CoG

Népek múltja, jelene és jövője a bibliai próféciák alapján

A Káldok - Babilon öröksége

A Bibliában említett népek közül kevés népnek van olyan fontos és meghatározó szerepe a történelemben, mint a káldoknak. Kevésbé ismert tény, hogy a káldok az izraeliták közeli testvérnépe. Mivel Ábrahám az Arpaksadtól származó káldok egyik aleleméhez, a héberekhez tartozott, így utódai, köztük az izraelita nemzetek is tulajdonképpen a káldok egy további alágazatát képezik! Ebben az írásban bemutatjuk a káld nép kialakulását, majd a választott ábrahámi ág tőlük való leválásának körülményeire is kitérünk. Az köztudott, hogy Isten választott népe Izrael lett, de az már kevésbé, hogy a káldoknak szintén kijutott egy bizonyos "választottság". Sátán, aki magának kívánta az igaz Isten uralmát (Iza. 14:13-14), a földünkre lett vetve, ahol máig is uralkodik a népeken. Mesteri módon szinte mindenben létrehozta az igaz isteni rendnek egy sokszor részletekben is hasonló, de mégis hamisított mását. Sátán pl. szintén a választott szemita népcsoport választott alágát, az arpaksaditákat jelölte ki az ő hamis, megtévesztő vallásának képviselőiként, ha úgy tetszik, az ő "választott" népeként. A Biblia szerint a káldoknak rendkívül fontos szerepe van az emberiséget uraló sátáni eredetű politikai világrend kialakulásában. Ami talán még ennél is fontosabb, általuk maradt fenn és fejlődött világvallásá a "Babiloni Misztériumvallás"! A két szembenálló vallásrendszert – Istenét és a sátáni hamisítványt – a két választott arpaksadi ágazat, Izrael és Babilon (a káldok) képviselik a világban. A két rendszer között állandó, szó szerint is élet-halál harc folyik. Ez a szellemi küzdelem végig kísérte eddigi történelmünket, és egy végső, kataklizmatikus méretű összecsapásba torkollik korunk végén. Ekkor a káldo-babiloni "nagy parázna" egy rövid ideig teljes hatalmat kap a szentek fölött, akiket üldözni és gyilkolni fog, mielőtt gyorsan elnyeri méltó büntetését. Ez az írás azonosítja a káld népet a mai világunkban, és bemutatja eddigi és majdani történelmi szerepüket, hangsúlyt fektetve az utolsó időkben történő eseményekre.


Email: p.poli@mailcity.com 

Copyright © 2003, Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

 Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


 I. Rész
A káldok eredete és történelme

Sém fia, Arpaksad

Mint már néhány korábbi írásban utaltunk rá, az emberiség három fő-, illetve alap-embertípusa Noé három fiának a nemzetségeihez vezethető vissza. Az ő utódaik népesítették be a földet az özönvíz után, így minden mai nemzettőlük eredeztethető. Sémtől ered a fehér, vagy "kaukázusi" embertípus, Jáfettől a sárga, illetve keleti, Khámtól pedig a fekete, illetve sötétbőrű embertípus. Ez az írás a szemita káldok bemutatásával foglalkozik, akik Sém fiának, Arpaksadnak a leszármazottai (1Móz. 10:22). Noé igaz ember volt, s gyermekeit szintén az igazságban nevelte, s fia Sém különleges áldásokat és ígéreteket kapott, miszerint Isten az ő sátraiban (a szemiták között) fog lakozni (1Móz. 9:26), illetve köztük fog megnyilvánulni. Az özönvíz előttről származó melkizedeki rend főpapja Sém volt ebben a időben, akinek még Ábrahám is tizedet adott Szálem-ben (1Móz. 14:18-20). Sém nemzetsége volt tehát az Isten által választott ág, akiken keresztül közvetlenül dolgozik ebben a korban, hogy kiterjessze az áldásokat és ígéreteket a többi nemzetségre is. Sémnek nem Arpaksad volt az elsőszülötte, hanem Elám, így az ő választottsága az elválasztott ágat illetően Isten akarata és munkája volt. Isten ugyanis egy határozott emberi genealógiához kötötte az ígért mag, a Messiás eljövetelét (v.ö. 1Mózes 3:15). Mielőtt azonban elkezdünk Arpaksad utódaival részletesen foglalkozni, szükséges megemlíteni az özönvíz utáni emberiség első nagy lázadását.

Közvetlenül az özönvíz után az emberiség egy nyelvet beszélt (1Móz. 11:1), de már a Noé utáni harmadik nemzedék fellázadt az ellen az isteni rend ellen, amely szerint a nemzetségeknek egymástól elkülönülve, önálló nemzetekként kell élniük a földet benépesítve. Az elkülönülésre azért volt szükség, hogy a különböző nemzetségek egyénileg állhassanak Isten ítélete alatt, az alapján, hogy mennyire élnek az utasításai és törvényei szerint, vagy milyen mértékben térnek el azoktól. Más szóval a nemzetek egyénileg állnak áldások vagy átkok alatt, aszerint, mely életforma követését választják – Istenét, vagy a Sátán által irányított bukott fejedelemségekét.

A lázadó szellemiségű Nimród vezetésével történt meg az emberiség első "globalizációs" kísérlete, amikor elhatározták Bábel tornyának megépítését. Szándékukban állt többek között az, hogy nemzetségeiket együtt tartva, egybekeveredve rasszá tegyék az emberiséget (1Móz. 11:2-4) eltörölve minden nemzetségi identitást. Ezzel az első lázadással indult el az emberiség özönvíz utáni szisztematikus bálványimádata, és az Istentől független önmegvalósításnak az elgondolása is, amit Isten ekkor több okból sem engedett meg véghezvinni. Először is, ha a nemzetek együtt maradnak és egy nyelven, egy akaraton élnek – isteni vezetés nélkül, a bukott uradalmak irányítása alatt –, akkor az felborította volna Isten meghatározott 6000 éves tervének menetrendjét. Egy összefogó, globális emberi társadalom sokkal gyorsabb ütemben fejlődött volna fel arra a technikai szintre, amely lehetőséget adott volna az emberiség és a föld teljes önpusztítására – jóval a meghatározott, erre elrendelt idő előtt. Az ilyen diktatúra alá vont, teljesen egybekeveredett emberiség megnehezítette volna egy olyan független, önálló és sajátos nemzet létrejöttét, mint Izrael a maga adott genealógiájával. Emellett Isten a szándéka szerint a nemzeteket  – és azok isteneit – egyénileg bírálja meg (Zsolt. 82:1-8), és egyenként hoz áldást vagy átkot a népekre e földi világban. Isten ezért összezavarta a nemzetségek nyelveit, és szétszórta őket a föld felszínén (1Móz. 11:7-9), hogy ne legyenek képesek a megadott idő előtt egy globális szintű, egy vezetés alatt álló és lázadó emberiséget alkotni. Az emberek szétszóródtak, de magukkal vitték Bábelból a bennük elültetett lázadás szellemét, a bálványimádatot, a hamis vallásgyakorlatokat, és az emberi önmegvalósítás nagy tervét. Bábel így "méltó" elődje volt a káldok Babilonjának, akik később továbbfejlesztették és szinte tökéletessé tették a bábeli eszmék mindegyikét. A nemzetek szétszóródása után az egykori Bábel területét Arpaksád utódai, a káldok telepítették be, akiket a legkorábbi időktől fogva az okkult tudományok mestereiként ismertek a körülöttük élő nemzetek. Amíg Sém fia, az erőteljes Assúr elsősorban a nimródi szervezettséget, adminisztrációt és militarizmust fejlesztette a tökéletességig – így kialakítva a világ első katonai nagyhatalmát –, addig az Arpaksadtól származó káldok a bábeli eredetű okkultizmus legsikeresebb továbbfolytatóivá váltak.

És itt rövid kitérőt kell tennünk Arpaksad nevének a jelentőségére. Az Arpaksad héber név, amelynek eredeti archaikusabb sémi változata az Urfa-Keszed. Ma néhány magyarázat létezik a név jelentésével kapcsolatban, a teljesen pontos jelentése vitatott. Mindenesetre a több levezetésből a legérdekesebb, és minden valószínűség szerint a legpontosabb a következő: az Urfa (gyakra Arfának ejtve) az Ur szó változata, melynek jelentései láng, tűz, ragyogás vagy fény, ezek szimbolikus értelmezéseiben is, amint pl. a világosság az igazsággal párhuzamos jelentésű. Például az Urijah (Uriás) név jelentése: "JHVH az én világosságom", vagy Uriel arkangyal nevének jelentése: "Isten a világosságom". Az Ur előnév gyakori volt a korai káldok között, pl. Arpaksad egyik unokájának a neve Ur volt, és a név számtalan közép-keleti helyiségnévben fellelhető még ma is. Az ur szót a korábbi sumérok is használták, ahol jelentése magasztos, nemes stb. volt, és egyesek szerint ez a használati mód is bekerült a szemita változat értelmezésmódjába, mivel a káldokra különösen nagy hatással voltak a sumér mítoszok és valláselemek. A keszed szó jelentése szintén homályos, de a nyelvészek szerint a legvalószínűbb jelentése "fogságbavivő" vagy "elragadó". És ezzel össze is állítható a név viszonylagosan pontos jelentése, ami: a fény, vagy világosság (igazság) fogságbavivői, átvitt értelmében az igazság elrablói. A legmegfelelőbb mai magyar kifejezés erre talán a "szemfényvesztő" szó lehetne. Ezt az értelmezést nyomatékosan alátámasztja az arám kaszdíym* szó azon használati módja, ahogy azt a varázslók, csillagjósok titulusaként, megnevezéseként is használták (v.ö. Dán. 2:2,4-5,10; 3:8; 4:7; 5:7,11). Emellett az értelmezés mellett szól még az is, hogy Sátán avilágosság angyalaként a hamis vallásmásolatát, a "Babiloni Misztériumokat" a káldokon keresztül tette egy átfogó és egyre terjedő vallássá, amely fennmarad az utolsó időkig. Néhány más fordító pedig egyszerűen csak leleményes-nek fordítja a keszed nevet. Való igaz, még a káldok ábrahámi ágazatában is fellelhető a rájuk jellemző türelmetlenség, ravaszság, és a megtévesztésre gyakran használt leleményesség. Legjobb példa erre talán Izrael pátriárkája, Jákob, akinek már neve is (sarok markoló) ugyancsak a ravaszsággal és leleményességgel kapcsolatos. Jákob megtérése előtti életében gyakran előfordultak ennek a jellemvonásnak a megnyilvánulásai, amikor pl. saját apját, Izsákot, testvérét Ézsaut,  még később apósát, Lábánt is ravasz módon becsapta (v.ö. 1Móz. 24:24-25, 25:29-34, 27:5-33, 30:1-43). Ugyanakkor Jákob rokonáról, Lábánról sem lehet azt mondani, hogy híján volt a leleményességnek, ahogyan lányait kiházasította.

Ezen kívül az Arpaksad nevet (a világosság megragadói) lehet pozitívan is értelmezni, hiszen az izraeliták elhívásukkal a "fény (igazság) megragadói", így birtokosai lettek. Függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e vagy sem a névnek a fenti meghatározásait, vagy jelentésük levezetését, az itt vázolt jellemzők teljesen igazak úgy a negatív értelemben a káldokra, mint a pozitív értelemben az izraelitákra.

* kaszdím (SHD 3778) jelentése kaszditák, Keszed leszármazottaira utal, azaz jobban elterjedt nevükön a káldokra. A név átvitt értelemben csillagjóst is jelent. A káldok ugyanis annyira odaadóan és mesterien űzték a csillagjóslást, hogy az szinte a legfőbb jellemzőjükké vált, így a káld és csillagjós szavak szinonimává lettek.

Josephus szintén megemlíti, hogy Arpaksad leszármazottait káldoknak nevezték:

"Az afaxaditákat nevezték káldoknak." (Josephus, A zsidók Történelme, 1.6.4)

A szemita népek, mint az akkádok (a későbbi asszírok) és káldok a kaukázusi, vagyis a fehér embertípushoz tartoztak. A korai asszírok és káldok mellett élő kései sumérok lejegyezték a faji karakterisztikáikat, ami alapján a sumérológus C.Leonard Woodley a The Sumerians című könyvében a következő leírást adta róluk:

"A Zagrosz hegyekben és a Tigris völgyében élt egy világos hajszínű és világos bőrű nép … a gutik* rokonai ők, akik ott éltek egészen addig, amíg az a hely Asszíriaként lett ismert, valamivel távolabb északabbra az eredeti Akkádtól" (5. oldal). 

* Megjegyzés: A guti nép az Arpaksádtól származó, és az asszírokkal szoros kapcsolatban álló káldok egy keletebbre, a Zagrosz hegységben megtelepedett nemzetsége volt. Innen maradt fenn a későbbi a "gót" megnevezés a népvándorlások korában. 

Sém utódai, az akkádok/asszírok, káldok, héberek, elamiták, ludditák, arámok mind ehhez az embertípushoz tartoztak, az egyes szemita népek arculata később a keveredések miatt némileg megváltozott. Ebben az írásban természetesen csupán Arpaksád utódaival foglalkozunk.

Itt, már a legelején meg kell említeni egy problémát Arpaksad bibliai geneológiájával kapcsolatban, hiszen a Maszoretikus szövegekben az 1Mózes 11:12 verse így hangzik: "Amikor aztán Arpaksad harmincöt esztendős lett, nemzette Szelahot." (az 1Móz. 10:24-ben és 1Krón. 1:24-ben szintén ez a levezetés látható) A Lukács 3:23-38 verseiben megadott genealógia szerint azonban Arpaksádnak Kenané volt a fia (Luk. 3:35-36), s Kenané fia volt Selah! Vagyis Selah valójában Arpaksád unokája volt, nem fia. A Szeptuaginta szintén ezt a leosztást tükrözi:

1Mózes 11:12 Amikor aztán Arpaksad harmincöt esztendős lett, nemzette Kenánét, és miután Kenanét nemzette, Arpaksad négyszáz harminc esztendőt élt, és nemzett még fiakat és lányokat,és azután meghalt. Amikor aztán Kenané százharminc esztendős lett, nemzette Selahot, és miután Salahot nemzette, Kenáné háromszáz harminc esztendőt élt, és nemzett még fiakat és lányokat(LXX).

1Mózes 10:24 Arpaksad Kenanét nemzette… (LXX).

Talán nem egészen "véletlenül" maradt ki Kenané a Maszoréta szövegek felsorolásából (1Móz. 10:24; 11:12; 1Krónika 1:24). Az elérhető ismeretek alapján ennek egy nyilvánvaló oka lehetett, amire részben a Jubileumok könyve ad rálátást, amely nemcsakhogy szintén felsorolja Kenánét a genealógiában, hanem további ismeretet is nyújt felőle:

Jubileumok 8:1-7 1 És a huszonkilencedik jubileum idején, annak kezdetén, az első évhétben, Arpaksád feleséget vett maga mellé, akinek neve Raszú’eja volt, Szúszánnak, Elám fiának a lánya, és ő fiút szült neki ennek az évhétnek a harmadik évében, akit Káinam*-nak nevezett el. 2 És a fiú felnövekedett, és apja megtanította őt az írásra, és ez elindult, hogy keressen magának egy olyan területet, ahol várost alapíthat magának. 3 És egy írást talált, amelyet még a régiek véstek kőbe, és elolvasta a leírottakat, és lemásolta magának azt, amivel vétket követett el; mert abban az Őrangyalok tanításai voltak, arról, hogy miként figyelték a nap és a hold és a csillagok állásait, hogy azok jeleiből jósoljanak4 És leírta ezeket, de nem árult el semmit mindebből, mert félt, hogy Noé fülébe jut, s az haragra gerjed rá emiatt5 És a harmincadik jubileumban, a második évhétben, annak első évében feleséget vett magához, akinek neve Melka volt, Jáfet fiának, Madai-nak lányát, és a negyedik évben fia született, akit Szelahnak nevezett el, mert így szólt: ‘Valóban küldött vagyok.’ 6 És Szelah felnőtt, és feleséget vett magához, Keszednek, apja fivérének lányát, kinek neve Mu’ak volt, a harmincadik jubileumban, az ötödik évhétnek az első évben. 7 És [Mu’ak] fiút szült neki az ötödik évben, akit Hébernek nevezett el; és az szintén feleséget vett magához, és feleségének neve Azurad volt, Nebrodnak a lánya, a harminckettedik jubileumban, annak hetedik évhetének a harmadik évben. (* A Kenané név egy változata.)

Ha talán nem egészen véletlenül maradt ki Kenané neve a választott családfából, annak egy oka az lehet, hogy ki lett tagadva abból. Kenané ugyanis titokban megtartotta az okkult iratokat és belemerült azok gyakorlásába, ami a későbbiekben jobban egyértelművé válik. A mai asztrológia illetve horoszkóp-jóslás a bukott angyalok tanításából ered, s elsősorban a káldok által maradt fenn és terjedt tovább. Ebben szerepe volt a Kenané által megtalált és megtartott írásoknak is.

Mivel úgy Arpaksad, mint fia Kenané "nemzett még fiakat és lányokat", a választott ágat azok valamelyikéből kellett tovább vezetni. Mivel tudjuk, hogy az Selahon keresztül vezetett tovább – ha Kenané és utódai is valószínűleg ki lettek tagadva –, ezért Selah csak azáltal lehetett a választott ág következő törvényes képviselője, ha Arpaksad magáénak fogadta őt. És talán ezt vázolja a Maszoretikus írások geneológiája (A Szefer HaJasher (Igazak Könyve) és Liber Antiquitatum Biblicorum geneológiái szintén kihagyták Kenanét, ami megerősíti, hogy a Mazoretikus szövegekből nem hiba miatt maradt ki. Tehát némely írás a természetes, némely pedig a "törvény szerinti" genealógiát mutatja be). Arpaksad maga sem a természetes születésjog alapján lett kiválasztva, a héber hagyományok szerint Noé ugyanis negyedik fiaként fogadta őt, így nem volt különösebben rendhagyó számára az, hogy ő is magáénak fogadta fiának a fiát.

Egy a témához nagyon fontos további rálátást az ad még a Jubileumokból, hogy itt Selah apjának, Kenanénak egy férfitestvére is meg van említve, aki így szintén Arpaksad fia, s akinek Keszed a neve (6. vers). A Keszed név (többes számban kaszdím) pedig a káldok eredeti héber megnevezése! A Keszed még ma is igen gyakori név a zsidók között. Tehát Arpaksad (Urfa-Keszed) volt az első "Keszed" azaz káld, akiktől a káldokként ismert nép származik, és Selah törvényesen egy külön ágat képviselt, akiknek elsőszülötteitől – azaz a születési jog alapján – később Ábrahám és az izraeliták jöttek. Technikailag tehát a héberek, majd izraeliták a káldok egyik mellékágazata. A kaszdím név jobban elterjedt változata, a káld megnevezés az asszír-akkád kaldu szóból jön, akik e néven nevezték Káldea lakóit. A káldok magukat kaszdu-ként nevezték, s mint már rámutattunk, ennek többes számú héber változata a kaszdím. A név tehát Arpaksadhoz, illetve Keszed nevű fiához vezet vissza.

A káldok és Babilon ma már szinonimák, bár mint korábban láttuk, nem ők voltak az eredeti "babiloniak". Bábel tornya volt az emberi önakarat véghezvitelének és az Isten által felállított rend elleni lázadásnak egyik fő szimbóluma, (1Móz. 11:1-9), de a nimródi Bábel elbukásával Isten szétszórta a nemzetségeket. Az eredeti Bábel helyén jött létre a történelemben az Ó-Babilonként ismert birodalom. Ennek a birodalomnak volt egyik uralkodója a nevezetes Hammurabbi, körülbelül ezer évvel a káldok által létrehozott új-babiloni birodalom előtt. Tehát a káldok nem csak az egykori Bábel és Babilónia területeit örökölték, hanem a név szimbolikus értelmezését is, amint az jelképezi az emberi zűrzavart és az Isten uralma elleni lázadást. Maga a terület határozottan Arpaksad utódainak lett kijelölve.

Jubileumok 9:4 És Arpaksadnak jutott a harmadik rész, a káldok minden területének földje az Eufrátesztől keletre, a Vörös-tengerrel határosan, és a sivatagok minden vizei, közel a tengerhez, amely Egyiptom felé néz, Libanon minden földje és Szanír és Amana, az Eufrátesz határáig.

Jubileumok 11:1 És a harmincötödik jubileum harmadik hetében, az első évben, Reu* feleséget vett magához, akinek neve Ora volt, Úrnak, Keszed fiának a lánya, aki fiút szült neki, és akit Szerug-nak nevezett, ennek a jubileumnak a hetének hetedik évében.

*Reu, Héber fiának, Pélegnek fia (1Móz. 11:16-18), házassága rámutat, hogy a káldok ágazatai mennyire egymással keveredtek.

Jubileumok 11:3-4 3 És Úr, Keszed fia építette fel a káldok Úr-játamit saját maga nevéről és apja nevéről nevezett meg4 És öntött képeket készítettek maguknak, és mindegyikük imádta a bálványokat, a maguk készítette öntött képeket, és faragott képeket is kezdtek készíteni és tisztátalan képmásokat, és a gonosz szellemek jártak ebben közre, akik az utálatos vétkekre csábították őket.

Látható, Arpaksad egyik fiának neve szintén Keszed volt, annak fia pedig pedig Úr, aki saját magáról, s apjáról (Keszedről) nevezte el az általa megalapított várost. Innen a káldok Úrja (Úr-Kaszdím) megnevezés, ami nem azonos a korábbi, sumér Ur városával. A káldok tehát Arpaksad (Urfa-Keszed) és fia, Keszed után kapták nevüket.

Arpaksad utódai, a káldok már a legkorábbi időktől kezdve bálványimádatba estek, varázslatokkal és különböző okkult tudományokkal foglalkoztak. Nem véletlenül írja Ézsaiás úgy a hajdani, mint a még előttünk álló nagy Babilonra is vonatkozó kettős próféciájában azt, hogy "hiábavalóan bíznak varázsigéik erejében" (Iza. 47:9), és "a sok varázslással ifjú koruk óta vesződtek" (Ésa. 47:17). A káldoknak ezt az okkultizmus iránti fogékonyságát, a bálványimádatra való hajlamukat és leleményességüket Sátán hamar felhasználta a maga céljaira. Sátán ekkor még nem tudhatta, hogy a káldoknak majd csak egy alágazata lesz elhíva Ábrahámon keresztül, azt viszont tudta, hogy Arpaksadé a választott ág, ezért a káldokat különösen hevesen támadta, hogy megtévessze és szellemileg teljesen lerombolja őket. A Jubileumok könyve rámutat, hogy Mastema [a gonoszság fejedelme, Sátán] a keze alatt álló szellemlényeket rájuk küldte, hogy rávegye őket minden tisztátalanságra és gonoszságra.

Jubileumok 11:5-6 5 És mindez Mastema herceg erőfeszítéseinek az eredménye volt, aki elküldte [rájuk] a többi szellemet, azokat, akik az ő keze alá lettek rendelve, hogy mindenféle rosszat és bűnt, és mindenféle áthágást, romlást és pusztulást okozzanak, és vér ontódjék a földön. 6 Ennek okáért nevezte el [Reu, a fiát] Szerugnak, mivel mindannyian különféle bűnökre és áthágásokra adták magukat.

Selah leszármazottai – a választott ág – a káldok Úrjában laktak, és kizárólag nemzetségükön belül, vagyis csak a káldok között házasodtak, így megőrizték káld nemzetségi sajátosságaikat. Az alágazatok további egymás közötti keveredése lett az oka annak, hogy a káldokat is lehet hébereknek nevezni. Selah fiának, Hébernek a fiai Joktán és Péleg voltak (1Krón. 1:19-23), akik utódainak nagy része szintén testvéreikkel, a káldokkal vegyültek, s akiket itt káldo-hébereknek nevezünk (így különböztetve meg őket a héberek izraelita ágától). Ez a tény az 5Mózes 24:24 próféciájának szempontjából nagyon jelentős, amire alább még kitérünk egy külön fejezetben.

A káldok már a legkorábbi történelmük kezdetén, hamar tévútra tértek és erősen bálványimádó néppé váltak. Annyira mélyen beásták magukat a különböző varázslatokba, a csillagjóslásba, illetve asztrológiába, hogy a továbbiakban ez lett a legismertebb jellemzőjük és ismertetőjelük. Még nevük, a kaszdím név is a varázslás és csillagjóslás szinonimájává vált.

Jubileumok 11:7 7 És a fiú [Szerug] felnőtt és a káldok Úrjában [Ur-Kaszdím] lakott, közel a felesége anyjának apjához, és imádta a bálványokat, és feleséget vett magához a harminchatodik jubileum ötödik évhetének első évében, s felesége neve Melka volt, Kaber-nek, atyja fivérének lánya. 8 És ő szülte neki Náhort, e hétnek első évében, és felnövekedett a káldok Úrjában, és apja megtanította őt a káldok ismereteire, a varázslatokra és a mennyek jeleiből történő jövendelésre. 9 És a harminchetedik jubileumnak a hatodig évhetében feleséget vett magához, akinek neve ‘Ijaszka volt, a káldok közül való Nesztágnak a lánya. 10 És az megszülte neki Teráht, ennek az évhétnek a hetedik évében. ... 14 És ebben a harminckilencedik jubileumban, a második évhétnek első évében, Terah feleséget vett magához, akinek neve Edna volt, Ábrámnak lányát, az atyja lánytestvérének lányát. És ennek az évhétnek a hetedik évében fiút szült neki, akinek az Ábrámnevet adták, 15 az ő anyja apjának neve után; mert az meghalt, mielőtt a lánya teherbe esett a fiúval. 16 És ez a gyermek kezdte megérteni a föld vétkeit, hogy mindannyian eltévelyegtek a faragott képeket imádva és a tisztátalanságokba esve, és apja megtanította őt az írásra, és miután élete második évhetét betöltötte, akkor elkülönítette magát apjától, hogy ne imádja vele a bálványokat. 17 És a mindenek Teremtőjéhez kezdett imádkozni, hogy az óvja meg őt az emberek gyermekeinek vétkeitől, és hogy ne legyen része a gonoszság szerint való vétkekben, és ne jusson neki a tisztátalanságokba esés sorsa.

Ábrám csakúgy, mint közvetlen ősei, abban az Ur-Kaszdímban lakott, amelyet korábban Urfa-Keszed (Arpaksad) fiának, Keszednek fia, Úr épített fel. Ebben az Úr városában – a káldok varázslatainak és bálványimádatának egyik főbb központjában – kapta meg Ábrám a híres elhívását Istentől. Elhívást és kihívást a bálványimádatból az igazságra, amit Ábrahám felismert és elfogadott. A Biblia az idevágó szövegeiben szintén erre az Úr városára utal, amikor vázolja Ábrám elhívását a káldok közül, és amikor Isten meghagyta neki, hogy hagyja el azt a várost az Ígéret földjéért (1Móz. 11:31; Neh. 9:7). Más szóval cserélje fel a bálványimádatot és annak átkait az igaz Isten követéséért és a velejáró örök ígéretekért. A fentiekből egyértelmű, hogy nem a dél-mezopotámiai sumér eredetű Úr városáról van szó, amit egy ideig többen feltételeztek, hanem "a káldok Urjáról". Ábrám Ur városának elhagyásával kapta meg az ígéreteket, miszerint népek, nemzetek atyjává fog válni. Ezzel vette kezdetét utódainak a káldoktól való elkülönülése. Ábrahám egy különálló családfát alapított, akiktől később a választott ágon az izraeliták is származtak. Így Judit könyve teljesen pontosan és következetesen nevezi az izraelitákat "a káldok ivadékának"(Jud. 5:6). 

Ahogy a káldok népessége ugrásszerűen növekedett, úgy területeiket egyre terjesztették az eredeti, északabbi mezopotámiai központjukból. A portyázó káldokról említést tesz már a Biblia egyik legkorábban megírt könyve, Jób könyve is (Jób. 1:17). Az i.e. 1000 körüli időkben a káldok és arámok egyre nagyobb számban telepedtek be a dél-babilóniai területekre is. A asszír ékírásos táblákon számos, káldokkal kapcsolatos utalás fennmaradt az i.e. 884-859 közötti időkből. Amikor i.e. 850-ben Shalmanezár lerohanta Káldeát és a mai Perzsa-öbölig nyomult, azt a "Kaldu-k Tengerének" nevezte el. Később, amikor az asszírok elhurcolták Izrael házának tíz törzsét, helyükre innen, Babilóniából telepítettek be káld lakosokat Szamáriába, és az attól keletebbre fekvő Szíriába is (vö. Ezd. 4:9)! Ez fontos tény, mert ezzel lényegében a káld népesség megoszlott, és a későbbiekben ezek a különböző káld ágazatok tették ki Szamária, Főnícia és Szíria lakosságának egy jelentős részét. A káldok szétterjedésének körülményeire és jelentőségére a továbbiakban részletesebben kitérünk.

Az Ézsaiás 23:13 egy értékes rálátást ad a káld nép szórványba kerüléséről, bár ennek a versnek a magyar fordításai nem adják vissza jól az eredeti héber szöveg mondanivalóját. Pedig ez az idézet nagyon fontos ehhez a témakörhöz. A magyar nyelvű Bibliák között talán a Károli áll a legközelebb:

Ézsaiás 23:13  Ímé, a káldeusok földje; a nép, amely addig nem vala; Assíria adá azt a puszta lakosainak; felállítá őrtornyait, lerombolá Tírus palotáit, rommá tevé azt. (Károli).

Az angol nyelvű King James Verzió azonban némileg tovább viszi a magyarázatot:

Isaiah 23:13 Behold, the land of the Chaldeans – this is the people that was not, when Asshur founded it for shipment (KJV).

Ézsaiás 23:13 Íme, a káldok földje – nem is volt ez addig nép, amíg Assúr kitelepítésre adta (KJV alapján magyarul).

És valóban, a káldok hosszú időn át nem tömörültek önálló, szervezett birodalomba, így az erős és jól szervezett asszírok könnyen elnyomásuk alá vonták őket. Ez okból voltak képesek az asszírok sokukat kitelepíteni a háborúik által megüresedett területekre, többek között Szamáriába, az elhurcolt izraelita törszek helyébe, még a neo-babiloni birodalom létrejötte előtt. A káldok szertetelepítése hozzájárult a káld népesség növekedéséhez, és szélesebb területekre való kiterjedésükhöz az olyan, Eufráteszen túli területekre is, mint Szíria, a főníciai partvidék és Szamária (v.ö. 2Kir. 17:24 és lásd még a III., IV. Függeléket). Mindez hosszú távon az előnyükre vált. A mezopotámiai Babilonban maradt káldok fő elemei kis idővel a kitelepítéseket követően újra megerősödtek, és annyira szervezetté váltak, hogy magát az asszír birodalom létét is veszélyeztették. Az i.e. hetedik században Nabopolasszár (i.e. 625-605) került az ekkor már jelentős erőnek számító neo-babiloni birodalom trónjára, akinek vezetése alatt a káldok és médek szövetsége döntő vereséget mért az asszírokra i.e. 612-ben. Ezzel a győzelemmel a káldok Új-Babilonja lett a kor nagyhatalma. Nabopolasszárt fia, a híres Nebukadnezár követte a trónon i. e. 605-től kezdődően. Nebukadnezár még ugyanebben az évben hatalmas – és próféciailag is nagyon fontos – győzelmet aratott Egyiptom fölött a Kárkemisnél lefolyt ütközetben (v.ö. Jer. 46:1-12), majd birodalmába olvasztotta az Eufrátesz és Egyiptom folyója közötti területeket (2Kir. 24:7). Mivel ezeken a területeken nagy számú, a asszírok által korábban kitelepített káld élt, így lényegében újraegyesült a káld népesség. Nebukadnezár alatt Babilon a kor leghatalmasabb városává növekedett, amelynek lakossága a görög történész, Hérodotosz szerint meghaladta a kétszázezer főt. Hérodotosz leírása szerint Babilon szépsége és dicsősége messze felülmúlta az akkor ismert világ minden más városáét. A mesterien felépített várost több rétegben is hatalmas falak és erődítések vették körül, amelyek egy hatalmas, szinte bevehetetlen erőddé tették. Nebukadnezár birodaloma volt az első fenevad, vagyis a világot domináló sátáni nagyhatalom (Dán. 2:36-38; 7:4).

Isten a káld Nebukadnezárt használta fel a gonoszságra tért népének, Júdának büntetésére és fogságbavitelére, több mint száz évvel azután, hogy az Izrael házát kitévő tíz északi törzset az asszírok elhurcolták. Az ókori Júdát fogságba vivő káldok, és az utolsó idők Babilonja között számos fontos összefüggés található, amint azt látni fogjuk. Bár Júdában volt néhány igazságos uralkodó, mint pl. Jósiás, de utódai már elfordultak Istentől, s soha nem tértek meg Hozzá. Jósijás után fia, Joacház mindössze három hónapot uralkodott, akinek halála után Jósijás másik fia, Joakim került Júda trónjára. Joakim tizenegy évig uralkodott, és gonoszul viselkedett Isten előtt (2Kir. 23:28-37).

2Királyok 24:1-4 1 Abban az időben Bábel királya Nebukadnezár felvonult, és Joakim három évre alattvalója lett, de aztán újra elszakadt tőle. 2 Erre az ellene küldte a kaldeusok portyásait, aztán az arámok portyásait, a moabiták portyásait és az ammoniták portyásait. Júda ellen küldte őket, hogy pusztítsák el, az Úr szava szerint, amelyet szolgái, a próféták által hallatott. 3 Pusztán az Úr haragja miatt támadtak Júdára, azért, mert eltaszította őket színe elől Manassze bűnei miatt, mindazért, amit az véghezvitt. 4 Az ártatlan vér miatt, amit kiontott, hogy Jeruzsálemet elöntötte az ártatlanok vére; ezt nem bocsátotta meg az Úr.

Joakim uralkodásának harmadik évében Nebukadnezár ostrom alá vette és elfoglalta Jeruzsálemet, sokakat elvitt a népből, és elvitte a templomi szolgálati edények nagy részét is.

Dániel 1:1-2 1 Joakim júdeai király uralkodásának harmadik esztendejében Nebukadnezár, Bábel királya felvonult Jeruzsálem ellen, és ostrom alá fogta. 2 Az Úr kezébe adta Jojákimot, Júda királyát és a templom edényeinek egy részét. Sineár földjére vitte őket, s az edényeket istenének templomában helyezte el.

Az ekkor fogságba vitt zsidók között volt Dániel, a későbbi próféta is, akit legénykorában választottak és képeztek ki a királyi udvar szolgálatára, s akinek könyve a legfontosabb, legrészletesebb próféciai könyvek közé tartozik. Közben Joakim továbbra sem tért meg gonoszságaitól, amiért Isten újra ellene küldte Nebukadnezárt, aki ekkor véget vetett uralmának, és őt is babiloni fogságba vitte (2Krón. 36:5,6). Utána Joachin lett Júda királya, aki szintén gonosz uralkodó volt Júdában, és Nebukadnezár fogságba vitte őt is (2Krón. 36:9-10). Nebukadnezár később Sedekiást tette Júda királyává, aki így vazallusként tizenegy esztendőt uralkodott Júdában. Ő szintén gonosz uralkodó volt, a Nebukadnezárnak fogadott hűségesküjét is megszegte, majd Egyiptomhoz fordult segítségért a káldok ellen (Ezék. 17:15), ami miatt Nebukadnezár ostrom alá vette Jeruzsálemet. A káldok mellett ott voltak az asszírok egyes elemei is (Ezék. 23:22-23), akikkel ezentúl csaknem állandó szövetségben élnek a történelem folymán. Körülbelül tizennyolc hónapos ostrom után a káldok bevették a várost, falait lerombolták és teljesen felégették. Nebukadnezár elvitte, amit még zsákmányként vinni tudott, és az eddig még Júdában maradt zsidók legnagyobb részét is elhurcolták Babilonba. Jeruzsálem lakosságának egyharmada elpusztult az ostrom alatt (Ezék. 9:1-11), ami olyan keserves volt, hogy az éhínség miatt gyakorivá vált a kannibalizmus (Ezék. 5:10), egyharmada pedig fogságba ment Babilonba (Ezék. 5:5,12; 2Krón. 36:20). A káldok megölték Sedekiás fiait, őt pedig megvakították és szégyenteljesen Babilonba vitték (2Kir. 24,25; 2Krón. 36). Júda háza büntetésből nemzeti fogságba került, csakúgy, mint korábban Izrael háza. A káldok megerőszakolták Jeruzsálem asszonyait (Sir. 5:11), a lakosságot pedig kegyetlen rabszolgamunkára fogták (Sir. 5:13-16). Később Nebukadnezár megtámadta Egyiptomot, és sokakat lemészárolt közülük (Jer. 45:13-26; Ezék. 29:17-20; 30:10-26), Memfiszt lerombolták, lakosságát rabságra vitték (Jer. 46:14,19). Ennek az utolsó eseménynek van egy, a végidőkre szóló mondanivalója is, amelyre a továbbiakban még kitérünk.

A babiloni birodalom kiterjedése csak valamivel volt nagyobb a korábbi asszír birodalomnál, de Nebukadnezár uralta az Egyiptom és a Perzsa-öböl közötti területek egészét. A káldok közeli szemita rokonaikhoz, az asszírokhoz hasonlóan igen kegyetlen és borzalmas nép voltak (Hab. 1:7). Habakukk könyve némi rálátást ad jellemvonásaikra, amikor azt írja a káldokról, hogy azok egy vad és türelmetlenül gyors (Hab. 1:6), azaz kapkodó, heves vérmérsékletű nép. A türelmetlenség és kapkodás a szenvedélyeknek és impulzusoknak való kitettség egyik jele, de hatalmas erejükkel párosulva a kiszámíthatatlanságuk még veszélyesebbé vált. Amilyen hirtelen feltörő indulatból megtámadtak egy országot, ugyanolyan gyorsan megfordultak és elhagyták azt (Hab. 1:10-11). A káld lovasság nagyon híres volt kegyetlen, zsákmányszerző portyáiról is, számtalan népet lerohantak és sokakat fogságba vittek így (v.ö. Hab. 1:8-9; Siralm. 4:19). Mint láttuk, az általuk rabságba vitt népek között volt Júda is, a zsidó nép, akiket Isten adott kezükbe büntetésül, mint korábban Izraelt Asszíria kezébe.

A káldok szenvedélyesek voltak a szexualitás terén is, sokszor a durva perverzitás határáig (v.ö. Hab. 2:15).

Mint már említettük, a káldok Babilonja volt egyben az első a nagy világbirodalmak közül – amelyeket a Dániel 2-ben egy állóképpel, Dániel 7-ben pedig különböző vadállatokkal szimbolikusan bemutatva láthatunk.

Az első, a babiloni birodalom nem volt túlzottan hosszú életű. Nebukadnezárt fia, Amel-Marduk (Gonosz-Marduk) követte a trónon (i.e. 562-560), akit sógora, Neriglisszár, a hadsereg egyik fővezére ölt meg, aki uralkodott utána (i.e. 560-556). Miután Neriglisszár bizonytalan körülmények között meghalt, fia, Labasi-Marduk lépett hatalomra, de mindössze három hónapot uralkodott, amikor fellázadtak ellene és elmozdították, kivetették uralmából. Helyére Nabonídusz került, akinek magaválasztott utódja volt a bibliai Belshazár (Baltazár). A rendkívül büszke és arrogáns Belshazár uralma alatt bukott el Babilon, aminek körülményei előtípusként vázolják a majdani nagy Babilon elbukásának körülményeit.

 

Az ókori Babilon elbukása, a nagy Babilon elbukásának tipológiai beteljesedése

Belshazár végtelenül magabiztos volt, és egyáltalán nem zavarta a tény, hogy birodalma éppen a keletebbi médek és a perzsák szövetségének támadása alatt állt. Bízott a város falaiban és erődítéseiben, a raktárakban felhalmozott élemiszerek pedig akár évekig elegendőek voltak. Belshazár nevezetes lakomája, a káldok még azon éjjeli elbukása és a majdani antikrisztus és világbirodalmának elbukása között számos párhuzam található, így itt egyben bemutatjuk ennek az eseménynek a végidőkre szóló, azokkal párhuzamos jelentéseit is.

Belshazár pogány lakomájához előhozatta az Isten templomából elrabolt arany és ezüst edényeket, és azokból ettek, ittak, miközben bálványaikat éltették (Dán. 5:1-4). A majdani "bűn embere", az antikrisztus hasonlóan utálatosságot fog cselekedni, amikor beül Isten templomába és magát Istenként mutogatja (2Tessz. 2:3-4). Belshazár lakomáján ekkor jelent meg az emberi kéz, ami felírta a falra a végzetes Mene, Tekel, Parszin szavakat, amelynek jelentését Dániel adta meg Belshazárnak: eljött birodalma elbukásának ideje (Dán. 5-30). A médek és perzsák még azon az éjjelen be is vették a várost, és a káldok Babilonja egyik napról a másikra összeomlott (i.e. 539). Mindezt Ézsaiás már csaknem kétszáz évvel korábban megjövendölte egy próféciában. Isten a perzsa Círust még születése előtt felkente (elválasztotta), hogy általa vessen véget majd Babilonnak, többek között a népén elkövetett gyalázatokért (Ésa 45:1-4).

Itt meg kell jegyezni, hogy az ókori Babilon Elámtól és Médiától nyugatra feküdt.  Amint azt a továbbiakban látni fogjuk, ezeknek a nemzeteknek a geográfiai elrendeződése megmarad a végidőkben is, csupán jóval északabbra tolódva a Közel-Keletről. A káldok újkori Babilonja, annak rendszere, vallása és felépítése ma Közép-Európában található meg, tőlük keletre ma is Elám és Madai utódai állnak.* Még fontosabb tudni azt, hogy ezek a nemzetek a jövőben sem a fenevad utolsó feltámadásának, a tíz szövetségre lépő királynak (Jel. 17:12) az oldalán fognak állni, hanem – amint az ókorban is –, az azt megtámadó keleti erőkhöz csatlakoznak. Ezt a majdani keleti szövetség-blokkot Oroszország és szövetségesei teszik majd ki. Innen, északkeleti irányból fogja majd a fenevad a zavaró jeleket észlelni, miután legyőzi a dél királyát és bevonul Jeruzsálembe (Dán. 11:40:45). Ézsaiás egyértelműen nyilvánvalóvá teszi, hogy Elám és Média Babilon ellen fog támadni annak pusztulásakor, s ez a prófécia duálisan vonatkozott úgy az egykori Babilon elbukásának idejére, mint ahogy vonatkozik a majdani nagy Babilon bukásáéra is.

Izajás 21:2 "Kelj föl, Elám! Készülj ostromra, Média! Véget vetek már minden sóhajtásnak." 

* Megjegyzés: (a szemita Elám utódai a mai közép-európai "szlávok", akik Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Szerbiában és Horvátországban élnek. A jáfetita Madai utódai pedig a mai ukránok) 

A szemita Elám (1Móz. 10:22) és a jáfetita, eurázsiai Madai (1Móz. 10:2) utódairól külön írás jelenik majd meg, itt röviden csak ennek a kettős próféciának a magyarázata miatt azonosítottuk utódaikat, kihangsúlyozva, hogy az ókori és a majdan feltámadó Babilon elesésének körülményei szinte a részletekig hasonlóak.

Círusz úgy vette be Babilon városát, hogy az Eufrátesz folyót egy mellékmederbe vezette, így a folyó leapadásával csapatai képesek voltak a városba jutni a vízikapukon keresztül. A bejutott előőrs aztán megnyitotta a bástyák kapuit is, amivel beteljesedett a Círusnak adott prófécia: "kitárulnak előtte az ajtók, nem maradnak zárva a kapuk" (Ézs. 45:1). A babiloniakat teljesen váratlanul érte mindez, biztonságban mulatoztak a városban, ami olyan nagy volt, hogy amikor a város peremkerületei már elestek, a központban élő lakosság még azt sem tudta, hogy az ellenség a városban van. Babilon egyik pillanatról a másikra elesett. A jövő nagy Babilonjának elesését szintén az Eufrátesz folyó kiszáradása segíti elő, amelyen így képes lesz az ellene támadó kétszázmilliós keleti haderő gyorsan átkelni, és lerohanni modern Babilont (Jel. 9:14-16). Az európai fenevad birodalma ekkor már magába foglalja majd a Közel-Kelet jelentős területeit is (Dán. 1:41-43). Jeruzsálem lesz a birodalom vallási központja és fővárosa. A keleti királyok támadásához ekkor csatlakozik majd Elám, Média és az Orosz federáció túlélő, illetve maradék seregei is, amint azt már láttuk Ézsaiástól (21:2). A majdani babiloni birodalom tehát szintén uralmának tetőpontján, egy pillanat alatt, menthetetlenül fog összeomlani (Jel. 18:10) egy kelet felől jövő támadás alatt. Ennek részletesebb és pontosabb körülményeit egy további fejezet vázolja majd.

 

II. rész
Babilontól a szeleukidákig

A káld nép átmeneti korszaka – a szeleukidák újraélesztik Babilont

Miután a méd-perzsa birodalom elsöpörte Belshazár és a káldok kevély Babilonját, a történelem figyelme érthetően a soron következő nagyhatalmakra összpontosult – a perzsákéra, görögökére majd rómaiakéra. A káldok, szemita testvérnépükhöz, az asszírokhoz hasonlóan látszólag örökre eltűntek a történelem útvesztőjében. Egy azonban biztos: a Biblia szerint a káldok az utolsó időkig fennmaradnak, sőt meghatározó szerepük lesz a végidők eseményeiben, így ennek a népnek máig fenn kellett maradnia. Egy kevés történész felismeri ugyan, hogy a hatalmas káld nép nem tűnhetett el a semmibe, nem szűnhetett meg létezni, sőt egyesek még azzal is tisztában voltak, hogy az olyan szemita népek, mint a káldok, asszírok és elamiták, elhagyva egykori közép-keleti lakhelyeiket, Európában találtak új otthonra a népvándorlások után. Még kevesebben voltak azok, akik vázolni is képesek voltak a káldok népvándorlásának mozzanatait, illetve rámutattak arra, hogy mi történt velük a babiloni birodalom bukása utáni, és az Európában való megjelenésük közötti időszakban. Itt erre a titokzatos, de fontos átmeneti korszakra is fényt derítünk, hiszen ez egy rendkívül fontos kulcs a bibliai próféciák megértéséhez. Ehhez bevezetőül össze kell foglalnunk az egymást követő birodalmak szerepét és jelentőségét.

Nagy Sándor görög birodalma volt Dániel állóképének bronz dereka (Dán. 2:39), és a különböző vadállatokkal jelképezett birodalmak harmadikja, a leopárdra hasonlító vadállat (Dán. 7:6), amelynek négy feje és négy szárnya volt. A négy fej a Nagy Sándor halála után kialakult négy utódbirodalomra utal, ugyanis röviddel Nagy Sándor hirtelen bekövetkezett halála után, négy tábornoka felosztotta egymás közt az addig egységes görög birodalmat (v.ö. Dán. 11:4). Kaszander uralma alá került Görögország és Thrákia, Liszmakosz uralta Kisázsiát, Szeleucus (Seleucus Nikátor) Szíriát és Mezopotámiát, Ptoleimosz (Szóter) pedig Egyiptomot A két utolsó különösen fontos szerepet kapott a bibliai kettős próféciákban, a köztük hosszú időn át fennálló háborúskodást Dániel könyvének 11. része vázolja részletesen. A szeleukidák voltak az ókorban az "észak királyai", s ezzel egyben a majdani végidők északi királyának tipológiai előfutára is. Így számunkra a Szeleukida birodalom a legfontosabb a próféciákat illetően, hiszen Nagy Sándor után általuk maradt fenn és folytatódott a sátáni fenevad rendszer uralma egészen addig, amíg a római seregek legyőzték és Rómához csatolták Szíriát az i.e. I. században. Róma győzelmével az "észak királya" cím az európai székhelyű, negyedik és rettenetes fenevadhoz került. Ez a cím és rendszer azután Európában is maradt, s itt is marad a végidőkig, amikor a fenevad birodalmának lesz egy tíz király szövetségéből álló utolsó feltámadása (Dán. 2:40-44; Jel. 17:12-14). Az ókori szeleukidák a sátáni erők képviselőiként következetesen Isten népe ellen harcoltak, Júdát csaknem kipusztították, és ők állították fel az első "pusztító utálatosságot" (Dán. 8:11,24). Hogy mi köze van mindennek a káldokhoz? Több, mint gondolnánk, ugyanis az itt említett szeleukida és római fenevadak birodalmának lakosságát döntő többségben a káldok tették ki. Babilon újraalkotta önmagát a görög uralkodók alatt, s ezalatt nem csupán a rendszert kell érteni, hanem a lakosság etnikai felépítését is. Később Rómával ugyanez történt, amikor egy hosszabban tartó folyamat alatt a káldok lecserélték Róma eredeti latin népességét! Miként ment mindez végbe?

Nem szabad elfelejteni, Nagy Sándor mindössze harmincötezer makedón, görög és egyéb szövetséges katonával támadta meg a hatalmas perzsa birodalmat, amely ekkor természetesen magában foglalta Babilóniát és annak legyőzött káld lakosait is. Nagy Sándor uralmának csúcsán egy zseniális megoldáshoz folyamodott. Maga, vezérkara és tízezer görög katonája keleti feleségeket vettek magukhoz. Ez egy kiszámított politikai döntés volt, hogy ezzel a keveredéssel biztosítsák a számban kevés görögök további uralmát a szemita népek tengerében. Köztudott, a perzsák és az általuk uralt népek képesek voltak több, mint egymillió katonát harcba állítani, amit természetesen csak egy hatalmas népességarányból tehettek meg. A görögök csekély számuknál fogva eleve képtelenek lettek volna az elfoglalt területek etnikai térképét dominálni. Más megoldás nem volt, helyi asszonyokat kellett elvenniük, hiszen tudták, elkerülhetetlen a teljes beolvadásuk a keleti lakosságba. Továbbá Nagy Sándor a perzsák legyőzésével automatikusan "felszabadította" Mezopotámia káld lakosait, illetve saját uralma alá vonta őket. Székhelyét szintén ide, az egykori Babilonba helyezte. Amikor birodalma hirtelen felbomlott, a két legfontosabb utódállamának, a ptoleimoszi dél királyának (Egyiptom), és az északi királynak, Seleucusnak (Mezopotámia, Szíra) külön-külön talán ha tízezernyi görög katonája volt, hadseregeik nagyobb részét már a helyi lakosok tették ki. Ez jelentéktelen szám volt ahhoz, hogy megváltoztathassák az akkori világ két legnépesebb területének etnikai arculatát. Más szóval és kihangsúlyozva: a dél királyának birodalma egyiptomiakból állt, a Mezopotámiát uraló észak királya alatt álló lakosság pedig mezopotámi, azaz babiloni volt. Az utóbbi esetben természetesen káldokról beszélünk. Mindkét birodalomban csupán az uralkodó osztály és a katonai vezetőség vékony rétege volt tisztán görög származású, az is csak a részreszakadt birodalmak kezdetén. Mivel a szeleukidák történetesen éppen azokat a területeket uralták (Mezopotámia és Szíria), ahol a lakosság elsősorban káld nemzetségű volt, így természetesnek mondható az, hogy a szeleukidák végső soron a káldok Babilonját élesztették fel a felszínesen görögnek látszó birodalmukban. Egyáltalán nem véletlen az, hogy az ókorban a Szeleukida királyságra következetesen Babilonként utaltak. Sőt maguk a Szeleukida uralkodók is Babilon (és nem Szíria) királyainak nevezték magukat, ugyanis a babiloni népet uralták, emellett fontos volt számukra a Babilon nevének képviseletével járó méltóság is. Az első ok fontosabb, mint a második, hiszen a lakosság kilencvenöt százalékát ekkor még ugyanaz a szapora káld népesség tette ki, amely egykor létrehozta a korábbi Babilont. Ezeken a területeken nem véletlenül maradt meg a lakosság az ősi babiloni vallás mellett. A görögök vallása itt egyszerűen soha nem eresztett gyökeret, képtelen volt felvenni a versenyt a káldok mélyen gyökerező hagyományaival. A babiloni vallás maradandó sikerének oka pedig nem annyira a görög nemzetiségűek elenyésző számaránya volt, mint inkább a káldok makacs ragaszkodása az ősi misztériumaikhoz. Ez a állapot hosszú távon a görögök ellen, és a káldok javára dolgozott. A görögök kénytelenek voltak megelégedni a névleges uralommal, miközben Káldea újjá élesztette, reinventálta önmagát ebben a felszínesen görög államban.

Ebben a környezetben kapott új szerepet a filozófia is, amelynek kifejlődését általában a görögökkel hozzuk kapcsolatba. A vallás mellett a filozófia is mindig foglalkoztatta a káldokat, viszont amíg az idegen filozófiai irányzatok átvételével talán hajlékonyabbak voltak, az isteneikhez és misztériumaikhoz hihetetlen makacssággal ragaszkodtak. Ilyen körülmények között az idegen görögöknek kellett engedniük, esélyük sem volt ezt a helyzetet megváltoztatni. Végül is pontosan az történt, amit ennek az írásnak a függelékeiben sokszor idézett neves történész, Dr. W.W. Tarn olyan találóan megfogalmazott: "A kelet rabságba vitte meghódítóit." Ez a fogalmazás különösen találó, ha figyelembe vesszük, hogy a Keszed(káld) szó legvalószínűbb jelentése rabságbavivő. Egy idő után már nem volt egyetlen olyan szeleukida, amely megmaradt volna az olimposzi isteneknél, és ne tért volna át a babilonizmus misztériumaira!

A szeleukidák politikai felépítése és adminisztrációja szintén szemita eredetű volt, pontosan a korábbi asszír, babiloni és perzsa mintára, amit Nagy Sándor is átvett. Ezzel valójában egy alaposan kidolgozott ősi rendszer történelmi átvitele ment végbe Asszíriától a szeleukidákig – egy olyan rendszeré, amelynek Sátán volt az istene és irányítója, az arany fejjel jelképezett Babilon óta. A káldok így nemcsak hogy nem tűntek el, hanem képesek voltak egyre szélesebb körben elterjeszteni hagyományaikat, megigézve vele még hódítóikat is.

Dr. Tarn pl. tanulmányát azzal zárja le, hogy "a szeleukida birodalomban a régi Babilon feltámadása történt meg", és gyakorlatilag Babilon abban nyerte vissza egykori méltóságát. Ez okból még a történelemkönyvek egy része is helyesen, Babiloni Királyságnak nevezte uralmukat (lásd még Lemprierre’s Classical Dictionary, 587.old). ." Valójában már Nagy Sándor is Babilon dicsőségét szándékozta visszaállítani:

"Nagy Sándor úgy adta elő magát a babiloniaknak, mint aki a régi [babiloni] rendet szándékozza visszaállítani, s nem pedig úgy, mint aki egy teljesen újat szándékozik bevezetni" (Bevan, u.o. I.köt. 245.old).

És bár birodalmában a görög nyelv volt a lingua franca, és sok esetben görög nevet adtak a babiloni isteneknek, de maga a vallás és a társadalom politikai rendszere megmaradt tisztán és változatlanul babiloninak. Erre egy igen jó példa Antiochus Epifánesnek az Isten templomában felállított "utálatossága", amely közismerten a görögök főistenének, Zeusznak a nevét viselte, de a helyi szírek* (ekkor már elsősorban káldok) számára az valójában Baal Shamayim volt, az ég, illetve a Nap istene (lásd Moses Hadas, Hellenistic Culture, 25.old)! A szeleukidák birodalmának egész területét a babiloni vallás uralta, még akkor is, ha esetenként görög nevet adtak isteneiknek. Ebben a korszakban állították vissza a korai Babilonból hagyományossá vált templomi birtokokat is, sok esetben hatalmas területeket rendelve a babiloni papok keze alá (ez az jelenség később a katolikus Európában jelent meg újból, az egyházbirtokok formájában!). Ennek egyszerű oka volt. A lakosok mindannyian a babiloni vallást gyakorolták, s a kormányzat a maga oldalára akarta állítani a vallás papjait, mert a nép azokra hallgatott. Mindez nem volt más, mint egy jól irányított valláspolitika, és a szeleukidák számára bevált módszerré vált – kivéve talán a késői szeleukida uralkodók idejét, amikorra a papság befolyása már annyira megerősödött, hogy ők diktálhatták a királyi rendeleteket is. Mindez természetesen megismétlődött Európában is, miután színre lépett a negyedik fenevad Róma képviseletében. A szeleukidákkal kezdődően jött tehát létre az a fajta valláspolitika, amely a középkori Európát is annyira jellemezte. Az állandó küzdelem a világi és egyházi erők, a pápaság és császárok között. Ez a jelenség még ma is látható, egyházpolitikának nevezik, és egyelőre enyhe formában, de jelen van a politikában és közéletben. 

 * Megjegyzés: Ebben az írásban némi magyarázatra szorul a sokat használt "szír" kifejezés. Az eredeti szírek Sém fiának, Arámnak a leszármazottai voltak, de a szeleukidák idejében Szíríát már azoknak a káldoknak az utódai lakták, akiket még az asszírok telepítettek be. Így amikor a Rómába került "szír" rabszolgákról és a szeleukidák által uralt "szír" nemzetről beszélünk, akkor valójában a káldokról van szó. 

Kihangsúlyozandó, hogy a Dániel próféciájában bemutatott harmadik fenevadnak, a leopárdnak megszabott időszak magában foglalja nemcsak Nagy Sándor görög birodalmát, hanem annak legfontosabb utódállamának, az "északi királyoknak" az időszakát, így a Szeleukida birodalom egész periódusát is. Más szóval a teljes i.e. 334 és i.sz. 64 között eltelt korszakot. Megjegyzésre méltó az is, hogy ily módon a dél királya is a fenevad birodalmi rendszerének a része, ami azt jelenti, hogy ez a rendszer legalább két maradandóan fennálló, és egymás ellen is háborút viselő részre szakadt. A köztük fennálló ellentét a végidőkben újra kiéleződik, és nyílt háborúhoz fog vezetni. A szeleukida birodalom i.e. 192 után indult hanyatlásnak, amikor a rómaiak először mértek rájuk vereséget. Nem túl sokkal ezután, i.e. 64-ben, az utolsó szeleukida király, XIII. Antiochus meggyilkolásával megszűnt a szeleukida korszak. Helyébe a negyedik, a római fenevad lépett a történelem színterére, s érdekes módon a káldok ebbe az újabb rendszerbe is átépültek, bár más körülmények között, mint a szeleukidák felszínesen görög birodalmának esetében. A káldoknak a római birodalomba való áttelepülésének körülményeit és jelentőségét még történészi körökben sem nagyon ismerik fel, de ettől függetlenül ez a történelem egy jelentőségteljes adott valósága. A következő fejezet erre a Rómában végbement, rejtelmes és teljessé vált népességcserélődésre mutat rá. A káldok Európába való átrendeződésére.

 

Szíriától Rómáig

A bibliai próféciák szerint a negyedik fenevad - a már európai székhelyű Római birodalom - időnként meg-megújul (Jel. 13:1-2), és fennmarad Krisztus második eljöveteléig. Vagyis a babiloni világrend periódusonként feltámad, erőt, hatalmat nyer, és ennek utolsó képviselője a tíz királlyal szövetkező antikrisztusi fenevad lesz a korunk végén (Jel. 17:8-14).

A legtöbb bibliaolvasó számára a Római birodalom és a végidők Babilonja mindössze szimbolikusan viseli a Babilon nevet. Ennél azonban sokkal többről van szó. Pedig az idevágó idézetek nem csupán szimbolikusak, hanem szó szerint is azt jelentik, amit kijelentenek.

A Biblia a káldok leányai (Ézs. 47:1,5) által létrehozott, a káldok büszkeségének (Ézs. 13:19) nevezi a végidők Rómába áthelyezkedett Babilonját. A Szentírás szerint tehát ugyanaz a káld nép alkotja meg a végidők nagy Parázna Babilonját, mint amely egykor létrehozta azt Mezopotámiában. De ha ez a Héber nevét is viselő szemita káld nemzet a végidőkben Európában található meg, akkor pontosan mikor, és milyen körülmények között került az európai kontinensre? A választ néhány, ebben a témakörben szakértőnek számító történész adja meg, amelyek tökéletesen alátámasztják a Biblia szűkszavú, de határozott kijelentéseit ezt illetően.

Mint láttuk, a káld népességet magában foglaló Szeleukida birodalmat a rómaiak győzték le, azontúl ők lettek Szíria, s vele az ott élő szemita népek urai. Az ezt követő évszázadokban Róma elsősorban erről a területről látta el az itáliai félszigetet rabszolgákkal, s ezzel megkezdődött a káldok áttelepedésének folyamata az európai kontinensre. A továbbiakban látni fogjuk, hogy az áttelepített rabszolgákat később testvéreik egész nemzetei követték. Van-e minderre történelmi bizonyíték? Több, mint gondolnánk:

"Az törénelmileg bizonyított tény, hogy egy hatalmas méretű népességlecserélődési folyamat ment végbe az itáliai félszigeten az i.e. 3. és az i.sz. 3. századok között. Ezek a történelmi tények rámutatnak, hogy Itália eredeti latin lakossága lényegében lecserélődött a káld, arám, főníciai népesség több hullámú és hatalmas méretű folyamatos betelepedésével. Egy csekély szintű keveredés kétségtelenül végbemehetett az eredeti latinok és a betelepedett szemiták között, de ekkorra már a latin elem szinte teljesen eltűnt, a maradék pedig beolvadt az állandó, egymást követő hullámokban beáramló szemita népelemekbe. A Római birodalom megszűnésének idejére Itália már egy teljesen szemita népsségű területté vált. Amikor tehát a Biblia a babiloniakról és tírusziakról úgy beszél, mintha azok a római birodalmat (Rómát, azaz Dániel negyedik fenevadját) képviselnék, akkor azt egyáltalán nem szimbolikusan, hanem a szó legszorosabb értelmében kell érteni!" (Ernest L. Martin, A népességcsere, 1966, kiemelések hozzáadva).

Ezen a linken lehet megtekinteni Ernest L. Martin, Itália népességének lecserélődése a Kr.e. 300 és Kr.u. 300 évek között című teljes tanulmányát (angol nyelven). Az írás átfogóan bemutatja, hogy miként ment végbe a káldok Itáliába való áttelepedése.

Sokan furcsának találták azt is, hogy mi okból terjedhettek el Rómában Simon Mágus gnosztikus tanításai olyan rendkívül gyorsan és nagy sikerrel. Miként terjedhetett el futótűzként egy annyira idegennek számító, a misztikus Közel-Keletről származó, és elsősorban az érzelmekre ható vallási tanítás a higgadt vérmérsékletű és nagyrészt szekuláris életvitelt gyakorló latin rómaiak között? A válasz egyszerű: amikorra Simon Mágus megjelent Rómában, addigra a hosszú időn át homogén latin birodalom etnikai arculata jelentősen megváltozott. Az tény, hogy az eredeti, klasszikus Római birodalom elsősorban latin volt, némi szemita vérrel párosítva Aeneis és a vele érkezett dardán trójaiak óta. A latinok Jáfet fiának, Jávánnak voltak a leszármazottai, annak Kittim nevű fiától (1Móz. 10:2,4) (a latinok mellett Kittimnek van még egy nagyobb, távol-keleti ágazata is).

Az alaposabb történelemkönyvek kivétel nélkül mind megemlítik azt a jelenséget, hogy Róma arculata, a rómaiak jelleme és temperamentuma mennyire megváltozott az i.e. 3, és az i.sz. 3. századok között, bár kevesen adnak magyarázatot ennek az észrevehető változásnak az okaira. Az igazság az, hogy valójában nemcsak a rómaiak temperamentuma változott meg, hanem maga a birodalom lakosságának etnikai felépítése is! Ez volt a valós oka a jól látható változásnak. Amikor Simon Mágus megjelent Rómában, akkor ott már hallgatóságának nagy részét ugyanaz a szemita etnikum tette ki, amelyhez maga Simon is tartozott – a babiloni káld nép. Simon ugyanis szintén a Szamariába betelepített káldok leszármazottja volt. Éppen ezért tanításai legsikeresebben azokat a népelemeket ragadták meg, amelynek elődeit a rómaiak rabszolgákként hozták Rómába a birodalom legnépesebb területeiről, Szíriából, Főníciából és Szamáriából. Azokról a területekről, ahonnan ezek a vallástételek gyökereztek, amióta az asszírok odatelepített őket Babilóniából. A latinok már ekkor (i.sz. I. sz.) kisebbségben éltek Rómában, és népességi arányuk folyamatosan és rohamosan csökkent. Vagyis az első században Rómát már gyakorlatilag inkább egy szemita, elsősorban szíriai-káld többségű lakosság lakta. A Közel-Keletről százezerszámra behurcolt rabszolgák, és magától értetődően azok leszármazottai is.

Itália és végső soron egész Európa elszemitizálódása azonban nem csupán a Szíriából betelepített rabszolgáknak és leszármazottaiknak volt köszönhető, hiszen a hatalmas káld népességnek csak töredékét vitték a rómaiak rabszolgaként Itáliába. Igaz, őket további káldo-szír elemek követték, elsősorban bevándorló telepesek és kereskedők. Így egy hatalmas szemita jelenlét akkumulálódott a birodalom nyugati felén, de még ez sem tette teljessé a szemiták átrendeződését! Az asszírok pl. már hosszú ideje Közép-Európában éltek, a szíriai rabszolgák pedig mindőssze a káldok első oszlopát képezték. Krisztus idejében a káld népesség jelentős része még az észak-mezopotámi, szíriai, kisázsiai és kaukázusi területeken koncentrálódtak, hozzávetőlegesen azokon a területeken, ahonnan az indo-európainak nevezett, de valójában szemita népek mozgásba indultak Európa felé a későbbi népvándorlás korszakában.

A továbbra is Közel-Keleten maradt káldok az i.sz. I. század körül a Földközi- és Kászpi tengerek között félúton elhelyezkedő Van tó környéken összpontosultak, közel Szíriához. A Van tó területeit lakó törzseket ekkor már régen nem káldoknak nevezték, bár a görögök héberekként utaltak úgy az ottani, mint a kaukázusi területeken élő népekre! Ez egy jelentős átmeneti időszak volt a szemita népek történelmében. Ezidőtájt hagyták el végleg szemita nyelvüket is, s elsősorban az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket vettek fel. A Van tó környékén lakóknak maga a tó adta meg a későbbiekben Európában is ismertté vált megnevezésüket, a "vandál" nevet (a germán nyelvben a "tal" szó völgyet jelentett, így a vandál megnevezés a Van (tó) völgyéből valókra utal). Egyes vandál törzsek a Vinnili (kis-vandálok) néven váltak ismertté. További káld törzsek a hurriak (a hurrok, Harán után (1Móz. 11:29; 22:20-24)), ez a név pedig a herul névformában jelent meg Európában. Ősidőktől használták a guti (gót) megnevezést, már a sumérok is említették a káldok egyik törzsét ezen a néven. Rövid idő elteltével a szemita népek a Kaukázus északi vonala mentén a dél-oroszországi sztyeppéken jelentek meg. Ez volt a szemita népek utolsó nagy állomáshelye, miután elhagyták a Közel-Keletet, és megkezdték vándorlásaikat északnyugati irányba. Innentől már a történelmük is jobban ismert. Ezek között a szemita népek között ott voltak Izrael elveszett törzsei, az asszírok és káldok hátramardat elemei, a gótok, vandálok, lombardok, herulok stb., és valamivel keletebbre az elamiták is. Mindezek a nevek később Európában jelentek meg a beáradó germán törzsek nevei között. A gótok, herulok és egyéb káld törzsek a hunok nyomása elől először észak felé, egészen a Balti-tengerig vándoroltak, majd délre fordulva Észak-Itáliában és Észak- Spanyolországban telepedtek meg. Közismert tény, hogy Itáliát a herulok, vandálok és gótok foglalták el, ahol megalapították saját királyságaikat (lásd még az Encyclopaedia Britannica "Vandals" és "Lombards" cikkelyeit).

A szemita népek egykori lakterületeit az Ábrahám után szemitáknak nevezett, de valójában khámita-szemita keveredésű arabok csak ebben az időben kezdték szélesebben benépesíteni a Közel-Keleten. A Római birodalom bukásával és Európa átrendeződésével helyezkedett át véglegesen a történelem fókusza vagy súlypontja Európába. A Közel-Keletet, a nemzetek bölcsőjét a szemita népek hagyták el utolsókként, s hozzávetőlegesen ekkortól alakult ki a mai világkép is. A gót, vandál, lombard stb. népcsoportok Itáliába és Délnyugat-Európába érkezésével és betelepedésével a káldok ezeken a területeken leltek véglegesen új hazára.

 

A szemiták Európában

A népvándorlások megállapodásával tehát teljessé vált Itália népességének lecserélődése a szemiták által. Ugyanez történt Északnyugat-Európában, ahol viszont az elveszett tíz törzs állapodott meg, mint korábban az asszírok Közép- Európában. Mivel ezek a szemita népelemek a Kaukázus hegység területein "tűntek fel először", így gyakran a kaukázusi rassznak nevezik. A Kaukázus északi vonala mentén, a déloroszországi sztyeppéken volt ugyanis a szemita népek utolsó nagy állomáshelye, miután elhagyták a Közel-Keletet, és megkezdték vándorlásaikat észak-nyugati irányba. E szemita népek között ott voltak Izrael elveszett törzsei, a káldok hátramaradt elemei, és a keletebbi elamiták.

Itália etnikai átalakulásának a ténye nemcsak arra ad választ, hogy miért fogadták el olyan gyorsan és készséggel Simon Mágus tanításait Rómában, hanem egy fontos kulcsot is biztosít a Biblia számos, végidőkre szóló próféciájának megértéséhez. A Biblia rámutat arra, hogy a babiloni rendszer Rómába helyezkedett át, és ezt nagyon sokan fel is ismerik. A legtöbben azonban csupán szimbolikus értelemben veszik ezt, pedig a valóság az, hogy az egykori Babilon – s annak káld lakossága – a szó legszorosabb értelmében is áthelyezkedett Rómába és más dél-európai területekre. Az egykori mezopotámiai Babilon rég elpusztult, helyén ma sivatag van, és a szemita népek szülőhelyeit ma a csak egyharmadrészben szemita arabok lakják, akiknek igazán nem sok közvetlen közük van a tisztán szemita káldokhoz, asszírokhoz és elamitákhoz. Hogyan és hová tűnhetett volna el a hatalmas számú szemita lakosság, köztük a nevezetes káldok? A történelmi és bibliai tények egyöntetűen arra mutatnak, hogy a káldok leszármazottai az itáliai félszigetre és a Földközi-tenger északi partjaira helyezkedtek át.

Így történt meg Itália népességének teljes lecserélődése. A korábban ott élő latinok nagyrészt elvándoroltak, részben pedig beolvadtak a beáradó szemita népekbe. A latin nyelv viszont fennmaradt egy ideig, és bizonyos fokig az kötötte egybe a népvándorlások után megállapodó nemzeteket, elsősorban az ekorra megerősődött nagy római egyház befolyása miatt.

A középkorra a káldok - egy hosszantartó kört leírva - visszatértek babiloni varázslásaik, bálványimádatuk minden eleméhez, amelyeket ekkorra már a kereszténység köntösébe burkoltak. A középkori Itália történelme, és vele a római katolicizmus szerepe annyira jól ismert, hogy nem kell különösebben kitérni rá. A korai Európába szerteküldték az itáliai papokat Rómából, és csaknem minden királyi udvarban képviselve voltak, ahol különleges védelmet élvezve terjesztették a katolicizmust. A föld uralkodói pedig paráználkodtak Nagy Babilonnal (Jel. 17:2), s hatalmukat adták a szentek üldözéséhez, akiknek vérétől részeg volt a nagy parázna (Jel. 17:6).

Ebben a részben a káldok átfogó történelmét követtük, ami után már felismerjük azt, hogy amikor a Biblia a még előttünk álló időkre vonatkozó próféciákban a káldokat említi, akkor ott valójában a mai itáliai és délnyugat-európai lakosságáról van szó. E fontos kulcs után a káldokra vonatkozó, végidőkkel kapcsolatos próféciákat, és Isten Izraeljével való vetélkedésüket az írás következő részében vizsgáljuk meg. 

 A káld etnikum karakterisztikái

Az i.e. első század körüli időkből származnak görög leírások, amelyek az asszírok és káldo-héberek etnikai jellegzetességeit vázolják. A görögök az asszírokat és a hébereket* is Leucosyri-nak (jelentése fehér vagy szőke) nevezték, így különböztetve meg őket a szírektől, akik bár szintén szemita nép (Sém egyik fiától, Arám-tól), de az ishmaelitákkal való jelentős keveredés eredményeként - hasonlóan az arabokhoz - inkább a sötétebb, barna haj, és a valamivel kreolabb bőrszín jellemezte őket. Tehát a szemitákat, köztük az asszírokat, a káldokat és hébereket annak az embertípusnak a vonásai jellemezték, amit ma fehér vagy kaukázusi embertípusnak nevezünk. Ennek az embertípusnak a jellegzetes vonásai a világos bőr és világosabb árnyalatú hajszínek, a kék, zöld, esetleg barna szemszín. A görögök leírása megegyezik a kései sumérok jóval korábbról fennmaradt lejegyzéseivel, akik hasonló jellemzőkkel vázolták a káldokat.

Bizonyos szemita népek tehát keveredés által vették fel a valamivel sötétebb típusok egyes karakterisztikáit. Erre talán a legjobb példa Ábrahám fia, Ishmael, illetve utódai, az arabok. Ishmael anyja, Hágár egyiptomi volt, azaz micrajimita, Khám ágáról (1Móz. 10:6; 1Móz. 16:3,11), s mivel Ishmael maga is egyiptomi feleséget vett el (1Móz. 21:21), így utódai, a mai arabok is kétharmadrészben khámiták, s csak egyharmadrészben szemiták. Ezt pontosan tükrözi kinézetük, s annak ellenére, hogy nyelvük és kultúrájuk szemita maradt, ez a keveredés meghatározta a külsődleges karakterisztikáikat. Az arabok Ábrahám után megtartották a szemita arctípust, de a domináns egyiptomi vér által sötétebb hajjal és kreol bőrszínnel párosult  (lásd még a Nemzetek [9] Ishmael és Ésau című írást).

Ebben az írásban a germán megnevezést nem annyira etnikai meghatározásként, mint inkább egyfajta gyűjtőnévként használjuk az indoeurópai nyelvcsalád germán ágát képviselő nemzetekre vonatkozóan. Ilyen formában ide soroltuk a németek (asszírok), az izraeliták "elveszett" tíz törzse (a mai északnyugat-európai demokráciák és az angolszászok), s végül a káldok, akik elsősorban a mai Olaszország, kisebb részben Észak-Spanyolország, Dél-Franciaország és Románia területein állapodtak meg, s áttértek az ott beszélt latin nyelvekre. Ez az etnikai ismeret elengedhetetlenül fontos a Biblia próféciai üzenetének pontos megértéséhez. A modern kereszténység téves állításai szerint Európát Jáfet utódai lakják. A legtöbb keresztény teológus ezért zavarosan hol Gómer, hol pedig Askenáz fiainak tartja az európai nemzeteket, vagyis a zsidók és arabok kivételével képtelenek a szemita népeket azonosítani a mai világban. A korunk végét vázoló próféciákat viszont egyszerűen lehetetlen megérteni ezeknek a népeknek a pontos azonosítása nélkül! 

 

Bálám jóslata és a káld-héber kapcsolat

Egy, a modern kereszténység által szinte alig említett és alig értett prófécia a 4Mózes 24:24 versében található:

4Mózes 24:24 Hajók jönnek Kittim partjairól, Assúr fölé kerekednek, megalázzák Hébert, míg el nem pusztul az is.

Számos keresztény teológus próbálja ezt az igerészt kizárólag a szeleukida időszakra erőszakolni, holott a szövegkörnyezet egyértelműen rámutat, hogy ez a prófécia a végidőkre, vagyis a még előttünk álló jövőre szól. Így sajnálatosan a modern keresztények közül szinte senki nem ismeri fel azt, hogy az itt használt héber kifejezés kikre is vonatkozik valójában. A kevés kivétel között az Adam Clarke’s Commentary és a New Bible Commentary többek között a következőket írja:

"Minden valószínűség szerint ez a megnevezés itt nem az [izraelita] héberekre vonatkozik, hanem az Eufrátesz túloldalán lakó [káld] népre." (Adam Clarke’s Commentary135.old). 

"Itt, [a 4Mózes 24:24-ben] a héber megnevezés valószínűleg Babilonra, annak káld lakosaira utal .." (A The New Bible Commentary, 190. old.)

E két fenti következtetés helyes, mert az arpaksádita [azaz káld] Héber, fiának, Pélegnek születése után "még nemzett fiakat és lányokat" (1Móz. 11:17), bár a Biblia név szerint csak Péleget, és egy másik fiát, Joktánt említi meg (1Krón. 1:19). Az szintén ismert tény a Bibliából, hogy Joktánnak nagy számú (tizenhárom) fia született (1Krón. 1:20-21), de a Szentírás nem említi meg Héber másik fiának, Pélegnek az összes utódait, akinek a zsidó őstörténelmi leírások szerint tizenhat fia született*, és akik javarészt Joktán utódaival és káld rokonaikkal keveredtek. Emellett úgy Pélegnek, mint Joktánnak, születtek lányaik is, akiknek nevei nincsenek megemlítve. Így mivel Héber utódai szokatlanul nagy számúak voltak, lényegében a káldok egy jelentős alágazatává váltak. Így a héberek nagyrészt továbbra is a káldokkal asszociálhatók. Ezeknek a hébereknek egy még további alágává lettek a Péleg fiától, Reutól származó ábrahámi nemzetek, köztük a választott izraeliták, miután Ábrahám elhagyta őseit és Kánaánba vándorolva családfát alapított. Reunak Szerug mellett (akitől Ábrahám is született) még további hat fia és öt lánya született (Pseud. Philo 4:12), akik szintén a héber-káldok között keveredtek tovább. Mindebből láthatóan a káldok héber ágazata annyira szapora és domináns volt, hogy a héber megnevezés szintén helyénvaló a káldokra, de legalábbis azok egy fő elemére vonatkozóan. Éppen ezért a görögök gyakran nevezték a káldokat hébereknek. Az izraeliták tehát etnikailag a káldok közül valók, és azok egyik fő alágazatának, a hébereknek egy tovább leágazott családfája, de mint ilyen, nem lehetnek az egyedüli héberek. Ábrahám és utódai, az izraeliták, mivel Péleg fiának, Reunak a leszármazottai voltak, így mindössze egy ágazata a Péleg és Joktán többi fiai által képviselt hatalmas héber családfának. A hébereknek volt még egy további mellékága, ugyanis Joktán fiainak nagyobb elemei szétszóródtak a mai Arábia és Afganisztán területein, ahol más népelemekkel keveredve alkottak új nemzeteket.

* A héber őstörténelmi iratok első századból fennmaradt másolatai ma a Pseudo Philo vagy a Liber Antiquitatum Biblicarum neveken ismert

PseudoPhilo  4:10-11 És Pélegnek a fiai, Reu, Refut, Zefarám, Aculon, Sachár, Sifáz, Nabi, Suri, Seciúr, Falacus, Rafó, Faltia, Zaldefál, Zavisz és Artemán, Helifáz. Ezek Péleg fiai, és ezek a neveik. És feleségeket vettek magukhoz Joktán lányai közül, és fiúk és lányok apjai lettek és betöltötték a földet.

A szóban forgó prófécia viszont a végidők háborúinak utolsó fázisára vonatkozik, amikor a keleti hatalmak megtámadják az európai fenevad birodalmát. Ez természetesen azt jelenti, hogy ennek az asszírokkal szövetséges (káldo) héber népnek léteznie kell abban az időben, amelyről a 23. vers azt mondja: "Jajj, ki akar élni, amikor megteszi ezt Isten?" Ez a vers egyértelműen az Úr haragjának napjára utal, amikor Assúr és a vele szövetséges káldok világhatalmi törekvésük után megkapják méltó büntetésüket Istentől a kétszázmilliós távolkeleti seregek ellentámadásával (lásd még a Németország – Asszíria, az Isten haragjának eszköze című írást). Ekkor jön el a fenevad asszír katonai hatalmának, és a birodalmat "lovagló", a káldeai misztériumokat gyakorló nagy paráznának a büntetése. Vagyis ez a prófécia a majdani nagy Babilon elbukásának az idejére vonakozik (Jel. 18:2). Az írás további részében ennek a részleteit is látni fogjuk. Azt sajnos csak találgathatjuk, hogy az észak-spanyolországi területeken, a dél-európai partvidékeken és az itáliai félszigeten lakó káldoknak pontosan melyik ágazata is a héber ágazat. Erre a legvalószínűbb jelöltnek talán az itáliai félsziget északabbi területein lakó népelemük mondható, hiszen ők a legbefolyásosabbak úgy gazdaságilag, mint politikailag, emellett mindig szoros szövetségben álltak Asszíriával, azaz Németországgal.

Amikor az utolsó idők háborúinak első fázisában a fenevad háborút indít a dél királya ellen (pánarab federáció), legyőzi azt és bevonul a Szentföldre is, de nyugtalanító híreket hall észak és kelet felől. Az orosz federáció és szövetségesei ugyanis felismerik ekkorra, hogy az európai szuperhatalom közvetlen veszélyt jelent számukra, és háborús előkészületekbe kezdenek. Ennek hírére a fenevad egy előzetes csapással lerohanja az eurázsiai országokat és hihetetlen pusztítást okoz, különösen Oroszországnak és a közvetlenül körülötte lévő szövetségeseinek.

Dániel 11:44-45 44 De a keletről és az északról érkező hírek zavarba ejtik. Nagy bőszen ellenük indul, hogy elpusztítsa és kiirtsa az egész tömérdek sokaságot. 45 Sátorpalotáját a dicsőséges szent hegyen üti fel, a tengerek között. S ekkor utoléri a vég, menthetetlenül.

Ebben az időben történik az Isten népét – Izraelt és az egyházat – sújtó "Jákob veszedelme", illetve a nagy nyomorúság, majd az abból való megmenekülésük is:

Dániel 12:1 Abban az időben eljön Míkáél, a nagy vezér, aki a te néped mellett áll. Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az időig. De abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe.

A keleti fronton a kezdeti sikerek után az európai haderőket ellentámadás éri, amelynek ekkor már része lesz Kína is. Pontosan ennek a mindent elsöprő ellentámadásnak (v.ö. Iza. 21:2, Jel. 9:16) az idejében tűnnek majd fel a keleti kittimiták hajói Héber és Assúr (az európai fenevad tengelyhatalmainak) partjain, és: "Assúr fölé kerekednek, megalázzákHébert, míg el nem pusztul az is".  És ezzel "elesett, elesett a nagy Babilon" (Jel. 18:2; Iza. 21:9).

Itt talán még meg lehet említeni Dániel egyik duális jelentőségű (kettős beteljesedésű) próféciáját is, amelyben az észak királyáról ezt írja.

Dániel 11:30 Mert Kittim hajói felvonulnak ellene, úgyhogy megijed, visszavonul, és a szent szövetségen tölti ki dühét.

Ez egy próféciasorozat része a dél és észak királyai között lezajló háborúkat illetően, amelyek valójában kettős beteljesedésű próféciák. A prófécia megjövendöli a valamivel jobban ismert, és az ókori történelemben lezajlott háborúk menetét a Nagy Sándor birodalmának utódállamait kitevő déli Ptolemaiosz, és az északi Szeleukida királyságok között. Itt csak a prófécia e mondatának a végidőkre vonatkozó értelmezésére térünk ki. A prófécia elsődleges beteljesedése a szeleukida Antiochus Egyiptom elleni hadjáratára utal, amikor a római hajók feltűnése visszavonulásra késztette Antiochust. Emellett a szeleukidák Antiochiából uralkodtak, azokon a szíriai és mezopotámiai területeken, amelyek lakossága döntő részben babiloni illetve káld volt, ami szorosabbá teszi a próféciai kapcsolatot e verset illetően. A szeleukidák magukat Babilon utódaiként említették, nem a Nagy Sándori görög birodalom utódaiként, és birodalmuknak a rómaiak vetettek véget i.e. 64-ben. Tehát már ezt az elsődleges észak királyát is egy jáfetita nép, Kittim döntötte meg az ókorban. A prófécia második, végső beteljesedése akkor történik meg, amikor a keleti Kittim a végidők - szintén káldo-héberek által lakott - Babilonját fenyegeti. Természetesen a keletiek ekkor már az Európában székelő babiloni rendszerű uralmat fogják megtámadni és lerombolni. Az egyetlen lényeges különbség az, hogy az előzetes, ókori beteljesedéskor a Kittim megnevezés a kittimiták latin, azaz római ágazatára vonatkozott, a végidőkben pedig az orientál ágazatra. Mindkét esetben azonban a támadást káldok szenvedték el.

Az ókorban a latin Római birodalom vetett véget a szeleukidák uralmának, és területeik nagy része Róma fennhatósága alá került. Ezzel Róma vált az észak királyává a továbbiakban, mint az ekkor felszínre lépő negyedik fenevad-birodalom (Dán. 7:7,19,23), illetve az állókép lábszárai (Dán. 2:40-44). Ez a negyedik fenevad a végidőkig fenn fog maradni, meg-megújítva önmagát az eredeti római rendszernek a különböző feltámadásaiban. A végidőkben, a rendszer utolsó feltámadásakor a káldo-héberek és asszírok által dominált Európa partjain fognak feltűnni a Kittim távol-keleti ágazatának hajói, a keleti országok szövetségének részeként. A szeleukidák birodalma lakosságának káld eredetét, majd a káld népesség Itáliába és dél-Európába való áttelepedését már bemutattuk a fentebbi fejezetekben, és az Itália népességének lecserélődése című melléklet is részletesebb magyarázatot ad erre.