztus is részese lett annak a Szent Szellemen keresztül, amikor Ő az Isten Fiává vált erőben, a halálból való feltámadásával (Róm. 1:4,6; 8:15,23; 9:4 Gal. 4:5; Eféz. 1:5). Ezáltal vagyunk Krisztussal mi is társörökösök (Róm. 8:17; Gal. 3:29; Titus 3:7l; Zsid. 1:14; 6:17; 11:9; Jak.2:5; 1Pét. 3:7).

Isten megadta számunkra azt, hogy megismerhessük Őt, és hogy mi legyünk az Isten titkainak kezelői (Máté 13:11; Luk. 8:10; 1Kor. 4:1), éppen ezért nekünk készségesen kell megválaszolnunk mindenkinek, és tanúbizonyságot kell tennünk a bennünk levő élő reménységről (1Pét. 3:15). Ezért mindazok, akik Istent egy megismerhetetlen misztériumként jelentik ki, nem tartozhatnak a választottak közé.

Az ökonómia, vagy az üdvösség törvényrendszere

 A második kulcsfontosságú ismeret, ami az üdvösséghez szükséges, az Isten akaratának ismerete. Ehhez tartozik az Isten meghatározott törvénye, amelyet a hit megnyilvánulásaként a hívő követ. Ennek a neve ökonómia (oikonomia). Ez a kifejezés a görög oiko nomosz szóból ered, és egy háztartás kezelésének vagy fenntartásának törvényeit jelenti. Az Isten házához tartozóknak az angyalok által közvetített, és egy közbenjáró kezéből jött "háztartási törvények" vannak meghatározva (Ap.Csel. 7:53; Gal. 3:19).

Ez a törvényrendszer önmagában nem adhat üdvösséget. Az üdvösség csak a hit által jöhet, és csakis Jézus Krisztus áldozatán keresztül lehetséges, és ez az, amiből a megváltás és a kegyelem általi üdvösség ered (Róm. 4:11-24), mert hisszük, hogy Isten feltámasztotta Krisztust a halálból a mi megigazulásunkért (Róm. 4:24-25).

Figyelembe kell vennünk azonban, hogy az egy igaz Istennek csak egyetlen, örökre meghatározott és örökre szóló törvényrendszere van, és az a törvény az Ő változtathatatlan természetéből ered (ld. a Különbségek a Törvényben [96] című írást).

 

Isten:                                                             Az Ő törvénye:

Igazságos (Ezsd. 9:15)                                  Igazságosság (Zsolt. 119:172)

Tökéletes (Mát. 5:48)                                  Tökéletes (Zsolt. 19:7)

Szent (3 Móz. 19:2)                                       Szent (Róm. 7:12)

 (Zsolt. 34:8)                                               (Róm. 7:12)

Igaz (5 Móz. 32:4)                                         Igaz (Zsolt. 119:142)

 

Ebből kifolyólag láthatjuk, hogy a trinitárius hit eltér ettől a rendszertől, mert hitük és vallásgyakorlatuk egy teljesen más Istent, és más törvényrendszert tükröz. A trinitárius Istenség egy háromfős Istenség (ld. Catherine Mowry LaCugna GOD FOR US: The Trinity and Christian Life, Harper, San Francisco, 1991). LaCugna szerint az Isten természetével kapcsolatos kijelentéseknek a megváltás történelmében kell gyökerezniük (4.oldal). Ennek a "megváltás történelmének" a pontos meghatározása, és annak értelmezése okozza a nézeteltéréseket. Ha például az 1.Mózes 48:15-16-ban leírtakat vesszük, az egyértelműen rámutat arra, hogy a Megváltás Angyala nem más, mint az Izrael Elohimja, de ennek ellenére ezt a tisztán bibliai tanítást a trinitáriusok teljesen elvetik. Ennek oka nagyon egyszerű: a trinitárius hit, törvény, és annak rendszere nem a bibliai törvényt és az ott meghatározott rendszert követik, hanem sokkal inkább a pogány népek és a Római fenevad – amelynek a trinitárius egyház a képmása – által bevezetett törvényeket. A pogány nemzetek törvényei és működésük elvei arra a babiloni rendszerre épülnek, amely a történelmi korszakokon keresztül, különböző formákban megnyilvánulva uralta a világ nemzeteit, ahogyan ez a próféciákban előre meg lett határozva. Ez a törvény és uralmi rendszer futotta végig a történelmet, uralkodva a babiloni, a méd-perzsa, a görög (és annak hellenisztikus utódállamain), majd végül a római birodalomban (ld. Dániel 2:31-45; 4:18-37; 7:2-27). Ez az időszak egyben a "Pogányok számára meghatározott idő" is (ld. Egyiptom bukása: A Fáraó törött kezének próféciája [36] ).

A Biblia bemutatja, hogy Isten a vízözön által az egész földet elpusztította annak a világnak a gonoszságaiért, majd újra benépesítette Noén és utódain keresztül. Rövid idő elteltével, Nimród uralkodása alatt Babilonban kialakult egy új rendszer, amely végeredményben egy valláson alapult, és ami később szétágazva az egész földön elterjedt (1Móz. 10:8-11; 11:1-9). Az innen eredő törvény és rendszer uralta ezután a nemzeteket. Ez a rendszer teljesen eltért attól, amit Isten adott Noénak, majd később kinyilvánított Noé fiának, Sémnek a melkisédeki papságon keresztül, és onnan tovább Ábrahámnak, a pátriárkáknak, majd végül Mózesnek. Krisztus megmondta a tanítványainak, hogy a pogányok uralkodásának módszerei nem egyeznek azokkal, amelyeket az Egyházban és az Isten országában kell gyakorolni (Mát. 20:25-28; 23:11).

Róma uralkodói és vezetői felismerték azt a tényt, hogy ha hatalmukat fenn akarják tartani, akkor a kereszténységet, ezt a római birodalomban egyre gyorsabban terjedő vallást az ő irányításuk alá kell vonni. A Bibliában ismertetett egy igaz Isten teljes mértékben különbözött a görögök és a rómaiak által gyakorolt misztériumkultuszok isteneitől. Ráadásul még nagyobb különbség mutatkozott a bibliai és a birodalmi kormányzati felépítések között. Ez oknál fogva az egész intézményesített görög és római uralom minden erejével ellenállt a bibliai rendszernek, és inkább követte ennek a világnak az istenét, a légtérben uralkodó hatalmasság fejedelmét (2Kor. 4:4; Eféz. 2:2), a Dánielben megadott próféciák beteljesedéseként (mint fent).

Mindezek mellett felismerték a keresztény hitben rejlő erőt, és fel is használták azt a vele járó törvény és uralmi rendszer nélkül, amelyek pedig az egy igaz Istentől eredő vallás azonosító jelei voltak. Ez különböző teológiai belharcokat alakított ki, amelyek Kr.u 325-ben a niceai, és Kr.u. 450-451-ben a kálkhedóni zsinatokhoz vezettek. Ekkor alakították ki a háromfős Istenség formuláját, ami a pogány vallások egy másik sajátossága volt (mint pl. a kelták Taránisz, Teutátesz, és Észusz háromsága).

A teutonok és különösen az angolszászok, lombardok és burgundiak a kereszténység unitárius változatának voltak a követői, és nyomatékosan megtagadták a Háromságot. A lombardok valószínűleg közeli viszonyban voltak az angolszászokkal (ld. Historian’s History of the World, 7. Köt. 115-116, 426-456, old. és 9. Köt. 2, 17-18, 23 old.). Az viszont ismeretlen a történelemből, hogy a lombardok hogyan váltak ún. áriánusokká (H. Hist., 7. köt. 115. old.). Az említett nemzetek a germán törzsek részeként vándoroltak Európába, és a korábbi Pártus Birodalom egy részét kitevő szkíták leszármazottai voltak. Ezek a népek eredetileg Perzsiából és Közép-Ázsiából vándoroltak nyugatra. A gótok és vandálok, akik szintén ezekhez a néptömegekhez tartoztak, feldúlták Görögországot és az Olimposzt (iconoclast hitük volt, ami annyit jelent, hogy nem tűrték meg a szobrokat, mert azokat mind bálványoknak tekintették). Ezek közül a népek közül a legkiszámíthatatlanabb talán a heruli nép volt. A lombardok Itáliába vonulásukkor saját vallási rendjük szerint éltek, saját püspökeik, dékánusaik és lelkészeik voltak (H.Hist., 7.köt. 115. old.). Ez a felépítés azonban különböző volt a római klérustól, aminek hamarosan riválisává is vált.

Ezek az ellentétek végül konfliktushoz vezettek a római rendszerrel szemben, ugyanúgy, mint korábban a göröggel szemben is. Ez a viszály kihatott a következő néhány évszázadra, és az lett a végeredménye, hogy a rómaiak a frankok katonai erejét felhasználva végül is elnyomták az áriánusokat. A történelembe ez a viszály az Áriánus háborúk néven került be. Ezeket a háborúkat egy külön írásban fogjuk elemezni. A rómaiak inkább a sötét középkorba sodorták Európát, semhogy elfogadják ezt az uralmi felépítést, és annak törvényeit.

Amikor a kereszténység beáramlott a hellenisztikus világba, a görögök és a rómaiak mindent megtettek annak érdekében, hogy attól elkülönítsék, majd elvessék a héberek Istenének törvényeit, és annak uralmi rendszerét. Ahhoz, hogy valamilyen alapjuk legyen arra, hogy a törvényt érvénytelenné nyilvánítsák, először a Messiást fel kellett emelniük az Ó Szövetség Magasságos Istenével egyenlő szintre. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy létrehozták azt a teológiát, amit ma binitáriánizmus néven ismerünk. Krisztus így vált örökkévalóvá, és az Istennel egyenlővé. Ennek a hibás teológiának a filozófiai és értelmi képtelensége kiéleződő hitvitákhoz vezetett a negyedik századtól egészen a konstantinápolyi zsinatig Kr.u. 381-ben. Pál tanításai el lettek ferdítve, hogy a görögök közelében élő unitárus csoportokat le tudják rombolni, akik közül sokan még Krisztus ideje előtt unitárusok voltak (az ún. hypszisztáriánok). A binitáriusok ekkor maguk is kénytelenek voltak helyet adni az utolsó teológiai csoportosulásnak: az Athanáziusz alatt álló frakciónak. Ez a csoportosulás sajátította ki magára a katolikus elnevezést. Később ők is három fő ágazatra szakadtak: ezek az ortodox, a római katolikus és az anglikán egyházak.

Nikeában létrehozták a homouziosz doktrínát, és kiformálták azt a véleményt, hogy ha Krisztus Isten alárendeltje lenne, akkor a Krisztuson keresztüli megváltás kimenetele veszélyeztetve lett volna. Ennek az irányvonalnak a kialakulása a görög filozófián alapult, miszerint csak egyenlő felek hozhatnak áldozatot egymásért, és egy adott rangba tartozószemély csak egy ugyanolyan rangú személyt szerethet. A görög agape szó az Énekek énekében található ahaba héber szó fogalmán alapszik.

Ez a filozófiai találmány elfordította a figyelmet a Szentírásban egyértelműen megkövetelt ökonómiáról, vagyis az isteni törvénynek megfelelő hitgyakorlatról, kezdve az istenségen belüli alárendeltségi viszony megtagadásával (ld. még LaCugna, uo. 8.old). Ennek az lett a végső eredménye, hogy Krisztust felemelték az Isten szintjére a mennyei seregek és a választottak fölé, majd az Istenséget bezárták azok elől. Ezzel sikerült először elhomályosítani, majd végül is megtagadni a teremtés célját, miszerint a választottak isteni vagy elohim létvalóságra kerülnek, ahol a JHVH Angyala van őelőttük, és amire Ő vezeti őket, a Zakariás 12:8 alapján. Ez a három személlyel bezárult Istenfő olyan mélyen beásta magát a világi kereszténység hiedelmébe, hogy ma már azt káromlásnak veszik, ha valaki Krisztust Isten alárendeltjének hirdeti, annak ellenére, hogy ez a bibliai igazság.

Ettől kezdve a trinitáriusok egy sorozatnyi problémával találták magukat szemben. Axióma: Isten képtelen szenvedni. Ha Isten képtelen a szenvedésre, akkor hogyan tudott mégis szenvedni Krisztus személyében? Ebből következik egy másik axióma: Isten nem halandó, és így képtelen meghalni. Ha pedig nem tud meghalni, hogyan tudta azt Krisztus személyében megtenni? A Biblia erre egyértelmű választ ad. Egy alárendelt vezekel a fölötte állóhoz, és aki az áldozati szolgálatot végzi, az teljes önfeláldozásból teszi azt. A vér kiontásán keresztüli engesztelés az elégséges (ld. A Teremtés célja és Jézus Krisztus vérldozata [160] című írást). A trinitáriusok mindezt megpróbálták kikerülni azzal az állítással, hogy Krisztus csak akkor szenvedett, amikor emberként jött el, nem pedig Istenségében (LaCugna u.o.). Ez azt eredményezte, hogy a Szentháromság doktrínája azonos lett az Antikrisztus doktrínájával – ami valójában az is – az 1János 4:1-2 alapján. Ez az írásrész valamelyest meg lett változtatva a másolások ideje alatt, és az eredeti, pontosabb változatát helyreállíthatjuk Irenaeus írásaiból Ch. 16:8 (ANF, 1.köt. 443.old. lábjegyzéke).

Erről ismerhető fel az Isten Lelke: Minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az az Istentől van; és minden lélek, amely elválasztja Jézus Krisztust, az nem Istentől van, hanem az Antikrisztustól.

Szókratész, a történész szerint (VII, 32, 381 old.) ez az írásrész azok által lett eltorzítva, akik el akarták választani Jézus Krisztus emberségét az isteniségétől.

Nazianzoszi Gergely jött elő azzal a gondolattal, hogy:

"Az isteni Monarchia nem egyedül az "Atya Isten" tulajdonában volt, hanem abban egyenlően osztoztak az isteni személyek. [Ez az elgondolás] egy teljesen más világrend kialakulásának magvait hordozta magában" (LaCugna, 17.old., kiemelés hozzáadva). [LaCugna megjegyzi, hogy] az Isten belső életformájának túlzott elemzései miatt a Szentháromság doktrínájának teológiai elbukása annak egyben a politikai elbukását is jelentette (u.o.).

Ezután a római és feminista propaganda egy nem mindennapi keverékében a következőt mondja (u.o.):

"Az unitárus, patriarkális, monarchikus, hierarchikus teizmus folyamatosan felcserélte a trinitárius monoteizmust, ami katasztrófális politikai következményekkel járt. A keresztény teológusok ezzel igazoltak mindenféle hierarchiát, kitagadást és elnyomási formákat, legyen az vallási, sexuális, politikai, klérusi vagy faji, mondván, hogy mindaz "természetes", és Isten által van elrendelve így.

A Szentháromság időleges peremre szorulásának teológiai és politikai oka volt. A Szentháromság doktrínájának diadala nemcsak abból áll, hogy helyreállítottak egy központi fontosságú keresztény teológiát, hanem abból is, hogy képes volt minden nem trinitárius eredetű uralkodási forma fölé kerülni."

Mindez egy nyers propaganda. Az Egyház teljes mértékben unitárus volt a legtisztább fázisában, a korai évszázadokban. Teljes erővel ellenállt a hierarchiák kialakulásának, és azt a nikolaiták doktrínájának tartotta. A trinitárius felépítés Konstantinápolytól (Kr.u.381) kezdve lett a hívőkre kényszerítve, hogy a monarchikus (azaz birodalmi) rendszert fenntarthassák a római kúria hierarchiájában is. Ez az egyház és uralmi rendszer Jézus Krisztus nevében az igaz hívők millióinak rabságát és halálát okozta, csak azért, hogy ezt a fajta hierarchikus uralmat mindenáron a kezükben tarthassák.

LaCugna elismeri:

Bár az Új Szövetségben nincs a Szentháromság doktrínája megadva, viszont az üdvösségtörténelemnek egy határozott binitárius vagy trinitárius mintája van (u.o. 22. old.).

Ezt abból következteti, mivel szerinte a Szentháromság:

drasztikusan átalakítja az élet politikai és szociális formáit, Isten ökonómiájának megfelelően (u.o. 16. old.).

Ez a gondolatmenet a pogány teológiában és uralmi rendszerben gyökerező mozgalomból fejlődött ki. Éppen ezért vannak a világ kormányzatai – beleértve az Új Világrendet is – eleve sikertelenségre ítélve. Mindezeket a pogány elveken működő rendszereket Jézus Krisztus millenniumi királyságának eljövetele fogja majd megszüntetni, amelyben Ő az Isten törvényeinek megfelelően fog uralkodni. A világban ma uralkodó rendszerek alapvetően ellentmondanak az Isten törvényeinek, és az Általa meghatározott uralmi formának. Mindez a "történelmi" egyházak évszázadokon át tartó alattomos és hamis teológiájának az eredménye. Egyetlen más vallás nem okozott Isten nevében annyi nyomorúságot és szenvedést az emberiség számára, mint a trinitárius egyház.

A Szentháromság kialakulása egy néhány évszázados folyamat volt. Ennek része volt az, hogy a teológiát elválasztották a szóteirológiától, vagyis a megváltás tervétől, ahogyan az megnyilvánult Jézus Krisztus emberi eljövetelében. LaCugna szerint ez a "röppálya" vezetett:

Pseudo-Dionysius viva negatívájához, és végül Palamaszi Gergely teológiájához (6. fej.).

A latin nyugaton, közvetlenül a Niceát követő időszakban olyan teológusok, mint a Poitiersi Hilary, és talán még szélsőségesebben az Ancyrai Marcellus is, megtartották az isteni hyposztászesz és az üdvösség ökonómiája közötti kapcsolatot. Ágoston egy teljesen új megközelítést alakított ki. Az ő kiindulási pontja már nem az Atya monarchiája volt, hanem nála az Isteni lét lényegét három személy egyenlően osztotta meg [kiemelés hozzáadva]. Ahelyett, hogy megvizsgálta volna a teológia természetét, ahogyan az megnyilvánult Krisztus megtestesülésében és a Lelken keresztül történő istenné válásban [kiemelés hozzáadva], Ágoston az emberben lévő lélekben kereste a Szentháromságra vezető nyomokat. Ágoston tehát egy "pszichológiai" analógiát keresett a háromságon belüli kapcsolatra, ami azt jelentette, hogy innentől kezdve a trinitárius doktrínák az Istenség "belső kapcsolatával" foglalkoztak, szétválasztva azt attól, amit Istenről Krisztuson keresztül a Lélekben tudhatunk (LaCugna, 44. old).

A középkori latin teológia Ágostont követte, és tovább folytatta a teológia elkülönítését az ökonómiától (szóteriológia). Az egész felépítés teljes neo-plátónizmusba és miszticizmusba sodródott.

LaCugnának nagyon fontosak azok a megjegyzései, ahol arra mutat rá, hogy Ágostontól kezdve az Atya Monarchiája (uralma) már nem volt többé elsődleges. A Szentháromság egyenlőséget követelt meg önmagán belül. Ez volt a második lépés az után a hamis kijelentése után, hogy Krisztus örökké együtt volt az Atyával.

A helyes álláspont szerint az Istenképet csak az Atya nyilvánítja meg az egyén számára, és ezt Ő a Szent Szellem által teszi meg, ami pedig Tőle árad Jézus Krisztuson keresztül. Ez a Jézus Krisztuson keresztül áradó Szellem teszi Őt képessé arra, hogy figyelje és irányítsa az egyéneket Isten akarata szerint, Aki minden választott személyben benne él.

A Szent Szellem nem Krisztustól ered, Ő annak csak a közvetítője. Azon a Szellemen keresztül vitte véghez Isten akaratát mindenben, de nem Ő volt az az Isten. A trinitáriusok szem elől vesztették ezt a tényt, ha egyáltalán értették is valaha. Ahogy LaCugna megjegyzi:

Úgy tűnik, hogy a hármas Istenség teológiáját az Isten egyességének szempontja miatt fejlesztették ki (44.old).

Ennek olyan erőteljes hatása volt a keresztényekre, hogy ezek után még az imáik is megváltoztak. Ettől fogva már ugyanis nemcsak egyedül az Atyához (Mát. 6:6,9) imádkoztak a Fiú nevében – a bibliai utasítás szerint (Luk. 11:12), csak az Atya Istent imádva (Ján. 4:23) –, hanem az Atyához, Fiúhoz és Szentlélekhez. Ezt tetőzte később az, hogy a hittudósaik magára a teológiára is kialakítottak egy metafizikai elméletet. Így az egész vallásfelépítés a bibliai szövegek figyelmen kívül hagyására és adott szövegek kitekerésére, vagy manipulálására alapozódott. Pontosan ez az oka annak, hogy a trinitáriusok egy adott témakörrel kapcsolatban soha nem térnek ki az összes megadott írásrészre, és rosszul fordítják, vagy egyszerűen mellőzik azokat a részeket, amelyeket nem tudtak megváltoztatni. Az egész felépítés a miszticizmus és plátonizmus keverékévé vált. LaCugnát idézve:

A kappadóciaiak (és velük Ágoston is) meglehetősen túllépték a Szentírásbeli ökonómia értelmezését azzal, hogy belementek az Atya és a Fiú (továbbá a Szentlélek) egymáshoz való viszonyába az "Istenségen belüli" szinten (54. old).

Náluk az egy Isten, mint ouzia, három egyéni hyposztászisz-ban létezett. Mint ismeretes (ld. a Választottak mint Elohim [1] című írást), a plátóni ouzia és a sztóikus hyposztásziszkifejezések végülis ugyanazt jelentik. Az egésznek az volt a célja, hogy a Bibliában kinyilvánított isteni uralmat és annak törvénykezési rendszerét megváltoztassák azáltal, hogy Krisztust egyenlő szintre emelték Istennel. Annak érdekében, hogy a trinitárius elméletet megvédjék a politeizmus vádja ellen, a háromságban szereplő egyéniségeket egy Istenségbe kellett formálniuk. Ez annak a modalista tanításnak a módosítása volt, amely bár Rómában nagy teret nyert, de a kereszténység nagyobb része elvetett. Később a Monarchia és a Circuminecession doktrínáinak bevezetésével próbálták ezt az összefüggéstelenséget megmagyarázni.

Az Istenimádat mindent meghatároz az életben, azt is, hogy milyen formában szerveződik meg egy kormány uralma, és hogy milyen törvények vezetik azt. A Biblia következetesen egy olyan törvényi és uralmi rendszert ismertet velünk, amely az egy igaz Istentől ered.

A görög és római politikai hatalmak mindenáron védték a pogány eredetű törvényi és uralmi rendszerüket, így a keresztény hitet át kellett szinkronizálniuk, hogy az visszakerüljön a pogány népek istenének imádatához, amely különböző formákban terjedve egy Háromságból álló istenségnek az imádata. LaCugna felismeri ezt a tényt, amikor következőket írja:

A kappadóciaiak igen jó képességekkel bírtak, mint spekulatív teológusok. Ragyogóan keverték a neo-plátonizmus, sztóicizmus, miszticizmus és a bibliai kijelentések különböző részelemeit, hogy hatásosan visszavágjanak az áriánizmusnak és neo-áriánizmusnak (u.o. 10. old.).

Az elfogadott Istenkép határoz meg mindent, beleértve a bűn és büntetés fogalmát is. Ahhoz, hogy a Bibliában levetett rendszert kikerülhessék, a görögöknek és rómaiaknak meg kellett változtatniuk az Istenképet. Miután kialakították a maguk Istenképét, azt azután a fegyverek hatalma által tartották fenn.

Az új, eretnek hit felé való változás első lépése a binitariánizmus kialakítása volt. Ez a hit, mivel filozófiailag védhetetlen volt, később a trinitáriánizmusba kényszerült átformálódni.

A binitáriánizmus valódi célja az Istenséget két személyre korlátozni, mint két igaz Isten. Az igaz Isten azonban csak az lehet, aki örökkévaló és halhatatlan. A binitáriánizmus hivatalosan a niceai zsinattól létezett. Azon kívül, hogy filozófiailag zavaros, bibliailag sem támasztható alá. A binitáriánizmus képtelen volt önmagát fenntartani, ezért a trinitáriánizmus kialakításával próbálták a két örökkévaló és egyenlő Isten lehetetlenségét megoldani. Az ellentmondásos binitáriánizmus a huszadik században ismét követőkre talált.

"Eredetileg két Lélek Személyiség létezett önmaguk által létezően… Csak e kettő személy, egyenlő elmével és erővel rendelkezve, azzal a kivétellel, hogy Isten hatalmasabb volt. Tökéletes egyetértésben, egy elmében gondolkodtak… A teremtés előtti örökkévalóságban ez a két Felülmúlhatatlan Lény volt. Egyedül! A tér ürességében! Nem létezett más életforma – más élőlény! Semmi más!" (Herbert W Armstrong The Incredible Human Potential, Ambassador College Press, 1978, pp. 36-37; ld. még Armstrong, Mystery of the Ages, pp. 44-45).

E mögött a gondolatmenet mögött egy eltorzított ditheizmus logikája áll. Világosan kitűnik, hogy ez nem bibliai tanítás, és ellentmond Jézus saját szavainak, amikor vallomást tett a saját korlátozottságáról, arról, hogy maga nem mindentudó, és a Neki adott erő az Atya akaratától függ.

Nem szabad elfelejteni azt, hogy a niceai zsinaton résztvevő különböző pártok doktrínái mind helytelenek voltak, beleértve az Athanasziosziak is (ma katolikusok), akik még saját maguk sem tudták álláspontjukat pontosan meghatározni. Még olyan késői időben is, mint Kr.u. 380-ban, Nazianzoszi Gergely – egyike azoknak a kappadóciaiaknak, akik a Szentháromságot kialakították és képviselték – ilyen figyelemre méltó kijelentést tett:

Azok között, akik bölcsek közülünk, vannak olyanok, akik a Szentlelket egy hatóerőnek veszik, mások teremtménynek, mások Magát Istent vélik annak (oi de theon), mások pedig nem tudják eldönteni, mi is igaz, mert tiszteletben tartják azt – amint ők azt mondják –, hogy a Szentírás nem jelent erről ki semmi pontosat. Ennek okáért bizonytalanok abban, hogy imádhatják-e, vagy nem imádhatják-e a Szentlelket, és a középutat választják, ami viszont egy rossz út ( ld. még Schaff, fnn, 5,6, 664. old).

Basil Kr.u. 370-ben még óvatosan kerülte azt, hogy a Szentlelket Istennek nevezze, bár ezt inkább a gyengék megnyerésének érdekében tette. A Poietiers-i Hilary hitte, hogy a Lélek, ami az Isten mélységes dolgait fürkészi, isteni eredetű, de mivel nem tudott konkrét bibliai idézettel szolgálni arra, hogy hol van a Lélek Istennek megnevezve, ezért úgy gondolta, hogy elegendő csak elismerni a Szentlelket, melyről az Írások tanítanak, és amelyet a szív magába fogad  (De Trinitate, ii, 29; és xii, 55; v.ö. Schaff, u.o.).

Schaff ezzel kapcsolatban a következőket írja:

Az egyház viszont nem elégedett meg a csak kettő az egyben formulával. A keresztelésnél használt eljárás, az apostoli áldás és a hagyományos trinitárius doxológiák a Szentlelket az Atyával és Fiúval egy rangba teszik, és megkövetelik a három isteni személyiség egylényegűségét. Az isteni triász nem engedi meg az önmagán belüli lényeg egyenlőtlenségét, vagy a teremtő és teremtett keveredését. Athanasziosz elfogadta ezt, és fő szószólója lett a Szentlélek egylényegűségét hirdető nézetnek, és felhasználta a pneumatomachi vagy tropici (ahogy a más nézeten levő makedónokat ekkor elnevezték) nézet ellen.

A probléma valójában az volt, hogy a doktrína még nem volt teljesen meghatározva. Athanasziosznak ezt a nézetét elfogadta még Basil, Nazionzoszi Gergely, Nyssai Gergely, Ambróziusz és Didimusz (Schaff, u.o.). A doktrína meghatározásait az alexandriai zsinaton Kr.u. 362-ben, Rómában Kr.u. 375-ben, és végül Konstantinápolyban Kr.u. 381-ben alakították ki véglegesen. Ekkor már ezt a doktrínát, mint politikai eszközt is felhasználták a birodalmi, és nemzeteket átfogó uralmi rendszer kialakítására. Ennek a vallásnak a nyílt célja – a birodalmi hatalommal párosulva – a teljes világuralom volt. Kialakulásának szerepe és oka végső soron a két egymással ellentétben álló szellemi felépítés között folyó küzdelem.

Az unitárusok nemzeti rendszereket alkottak, míg a római fenevad célja mindig is egy olyan birodalmi uralom kialakítása volt, amely átfogja egész Európát, és képes a kereszténységet is a saját céljaira használni. Az unitárius hit az egyéni nemzetek megítélését hirdette, ahol az Isten ítélete áldásokat vagy átkokat hozott, attól függően, hogy az adott nemzet hogyan viszonyul a bibliai törvényekhez. Így minden nemzetnek saját kezében van a sorsa. A római fenevad birodalma erőszakkal söpörte el a nemzeti függetlenséget, megakadályozta a bibliai rendszer gyakorlását, és helyette a saját törvényrendszerét erőszakolta rá a nemzetekre. Ez a lényeges eltérés vezetett az ún. áriánus háborúkhoz. Korábban, még mielőtt Európába léptek volna, az unitárius hiten lévő szkíták és a görögök között is fennállt ez a háborús viszály. Az unitáriusok (vagy áriánusok, mivel ez, a katolikusok által használt helytelen megnevezés lett közismert) nem fogadták el a sátáni, birodalmi törvényt és uralmi rendszert. A római fenevad (Dán. 2:33,40-43; 8:21-27) képmásának létre kellett jönnie úgy, ahogy azt a Jelenések 13:14-15 előre megmondta. A nyugati társadalmak alapjait is ezek a pogány törvények és uralmi rendszerek vetették le, éppen ezért nem maradhatnak fenn.

Az Isten természete és tulajdonságai határozzák meg az uralkodási forma tulajdonságait. Ezért nem lehet csodálkozni azon, ha a hierarchikus rendszerek üldöztetéseken keresztül védik a korlátozott Istenképüket, legyen az kettős vagy hármas Istenség. A huszadik századi egyházra ez ugyanúgy vonatkozik.

Foakes Jackson író könyvéből látható, hogy ő megérti a teutonok és rómaiak Istenképei között dúló küzdelem velejáró politikai természetét. Valójában azonban egyik sem volt teljesen helyes. Foakes a következőket mondja:

Meggyőződésünk az, hogy a vizigótok, lombardok, vandálok, stb. áriánizmusa nem volt más, mint csak az ekléziasztikus küzdelem egy fázisa a teutonok és rómaiak kereszténységének fogalmai között. A barbárok saját nemzeti egyházakat akartak, és amikor rátaláltak a kereszténység egy olyan formájára, amely különválasztotta őket a megvetett provincializmustól és a birodalom klérusától, akkor egy hódító faj szilárd büszkeségével ragaszkodtak ahhoz. A római civilizáció iránti mély tiszteletük miatt viszont törvényszerűségként alakult ki bennük annak vallásának tolerálása; amikor pedig ők voltak az üldözők, azt inkább politikai okokból tették.

A római területekre betörő barbárok legnagyobb gyengesége az volt, hogy képtelenek voltak a hatékony szervezettségre, Róma ereje viszont abban rejlett, hogy úgy a civil, mint az ekléziasztikus intézményei évszázadok próbáit kiálló rendszer alapján működtek. Az áriánusok csak rövid ideig voltak képesek magukat fenntartani a teuton királyságaikban, és végül is belátták, hogy meg kell hátrálniuk a jobban szervezett római egyház vidéki kirendeltségei előtt. Az áriánizmus, mint egy rivális rendszer lerombolása a modern európai civilizáció kialakulásának egyik legfontosabb tényezője volt; mert ha a barbár hódítók egy más formájú kereszténységet gyakorolnak, míg a gyengébb nemzetek megint másikat, akkor lehetetlen lett volna bármiféle fejlődés. Amilyen terhes volt a sötét középkor korlátlan feudalizmusa, az teljesen elviselhetetlenné tette volna az életet, ha a hódítók nem egy olyan egységes kereszténységet képviseltek volna, amely figyelembe veszi a legyőzött alattvalóik érdekét (F. J. Foakes-Jackson, Arianism, ERE, I. köt. 783. old ).

Ez a fajta mellébeszélés jellemző példája a trinitárius önigazolásoknak. Annak érdekében, hogy megvédjék a római rendszert az unitárius (az általuk áriánusnak nevezett) felépítés ellen, a római klérus a frankok katonai erejét használta fel arra, hogy Európa többi államait egymás után leigázza, ezzel megállítva a jóval toleránsabb "áriánus" rendszer kifejlődését. A római egyház sodorta Európát a sötét középkorba, hogy teljes uralmat gyakorolva felmagasztalhassák a római rendszert, és annak mintájára létrehozzák a fenevad képmását. Ez az uralom Kr.u. 590-től 1850-ig tartott, vagyis 1260 évig (ld. A Szombattartó Egyház Történelmi Leosztása [122] és A Negyedik Parancsolat Szerepe, a Történelmi Szombattartó Egyházban [122] című írásokat).

Ezek után nyilvánvalónak kell lennie annak, hogy az Isten természete mennyire lényeges abban, hogy egy nemzet vagy csoport milyen uralkodási rendszert választ és vezet be önmaga irányítására. Sátánnak hatezer év lett megadva, ami idő alatt esélye lett volna megváltozni, és a földet igazságban, Isten jellemvonásai alapján uralni. Ennek ő az ellenkezőjét választotta, és egy olyan rendszert alakított ki, amely alapvetően szemben áll Isten természetével, és saját lázadó természetének ideológiáján alapszik. Ennek elsődleges jelképe a Szentháromság, amit az Isten törvényei elvetésének eszközeként hozott létre. Mindezek ellenére Sátán és a démonok csak azoknak a korlátoknak a keretein belül képesek működni, amelyet Isten meghatározott nekik. A Sátánnak megadott uralom ideje hamarosan lejár. Mi azonban ki lettünk hívva ebből a világból, és az e világ fölött uralkodó isten imádatából, hogy megismerjük az egy igaz Istent, az Ő törvényeit és az Ő uralmát. Ez az oka annak, hogy a világban uralkodó rendszerrel szemben állunk, és attól üldöztetéseket szenvedünk el.

 

Az Isten uralma, az Isten családján belül

Az Isten fiai

Az Isten fiai már léteztek a föld teremtése előtt (Jób. 38:4-7). Istennek ezek a fiai egy felépítésen belül lettek megszervezve a Hajnalcsillagok, vagyis a Világosságot-hordozók irányítása alatt. Ezek a vezetők tanítói és pásztori működésbe voltak helyezve. Ez a működésük később kihatott az emberi teremtésre is.

Amikor a Bibliát olvassuk, könnyű annak az írásaira a saját elgondolásainkat ráerőltetni, és különféle feltételezéseket kialakítani pl. az abban bemutatott lényekről is. Mindez nem kis részben annak a külső befolyásnak a hatására alakult ki, amelyet ennek a világnak az istene irányít. Az apostolok is beleestek ebbe a hibába, amikor egymással vetekedni kezdtek azon, hogy melyikük lesz majd a legnagyobb az Isten országában. Krisztus megfeddte és utasította őket, hogy ilyen vetélkedésekben nem lehet részük többet, mert az Isten országában azok lesznek nagyok, akik szolgálnak (Luk. 22:24-26; ld. még Márk 10:42).

Lukács 22:24-26 24 Támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak. 25 Ő pedig monda nékik: A pogányokon uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jóltévőknek hivatnak. 26 De ti nem úgy: hanem a ki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a ki legkisebb; és a ki fő, mint a ki szolgál.  

A mennyei seregek felépítését és szervezetét is csak ebből a bibliai álláspontból lehet megvizsgálni. Ha a bibliai modellt követjük, akkor minden egyén szerepe és feladatai ezeken a kereteken belül vannak meghatározva. Ebből következően, csak azért, mert az elohim lények tanácsokba lettek helyezve, és vezetői vagy küldöttségi szerepük volt, ez még nem jelenti azt, hogy ők hierarchikus rendszerben működnek. Ennek a félreértése egy olyan elsődleges hiba, amely állandóan felmerül az Isten uralmával kapcsolatban. Ez a félreértés aztán tovább folytatódik a teremtés létrehozatalát illetően, és az Isten erejének fiaival való megosztását illetően is. Ez azért lényeges, mert a mennyei Seregek részesülnek Isten erejében az Ő akaratából. A trinitáriánizmus és annak összefüggéstelen elődje, a binitáriánizmus, Isten természetének a lényegét veti el. Azt a fontos tényt, hogy Istennek akaratában van megosztani Önmaga erejét az Általa teremtett gyermekeivel, és képes arra, hogy ezt akarata szerint véghez is vigye.

Az idő, a metafizika és a teremtés

A teremtés kezdete jelentős összefüggésben van az Isten természetével. A bibliai álláspont az, hogy csak egyedül az Isten halhatatlan (1Tim. 6:16). A binitáriánizmusban hívők a halhatatlanság doktrínáját úgy próbálják kikerülni, hogy tagadják az idő metafizikai fogalmát. Az idő szükségszerűen csak két létező (lény) viszonya lehet. Ezért az időnek kell, hogy legyen egy kiindulási pontja akkor, ha csak egy igaz Isten létezik (Ján. 17:3). Az idő örök létezése csak abban az esetben lenne lehetséges, ha két, vagy annál több tárgy vagy lény létezett volna az örökkévalóságban egymáshoz viszonyulva. Az idő, a tér, a tömeg és az erő, mind egyenlő megnyilvánulásai egy alapvető kivonatnak. Mi ezt spiritnek, vagy szellemnek nevezzük. Isten az Szellem.

János 4:24 Az Isten Szellem: és a kik őt imádják, szükség, hogy szellemben és igazságban imádják.

Erre felmerülhet az az érv, hogy mivel az Isten szellem, és mivel az idő, tér, tömeg és erő stb. egyenlő megnyilvánulásai ennek az egy alapvető kivonatnak, akkor az időnek is léteznie kellett a szellemmel együtt. Így ha Isten örökkévaló, akkor az időnek is örökkévalónak kell lennie. Ez a logikai gondolatmenet azonban nem felel meg a Szentírásban adott ismereteknek (ld. lentebb). Ez az érv továbbá egy kérdés elé is állítana bennünket. Mi a helyzet ebben az esetben az Isten Szellemeinek többes számával? A hét angyal az Isten hét szelleme. Akkor nekik szintén örökkévalóan kellett volna létezniük.

Az őskeresztény egyház viszont őket úgy tartotta, mint az Isten elsődleges teremtéseit. A Szentlélek (Szent Szellem) és a másik hat hírnök voltak az első teremtett szellemek (Hermasz: A Pásztor, 1, k. IV, fej. ANF, (Ante-Niceai Atyák) II. köt. 14. old).

Tehát volt egy pont, amitől kezdve a szellem viszonylagossá vált, nem pedig egyszerűen csak létrejött egy isteni kivonatként, mint az Isten egy tulajdonsága. Isten állandó folyamatosságban élt. Ő az egyedüli halhatatlan (1Tim. 6:16). Isten a korok Királya (1Tim. 1:17; v.ö. a Tob. 13:6,10 eredeti görög változatával) és a korok Istene (theos ton aionion, v.ö. Sir. 36:17Ésa. 9:6; Jer. 10:10). Amikor Isten a teremtést megkezdte, az elindította a Szellem relativitását és az idő kezdetét. Isten megadta, vagy kiterjesztette a halhatatlanságot fiai számára is, azok teremtésétől kezdve. A különálló egyéni és szabad szellemeknek az Isten és egymás felé való egymásra hatásával vette kezdetét az idő.

Egyedül Istené a mindentudás, mint tulajdonság. Isten minden munkáját előre tudta az örökkévalóságtól. Tudta előre a lázadást is, ezért az Isten Bárányának áldozatát is tudta, még a fizikai világ megteremtése előtt (1Pét.1:18-20; ajánlott több fordítást megvizsgálni a jobb rálátás érdekében), mert Ő kereszthalálra adatott Isten elvégzett tanácsából és rendeléséből (Ap.Csel. 2:22-23).

Itt meg kell jegyezni, hogy Isten mindentudásából kifolyólag a kegyelem is ugyanúgy megadatott, még az idő kezdete előtt (2Tim. 1:9; örök időknek előtte: chronon aionion, melyet némely fordítás, mint pl. az angol KJV. helytelenül a világ kezdete előtt-nek fordít). Ez a kegyelem tehát az Atya mindentudásából és végtelen bölcsességéből ered (Zsolt. 147:5), az idő létezése előtt. Az örök élet szintén Isten adománya, amelyet mindentudásából ígért meg az igazmondó Isten az örök idők előtt (Tit. 1:2). Isten megmondja a dolgok végezetét a kezdetük előtt, mivel Ő az egyedüli bölcs Isten (1Tim. 1:17). Ez az előre elrendeltetés viszont semmiben nem korlátozza sem a lelki, sem a szellemi teremtés szabad akaratát.

Röviden összefoglalva: a teremtés az Atya Isten munkájának eredménye, akinek van egy sor tulajdonsága, melyeket az Ő kiutalása által megoszt az Isten fiaival. Egyedül az Atya Isten az, aki:

  1. Önmaga által létező, így halhatatlan (Ján. 5:26; 1Tim. 6:16).
     
  2. Mindentudó (Ésa. 46:10; Zsolt. 147:5; Mát.24:36; 1Tim. 1:17).
     
  3. Mindenható (Márk. 14:36; Luk. 1:37).
     
  4. Tévedhetetlen, így nem változik (Jak. 1:17; Mal. 3:6).
     
  5. Az egyedüli igaz Isten, akinek ismeretében rejlik az örök élet (Ján. 17:3; 1Ján. 5:20).
     
  6. Megközelíthetetlen fényben lakik, és ember nem látja, vagy láthatja Őt (Ján. 1:18; 1Tim. 6:16), mivel Ő szellem (Ján. 4:24).
     
  7. Ő a mindenség teremtője Krisztuson keresztül. Minden az Isten akaratából létezik, és saját örömére teremtette azokat (Zsolt.134:3; Kol. 1:15; Zsid.1:2; Jel. 4:11). Ő az élet forrása (Zsolt. 36:10; Ján. 5:26).

A binitárius állítás szerint Isten és Krisztus együtt léteztek az örökkévalóságban, így az időnek nincs kezdete. E szerint az idő végtelen folyamatosságú. Ez az álláspont világosan ellentmond a Bibliának, mivel alapjában véve két együttlétező igaz Istenben hisznek, ellentmondva Jánosnak, aki kijelenti, hogy csak egy igaz Isten van, és Ő az, Aki elküldte Krisztust (Ján.17:3; 1.Ján.5:20). A trinitáriusok felismerték az ebben rejlő ellentmondásokat, mivel korábban maguk is ebből az álláspontból indultak ki. Ők azt a magyarázatot adják, hogy az egy igaz Isten három személyiségből áll, akik együttesen teszik ki az egy igaz Istent. Ők szintén azt állítják, hogy az idő örökkévaló az Istenségen belüli személyiségek egymásra ható viszonya miatt. Ezek szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek működése teszi ki az Istenfőt. Az Atyát örökkévalón Atyának tartják. A Fiút az Atya generálta, mégis örökkévalón létezett, a Szentlélek pedig az Atyától (az ortodoxok szerint), vagy az Atyától és a Fiútól áramlik (Filioque: Római Katolikus a toledói zsinatról). Így a trinitárius állítás szerint a Fiú az Atya generálása, de mégsem volt soha olyan pont, amikor a Fiú nem létezett volna. Ugyanez vonatkozik a Szentlélekre is. Ez az álláspont értelmileg abszolút képtelenség, és ellentmond a Szentírásnak. Az ilyen formában meghatározott Atya és Fiú közötti kapcsolat ellentmond minden logikának és nyelvezeti használatmódnak.

Az Isten fiai közül az a lény, aki Isten egyszülött Fia lett, Krisztus volt (Ján.1:18; monogenes theos: ld. Hort, írását A [monogenes theos] a Szentírásban és Tradíciókban a Két Disszertáció-ban, Cambridge és London, 1876, 541. old., amely magyarázat volt az e témakörrel kapcsolatban 1861-től kifejlődő vitákra az Abbott nézőpontja (Bibl.Sacl. Okt. 1861; Unitarian Review, Jún. 1875), és Drummond (Theol. Rev. Okt. 1871) között, amelyekre Hort építette ezt az írását).

Krisztus volt a Messiás (Zsolt.2:2; Ján.1:41), és az Isten (Eloah) Fia (Ján.20:17; 1Ján.5:5; Péld.30:4-5), Aki a szűz Mária által született meg (Ésa.7:14-15; Luk.1:30-33). Őt küldte el Isten a teremtés megváltójaként, és Ő az, Aki halálával visszabékítette az emberiséget Istenhez, ezért Ő a Megváltó (Róm. 5:10; 8:19-23; Kol. 1:20; 1Tim. 2:4-6).

Istennek tehát számos fia volt. Krisztus az elsőszülött a mennyei seregek közül, de Ő az egyedüli megszületett Isten. Vagyis Istennek számtalan született fia van, de Krisztus volt az egyedüli elohim, Aki emberként is megszületett. Ezáltal lett Ő a prototokos, vagyis minden teremtmény elsőszülötte (Kol.1:15), elsőszülött a sok atyafi között (Róm.8:29) és elsőszülött a halottak közül (Kol. 1:18). Ezáltal lehetünk – mi is, akik az egyházban vagyunk – az elsőszülöttek gyülekezete (Zsid.1:18). Az világos, hogy az emberi teremtésnek mi nem vagyunk az elsőszülöttei, hanem elsőszülöttek leszünk a halálból az első feltámadáskor. A teremtésnek ebben a fázisában egy más természet kezd az Isten fiaiban kialakulni. Akik ebben a korszakban lettek elhívva, azoknak az elohim lét adatik meg a feltámadáskor, ők a király házához tartozóak, és ahogy a Jahova Angyala őelőttük, ők is elohimmá lesznek (Zak.12:8). Krisztus hatalomban és erőben lett Isten Fiává a Szent Szellem által, a halálból való feltámadásával (Róm.1:4). Mindamellett az angyalok a mi testvéreink, mert ők is Isten fiai (Jel.12:10). Ők szolgáló lelkek, akik el lettek küldve a segítségünkre, Isten munkájának ebben a fázisában (Zsid.1:14) (ld. A Teremtés célja és Jézus Krisztus véráldozata [160] című írást) ). Krisztus, hogy emberré váljon, feladta hatalmát és mennyei pozícióját az Isten fiai között. Engedelmes volt egészen a haláláig (Filp.2:6). Az Isten formájában volt, Akiben a Szent Szellemen keresztül az Isten természete és ereje élt, de Ő feladta azt a létet, és emberként jött el. Nem tekintette zsákmánynak az Istennel való egyenlőséget, ahogy Sátán akarta azt magához ragadni (Fil.2:6). Engedelmes volt mindenben, azon keresztül, amit elszenvedett, mert hű volt Ahhoz, Aki Őt elrendelte (Zsid.3:2). Az Isten Fia, de gyötrelmeken keresztül megtanulta az engedelmességet, és így tökéletességre jutván, Ő lett az örök üdvösség szerzője mindazok számára, akik Neki engedelmeskednek, és ezértnevezte ki Isten Őt a Melkisédek rendbeli főpapnak (Zsid.5:8-10; Zsolt.110:4).

A Szent Szellem Isten ereje (Luk.1:35; 1Kor.2:10-14), az az eszköz, ami által az isteni természet megnyilvánul (Zsolt.139:1-7; Róm.8:13-17; 2.Tim.1:7; 1Ján.3:24), mivel az az örök élet lelke (Róm.8:10,14; 2Pét.1:3-4). Így még Krisztus is, mint az Isten Fia, a Szent Szellemen keresztül kapja erejét. Ez Isten minden gyermekére ugyanúgy vonatkozik, akár mennyei, akár földi fiak legyenek. A mennyei teremtmények minden seregei – ugyanúgy, ahogy mi emberek is (2Pét.1:4) –, a Szent Szellemen keresztül részesülnek az isteni természetben.

A korai Egyház azt tartotta, hogy a szellemi teremtés kezdetét, majd központját egy elsődlegesen teremtett lények csoportja alkotta (Hermasz Pásztora). Ez a kezdet az elohim teremtése volt. Az örök folyamatosságban egyedül csak Isten létezett, Akivel senki vagy semmi nem egyenlő. Ez volt a korai kereszténység nyomatékos álláspontja (ld. Az Istenség korai teológiája [127] című írást). Ez a nézőpont teljesen kizárja a binitáriánizmust is. A szellemi teremtés első lépése az Isten fiainak a megteremtése volt. Ezt követte a fizikai teremtés.

A mennyei uralom felépítése

Az Isten fiai egy olyan felépítésen belül lettek megszervezve, melyben egyénileg megbízhatóknak kellett bizonyulniuk, saját cselekedeteikért pedig felelősek voltak. Az Isten fiai (Jób.1:6; 2:1; 38:7; Zsolt. 86:8-10; 95:3; 96:4; 135:5), a Bene Elyon, vagyis a Magasságosnak fiai tehát mindannyian a Magasságos Istentől erednek. A megszentelőnek és a megszentelteknek közös eredetük van (Zsid.2:11 ld. alább). Krisztus és a mennyei Seregek testvérek. Krisztus az Atya nevét nekünk, testvéreinek hirdeti, és megvall bennünket az Atya és az angyalok előtt (Zsolt.22:23; 2:12; Jel.3:5). Krisztus és a többi mennyei lény kapcsolatban vannak egymással és az Atyával, ahogy a teremtésben történő eseményeket irányítva betöltik felelősségüket. Ők teszik ki a mennyei Elohim Tanácsot, ami az Igazság Isteneinek gyülekezete. E tény ismerete a legrégebbi időkre megy vissza Izrael történelmében (ld. még. Leopold Sabourin Sj The Psalms:Their Origin and Meaning, Alba House, Ny, 72-74 old. az erre a tanácsra vonatkozó megjegyzéseit).

Krisztus része volt ennek a Tanácsnak, de mivel Ő a teremtés előtt el lett rendelve, mint a leölendő Bárány, ezért Ő felkenetett a társai fölé (Zsolt.45:7-8; Zsid.1:8-9). Ez azt jelenti, hogy mielőtt így felkenetett volna, hasonló szinten létezett, és hasonló szerepet töltött be, mint társai a mennyei Seregekben. A Biblia meglehetős részletességgel mutatja be a mennyei Seregek szervezettségét, bár szétszórtan, az összképet – csakúgy, mint más témakörökben is – a különálló részletekből kell összeállítani, a "parancsra új parancs, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi" (Ésa.28:10,13) törvényszerűsége alapján.

Krisztus volt az elsőszülött a teremtésben. Továbbá Ő volt az, Aki megteremtette vagy meghatározta a trónokat, uradalmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat (Kol.1:16-17).

Ő egy az elohim közül, de most már azok főpapja is. Az Új Szövetség bemutatja azt a Tanácsot, amely harminc lényből áll, az viszont ismeretes, hogy a Szanhedrin hetven főből állt (ami valójában hetvenkettő volt). Ez később kiterjedt az Egyházra is, amikor Krisztus felszentelte a hetvenet (Luk 10:1,17), ahol a hetven szintén valójában hetven [kettő] személyből, (hebdamakonta [duo]) állt. Az alábbiakban látni fogjuk azt, hogy a mennyei Seregek közül hetvenen a nemzetek fölé lettek rendelve, mint felelős uralkodók. A Jelenések könyve pedig bemutatja a belső, vagy központi harminc lényt. Ebből sok következtetés vonható le az angyali Seregek szervezettségét illetően.

Jelenések 4: 1-11 1 Ezek után látám, és ímé egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és az első szó, a melyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondja vala: Jőjj fel ide, és megmutatom néked, a miknek meg kell lenni ezután. 2 És azonnal elragadtatám lélekben: és ímé egy királyiszék vala letéve a mennyben, és üle valaki a királyiszékben; 3 És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz; és a királyiszék körül szivárvány vala, látszatra smaragdhoz hasonló. 4 És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának. 5 A királyiszékből pedig villámlások és mennydörgések és szózatok jőnek vala ki. És hét tűzlámpás ég vala a királyiszék előtt, a mely az Istennek hét lelke; 6 És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz: és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elől és hátul. 7 És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arcza vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz. 8 És a négy lelkes állat, a melyek közül mindeniknek hat-hat szárnya vala, köröskörül és belül teljes vala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, a ki vala és a ki van és a ki eljövendő, 9 És mikor a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adnak annak, a ki a királyiszékben ül, annak, a ki örökkön örökké él, 10 Leesik a huszonnégy Vén az előtt, a ki a királyiszékben ül, és imádja azt, a ki örökkön örökké él, és az ő koronáit a királyiszék elé teszi, mondván: 11 Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek.

Az Isten trónját négy lelkes állat fogja körül, akiknek különböző formájú fejeik vannak. A különböző formák az oroszlánhoz, a borjúhoz, az emberhez és a sashoz hasonlítanak. Ezeknek hat szárnyuk van, a hatszárnyú lények pedig a Szeráfok. Ezek a Szeráfok szerepelnek az Ézsaiás 6:2, és 6:6-ban is. Ezeknek a lényeknek erejükben volt megtisztítani a prófétákat a bűntől (Ésa.6:7), és ők készítették fel Ézsaiást a szórványba kerülés (Ésa.6:8) majd az azt követő egybegyűjtés üzeneteinek hirdetésére (Ésa.40:2-5).

A Szeráfim szó a száráf (SHD 8314) többes számú alakja, a jelentése tüzes, de mérgező értelemben is, mint pl. a kígyó marása (ld. Strong’s). A tüzesség az égő bronzszínükkel is kapcsolatos. Ők a "mennyek tüzes kígyói". A keleti néphagyományokban ezek a Szeráfimok a repülő sárkányokként voltak ismeretesek. Ez az értelmezés általános, és jellemző volt úgy Izraelben, mint az egész ókori világban. A korai britek, különösen a walesiek és a komisok a sárkány emblémáját a királyaikra ruházták fel. Wales-nek még a mai napig a vörös sárkány az emblémája. A vörös sárkány a volt Oltalmazó Kérubbal, Sátánnal van azonosítva (Jel.12:3). Nevük eredete az a héber Száráf alapszó (SDH 8313), amelynek jelentése: tüzet rakni vagy szítani. Ezek a lények a mennyei Seregek egyik legfontosabb csoportját alkotják. Ők az arkangyalok. A hat szárny jelzi a rangjukat és beosztásukat. A hat szárny három külön-külön párból áll. Feltehető, hogy a szárnyak száma jelzi az Istenhez való közelségüket és beosztásaikat, így a küldetési felelősségük és tanító, adminisztratív szerepük fontosságát vagy rangját is.

Az arkangyalok mindig négyes csoportban vannak bemutatva. Az Énok Könyve megadja a neveiket is, melyek többek között Mihály (aki az emberiség jobb része fölött áll), Gábriel (aki a kígyók, a Kert és a Kérubok fölött áll), Uriel (a mennydörgések és rázkódások angyala, azaz a Jel.11:13,16; 16:18 angyala) és Rafáel (a név jelentése: Isten meggyógyított. Ő az emberek lelkei fölött álló angyal, azaz a Feltámadás Angyala). A Rafáel név utalhat még annak a szakadásnak a helyreállítására is, amit Sátán okozott a lázadásával, amikortól nevéből elvesztette az -el névvégződést, és kivettetett, mint oltalmazó Kérub. A Rafáel név még esetleg a feltámadáskor történő megbékélésre is utalhat.

A főangyalok között található még Ráguel (ő az, aki azokat a büntetéseket és csapásokat méri a világra és az égitestekre, amelyek a Jelenések könyvében is be vannak mutatva), és Szarákuel (aki az emberek bűneit okozó lelkek fölé van rendelve, ő a feneketlen mélység fölött álló angyal) (Knibb The Ethiopic Book of Enoch, Oxford Clarendon, 1982, 2. köt. 20. fej. 106-107. old.). Ezek a megnevezett főangyalok hatan voltak, és ez a szám van megemlítve a Hermasz Pásztorában is, ahol hat lény képviseli a teremtés belső körét, vagy kiindulását. Hermasz Pásztora látszólagosan Mihállyal azonosítja azt az arkangyalt, aki a törvényt adta a Sinai hegynél. Az Apostolok Cselekedeteiben ez az angyal Krisztussal van azonosítva. Így párosítva ezeket az idézeteket a Dániel 10:13,21; 12:1; Júdás 9 és végül a Jelenések 12:7 verseivel, ahol Mihály az Isten seregeinek kapitánya – amely egyben Krisztusnak a megjelölése is –, nem meglepő hát, hogy a korai egyház hajlamos volt Krisztust Mihállyal azonosítani a megtestesülés előtti létében.

Az Isten trónja körül álló négy lelkes állat fejeinek szimbólumát azonosíthatjuk az Ó Szövetségből a Kérubokra való utalásokkor. Ezt Ezékiel 10:1-20-ban találhatjuk meg (ld. még az Ezékiel Látomásának Magyarázata [108] című írást). Ezek Kéruboknak vannak azonosítva még az Ezékiel 1:1-28-ra utaló párhuzamos referenciákban is. Ez a kérubi csoport a négyszárnyúak rangjába tartozott. Így a működésük, mint hírnökök, láthatóan hasonló szerepet tölt be az alrendekben is. Azt is levonhatjuk, hogy a négy lelkes állat fejének szimbóluma szoros kapcsolatban van az Isten trónja körül álló Kérubokkal. Ezek közül a Kérubok közül lett kettő az Édenkert őrzésére helyezve (1Móz.2:24).

Miért fontosak ezek az állati fejek, és mi a szerepük? A választ erre az Izrael törzsi leosztásaiban (4Móz.10. és 11. fej.) és azok jelvényeiben találhatjuk meg. A Sátorszentély a mennyei rendszer "árnyéka", vagy másolata volt. A Vének Tanácsa a sátorszentély köré volt helyezve. Ők megkapták az Úr Szellemét, és ők is prófétáltak csakúgy, mint Mózes, aki pedig központi szerepet töltött be Isten munkájában a fizikai teremtést illetően (ld. 4Móz.11:24-25). A hetvenen kívül volt még két próféta, Eldád és Médád, akik a táborban maradtak, és így velük a teljes szám hetvenkettő volt (4Móz.11:26-30). A mennyei rendszerben az Atya és Krisztus a két plusz személyiség a Tanácsban.

Izrael seregeinek közepén helyezkedett el a Sátorszentély, abban pedig a Szentek Szentje, ahol az Úr Lelke lakozott. Ennek a Sátorszentélynek a gondját Mózes és Áron viselte. Mivel Mózes a Fáraó Istenévé (Elohim) lett téve, ő ezt a számára megadott kinevezést viselte (2Móz.7:1). Áron – aki később a főpap lett – Mózes szószólója volt, így jelképezték munkájukban az Atya és Krisztus viszonyát.

A törzsek tizenkettes leosztásban lettek a Sátorszentély köré helyezve. Lévi törzséből lett a papság, József viszont két külön törzsre lett felosztva, Efraiméra és Manassééra, akik együttesen voltak a születési jog örökösei. A tizenkét törzs négy részre lett leosztva. Az északi leosztásba Dán, Áser és Nafthali tartozott. A keleti leosztásba Júda, Izsakhár és Zebulon. A déli leosztásba Rúben, Simeon és Gád. A nyugatiba pedig: Efraim, Manasse és Benjámin. A tizenkét törzs mindegyikének voltak törzsi jelvényei. A négy leosztásnak a jelvényei pedig megegyeztek a törzsi csoportosulások vezető törzseinek négy jelvényével. Júda volt az első a törzsek közül (4Móz.10:14). Velük ment Izsakhár és Zebulon, és ők együtt tették ki a keleti leosztást, amely a menetet vezette. Júda törzsi jele az oroszlán volt. Őket követte a Sátorszentély.

A vonulási sorrendben ezután Rúbent, mint vezető törzsét annak a leosztásnak, Simeon és Gád követte. Ez a déli leosztás egy emberi fejjel volt jelképezve (ld. Ezék.1.). A nyugati leosztásban Efraimot Manasse és Benjámin követte. A nyugati leosztásnak a borjúfej volt a jelképe. Az északi leosztást Dán, Áser és Nafthali törzsei tették ki, ennek a csoportosulásnak a jele a sas volt. Dánnak több törzsi jelvénye is volt, őt még kígyóval és skorpióval is jelképezték. Ez az északi leosztás volt az utolsó csoport Izrael vonulásának sorrendjében (4Móz. 10:25), ezért a skorpió jelvény annyiban jellemző volt rájuk, hogy Izrael fullánkja a felvonulási sorrend "farkában" volt.

Az egyéni törzseknek megadott próféciák és ígéretek fontosak még a törzsek mai azonosításának szempontjából is (1Móz.49:1-28).

A papság szintén egy huszonnégyes leosztásban lett megszervezve (ugyanúgy, ahogyan az egész nemzet). Így minden törzsre két papi osztály jutott. Ez annak a tükörképe, ahogyan a mennyei rendszerben levő külön egységek mindegyike mellé két Kérub jut. Két Kérub volt továbbá a frigyláda és a kegyelmi szék mellé helyezve (2Móz.25:18-tól 26:31; 37:8-9). Ezt a két Kérubot jelképezi még Mózes és Illés megjelenése Krisztussal a Mát. 17:3-ban. Mivel Krisztus ül a kegyelmi széken, mint főpap, ezért Mózes és Illés itt az Oltalmazó Kérubokat szimbolizálta, valószínűleg azért, mert ők ketten fogják azt a két beosztást megkapni, amit Sátán és a lázadásban vele tartó másik Kérub – mint majd látni fogjuk: az oroszlánfejű lény, vagy Aion – elvesztett.

 A templomi papság huszonnégyes rendre való leosztásának felsorolását az 1Krónika 24:7-19-es verseiben láthatjuk. A fizikai papság a Jelenések 4:1-ben bemutatott mennyei szentélyben szolgáló huszonnégyes rendet képviselte és tükrözte. A Jelenések 4. és 5. fejezeteiben láthatjuk a mennyei Tanácsban szolgáló huszonnégy Vént. Ők az Isten trónja körül ülnek, ruhájuk fehér, és arany koronákat viselnek. A királyi szék előtt van még hét tűzlámpás, amely az Istennek a hét szelleme. A trón előtt kristályhoz hasonló üvegtenger áll. A királyi szék középen áll, és azt veszi körül a négy lelkes állat. Ezek a lények osztoznak Istennel az uralkodási hatalomban, és a huszonnégyes leosztás rendje az ő hatalmuk alá tartozik. Így különbség van a beosztásaikban. A Vének az Isten Tanácsának a részesei, a négy lelkes állat viszont osztozik a hatalomban, és a Tanács által meghatározott rendeletek kivitelezésében. Azt, hogy az Arkangyalok a mennyei Seregek négyes leosztásai fölött állnak, kikövetkeztethetjük az Ezékiel próféciáinak 1. és 10. fejezeteiből, és Izrael törzseinek a Sátorszentély körüli elhelyezkedéséből (4Móz.10). Az elosztásból, ahogy a huszonnégyes rendből törzsenként kettő jutott, és a többi elrendeződéséből is látható az, hogy a mennyei Seregek négy adminisztrációs rendben, ún. quadrantban, tizenkét osztályban vannak leosztva.

A belső Tanács az ítélkezés szerepét tölti be, innen a parancs:

2Mózes 22:28 A bírákat (Elohim, vagy Isteneket) ne szidalmazd, és a néped fejedelmét ne átkozd

Az ítélkezésben a Krisztus alatt működő tanács is kezet kap. Ez ugyanúgy kiterjed a Szanhedrin-re is. Mivel az ítélkezés az elohim funkciója, ezért az elohim név rájuk is ki van terjesztve. Mindebből viszont nem feltételezhetjük vagy következtethetjük azt, hogy ez egy hierarchikus rendszer. Az elohimnak felelősségként adatott meg az emberek imáinak megfigyelése, melyeket ők visznek az Isten elé meghallgatásra (Jel.5:8). A választottaknak a megítélése tehát valamilyen módon kapcsolatban áll ezzel a Tanáccsal, amellyel egyúttal együttműködniük is kell. Ez a felépítés nem mutat hierarchiára, csupán egy együttműködő csoport határozataira, amelyet Szellem által vezetve hoznak, és a Szellem által vezetve visznek véghez az Isten uralma alatt.

Propaganda háború a mennyekben

Ezékiel 1. és 10. fejezeteiből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a Kéruboknak kiutalt hatalmuk van a négy quadrant felett. Ennek a szimbólumait megtalálhatjuk szerte az ókori népek hagyományaiban. Ennek a hatalomnak a bukott angyalok által elferdített változatát a Minotaurusszal, aionnal, geniivel és titánokkal fejezték ki a klasszikusok. Ezek a jelképek megtalálhatók a krétai, a görög és a perzsa népek hagyományaiban, és általában véve jellemző a többi keleti kultúrára is.

Mint minden más háborúban, a szellemi háborúban is egy állandó propagandahadjárat folyik. Sátán alakította ki azt a rendszert, amely a megtévesztésre és hazugságra alapszik, így nem véletlenül nevezi őt a Biblia a hazugságok atyjának (Ján.8:44). Ő a légtérben uralkodó erő fejedelme (Eféz.2:2). Az 1Timóteus 4:2-ben használt pseudologon kifejezés nem csak egyszerű hazugságokat jelenthet, hanem inkább a hamis kinyilatkoztatás lelkét, amelyet a Szent Szellem működésének mintájára használ fel Sátán, létrehozva egy hamis változatát az Istentől eredő kinyilatkozásnak, amely a Szent Szellemen keresztül jön el, és amelynek Krisztus a megszemélyesítője, mint a Logos.

Tehát két külön "propagandáról" beszélhetünk. Egyik oldalon a Biblia áll, és az abban kinyilvánított próféciák, a másik oldalon pedig a pogány felépítés misztériumkultuszai és orákulumai. Erről élesebb képet kaphatunk, ha megvizsgáljuk a rendelkezésre álló történelmi adatokból és az archeológiából azt, hogy az ősi népek hogyan értelmezték a mennyben történt eseményeket.

A Mithrász vallásrendszer szimbólumaiban fellelhető a borjút leölő Persus, ahol a borjúval együtt álló többi csillagrend képviselői figyelik az eseményt. A Mithrász tipológiája valójában annak a mennyei rendszernek a megfigyelésén alapszik, amely több ezer évvel megelőzte az első századi világképet. Így már a legősibb, Krisztust évszázadokkal megelőző időben kialakult mitológia pontosan tükrözi a mennyei háborút.

A szimbólumokból az is levonható, hogy melyik mennyei leosztás tagjai vettek részt a lázadásban. Az eredeti emberfejű Kérub Sátán volt. Ő próbálta az Atya uralmát megdönteni. Hasonlóképpen Rúben, Izrael elsőszülött fia is bement az apja ágyasához, hogy ezáltal magát atyja fölé magasztalja, és amely cselekedete által elvesztette a születési jogát. Sátán a lázadásában a mennyei Seregek egyharmadát sodorta magával, és nem csupán csak az alatta álló quadráns rendszert. Így egy másik negyed vagy quadráns egy része is vele tartott. Hogy melyik leosztásból, az a történelemi hagyatékokból szintén kivehető. Ha megvizsgáljuk a misztériumkultuszok vallásait, azon belül a Mithrász- és Aion-imádatot, akkor láthatjuk, hogy azoknak az egyik elsődleges jelképe az Aion volt. Az Aiont mindig egy teste köré tekeredett kígyóval ábrázolták, úgy, hogy a testére tekeredett kígyó feje az Aion feje fölött helyezkedett el (ld. D. Ulansey The Origin of the Mithraic Mysteries, Oxford University Press, New York, 1989, 1.4, 3.5, 5.2, 1,15 ábrákat). Ezeknek a vallásoknak, azok szimbólumainak, és a hozzájuk kapcsolódó legendáknak az ismeretében levonhatjuk azt, hogy a lázadásban résztvevő másik mennyei quadrant az oroszlánfejű, vagyis az Aion eleme volt.

Mindezt megerősítik még ezeknek a misztériumoknak a szimbolizmusaiban rejlő részletek is. Az Aion a Gorgon alakzattal is kapcsolatban áll. Továbbá az emberfejű rendszert ábrázolták még egy tekergő kígyóval is, amelynek hasán egy oroszlánfej ábra van (Ulansey, o.u. 7.19 ábra). A Gorgon állandóan az Aion ellenfeleként van feltüntetve (Ulansey, 33.old. stb.). Úgy tűnik, hogy a Gorgon az Aion rendszer másik felét jelképezi, azt a részt, amely ellenállt lázadásnak. Mindezek egy más oldalról mutatják be a Bibliával kapcsolatos eseményeket, vagyis az Aion quadrant kettészakadását, és azt, hogy annak egy része Sátánnal együtt fellázadt, míg másik részük nem. A Gorgon és Persus legendák a mennyei lázadás eseményeit örökítették meg, ahol Sátán-Persus és az Aion fellázadt, magán az Aion quadranton belül pedig belső viszály keletkezett.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy ezeknek a mítoszoknak semmi közük sincs a bibliai felépítéshez, hanem inkább annak elferdített változatai, ahol mindent az ellentétes szempontból mutatnak be, mint pl. a mennyei háború lefolyását. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor ezeket a mitológiákat megvizsgálva részletesebb értelmet nyerhetünk a mennyei felépítésre.

A Zodiákus szintén az Aionnal kapcsolatos (7.15 ábra és a Mithrász plaketta 7.18), ahol az Aion, mint egy, a keleti rendszer tojásából létrejött lény van jelképezve. Ulansey szerint ezek jellegzetességei a Mithrászi-Orfik-Aion szimbolizációnak (122.old.). Az Orfik misztériumok kapcsolatban állnak a Krónosz és Phánesz, az idővel foglalkozó mítoszaival. A Modénában feltárt Orfik lelet bemutatja a kozmikus tojásból kitörő Pháneszt, a teste köré tekeredett Krónosz kígyóval (Ulansey, 7.17 ábra), amely összevethető az átlagos Mithrászi oroszlánfej istennel. Ulansey mindezeket a következőkkel magyarázza:

Az a kevés eltérés, ami a két ábra között mutatkozik, jelentéktelenné válik, ha például észrevesszük, hogy az Orfik Pháneszt körülvevő zódiák az oroszlánfejű isten testén is feltűnik...és hogy a Mithrászi oroszlánfejű ábrázolás az Orfik istenség mellén is ott van. Még a tojás is, amiből Phánesz megszületik, jól kivehetően tükröződik a bolygóban, amelyen a Mithrászi oroszlánfejű isten áll. Valójában a Modena leletekből megtudhattuk, hogy bár azok eredetileg orfikus eredetűek, valamivel később a Mithrász nézet befolyása alá került.

Ulansey szerint: a Mithrász és Phánesz közötti azonosságot kimondottan bizonyítják még a Rómában talált kőbe vésett írások, melyek Zeusz-Héliosz-Mithrász-Phánesz számára lettek dedikálva (121.old.).

Az Aion, vagy az idő hellenisztikus istene is egyértelműen ezzel a felépítéssel azonos (u.o.).

A mithrászi rendszer, és a vele szorosan kapcsolatban lévő zodiák – ami a babiloni misztériumok része is lett – a bibliai modell ellentéteként alakult ki. Ha a zodiákot a bibliai törzsekkel hozzuk kapcsolatba, azok elhelyezkedésével és jelképeivel, akkor ott szintén egy hasonló, de mégis ellentétes képet kapunk. Ez egy más témakör tárgya, és a jövőben egy külön tanulmányban térünk ki rá.

A kereszténységbe a római rendszer által belekeveredett misztérium-kultuszok a legjobb példái annak, ahogyan az ókorban értelmezték a mennyei felépítést az özönvizet követő, és a lázadó angyalok által létrejött eposzokból. Ez a propaganda-hadjárat a bukott seregek szemszögéből mutat rá a mennyei háborúra, és az általuk vetített kozmológiára. Mindezeknek a nézeteknek az elemei a mai modern társadalomban is fennmaradtak és jelen vannak.

A fizikai teremtés irányítása

A fizikai teremtés fölötti felelősséget Isten a mennyei Seregekre bízta. Az Isten fiaira lettek bízva a nemzetek is Isten kiutalása alapján, az Isten fiainak száma szerint. Ez a szám a bibliai hagyományok alapján, és az adott nemzetek számai szerint hetven volt. Az írásrész az 5Mózes 32:8-ban található.

5Mózes 32:8 Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember fiait: megszabta a népek határait, az Isten fiainak száma szerint (RSV alapján).

Az Isten fiai kifejezés (beny Eliym) megtalálható a Holt-tengeri Tekercsek 5.Móz.32:8 héber szövegében is. A Septuaginta (LXX) ezt a részt Isten angyalainak fordítja (aggelon Theou). Az tehát történelmi tény, hogy a Masoretic Írások (MT) valamikor Krisztus ideje után változtatták meg a szövegben lévő ’Isten fiai’ kifejezést az ’Izrael fiai’-ra. Ez a változat került be aztán olyan mai fordításokba, mint az angol King James verzió, és a magyar Károli fordítás is. Ez a fordítás bizonyítottan hibás, amint az kitűnik a régebbi LXX és HTT írások egybehangzó szövegeiből. Az MT-ben történt változtatás valós célja az Istenség korlátozása lehetett. Ettől az írásrésztől függetlenül az Ó Szövetségben számos más helyen van utalás az Isten fiainak sokaságára, kiknek egyike volt Krisztus a megtestesülése előtt.

Amint azt már láttuk, az Isten fiai egy uralmi rendszerben lettek megszervezve. E felépítés központjában az Igazság Isteneinek (elohim) Tanácsa áll (ld. még Sabourin, u.o.).

Zsoltárok jónéhány szövege említi az elohimot úgy, mint egy számos lényből álló csoportot. Az Izrael fölött uralkodó Elohim része volt ennek a mennyei Tanácsnak (Zsolt.82:1), és ez a Tanács ki lett terjesztve emberi képviselőkre is (Zsolt.82:6).

A választottak a király háztartásához tartoznak, így elohimmá válnak, mint JHVH Angyala őelőttük (Zak.12:8). JHVH Angyala tehát egy Elohim (1Móz.48:15-16; Zak.12:8; ld. még a JHVH Angyala című írást). Minden olyan esetben, amikor az Isten fiai, vagy az elohim üzenetet vittek az emberekhez, a hírnök kifejezés volt rájuk használva. Ez a héber malak vagy a görög aggelon szó jelentése. Az angyal szó egyszerűen hírnököt jelent. Ezek az angyalok az Elohim nevet viselték, sőt bizonyos esetekben még a JHVH nevet is, mivel ők a Tanácsnak és a Magasságos Istennek, a Seregek Urának, vagy JHVH-nak a küldöttei voltak. JHVH Angyalára a látomás Istene megnevezést használja a Biblia Hágár esetében (1Móz.16:7-13), és ebből következik a Jelenések 2:18-25 része. Erre a lényre egymást váltva volt használva az Elohim és JHVH Angyala kifejezés (1Móz.21:17-20).

A JHVH név néhány esetben egy kiutalt cím is a Seregek Urától (JHVH-tól), aki az egy igaz Isten. JHVH Angyala személyesítette meg a Mindenható Atya Istent, akit ember soha nem láthat (pl. 1Móz.17:1-32Kor.6:18Jel.15:3; 19:15; és 1Tim.6:16; Ján.1:18; 17:3; 1Ján.5:20), így az Ő nevében és hatalmában ez az angyal jelent meg az embereknek. Az 1Móz.18:2-3-ban leírtak három személy megjelenését mutatják be, ahol mind a hármukra JHVH néven utal az írás. Ugyanitt a 18:16-22 versekben az egyik JHVH-nak nevezett lény Ábrahámmal marad, miután a másik kettő Szodoma felé veszi útját. Ez a JHVH ekkor JHVH nevére harmadik személyben utalva megáldja Ábrahámot, ami azt mutatja, hogy JHVH nevét bizonyos esetekben több személy is viselte felruházás alapján.

Ugyanakkor ezek a JHVH néven említett lények a 19. fejezetben angyalként vannak megnevezve (1Móz.19:18 az RSV alapján; itt meg kell még jegyezni azt, hogy ez az írásrész egyike annak a 134 változtatásnak, ahol a Szoferim a JHVH nevet Adonáj-ra írta át). Az Ó Szövetség a JHVH Angyalára számos helyen utal úgy, mint Elohim és mint JHVH (ld.a JHVH Angyala című írást). Ő az Isten Házának az Istene (El Bethel; 1Móz.28:11-21; 31:11-13). Ez az Elohim lett társai közül felkenve, mint főpap az Isten háza fölé (Zsolt.45:6-7; Zsid.1:8-9; 3:6; 10:21). Ő áldotta meg Ábrahámot és Izsákot, csakúgy, mint Ismáelt, akit mint JHVH Angyala, vagy a látomás Istene áldott meg (1Móz.35:1-13). Ő volt az Isten orcáját megjelenítő Elohim. Hóseás Őt egyértelműen angyalnak, és a Seregek Elohimjának is nevezi (1Móz.32:24-30; Hós.12:3-5). Ez a Seregek Elohimja (ha Szabaoth), az Úr Seregének Fejedelme (értsd. a mennyei seregeknek) a Józsúé 5:15-ből (ld. még Mát. 24:30-31; 1Thess. 4:16; Júd.14; Jel.19:13-14). Ő vetette le Józsúé szandálját ugyanúgy, mint Mózesét is, amikor annak a törvényt megadta a Sínainál. Ő az Úr, illetve JHVH Angyala, és Ő az Úr Seregének Fejedelme (a mennyei Seregek Kapitánya). JHVH Angyala vezette Izraelt a sivatagban. Ezt a lényt az 1Kor.10:1-4 Krisztussal azonosítja, csakúgy, mint István az Ap.Csel.7:30-38-ban.

Az angyal, aki az égő csipkebokorból szólt, magát Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként (Elohi) azonosította, Ő pedig az az Isten, Aki a Megváltás (megszabadító) Angyala néven van említve az 1.Móz.48:15-16-ban. JHVH Angyalára úgy Jahovaként, mint Elohimként is van utalás, és ezek a címek felváltva voltak Őrá használva (1Móz.3:1-6,10;12). Ő volt JHVH, mint az Isten Angyala a felhőben (2Móz.13:21l; 14:19,24). Ez az angyal vezette Izraelt a tengeren át, és ez az angyal Krisztus volt (1Kor.10:1-4).

Zakariás 2:9 rámutat arra, hogy a Seregek JHVH-ja ezt a lényt küldi el azok ellen a pogányok ellen, akik Izraelt fosztogatják, és ez a lény a Zakariás 2:3-9-ben a Messiás, aki JHVH-ként lett elküldve a Seregek JHVH-ja által.

Az világosan látható, hogy az Isten fiainak felruházott hatalmuk van, amit ők az Atyától kaptak meg. Ők vannak az Isten Tanácsában a Magasságos Isten mellett – Akié minden imádat és tisztelet –, és a Messiás mellett, Aki pedig a főpap (Zsolt.86:8; 95:3; 96:4-5; 97:7,9; 135:5; 136:2; 138:1; Jel.4:1-től 5:14-ig).

Ezek a lények teszik ki a belső Tanácsot. A belső Tanács harminc lényből áll. Ennek része a huszonnégy vén a főpap alatt, Aki a Messiás vagy a Bárány. Az Isten és a trónját körbefogó négy lelkes állat, kiknek szerepe a négy részre felosztott mennyei Seregek adminisztrációs vezetése (erre részletesebben a Jelenések 14:1 és Jelenések 5:14 magyarázatával foglalkozó írás fog kitérni).

Az 1Krónika 11:12-15-ben szereplő számok valószínűleg szimbolikus utalások lehetnek a belső Elohim Tanácsra, és annak adminisztrációs működésére (a harminc) és a közöttük lévő három pedig utalhat Krisztusra, Mózesre és Illésre (Márk 9:4).

Isten áll a Tanács középpontjában. Szent Szellemén keresztül megosztja erejét Krisztussal és a mennyei Seregekkel. Sátán egyike volt ezeknek az Oltalmazó Kéruboknak. A négy lelkes állat és a Tanács tölti be a mennyek adminisztrációs szerepét és az ítélethozatalt. Az egész mennyei Seregek sokasága a Szent Szellem által áll kapcsolatban az Istennel. Ahogy minden ember feje Krisztus, és Krisztus feje az Isten (1Kor. 11:3), úgy a mennyei Seregek esetében is így van. A Tanács meghatározó szerepe tehát nem hordoz magában hierarchiát.

A Messiás társai közül kenetett fel főpapnak (Zsolt.45:6-7; Zsid.1:8-9). Ő jött el az emberiség megváltásáért, és azért, hogy visszabékítse a teremtést Istenhez. Ebbe beletartoznak a mennyei Seregek is. A Biblia világosan mutat rá arra, hogy Krisztusnak is onnan van az eredete, mint bárki másnak a teremtésben (enosz pantesz. KJV és RSV; ld. Marshall’s Interlinear enosz = egy; pantesz = Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, (ld. még Thayer, 476.old.) mindannyian, minden tekintetben egytől valók. A NIV ezt megtévesztően egy családból eredőnek fordítja). A megszentelő, és a megszenteltek egytől valók mindnyájan (Zsid. 2:11), amely oknál fogva Krisztus nem szégyelli őket atyjafiainak hívni. Testvéreinek hirdet bennünket a testvérei előtt a gyülekezetben (Zsolt. 22:23). Ezt azért teszi a gyülekezetben (eklézsia) a testvéreivel (SHD 6951 qáhál gyülekezet, katonai értelemben), mert bízik az Istenben, Aki nem takarja el az arcát Őelőle (Zsid. 2:11-13; Zsolt. 22:22-24; 2Sám. 22:3; Ésa. 8:18 ld. még Green’s Interlinear Bible). A Zsid.2:16-ot a King James így fordította: "ahogy nem az angyalok természetét vette magára". De mint látjuk, Krisztus az angyaloknak is testvére, ugyanúgy, ahogy a mi testvérünk is. Az RSV és a Károli is pontosabban fordítja ezt a versrészt: Mert nyilvánvalóan nem az angyalok érdekében tette, hanem az Ábrahám fiainak érdekében (RSV szabadon). Krisztus az emberiséghez lett elküldve, hogy megváltsa a világot Ábrahám fiaiként. A hűséges mennyei Seregek – mint Isten fiai és Krisztus testvérei, már bebizonyították engedelmességüket, így mindezeket nem az ő érdekükben kellett megtenni.

Az emberiség megváltásának egy emberi testen keresztül kellett megtörténnie. Ahhoz, hogy ezt megtegye, Krisztusnak – a felkent főpapnak – Istenben bízva fel kellett adnia a mennyei pozícióját és életét. Neki így kellett bizonyítania hűségét és érdemét arra, hogy elnyerhesse a főpapságot és az uralmat. Neki le kellett tennie az életét, és meg kellett halnia értünk, amit csak az emberi eljövetelén keresztül tehetett meg. Ő szentelt meg bennünket és a mennyei Seregeket is, és ugyancsak Ő váltott meg bennünket és a mennyei Seregeket is az Istenhez (ld. még. Jel.4:1-től 5:14-ig, különösen az 5:14 verset).

Milyen bibliai bizonyítékok alapján feltételezhetnénk azt, hogy Krisztusnak más volt az eredete, mint a mennyei Seregek többi tagjának, vagy nekünk, akik szintén az Atyától származunk? "Nem egy atyánk van-é mindnyájunknak?" (Mal.2:10). Krisztus nem az egyedüli Igaz Isten, vagyis Ő nem Eloah, a Magasságos (5Móz. 32:8; Péld. 30:4-5; Ján. 17:3).

Krisztus volt az egyetlenszülött Isten (Ján.1:18), aki a társai fölé lett helyezve (Zsolt. 45:7-8; Zsid. 1:8-9). A bibliai monogenes theos, vagyis egyedüli született isten (ld.fent) kifejezést a trinitáriusok és binitáriusok egyszülött fiú-ként fordítják. Krisztus egyike volt az Isten fiainak, de Ő volt az egyedüli lény, Aki félretette azt a létet, hogy emberként jöjjön el (Fil. 2:6-8), mint az egyedüli elohim vagy theos, Aki embernek született. Addig az ideig Ő volt az elsőszülött vagy prototokosz minden teremtmény közül (Kol. 1:15). Ő lett elrendelve, mint elsőszülött a halottak közül (Kol. 1:18). Ő az Isten teremtésének kezdete (Jel. 3:14). Őt hozta be Isten a világba (Zsid. 1:6). Tehát egyedül Ő a megszületett elohim vagy theos, de elsőszülött a teremtésben, és elsőszülött a halálból. A halálból való feltámadás által (Róm. 1:4) Ő bizonyíttatott meg az Isten Fiának hatalomban.

Az örökbefogadás általi fiúság az Elohim lényekre nem vonatkozik. Ők Isten fiai a Szent Szellem rájuk való kiterjedése által (ld. A Szentlélek [117] és Egylényegűség az Atyával [81] című írásokat).

A lázadásban Isten fiainak jelentős része elbukott, kiesve a kegyelemből és az uralomból. Ők is Isten kegyelméből kapták a Szent Szellem irányítását. Maga Krisztus is Isten kegyelméből és akaratából tartja fenn erejét és hatalmát.

Az Izrael fölé rendelt elohim Jézus Krisztus, aki az Ő elohimja által lett felkenve a társai fölé (Zsid. 1:8-9; Zsolt. 45:6-7). A binitáriánizmusban hívők szerint Krisztus az egyike volt a két örökké létező igaz Istennek, együtt létezve öröklétűen és egyenlően. Ez ellentmond a Bibliában adott igazságnak. A Szentírás szerint ugyanis Jézus Krisztusnak és a teremtésnek egy eredete van, és annak az egy igaz Istennek a teremtményei, Aki elküldte Őt, Fiát, hogy általa megváltsa a teremtést (Ján. 17:3; 1Ján.5:20).

Ember nem látja vagy láthatja Istent, Aki megközelíthetetlen fényben lakik. Ő az egyedüli halhatatlan (Ján. 1:18; .Tim. 6:16).

A korai Egyház is ezen a véleményen volt, de ezt úgy értelmezték, hogy az örökbefogadás (fiúság) tanát is magában foglalta.

A késői első században, vagy korai második században megírt Hermasz Pásztora című írás eredetileg beletartozott a kánonba az egyház számos gyülekezetében (ld. A Biblia [146] című írást). Ireneusz, aki János iskolájába tartozott, Szentírásként idézett belőle. Harnack szavaival élve:

A Szentlelket - itt nem bizonyos egészen, hogy a fő Arkangyallal van-e azonosítva – úgy tekintették, mint az Isten őslétű Fiát, aki öregebb a teremtésnél, és Isten tanácsadója volt a teremtésnél. A Megváltó, a jó szolga, akit az Isten választott, és akivel az Istennek ama Lelke egyesült. Ő nem fertőzte meg a vele lakó Lelket, hanem állandó társává fogadta azt, és megtette mindazt a munkát, amit az Isten őrá bízott, sőt még többet is tett annál, mint ami neki parancsolva volt. Ezért ő az Isten elhatározásából fiúnak fogadtatott, aki hatalmassá lett téve [megale ezousia kai kuriotes]. (ld. Herm.Pászt. Sim. v. és ix, 1,12 ) a Hist.of Dogma, v.ö. Burn Adoptionism, ERE, 1.köt 103.old.)

A fentiekben láthatjuk, hogy Harnack megkísérli azt a nézetet elfogadtatni, amely szerint a megtestesülés előtti Krisztus és a Szent Szellem együttesen a Legfőbb Arkangyal, és ő az, aki később Mária emberi fiával egyesült. Ez természetesen egy helytelen értelmezése a Bibliának, és a Hermasz Pásztorának is. A korai egyház azt az álláspontot képviselte, hogy Krisztus az Isten Fia és a JHVH Arkangyala volt, akire számos utalás van az Ó Szövetségben. Ahogyan Júda (a zsidó nemzet) értelmezte a Szentírást, ők a Messiás eljövetelét Mihály személyében várták, és ebben az értelmezésben a korai egyház több ágazata egyetértett velük (v.ö. Dán. 10:13,21; 12:1; Júd. 9; Jel. 12:7). A Rafáel név és annak jelzői szintén összehozhatóak a Messiáséval, és az ő szerepe is hasonló. Rafáel nevének a jelentése: Isten meggyógyított. Ennek az angyalnak a felelőssége és a neve a feltámadással is kapcsolatos, ami pedig szintén a Messiás hatásköre. A Messiás ugyanis az, Aki az ítéletre való feltámadásban részesült emberek lelkei fölött áll. A Messiásnak ez a tevékenysége egyébként ismeretes volt egy bizonyos szinten az ókori izraeliták körében is.

A teológusok – láthatóan Harnack maga is – félreértik a Szent Szellem és az Isten fiai közötti viszonyt. Kivétel nélkül csak az Isten egyetlen Fiának létét ismerik el a fizikai teremtés előtti létben, és a megtestesülés előtt. Ez viszont nem a Biblia álláspontja, tehát ez az állítás egyértelműen hamis (1Móz. 6:4; Jób. 1:6; 2:1; 38:4-7). Nem képesek azt megérteni, hogy a Szent Szellem az Isten ereje, ami a fiúsággal és az Isten természetével ruházza fel mindazokat, akik annak a Szellemnek a vezetése alatt élnek, úgy a mennyekben, mint a testi létben élő választottak esetében. Mindannyian az isteni természet részesei vagyunk (2Pét.1:4).

Az Isten Fiai a teremtés egy teljes rendjét teszik ki, akiknek sokasága közé tartozott Krisztus is. A központi Tanács láthatóan egy nagyobb kiterjedésű, ezer lényt magába foglaló felépítés része volt. Jób könyve bemutatja, hogy egy az ezer angyal közül az, aki megmutatja az embernek az igazságosságot (Jób 33:23-34). A mennyei lények hírnökökként lettek elküldve. Ők a mi testvéreink (Jel. 12:10). Hozzájuk leszünk hasonlóak az Isten országában (Luk. 20:36). Isten Fiai leszünk (Mát. 5:9) és elohimmá (vagy theoi) fogunk válni (Zak. 12:8; Ján. 10:34-36), a Szentírás pedig fel nem bontható.

Az Isten Fiai tehát azok az angyalok, akik szolgáló lelkekként lettek segítségünkre rendelve (Zsid. 1:14), hogy örökölhessük az Isten országát. Ezáltal sem ők, sem mi nem vagyunk lealacsonyítva csak azért, mert ez az Isten elhatározása. Az a Sátán propagandájának része, hogy ezt lealacsonyításnak tüntesse fel.

Hogy a JHVH Angyala egy Elohim, egy következetes tanítása az Ó Szövetségnek, és ugyancsak megerősíti ezt az Új Szövetség is.

Az emberi választottaknak az örökbefogadás (fiúság) lelke adatott meg, amely véglegesen csak a test megváltásakor fog megtörténni (Róm. 8:15,23; 9:4; Gal. 4:5; Eféz. 1:5; ld. még Az újjászületés [172] című írást). Ennek a Fiúságnak a végleges megnyilvánulása még előttünk áll, és azt a feltámadásunkig várjuk (Róm. 8:19-23). Az Isten Fiai ekkor a teremtés egészét fogják kitenni.

Az az állítás, hogy a mennyei Seregek nem lehetnek az Isten Fiai, ugyanolyan hamis állítás, mintha azt mondanánk, hogy mi sem lehetünk az Isten Fiai, erőben, a halálból való feltámadás által, mint ahogy Krisztus is az lett (Róm. 1:4). A mennyei lények Isten fiai voltak megteremtésüktől fogva. Mi emberek az örökbefogadás (fiúság) által lettünk Isten fiaivá. Ők teremtésükkor kapták meg a Szent Szellemet, mi viszont a vízkeresztségkor. Minden lény az Isten kegyelméből kapja meg a Szent Szellem ajándékát. Krisztus örök élete ugyanúgy Istentől függ, mint ahogy a miénk is. Minden lénynek egy közös eredete van: az Eloah, az egyedüli igaz Isten (ld. A Szentlélek [117], A Halhatatlanságról [165] és Krisztus Istensége [147] című írásokat).