CoG

Melléklet A káldok - Babilon öröksége című íráshoz

 

Kivonatok Ernest L. Martin, The race change in ancien Italy! 300 B.C. and 300 A.D. (c1966) című tanulmányából.

Ez a tanulmány (a terjedelem miatt némileg tömörítve) talán száraz és hosszadalmas egyesek számára, de az adott bibliai témakörben feltétlenül szükséges a történelmi háttér ilyen, részletesebb ismertetése. Az írást "A káldok – Babilon öröksége" című cikk írója fordította angolból magyarra.

Ernest L. Martin tanulmányának a teljes, eredeti angol nyelvű vátozata elérhető a következő web-címen: 
http://www.giveshare.org/babylon/racechange.html

 

 I. Rész
Itália népességének lecserélődése az Kr.e. 300 és Kr.u. 300 évek között

 

1.1 A latinok hanyatlása

Sokak számára érthetetlen hogy miért terjedhettek el Rómában Simon Mágus gnosztikus tanításai olyan rendkívül gyorsan és nagy sikerrel. Miként terjedhetett el futótűzként egy annyira idegennek számító, a misztikus Közel-Keletről származó és az érzelmekre ható vallási tanítás a higgadt vérmérsékletű, és nagyrészt szekuláris nézetek szerint élő latin rómaiak között? A válasz egyszerű: amikorra Simon Mágus megjelent Rómában, addigra a hosszú időn át homogén latin birodalom etnikai arculata jelentősen megváltozott. Az tény, hogy az eredeti római köztársaság lakossága kizárólag latin volt.

Az alaposabb történelemkönyvek kivétel nélkül mind megemlítenek egy feltűnő jelenséget: a rómaiak jellemében és temperamentumában hatalmas változás ment végbe az i.e. 3. és az i.sz. 3. századok között. A figyelemreméltó változás pontos okaira azonban kevés történész tér ki. Az igazság az, hogy valójában nem csak a rómaiak temperamentuma változott meg, hanem maga a birodalom lakosságának etnikai felépítése is! Amikor Simon Mágus megjelent Rómában, akkor ott hallgatóságának nagy részét már ugyanaz a [babiloni] szemita etnikum tette ki, amelyhez Simon maga is tartozott. Tanításai legsikeresebben azokat a népelemeket ragadták meg, akiknek elődeit a rómaiak rabszolgákként hozták Rómába a birodalom legnépesebb területeiről, Szíriából, Főníciából és Szamáriából, amely területeket ebben a korban a káldok lakták. Maguk a [kittimita] latinok ekkorra már kisebbségben éltek Rómában, és népességi arányuk rohamosan csökkent. Másszóval, az első században Rómát már inkább egy szemita, elsősorban káld többségű lakosság lakta. Valamivel később a népvándorlások korában ez a nemzeti lecserélődés teljessé vált a "germán" népekkel beáradó vandálok, herulok, lombardok és más, szintén káld eredetű népcsoportok Itáliába való betelepedésével.

Ennek a népességcserének az ismerete nem csak arra ad választ, hogy miért fogadták el olyan gyorsan és készséggel Simon Mágus tanításait Rómában, hanem történelmi rálátást is ad a Biblia számos próféciájára. A Biblia rámutat arra, hogy a babiloni rendszer Rómába helyezkedett át, és ezt nagyon sokan fel is ismerik. A legtöbben azonban csupán szimbolikusan értelmezik ezt az azonosítást, pedig a valóság az, hogy Babilon – s annak káld lakossága – a szó legszorosabb értelmében is áthelyezkedett Rómába és más dél-európai területekre. Az egykori Mezopotámiában fekvő Babilon rég elpusztult, helyén ma sivatag van, és a szemita népek szülőföldjeit ma a csak egyharmad részben szemita arabok lakják, akiknek igazán nem sok közvetlen közük van a káldokhoz, az asszírokhoz vagy elamitákhoz. Hová tűnt hát a hatalmas számú szemita népesség, köztük a nevezetes káldok nemzetsége? A történelmi és bibliai tények egyöntetűen arra mutatnak, hogy a káldok leszármazottai az itáliai félszigetre és a Földközi-tenger északi partvidékeire költöztek. Ennek az ismeretnek nem elsősorban érdekes történelmi tényként van jelentősége, mint inkább a Biblia próféciáinak pontos megértése céljából. Ebben a részben számos idézetet és utalást hozunk fel néhány olyan neves történésztől, akik egész életüket a római történelem megismerésének szentelték.

Az első főbb pontok, amelyek az "itáliai népességcserét" elemzik, jobbára az 1939-ben elhunyt professzornak, T. Franknak, a John Hopkins University történészének munkáján alapulnak, aki az egyik legelismertebb szakértője az ókori római történelemnek. Számos könyv és tanulmány szerzője, akinek munkáit a legnevesebb lexikonok és enciklopédiák is felhasználják. A The Cambridge Ancient History történelemi lexikon számtalan alkalommal idéz írásaiból. Meg kell említeni még az Oxford Egyetem professzorának, Duff professzornak a hozzájárulását is, akinek írásaira szintén többször támaszkodik Ernest L. Martin, e tanulmány írója.

"Az történelmileg bizonyított tény, hogy egy hatalmas méretű népességlecserélődési folyamat ment végbe az itáliai félszigeten az i.e. 3. és az . i.sz. 3. századok között. Ezek a történelmi tények rámutatnak, hogy Itália eredeti latin lakossága lényegében lecserélődött egy káld, arám, főníciai népesség hatalmas méretű betelepedésével. Egy csekély fokú keveredés előfordulhatott az eredeti latinok és a betelepedett szemiták között, de ekkorra már a latin elem teljesen eltűnt, a maradék pedig beolvadt az egymást követő hullámokban beáramló szemiták közé. A Római birodalom megszűnésekor Itália egy teljesen szemita lakosságú területté vált. Amikor tehát a Biblia a babiloniakról és tírusziakról úgy beszél, mint a római birodalom képviselőiről (a mai Rómáról, azaz Dániel negyedik fenevadjáról), akkor azt a szó szoros értelmében kell érteni!" (Ernest L. Martin, A fajcsere, 1966).

Bármennyire is hihetetlenül hangzik, ez valóban így történt, és még a szekuláris történelem tényei is pontosan ezt bizonyítják! Ugyanebben a témában érdemes néhány kivonatot felidézni Frank professzornak az American Historical Review 1916. Júliusi szám, 689. oldalán található cikkéből.

Következtethetjük-e ezekből a nevekből (utalás a nagyon nagy számú idegen eredetű nevekre) azt, hogy Ciceró idejére a római embertípus ilyen alapvetően megváltozott volna? Mennyire tükrözte a közvéleményt a szatirikus írónak, Juvenal-nak a komor hangulatban megírt írása arról, hogy a Tiberias folyót a sziriai Orontesz vize táplálja? Kikből állt ez a tömeg? Betelepedett, rómaivá vált bevándorlókból, avagy volt rabszolgákból és utódaikból?

Sokan úgy vélik, hogy amikor Tacitus azt a kijelentését tette, hogy Néró idejében a római szenátorok és elsőségek nagy többsége rabszolgák leszármazottaiból tevődött ki, és az őshonos lakosság száma elenyésző arányokra csökkent, mindezt csak egy felháborodott, őshonos római eltúlzott véleményeként mondta .... Az viszont kétségtelen, hogy amikor ezek az emberek megírták véleményüket, akkorra már igen kevés római plebejus volt tisztavérű, azaz nem keveredett, eredeti latin származású ember. A túlnyomó többségüknek, talán több mint kilencven százalékuknak (!) már keleti vér csörgedezett az ereiben (Frank, AHR, 1916, Júl. 689,690. old.).

Tény tehát a nemzet etnikumának átalakulása. A kérdés innen már az, hogy kik is voltak, illetve honnan származtak ezek az "új" rómaiak? Mennyien voltak közülük a bevándorolt telepesek és mennyien a rabszolgák? S ami lényegesebb, milyen etnikumhoz tartoztak, s hogyan kerültek Itáliába? (uo. 693.old).

Voltak, akik valóban betelepedett emigránsok voltak, de a túlnyomó többség – mint azt a leírások bizonyítják – a rabszolgákból és utódaikból tevődött ki. Amikor Róma meghódította a Keletet, onnan mérhetetlen sok rabszolgát vittek vissza Itáliába. Ezek a rabszolgák elsősorban az olyan túlnépesedett keleti tartományokból lettek elhurcolva, mint Szíria és Kisázsia.

Amikor a korabeli leírások rámutatnak, hogy a városi rabszolgák és a szabadonbocsátott lakosok hetven százalékban görög nevűek voltak (itt a görög nyelvet és kultúrát felvett szíriaiakról van szó), és ehhez hozzá kell adni a lakosság azon részét is, akik bár latin nevet viseltek, de szüleik még görög neveket, akkor látható, mennyire nagy aránya volt a keleti származásúaknak a római városokban. Dr. Bang (német történész) kutatásai szintén erre következtettek, amikor a fennmaradt írásokból listázta a rabszolgák származásának helyét, rámutatott arra, hogy messze a legnagyobb számban a keleti Szíriából származtak. A maradék pedig olyan kisázsiai és egyiptomi területekről eredt, amelyek lakosságát a szírekkel azonos vagy rokon etnikum tette ki. Igen kevés arányban származtak spanyol és gall területekről, így legtöbben keletiek voltak. Az Alpok környékéről és a Duna-menti provinciákból származtak a legelenyészőbb számban, germánt szinte nem lehetett köztük találni, kivéve a hadseregben és a császári testőrségben. Bang rámutatott, hogy az európai területek lakosai sokkal hasznosabbak voltak a birodalom számára saját környezetükben, vagy pedig a hadseregben. (uo. 700, 701. old).

Az európai területekről nem vitték el a rabszolgákat, hiszen Gallia és Spanyolország rendkívül termékeny területek voltak, ahol szükség volt minden adott munkaerőre, így azok lakosait inkább ott tartották a termelő munka elvégzésére. A germánok pedig valóban több hasznot hoztak katonákként, mint rabszolgákként. Ez okoknál fogva, kevés kivétellel a keletről származó rabszolgák lepték el Itáliát.

Mennyire mondható reális kijelentésnek az, hogy a keleti rabszolgák lecserélték Itália latin lakosságát? Elképzelhető lenne egy ilyen méretű teljes népességcsere, még annak ismeretében is, hogy a rabszolgákat tízezerszámra hurcolták Itáliába hosszú időkön keresztül? Első látásra talán túlzásként hangzik.

A népességváltozásnak több oka is volt, nem csupán a keleti rabszolgák tömegeinek behozatala. Számos más tényező közrejátszott, amelyek együttesen eredményezték Róma arculatának megváltozását. Frank professzor írásaiban részletesen levezeti a különböző okokat. Ezek röviden: az őshonos latinok születési arányának hanyatlása és kivándorlásuk Itáliából, akiknek helyére idegenek kerültek – főként Szíriából és Kis-Ázsiából. Amíg a latinok születési aránya csökkent, a szapora keleti népé nagyon magas volt (amit még az is elősegített, hogy a rabszolgatartók határozottan biztatták rabszolgáikat minél több gyermek nemzésére, hiszen ez saját érdeküket szolgálta). Ez a tendencia eredményezte a rabszolganépesség nagy méretű növekedését és a latinok vészes méretű népességcsökkenését az i.e. első századdal kezdődően.

Ez a népességrobbanás egyáltalán nem a latin lakosság szaporodásának volt köszönhető, hiszen az inkább megtizedelődött a hosszú háborúskodások és civil villongások miatt. Amikor a birodalom kiterjedt az egész mediterrán vidékre, a lakosság számát tovább csökkentette a polgároknak a tengeren túli kolóniákra és provinciákba való elvándorlása. Ezt tetőzte a születési arány nagy csökkenése, még a szegényebb társadalmi rétegeken belül is. Így az őshonos itáliai népesség száma egyre csökkent, amit idegen etnikumok betelepítésével próbáltak feltölteni (La Piana, Foreign Groups in Rome During the First Centuries of the Empire, (Idegen népelemek Rómában, a birodalom első évszázadaiban) The Harvard Theological Review. XX. köt. 188, 189.old).

A latin népesség csökkenését Caesar és Augustus már annyira vészesnek látta, hogy szigorú törvényeket léptettek érvénybe a tendencia visszaszorítására – minden eredmény nélkül.

Az elsődleges probléma a latinok születési arányának csökkenése, így a nemzet utánpótlása és azok városokból való elköltözése volt, ami ellen a kormány nem igen tudott mit tenni. Hiábavalók voltak az olyan próbálkozások, mint amilyet pl. Lex Papia Poppaea hozott rendeletbe, amikor különböző privilégiumokat ígért a három és annál több gyermekes szabad polgárok számára, mert ezeket a kedvezményeket elsősorban a felszabadult rabszolgák használták ki, így ez a megoldás inkább még tovább rontott a helyzeten (A. M. Duff, Freedmen in the EarlyRoman Empire, Oxford Univ. Press 1928, 191. old).

Röviden, a törvények visszaütöttek, és ahelyett, hogy az őshonos lakosság arányát növelték volna, a felszabadult rabszolgák egyre nagyobb tömegét késztették még nagyobb családok alapítására. Caesar törvényei tehát semmit nem oldottak meg, sőt, inkább gyorsították a folyamatot.

"Az elkeletiesedés már Augustus idejében túlment azon a ponton, hogy megállítható legyen. A nagy császár látta a gyülekező felhőket, de nem fogta fel, hogy azok már valójában megindították az áradatot. A rendeletei bölcsek és hatékonyak lettek volna egy évszázaddal korábban, de ekkorra már Róma teljesen kozmopolita várossá vált, és a birodalom sorsa megpecsételődött" (Prof. Duff, Freedmen in the Early Roman Empire, 207, 208. oldalak).

"A törvények elkéstek és ekkor már nem voltak megvalósíthatók. A latin nép lényegében elbukott. Bár Agustus és utódainak törvényei a latin népesség fennmaradását próbálták elősegíteni, ám ezek – a szociális törvényekre jellemző módon – olyan rövidlátó intézkedések voltak, amelyek figyelmen kívül hagyták a fennálló problémák valós okait. Így semmit nem értek és semmit nem használtak. Ha összevetjük az elérhető epigrafikai és irodalmi utalásokat, akkor aránylag tiszta és részletes képet kapunk arról, hogy mi történt a nemesi családokkal. A családok egyszerűen nem pótolták önmagukat. Ismert pl. az, hogy Caesar idejében negyvenöt patrícius volt, de közülük csak egynek volt utódja, amikor Hadrianus uralma megkezdődött. Az Aemilius, Fabius, Claudius, Manlius, Valerius, és Comelius kivételével minden más előkelő család kihalt. Augustus és Claudius hoszonöt családot tett patríciussá, amelyek hat család kivételével szintén eltűntek Nerva uralmának eljövetelére. A Néró idejében, i.sz. 65-ben nyilvántartott négyszáz szenátori családból egy nemzedékkel később, Nerva idejében, nyoma veszett e családfák felének. A számtalan ilyen és hasonló statisztikai adatból következtetve elmondható, hogy a latin családok nem voltak képesek önmaguk utánpótlását biztosítani. Még ha tudjuk is azt, hogy az arisztokrácia szenvedte meg leginkább az első századi zsarnokság idejét, a gyermektelenségnek jóval nagyobb szerepe volt az ilyen családok kipusztulásában, mint a politikai gyilkosságoknak. Az állapotot a saját választásból eredő gyermektelenség okozta. Amennyire a statisztikákra támaszkodhatunk, ez volt az egyik legfőbb oka a népesség átcserélődésének. Bár más tényezők is közrejátszhattak, az ismert adatok arra mutatnak, hogy az arisztokrácia és az átlag latin eredetű lakosság száma gyorsan csökkent, amíg a felszabadított rabszolgák és a legszegényebb osztály arányszáma egyre növekedett, azok magas születési aránya miatt (uo. 704, 705. old).

Mindez megegyezik professzor Duff kutatásainak erdményével:

Hogy mi történt az itáliai latinokkal? Arra van bőséges magyarázat, hogy hogyan és miként növekedett az idegen lakosság száma, de mi okozta a latinok eltűnését? Legelőször a latin arisztokrácia születési utánpótlása kezdett hanyatlani, amint társadalmuk egyre inkább az örömök és szórakozás rabjává vált. Ahogy a felső rétegek életszínvonala növekedni kezdett, egyre többen választották az önkéntes gyermektelenséget és egyedüllétet. Ez a tendencia rövid idővel később az alsóbb rétegeket is egyre inkább jellemezte. A mezőgazdasággal foglalkozók egyre nagyobb számban költöztek a városokba, ahol a zsúfoltság és a létfenntartás magas költségei miatt kevesen tudtak vagy akartak egy családot eltartani, és felvállalni a gyermeknevelés költségeit. Ekkor már gyakran hallhatóvá vált a szabad születésű latinok azon panasza, miszerint a felszabadult rabszolgáknak sokkal jobb sorsuk van, mint nekik.

Ugyanakkor a latinok közül egyre többen a Julius és Augustus Cézárok által elfoglalt tengerentúli területekben látták a jövőjüket. Így, amíg a rómaiak az elfoglalt területeket fejlesztették és romanizálták, addig saját hazájuk gyors ütemben orientalizálódott. Mivel a legtöbb munkát a rabszolgák végezték, a szabad latinok lassan kiszorultak a megélhetésből. A kisgazdáknak el kellett adniuk földjeiket, a kisiparosoknak pedig fel kellett hagyni a mesterségükkel, és a városokba költöztek megélhetést keresni. Mivel a városok sem voltak képesek munkát biztosítani, így a segélyezésekből kellett megélniük. A gazdasági okok megkönnyítették és támogatták a kivándorlásukat, s ezt sokan meg is tették – Galliába, Észak-Afrikába és Spanyolországba költöztek. Ily módon százezrek hagyták el Itáliát – további helyet biztosítva a keletiek növekedésének –, és ez a hatalmas népességcsökkenés olyan mértéket öltött, hogy törvényeket kellett hozni a latin népesség teljes eltűnésének megakadályozására. Láthatóan ezek a rendeletek már mit sem segítettek, Itália egy idegen népesség kezébe került. A maradék szabad polgárt ezek után már semmi nem térítette el kivándorlási szándékától (Freedmen in the Early Roman Empire, 200, 201. old).

Két fő ok miatt költöztek a latinok először az itáliai nagyvárosokba, majd az idegen területekre. Az első ok a rabszolgák munkaereje volt. A kis, néhány holdas családi gazdaságok képtelenek voltak versenyt tartani azokkal a nagy földbirtokosokkal, akiknél akár több száz, sőt néha ezernyi rabszolga végezte a munkát. A szabad latin kisgazdák ezért inkább eladták birtokaikat és a nagyvárosokba telepedtek, nem kis részben az ott elérhető szociális segélyek miatt. A másik ok inkább természeti jellegű volt, ugyanis hatalmas területek váltak kietlenné a pun, és az egymást követő belső háborúk következtében. Itália déli és középső részein a termőföldek teljesen kietlenné és üressé váltak.

Róma központi területeinek – amely terület lakossága egykor a birodalom katonai és védelmi erejének gerincét képezte – a latin származású, fegyverviselésre alkalmas férfi lakossága teljesen lemerült. A korabeli leírások szinte pánikszerűnek hangzó katasztrófális képet nyújtottak, amikor összehasonlították az egykor dicsőséges Róma háborús érdemeit koruk állapotával. Az aequain és volscus háborúk eredményét Varro eképp összegzi: ‘az egykor népes városok kietlenül és elhagyottan állnak’ (Mommsen, The History of Rome, V.köt. 394.old).

Ezek az események végzetesek voltak Itália számára – vagy legalábbis annak latin lakosságára tekintve. Az itáliai földterületek két kategóriába estek: vagy hatalmas, termelésre teljesen alkalmatlan kietlen földterületekre, vagy pedig gazdag termőföldekre, amelyek viszont az olyan nagybirtokosok kezébe összpontosultak, akik rabszolgák ezreivel végeztették a munkát. Az átlag szabad latinnak így nem jutott megélhetési lehetőség, nem csoda hát, hogy máshol keresték jövőjüket – többnyire Itálián kívül, hisz az i.e. első században már csak a kivándorlás nyújtotta az egyetlen lehetőséget számukra:

"Az itáliaiakat részben a meggazdagodás vágya és az otthoni elszegényedés hajtotta el, hátrahagyva úgy a rabszolgákkal tömött nagybirtokokat, mint az üres, és kietlenné vált területeket" (Mommsen, uo. 395.old).

Az is ismert tény, hogy nagy latin tömegek hagyták el Itáliát, hogy a jóval nyugodtabb Spanyolországba és Galliába telepedjenek. Seneca megemlíti, hogy a szabad latinok mennyire elvágyódtak a birodalom csendesebb vidékeire, és minden adódó lehetőséget megragadtak a kivándorlásra. A rómaiak előnyben részesítették az elfoglalt nyugati területeken való letelepedést, ahol létrehozták saját latin kolóniáikat. Ez a kolonizációs hajlam nemcsak a fiatalságot késztette elvándorlásra, hanem még az idősebb korosztályokat is (Heliva on Consolation, VII. 7).

Mommsen a következőkkel folytatja:

"Az itáliai latin népesség tehát egy nagyon megrázó népességcsökkenésen ment keresztül. A virágzó provinciák hanyatlásnak indultak, részben az egyre nagyobb számban beáramló emigránsok miatt, részben pedig az elhanyagoltság miatt. Ekkor az itáliai latinság számottevő része egyszerűen elvándorolt idegen földekre. Ehhez még hozzájárult annak a jelentős számú tehetséges munkaerőnek az elszívódása is, akiket a római magisztrátusok helyeztek ki az egész, római kézben lévő mediterrán partvidék fenntartására és szolgálataiba. Ily módon állandóan csapolva voltak a félsziget anyagi és emberi forrásai, különösen azért, mert az így kihelyezett lakosság többnyire soha többé nem tért vissza Itáliába" (Mommsen, uo. 393.old).

Talán semmi más nem apasztotta le a latin lakosság számát annyira, mint az a sok tízezernyi katona, akiket a birodalom különböző területeinek garnizonjaiba vezéreltek (csak Agusztus császár alatt százezer katona volt a birodalom távoli garnizonjaiban), s akik leszerelésük után a legtöbb esetben ezeken az Itáliától távoleső részeken maradtak családjukkal együtt.

A korabeli Merivale rámutatott, hogy már az i.e. első században "nem maradtak olyan területek az Alpokon innen, amelyeket az állam a hazatérő veteránoknak adományozhatott volna [a leszerelésük utáni jutalomként]" A veteránoknak és családjuknak így az idegen tartományokban biztosított birtokokon kellett letelepedniük, elsősorban Galliában, Spanyolországban és Észak-Afrikában. Ezt a veteránok nem is bánták, mert bőségesebb területeket kaptak, ráadásul általában ott, ahol addig is szolgáltak. A szolgálat pedig sok esetben akár húsz éven át tartott, és a római garnizonok katonái a családjukat is maguk mellé telepítették, vagy a szolgálati területeken alapítottak családot, így nem éreztek szoros kötődést Itáliához.

"Amikorra a Cézárok végül felismerték a birodalom latin népességének vészes méretű csökkenését, addigra a folyamat olyan mértéket öltött, hogy lehetetlen volt már bármit is tenni ellene. Az állam tett ugyan néhány erőltetett lépést, hogy megfordítsák ezt a folyamatot. Földeket vásároltak fel Itáliában, és sok leszerelt latin veteránt arra kényszerítettek, hogy szülőföldjükre telepedjenek vissza. De még ez is visszájára sült el! A hazatért veteránok ugyanis a jobb provinciákba szerettek volna költözni, ezért gyorsan eladták földjeiket, és az árából elköltöztek a nyugodtabb provinciákba. A latin népcsoport megerősítésére létrehozott törvények semmit nem segítettek, és nem érték el céljukatA meghozott törvényeket elvetették, még mielőttbevezették volna" (Merivale, II. köt 397.old.).

Az alábbi tényekkel Duff professzor remekül összegzi azt, hogy miként tűnt le az itáliai latin nép csillaga, s miként lépett helyére az a szemita népesség, amely máig dominálja ezt a földet.

A népesség lecserélődésének legfőbb oka (a szabadonbocsátás mellett) a különböző háborúk voltak. A római köztársaság hadseregei döntően itáliaiakból állt, akik ha nem is pusztultak mind el a harcokban, de éppen életük fénykorában nem voltak képesek részt venni a politikában és közéletben. Ezalatt a felszabadult rabszolgák, akik hosszú időn át ki voltak rekesztve a hadseregből, és utódaik, akik nem szívesen katonáskodtak Rómáért, zavartalanul alapíthattak családokat. Mint már láttuk, a római légiók katonái a húszéves szolgálat után a legtöbb esetben soha nem tértek vissza Itáliába, hanem a többi leszerelt katona mellett a tartományokban alapítottak kolóniákat.

"Róma így magától értetődően egyre nagyobb életteret adott át Itáliában a keleti (káld) származású lakosságnak, míg a latinok egyre inkább a provinciákba húzódtak vissza" (Freedmen in the Early Roman Empire, 201- 202 oldalak).

Már az i.e. első században hatalmas számú, rabszolgákból álló népesség volt jelen Itáliában, akik ekkor jobbára még csak a kétkezi szolgálatokra voltak fogva. Ezzel egyidőben kezdődött meg – bár ekkor még mérsékelten – a helyi latin lakosság elvándorlása is. Az uralmon lévő latin réteg szaporodása messze alulmaradt a rabszolgáikén. Részben azért, mert a rabszolgatartók érdeke volt, hogy szolgáiknak minél nagyobb számban gyermekük szülessen, a szemitáknál pedig amúgy is a sokgyermekes család volt az elfogadott norma. Az pedig rendkívül könnyen bizonyítható tény, hogy a rabszolgák döntő többsége hosszú időn át elsősorban a túlnépesedett Kisázsiából és Szíriából került Rómába, másszóval azokról a területekről, amelyeket a káldok népesítettek be.

Ugyanekkor az i.e. első században nagy számban szabadították fel ezeket a rabszolgákat, hogy pótolják az elvándorolt szabadszületésű polgárokat és azok beosztásait. Ez az emancipáció hatalmas méretet öltött, és a szabaddá és állampolgárrá vált, volt rabszolgákból álló lakosság aránya annyira megnövekedett, hogy végül már törvényekkel próbálták korlátozni a rabszolgák felszabadítását. De ez a korlátozás csak ideig-óráig hatott. Amikor pl. egy rabszolgatartó meghalt, akkor sok esetben azzal felszabadultak a rabszolgái, ami jelentős szám, ha azt vesszük, hogy némely rabszolgatartónak akár ezernél több rabszolgája volt. Ezek szintén szabad római polgárokká váltak, és a legenergetikusabb elemét tették ki Itália lakosságának, ugyanis mind képzett szakemberek voltak. Ők látták el uraik üzleti dolgait, ők tanítottak, ők voltak az orvosok és a legkülönbözőbb szakmák mesterei, továbbá a mezőgazdasági munkákat, az építkezéseket is ők végezték. Amíg a gazdag latin rómaiak csak tétlenül ettek-ittak és szórakoztak, addig a szabaddá vált rabszolgák kihasználták szakképességeiket és mindent megtettek, hogy javítsanak sorsukon. Ez a számtalan jó képességű és kitanult szakember szabadon is folytatta mesterségét, és ők váltak az ipar és kereskedelem fő mozgatóivá, amely előre vitte a megváltozott arculatú Itália gazdaságát. A káldok természetében egyébként is mélyen ott volt a kereskedésre való tehetség és hajlam.

 

II.Rész:
Kivonatok a Cambridge Ancient History anyagaiból

A "progresszív" római polgárok – nagy részben a sztóikusok egyetemes emberi testvériséget valló filozófiájának hatására – egy idő elteltével annyira ellene voltak a rabszolgatartás elveinek, hogy megindították a rabszolgák felszabadításának eleinte lassan kibontakozó folyamatát. Ez kijózanító volt Augustus számára, aki ekkor felismerte, hogy az idegen származású lakosság már a politikai életben is mennyire befolyásossá vált, és rendeleteket hozott a szabadonbocsátás korlátozására. Ez azonban szintén túl kevés volt és túl későn. A helyzetet jól jellemezte Tacitus észrevétele: 'ha minden felszabadított rabszolgát egy külön kategóriában számlálnánk meg, akkor nyilvánvalóvá válna a szabad polgárok elenyésző száma.' Vagyis ekkor már a szabad római polgárok nagy része döntően a felszabadult rabszolgákból és utódaikból állt. Az üzleti életben és a társadalom egyéb területein sikeres szabadonbocsátottak egy mérvadó szociális változást és átalakulást okoztak. A pl. Narcissus vagy Pallas által felhalmozott vagyonok miatt lett szinte sztereotípiává a korabeli Martial megjegyzése, amikor a ‘gazdag felszabadultakat’ emlegette.

Azok a felszabadult rabszolgák, akik igazán sikeresen befutottak a társadalomban, általában Szíriából és egyéb közel- keleti területekről származtak. Vitathatatlannak látszik,hogy a keleti provinciákból származó rabszolgák népességaránya túlnyomóan nagy volt Rómában, és ami talán még ennél is fontosabb, az az, hogy mennyire meghatározó szerepet kezdtek átvenni a római közéletben....

"Vitathatalanul, a keleti tartományokból származó rabszolgák hatalmas embertömeget képeztek Rómában, de ami a számoknál is lényegesebb, az az, hogy egyre fontosabb szerepet játszottak a római közéletben is. A felszabadult rabszolgák tömegei az idegen származású lakosok különböző osztályait hozták létre, mint pl. a liberty, azaz a felszabadultak, akik egyre meghatározóbb szerepet játszottak Róma városának közéletében. Ekkor már a szabadonbocsátási rendelkezések által egyre könnyebb volt szabadságukat és vele az állampolgárságot elnyerni, ami által Róma teljes jogú polgáraiként részt vehettek a további rendeletek meghozatalában. A polgárosodott volt rabszolgák és utódaik jelen voltak minden mesterségben és a kereskedelemben, így befolyásuk jelentős volt, és Ciceró idejében már ők tették ki a plebejusok nagy részét." (La Piana, Foreign Groups in Rome, 190-191. oldalak).

Ezek a felszabadult rabok aztán teljesen átvették az olyan kulcsfontosságú pozíciókat, amelyek lényegében fenntartották, működtették és irányították a társadalmat. Az első században a felszabadult rabszolgák száma messze meghaladta az állandóan apadó latinok számát. Ezidőtájt már a legmagasabb kormányzati tisztségeket és posztokat is egyre inkább ő kezdték betölteni.

"Ami legjobban megrökönyíthette az arisztokráciát, az a számos keleti, főként felszabadult rabszolga sikere volt, akik a birodalom legmagasabb posztjait is kezdték betölteni’ (Cambridge Ancient History, X. köt. 727.old).

És ez egy állandóan ismétlődő ténnyé vált – több és több keleti egykori rabszolga került olyan vezető pozíciókba, amelyekbe korábban csak a latin arisztokrácia elitje kerülhetett, s lassan ők vették át az ország tényleges vezetését. Többek között Tacitus is panaszt emelt az ellen, hogy Néró idejében a szenátorok és az arisztokrácia többségét a keleti származású volt rabszolgák tették ki.

A volt rabszolgák sok esetben annyira sikeresek voltak, hogy Néró idejében már a legmagasabb kormányzati tisztségeket is betöltötték – ez a korábbi római köztársaságban elképzelhetetlen lett volna.

"Néró uralma alatt sem volt látható csökkenése a felszabadult rabok előrejutásának. Amikor Agrippinát hazaárulással vádolták, a szabadonbocsátottak jelen voltak a kihallgatáson. A Néró által felszabadított Polyclitus pedig döntőbíró volt egy szenátor és egy katonatiszt közötti perben, s őt küldték Britanniába, hogy elrendezze az ottani helytartó, Suetonius Paullinus és megbízottja között felmerült nézeteltéréseket. Amikor a szigetországba ért egy keleti uralkodó bámulatos kiséretéhez hasonlóan, az ottani barbárok nem értették meg, miért kell uruknak térdet hajtani egy rabszolga előtt. És amikor Néró görögországi útjára ment, a felszabadult Heliust jelölte ki önmaga helyetteseként Rómában" (Duff, 178,179. old).

A fenti példák nem egyedi eseteket mutatnak be, hanem egy általános tendenciát követtek. Professzor Duff további példákkal bizonyítja, hogy Néró idejében mennyire a felszabadult rabszolgák voltak a trón mögötti irányító erők. A harmadik században pedig számos császár az egykori rabszolgák leszármazottja volt.

"A nemzettelenné vált hatalmas birodalom azon népek uralma alá került, akiket eredetileg szolgálni vittek oda" (La Piana, Foreign Groups in Rome, 223.old).

Ne veszítsük szem elől a tényt, hogy az i.sz. első századtól kezdődően a városi lakosság nagyobb részét egész Itáliában a rabszolgák és volt rabszolgák tették ki. Ezt minden történész határozottan megerősíti. A volt rabszolgák kormányzatba kerülését a többségi lakosság akarata tette lehetővé, ami az első században már javarészt felszabadult rabszolgákból állt – a korábbi latin nemesség szinte teljesen eltűnt.

"De bármilyen nagy számban volt jelen a rabszolgák leszármazottainak osztálya, soha nem emelkedhettek volna fel és vegyülhettek volna be a társadalomba, ha a rómaiak nem kezdték volna meg a liberális szabadonbocsátási politikájukat. A korabeli irodalmi és hivatalos leírások mind azt bizonyítják, hogy a rómaiak páratlanul liberális módon viselkedtek ezen a téren a korábbi Rómához képest. Erre mutatnak Wallon, Buckland, Freulander, Dill, Lemonnier és Cicotti idevágó kutatásainak eredményei is. Ha bárkinek kétsége lenne afelől, hogy a szabadonbocsátást szorosan korlátozni szándékozó törvények mennyire sikertelenek voltak, akkor elég csak az írás elején felsorolt statisztikákra hivatkozni. Amikor a városi lakosság először nyolcvan, majd kilencven százaléka bizonyítottan az ilyen szabadonbocsátott rabszolgák (és utódaik) osztályából állt, abból következtethető, hogy a szabadonbocsátás korlátozása mennyire bizonyult eredményesnek (Frank, uo. 698, 699 old).

Igen, tény, hogy az i.sz. első században már Itália lakosságának nagyobbik része felszabadult rabszolgákból állt, ami nem kerülte el a fenti történészek figyelmét:

"A lakosság messze legnagyobb részében – legalább kilencven százalékukban – keleti vér folyt" (uo. 690.old).

"Róma nemzeti jellemének átalakulásához és a korai köztársaságtól merőben eltérő birodalmi Róma annyira eltérő szellemiségének kialakulásához sokkal inkább hozzájárult Róma népének elkeletiesedése, mint azt legtöbben gondolnák. A nemzeti temperamentum teljesen átformálódott! A legtöbb történész Róma gazdaságának hanyatlásával indokolja a birodalom fokozatos összeomlását, ez azonban csak részleges ok. Ráadásul még a gazdasági okok hátterében is elsősorban az állt, hogy a nép, amely felépítette Rómát, átengedte azt egy idegen nép kezébe. A gazdasági élet és vállalkozói szellem ütemes hanyatlása, a rövidlátás, az ésszerűség növekvő hiánya, a morális és politikai élet romlása mind párhuzamosan növekedett annak a lakosságnak a csökkenésével, amely a korábbi időkben annyira sikeres volt ezeken a területeken. Természetesen igazságtalan volna csak a keleti lakosságot okolni, és elfedni az ő erényeiket. A körülmények alaposabb vizsgálata rámutat arra is, hogy a latin rómaiak túlontúl önelégültek voltak, és figyelmen kívül hagyták a képzeletben gazdag, és rendkívüli művészi képességekkel rendelkező keletiek jó tulajdonságait, és megvető gúnnyal önfegyelemmel nem rendelkező egoistáknak tartották őket" (uo. 705).

Frank professzor a Cambridge Ancient History oldalain szintén megadja a maga pontos válaszát a sokak által feltett kérdésre: Miért volt annyira drasztikusan különböző a korai rómaiak jelleme a Konstantin császár idejében élő rómaiakétól?

"Minek köszönhető az a hihetetlen nagy változás az intellektuális és szellemi élet területein, ami végbe ment Augustus és Konstantin császárok között? Mi másnak lenne az eredménye, ha nem annak, hogy a lakosság ekkora már inkább keleti temperamentumú volt, mintsem görög vagy római" (Cambridge Ancient History XII. köt. 448.old).

Az igazság az, hogy nem a rómaiak változtatták meg természetüket az idők folyamán, hanem a változást a népesség teljes méretű lecserélődése okozta. A késői, Konstantin idejében élő rómaiakra jellemző szellemi és intellektuális vonások határozottan keleti jellegűek voltak – teljesen eltérően a korai rómaiakétól.

Ha nem csupán a lakosság temperamentuma változott meg, hanem szellemiségük, világnézetük is, annak oka az, hogy más jellemvonásokkal rendelkező embertípushoz tartoztak. A Szíriából, Közép-Ázsiából és Főníciából származó szemiták magukkal hozták jellegzetes napimádatukat és misztériumkultuszaikat. A korábbi Róma hatékonyan visszafogta ezeknek a keleti vallásoknak a terjedését, de amikor a felszabadult rabszolgák számaránya annyira megnövekedett, hogy a lakosság nagy részét ők tették ki, nekik természetes volt saját, mélyen rejlő hagyományaikat a felszínre hozni és gyakorolni.

Frank professzor ennek a változásnak az okát részben abban látja, hogy a lakosság egy adott vallásról egy teljesen más vallásra tért át: "Sok fényt vetne erre a [a római jellemben és etnikumban végbement] változásra a misztérium kultuszok terjedésének tanulmányozása."

Ez való igaz, de hogyan került sor erre a vallási átállásra? Frank professzor kitér arra is, hogy miként kerültek Rómába a káld misztériumvallások:

Az Itáliába került keleti rabszolgák természetesen magukkal hozták a maguk káld vallásait. Amikor az első és második századokban a szintén káld eredetű gnoszticizmus nagy sikert aratott Szíriában és Szamáriában, az ekkorra etnikailag és kulturálisan elkeletiesedett Rómába kerülve szintén remekül meg tudott gyökerezni. Nem csoda, hiszen Itália lakossága már nagyrészt ugyanabból a káld népességből állt, mint amely ezeket a keleti tartományokat lakta.

Duff professzor ugyancsak kitért az észrevehetően nagy különbségre a korai rómaiak és a későbbi, elkeletiesedett rómaiak között, sőt azt is megjegyzi, hogy a "kései rómaiak" meglepő gyorsasággal vették fel a keleti vallásokat és tradíciókat.

"A keleti vallások halmozódó hatása sokban hozzájárult az eredeti római jellem átalakulásához. A változás egy másik lényeges oka a rabszolgatartás, majd tömeges felszabadításuk volt. Ez a túláradó keveredés megszakítás nélkül folyt, és az i.e. 200-as évektől kezdődően meghatározta a birodalom további történelmét, hiszen ekkortól kezdődően egy teljesen más római típus jött létre, mint az, amely a korai köztásaság hőseit jellemezte. A nyugodt, de kemény karakterű hazafias rómaiak helyett, akiket teljesen hidegen hagyott a meggazdagodás vágya, lassan egy lumpen, örömöket hajszoló kozmopolita nemzet alakult ki, akiknek hazafiassága nem terjedt tovább annál, hogy felvegyék a szociális segélyeket és feltöltsék az amfiteátrum ülőhelyeit" (uo. 205,206 old.).

Egy kivonat az Encyclopedia Britannica lexikonból:

"A korábbi római nemzet legfőbb erényének számító konzervativizmusnak és tradícionalizmusnak a rabszolgatartás intézménye volt a legnagyobb ellensége. A rabszolgák nem őshonos rómaiak voltak, az emlékeik és érzelmeik saját szülőföldjükhöz kötötte őket, és miután felszabadultak, a magukkal hozott szokásokat gyakorolták, s a saját kultúrájuk szerint éltek. Így az idegenek egyre inkább átalakították Rómát a maguk világképére. Amíg a politikusok abból próbáltak népszerűséget kovácsolni, hogy ők visszaállítják a "régi, dicsőséges Róma szellemét" és a latin életformát, addig a rabszolgatartás következményeként az általuk meghirdetett Róma egyre gyorsabb ütemben pusztult. Ennek a megállíthatatlan folyamatnak a velejárójaként jelentek meg és indultak terjedésnek az új vallások szerte a birodalomban" (Historians History of the World, 6.köt. 365.old.).

A felszabadult rabszolgák és utódaik – az új itáliaiak – voltak azok, akik olyan heves odaadással szívták magukba a káld misztériumkultuszok tanait. Ez természetesnek mondható, hiszen vérükben, természetükben volt az iránta való fogékonyság.

"Röviden szólva, a misztériumkultuszok csak annyiban itathatták át a várost (Rómát), Itáliát és a nyugati provinciákat, amennyiben a várost, Itáliát és a provinciákat az az etnikum lakta, amely eleve létrehozta és éltette azokat a vallásokat" (Frank, uo. 707. old.).

A misztériumok pedig az ősi Babilonban jöttek létre. Az Itáliába betelepedett, vagy oda rabszolgákként bevitt megszámlálhatatlan keleti lakosság döntő többségét a káld etnikum tette ki – azok a bibliai káldok, akik Mezopotámiát, Szíriát, Szamáriát és Főníciát lakták. Így Itália lakossága csaknem kizárólag szemita etnikumúvá vált, és annak is elsősorban a babiloni/káld ágazatából, akik ösztönösen ellenálltak a misztériumaikkal szöges ellentétben álló igaz bibliai vallásnak.

"Az i.sz. harmadik és negyedik században, amikor már a római arisztokrácia is csaknem teljesen az idegenekből állt, akkor inkább ezek a keleti misztériumokat valló ‘patríciusok’ álltak ellent leginkább a kereszténység terjedésének, nem a régi Róma megmaradt elemei. Másszóval, a nyugatot elárasztó misztériumkultuszok nem voltak nagy hatással a kiegyensúlyozott, gyakorlatias gondolkodású indo-európaiakra (értsd latinokra), akik számára idegen volt az orgiasztikus állapotig feldolgozott emocionalizmus. Ezek a [misztérium] vallások követték alkotóikat, így a későbbiekben is azok között a keleti származású lakosok között talált odaadó hívekre, akik nyugatra kerülve ideiglenesen kiestek a saját hagyományaik követéséből" (Frank, uo. 708. old. kiemelések hozzáadva).

Amíg a korai Rómában még vészkiáltás volt a "jönnek a szemiták", addig a későbbi birodalom szinte tárt karokkal engedte át magát a további szemita népek beáramlásainak a népvándorlás korában.

"A valóság az, hogy a korai rómaiak, akik olyan szívósan ellenálltak Hannibál seregeinek (az i.e. 3-ik század utolsó felében), azok még teljesen más rómaiak voltak, mint azok, akik annyira gyorsan engedtek a gótok rohamainak az (5-ik században), s ez egy fő magyarázata a Római birodalom hanyatlásának, majd bukásának" (Duff, Freedmen in the Early Roman Empire, Oxford University Press, 207.old).*

*Megjegyzés: A beáramló gótok, herulok és vandálok valójában ugyanabból a káld népességből származtak, mint akiket a rómaiak rabszolgákként elhurcoltak a káldok által lakott Szíriából a korábbi évszázadok folyamán. A különböző káld ágazatok mintegy újraegyesültek Itáliában, bár a rabszolgák utódai egy valamivel keveredettebb alágazatot képviseltek, és javarészt Itália déli területein tömörültek. Ez az észrevehető különbség máig is jellemzője az olasz félszigetnek. A gótok és vandálok elemei megtelepedtek a mai Spanyolország északi területein is. (a szerk.).

Amikor az apostoli, tehát az eredeti őskereszténység jelent meg Rómában, a keleti lakosság először teljes erejével ellenállt annak. Néhány évvel később, a kereszténység rohamos terjedésével azonban a keleti misztériumok trójai falovaiként jelentek meg az olyan hamis tanítók, mint Simon Mágus és követői, vagy a gnosztikus szekták. Ezek a tanok a kereszténységbe kerülve megkezdték annak belülről történő átalakítását. A kezdeti lassú és mérsékelt átalakulás egy idő után egyre gyorsult, amit olyan külső tényezők is elősegítettek, mint a megnövekvő zsidógyűlölet majd zsidóüldözés (ne feledjük, az apostoli kereszténység egy "új zsidó szekta" volt). Simon Mágus tanai és a misztériumvallások először csak beékelődtek az új mozgalomba, ám a negyedik századra már teljesen eluralták, és a felismerhetetlenségig átalakították azt. Ezt az apostáciát a kereszténységen belül maga a Biblia is megjövendölte. A római káldok ily módon felvették ugyan, sőt kisajátították a kereszténységet, de Konstantin császár idejére már teljesen a saját misztériumaik képére formálták azt. Még később a római egyház ezt a vallást használta eszközként a Babiloni Misztériumok világméretű elterjesztésének érdekében, s az eredeti keresztény hit teljes háttérbe szorításához. A káldok egyszerűen megrögzött hívei voltak a pogány misztériumoknak, s ez a jellemük részévé vált. Még a Szentírásban is találni utalást arra, hogy bizonyos nemzeti tulajdonságok, jellemvonások mennyire mélyen gyökerezve megmaradnak az emberekben.

Jeremiás 13:23 Megváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, vagy a párduc a tarka szőrét?

Jeremiás 2:11 Fölcserélte-e valamelyik nemzet isteneit, jóllehet azok nem is istenek?

A történészek természetesen már régóta felismerték a kirívó hasonlóságokat az ősi (káldo-) babiloni, és a kései római birodalom között. Ez a hasonlóság még tovább fokozódik, ha Babilont a középkori Rómához hasonlítjuk. Sayce professzor, a közel-keleti népek történelmének nagy ismerője az alábbi párhuzamokkal erősíti meg Babilon és Róma kapcsolatát:

"Salamon uralkodását követően, Babilon jó ideig megmaradt a terület [Mezopotámia] fővárosaként, és Nyugat-Ázsia ‘szent városaként’. Csakúgy, mint ahogyan később a Szent Római Birodalom uralkodóinak esetében szükséges volt Róma elismerését és támogatását megnyerni, úgy a nyugat-ázsiai uralkodóknak Babilonba kellett menniük, hogy ott Bel isten fogadott fiaivá váljanak, s így uralmuk biztosítva legyen. Babilon egyre inkább egy papi várossá vált, megélhetést kovácsolva a város ősi tekintélyéből, ahol az uralkodó egyben pontifex-szé is ki lett jelölve. Ebben az időben és a perzsa korszakot átfogóan, Babilon maradt a közép-keleti civilizáció vallási székhelye" (Historians History of the World, Ency. Brit. Kiadásában, 1.köt. 364. old).

Ezek a párhuzamok és hasonlóságok egyáltalán nem a véletlen művei. Csakúgy, mint a korai Kisázsia, Asszíria, Szíria és Babilon uralkodóinak meg kellett szerezni Babilon "Pontifex Maximus-ának" támogatását és elismerését az uralkodásuk érdekében, úgy a középkori osztrák, német, spanyol és olasz uralkodóknak is meg kellett szerezniük a Rómában székelő, ekkor már Pápának nevezett Pontifex Maximus támogatását és elismerését!

Mennyire nyilvánvaló, hogy a babiloniak az ókori Babilonuknak a pontos képmását hozták létre Rómában, ami így nem csupán szimbolikusan, de a szó szoros értelmében is az ősi Babilon újjászületése volt! A Bibliában Nagy Babilonként nevezett valláshatalom jegyei és adott tulajdonságai csak egyetlenegy városban és vallásban lelhetőek fel.

 

III. Rész:
Babilontól Szíriáig

3.1 Az Eufráteszen túli káld kolóniák

Az tehát megalapozott tény, hogy a késői Római birodalom lakossága elsősorban a Szíriából és Kisázsiából betelepült szemita népből állt. Ezek a "szírek" lényegében lecserélték Róma eredeti latin lakosságát. Mindezt a komolyabb történészek ma már nem is igen vitatják. Azt viszont már csak kevesebben ismerik fel, hogy ezek a szemiták a babiloni, illetve káld népességhez tartoztak. Ezt természetesen bizonyítékokkal is illik alátámasztani, és ennek a résznek pontosan ez a célja. Itt tehát arra vetünk fényt, hogy a Levante-ről Rómába telepített rabszolga lakosságot egy bizonyos szemita ágazat, a káldok tették ki. Valójában, ha követjük az alábbiakban vázolt és egyébként jól ismert történelmi tények menetét, akkor azok önmagukat bizonyítva láthatóvá teszik a babiloniak Rómába telepedésének pontos folyamatát. Mit mond a Biblia a végidők Babilonjáról? A Jelenések könyve szerint Babilon az a hét dombon fekvő (Róma) város. A korábbiakban is láttuk már annak fejleményeit, hogy az eredeti római népességet pontosan az a nép cserélte le Itáliában, amely létrehozta, majd Rómába telepítette az általuk gyakorolt misztériumvallásokat. De mit tudhatunk meg magából a Szentírásból?

A Bilblia említést tesz azokról a babiloni nemzetségekről, amelyeket az elhurcolt Efraim hegyvidékeire telepítettek – azaz Szamáriába. Az azonban már kevésbé ismert, hogy a babiloniakat nem csak Szamáriába telepítették be, hanem szerte az Eufrátesz nyugati oldalát kitevő Szíriában. Ezt a szamaritánus és a zsidó történetírók is lejegyezték, sőt a Biblia is tartalmaz ilyen vonalú bizonyítékokat. A babiloni népességet szerte telepítették az Eufrátesztől nyugatra fekvő – Szamária mellett – Szíriába és Főníciába is. Csak a Biblia leírásaira támaszkodva:

Amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, a szamaritánusok felajánlották segítségüket az építkezéshez:

Ezsdrás 4:2 ... elmentek Zerubbábelhoz, meg a családfőkhöz, és ezt mondták nekik: Hadd építsünk veletek együtt, mert mi is a ti Istenetekhez folyamodunk, ahogyan ti, és neki áldozunkÉszar-Haddón asszír király idejétől fogva, aki idehozott bennünket.

2Királyok 17:24 Asszíria királya embereket hívott oda Babilóniából, Kutából, Avvából, Hamatból és Szefarvajimból, és letelepítette őket Szamaria városaiba; ezek birtokba vették Szamariát és megtelepedtek városaiban.

A zsidók természetesen nem fogadták el a szamaritánusok felajánlott segítségét, mert azok bár külsőségekben a Biblia törvényei szerint éltek, de annak egy torzított változatában (hasonlóan, mint amit az Újszövetséggel tettek később a majdani káldok). Ez feldühítette a szamaritánusokat, akik ezután mindent megtettek a templom felépítésének megakadályozására. (Ennek mai jelentősége az, hogy ha nem képesek beépülni az igaz egyház gyülekezeteibe és azt belülről rombolni, akkor nyíltan ellene szegülnek. (Lásd a közelmúlt eseményeit a WCG-vel kapcsolatban (a szerk.)). A szamaritánusok levélben kérték a perzsa királyt, hogy állíttassa le a templom építését. Enek a levélnek a tartalma fontos, mert nagyon sokat elárul a szamaritánusok eredetéről, illetve arról, hogy mely palesztíniai területekre lettek eredetileg telepítve Babilonból. Szerencsénkre ennek a levélnek a tartalmáról említést tesz a Szentírás, így követni tudjuk, hogy a káldok pontosan mely területekre lettek lakoltatva az asszírok által az Eufrátesztől nyugatra, Szamárián kívül! Mit árultak el ezek a szamaritánusok önmagukról?

Ezsdrás 4:9-10 9 Rehum kormányzó, Simsai írnok és társaik, a perzsa bírák, tanácsosok és tisztviselők, Uruk, Babilon és Szuza lakói, az elamiták 10 és más népek, akiket a nagy Asszurbanipál hozott és telepített ide Szamaria városaiba és más helyekre a folyamon túlra.

Ami fontos, hogy Uruk és Babilon káldok által lakott terület volt, ezek tették ki a telepesek nagy többségét, és a többi említett népelem szintén mind szemita volt! Vagyis e népek nagy része Mezopotámiából (Babilonból!) származott, kivéve a Perzsiához tartozó Szúzából való, ugyancsak szemita elámita elemet. A levélből láthatóan ezeket a népelemeket szerte telepítették az Eufrátesz túlsó (nyugati) oldalán fekvő városokba, tehát nemcsak Szamáriába. Ezt a területet Szíriának nevezték:

"Az Eufrátesztől nyugatra fekvő területeket pedig ekkortájt Szíriának nevezték" (Bevan, The House of Szeleukusz, I. köt. 234. old.).

Miután a mezopotámiai lakosok betelepedtek a szíriai területekre, onnantól a szír megnevezés rájuk vonatkozott, hasonlóan, mint ahogyan a Szamáriába települt káldokat szamaritánusoknak nevezték. Szintén ki kell hangsúlyozni, hogy ezeket a telepeseket az asszír háborúk által teljesen megüresedett területekre vezényelték. Ahogyan az asszírok kitelepítették az egész Izrael házát, és a káldok (szamaritánusok) lettek helyükre telepítve, aképpen az eredeti szíreket (Arám fiait) is kiürítették Szíriából, majd Észak-Asszíríába, Örményország területeire telepítették őket (ahol máig is laknak), s helyükbe a káldokat és egyéb szemita népeket vitték be. Már Ámos próféta megjósolta (Ámos 1:3-5), hogy a szíreket ki fogják telepíteni az asszírok Kir völgyébe (a Kaukázus déli oldala). Azt tudjuk, hogy az asszírok bevett szokása volt egész népeket elmozdítani lakhelyükről. Így Szíria ettől kezdve káldok által lakott Szíria lett. Az asszírok arra is gondosan ügyeltek, hogy a stratégiailag fontosabb területekre ne a legellenségesebb népeket telepítsék, hanem azokat, amelyekkel közelebbi szövetségben voltak. Az asszírok és káldok többnyire szoros szövetségben és kapcsolatban álltak, amikor ez a kitelepítés megtörtént, akkor a káldok Asszíria vazallusai voltak. Nem véletlenül telepítették őket Szíriába és Palesztínába, hiszen ezek a területek az ott lévő kikötők és kereskedelmi központok révén rendkívül fontos területek voltak az asszírok számára. Az asszírok nem kockáztatták meg azt, hogy ezekre a területekre olyan ellenséges népeket telepítsenek, amelyek egy esetleges lázadás esetén elzárnák a birodalmat ezektől a kereskedelmi gócpontoktól, vagy pedig az állandóan ellenséges Egyiptommal szövetkezzenek. Az asszírok a hozzájuk etnikailag és kulturálisan is közel álló káld babiloniakkal inkább stabilizálni szándékozták a nyugati területeiket. Később a nebukadnezári babiloni birodalom számára még hasznosabbaknak bizonyultak ezek az Eufrátesz nyugati oldalát teljesen betöltő káldok (és egyéb szemiták), hiszen testvérek voltak, akik betelepítették és megbízhatóan őrizték ezeket aperemvidékeket.

A kaukázusi és Kászpi tenger körüli területek viszont nem voltak stratégiailag különösebben fontosak az asszírok számára, és ezeket a területeket idővel inkább a maguktól odavándorló káld és asszír telepesek kezdték benépesíteni. Ezek a kaukázusi területek voltak e két népnek az utolsó nagy állomásai, mielőtt egy hatalmas néptömeg hullámaiként megindultak Európa felé.

A szamaritánusok és zsidók egyéb történelmi lejegyzései is megerősítik a fentieket. Josephus említést tesz a szamaritánusok egy hivatalos, Antiochus Epifáneszhez írt leveléről, amelynek tartalmában a szamaritánusok megemlítik azt, hogy elődeik egykor az északabbi, Szidon városa körül fekvő területeket is lakták, (lásd. Antiquities. XII. könyv 5. fej. 5. rész.). Sőt a szamaritánusok rokon nemzetségei végig betöltötték a főníciai partvidéket. Maga Szidon városa pedig a partvidéken szétterjedő babiloni hatáskör központja volt.

Korábban, az asszír birodalom idejében, Szidon tejesen le lett rombolva Asszarhaddon asszír király által – a szidóniak királyát megölette, az eredetileg ott élő népet pedig deportálta, s helyükre mezopotámiai lakosokat hozott. Ezeket az eseményeket megörökítették Asszarhaddon ékírásos tábláin, így további bizonyíték került felszínre a káldok széttelepítésével kapcsolatban. A hivatalos királyi írnokok részletezik a város lerombolását, és a mezopotámiai népek (értsd: káldok) betelepítését a főníciai partvidékekre (The Assyrian Eponym Canon, 137, 138. old.). Asszarhaddon krónikái tökéletesen egyeznek a Bibliában röviden vázolt eseményekkel, és megerősítik azokat a verseket, amelyek kijelentik, hogy a szamaritánusok őseit Asshúr királyának, Asszarhaddonnak az idejében telepítették Szamáriába (Ezr. 4:2). A betelepített lakosság esetében úgy a Biblia, mint az asszír táblák ugyanarról a mezopotámiai káld népességről beszélnek.

Asszarhaddon kitelepített babiloniakat és elamitákat telepített új városába, Szidonba, ezért mondhatták a szamaritánusok, hogy eredetileg Szidonban és annak környékén laktak. A szamaritánusok közül sokan tehát Babilonból Szidonba, majd onnan Szamáriába került káldok voltak. Ez vitathatatlan, hiszen a szamaritánusok még kérték is Antiochust, hogy maga ellenőrizze le mindezt a hivatalos krónikákban. A fennmaradt okmányok pedig a szamaritánusok kijelentéseit bizonyították. Antiochus, miután megvizsgálta az iratokat, válaszlevelét a "Sékemben lakozó szidóniaikakhoz" címezte (uo.). Maga Josephus, aki mindezt lejegyezte, szintén szidóniaknak nevezte őket (de egyben hozzátette, hogy eredetileg a keleti területekről származtak).

Ezek fontos bizonyítékok arra, hogy az Efraim hegyvidékét lakó szamaritánusok csak egy elemét tették ki annak a nagy népességnek, amelyet az asszírok Babilonból Palesztínába és Szíriába telepítettek. Szidon egy fő, központi városa volt ennek a mezopotámiai eredetű népességnek, akiket szidóniaknak neveztek; hasonlóan, a szamaritánus megnevezés szintén egy geográfiai helyhez kötődő, a Szamáriában lakó népség neve volt, de mindkét helység lakosai azonos etnikumhoz, a káldokhoz tartoztak. Ez vonatkozik a többi, Eufrátesztől keletre fekvő városba telepített babiloni népelemre is, akik általában az új lakhelyeiket megjelölő megnevezést kaptak. A szamaritánusok és szidóniak között egy hatalmas különbség volt (nem az etnikumot, hanem a vallást illetően): A szamaritánusok ugyanis elfogadták az ószövetségi törvényt, még ha gyakorlatilag bálványimádók is voltak. A többi káld ágazat azonban megvetette az izraeliták vallását, s ez a tény kissé elkülönítette a szamaritánusokat a testvérnépeiktől, de csak a vallás területén.

Mit jelent ez, milyen fontossága van mindennek? Annyi, hogy a Biblia igenis rámutat: a babiloniak Szíriába, Főníciába, Szamáriába, és a környező területekre lettek lakoltatva, s ezt a szekuláris történelem is alátámasztja. Így a babiloni befolyás sokkalta nagyobb méretű volt Nyugaton, mint azt eddig vélték a történészek. De ezzel még nincs vége.

 

3.2 Szíria, mint Babilon megújulása

Ebben a részben rátérünk néhány olyan fontos történelmi tényre, amit a legkomolyabb történészek is mind hangsúlyoznak: A Szeleukida királyságot (Dániel próféta ‘észak királyát’) több okból is babiloni királyságnak lehet nevezni! Igen, valóban babiloninak, és ezt szintén inkább a szó szoros értelmében kell érteni, mintsem szimbolikusan. Ezt azért kell ennyire kihangsúlyozni, mert szokássá vált a szeleukidák birodalmát egy görög-makedón utódállamként nevezni. És ez igaz is, de inkább csak a felszínen. Hogy miért?

Miután Nagy Sándor elfoglalta Ázsiát, Babilont tette birodalmának fővárosává. Innen további hódításokat tervezett Afrikába és Európába, de korai halála megakadályozta abban, hogy ezeket a terveket véghez vigye. Nagy Sándor Babilonban halt meg, és kormányzatában jelentős zűrzavar keletkezett halála miatt. Belső háború csak azért nem tört ki, mert a négy legesélyesebb trónörökös korábban már egyezséget kötött egymás között, ami szerint négy részre osztották a birodalmat, s mindgyikük egy-egy terület királya lett. Az osztozkodás ha nem is ment teljesen simán, mégis megállapodtak abban, hogy ki mely terület felett uralkodik. Szeleukusz, Nagy Sándor egyik tábornoka kapta meg a hatalmas területen fekvő birodalom középső, Babilóniát magában foglaló részeit, s ki is nyilvánította magát Babilon királyának. Rövid idő elteltével egész Szíria a kezébe került, és az eljövendő több, mint kétszázötven esztendőben ő és utódai irányították a szíriai és mezopotámiai területeken fekvő "észak királyságát."

"A Nikátornak is nevezett Szeleukusz, aki ezt a tartományt (Szíriát) a maga részeként kapta meg, hamarosan egy birodalommá fejlesztette azt, amit a történelem Szíria, vagy Babilon birodalmaként nevez" (Lemprierre’s Classical Dictionary, 587.old).

Igen, Szeleukusz birodalmát szír, vagy babiloni birodalomnak nevezték. Érdekes módon még a későbbi szeleukida királyok is inkább Babilon királyainak, mint Szíria királyaiként címezték magukat, ragaszkodva ehhez a megnevezéshez (e.g. Bevan, The House of Szeleukusz, vol. I. köt. 255. old.). Ezt nem csupán a méltóságteljes cím miatt tették, hanem azért is, mert birodalmuk lakossága valóban babiloni volt.

Ez lényeges, ugyanis kevesen veszik figyelembe ennek az északi királyságnak az etnikai arculatát. Már létrejöttének kezdetekor a lakosságnak csak mindössze öt százaléka volt görög eredetű (elsősorban katonák, leszerelt katonák, és egy csekély számú görög telepes és kereskedő) a többi pedig a birodalom két nagy területét, a Mezopotámiát és Szíriát lakó káld lakosságból állt. Szeleukuszt hatalmas építési láz vezette, nem kevesebb, mint harminc várost épített fel, főként a nyugatabbi területeken. Való igaz, a városok mind görög tervek alapján épültek meg, és még a közintézmények is görög mintára lettek létrehozva. A bevándorló görög telepesek és kereskedők további görög ízt adtak a városoknak, s ami talán a legfontosabb, a görög nyelv volt a birodalom kötelező és hivatalos nyelve. A többi utódállam szintén megtartotta ezt a gyakorlatot, ami elősegítette a görög nyelv univerzális elterjedését.

Ezek a tények önmagukban nézve azt a látszatot kelthetik, hogy a szeleukidák birodalma egy tősgyökeres görög állam volt. Ez azonban csak felszínes látszat, ami egyáltalán nem felel meg a valóságnak akkor, ha a lakosság etnikumát vesszük alapul. A görög elem mindössze egy vékony hámréteg volt egy hatalmas méretű, ősi kultúrához, valláshoz és hagyományokhoz kötődő lakosság felszínén. Még akkor is, ha a görög kultúra jelenléte – és különösen a görög nyelv használata – ennek az ellenkezőjét érzékelteti. A valóságban ez minden téren keleti társadalom volt: a lakosság etnikuma, a vallás, de még a politikai felépítése is keleti, babiloni eredetű volt! Az alaposabb történészek munkáiból mindez jól kivehető és bizonyítható.

Dr. W.W. Tarn, a The Cambridge Ancient History egyik szerzője bemutatja, hogy miként is alakult vissza Szeleukusz "görög" birodalma olyan gyorsan babilonivá:

"Az Ázsiában [a szeleukida birodalomban] letelepedett zsoldoskatonák kezdettől fogva arról a területről vettek feleségeket magukhoz. Az i.e. első századra vehetően a vegyesházasságok és a hétköznapi életben előforduló keveredés már megtette a magáét, mert csakúgy, mint Egyiptomban, a ’görög’ kifejezés egyre inkább a görög kulturális hatáskörre vonatkozott, mintsem a vérre, illetve származásra; pl. a Márk 7:26 ban említett szír-főníciai nemzetiségű asszony pontosan egy ilyen ‘kultúr-görög’ volt, valószínűleg még görög politikai jogokkal rendelkezett abban a városban, ahol lakott. Amikor az európai görög telepesek bevándorlása megszűnt az i.e. harmadik században, akkor először kiegyensúlyozódott az arányszámuk, majd rohamosan csökkenni kezdett a keletiekkel kötött vegyes házasságok miatt" (Hellenistic Culture, 139. old).

Emellett egyre nagyobb babiloni néptömegek hagyták hátra Mezopotámiát, akik a szeleukida birodalom későbbi központjába, a nyugatabbra fekvő szíriai területekre telepedtek át. (a szerk.).

A görög vér leolvadása nagyon korán, már Nagy Sándor idejében megkezdődött. Maga Nagy Sándor volt az, aki megparancsolta vezérkarának, hogy a helybeli, őshonos lakosokkal házasodjanak. Ezt politikai okokból tette, így a keveredés következetes és nagyarányú volt. Még Szeleukusz is – aki a babiloni területeket kapta uralma alá – keleti asszonyt vett el. Tehát még a királyi ház sem maradt színgörög, Szeleukuszt e vegyesházasságból megszületett fia, I. Antiochus követte a trónon. Innentől a leolvadás mertéke csak növekedett, addig a pontig, amíg a görög vér teljesen felszívódott, kivéve néhány elkülönült kolóniát a legnyugatabbra fekvő vidékeken. A görög kultúrának megmaradtak bizonyos formái, különösen a nyelv, ami nemcsak a birodalom hivatalos nyelve volt, hanem az akkori világnyelv is. A szemita nyelv háttérbe szorult, majd el is tűnt a használatból. Érdekes módon amíg ezek a szemiták csak a nyelvüket vesztették el, miközben etnikumuk fennmaradt, addig a görögség szinte megszűnt létezni, és csupán nyelvük maradt fenn Keleten.

Egy nagyon sokat mondó megfigyelés hangzott el Róma konzuljának részéről a hadseregnek adott beszédében i.e. 189-ben, amit Livy, a római történész jegyzett le. Ebben a beszédben a konzul vázolta, hogy miként szívódott fel a görög népcsoport a keleti nemzetek között:

"A makedónok, akik Alexandriába, Egyiptomba, Szeleuciába vagy Babilóniába telepedtek, vagy bármely további elfoglalt területekre, hamarosan szétolvadtak a szírek, pártusok, egyiptomiak és babiloniak között. A természet törvénye, hogy az idegen földre betelepült lakosok egy idő után lassan asszimilálódnak abba a domináns kultúrába, amely táplálja őket" (Livy, XXXVIII, 17).

És bár például III. Antiochus seregeit esetenként görögöknek nevezték, Livy és Plutarchos leírásaiban az áll, hogy a katonák valójában "mind szírek" (értsd. káldok) voltak (Livy, XXXV, 49, 8; Plutarchos, Titus, 17).

Juvenal pedig tisztázni kívánta, hogy az Itáliába települt "görög tömegek" egyáltalán nem görögök voltak, hanem Szíriából betelepült, görög nyelven beszélő keletiek. Ebben a magyarázatában tette költői kijelentését, miszerint a Tiber folyót az Orontesz vizei táplálják (III, 62) (értsd: Róma lakosságát a keletiek töltik fel). Tehát a kortárs rómaiak nagyon tisztában voltak azzal, hogy bár Szíria görög fennhatóság alá, és a görög kultúra hatáskörébe tartozott, ahol görögül beszéltek és görög neveket is viseltek, de maga a lakosság már nem görög származású volt!

Végül a görög sziget teljesen elmerült a babiloni etnikum tengerében. A vegyesházasságok eredményeként – amit már Nagy Sándor megkezdett, illetve megparancsolt – teljesen lemorzsolódott a görög kisebbség. Az i.e. második században a birodalom legtöbb területén már nem is lehetett görögöket találni. Így a történelmi ismeretek alapján elmondható, hogy Nagy Sándor birodalmának különböző részei egy idő után a görögöket asszimilálva, teljesen visszaálltak a saját etnikumaik dominálása alá. A történelemből ismert tények erre mutatnak! Csak példaként, amikor Nagy Sándor magával hozta görög isteneit a szír és babiloni területekre, a lakosság odáig elment, hogy némely isteneiket görögül is megnevezték, de abban abszolút hajthatatlanok voltak, hogy magukat az isteneket ne cseréljék fel idegen, görög istenekre. Valójában a görögöknek még az isteneik is babiloniakká lettek!

"A görögök készséggel elfogadták a keletiek isteneit, a keletiek azonban ez a gesztust semmiképpen nem viszonozták; A Doura (a görögök mezopotámiai nagytemploma) helytadott a babiloniak isteneinek, míg a babiloni Uruk nem tűrte meg a görög istenek jelenlétét. A görögök egyedül annyit voltak képesek elérni, hogy a keleti isteneknek görög neveket adhattak, s ezzel kimerült a hozzájárulásuk határa. A babiloniak istenei erősebbnek bizonyultak, s emiatt a görögök ázsiai uralma eleve sikertelenségre volt ítélve, hiszen a vallás nagyon fontos szerepe a keletiek erejét szította, a görögökét pedig gyengítette" (Tarn, uo. 301-302 old.).

A keletiek makacs ragaszkodását a vallásaikhoz Dr. Cumont eképp fejezi ki:

"Az őshonos vallások megőrizték az elsőségüket és függetlenségüket. Ősi szentélyeikben – amelyek vetélkedtek a világ leggazdagabb és leghíresebb épületeivel – a nagy hatalommal bíró papság tovább folytatta elődeik vallásgyakorlatait a hagyományos rítusok vagy liturgia szerint, s mindenhol [mint pl. Szíríában] megtartották e szemita hagyományukat" (Oriental Religions in Roman Paganism, 22. old.).

A görögök magukkal hozott vallásai életképtelennek bizonyultak Szíriában és Babilonban, sőt inkább ők tértek át a babiloniak vallására. A szeleukidák maguk is teljesen felhagytak az olimposzi isteneket követő vallásgyakorlatokkal, és áttértek babilonizmusra. A szírek viszont soha nem cserélték le ősi babiloni isteneiket a görögök isteneire. A történelmi tények alapján, már a Szeleukid birodalom kialakulásának kezdetekor is a lakosság több mint kilencvenöt százaléka szíriai és mezopotámiai, azaz közép-keleti származású volt. A győztes, de csekély számú görögöknek esélyük sem volt a hatalmas tömegek vallását vagy filozófiáját megváltoztatni, nemhogy azok etnikai arculatát. Sőt, a keveredés által a görögök asszimilálódtak az őshonos keleti lakosságba. A későbbi "görög" királyok uralmát minden területen a keleti szokások és gyakorlatok jellemezték, különösképp a vallás területén. Ahogy Dr. Tarn kifejezi: "A kelet rabságba vitte meghódítóit" (uo. 306.old).

A szeleukidák politikai vezetése és adminisztrációja szintén szemita eredetű volt, pontosan a korábbi asszír, babiloni és perzsa mintára. Ezzel valójában egy ősi rendszer történelmi átvitele ment végbe Asszíriától a szeleukidákig (Tarn, 118. old). Dr. Tarn tanulmányát azzal összegzi, hogy "a szeleukida birodalomban a régi Babilon kelt új életre", és gyakorlatilag visszanyerte egykori méltóságát. Ezokból még a történelemkönyvek nagy része is Babiloni Királyságnak nevezte uralmukat (lásd még Lemprierre’s Classical Dictionary, 587.old). Valójában már Nagy Sándor is Babilon nagyságát szerette volna visszaállítani:

"Nagy Sándor úgy adta elő magát a babiloniaknak, mint aki a régi [babiloni] rendet szándékozik visszaállítani, s nem úgy, mint aki egy újat szeretne bevezetni" (Bevan, uo. I.köt. 245.old).

És bár a görög nyelv volt a lingua franca a birodalomban, és sok esetben görög nevet adtak a babiloni isteneknek, de maga a vallás és a társadalom politikai rendszere megmaradt színtisztán babiloninak. Erre egy igen jó példa Antiochus Epifánesznak az Isten templomában felállított "utálatossága", amely közismerten a görögök főistenének, Zeusznak a nevét viselte, de az valójában a helyi szírek Baal Shamayim-ja volt, az ég, illetve a Nap istene! (lásd Moses Hadas, Hellenistic Culture, 25.old) A szeleukidák birodalmának egész területét a babiloni vallás uralta, és visszaállították még a templomi birtokokat is – sok esetben hatalmas területeket – a babiloni papok uralma alá (Ez az jelenség később a katolikus Európában jelent meg újból, az egyházbirtokok formájában! (a szerk.)). Ennek oka egyszerű volt. A lakosok mindannyian a babiloni vallást gyakorolták, s a kormányzat a maga oldalára akarta állítani a vallás papjait, akikre a nép hallgatott. Vagyis nem volt más, mint valláspolitika, de a szeleukidák idejében jól beváltan működött – kivéve talán a késői szeleukida uralkodók idejét, amikorra a papság annyira megerősödött, hogy már ők diktálták a királyi rendeleteket is, és eképp a hatalom vetélytársai lettek. Ez a hatalomért való küzdelem szintén felütötte fejét később Európában a pápaság és a császárok között.

"A szeleukida korszak egy jellemző érdeme Babilon feltámasztása volt, amelynek ősi kultúrája ugyanolyan meghatározójává lett számukra, mint a Ptolemaiosz-ház számára Egyiptom hatása. Az ékirásos irodalom is újraéledt a szeleukidák idejében (a perzsa uralom alatt a művészetek hanyatlásnak indultak); a tudományos csillagászati munkák és kereskedelmi okmányok mellett gyakorivá vált a napi események és az egykori mítoszok megörökítése. Nagyon népszerű volt a vallási rítusokkal és az ómenekkel foglalkozó irodalom, ezeket gyakran másolták és tanulmányozták, és gyakori volt a régi sumér írások másolása, illetve fordítása is .... Az utolsó tábla az i.e. 7. évből származik. Ezen a táblán egy vallási fesztiválról van említés, amelyet a korábbi királyok is támogattak és ünnepeltek. I. Antiochus befejezte a Babilonban lévő Bel templomának Nagy Sándor által megkezdett helyreállítását, amit még Xerxesz rombolt le. I. Antiochus alapította újra Nebo templomát is Borszippában, s neki dedikálta a babiloni történelmet átfogó munkáját Bel isten főpapja Berosszuszból. Szeleukusz uralma alatt Uruk egy papja lemásolta számára – valószínűleg Szeleukusz kérésére – az uruki istenek Szúzában megtalált rituáléit vázoló írást, és újraindították az uruki istenek imádatát. A szeleukidák helyreállították a szintén Urukban lévő Anu templomát, ezt IV. Szeleukusz alatt, i.e. 182-ben. Uruk papjai létrehoztak egy templomi könyvtárat is. (Frank, uo.118,119 old.).

Láthatóan a szeleukidák mélyen a babiloni misztériumok hatása alá kerültek, és uralmuk idején a már jól ismert recept szerint ez a vallás egyben fontos politikai szerepet is betöltött.

 

IV.Rész:
Káldo-babiloniak és káldo-szírek

4.1 Babilon városának letűnése

Szeleukusz először Babilont tette birodalma fővárosává. Babilon újjáélesztésének alkalmából még egy új naptárt is létrehozott, amelynek kezdő évét az i.e. 312. évre tette, arra az időpontra, amikor Babilon városát uralma székhelyéül tette. Ezt a naptárt kellett használni minden hivatalos okmány dátumozásához szerte a birodalomban. Maga a naptár az egykori babiloni luni-szolár naptár elvén működött, s Seleucid naptárnak nevezték. Ennek első évével kezdődött a szeleukida korszak, illetve időszámítás. Ennek a naptárnak a létrehozása fontos volt, mert a figyelmet Szeleukusz személyére fókuszálta, aki új babiloni királyként uralta Nagy Sándor egykori birodalmának középső területeit.

Néhány évvel azután, hogy Szeleukusz Babilont nevezte meg birodalma fővárosaként, elhatározta egy új főváros felépítését, valami negyven mérföldre északabbra a Tigris folyó mentén. A költözés fő oka a természet volt. A régi Babilon egy lassú pusztulási folyamaton ment át, s nagyrészt romokban hevert. Az Eufrátesz folyó medret váltott az idők folyamán, és távolabbra került a várostól, a környező vidék pedig elmocsarasodott. Emellett az egymást követő háborúk annyira megviselték az épületeket, hogy a legtöbb elhanyagoltan vagy romokban hevert.

Szeleukusz elvitte a még felhasználható építőanyagokat Babilonból az új város felépítéséhez, így csak a romok maradtak hátra. A teljes lakosság szintén áttelepült a Tigris-menti városba – amit a Tigrisen fekvő Szeleuciának, vagy új Babilonnak neveztek. Belshazár Babilonja üres maradt, pusztulásnak indult, s hamarosan kígyók, madarak és pusztai állatok menedéke lett (vö. Ézs. 13:21-22).

"Szeleukusz a saját magáról elnevezett várost egy méltóságteljes monumentális öröségként szánta hátrahagyni az utókor számára. A város több előjogot élvezett, mint a Kelet bármelyik más városa, ami szintén késztette a régi Babilon lakosságát, hogy az új városba települjenek át. Babilon így elhanyagolva pusztulásnak indult, ahol csak az üres falak maradtak hátra" (Prideaux, Connexion, 1.köt. 540.old).

Maga a város [Babilon] megszűnt, de lakossága tovább élt. Szeleukusz új fővárosa külsőségeiben görög volt, de belsejét tekintve teljesen babiloni. A város alapterve egy hatalmas sas formájához, a babiloni birodalom jelképéhez hasonlított.

"Bár azok az idők rég elmúltak, amikor a babiloniak uralták Kisázsiát (Mezopotámiát), de maga a babiloni nép és civilizációjuk továbbra is fennmaradt" (Bevan, uo. 250. old. kiemelés hozzáadva).

Az új várost nemcsak a régi Babilon lakosai töltötték fel, hanem sokan költöztek be egész Mezopotámiából, sőt a szíriai, babilóniai, júdeai területekről is (Smith’s Smaller Clasical Dictionary, 476.old). Ez a város lett új Babilon, vagy ahogyan Bevan kifejezi, Babilon egyszerűen "áttelepült egy új földterületre" (uo. 253.old). Annyira közismert tény volt, hogy ezt a várost babiloniak lakták, hogy még Strabo is megemlíti: "a Tigris menti Szeleukusz városának lakóit babiloniaknak nevezték" (Strabo, XVI, 743)

 

4.2 Antiochia

Nem sokkal "új Babilon" felépítése után Szeleukusz felismerte, hogy az idők során a birodalom nyugatabbi területei sokkal fontosabbá váltak politikai szempontokból, mint a mezopotámiai vidékek. E felismerés után a birodalom súlypontját és politikai vezetését nyugatra helyezte át, és ekkor építették fel a szeleukidák új fővárosukat, a híres Antiochiát.

Antiochia így egy rendkívül fontos átmeneti állomása volt a káldok nyugati terjeszkedésének, még távolabbra Mezopotámiától, mélyebben Szíriába. Csakúgy, mint amikor a babiloniak elhagyták az öreg Babilon városát, hogy a Tigris menti Szeleuciába költözzenek, úgy hagyták hátra egész Mezopotámiát is, hogy az új, pezsgő fővárosba, Antiochiába költözzenek, vagy legalábbis annak közelében, szír területen telepedjenek le. Szeleukusz nem csak Antiochiát építette fel, hanem nagyarányú városalapításokba kezdett egész Szíria területén. Nem kevesebb, mint harminc teljesen új várost építtetetett fel a birodalomban, csaknem mindegyiket a stratégiai fontosságú Szíriában. A városokat a birodalom mezopotámiai részéről odahívott telepesekkel töltötte fel, ami sokban hozzájárult Szíria népességrobbanásához és Mezopotámia fokozatos megüresedéséhez. Josephus megemlíti, hogy még a mezopotámiai zsidók közül is nagyon sokan ezekbe a nyugati városokba költöztek ekkor (lásd. Antiquities, XII. 3,1). A zsidók természetesen csak egy elenyésző kisebbség volt úgy Mezopotámiában, mint később Szíriában, és a lakosság döntő többsége elsősorban őshonos babiloni, azaz káld volt mindkét területen. Szíriát annyira a káldok dominálták, hogy Strabo leírása szerint:

"a mezopotámiaiak és a szírek egy homogén népcsoportot alkottak, és így semmi észrevehető különbséget nem lehet felfedezni köztük" (Strabo, I.Könyv. II. fej. 34. parag).

"A mezopotámiai síkságot és Coele-Szíriát olyan rokon népek lakták [különböző káld ágazatok], akik a természet által adott határvonalakra való tekintet nélkül [mint pl. az Eufrátesz], szerteszóródva betelepítették e területeket. Az Eufrátesztől keletre és nyugatra fekvő templomok között zavartalan kapcsolat állt fenn egészen a római időkig" (Cumont, Astrology and Religion Among the Greeks and Romans, 77, 78. old).

Igen, az i.e. első században Mezopotámia és Szíria népessége, úgy a papság, mint az átlag lakosság egy szemita alapetnikumhoz tartozott [az afraxadita ágazatához]!

 

V. Rész
Antiochia — a szeleukidák új Babilonjának fővárosa

Miután Szeleukusz felépítette Antiochiát, oda görög telepeseket is behívott, de a lakosság nagyobbrészt a Mezopotámiából áthelyezkedett szemitákból állt. Antiochia legjelesebb polgárai a babiloni papok lettek.

"Antiochiát a magas görög civilizáció különböző keleti elemekkel, különösen a káld asztrológiával és hitrendszerrel való keveredése jellemezte" (Smith’s Geography, I.köt. 143.old).

Közismert tény, hogy a szeleukidák birodalma lényegében egy káld birodalommá vált. Ez különösen a vallási területen mutatkozott meg – a görögök ugyanis nagyon hamar elhagyták az olymposzi isteneket az ősi babiloni istenekért.

"A szeleukidák odaadó hívei voltak a káldok asztrológiájának, a Commagne királyok és a szír városok nagy része általában a zodiákus jeleit verették pénzérméikre. Ennek a jellegzetes káld csillagjóslásnak a tudománya már jóval a hellenisztikus időszak előtt átitatta Szíria minden területét. A káldeizmusnak így döntő szerepe volt az egyetemes szemita pogányságon belül" (Oriental Religions, 251. old.).

Cumont a szeleukida Antiochia vallását uraló motívumokról a következőket mondja:

"Azt tudjuk, hogy a babiloni tanoknak volt a legmeghatározóbb szerepe a szemita vallások nagy metamorfózisának utolsó stádiumában is. A szeleukida uralkodók Antiochiában legalább olyan hitelt adtak a babiloni klérus tudományainak, mint amilyet azok korábban a perzsa achaemenidáktól is kaptak. Már Szeleukusz Nikátor (az első szeleukida uralkodó) is kikérte a hivatalos csillagjósok [a káldok] tanácsait a Tigris mellett felépülő Szeleucia város megalapításának legkedvezőbb időpontjáról... A szír városok pénzérméin gyakori motívumok voltak a zodiákus egyes jelei, ezzel jelölve meg, hogy az adott város mely zodiákus-jel védelme alatt áll. Ha a (szír) uralkodók és városok is ilyen nagy jelentőséget tulajdonítottak az asztrológia tudományának (a káldok sajátos tudományának), akkor feltehetően a templomaikban még nagyobb szerepet tulajdonítottak annak. Azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy Nagy Sándor idejére a káldok tudományai teljesen átitatták az egész szemita eredetű pogány hitvilágot (Astrology and Religion, 80, 81. old).

Más szóval, Szíria mélyen át volt itatva a káldok tanításaival, vallásaival és hagyományaival. Vallásukban és filozófiájukban ugyan megőrizték a görög kulturális nyelvezetet, de maga a vallás és filozófia lényegében babiloni maradt. Ezeknek a tömegeknek ez volt a vérében, ez volt a saját maradandó kulturális és vallási hagyományuk.

"Babilon intellektuális ereje megmaradt a politikai elbukása után is. Az erőteljes, vallást uraló papi kaszt nem bukott el az ország függetlenségének elvesztésével, túlélte a hódítókat. Az asszírológusok rámutattak arra, hogy az ősi vallás gyakorlata megszakítás nélkül tovább folytatódott a szeleukidák alatt is, és Strabo idejében a káldok még mindig a kozmológia tételeit vitatták a rivális Borszippa-i és Orchoe-i iskolákban. Az erudita klérus felemelkedése elsősorban a szíriai lakosokra volt hatással, hiszen ők származásuk és nyelvük által is szorosan kötődtek a mezopotámiai szemitákhoz" (Cummont, Oriental Religions, 122.old.).

Még a szeleukida birodalom fővárosának Antiochiába helyezése után is, a királyaik nem Antiochia vagy Szíria uralkodóinak nevezték magukat, hanem BABILON KIRÁLYAINAK (lásd. Becan, uo. 1.köt. 255.old). S tették ezt annak bizonyságául, hogy bár a birodalom geográfiai lokációjának súlypontja nyugatabbra tolódott, a babiloni történelmi hagyományok ott is megmaradtak. A szeleukida birodalom tehát alapvetően Babilon folytatódása volt, csak egy felszínes görög vezetés alatt.

Mi történt Mezopotámia lakosaival, és mennyiben érintette az ottani gazdasági helyzetet a főváros Antiochiába való áttelepedése? Mindkét dolog negatív hatást váltott ki Mezopotámiára nézve. A lakosságot részben vonzotta a nyugati területek politikai befolyása és gazdagsága, részben pedig távozásra késztette az, hogy Mezopotámia háborús zónává vált a szeleukidák és a pártusok közt végbemenő viszályok miatt. Így állandó további tömegek követték a már nyugatra, a Földközi-tenger közelébe költözött, régebben elvándorolt káld lakosokat. A kitelepülések és a háborúk miatt tönkrementek a csatornázási rendszerek is, amelyek korábban Mezopotámiát annyira gazdagon termő vidékké tették. A sivatagosodás pedig még a maradék lakosokat is távozásra kényszerítette.

Dr. Cumont aprólékosabban vázolja Mezopotámia pusztulását:

"Hipparchos említést tett annak a területnek a pusztulásáról [Babilon], ahol az általa képviselt tudomány [asztrológia] létrejött. Az i.e. 140-es években a pártusok betörtek és megszállták ezeket a területeket, és bár nem sokkal később VII. Antiochus visszafoglalta tőlük i.e. 130-ban, de újra csak elvesztették, amikor Phraatesz király még egy támadást indított. Ez a több mint negyed százados állandó háborúskodás még tovább pusztította Mezopotámiát. Babilon (a Tigris menti Szeleucia) elesett és felégettek i.e. 125-ben, ami után soha nem nyerte vissza korábbi dicsőségét. Mezopotámiát egy folyamatos, lassú pusztulás emésztette. Ezeknél az okoknál fogva, a káld kultúra és vallás további fejlődését már az ősi földjüktől távolabbi Szíriában, Egyiptomban és a Nyugaton kell követnünk" (Astrology and Religion, 41.old).

A tények azt mutatják, hogy a mezopotámiai babiloniak [káldok] a terület pusztulásával Szíriába telepedtek, némelyek Egyiptomba, és még a messzi Nyugatra [Rómába] is. A káldok nyugatra való áthelyezkedésének első és legfőbb állomása természetesen Szíria volt. Ne feledjük, Szíria a szeleukidák alatt egy gazdag és virágzó birodalom volt, ahol a testvéreik laktak. A szír gazdaság annyira fejlett volt, hogy az i.e. második évszázadban Poszidóniusz ezt írta róla:

"Szíria lakosai a földjük által biztosított bőség miatt nem szűkölködnek semmiben az élethez szükséges javakból" (Athenaeus, V. könyv, 195.old).

A nyugati területek elszívták a mezopotámiai lakosokat. Sokatmondóan, amint Mezopotámia lakossága rohamosan csökkenni kezdett, és az egykor virágzó területek sivataggá váltak, azzal egyidőben Szíria lakossága és gazdasága egyre növekedett. A római korszak idejében nem véletlenül volt Szíria a római birodalom messze legnépesebb területe (Trevor-Roper, The End of Antiquity, Te Listener 616. old), s amikor Mezopotámiát a birodalomhoz csatolták, azt annyira értéktelen területnek tartották, hogy egy emberöltő elteltével visszavonták onnan a légióikat. Hadriánus, aki ezt a területet elfoglalta Rómának, lerombolta a Tigris menti Szeleukusz városát, ami szintén szellemvárossá vált. Az ezt követő néhány nemzedék után kezdődött meg ennek a területnek a máig fennálló elsivatagosodása.

Arra már rámutattunk, hogy az Itáliába került [és ott később polgárokká vált] rabszolgák nagy többsége ezekről a szíriai területekről kerültek oda. Már a késői szeleukida birodalom hanyatlásával megkezdődött a szíriai rabszolgák Itáliába szállítása, ekkor még csak váltságdíjként a békéért. Később, miután Róma háborút viselt ellenük és elfoglalta Szíriát, azzal teljes mértékben megindult az emberkereskedés, és a rabszolgák tömegeit vitték el.

"A rómaiaknak egyre több rabszolgára volt szükségük, mert a csökkenő lakosságú Itáliában nem volt elegendő munkáskéz, és Szíria adta az odakerült rabszolgáknak a legnagyobb hányadát" (Cumont, Oriental Religions, 106.old).

"Azt biztosra tudjuk, hogy a szírek istenasszonyának első imádói ezek a szír rabszolgák voltak a latin világban. Legelőször a (szeleukida) Nagy Antiochussal vívott háborúban került Rómába nagyobb számú hadifogoly erről a területről, akiket nyilvános árveréseken adtak el. A rómaiak ekkor találkoztak és ismerkedtek meg először a chaldaei [káld] néppel, akikkel innentől kezdve maradandóan összefonódott a sorsuk" (uo. 105.old).

Ettől az időtől fogva egyre gyakrabban van említve a chaldaei név, különösen Rómában és környékén. Az első Rómába került káldok tehát ezek a Szíriából elvitt hadifoglyok voltak. Közrejátszott mindebben Szíria első századi túlnépesedése is [a káld nép mindig szapora és nagyszámú nép volt], ugyanakkor Róma a pun háborúk után nagy népességet vesztett el, és szükségük volt feltölteni ezt a kialakult emberhiányt Itáliában és Szicíliában (Szicíliában csaknem kivétel nélkül minden rabszolga szíriai volt).

Ne feledjük, hogy ezek a Rómába hurcolt vagy áttelepedett szírek elsősorban a régi mezopotámiai eredetű káldok leszármazottai voltak, akik sajátosan, mindenhová elvitték és tovább terjesztették ősi káld misztériumaikat.

"Nehéz lenne eltúlozni a szír vallások nyugati meggyökerezésének történelmi fontosságát, hiszen általuk a káldok teológiai nézetei közvetlen hatást gyakoroltak a nyugati civilizáció fejlődésére és továbbalakulására" (Cumont, Oriental Religions, 124.old).

"A káld asztrológia – amelynek a káld szírek továbbra is odaadó gyakorlói voltak – biztosította számukra [Rómában] a tudományos teológiákhoz szükséges elemet" (uo. 199).

Amikor az idő teltével ezekből a keleti származású lakosokból tevődtek ki a kései rómaiak (amint azt az első függelék bemutatja), a babiloni napimádat kultusz és a misztériumoklettek Róma hivatalos vallásaivá.

"Eképp terjesztették el a szírek szerte nyugaton, a távoli Eufrátesz mentén egykor megszületett elképzeléseiket" (uo. 25. old).

Tehát a hazájukból különböző módon elkerült szírek voltak az elsődleges terjesztői az Itáliát és nyugatot elárasztó színtiszta babilonizmusnak! Mindezt annyira sikeresen tették, hogy a harmadik században a már maga is szír temperamentumot megnyilvánító Aurelianus császár a szírek napistenét tette Róma hivatalos istenévé, akit egyben kinyilvánított annak a római népnek a teremtőjeként, amelynek a Cézárok is képviselői voltak.

Ez a napimádat kultusz lett a római pogányság jellemző, végleges formája. I.sz. 274-ben Aurelianus előterjesztette a hivatalos elfogadását, röviddel azután, hogy visszatért szíriai útjáról. A Palmyrában látottak olyan nagy hatással voltak rá, hogy létrehozta a ragyogóan kivitelezett Sol Invictus – a Győzhetetlen Nap – templomát, amelynek papjai (akiket mind Szíriából hozatott oda) nagyobb előjogokat élveztek, mint az ősi Collegium pontificum tagjai. A következő évszázadban a claudiánusi császárok mindannyian a méltóságos nagy csillag (a nap) imádói voltak, amit nemcsak patrónusukként tartottak számon, hanem népük létrehozójaként is.

"A ‘győzhetetlen Nap’ lett az isteni hierarchiájuk legmagasabb pontjára emelve a birodalomnak és annak uralkodóinak védelmezőjeként, ami fölötte áll a többi isteneknek" (Cumont,Astrology and Religion 133.old).

A későbbi római császárok, akik mindannyian keleti származásúak voltak, szintén hangoztatták, hogy a babiloni napisten volt Rómának és népének alkotója! Ezek a kései itáliaiak nagyonis tisztában voltak származásukkal.

A Szíriából jött nép teljesen átalakította a Római birodalom arculatát. Csaknem minden egyes iparos és művész keleti származású volt. A nyugati [latin] lakosok csak a mezőgazdaság és katonaság területein maradtak meg többségben. A szíriaiak, mivel az akkori kor gazdaságilag egyik legfejlettebb területét lakták, kihasználva az előnyös helyzetet, képesek voltak számos olyan ipari és gazdasági terméket előállítani, amire nagy szükség volt Nyugaton. A káldo-szírek természetes örökösei voltak az egykori nagyon híres sziro-főníciai kereskedelmi rendszernek, melynek Tírusban volt a központja. Ekkorra az őseik nyomába lépve ők váltak az európai kereskedelem nagyjaivá, monopolizálva a kereskedelem több ágazatát és a bankokat. A szírek számos kereskedelmi kolóniát hoztak létre szerte a római birodalomban – minden főbb kikötőben jelen voltak a szír kereskedelmi központok (és itt nem az egykori szír rabszolgák utódairól van szó, akik ekkor már Itália és Szicília lakosságának nagyobb felét alkották). A szíró-főníciai kereskedelem befolyását és hatását nehéz lenne eltúlozni, mert nemcsak az akkori római birodalomra voltak hatással, hanem még a középkori történelemre is.

Nézzük csak meg, mit mondanak a történészek azokról a szír kereskedőkről, akik monopolizálták a római világ kereskedelmét. Dr. Cumont remekül összefoglalja:

"A mai időszámításunk kezdetének éveiben a szíriai kereskedők egy nagyszabású kolonizációs mozgásba kezdtek a latin provinciákon belül. Ez a levantei (keleti) népmozgás egy addig ismeretlen lendületet adott a gazdasági fejlődésnek. A latin provinciákban megtelepedett szíriai kolóniák történelmét ma már nagyon jól tudjuk követni, és jól ismertek az első és a hetedik századi idők közötti tevékenységeik. A további ismeretek csak kibővítik a róluk eddig alkotott képet, és új fényben láthatjuk, hogy mennyire fontos szerepük volt Itália gazdasági, szociális és vallási életében."

"A szíriai kereskedők üzleti érzéke és haszonszerző vágya legendás hírű volt. Remekül értettek a kis és nagy üzletek megkötéséhez, s ezt tették mindenhol, ahová eljutottak. Kihasználva ezt a nemzeti adottságot, egymás után alapították meg kolóniáikat végig a Földközi-tenger partjain. Különösen az itáliai partvidékek kikötőiben voltak jelen nagy számban, de behatoltak az európai földrész belső területeire is, követve a kereskedelmi utakat, vagy a nagyobb folyókon hajózva. A Dunán eljutottak Pannóniáig, a Rhone folyón pedig Lyonig. "

Különösen nagy számban voltak Gallia déli részein (Dr. Tarn ismertette, hogy dél-Gallia egyes területeit sokkal nagyobb számban lakták a szírek, mint a görög telepesek, vagy maguk a gallok). Gallia remek üzleti területnek bizonyult számukra, ahol még az északabbi Treves városában is erős kolóniát alapítottak. Még az ötödik század barbár inváziói sem akadályozták meg terjeszkedésüket. A Biblia latin fordítója, Jeromos úgy mutatja be őket, mint fanatikus haszonlesőket, akiknek haszonvágya jóval nagyobb volt, mint a veszélyektől való félelem, miközben keresztül-kasul utaztak a birodalomban az inváziók ideje alatt. Ismereteik miatt sok esetben a beáramló barbárok között is elismerést szereztek. A Merovingok alatt, i.sz. 591 körül Párizsban olyan erős befolyásuk volt, hogy maguk közül választottak püspököt a városban, és ők töltöttek be minden egyházi felelősséget. (itt meg lehet jegyezni, hogy a nyolcadik században néhány pápa a szír kereskedő réteg soraiból lett pápává, sőt egy még az angliai Canterbury érsekévé is, ami rámutat, hogy Angliában is befolyásosak voltak.

Ezek az üzleti kolóniák nagyon pozitív hatással voltak a latin provinciák gazdasági életére, különösen dél-Galliában. A szírek voltak a bankárok, s az így kezükben lévő tőkével monopolizálták az értékes levantei áruk és luxuscikkek importálását. A moralitás és vallás területein sem volt kevesebb befolyásuk: ők voltak a kolostori keresztény irányzat terjesztői (ez a szintén keleti eredetű valláselem határozta meg a középkori Európa kereszténységét legalább kétszáz évig, és szintén ők terjesztették el nyugaton a kereszt használatát mint vallási eszközt. Az első öt évszázadban a keresztények abszolút visszataszítónak tartották a világ Megváltójának kivégzésére felhasznált eszköznek a vallási célokból való alkalmazását. A szírek kezdték el a valós realitást pótolni szándékozó szimbolizmus-rendszer terjesztését is" (Oriental Religions, 107.old).

Dr. Cumont a nyolcadik századig vázolja a keleti nép sikeres kereskedőrétegének történelmét. Ez kár, hiszen a legnagyobb sikereket csak ezután érték el az olyan kereskedelmi városokban, mint Velence, Genova, Pisa, Marseille, valamint Itália és Franciaország bankközpontjaiban, amelyek sokban vezették a középkori európai életet. Ezek a kereskedők méltó követői voltak sziro-főníciai elődeiknek. Ezek a szír szabad kereskedők a káldoknak egy külön kasztját képezték az egykori rabszolgák leszármazottai mellett. Egyes történészek felvetése szerint még a keresztes hadjáratokat sem annyira a vallási buzgalom vezérelte, mint inkább az, hogy ezek a befolyásos kereskedők újra megindíthassák a bőséges haszonnal járó kelet-nyugati kereskedelmet. A keresztes háborúk végével lehetett először érzékelni némi zsidó befolyás megjelenését a szírek mellett ezekben a gazdag kereskedővárosokban.

De mindezzel némileg előre ugrottunk a történelemben, s térjünk vissza ahhoz, hogy miként változtatták meg a szíriai népek (s újból kihangsúlyozva: e kifejezés alatt a káldokat, s azok főníciai és szamaritánus ágazatait értjük) olyan radikálisan a kései Rómát.

Az előző függelékek bemutatták, hogy miként vették át Róma vezetését az elsősorban Szíriából származó keleti népek. Láttuk a történelmi és bibliai bizonyítékokat arra, hogy a szíriai lakosság valójában az oda betelepített babilóniaiakból tevődött ki attól az időtől kezdődően, amikor az asszírok Szamáriába is betelepítették őket. Tény az is, hogy a szeleukidák – új Babilon – uralma alatt a babiloni lakosság még ott lévő főbb elemei is a szeleukida birodalom nyugatabbi (Szíria) területeire vándoroltak, ahogy a birodalom központja oda helyezkedett át. Amikor a szeleukida Szíria összeomlott a Római birodalom támadásai alatt, a babiloniak hatalmas tömegei kerültek Rómába rabszolgákként, akik egy idő után uralni kezdték az ország etnikai arculatát. Bár előfordult némi keveredés [a latinokkal és más rabszolga népességgel], de itt inkább egy teljes népesség lecserélődése történt meg. Mindez határozott történelmi bizonyíték arra, amit a Biblia is kijelent: új Babilon Róma hét hegyén fekszik, és nem csupán szimbolikus értelmezésben.

Amikor Dániel próféta leírja a babiloni állóképet és annak különböző testrészeit az arany fejtől a vas és agyag kitevődéséből álló lábfejekig, ott egy állókép van bemutatva! Babilon volt az arany fej. A perzsák pedig a babiloniak tradícióit tartották fenn és vitték tovább birodalmukban, sőt a fejedelmek Babilon városát nevezték ki a birodalom téli székhelyéül. A perzsák voltak az állókép ezüstből álló mellkasrésze. Nagy Sándor és utódai a bronz testrészt tették ki, és ők szintén Babilonban székeltek, amíg Antiochiába tették a fővárosukat, ott újjászülve Babilont. Amikor Szeleukusz átköltöztette a politikai székhelyet és a babiloni lakosságot Antiochiába, azzal megszűnt Babilon ősi, eredeti helyéhez való kötődése. Dániel innentől az észak királyának nevezi ezt a rendszert (amelynek központja Jeruzsálemtől északra feküdt). Ezekről a szíriai területekről később a babiloniak különböző módon és több hullámban Itáliába települtek át, amivel megkezdődött a vas lábszárak periódusa, s aminek az utolsó időkben megnyilvánul majd a vas és agyag lábfejekkel vázolt rövid időszaka. Mivel az állókép lábai Rómát jelentik, így a babiloni rendszer politikai és vallási székhelye oda került. Dániel egyetlen szoborról írt, ami azt jelenti, hogy a szobor egy bizonyos társadalmat, kultúrát és politikai erőt jelképezett, még akkor is, ha időnként megválltoztatta székhelyét, ahol újjászülte önmagát. Való igaz, hogy a perzsák és görögök idején e két nép egy ideig uralta és befolyásolta ezt a rendszert, de az tökéletesen és véglegesen újjászülte, majd helyreállította önmagát Rómában az eredeti tiszta babiloni káld formára. Láthatóan, gyakorlatilag ugyanaz a káld nemzetség és kultúra határozta meg az állókép valamennyi korszakát, s ezért látott Dániel egyetlen szobrot, nem négyet.

 

VI. Rész
Róma átalakulása a káld tanok és szellemiség hatására

6.1 A misztériumkultuszok Rómába telepedése

Róma új lakosságának döntő többségét olyan közel-keleti származású emberek tették ki, akik nagyon otthonosan érezték magukat a babiloni napimádat kultuszok és misztériumvallások tanaiban. Ilyen tekintetben csaknem teljesen normális folyamatnak mondható az, hogy Rómát ilyen gyorsan és sikeresen meghódította a babilonizmus – vagy ahogy Dr. Frank fogalmazza:

"A misztérium kultuszok csak olyan mértékben dominálhatták a várost [Rómát], Itália egészét és a nyugati provinciákat, amilyen mértékben a várost, Itáliát és a provinciákat az a nép dominálta, amely eleve létrehozta azokat a vallásokat" (Dr. W.W. Frank, American Historical Review, 21, évf. 707. old. (kiemelés hozzáadva)).

Innentől a római filozófiák mindegyike szintén közel-keleti eredetű volt, elsősorban Szíriából! Vegyük csak példaként az egyik legsikeresebb ilyen filozófiai irányzatot, amely csaknem egyetemes elfogadást nyert a római társadalom minden rétegében az első és második századokban – a sztóicizmust.

 

6.2 A sztóikus filozófiai irányzat

A sztóicizmus az egyik legérdekesebb filozófia, amely valaha is létrejött a Közel-Keleten. Ezt a filozófiai iskolát sokan az összes filozófiai irányzat közül a "legkeresztényibb" filozófiaként jellemezték. Számtalan könyv és cikk íródott a sztóicizmus és a kereszténység (különösképpen annak Római Katolikus változata) közötti párhuzamok és hasonlatok bemutatásáról. És valóban, van jónéhány határozott közös vonása a katolicizmusnak és a sztóikus filozófiának. Vizsgáljuk csak meg egyes tanait ennek az irányzatnak.

Először is, a sztóikus filozófia az emberiség egyetemes testvériségét hirdette, de sajátos módon, a nemzeti határok eltörlésével, az emberiség és a népek teljes eggyékeveredésével (vegyes házasságokon keresztül), és egy egész világot átfogó törvényzet kiterjesztésével. A sztóikusok álmaikat egy központi város – az Isten városa – által uralt államon keresztül látták megvalósíthatónak. Amikor a Római birodalom felvirágzott, minden sztóikus filozófus abban a birodalomban látta az ideális álom-állam megvalósításának lehetőségét. Ezen és más okokból kifolyólag e filozófia központja hamarosan Itália lett. Sehol nem állapodott meg olyan mértékben, mint Rómában, hiszen sehol nem fogadták olyan forró odaadással és hirdették olyan vallásos buzgalommal, mint Rómában. A platonizmus jött, majd továbbment, túlzottan távolálló és szkeptikus irányzatnak bizonyult a káldok számára; az arisztotelészi álláspont pedig azért nem vert mély gyökereket, mert tanításai nem voltak eléggé univerzálisak; az epikureusi filozófia volt talán az egyetlen lehetséges riválisa a sztóicizmusnak, ez viszont inkább gyarló és vallásellenes volt, így használhatatlan eszköz a nemes törekvésre: létrehozni az emberiség egyetemes testvériségét. Mindent figyelembe véve, a második és harmadik századi Róma temperamentumának a sztóikus filozófia irányvonala felelt meg a legjobban.

A sztóikusok elismerték a vallás fontos szerepét az életben, sőt, kijelentették, hogy az elengedhetetlen az emberi boldogsághoz. Viszont egyformán elfogadták a számtalan pogány istenek mindegyikét, vagyis toleránsak voltak – a mai New Age mozgalom elveihez hasonlóan – minden vallási irányzat iránt. A későbbi sztóikusok azonban már a filozófia római változatát terjeztették. Ők Rómát tartották az általuk megálmodott univerzális városnak, a birodalmat pedig az elképzelt világállamuknak. Róma sikere éltette a sztóikusokat és a sztóikus eszmék szították Róma sikerét.

Az átlag ember úgy véli, hogy Görögország volt a filozófiák szülőhelye, és ez bizonyos mértékben igaz is – minden fontos filozófiai irányzat a görögöktől eredt, egy jelentős kivétellel, s ez a SZTÓICIZMUS! Hiába sorolják egyesek pontatlanul a sztóicizmust is a görög filozófiák közé, ez egy ízig-vérig káld szülemény.

Dr. Lightfoot, az arisztotelészi filozófia után megjelenő két filozófiai ágazatról, az epikureusi és sztóikus filozófiákról a következőket írja:

"Bár e két utóbbi görög filozófia görög területeken nőtt fel, de amíg az első (epikureusi) kimondottan hellenisztikus eredetű volt, a második (sztóicizmus) a Közel-Keletről származott. A sztóikus filozófia valójában idegen volt a tiszta görögök számára, mint ahogy idegen lett volna a korai latin rómaiak számára is. E népek temperamentuma egyszerűen nem viselte volna el a sztóikus tanokat. Egyetlen tiszta görög nem lett tanítója ennek az irányzatnak, nem véletlenül voltak terjesztői mindannyian keleti származásúak. És mivel a legjelentősebb sztóikus tanítók mind keletről származtak, így a nyelvezetük és szellemiségük inkább többé, mint kevésbé, szintén jellegzetesen keleti volt. Ha tovább megyünk egy lépéssel és felismerjük azt, hogy ezek a keletiek mind szemiták voltak, Babilonból, Főniciából, Palesztínából, akkor még határozottabb képet kapunk a sztóikus gondolatok valós eredetéről" (uo. 299.old.).

Tehát egyetlen sztóikus tanító sem volt igazán színgörög származású – ez a tanítás ugyanis túlontúl keleti volt a latinokkal egyébként közeli rokonságban álló görögök számára. A késői [már nem latin eredetű] rómaiak viszont, rendkívül gyorsan befogadva, nemzeti filozófiájukká tették.

"Figyelemre méltó, hogy a sztóicizmus mennyire idegen volt a görög nemzeti temperamentum számára, s így nagy sikereit nem is a görögök közt aratta ... A rómaiak között azonban annál inkább befogadást nyert, és ott érte el a legnagyobb hatását. Itt újból ki kell hangsúlyozni azt, hogy tanítóik java része keleti származású volt. Az egyik legsikeresebb sztóikus misszionárius Posidonius – aki számos híres rómainak volt közeli barátja – például a szíriai Apameából származott" (uo. 310.old.).

A Római birodalom hatalmának csúcspontján a sztóicizmus az epikureanizmussal és platonizmussal vetélkedett a római intellektuális elit megnyeréséért. Odaadó híve volt például a neves Marcus Aurelius. A birodalom hanyatlásával járó káoszban a sztóicizmus felitatódott a nagy tömegeket megigéző keleti misztériumok tanaiban, de bizonyos, jól felismerhető elemei máig fennmaradtak a kereszténység köntösébe burkolózott misztérium-tanok között.

 

6.3 A sztóicizmus babiloni eredete

A filozófiát általában a görögök jellemzőjeként ismerjük, de az igazság az, hogy ha arra került a sor, a káldokon nem lehet túltenni a filozófia területén! Amikor a hellenizmus idejében a vallásokat háttérbe szorították a filozófiák tanulmányozásai, és a társadalom vezető rétegei feladták korábbi vallási nézeteiket, a káldok is beléptek a mezőnybe, létrehozva saját filozófiájukat. Egy olyan különleges filozófiát, amelyben bár megtartották isteneiket, de tanaikat annyira intellektuális módon tálalták, hogy vonzóvá váljon az értelmiség számára is. Ilyen körülmények között születtek meg a sztóicizmus eszméi, ami egy vallás által befolyásolt, de szekuláris filozófiának is nevezhető.

A sztóicizmus tökéletesen összeegyeztethető volt az égitestek mozgásán alapuló káld determinizmussal. Már csak ezért is volt képes akkora tömegeket megnyerni, nemcsak Szíriában, hanem Mezopotámiában is. Dr. Cumont kutatásának eredményei ebben is sokat segítenek:

"Elég annyit megemlíteni ezzel [a filozófia sikeres terjedésével] kapcsolatban, hogy a sztóicizmus egyik nagy mestere, az Athénban élő Tarsusi Zénó utódja Babiloni Diogenész lett, és egy másik kiváló sztóikus, Archidemus pedig már magában Babilon városában alapította meg a filozófia egyik híres iskoláját" (Cumont, Astrology in Greece & Rome, 70.old).

"A Szeleukida birodalomban a káldeizmus mellett természetesen a hellenizmus is nagy teret nyert: a régi bevett hagyományok mellett a sztóicizmus tanai uralták a keleti emberek elméjét. Tudományos körökben gyakran említett érdekesség az, hogy a sztóicizmus tanítói csaknem kivétel nélkül keletiek voltak. A legnagyobb tanítóik pedig mindannyian Szíriából származtak. Így bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a sztóicizmus egy sajátos, szemita filozófia" (uo. 81-82.old).

És valóban így van. A sztóicizmus a babiloni káldok válasza volt a görög filozófiák térnyerésére. A sztóicizmus a keleti szellemiségűek megnyeréséért lett létrehozva, egy rájuk szabott eszmeként, amely képes életben tartani a káldeizmust egy olyan a korban és világban is, amelyben a görög szekuláris filozófia látszólag kiszorította és átvette a vallás szerepét. Azt mondhatjuk tehát, hogy a sztóicizmus a káldeizmus fennmaradását, sőt, annak az intellektuális körökbe való elültetésének célját szolgálta – tette mindezt olyan nagy sikerrel, hogy az egész római világ csaknem egyetemesen meghajolt előtte.

A káldeizmus másik fontos ágáról, a babiloni asztrológiai és misztérium-hitrendszer fennmaradásáról Dr. Cumont így szól:

"Ez az égitestek mozgására épített teológia elképesztően életképesnek bizonyult. Alapjait még a korai káldok ősi asztrológiai vallása vetette le, némileg átformálódott a hellenisztikus korszakban az akkori csillágászati felfedezések és sztóikus gondolatok kettős hatása alatt, majd a háttérből előlépve, a panteisztikus napimádat-kultuszként a római birodalom hivatalos vallásaként jelent meg" (uo. 99.old).

Az ősi babiloni tanok, eszmék és valláselemek váltak Róma hivatalos vallásává, és ennek a folyamatnak a felgyorsulását talán a sztóicista filozófia segítette legjobban elő. Nagy előnyére vált, hogy ez a filozófia nem gúnyolta ki az isteneket, hanem nélkülözhetetlennek és szükségesnek tartották azokat az eszméik érdekében. A sztóicizmust bizonyos értelemben a babiloni pogányság megmentőjeként nevezhetjük, mivel átmentette azt a szekuláris világ értelmiségi osztályába.

"A káldok elsőként szülték meg az elgondolást, miszerint az univerzumot a szükség vezérli. Ez volt a sztóicizmus egyik alapelmélete is" (uo. 153.old).

"Határozott rokoni kapcsolatot láthatunk a sztóicizmus és a káld tanok között" (uo. 69.old).

The Cambridge Ancient History szintén kihangsúlyozza a sztóicizmus és babilonizmus szoros kapcsolatát:

"Már az annyira korai időktől kezdődően, mint a Szeleukidák, a Citriumi Zénó és olyan jelesebb tanítványai, mint a Babiloni Diogenesz és Tarsusi Antipater mindannyian keletiek voltak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a sztóicizmus alapjában véve egy szemita filozófia volt, és nem csak a terjesztőit illetően, hanem maguknak a tanokat illetően is. A panteizmus, amely szembeszáll a természet elemeivel, és az asztrológia fatalizmusának elfogadása vegyül az Istennek a földi dolgokba aktívan történő beavatkozásába vetett hittel. Ez a sziro-babiloni templomok tanításaiban is megmaradt. A későbbi idők során a szírek voltak a legtöbben azok között a tanítók között, akik beavatták a rómaiakat a különböző iskolák tanaiba" (Cambridge AncientHistory, XI.köt. 641.old).

Az tehát nyilvánvaló, hogy a sztóicizmus egy babiloni filozófia. Tanait és tételeit tárt karokkal fogadták Itáliában. Vajon miért? A válasz magától értetődő. Ahogy az új rómaiak magukkal hozták vallásaikat – amit ősidők óta gyakoroltak, s amivel tökéletesen azonosultak –, úgy a filozófiai érzelmeik is sajátosak és rájuk jellemzőek voltak. A sztóicizmus nem volt képes megnyerni a szekuláris görögöket, az ősi latin rómaiak pedig egyenesen kinevették volna ezeket, de az új rómaiak befogadták, mert magukra ismertek benne. A sztóicizmus ezért indult igazán fejlődésnek csak az Itáliába kerülése után.

Habár a sztóicizmus keletről származik, de gyakorlati sikereit már a nyugatra (Itáliába) való áttelepedésével érte el, és  nyert végső, szisztematikusan kifejlesztett formát is. A katolikus egyház tanai sok tekintetben erre a filozófiára épültek és fejlődtek tovább. A sztóicizmus egyes tanai pedig minden változtatás nélkül, közvetlenül kerültek be a katolicizmusba, a katolikus egyház pedig milliók számára szinonima a keresztény egyházzal.

Híres római sztóikus volt a maga is szemita származású Seneca. A katolikusok rá máig is úgy utalnak, mint "a mi Senecánk", elismerően szólnak munkáiról, annak ellenére, hogy meggyőződéses pogány volt. De a legtöbb híres római ebből a korszakból mind sztóikus volt:

"Seneca, Epictetus, Marcus Aurelius és Plutarchos nem is beszélhettek másként, mint ahogyan tették, mert a sztóikusok filantrópiai eszméi annyira természetük szerves részévé vált" (Historian’s History, 6.köt. 311. old).

Ily módon lett a sztóicizmus a keleti származású római nép filozófiája. Hogy ez a teljesen idegen filozófia ilyen egyetemes befogadást nyert, önmagában is bizonyíték arra, hogy befogadói nem voltak azonosak a régi Róma népességével, ugyanakkor közvetett bizonyítékul szolgál arra, hogy ezek az új rómaiak babiloni származásúak voltak, s ezért fogadták el olyan készséggel ezt a babiloni eredetű filozófiát.

A különböző történelmi források tele vannak a Róma elkeletiesedésével foglalkozó anyagokkal, így nem is részletezzük ezt tovább – a tények magukért beszélnek. Az első fejezet rámutatott arra, hogy egy valóságos népcsere ment végbe a köztársasági és a későbbi, birodalmi Róma feltűnése között. Ez a népességcsere ad magyarázatot arra a hatalmas változásra, ami érzékelhetően végbement a kormányzat, vallás és kultúra területein – röviden: a római civilizáción belül. Az új, keleti származású lakosság teljesen átalakította a társadalmat, még ha ez időbe is került.

Végül tekintsük át a Római birodalomban történt változásokat a Severusoktól, vagyis i.sz. 193-tól Konstantin császár uralmáig eltelt időszakban, ami lényegében lezárta ezt az átalakulást.

Ekkorra az elkeletiesedés már nagyrészt megtörtént: a császárokat a szó szoros értelmében istenítették, csakúgy, amint az egykor Babilonban is nagy divat volt (ez ismeretlen eljárás volt Rómában Augustus idejéig); a káldok [csillagjósok] voltak a császárok tanácsadói, és a keleti vallások mélyen átitatták azt a nagyrészt ugyancsak keleti származású lakosságot, akik valójában létrehozták azt. De mégis a Severusok idejétől mondható igazán Róma elkeletiesedésének beteljesedése. Hogy miért?

Septimus Severus volt az első nem római származású császár, aki főníciai volt Észak-Afrikából. Ő viszont annyira főníciai volt, hogy még latinul is iskolában kellett megtanulnia. Amikor húga meglátogatta Rómában, szégyellte annak erős főníciai akcentusát, s nem engedte őt a nyilvánosság előtt beszélni. Ennek ellenére roppant büszke volt főníciai eredetére. Miután császár lett, mindent megtett annak érdekében, hogy kinyilvánítsa egyéniségét és függetlenségét a római intézményektől, s ennek legmegfelelőbb módját a keleti szokások népszerűsítésében látta. Feleséget Szíriából vett magának, Emesa város főpapjának – a babiloni napisten papjának – lányát, akinek neve Júlia Domna – a nap hercegasszonya volt. Mi célja volt ennek a házasságnak? Egyszerűen az, hogy a sziro-főníciai hierarchia vére a Római birodalom vezetésébe ékelődjön.

"Júlia Domna elvételének abban állt a jelentősége, hogy ezzel a szoros kötődéssel Septimus biztosíthatta saját etnikumának feltétlen támogatását, így uralmának megszilárdítását. Róma egykor legyőzte Karthágót és elfoglalta Szíriát, most pedig Karthágó és Szíria ezen szövetsége dominálta Rómát" (Perowne, Caeasars and Saints (Cézárok és szentek) 51. old).

"Ez a házasság nagyon kedvezően hatott a káldeizmus széleskörű elterjedésére Rómában – ezzel teljesen kitárultak a kapuk. Valójában Serverust a káld tanácsadói győzték meg a Júliával kötendő házasság előnyeiről – mondván, ezáltal hatalmas dolgok beteljesedései várnak rá és nemzetiségére" (Historians’ History 6.köt. 388.old.).

Severust két fia követte a trónon, akik először egyszerre uralkodtak, majd felváltva. A trón utánuk két unoka kezébe került. A sziro-főníciaiak így dominálták a Római birodalmat i.sz. 193 és i.sz. 235 között, aminek hatása kiterjedt a kereszténység akkori irányvonalának alakulására is.

Septimus Severus két fia szintén apjuk politikáját folytatta, de a terjedelem miatt csak unokájának, Elagabalus császárnak (i.sz. 218-222) az uralmára térünk ki. Ez a fiatalember odaadó papja volt a nap istenének, szíriai szülőföldjén. Gibbons bemutatásában:

"[Elagabalust] a Nap főpapjának tiszteletreméltó szolgálatára szentelték fel; s ez a szent hivatás sokban elősegítette ezt a fiatal szíriai fiút abban, hogy a birodalom fölé kerüljön" (Gibbons,Decline and Fall, 6. fej.).

Igen, őt már ez a papi hivatás segítette elő a trónra kerülésben. Gibbons folytatja, hogy miként:

"A katonák, akik tömegesen látogatták a Nap templomát, örömmel és ámulattal csodálták a ragyogó öltözetű fiatal pontifexet, akiben az általuk annyira szeretett Caracalla (aki nem sokkal ezelőtt uralkodott) arcvonásait vélték felismerni. Mivel ennyira közkedvelt volt, a keleti hadsereg kikiáltotta császárnak, s nem sokkal ezután törvényesen is ő került a birodalom trónjára. Így először Róma történelmében egy főpap lett a birodalom uralkodója. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt Rómára [Elagabalus] felemelkedése – az egész birodalomban addig nem látott vallási reformokat hozott életre".

Ekkor már az egész római kormányzat eredeti keleti formára működött. Az emberek a hosszú, sziro-főníciai ruházatot kezdték viselni, a császár öltözete pedig egyre inkább a babiloni vallási vezetők ruházatára hasonlított. Erre Gibbon is rámutat:

"Amikor megfestették, akkor a médek és főníciaiak (káldok) divatját követve aranyozott, selyemből készült papi ruhát viselt, fejét nagy tiara borította, amit felbecsülhetetlen értékű ékkövekkel kirakott karkötők és láncok egészítettek ki."

Ez a császár – egyben főpap– pontosan úgy öltözködött, mint a mai pápák – a fején tiara, pazar, lobogó ruhák, drága ékszerek, s kézi hintón szállították mindenhová. Saját szíriai papjait Róma hivatalos papságává tette (Historian’s History 6.köt. 398.old). És ami talán a legérdekesebb, megparancsolta, hogy alattvalói Szardonapolisz-nak (Asshúrbanipál) címezzék, mert az általa uralt Római birodalom az az Asszíro-babiloni birodalom újjászületése*" (uo. 378.old). Emiatt az öntelten kisajátított cím miatt "az asszír" becenevet kapta (uo. 398.old). Mindezek a részletek fontosak, mert egyre mélyítik, illetve felelevenítik a római pap-császárok és keleti, káld őseik között fennálló kapcsolatot.

*Megjegyzés: Ez a szoros Asszír-Babilon kapcsolat nem véletlen, hiszen az írás elején rámutattunk, hogy a majdani világi birodalom is e két nemzet szövetségének és vezetésének az eredménye lesz. Asszíria katonailag, míg a káldo-Babilon ideológiailag dominálja majd a negyedik fenevad birodalmát egészen a végidőkig. Emellett "az asszír" megnevezést viseli a végidők fenevad-birodalmának vezetője, az antikrisztus is (vö. Mik. 5:5-6), így e titulus kisajátításának annál jóval nagyobb a jelentősége, mint hogy egy császár nagyképű önmagasztalásának tudjuk be (a szerk.).

A következő uralkodó Elagabalus unokaöccse, Alexander Severus volt. A vallás tekintetében ő már nem volt annyira fanatikus, mint elődje, de még ő is viselte ‘a nap istenének főpapja’ címet. Alexander helyre próbálta állítani a birodalomban végbement belső szakadásokat, amelyeket Elagabalus szigorú valláspolitikája eredményezett, és bár sokat enyhített elődjének rendeletein, azért a napimádat kultusz lényegesebb elemeit megtartotta. A hagyományok szerint annyira békíteni szándékozta a birodalmában vetélkedő vallásokat, hogy magánkápolnájában ott voltak Jupiter, Szolón, Platón, Ábrahám és Krisztus állóképei. Ő volt az első császár, aki szinkretizálni próbálta az uralma alatt álló népek vallásait, bár ezt a célját nem sikerült elérnie.

A szíriai és főníciai származású császárok uralmára vonatkozóan a Historian’s History-ban az alábbiak olvashatók:

"A szír császárok politikai viselkedésére – mivel nem római eredetűek voltak, így mentesek voltak a római előítéletektől – egy bizonyos nyitott elméjűség volt jellemző, ami elképzelhetetlen lett volna a második században élt nagy császárok idejében, akik mind szélsősegesen konzervatívok voltak. Ezek az uralkodók szélesre tárták Róma kapuit. A szíriai császárok a vallás területén egy olyan szabadelvűséget engedtek meg, ami ismeretlen volt azelőtt. Az olyan szíriai asszonyok, mint Emesza, Júlia Domna, Júlia Maesza, Júlia Mamaea, Júlia Szoaemiasz, (a császárok feleségei vagy anyjai) mind szépek, intelligensek és utópisztikusan vállalkozó szelleműek voltak, kötetlenül a római hagyományok szigorától. Tenni merték azt, amit egyetlen római nő nem tett meg előttük; beléptek a szenátusba, részt vettek a vitákban, és sok esetben gyakorlatilag irányították a birodalmat, Szemiramisz es Nitokrisz hasonmásaiként" (Historian’s History6. köt. 404. old).

A szíriai uralkodók után a további császárok, végig Konstantinig, mindannyian katonákból váltak császárokká, akik közül egy sem volt latin származású, sőt, egyetlenegy sem voltitáliai.

A keleti vallások teljes mértékű elterjedésével a római világ a feje tetejére állt, s nap mint nap tovább keletiesedett. A változások Diocletianussal, Konstantin elődjével zárultak le véglegesen. A The Historian’s History szerint:

"Diocletianus véglegesé tette a keleti formájú kormányzatot. Addig a császárok viseletében csak halványan voltak láthatók a keleti jellegzetességek, de Diocletianus alatt ez örökre megváltozott. Diocletianus viselte először a közismerten keleti eredetű fehér fejpántot, és ezentúl ez lett az uralkodók sajátos viselete a korábbi bíborszínű ruházat helyett. Diocletianus és közvetlen utódja (Konstantin) vezette be a keleti királyi viseletek további díszleteit." (uo. 6. köt. 404. old).

Konstantin idejére az uralmi elit teljes egészében annyira elkeletiesedett, hogy az már ténylegesen egy nyugaton elhelyezkedő keleti monarchia volt. Említésre méltó Dr. Shotwell (Columbia University) megjegyzése a diocletianusi és konstantini Rómáról:

"A görög nyelv univerzálisnak mondható elterjedése szabad utat adott a keleti filozófiák Rómába áramlásának, és pantheonjukba fogadták a világ csaknem minden ismert istenét. Róma gondolkodását a hellenizált kelet határozta meg (elsősorban Szíria, és kisebb mértékben Egyiptom). Bár Róma uralma alá hajtotta az ókori világot, végül maga is rabságba esett, hiszen kormányzata és a társadalom egésze csak nevében maradt meg rómainak. A birodalom közigazgatása – az egyébként babiloni eredetű – perzsa abszolutizmus pontos mása volt, és az egész társadalmat egy teljesen elkeletiesedő tendencia jellemezte" (uo. 7. köt. 13,14. old.).

Konstantin császárral befejeződöttnek mondható a Római birodalom karakterisztikájának az ősi babiloni mintára való átalakulása. Bár a népesség döntő többségét ekkor már egyébként is régóta a káldok tették ki, Konstantin uralkodásának idejétől számítva azonban a káldok ősi babiloni misztériumvallása, sztóikus irányzatú filozófiája és politikai, kormányzati rendszere hivatalosan és véglegesen is áthelyeződött Rómába! Így Róma nem csupán szimbolikusan nevezhető új, illetve Nagy-Babilonnak, hanem a szó legszorosabb értelmében is! Miután a kereszténység egy formáját – azt, amelyet Simon Mágus, a maga is babiloni származású pap terjesztett Rómában – a birodalom hivatalos vallásává tették, azzal egy olyan ősi, az egyház és állam szövetsége által vezetett birodalmi rendszert hoztak új életre, ami azóta is meghatározza a világot, különösen a nyugati civilizációt. A negyedik, Rómával azonos fenevad uralja az emberi történelmet Krisztus országlásának eljöveteléig.

 

Utószó

A világtörténelem a fenti okok miatt lett ún. "eurocentrikus", és marad is annak addig, amíg ez a sátáni rendszer megdől Krisztus visszajövetelével. Addig azonban még tovább fog erősödni, tovább fogja növelni befolyását, aminek csúcspontja még előttünk áll, egy minden eddigit meghaladó, a mélységből feljövő, utoljára újraéledő babiloni szuperállam formájában. Ez az elkövetkező néhány évben korlátlan uralmat nyerő rendszer a teljes pusztulás szélére fogja sodorni a világot és az emberiséget. Bár ez a kúltúrkör magát a Biblia Istenének és hitének követőjeként vallja, valójában az Isten által levetett rendszer és törvényzet legádázabb ellensége és üldözője. Isten nem hagyja a világot teljes sötétségben, kis nyája, az egyház által világosságot biztosít azok számára, akik befogadják, s akiknek hatalom adatott, hogy Isten gyermekei legyenek (Ján. 1:12-13). Ők az isteni uralom és a Szentírás igéinek képviselői, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus Krisztus hitét és tanúbizonyságát (Jel. 12:17; 14:12). Mivel Sátán nem képes elhitetni őket a csaló és hamis vallásával, ezért üldöztetésükre használja fel ezt az általa létrehozott babiloni, a politika és a vallás párosításából álló rendszert. Ezért a két rendszert képviselő felek közötti konfliktus elkerülhetetlen.