CoG

 

Jáván fiai – A korai Mediterrán népek eredete

I. Rész

A görögök és latinok
  

Letölthető Word dokumentum

PDF

Ez az írás a bibliai Jáván utódainak beazonosításával és próféciai szerepükkel foglalkozik. Jáván Jáfet fia volt, és az ő a négy fiától származó nemzetségek a jáfetita népcsalád egy jelentős alelemét teszik ki. A próféciák viszonylag gyakran, de inkább csak érintőlegesen említik meg ezeket a népeket. Jáván nemzetségeit általában az ókori Mediterrán tenger szigetein és a dél-európai partvidékek mentén élő népekkel azonosítják be a szakértők, illetve a bibliai kommentárok. Habár ez a megállapítás korrekt, ugyanakkor csak részben fedi a teljes valóságot, hiszen mint látni fogjuk, a jávániták messze nagyobb elemei ma már távol Európától, az ázsiai kontinens dél-keleti partvidékein és szigetvilágában találhatók meg. Ez a tény kihat a velük kapcsolatos bibliai próféciákra is. Az egyetemes történelem szempontjából vitathatatlanul a legmeghatározóbb jávánita nép a kittimiták, akik a későbbiek folyamán latinokként, illetve rómaiakként váltak ismertekké. Kiemeltebb történelmi szerepük miatt velük alaposabban is foglalkozni fogunk ebben a tanulmányban. Jáván családja a világ partvidékeit és szigetvilágait örökölte, ami azonban koránt sem korlátozódik csak a Mediterrán partokra és szigetekre. Az alábbiakban számos, viszonylag jól ismert történelmi eseményt bibliai megvilágításban tekintünk át. 


Email: p.poli@mailcity.com

Copyright © Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei 2016

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül. 

Weblap: www.churchofgod.hu


 

 Az ókori Mediterráneum és Dél-Európa jávánita népei

 

Jáván és fiai a hatalmas jáfetita népcsalád egy egyedi és sajátos alágát képzik:

1Mózes 10:2,4-5 2 Jáfetnek fiai: Gómer, Mágog, Madai, Jáván, Thubál, Mésekh és Thirász. …  4 Jávánnak pedig fiai: Elisah, Thársis, Kitthim és Dodánim. 5 Ezekből váltak ki a szigetlakó népek az ő országaikban, mindenik a maga nyelve, családja és nemzetsége szerint.
Jubileumok 9:10  És Jávánnak jutott a negyedik rész, minden sziget és a szigetek, amik Lúd [a kis-ázsiai Lídia], határának irányában vannak.

Jáfet fiainak felsorolásakor azonnal látható az, hogy csupán két fiának, Gómernek és Jávánnak vannak a fiai listázva. Ennek elsődleges oka az, hogy amíg Jáfet többi fiai (mint pl. Magog, vagy Mések) önmagukban alkotnak egy-egy adott népességet, addig Gómer és Jáván népei számos, egymástól független nemzetségi alágból tevődnek ki. Más szóval Jáván négy fia egymással hasonlatos, mégis önálló és sajátos jegyekkel bíró népcsoportokat hagyott hátra. Amint azt az 5. vers és egyéb bibliai utalások is elárulják, a jávánita népek szigetlakó, illetve partvidék menti népek, ami azt jelenti, hogy általában véve hajós népek is egyben (v.ö. Jer. 2:10; Ez. 27:6-7; Ézs. 2:16). Egy további árulkodó utalás, hogy ezek a közeli rokonnépek saját nemzetségeik és nyelveik (alágai) szerint oszlottak meg, tehát nem egyazon nyelvet beszéltek és hasonló, de mégis eltérő kultúrákat és nemzeteket hoztak létre. Számos, Jávánnal kapcsolatos kora ókori utalás maradt fenn, az asszírok pl. “Yavnan”-ként említik meg őket, a híres Amarna Táblák pedig Yivana-ként.

A bibliai leírásokból, valamint a korai héber és keresztény kommentárokból, de a szekuláris történelem által ránk hagyott forrásokból is pontosan tudhatjuk azt, hogy a népek Sínárban történt szétszóródását követően Jáván népei először a Földközi-tenger keletebbi szigetein, illetve félszigetein telepedtek meg. Ezek a népek aztán behajózták az egész Mediterráneumot és szerte szóródtak annak partvidékein, kolóniák egész hálózatát megalapítva. Görögországra pl. gyakran IONIA-ként utaltak, s ez a megnevezés Jáván nevéhez vezethető vissza, habár az eredeti görögök konkrétan Jáván Elisha nevű fiától származtak. Elisha nevéből ered a Görögországot jelölő Hellász megnevezés is. Mivel a Biblia gyakran Ionia-ként utal Görögországra, vannak, akik tévesen csak a görögökkel azonosítják be a jávánita népeket. Az ugyancsak jávánita kittimiták először Ciprus szigetén, majd pedig az itáliai félszigeten tűntek fel. Thársis először a főníciai „Tarsus”-ban lelt otthonra, majd onnan tovább hajózva a mai Spanyolország területén és a nyugat-mediterrán szigeteken telepedett meg, míg más elemei keleti irányba sodródva az ottani tengeri népek között váltak ismertté. Dodanim (vagy az inkább pontosabb Rodanim) először Ródosz szigetét vette birtokba, majd pedig a mai Dél-Franciaország területeivel lett asszociálható.

A római birodalom nagy területi kiterjedésének köszönhetően az eredeti latin nyelv egy széleskörűen beszélt nyelvcsaládot szült meg a népvándorlások elcsitulásával. A nagyobb új-latin nyelvek közé tartozik az olasz, a spanyol, a portugál és a francia nyelv. Téves lenne azonban az új-latin nyelvek bármelyikét beszélő modern népeket a latinok fizikai leszármazottaiként beazonosítani, noha lehetséges egy bizonyos fokú átfedés. Maga a latin megnevezés eredetileg csakis a jávániták egy ágazatát, az itáliai félsziget középső részén megtelepedett kittimitákat jelölte. Az amerikai kontinensen a spanyol nyelv elterjedése miatt „latino”-nak neveznek minden spanyolajkú embert, legyen az spanyol, indián, mesztic, vagy bármi más. Mivel azonban ezeknek a népeknek semmi közük az eredeti latinokhoz így ez a megnevezés igencsak megtévesztő, amit sokan hangsúlyoznak is. Egy gyakori kérdés az, hogy hová tűntek a latinok?

Nos, tudni kell azt, hogy a dél-európai jávánita népek - köztük a latinok is - a kései ókor folyamán nagyrészt „lecserélődtek”, illetve kisebbségbe kerültek. Az általuk korábban birtokolt területeken a folyamatosan beáramló sémita (kaukázusi) néptömegek váltak dominánssá a népvándorlások lezárulása után. Kevésbé ismert tény az, hogy a latin népek mellett Jáván mind a négy nemzetségének vannak távol keleti ágazatai is, akik tovább vitték ősapjuk nevét! Az őket érintő, végidőkre szóló próféciák esetében már ezek az ázsiai népek képviselik Jávánt! De egyelőre térjünk vissza az európai jávánitákra.

A mediterrán jávániták rasszjegyei

Jáván népei a jáfetita népek egy nagy alrasszát képzik. Mint tudjuk, Jáfet népeit elsősorban a keleti, vagy mongoloid népekkel asszociáljuk, és valóban, a „sárga” rasszhoz tartozó népek teszik ki a jáfetiták messze legnagyobb számú elemeit. Jáfetnek azonban nem minden utóda tartozott a tisztán mongoloid rasszhoz, ugyanis a sémiták kivételével minden más rassz keveredésből származik. A fekete és sárga rasszok Noé két fiának, Khámnak és Jáfetnek a feleségei által maradtak fenn az özönvíz után. Mivel Noé fehér volt (Énok 89:1; 106:1-2), és mivel Jáfet és Khám maguk Noé tiszta vérvonalához tartoztak, Isten a feleségeik által őrizte meg a sárga, illetve fekete embertípusokat az özönvíz után. Ez azt jelenti, hogy Jáfet és Khám utódai eleve kevert népek, és emiatt lehetséges pl. az, hogy a Khám fiaitól származó népek bőrszíne változó, az egészen ébenfeketétől a világos kreolig. A kánaániták pl. sokkal inkább a fehér rasszjegeket viselték, mintsem a feketét. Hasonló a helyzet a jáfetitákkal is, akik nem kevesebb, mint négy nagyobb alrasszba csoportosíthatóak. Ezek: a „sárgabőrű” és erősen „vágottszemű” mongoloid rassz (Góg, Magóg, Gómer); a vöröses, illetve barna bőrű dél amerikai indiánok és egykori etruszkok (Tírász); a fehér bőrű, kék szemű és gyakran szőke eurázsiai kaukázoidok (Mések, Tubál és Madai); és végül a fekete hajú, sötét szemű és olivabőrű medditerrán kaukázoidok (Jáván). Más szóval a jáfetiták alrasszai vagy az apai, vagy az anyai ág elsődleges jegyeit örökölték, esetenként pedig ezek valamely kombinációját.

A korai ókorból ránk maradt etruszk, görög és római freskók, mozaikok, szobrok és vázafestmények egy igen határozott képet festenek a nyugati jávániták fizikai külsejéről. Ezek alapján, a jellegzetes jávánita őstípus a következő: nem túl magas, de arányos testalkatú, a bőrszíne viszonylag világos, de változó, előfordulhat a porcelánfehértől az olíva (enyhén kreol) színen át a sötétebb, bronzosabb árnyalatig. A szemszín inkább fekete vagy sötétbarna, a hajszín pedig ugyancsak sötét, leginkább teljesen fekete és enyhén hullámos. Gyakori a keskeny és éles orr-forma, a szem pedig esetenként mandulaformájú, ami a kaukázusi és keleti rasszkombinációnak az eredménye. A férfiak esetében az arcszőrzet nem túl domináns, ez különösen a kittimiták, vagyis a latin rómaiak egy jellemzője. Az arcvonások leginkább a kaukázusi embertípusét tükrözik, így ezeket a „latin népeket” a „Mediterrán kaukazoid” alrasszba csoportosítják. A fehér bőr a fekete hajjal, sötét szemekkel és a nagyon finom arcvonásokkal párosulva egy klasszikus szépségideál. Így van ez még Kínában és Japánban is - kiegészítve a kerekebb szemformával - ahol a jávániták keleti elemei testesítik meg leginkább ezt a szépségideált. Más szóval a jávánita őstípus egy olyan egyedi keveréket képezett, ahol Jáfet kaukázusi vonásai és arányos testalkata párosult a feleségének ébenfekete hajával és szemszínével, illetve részben annak formájával. Az itt felvázolt jávánita rasszjegyek természetesen sokat változtak az idők folyamán, úgy a görögök, mint a latinok és társaik esetében is. Mivel a mai Mediterrán phenotype a jávánita, a sémi és khámita (a mórok és egyéb kánaánita elemek) keveredésének az eredménye, így ez a típus már csak részlegesen őrizte meg és tükrözi az eredeti nyugati jávánita rasszjegyeket.

ELISHA – A GÖRÖGÖK

Jáván első fia Elisha volt, akitől az ógörögök származnak. Nevének ókori változatai a babiloni Alashiya, az ősi Tel-el Amarna-i, illetve az Ugariti Táblákon pedig Alasians, Homérosz Iliászában Eilesian. Josephus pedig az Aeolian-okkal azonosítja Elishát (Ant. 1:6:1), akik Aeolisz-ban és Leszbosz szigetén éltek (Hér. 1:151). Ahogy a jávánita népek mindegyik ágazata alapított távolabb fekvő kolóniákat, úgy tették ezt az ógörögök is, akiknek így voltak települései szerte a Mediterrán partvidéken és szigeteken, Portugáliától Észak-Afrikán át Dél-Itáliáig és Szicíliáig. A görögök lakta területeket Magna Graecia-nak nevezték. Az Iliászban „Elis földje” az Dél-Görögországot jelöli (Iliad 2:681), a ma is ismert Hellasz (Iliad 2:681) név eredete ehhez vezethető vissza. Maga a görög megnevezés a latin Graecia szóból származik, ami a görög Γραικία szó latin változata. Ez a név egy bizonyos Graecus-hoz vezethető vissza, aki után egy, a Beoatina területén lakozó hellén törzs lett elnevezve. A Beoatiában lakó graeciaiak voltak az első ióniaiak, akik településeket alapítottak Dél Itáliában, és amikor a latinok kapcsolatba kerültek velük, ők a graeciai névforma által ismerték meg őket. A latinok emiatt minden ióniaira ezzel a névvel utaltak a későbbiekben is, majd általuk ez a névforma terjedt el világszerte.

Az ógörög történelem rendkívül vitatott, és nem ok nélkül. Ha némileg behatóbban vizsgáljuk meg az antik görög történelmet, akkor azt láthatjuk, hogy óriási stilisztikai különbség található az antik görög művészeti elemekben. Ennek oka az, hogy Ionia délebbi részeire már a korai időkben sémi népelemek települtek be, akik a magukkal hozott, merőben más kulturális örökséget terjesztették el.

Nem görög görögök?

Az ógörög kifejezést azért volt szükséges nyomatékosítani korábban, mert már a nagyon korai ókorban is “kétféle görög típus” létezett: az eredeti jávánita ógörögök, vagyis az ióniai hellén törzsek, a maguk jellegzetes jávánita vonásaival; később pedig megjelentek a sémita eredetű dórok, spártaiak, argonauták és milézek a maguk sémita/kaukázusi vonásaival. E fontos tény ismeretének a hiánya sok káoszt okozott a görög identitás meghatározásában, ismerete viszont teljesen más fényt vet a nyugati kultúra és tudomány “görög eredetének” értelmezésére is.

A jávánita Elishától származó hellén, és a Mükénéből származó valójában sémita “görög” kultúra hatással volt egymásra, de alapjában véve két teljesen más kultúrkörről és etnikumról beszélünk. Azt ma már biztosra tudjuk, hogy a sémita eredetű mükénei írásból fejlődött ki a görög ABC. Bár ennek a tanulmánynak nem célja a két kulturális örökség minőségi elbírálása - inkább az etnikai identitás meghatározása a cél -, de néhány érintőleges tényt azért szükséges megemlíteni.

Izrael egyiptomi fogságának korai időszakában Júda egyik fiának, Zerah-nak a nemzetségei elhagyták Egyiptomot és Mükénében telepedtek meg, létrehozva ott egy civilizációt. Később, miután Izrael elfoglalta az ígéret földjét, Dán törzsének elemei Spártában telepedtek meg, létrehozva a dór civilizációt. A trójai háború idején (i.e. 1184) „a görögöket danaan-oknak nevezi Homérosz” (Strabo 12:8:7).  A korai történészek a dórok, danaanok és heraklidák eredetét arra a Kánaán földjére teszik, amit ekkor már az izraeliták birtokoltak. Az eredeti Dor egy Izraelita területet volt (Józs. 17:11), ahonnan Izrael, különösképp Dán törzsi elemei Ioniába hajóztak és ott megtelepedtek. A Danaan megnevezéssel tehát Dán ezen kolóniáit jelölték. Az egész trójai háború lényegében egy sémita, azon belül is egy izraelita affér volt, amihez az eredeti jávánita görögök és más helyi népek csak asszisztáltak. Hérodotosz ezt írja: „a főníciaiak (értsd a Kánaánt birtokló izraeliták), Kadmus-sal ékeztek … ők számos művészetet hoztak magukkal, egyebek mellett az írást is.” (Hér. 5:58) Az említett Kadmus, az Kálkól (1Kir. 4:31; 1Krón. 3:6) aki Júda Zerah nevű fiától származott. A zerahiták még az izraeliták egyiptomi tartózkodása idején hagyták el testvéreiket és alapítottak települést először Krétán [Mükénében], majd pedig Dél-Görögországban. Kálkól alapította meg Miléziát, míg testvére Darda a trójai királyi ház őse lett. Kadmus alapította meg a boeotiai Thébeszt, majd Theesaly-t (Strabo 9:2:3). Kréta/Mükéné júdaita volt (Taticus 5:2), és ők voltak Spárta törvényadói is (Hér. 1:65), és ennek a dardai ágától származik a Trójai törvénykód is, amire a későbbiek folyamán az angolszász magánjog is felépült. Ez oknál fogva viselték Júda törzsi jelképét, az oroszlánt a pajzsaikon úgy a görögök, mint a trójaiak is! [az izraeliták görögországi jelenlétének okait, valamint a trójai háború bibliai vonatkozását a Dávid Trónja című írás fejti ki részletesen]

A legkorábbi görög ábrázolásokon a fentebb már vázolt jávánita jegyeket viselő karakterek láthatók, a későbbi, a klasszikus művészeti alkotások embertípusai azonban már jóval inkább a kaukázusi jegyeket viselik. Amint azt a korabeli leírások tanúsítják, a spártaiak, dórok, thébesziek és egyéb sémita eredetű, izraelita kötődésű „görög” elemek a kaukázusi rasszhoz tartoztak. A dél-közép görögországi Boeotia térség legfőbb városa Thébesz volt. Egy az i.e. 150 körüli időkből származó, töredékeiben megírt útleírásban ez olvasható: „A thébeszi nők a legmagasabbak, a legszebbek és a legkecsesebbek egész Hellászban. Sárga színű (szőke) hajukat kontyba kötik fel a fejük tetején.” (Encyclopedia Britannica 1911, “Thebes”) Az i.e. V. században élő thébeszi lírikus költő, Pindar említést tesz a “világos hajú danaoi”-ról. Egy még korábbi forrás a spártai Alcman az i.e. VII. századból, aki a Partheneia (A hajadonok dala) című költeményében dicsérte fel a spártai női atléták szépségét, kiemelve azok „aranyló haját” és „violakék szemét.” Ugyan ő tesz említést a spártai nők gyakran „ezüst” [szürke] színű szemeiről is. Archilochus, ugyancsak egy i.e. VII. században élt költő fennhangon magasztalta szeretője „aranyló haját”. Hésziodosz pedig a világos hajú nők hazájának nevezte Tróját.

Amíg a görög megnevezés inkább átfogó, ami így vonatkozhat a görögországi sémi, izraelita, jávánita, sőt, latin elemekre is, addig a jávánita kifejezés már kizárólagosan az ő utódait jelöli. Amikor tehát a görög kultúra bizonyos aspektusairól beszélünk, tisztába kell lennünk azzal, hogy az nem feltétlenül jávánita eredetű volt. A sémita, azon belül is elsősorban az izraelita ugyanolyan, vagy bizonyos területeken talán még meghatározóbb nyomot hagyott hátra! Ez vonatkozik a társadalmi életet meghatározó törvényzetekre és politikai intézményekre, és a tudományok világára is. Mindezt tartsuk figyelemben akkor, amikor a nyugati fehér kultúra görög (és római) eredetéről beszélünk! Még a Septuaginta részét képző Makkabeusok könyve is megerősíti azt a tényt, hogy a Spártaiak Ábrahám leszármazottai voltak:

1Makkabeusok 12:19-22 19 Íme, annak a levélnek a mása, amelyet Oniásznak küldtek: 20 „A spártaiak királya, Areiosz üdvözletét küldi Oniász főpapnak. 21 Egy írásban nyomára bukkantak annak, hogy a spártaiak és a zsidók testvérek, Ábrahám nemzetségéből származnak. 22 Minthogy ezt tudjuk, jól tennétek, ha értesítenétek hogylétetekről.

Josephus ugyancsak felelevenítette ezt a történetet a maga történelmi munkájában:

"Areius a lakedemóniaiak királyától, üdvözlet Óniásznak (zsidó főpap); kezünkbe kerültek bizonyos írások, amelyek által felfedeztük azt, hogy a zsidók és a lakedómiaiak [Spártaiak] egy tőről erednek, és mindkét nép Ábrahám nemzetségeiből származik. És miután ti a mi testvéreink vagytok, tudassátok velünk minden gondjaitokat, ha úgy megkívánjátok, s mi magunk ügyének fogjuk tekinteni. Mi ugyanezt fogjuk tenni, és úgy vesszük a gondjaitokat, mint ha azok a magunké lennének, s a mi érdekünk a ti érdeketek legyen. Demoletes, aki ezt a levelet hozzátok viszi, a válaszotokat el fogja hozni. Ez a levél négyszögű és a pecséten egy sas van, amely kígyót tart a karmai között.(12.könyv, 4. fej. 10. rész. 296-297. old.).

Az említett sas és kígyó heraldika Dán törzsi jegye volt. Az Izraeliták tehát rendkívül fontos szerepet töltöttek be a „görög” történelemben.

Nagy Sándor birodalma

A jávánita görögök Nagy Sándor vezetése alatt váltak igazán prominenssé a bibliai és a szekuláris történelemben egyaránt. A különböző görög városállamokat Nagy Sándor apja, II. Philipposz (Fülöp) hódította meg és tette egységessé a makedónok uralma alatt. Amikor Dániel próféta az angyal által belátást nyert „az igazság könyvébe” (Dán. 10:20), ott azt láthatjuk, hogy Gábriel megküzdött Perzsia [szellemi] fejedelmével, majd Jávánéval is, s történt ez annak érdekében, hogy az események Isten próféciai rendeltetései szerint menjenek végbe. A nemzetek „istenei” kénytelenek az isteni akaraton belül ténykedni. A prófécia pedig kimondta, hogy a perzsa (Dán. 7:5) birodalom felemelkedése után a görög fog felemelkedni, mint a világ következő “fenevadja,” azaz birodalma (ez a négyszárnyú és négy fejű párduc (Dán. 7:6)):

Dániel 11:2-4  2 Nézd, még három király kerül uralomra Perzsiában; a negyedik nagyobb gazdagságra tesz szert, mint az összes többi. Amikor gazdagsága által hatalmassá lesz, harcba száll Jáván minden országa ellen (görög államok). 3 Majd egy hatalmas király támad [Nagy Sándor]: hatalmas ország fölött fog uralkodni és végbevisz mindent, amit csak akar. 4 Ám alighogy fellép, birodalma összeomlik és felosztják négy részre, ahány égtáj van, de nem az ő utódai javára; egyikük sem lesz olyan hatalmas, mint ez az uralkodó. A királyi család kihal, másokra száll a birodalom, nem rájuk.

Dániel már egy korábbi látomásban is megjövendölte Nagy Sándor görög birodalmának felemelkedését:

Dániel 8:20-21 20 Az a kétszarvú kos, amelyet láttál: a médek és a perzsák királya, 21 a kecskebak pedig Jáván királya.

Nagy Sándor birodalmát rendhagyó módon nem a fiai, vagy egyéb hozzátartozói örökölték, hanem négy tábornoka, akik a nagy kiterjedésű birodalom négy területének lettek az uralkodói. Cassander vette birtokba Makedóniát, Lysimachus Pergamon/Kis-Ázsiát, I.Szeleukosz Szíriát, illetve Észak Mezopotámiát, Ptolemy pedig Egyiptomot. Próféciai szempontokból ennek az utóbbi két birodalomnak, a szeleukidák által uralt Szíriának (észak királya) és a Ptolemaiosz által uralt Egyiptomnak (dél királya) van igazán nagy jelentősége. Ez a két görög utódbirodalom gyakran viszályban állt, és háborúk sorát vívták meg egymással. Végül az észak királya kerekedett felül, ám ekkor „Kittimből hajók érkeztek ellene” (Dán. 11:30). Antiochus, az észak királya, az antikrisztus előtípusa volt, ahogy az észak és dél királyainak harca is előképezték az utolsó idők háborús eseményeit az itt említett királyságok „utódállamai” által. A próféciai Kittim hajói i.e. 167-ban sorakoztak fel Atiochus ellen, ami szégyenteljes meghátrálásra késztette őt, és dühét a zsidók ellen fordította (Dán. 11:29:31). Az egyre erősödő Róma egy komoly vereséget mért a szeleukidákra i.e. 168-ban, i.e. 146-ban elfoglalták magát Görögországot is. Végül, i.e. 64-ben, Pompei római tábornok bevonult Szíriába és felszámolta a szeleukida uralom maradékát, római provinciává téve a területet. Ezzel Róma emelkedett fel a soros fenevadként (Dán. 7:7).

Nagy Sándor csupán néhány tízezernyi jávánitával verte végig az akkor ismert világot és hozott létre nem csak egy birodalmat, de vele egy széles kiterjedésű görög kultúrkört. A görög utódállamok idején maga a jávánita etnikum természetesen parányi kisebbséget képzett az általuk birtokolt hatalmas területek néptömegeiben. Meg kell jegyezni, Nagy Sándor apja, II. Fülöp az Argead dinasztiából származott, aminek eredetét a danaanita görögökhöz vezeti vissza Homérosz.

Korunkban már a tisztavérű, eredeti jávánita görögök szinte nem, vagy legfeljebb alig vannak képviselve a modern Görögországban, noha maga a görög nyelv fennmaradt. Jávánt, illetve Elishát próféciai értelemben tehát már nem a modern Görögországgal kell asszociálnunk! Amint az írás végén látni fogjuk, Jáván népei kiszorultak Európából és Elisha utódait ma már a távoli keleten kell keresnünk.

KITTIM – A LATINOK

Az elfogadott vélemények szerint a Kittim név a héber khitai szónak (כתי) a többes számú változata. Maga a név feltehetően a katat (כתת) igéből származik, aminek jelentése [valamit ütések által, pl. egy kalapáccsal] „szétzúzni”, vagy „darabokra törni”].

A népek elválása után Kittim (latin Cethimus) nemzetsége legelőször Ciprus szigetének nyugati részén telepedett meg, aminek ősi neve utánuk lett Kition (latinul Citium). A szigeten megalapított városukat ugyancsak Kitionnak nevezték el, e helyen ma Larnaca városa fekszik. Ez oknál fogva a korai héber történelmi leírásokban Ciprust következetesen Kittimnek nevezték (lásd Josephus Flavius, The Antiquities of the Jews 1.6.1), de ez nem jelenti azt, hogy lakóterületeik csupán erre a szigetre korlátozódtak.

Valójában Ciprus vagy nem volt a kittimiták túl hosszan tartó állomása, vagy pedig nem az egyedüli kolóniájuk volt már a legkorábbi időkben sem. A Jásár könyve szerint ugyanis már Ábrahám idejében (i.e. 2000 körül) Itáliában éltek:

Jásár 17:1-2 1 És abban az időben, Ábrám életének kilencvenegyedik évében, Kittim gyermekei háborút indítottak Tubál gyermekei ellen, mert amikor az Úr szétszórta az emberek fiait a föld színén, Kittim gyermekei elindultak és birtokba vették Canopia síkságát, és ott városokat építettek maguknak, és a Tiber folyó mentén éltek.

Ez időben Jáfet egy másik fiának, Tubal-nak a leszármazottai ugyancsak Itáliában éltek, Szabinában, a latinok mellett. A szabini nők elrablásával, valamint a tubaliták elemeinek későbbi beolvasztása által gyakoribbá vált a világosabb hajszín is a latin törzsek között. A kittimiták Itáliában az egyetemes történelem egy meghatározóan fontos népévé lettek. Nevük is ekkoriban változott meg, amikor egy neves nagy királyuk, Latinosz után latinok-nak nevezték magukat. Ennek idejét és körülményeit a Jásár könyve vázolja fel, miszerint Mózes fiatal korában (valamikor i.e. 1350 körül) uralkodott Latinus.

Jásár 74:6-7 6 Abban az időben meghalt Janeas, Kittim gyermekeinek királya, és eltemették őt a templomában, amit magának épített Canopia mezején, hogy abban lakjék, és Latinus lett királlyá a helyében. 7 Mózes Kús fiai fölötti uralkodásának huszonkettedik évében, Latinus uralkodott Kittim gyermekei fölött, negyvenöt éven át. 

A kittim és latin megnevezések tehát szinonimák, s hosszú időn át ezek törzsek alkották a későbbi rómaiak etnikai gerincét:.

Jásár 10:16 És Kittim fiai a Romim (rómaiak), akik Canopiában laknak, a Tiberu folyó völgyében.  

A korai egyháztörténész Euzébiusz is megjegyzi, hogy a latinok a Kitioi-tól, azaz a kittimitáktól származnak. Róma, pontosabban a latinok történelme messze korábbi, mint azt a történelemórákon tanultuk. A Septuaginta fordítói korrekt módon rómaiaknak nevezték és tulajdonították a Dániel 11:30-ban olvasható “Kittim hajóit”.

A kánonon kívüli irodalom, a Jásár könyve és a Jubileumok könyve beszámolót nyújt néhány olyan eseményről, amit a szekuláris történelem nem őrzött meg, de sok fényt vetnek a nagyon korai latinok hézagosan ismert történelmére. A Jubileumok 24:28-29 verseiben Izsák egy (egyébként duális) próféciai átkot mondott a filiszteusokra, azt, hogy kerüljenek a kittimiták kezébe a büntetés napján. A Jubileumok 37:10 pedig versében az áll, hogy a Jákob ellen hadba induló Ézsau mások mellett kittimitákat is felfogadott. Ezek az utalások arról árulkodnak, hogy a latinoknak voltak közel-keleti kolóniái, illetve helyőrségei és jelentős erőnek számítottak a palesztin területeken is.

A Jásár könyve ugyancsak megerősíti az edomitákkal való kapcsolatukat, amikor azt olvashatjuk, hogy Ézsau Elifáz nevű fiának a fiát, Zefót (1Móz. 36:10:11) királyukká tették a kittimiták, s ő ötven éven át uralkodott fölöttük (Jás. 61:24-25). Ennek az időkerete az Izrael egyiptomi tartózkodásának a 79. éve. Uralkodása alatt Zefó számos hadjáratot vezetett, amelyekről a Jásár könyve nagyon részletes leírást ad. Zefó legyőzte pl. “Afrika királyát” és a latinok mellett élő tubalitákat is. Uralmának 50 éve alatt a kittimiták egy Róma előtti latin nagyhatalmat képeztek! Zefónak egyetlen hadjárata volt sikertelen, amit Egyiptom ellen indított, hogy az ott élő izraelitákat elpusztítsa. (Jás. 64-9-38) Később, Józsué idejében a kittimiták újra előtérbe kerültek, amikor Abiánus halálával fia, Latinus lett a királyuk. Latinus névrokona annak a Jásár 74:6-ban említett eredeti Latinusnak, aki után a kittimitákat latinoknak nevezték, és utána több latin király is viselte ezt a nevet. Ez a Latinus ugyancsak 50 éven át uralkodott, és “harcba indult Britannia és Kernia lakosai, valamint Elisha, Jáván fiának gyermekei ellen, legyőzte és adófizetővé tette őket” (Jás. 90:28-29). Ezután az ellene fellázadó Edom ellen fordult: “és Latinus ellenük indult, megverte és leigázta és Kittim gyermekeinek keze alá helyezte őket, és Edom egy országgá lett Kittim gyermekeivel mindazon napokban, és sok éven át nem volt királya Edomnak, és Kittim gyermekeinek és királyának kormányzata alatt éltek.” (Jás. 90:30-31). Ez utóbbi esemény, Izrael Józsué alatti honfoglalásának idejében történt, vagyis valamikor i.e. 1500-1416 között. 

Aeneas és a trójaiak érkezése

A kittimiták történelmének következő mérvadó, és bibliai szempontból is rendkívül fontos eseménye a [Júda Zerah nevű fiától származó] trójai királyi házból való Aeneas (Aineiasz) és a vele tartó menekültek érkezése volt! Aeneas és a trójaiak Itáliába való betelepedése már az ismertebb latin történelem részét képzi, noha a szekuláris világ inkább a legendák sorába kívánja helyezni ezt az eseményt. A trójai menekültek hajói hosszú évekig tartó bolyongások és állomások után valamikor i.e. 1180 körül (ez a bibliai “bírák” időszaka volt) érkeztek meg Latinumba, ahová az “istenek vezérelték” őket. Aeneas Cumaeánál szállt partra, ami az “alvilág egy kapuja”, valamint a híres szibillák [női jövendőmondók] otthona volt. A legendák szerint itt tanácskozott a Szibillel, majd lelátogatott az alvilágba, ahol próféciai kinyilatkozást kapott apjától, Anchisestől arról, hogy utódai [Romulus ágán] cézárok lesznek, naggyá teszik Rómát és uralni fogják a világot.

Latinum királya, Latinos (ő a harmadik e néven ismert nagy latin király) először ki akarta űzni a trójaiakat hazájából, de később szövetségre lépett velük. Latinus ezt követően még leányát, Lavinát is Aeneashoz adta feleségül, aki az általa felépített várost utána nevezte el Lavinumnak. Latinus halála után Lavinum vált a latinok fővárosává. Aeneas fia, Ascanius (aki első feleségétől, Priamosz nagykirály lányától, Creusától született) alapította meg Alba Longa városát, az Alba hegyen, amit később fővárossá tettek Lavina helyett. Az elkövetkező 400 évben Alba Longa volt Latinum fővárosa. Amit itt rendkívül lényeges kiemelni az az, hogy a latinok királyai innentől Aeneás vonaláról, s így a trójai királyi házból származtak! Ahogy a nemesek, a későbbi patríciusok jelentős része is. Aeneásnak 15. nemzedékbeli egyenes ágú leszármazottja volt a Rómát megalapító Romulus, aki i.e. 753-ban alapította meg a későbbi világvárost Latinum északi részén.

A latin törzsek [ebből legalább 14 volt] i.e. 1000 körül még csupán a közép itáliai Latinum Vetus (Ó-Latinum) területeit birtokolták, és nagyrészt önálló városállamokban éltek. Itt alakult ki a közös nyelvük, az ó-latin egy modernebb formája és a vallási gyakorlataik is megegyeztek. Az egykori Latinust istenként tisztelték, és évente ünnepséget rendeztek a tiszteletére a Mons Albanus-on, ahol minden városállamból képviseltették magukat a latinok. A latinok egy jól szervezett társadalomban éltek, a városállamoknak közös jogrendjük volt, a polgáraik pedig bárhová szabadon költözködhettek és letelepedhettek, ha úgy kívánták. A városállamok között kereskedelmi egyezmény állt fenn, háborúk esetén pedig együtt vonultak hadba. A politikai szervezettség és a jogok azonban nem annyira a kittimiták erényeiből fakadtak, mint inkább - ahogyan a görögök esetében is - külső hatások, jelesül a trójaiak politikai rendszerének és az ő legendás törvényeiknek az eredményei voltak. Politikai értelemben Latinum egésze egy sor olyan városállam föderációja volt, mint Alba Longa, Tusculum, Lavinium, Ardea, Tibur és Praeneste. Róma i.e. 754-53-ban lett megalapítva Latinum egy északabbi területén.

A római korszak kezdetét sokan Róma városának i.e. 754-53-ban történt megalapításához vezetik vissza, noha a latin történelem ekkor valójában már túl volt a derekán! Időközben a kittimiták etnikai arculata is változáson ment keresztül, prominensebbé váltak a világosabb kaukázusi vonások a velük egyé olvad tubaliták bizonyos elemei, majd pedig a trójaiak által. Romulus és Rémus története, valamint Róma megalapítása viszonylag jól ismert, az azonban már kevésbé, hogy az egy igaz Isten akarata alatt álló “istenek” történelmet formáló munkájának volt az eredménye az, hogy a kittimiták az aeneasi trójaiak vezetése alatt hatalmas világbirodalommá legyenek. Az Aeneásnak adott prófécia Róma városának létrehozásával jött igazán mozgásba. Róma alatt létre jött a latin szövetség, ami először megtörte az Itália középső részéig terjedő etruszkok erejét, majd i.e. 600-tól kezdődően kezdetét vette a terjeszkedés időszaka. Ekkor földig rombolták a korábbi fővárost, Alba Longát, lakosait pedig Rómába, a Caelius hegyre költöztették. A római köztársaság i.e. 509-ben lett kikiáltva és az i.e. III. században már az egész itáliai félszigetet uralmuk alá hajtották. Róma robogott a megírt sorsrésze felé. I.e. 211-ben a Constitutio Antoniana de Civitate garantálta a római állampolgárságot minden népnek, amely Róma uralma alá vetette magát, amivel a „római” megnevezés meghaladta az etnikai hovatartozás fogalmát, miáltal kiterjedt a keltákra, germánokra, ibérekre, illírekre, stb., vagyis, mindazokra, akik felvették a latin nyelvet és teljes mértékben asszimilálódtak. Tény, hogy a római állampolgárság óriási előnynek és privilégiumnak számított.

A birodalmi Róma

A római császárság i.e. 31-ben vette kezdetét, amikor az actiumi csata után Julius Caesar unokaöccse, Gaius Octavian Thrinus felvette az Augustus Caesar nevet, miután i.e. 27-ben császárrá lett. Bár sokan tévesen Julius Cézárt tartják az első római császárnak, de ezt a titulust valójában ő sosem viselte. A szenátus őt inkább a „diktátor” jelzővel illette, mivel magához ragadta Róma katonai és politikai vezetését. Ezzel ellentétben Augustust már a szenátus tette meg császárrá, mivel diadalmas volt Róma ellenfeleivel szemben, és a káosz időszaka után stabilitást biztosított. Ez volt híres a Pax Romana ideje, amikor békében élhettek és korábban nem látott gazdagságot élvezhettek a római polgárok. Ám ezzel egyidőben végleg vége szakadt a klasszikus latin kultúrának és a köztársaság időszakának. A császári birodalom létrejöttének időzítése nagyon fontos tényező. A rómaiak i.e. 64-ben végleg felszámolták a korábbi “fenevadat”, a nagy-sándori szír utódállamot, a Szeleukid birodalmat, területeiket Rómához csatolták. Röpke húsz évvel később, i.e. 44-ben Julius Caesart egész életének tartamára teljhatalmú diktátorrá nevezték ki. Augustus császárrá való kikiáltásával, i.e. 27-ben végleg fel lett számolva a római köztársaság és megszületett a Római Birodalom, a Dániel 7:7, minden korábbinál rettenetesebb fenevadja.

A római birodalom lakosságának lecserélődése

Az egykori kittimiták trójai vezetés alatt létrehoztak egy hatalmas világbirodalmat, ami azonban a létrejötte után gyors ütemben kezdte elveszteni az eredeti latin jellegét. A Római birodalom i.sz. 117-ben hágott a tetőfokára, i.sz. 285-ben nyugati és keleti részekre lett felosztva, 476-ban pedig összeroppant a germán törzsek támadásai alatt. Róma birodalmi státuszával messze terjedtek a határai, és számtalan nép lett „rómaivá”. Már a korai birodalmi korszakban is csupán a patrícius elit volt igazán római. Az egyre nagyobb méretű rabszolga tömegek betelepítése, és a kialakult kozmopolitizmus által fokozódó ütemben szűnt meg Róma, majd teljes Itália eredeti latin jellege. A felszabadult rabszolgák, a távoli származású szerencsevadászok, a kereskedők elárasztották Rómát. Tacitus idejében (i.e. 56-57), a birodalmi Róma teljében a római írók már úgy tekintettek saját népükre, hogy az erkölcsileg és fizikailag is degenerált. A vitalitás, az életerő és az erkölcsi tartás ideálját egyre inkább az erős testalkatú, harcos germánok és gallok testesítették meg az elkényelmesedett rómaiak számára. Ezt igen mélyen tükrözi Tacitus „Germania” című értekezése is. A szőke haj lett a szépségideál, a szőke és vöröses hajú rabszolgalányok haját levágták, hogy azokból parókákat készítsenek a gazdag latin római nők számára. A szőkére festett haj, illetve paróka annyira elterjedt, hogy a keresztény Tertulliánus (i.e. 160-225) ekként fakadt ki: „még hazájukat is szégyellik, sajnálják, hogy nem Germániában, vagy Galliában születtek.”

Mindezt tetőzte aztán a germán népek beözönlése Itáliába az V. században. Több átfogóbb tanulmány is elemzi azt a folyamatot, aminek végeredménye aztán Itália lakosságának lecserélődése lett. Így a mai Európában a klasszikus értelemben vett latinok már nem léteznek önálló, tiszta genetikai etnikumként és nemzetállamként. Maximum a betelepülő népekkel keveredett, azokban feloldódott latin elemekről, ha úgy tetszik, latin genetikai foszlányokról beszélhetünk. Míg a latin nyelv fennmaradt, maguk a latinok eltűntek, s ennek fényében felmerül a kérdés: Hol ma van Kittim? A 4Mózes 24:24-ben Bálám egy olyan, határozottan a végidőkre szóló próféciát mond, ami szerint Kittim egy jelentős haderőként lép fel Asshur és a káldo-héberek [értsd a Fenevad birodalma] ellen: „És Kittim partjairól hajók jőnek, és nyomorgatják Assúrt, nyomorgatják Ébert is, és ez is mindenestől elvész.” Hogy kikre vonatkozik ez a prófécia, azt az írás további részei mutatják majd be.

Folytatás:

Jáván fiai II. Rész, Thársis és Dodanim

Jáván a végidőkben III. Rész.