Baál és a halál
kultusza Kánaántól napjainkig
Az írás első részében
bemutattuk, hogy hogyan és milyen okoknál fogva
élték túl a megátalkodottan gonosz
kánaániták az ellenük elrendelt
népirtást és
miként váltak istenükkel, Baállal az Istentől
kapott mandátumát be nem
teljesítő Izrael maradandó
kísértőivé. Rámutattunk arra is, hogy a
kánaánita
népek túlélői szerteszóródtak a
világban és hosszú időszakon át „el
voltak, mint a befőtt”, jól
konzerválva őseik rettenetes hagyományait távol a
keresztény kultúrkör
határaitól. Majd eljött a felfedezések kora
és a születésjogi áldásaikat
felvevő izraeliták számos olyan területet vettek
birtokba, amelyeknek az „őslakosait”
a kánaánita
diaszpóra tette ki - és mint azt Isten előre jelezte -
folytatódott az eredeti
konfliktus. A kánaánita valláselemek
ismételten teret nyertek, majd átitatták
úgy az izraelita népek, mint a nyugati
„kereszténység”
kultúrájának az egészét,
így szó szerint a szemünk előtt ismétlődik
meg Izrael házának a Baál kultuszok
általi szellemi megrontása. A már a
névleges, vagy felszínes keresztény
gyökereitől is elvágott átlagos nyugati
polgár fel sem fogja, hogy a
társadalmaik szerves részét képzik a
Baál kultuszhoz szorosan kötődő ünnepek,
trendek, hagyományok, szenvedélyek, sőt, szabadidős
tevékenységek. Ennek az
írásnak a célja feltárni mindazokat a
Baál imádathoz fűződő kultuszelemeket,
amelyek tiltottak Isten népe számára (5Móz.
12:4), hogy ne tartozzunk azok
közé, akik a balga tudatlanságuk miatt pusztulnak el (vö. Hós. 4:6). Az
ókori kánaániták, és a
szokásaikat átvevő
izraeliták ezek miatt kerültek ítélet
alá, s ezek ítéletet vonnak maguk után a
jelen korban is.
Church of God
Copyright © 2018, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei
Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.
Weboldal: http://www.churchofgod.hu
Az azték
halottkultusz kánaánita eredete
Az
azték birodalom történelme és a nép
vallási
kultuszai viszonylag ismertek, viszont magának a népnek
és a szokásaiknak az
eredete már annál kevésbé. A kutatók
az aztékokat az ún. natchez kultúrkörhöz
tartozó
népek egyikeként tartják számon. Az antropológusok
pedig megegyeznek abban, hogy a korai natchez nép az ún. Mississippi kultúrához tartozó „Talega” halom építő
kultúra részét képezte, aminek
születését i.sz. 700 körülire teszik a
szakértők. Ez a civilizáció azonban maga
is egy jóval korábbinak (i.e. 1000 - i.e. 200), az Adena-Hopewell halom építő kultúrkörnek volt a terméke.
A szóban forgó „indián”
halom
építők a Józsué által elűzött
kánaániták északnyugat Afrikában
megtelepedett
elemeinek a leszármazottai voltak. A kánaánita
diszpóra egyes hullámai
eljutottak az amerikai kontinensre, ahol először
kolóniákat, majd pedig teljes
kultúrákat hoztak létre. A halom
építés egy jellegzetes kánaánita
szokás volt,
amelyek rituális, vallási célból
megépített magaslatok voltak, s ezeket a
Szentírás is említi. A natchezek abszolút uralkodója a „Nagy Nap” titulust viselte, aki vaskézzel kormányozta a
különböző társadalmi osztályokba tagolt népét. A felső osztály a „kisebb napok”-ból, a nemesekből állt, őket követte a tisztviselők
rétege, majd a földművesek és a munkások, akiket a „büdösök”
titulussal illettek. Hatalmas halmokat
és piramisokat építettek, amik a templomaik
alapzatát képezték. A magasabb
társadalmi státusz elérésének
érdekében gyakran adtak emberi áldozatokat. A
kutatók szerint, „Ők képezték a leginkább
abszolutisztikusan kormányzott törzsi társadalmat Mexikótól északra“.
Ez a halom építő kultúra egész pontosan az
észak-afrikai berber kultúra egy leágazása volt, ami az idők teltével egy
sajátosabb amerikai indián arculatot alakított ki, de a lényegét mindvégig
megtartva:
A
Mississippi kultúra a berber és mezoamerikai hatásokat tükröző native-amerikai
kultúra volt. Tagjai fanatikus hódolói voltak a halálnak [a halottkultusznak], amint azt a művészetük is
bizonyítja a koponyákkal, könnyező szemekkel, csontokkal és a pusztítás egyéb
jelképeivel. Az antropológusok csak úgy
utalnak erre, mint a „déli kultusz”, a „halálkultusz”, vagy a „dögkeselyű
kultusz”. – The Berber Project, 25. o.
A déli
halottkultusznak számos indián törzs hódolt, bár néhány indián népelem a „fekete teknős” kultuszaként nevezte
meg. Ma már egyre több ismeretünk van erről a
különös világról. „Amint láttuk, ez egy szigorú kasztrendszer volt, amelynek
csúcsát a papok és nemesek alkották, alattuk a köznéppel, vagyis a bűzösökkel.
Templomaikat hatalmas halmokra építették fel, ahogy később a mexikói
piramisokat is.” (Carl Waldman, Atlas of
the North American Indian, NY: Facts on File Publications, 1985, 21.
o.).
„Fénykorában, az i.sz. 1250-es éveket megelőzően a ‘fekete
teknős civilizáció’ egy iszonyatosan nagy központosított birodalmat alkotott,
ami annyira túlnőtte magát, hogy egy ember képtelen volt uralni. A Római
Birodalomhoz hasonlóan szétesett, és kis királyságokra bomlott, amelyeket már
sokkal könnyebb volt kormányozni.” ("Oral Literature and
Archaeology," The Wisconsin Archaeologist, 1993, p.
101ff).
A Mississippi kultúra keselyű kultuszát követő népek - köztük a natchez és muskogi nyelveket beszélő indiánok –
dominálták a mai USA délnyugati területeinek nagy részét, akiknek kisebb
elemeik egészen a 18. századig fennmaradtak a térségben. Amennyiben ezek az
ekkor már több eltérő nyelvet beszélő népek valóban
az eredeti Adena-Hopewell halom
építő kultúra utódnépeit
alkották, akkor a natches és muskogi nyelvekben
nyomát
kell találni az eredeti Adena-Hopewell kultúra nyelvi
hatásának. Nem meglepő, hogy ez a kapcsolat valóban fel is lelhető! A korai
halom építők által beszélt berber dialektus ugyanis lexikális kapcsolatban áll
a keselyű kultuszt követő népek nyelveivel, ahogy az USA délnyugati államaiban
beszélt hokan nyelvekkel is. A korai Mississippi Kultúra szimbólumai és
piktográfiái nagyon
hasonlítanak az ókori kánaánita, hettita szimbólumokra.
Az
aztékok ugyancsak ezen népeknek volt egy nagyobb
eleme, amely egy több évszázadon át
tartó, hosszú vándorút után
állapodott meg
a Mexikó völgyben i.sz. 1200 körül. Az
aztékok kulturális öröksége így
kánaánita, berber, Adena-Hopewell, keselyűkultusz eredetű
volt, s mint ilyen,
egy velejéig bálványimádó
társadalmat alkottak. Az aztékok több mint ezer bálványistent tartottak számon és imádtak, de
ez az ősi Baál kultuszból fakadó vallás teljesen
amorális volt. Ez azt jelenti, hogy nem az egyéni karakter, illetve a közösség
erkölcsi nívójának a fejlesztése volt a célja és még csak nem is az
igazságosság iránti vágy. Esetükben a
vallás kizárólagos célja az volt, hogy kielégítse az istenek igényeinek,
olthatatlan vérszomját, annak fejében, hogy ez által azok kegyeiben
részesülhessenek különösen az időjárást, illetve a bőséges termést illetően. Annak nem tudni a pontos okát, hogy
miért vált egyre fanatikusabbá az azték társadalom, de tény, hogy az
emberáldozatok száma fokozatosan növekedett. A History Today magazin egy
2011-ben megjelent cikkében Tim Stanley a következőket írta:
„Az
azték kultúra megszállottja volt a halálnak, a halottkultusznak, és azt vélték,
hogy az emberáltozatokkal lehet elérni a legfelsőbb karmikus harmóniát.
A tenochtitlani piramis 1487-ben történő
felavatásakor
négy nap alatt 84000 embert mészároltak le
áldozatként. Az önfeláltozás
ugyancsak gyakori volt, aminek alkalmával az egyének
átszegezték saját
füleiket, nyelveiket és nemiszerveikat a templom
[vérrel való] táplálásának
céljából.
Mindezek fényében, nem csoda, hogy Mexikóban
már a spanyolok érkezése előtt kialakult egy demográfiai krízis.”
A
közép-amerikai indiánok eredetének a
kérdése meg lett fejtve: A kultúrájuk az
északnyugat-afrikai, kánaánita eredetű berber
kultúrában gyökerezett. Az
izraelita honfoglalók által a Szentföldről
elűzött kánaániták kolóniák
teljes
hálózatát hozták létre a
nyugat-mediterráni partvidékeken, s nem csak az
afrikai kontinens északi peremén, de
Máltán, Szardínián,
Szicíliában, sőt
Európa belsejében is. Ezek a
kánaániták továbbra is az őseik
Baáljának
áldoztak, nagyon gyakran gyermekeket, akiket egy a Baált
megjelenítő bronz
bikaalak tüzes gyomrába vetettek. Az ókori
görög történész, Diodorus Siculus
ekként örökítette meg a szicíliai
kánaánita gyermekáldozatok bevett
rítusát:
„A
városukban volt
egy Kronosz [Baál görög megfelelője]
képére felállított bronz alak,
kinyújtott
kezekkel és tenyerekkel, amelyek lefelé íveltek,
így minden gyermek, akit
ráhelyeztek az alágördült a
tátongó tüzes gödörbe.” - Dioedorus Siculus, Bibliotheca Historica.
20.14.
A
gyermek halálsikolyát dobok, kürtök és
sípok hangos hangjával fojtották el.
Plutarch római történész pedig a
[kánaánita] karthágóiak gyakorlatait
jegyezte
le:
„[A szülők] tudatosan és teljes
meggyőződéssel maguk adták saját gyermekeiket áldozatul és azok pedig, akiknek
nem volt gyermekük, gyakran a szegények kicsinyeit vásárolták meg, és úgy
metszették el a torkukat, mint megannyi báránynak, vagy zsenge madárnak.” - Lucius Mestrius Plutarchus, De Superstitione. 171.
o.
A
szoboralak némileg módosult az idők folyamán és az adott kor technológiai
fejlesztéseit is igénybe vették fokozva az „élményt”. A „modernizált”
bronz Baál kinyújtott karjait egy súlyok és
fogaskerekek
által működtetett billenthető szerkezetté
tették, amelyek így egy karhúzásra
vetették a gyermeket a szobron tátongó
résen keresztül a bálvány izzó
gyomrába.
A
Római Köztársaság akkoriban még
viszonylag erkölcsös népessége elhűlve
tekintett a rivális hatalom, Karthágó
vallási gyakorlataira. Noha a rómaiaknál
ősidők óta dívott Szaturnusz kultusza - ami a
kánaánita Baál megfelelője volt
-, de esetükben az emberáldozatokat inkább
ajándékokkal váltották fel (a
későbbi idők gladiátorjátékai viszont
már náluk is egy bizonyos emberáldozati
szerepet töltöttek be). A karthágói
háborúkat Róma nem csak birodalmi
törekvésből, de erkölcsi okokra, azon belül is
éppen a gyermekáldozatokra
hivatkozva vívta meg. Amikor a rómaiak már
Karthágó kapujában voltak, a
karthágóiak négyszáz gyermeket
áldoztak fel istenüknek, Baál Hammon-nak a
célból,
hogy képesek legyenek elhárítani a
támadást. Karthágó azonban
menthetetlenül
elpusztult, amit sokan a kánaániták
ismételt ítéleteként tartanak
számon. A Pax
Romana idején számos kegyetlen kora-ókori
vallásgyakorlat vagy megszűnt, vagy
pedig átalakult és messze mérsékeltebb
arculatot öltött. Ez értelemszerűen nem
vonatkozott az amerikai kontinensre áttelepült
kánaánita kolóniákra, amelyek
ekkor már elvágva a hátrahagyott
világtól nem csak megtartották, de szinte
eszelős szintre fokozták az ember-és
gyermekáldozatokat. Ebbe a kultúrába
beletartoztak a maják, az inkák, a toltékok, majd
az aztékok. Még a
közép-amerikai viszonylatban békés
népként számon tartott maják is a
gyermekáldozatokat tartották a legpotenciálisabb
áldozatnak az istenek számára.
[[1]]
A bálványimádattal kapcsolatos
utálatosságok tekintetében és a feláldozott emberek számát illetően
mindennek a tetejét az aztékok képezték.
Ezt a
civilizációt számos kutató
fenntartások nélkül a világ legrettenetesebb
kultúrájaként tartja számon. Az
aztékok végig hódították
Közép-Amerikát, de
ezeket a háborúkat nem az újabb és
újabb területek
meghódításáért folytatták,
és még csak nem is a zsákmányszerzés
okánál fogva, hanem acélból, hogy elegendő
emberáltozatot biztosítsonak Quetzalcoatl istennek. [[1]] Az ismert adatok szerint az aztékok évi negyedmillió
embert áldoztak fel, és minden öt gyermekből egy fel lett áldozva az
isteneiknek. [[2]] Az aztékok kánaánita eredetének ismeretében teljesen más
értelmet
kapnak a kultuszaik és azok hatásai a modern
világra,
ugyanis így ezeket a bibliai próféciák
részeként kell kezelni. Vizsgáljuk hát
meg e kultúra sajátosságait alaposabban és
a Szentírás fényében
ítéljük meg
annak „értékeit”.
Az azték bálványimádat és az
emberáldozatok
Az aztékok vallási és egyéb szokásairól bőséges, első kézből származó forrásokat nyújtanak a korai
spanyol hódítók, különösen Bernardino de Sahagún (1499-1590) ferences szerzetes és etnográfus
leírásai. Sahagún megtanulta a nahuatlnyelvet
és ötven éven át tanulmányozta az
aztékok hitvilágát és
kultúráját.
Kutatásainak eredményét terjedelmes könyvében, a Historia
general de las cosas de la Nueva España–ben (Az új-spanyolországi események általános történelme) foglalta össze. Leírásaiból alapos belátást nyerünk az
azték nép hitvilágára, isteneikre, és vallási szokásaikra, valamint ezek hatására a
hétköznapi életre.
A közép-amerikai indiánok agrikultúrális társadalmak voltak, így a vallásuk szoros kapcsolatban állt a föld termékenységével. A megfelelő időjárást és bőséges termést különböző áldozatokkal és rítusokkal kívánták kieszközölni az isteneiktől. Hitük szerint ennek a leghatékonyabb eszköze az emberáldozatok voltak, és ezeket szigorúan megköveteték az isteneik a várt „áldások” fejében. Az aztékoknál a természet rendjéhez tartozott az istenek áltozatokkal való kielégítése. Hitük szerint a véres áldozat biztosította a megfelelő esőzést, az élőlények termékenységét, az évszakok ciklusait és változásait. Huitzlilpoztli a napisten még azért is véráldozatokat követelt magának, hogy a nap egyeltalán felkeljen. A híres naptár a vallási ünnepek meghatározója volt. Külön kategóriát képeztek a gyermekáldozatok. Sahagún leírása szerint az aztékok elsősorban Tlaloc-nak, az eső és a víz istenének áldoztak kisgyermekeket abban a hiedelemben, hogy a kisgyermekek fájdalmas könnyei biztosítják leginkább a szükséges esőzést, s így a bőséges termést. (A kánaániták Baálja ugyancsak a természet és a termékenység istene volt, azonos elvárásokkal) A feláldozandó kisgyermeket a saját szülei öltöztették fel ceremóniális ruházatba, majd ékszerekkel ékesítették fel és úgy helyezték rá a techctl-ra, az oltárkőre. A gyermeket ekkor két pap lefogta, az egyik a kezeinél, a másik pedig a lábainál tartva. Ekkor a szertartást vezető pap egy obszidiánból készült késsel átdöfte a mellkasát és kivágta belőle a még dobogó szívet, amit felajánlott Tlaloc-nak. Amennyiben a gyermek sokkos állapotában nem fakadt sírásra a feláldozása előtt, akkor kitépték néhány körmét, így serkentve a gyermeki sírást és könnyeket. Ezután a testét alávetették, majd feldarabolták és elkészítették ételnek. Az áldozati gyermekek életkora általában hár és hat év közötti volt. [[1]]Sahagún az áldozati rítus bemutatása után hozzátette a saját gondolatait:
„Nem
hiszem, hogy létezik az a kemény szív, amelyben a
fentebb vázolt kegyetlen,
embertelen, brutális és ördögi tettek
leírása után ne indulna meg a sajnálat, a
rettenet és a kétségbeesés; és
valóban, siralmas és szörnyűséges
látni azt,
hogy az emberi természet olyan mélységes,
degenerált és szégyenteljes állapotba
képes süllyedni, hogy a szülők az ördögnek
engedve megölik és megeszik saját
gyermekeiket (azt gondolván, hogy ezek a tettek senkit nem
botránkoztatnak meg), és még úgy is vélik, hogy nagy szolgálatot tesznek
ezekkel az isteneiknek. “ – Shagún, Historia General, 88.
o.
Hernán Cortés
az V. Károlyhoz írt harmadik levelében azt is megírta, hogy saját szemével látt
azt „a sok kukoricazsákot és megsütött kisdedet, amiket az ellenség a saját
ellátására használt.” [[1]]Amikor
Cortés a Mexikó városához közeli
Cholula-ban
tartózkodott, ott szemtanúja volt annak, hogy a
háborúra felkészülő
bennszülöttek miként áldoztak fel tíz,
hároméves kisgyermeket, öt lányt és
öt
fiút az istenüknek, Quetzalcoatl-nak, a „Tollas
Kígyónak”. [[2]] Az egyik legismertebb és legdokumentáltabb tömeges
emberáldozat 1487-ben történt meg, amikor a források szerint 80.400 embert
áldoztak fel Huitczilopochtli tenokhtitláni templomának felavatásakor[[3]]:
„Lejegyzések
vannak például arról, hogy Ahuitczotl, az
azték királyi dinasztia nyolcadik és
leghatalmasabb császára úgy ünnepelte meg
Tenoktitlánban a Huitczilopochtli-i
templom felszentelését, hogy négyes sorokban
vonultatta fel a foglyokat a papok
elé, akik négy napon át egymást
felváltó csoportokban áldozták fel őket.
Ily módon
egyetlen ceremónia lefolyása alatt mintegy 80.000 embert
öltek meg.” – Graham
Hancock, Fingerprints of the Gods,
Ny: Crown Trade Paperbacks, 1995, 97. o.
[1] - Hernán Cortés, Letters from Mexico, Anthony Padgen, Trans. (New Haven, CT: Yale University Press, 1986, 245. o.
[2] - Leonardo Lopez Lujan, “Huitzilopochtli y El Sacrifico de Niños en el Temlo Mayor de Tenochtitlan”. 2013 Fernando de Alva Cortes Ixtlilxochitl. The Codex Ixlilxochitl. 243. o.
[3] - Fernando de Alva Cortes Ixtlilxochitl. The Codex Ixlilxochitl. 243. o.
[1] -Ross Hassig. ‘El Sacrificio y las Guerras Floridas.’ Arqueologia Mexicana. 47. o.
[2] - The Anonymous Conqueror. Narrative of Some Things of New Spain and of the Great City of Temestitan. 73. o.
[1] - Adrew K. Scherer. Mortury Landscapes of the Classic Maya:
Rituals of Body and Soul. 257. o.