CoG

A kánaánita tüske Izrael testében - II. Rész

 Baál és a halál kultusza Kánaántól napjainkig

Letölthetõ Word dokumentum

Letölthetõ PDF dokumentum

Az írás első részében bemutattuk, hogy hogyan és milyen okoknál fogva élték túl a megátalkodottan gonosz kánaániták az ellenük elrendelt népirtást és miként váltak istenükkel, Baállal az Istentől kapott mandátumát be nem teljesítő Izrael maradandó kísértőivé. Rámutattunk arra is, hogy a kánaánita népek túlélői szerteszóródtak a világban és hosszú időszakon át el voltak, mint a befőtt”, jól konzerválva őseik rettenetes hagyományait távol a keresztény kultúrkör határaitól. Majd eljött a felfedezések kora és a születésjogi áldásaikat felvevő izraeliták számos olyan területet vettek birtokba, amelyeknek az őslakosait” a kánaánita diaszpóra tette ki - és mint azt Isten előre jelezte - folytatódott az eredeti konfliktus. A kánaánita valláselemek ismételten teret nyertek, majd átitatták úgy az izraelita népek, mint a nyugati „kereszténység” kultúrájának az egészét, így szó szerint a szemünk előtt ismétlődik meg Izrael házának a Baál kultuszok általi szellemi megrontása. A már a névleges, vagy felszínes keresztény gyökereitől is elvágott átlagos nyugati polgár fel sem fogja, hogy a társadalmaik szerves részét képzik a Baál kultuszhoz szorosan kötődő ünnepek, trendek, hagyományok, szenvedélyek, sőt, szabadidős tevékenységek. Ennek az írásnak a célja feltárni mindazokat a Baál imádathoz fűződő kultuszelemeket, amelyek tiltottak Isten népe számára (5Móz. 12:4), hogy ne tartozzunk azok közé, akik a balga tudatlanságuk miatt pusztulnak el (vö. Hós. 4:6). Az ókori kánaániták, és a szokásaikat átvevő izraeliták ezek miatt kerültek ítélet alá, s ezek ítéletet vonnak maguk után a jelen korban is.


Isten Egyházának Gyülekezetei

Church of God

 Copyright © 2018, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


 

Az azték halottkultusz kánaánita eredete

Az azték birodalom történelme és a nép vallási kultuszai viszonylag ismertek, viszont magának a népnek és a szokásaiknak az eredete már annál kevésbé. A kutatók az aztékokat az ún. natchez kultúrkörhöz tartozó népek egyikeként tartják számon. Az antropológusok pedig megegyeznek abban, hogy a korai natchez nép az ún. Mississippi kultúrához tartozó Talega” halom épí kultúra részét képezte, aminek születését i.sz. 700 körülire teszik a szakértők. Ez a civilizáció azonban maga is egy jóval korábbinak (i.e. 1000 - i.e. 200), az Adena-Hopewell halom építő kultúrkörnek volt a terméke. A szóban forgó indián” halom építők a Józsué által elűzött kánaániták északnyugat Afrikában megtelepedett elemeinek a leszármazottai voltak. A kánaánita diszpóra egyes hullámai eljutottak az amerikai kontinensre, ahol először kolóniákat, majd pedig teljes kultúrákat hoztak létre. A halom építés egy jellegzetes kánaánita szokás volt, amelyek rituális, vallási célból megépített magaslatok voltak, s ezeket a Szentírás is említi. A natchezek abszolút uralkodója a Nagy Nap” titulust viselte, aki vaskézzel kormányozta a különböző társadalmi osztályokba tagolt népét. A felső osztály a kisebb napok”-ból, a nemesekből állt, őket követte a tisztviselők rétege, majd a földművesek és a munkások, akiket a büdösök” titulussal illettek. Hatalmas halmokat és piramisokat építettek, amik a templomaik alapzatát képezték. A magasabb társadalmi státusz elérésének érdekében gyakran adtak emberi áldozatokat. A kutatók szerint, Ők képezték a leginkább abszolutisztikusan kormányzott törzsi társadalmat Mexikótól északra“.

Ez a halom épí kultúra egész pontosan az észak-afrikai berber kultúra egy leágazása volt, ami az idők teltével egy sajátosabb amerikai indián arculatot alakított ki, de a lényegét mindvégig megtartva: 

A Mississippi kultúra a berber és mezoamerikai hatásokat tükröző native-amerikai kultúra volt. Tagjai fanatikus hódolói voltak a halálnak [a halottkultusznak], amint azt a művészetük is bizonyítja a koponyákkal, könnyező szemekkel, csontokkal és a pusztítás egyéb jelképeivel. Az antropológusok csak úgy utalnak erre, mint a „déli kultusz”, a „halálkultusz”, vagy a „dögkeselyű kultusz”.The Berber Project, 25. o.

A déli halottkultusznak számos indián törzs hódolt, bár néhány indián népelem a fekete teknős” kultuszaként nevezte meg. Ma már egyre több ismeretünk van erről a különös világról. Amint láttuk, ez egy szigorú kasztrendszer volt, amelynek csúcsát a papok és nemesek alkották, alattuk a köznéppel, vagyis a bűzösökkel. Templomaikat hatalmas halmokra építették fel, ahogy később a mexikói piramisokat is.”  (Carl Waldman, Atlas of the North American Indian, NY: Facts on File Publications, 1985, 21. o.).

Fénykorában, az i.sz. 1250-es éveket megelőzően a ‘fekete teknős civilizáció’ egy iszonyatosan nagy központosított birodalmat alkotott, ami annyira túlnőtte magát, hogy egy ember képtelen volt uralni. A Római Birodalomhoz hasonlóan szétesett, és kis királyságokra bomlott, amelyeket már sokkal könnyebb volt kormányozni.” ("Oral Literature and Archaeology," The Wisconsin Archaeologist, 1993, p. 101ff).

A Mississippi kultúra keselyű kultuszát követő népek - köztük a natchez és muskogi nyelveket beszélő indiánok – dominálták a mai USA délnyugati területeinek nagy részét, akiknek kisebb elemeik egészen a 18. századig fennmaradtak a térségben. Amennyiben ezek az ekkor már több eltérő nyelvet beszélő népek valóban az eredeti Adena-Hopewell halom építő kultúra utódnépeit alkották, akkor a natches és muskogi nyelvekben nyomát kell találni az eredeti Adena-Hopewell kultúra nyelvi hatásának. Nem meglepő, hogy ez a kapcsolat valóban fel is lelhető! A korai halom építők által beszélt berber dialektus ugyanis lexikális kapcsolatban áll a keselyű kultuszt követő népek nyelveivel, ahogy az USA délnyugati államaiban beszélt hokan nyelvekkel is. A korai Mississippi Kultúra szimbólumai és piktográfiái nagyon hasonlítanak az ókori kánaánita, hettita szimbólumokra.

Az aztékok ugyancsak ezen népeknek volt egy nagyobb eleme, amely egy több évszázadon át tartó, hosszú vándorút után állapodott meg a Mexikó völgyben i.sz. 1200 körül. Az aztékok kulturális öröksége így kánaánita, berber, Adena-Hopewell, keselyűkultusz eredetű volt, s mint ilyen, egy velejéig bálványimádó társadalmat alkottak. Az aztékok több mint ezer bálványistent tartottak számon és imádtak, de ez az ősi Baál kultuszból fakadó vallás teljesen amorális volt. Ez azt jelenti, hogy nem az egyéni karakter, illetve a közösség erkölcsi nívójának a fejlesztése volt a célja és még csak nem is az igazságosság iránti vágy. Esetükben a vallás kizárólagos célja az volt, hogy kielégítse az istenek igényeinek, olthatatlan vérszomját, annak fejében, hogy ez által azok kegyeiben részesülhessenek különösen az időjárást, illetve a bőséges termést illetően. Annak nem tudni a pontos okát, hogy miért vált egyre fanatikusabbá az azték társadalom, de tény, hogy az emberáldozatok száma fokozatosan növekedett. A History Today magazin egy 2011-ben megjelent cikkében Tim Stanley a következőket írta:  

„Az azték kultúra megszállottja volt a halálnak, a halottkultusznak, és azt vélték, hogy az emberáltozatokkal lehet elérni a legfelsőbb karmikus harmóniát. A tenochtitlani piramis 1487-ben történő felavatásakor négy nap alatt 84000 embert mészároltak le áldozatként. Az önfeláltozás ugyancsak gyakori volt, aminek alkalmával az egyének átszegezték saját füleiket, nyelveiket és nemiszerveikat a templom [vérrel való] táplálásának céljából. Mindezek fényében, nem csoda, hogy Mexikóban már a spanyolok érkezése előtt kialakult egy demográfiai krízis.”

A közép-amerikai indiánok eredetének a kérdése meg lett fejtve: A kultúrájuk az északnyugat-afrikai, kánaánita eredetű berber kultúrában gyökerezett. Az izraelita honfoglalók által a Szentföldről elűzött kánaániták kolóniák teljes hálózatát hozták létre a nyugat-mediterráni partvidékeken, s nem csak az afrikai kontinens északi peremén, de Máltán, Szardínián, Szicíliában, sőt Európa belsejében is. Ezek a kánaániták továbbra is az őseik Baáljának áldoztak, nagyon gyakran gyermekeket, akiket egy a Baált megjelenítő bronz bikaalak tüzes gyomrába vetettek. Az ókori görög történész, Diodorus Siculus ekként örökítette meg a szicíliai kánaánita gyermekáldozatok bevett rítusát:

A városukban volt egy Kronosz [Baál görög megfelelője] képére felállított bronz alak, kinyújtott kezekkel és tenyerekkel, amelyek lefelé íveltek, így minden gyermek, akit ráhelyeztek az alágördült a tátongó tüzes gödörbe.” - Dioedorus Siculus, Bibliotheca Historica. 20.14.

A gyermek halálsikolyát dobok, kürtök és sípok hangos hangjával fojtották el. Plutarch római történész pedig a [kánaánita] karthágóiak gyakorlatait jegyezte le:

[A szülők] tudatosan és teljes meggyőződéssel maguk adták saját gyermekeiket áldozatul és azok pedig, akiknek nem volt gyermekük, gyakran a szegények kicsinyeit vásárolták meg, és úgy metszették el a torkukat, mint megannyi báránynak, vagy zsenge madárnak.” - Lucius Mestrius Plutarchus, De Superstitione. 171. o.

A szoboralak némileg módosult az idők folyamán és az adott kor technológiai fejlesztéseit is igénybe vették fokozva az élményt”. A modernizált” bronz Baál kinyújtott karjait egy súlyok és fogaskerekek által működtetett billenthető szerkezetté tették, amelyek így egy karhúzásra vetették a gyermeket a szobron tátongó résen keresztül a bálvány izzó gyomrába.

A Római Köztársaság akkoriban még viszonylag erkölcsös népessége elhűlve tekintett a rivális hatalom, Karthágó vallási gyakorlataira. Noha a rómaiaknál ősidők óta dívott Szaturnusz kultusza - ami a kánaánita Baál megfelelője volt -, de esetükben az emberáldozatokat inkább ajándékokkal váltották fel (a későbbi idők gladiátorjátékai viszont már náluk is egy bizonyos emberáldozati szerepet töltöttek be). A karthágói háborúkat Róma nem csak birodalmi törekvésből, de erkölcsi okokra, azon belül is éppen a gyermekáldozatokra hivatkozva vívta meg. Amikor a rómaiak már Karthágó kapujában voltak, a karthágóiak négyszáz gyermeket áldoztak fel istenüknek, Baál Hammon-nak a célból, hogy képesek legyenek elhárítani a támadást. Karthágó azonban menthetetlenül elpusztult, amit sokan a kánaániták ismételt ítéleteként tartanak számon. A Pax Romana idején számos kegyetlen kora-ókori vallásgyakorlat vagy megszűnt, vagy pedig átalakult és messze mérsékeltebb arculatot öltött. Ez értelemszerűen nem vonatkozott az amerikai kontinensre áttelepült kánaánita kolóniákra, amelyek ekkor már elvágva a hátrahagyott világtól nem csak megtartották, de szinte eszelős szintre fokozták az ember-és gyermekáldozatokat. Ebbe a kultúrába beletartoztak a maják, az inkák, a toltékok, majd az aztékok. Még a közép-amerikai viszonylatban békés népként számon tartott maják is a gyermekáldozatokat tartották a legpotenciálisabb áldozatnak az istenek számára. [[1]]

A bálványimádattal kapcsolatos utálatosságok tekintetében és a feláldozott emberek számát illetően mindennek a tetejét az aztékok képezték. Ezt a civilizációt számos kutató fenntartások nélkül a világ legrettenetesebb kultúrájaként tartja számon. Az aztékok végig hódították Közép-Amerikát, de ezeket a háborúkat nem az újabb és újabb területek meghódításáért folytatták, és még csak nem is a zsákmányszerzés okánál fogva, hanem acélból, hogy elegendő emberáltozatot biztosítsonak Quetzalcoatl istennek. [[1]] Az ismert adatok szerint az aztékok évi negyedmillió embert áldoztak fel, és minden öt gyermekből egy fel lett áldozva az isteneiknek. [[2]] Az aztékok kánaánita eredetének ismeretében teljesen más értelmet kapnak a kultuszaik és azok hatásai a modern világra, ugyanis így ezeket a bibliai próféciák részeként kell kezelni. Vizsgáljuk hát meg e kultúra sajátosságait alaposabban és a Szentírás fényében ítéljük meg annak értékeit”.

Az azték bálványimádat és az emberáldozatok

Az aztékok vallási és egyéb szokásairól bőséges, első kézből származó forrásokat nyújtanak a korai spanyol hódítók, különösen Bernardino de Sahagún (1499-1590) ferences szerzetes és etnográfus leírásai. Sahagún megtanulta a nahuatlnyelvet és ötven éven át tanulmányozta az aztékok hitvilágát és kultúráját. Kutatásainak eredményét terjedelmes könyvében, a Historia general de las cosas de la Nueva España–ben (Az új-spanyolországi események általános történelme) foglalta össze. Leírásaiból alapos belátást nyerünk az azték nép hitvilágára, isteneikre, és vallási szokásaikra, valamint ezek hatására a hétköznapi életre.

A közép-amerikai indiánok agrikultúrális társadalmak voltak, így a vallásuk szoros kapcsolatban állt a föld termékenységével. A megfelelő időjárást és bőséges termést különböző áldozatokkal és rítusokkal kívánták kieszközölni az isteneiktől. Hitük szerint ennek a leghatékonyabb eszköze az emberáldozatok voltak, és ezeket szigorúan megköveteték az isteneik a várt „áldások” fejében.  Az aztékoknál a természet rendjéhez tartozott az istenek áltozatokkal való kielégítése. Hitük szerint a véres áldozat biztosította a megfelelő esőzést, az élőlények termékenységét, az évszakok ciklusait és változásait. Huitzlilpoztli a napisten még azért is véráldozatokat követelt magának, hogy a nap egyeltalán felkeljen. A híres naptár a vallási ünnepek meghatározója volt. Külön kategóriát képeztek a gyermekáldozatok. Sahagún leírása szerint az aztékok elsősorban Tlaloc-nak, az eső és a víz istenének áldoztak kisgyermekeket abban a hiedelemben, hogy a kisgyermekek fájdalmas könnyei biztosítják leginkább a szükséges esőzést, s így a bőséges termést. (A kánaániták Baálja ugyancsak a természet és a termékenység istene volt, azonos elvárásokkal) A feláldozandó kisgyermeket a saját szülei öltöztették fel ceremóniális ruházatba, majd ékszerekkel ékesítették fel és úgy helyezték rá a techctl-ra, az oltárkőre. A gyermeket ekkor két pap lefogta, az egyik a kezeinél, a másik pedig a lábainál tartva. Ekkor a szertartást vezető pap egy obszidiánból készült késsel átdöfte a mellkasát és kivágta belőle a még dobogó szívet, amit felajánlott Tlaloc-nak. Amennyiben a gyermek sokkos állapotában nem fakadt sírásra a feláldozása előtt, akkor kitépték néhány körmét, így serkentve a gyermeki sírást és könnyeket. Ezután a testét alávetették, majd feldarabolták és elkészítették ételnek. Az áldozati gyermekek életkora általában hár és hat év közötti volt. [[1]]Sahagún az áldozati rítus bemutatása után hozzátette a saját gondolatait:

 „Nem hiszem, hogy létezik az a kemény szív, amelyben a fentebb vázolt kegyetlen, embertelen, brutális és ördögi tettek leírása után ne indulna meg a sajnálat, a rettenet és a kétségbeesés; és valóban, siralmas és szörnyűséges látni azt, hogy az emberi természet olyan mélységes, degenerált és szégyenteljes állapotba képes süllyedni, hogy a szülők az ördögnek engedve megölik és megeszik saját gyermekeiket (azt gondolván, hogy ezek a tettek senkit nem botránkoztatnak meg), és még úgy is vélik, hogy nagy szolgálatot tesznek ezekkel az isteneiknek. “ – Shagún, Historia General, 88. o.

Hernán Cortés az V. Károlyhoz írt harmadik levelében azt is megírta, hogy saját szemével látt azt „a sok kukoricazsákot és megsütött kisdedet, amiket az ellenség a saját ellátására használt.” [[1]]Amikor Cortés a Mexikó városához közeli Cholula-ban tartózkodott, ott szemtanúja volt annak, hogy a háborúra felkészülő bennszülöttek miként áldoztak fel tíz, hároméves kisgyermeket, öt lányt és öt fiút az istenüknek, Quetzalcoatl-nak, a „Tollas Kígyónak”. [[2]] Az egyik legismertebb és legdokumentáltabb tömeges emberáldozat 1487-ben történt meg, amikor a források szerint 80.400 embert áldoztak fel Huitczilopochtli tenokhtitláni templomának felavatásakor[[3]]:

 „Lejegyzések vannak például arról, hogy Ahuitczotl, az azték királyi dinasztia nyolcadik és leghatalmasabb császára úgy ünnepelte meg Tenoktitlánban a Huitczilopochtli-i templom felszentelését, hogy négyes sorokban vonultatta fel a foglyokat a papok elé, akik négy napon át egymást felváltó csoportokban áldozták fel őket. Ily módon egyetlen ceremónia lefolyása alatt mintegy 80.000 embert öltek meg.” – Graham Hancock, Fingerprints of the Gods, Ny: Crown Trade Paperbacks, 1995, 97. o.


[1] - Hernán Cortés, Letters from Mexico, Anthony Padgen, Trans. (New Haven, CT: Yale University Press, 1986, 245. o.

[2] - Leonardo Lopez Lujan, “Huitzilopochtli y El Sacrifico de Niños en el Temlo Mayor de Tenochtitlan”. 2013 Fernando de Alva Cortes Ixtlilxochitl. The Codex Ixlilxochitl. 243. o.

[3] - Fernando de Alva Cortes Ixtlilxochitl. The Codex Ixlilxochitl. 243. o.



[1] - Sahagún, Historia General, 87-88 o.


[1] -Ross Hassig. ‘El Sacrificio y las Guerras Floridas.’ Arqueologia Mexicana. 47. o. 

[2] - The Anonymous Conqueror. Narrative of Some Things of New Spain and of the Great City of Temestitan. 73. o.


[1] - Adrew K. Scherer. Mortury Landscapes of the Classic Maya: Rituals of Body and Soul. 257. o.

 

A teljes cikk letölthetõ PDF és DOC formátumban.