Krisztust megvádolják
Pilátus előtt
Amikor
Krisztust
Pilátus elé vezették, ott olyan bizonyságot
tett, ami fontos leckéket és
próféciai üzeneteket foglalt magában.
Bármennyire is egyértelmű a történet,
manapság csak kevesen merik feszegetni a Krisztus zsidók
általi halálraadása és
a Juda ítélete között fennálló
ok-okozati viszonyt. Júda és Jeruzsálem
elesése,
a Templom elpusztítása, valamint a zsidók
szétszórattatása ugyanis pontosan
ennek a sorsdöntő választásnak volt a közvetlen
következménye. A cionista tábor
képviselőinek, így a keresztény
ciononistáknak is, nyilvánvaló ideológiai
érdekük ezt az ok-okozati kapcsolatot elfedni, vagy
minimalizálni és ehelyett
Krisztus haláláért elsősorban Pilátust,
illetve a rómaiakat okolni. Az adott
újszövetségi szövegrészek azonban ezt
igencsak megnehezítik. Az igazság és a
próféciai tisztánlátás
érdekében helyre kell tenni ezt a történetet.
COG, Próféciai Figyelő
Copyright © 2022, Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei
Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.
Krisztus megvádolják
Amikor
a
zsidók Pilátus elé állították
Krisztust, akkor konkrétan három súlyos dologgal
vádolták meg őt a zsidók: „félrevezeti népünket, ellenzi,
hogy adót fizessünk a császárnak, és azt
állítja magáról, hogy ő a felkent király.” (Lk. 23:2) Vizsgáljuk
meg a vádpontokat:
1. Félrevezeti a népet, vagyis,
egy csalót, hamis prófétát láttak benne.
2. Azt állították, hogy Róma és
a császári hatalom ellen szít, ellenezve az adófizetést.
3.
Mivel várt Messiásnak, a zsidók
királyának mondja magát, azzel
közvetlenül ellenszegül Róma és a
császár hatalmának.
A
vádak képtelenségét mi sem
bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Jahósua a
szolgálata alatt pontosan
ezeken a területeken tette helyre, vagy korrigálta a
nép valós megtévesztőit,
az őt mindig kísértő, cseles kérdesekkel
zaklató képmutató farizeusokat. Tegyük
hozzá, tette ezt a törvénynek megfelelően és
a próféták helyes
értelmezésével,
magyarázatával!
1. A csalónak nevezett Jahósua
több alkalommal tett bizonyságot „a törvény és a próféták” mellet
(Mt. 22:40), azoknak megfelelően
tanított (Lk. 24:25-27) és mindezekből
semmit nem fog eltörölni, hanem inkább betölti azokat (Mt. 5:17-18). Krisztus a szolgálata alatt rámutatott, hogy senki
nem tudja őt bűnnel [törvényszegéssel] megvádolni, és csak azok nem értik meg
őt, akik nem Istentől valók (akik valóban hamisak), s ellenben kihívóival, ő
nem önmagát dicsőíti, hanem az Atyát (Jn.
8:46-50). Rámutatott arra is, hogy amíg ő maga fenn és betartja az Isten
törvényét, addig a farizeusok csak a szájukkal tisztelik Istent, de szívükben
távol állnak tőle és a maguk emberi dogmáival váltották fel a parancsolatokat (Mt. 15:7-9). Magyarán, a félrevezető
csalók vádolták meg félrevezetéssel és csalással a feddhetetlen Krisztust.
A
2. és 3. pontok egyaránt a
Róma ellenes lázítás vádját
érintik. Jahósua jó okkal nevezte a
sátáni
kísértéseket, hazugságokat és gonosz
taktikákat alkalmazó farizeusokat az ördög
fiainak ( Jn. 8 :44),
akik mindent megtettek annak érdekében, hogy
megvádolhassák
őt vagy a törvény megszegésével vagy pedig a
Róma ellenes lázítással. Az első
esetben nem lehetne a Messiás és csalóként
meg lehetne kövezni, a második
esetben pedig a rómaiak végeznek vele. Egy alkalommal a
farizeusok és
herodiánusok a következő konkrét
kérdéssel szerették volna tőrbe csalni
Jahósuát: „Szabad adót fizetni a
császárnak, vagy nem szabad?” Ha
igennel válaszol, akkor Izrael elárulásával
vádolhatják meg, ha nemmel, akkor
pedig egy Róma ellenes lázítással. A
Krisztus átlátott rajtuk, és a törvény
szellemében adott nekik olyan választ, hogy
kénytelenek voltak szó nélkül
elkullogni. (Mt. 22:17-21) Ennek a
történetnek azonban van egy mélyebb,
próféciai rálátást is igénylő
vonatkozása.
Jahósua a közvetlen válaszadás helyett
visszakérdezett: „kinek a képe és felirata van az adópénz érméjén? “
Ezzel tulajdonképpen arra kérdezett rá,
hogy miért kellett Judának római
hatalom és elnyomás alatt sínylődnie! Ez ugyanis
nem egy történelmi véletlen
folytán volt így. Az izraeliták
számára egy idegen, pogány uralom alatt
állni,
és annak adózni nem csak a nemzeti szuverenitás
elvesztését jelentette, hanem
isteni büntetést és egyben a hitük,
vallásuk próbáját is. Mert Izrael az
Istennel szövetségben álló
népeként közvetlenül Isten uralma, oltalma
és
gondviselése alatt állt, amennyiben a nép
megfelelt a szövetség
követelményeinek. A
szövetség/törvény megszegése és a
bálványimádat viszont
Isten büntetéseit vonta maga után, ami ha
tetőfokára hágott, az nemzeti fogságot,
majd a nemzet szétszórattatását vonta maga
után (vö. 3Móz. 26. fej. ; 5Móz. 28. fej). Pontosan erre mutatott rá
képletesen Jahósua, amikor ezt mondta: „Adjátok
meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Azaz, szolgáljatok a kiérdemelt elnyomásban, ameddig
az az isteni akarat szerint tartani fog, és az elnyomásban is éljetek az Isten
elvárásai szerint, mert így rendelte el.
Róma az isteni akaratnál fogva
uralta a zsidókat, a birodalmi hatalma Istentől kiutalt hatalom
volt, s így a
római iga a kiérdemelt bánásmód volt
a korabeli zsidóság felé az Isten
részéről
- elnyomással, hűbéradóval, mindenestül.
Amikor Jahósua a római hatalmat
képviselő Pilátus előtt állt, tudatta vele, hogy
Rómának Isten adta a hatalmat,
akié a legfelsőbb hatalom (Jn. 19:8-11),
s ezt a helytartó jobban felfogta, mint a zsidók. Jahósua a törvénynek és a
prófétáknak megfelelően ekkor nem nevezte meg magát evilági uralkodóként,
hiszen ezt a hatalmat csak a próféciák beteljesedésével, a kor végén veszi
kezébe. A zsidók amúgy is megtagadták őt azt ordibálva, hogy „Nincs más királyunk, csak cézár.” (Jn. 19:15)
Térjünk ki a mondat másik
felére is: „Adjátok meg Istennek, ami az Istené.” No de
mit is kell megadni Istennek? Nos, kinek a képmására lett megteremtve az ember?
Az Istenére (1Mózes 1:27).
Ezoknál
fogva a teljes embert, szívét, lelkét,
szolgálatát Istennek kell adnia! Jahósua
arra kívánt rámutatni, hogy a zsidók
megadják Cézárnak ami őt illeti, ámde nem
adják meg Istennek azt, ami neki jár.
A sorsdöntő választás
Amíg a zsidók minden áron meg
akarták ölni Jahósuát, Pilátus mindent tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy
szabadon bocsáthassa őt. Kijelentette a
főpapoknak és a népnek: „Semmiben nem
találom ezt az embert bűnösnek” és „Jelenlétetekben
kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek.”
(Lk. 23:4,14) Erre a zsidók manipulatív módon megvádolták,
hogy Cézár ellen lázad, ha ezt megteszi, egy emberként kiáltva: „Nem vagy a Cézár barátja, ha megteszed”
(Jn. 19:12).
A kormányzó ezután még egy utolsó
kisérletet tett arra, hogy
felmentse Jahósuát a halálos ítélet
alól. Mint tudjuk, Pilátus az akkoriban
szokásos páska-amnesztia által bevonta az
összegyűlt népet annak eldöntésére,
hogy ki legyen szabadon engedve. Az volt a szándéka, hogy
a választást a lehető
legegyértelműbbé tegye oly
módon, hogy
az általa és valójában a zsidó
törvények által is ártatlannak bizonyult
Jahósua, a Messiás mellett egy Barabbás nevű,
hirhedt, haramiaként elítélt és
Róma ellen lázadó szikáriust választott ki az amnesztiára.
Máté 27:15-21 15Az ünnep napján a helytartó szabadon
szokott bocsátani egy rabot, a nép kívánsága szerint. 16Volt akkor egy hírhedt rabjuk, Barabásnak hívták. 17Pilátus kérdést intézett hozzájuk: „Mit
akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust, akit
Krisztusnak mondanak?” 18Tudta
ugyanis, hogy csak irigységből adták kezére. 19Míg
ott ült ítélőszékében, a
felesége üzenetet küldött neki: „Ne legyen
közöd annak
az embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat
szenvedtem miatta.” 20A főpapok és a vének felbujtották a népet,
hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát. 21A
helytartó tehát föltette a kérdést:
„Mit
akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?”
„Barabást!” – kiáltották.
Pilátus naív jóhiszeműséggel azt
várta, hogy a nép a józan eszére hallgatva az ártatlan Jahósuát fogja majd
szabadon engedni, nem pedig egy elvetemült rablógyilkost. Függetlenül attól,
hogy jómaga tudatában volt-e ennek vagy sem, ezzel a módszerrel lényegében a
zsidó népet állította egy sorsdöntő válaszás elé!
Mert
ennek a történetnek van egy rendkívül
gazdag és sokrétű szimbolikus tartalma, illetve
üzenete. Ez a két ember két
teljesen ellentétes és összeférhetetlen
oldalt reprezentált. Jahósua a Messiás,
az Isten Bárányaként be kívánta
végezni megváltó munkáját, hogy
áldozati
vérével fedje be és Isten régóta
várt szellemi országlása alá vonja
mindazokat,
akik hisznek benne és általa Isten fiaiként
örök életük legyen. A Jahósua [Jézus] név jelentése JHVH megváltása, s az emberiség megváltása az igaz Messiás
hatásköre volt, s ebből fakad az ő „Megváltó” címe is. Az alternatíva egy Barabbás nevű „hirhedt
rab” volt (Mt. 27:16), akit Márk és Lukács
leírásai szerint, „a lázadókkal
együtt tartóztattak le. Ezek egy lázadás
[stasei lázadás,
felkelés] alkalmával gyilkosságot
követtek el.” (Mk. 15:7, Lk. 23:19). János pedig egy
közönséges rablónak (lēstēs) nevezte Barrabást (Jn. 18:40).
Nem mellékesen, a János által itt használt
görög szó ugyanaz, mint amit
Josephus a zsidó történetíró
következetesen a szikárius zsidó
lázadókra
használt. Másszóval, Barabbás egyike volt a
zelóta/szikárius lázadóknak, akik a
„szabadságharc” nevében raboltak,
fosztogattak és gyilkoltak zsidókat és
rómaiakat egyaránt. A szimbolikát tovább
gazdagítja az, hogy a gonosztevő
teljes neve: Barabbás Jahósua (korai
újszövetség kéziratokban
„Barabbás Jézus”
szerepelt, lásd Arcanum lexikon Barabbás szócikkét), vagyis, „az
atya fia” Jahósua, ami a megmentő szerepet testi vonalon reprezentálja.
Máté 27:22-25 22Pilátus tovább kérdezte: „Hát
Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?” Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!” 23„De
hát mi rosszat tett?” – kérdezte. Annál
inkább ordították: „Keresztre vele!”
Máté 27:24-26 24Pilátus látta, hogy nem megy semmire,
sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet
hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére
ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!” 25Erre
az egész tömeg zúgta: „Vére rajtunk és fiainkon!” 26Akkor szabadon bocsátotta Barabást, Jézust
pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.
Így a nép halálra adta az ártatlan Jahósuát és szabadon bocsátotta a gyilkos elítéltet, s
ezáltal azzal azonosultak, aki az ördögatyától való volt, mellett álltak ki,
felvállalva, magukra véve annak következményeit: „Legyen a vére rajtunk és gyermekeinken.” (Mt. 27:25)
Mint
láttuk, a zsidó tömeg
nyomatékosította, ha úgy tetszik
megpecsételte a választását egy
ominózus
kijelentéssel: „Vére legyen rajtunk és fiainkon!” (Mt.
27:25). Ennak a
kijelentésnek az értelmezése tabu témává vált a fősodratú kereszténységen belül.
A tévedések elkerülése végett
hangsúlyozzuk ki, hogy itt nem Krisztus bűnöket elfedő
áldozati vérét kívánták
magukra alkalmazni a kegyelem elnyerésének
érdekében, hanem éppen azt vetették
el.
Máté 23:31-36 31Így
hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, a kik
megölték a prófétákat. 32Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak
mértékét! 33Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen
kerülitek ki a gyehennának büntetését? 34Annakokáért
ímé prófétákat, bölcseket
és
írástudókat küldök én
hozzátok: és azok közül némelyeket
megöltök, és
megfeszítetek, másokat azok közül a ti
zsinagógáitokban megostoroztok és
városról-városra üldöztök. 35Hogy reátok szálljon minden igaz vér, a
mely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás
fiának véréig, a kit a templom és az oltár között megöltetek. 36Bizony mondom néktek, mindezek reá
következnek erre a nemzetségre.
Mi következik be e nemzetségre? Rájuk szál az igazak kiontott vére –
tetőzve az ártatlanul megölt Messiáséval is. Az igazak vérét pedig maga Isten
torolja meg, hiszen az felkiált Hozzá azok ellen, akik kiontották azt (vö, 1Móz.4: 8-11, Jel. 6:9-11, Luk. 18:7). Másszóval, a „legyen rajtunk vére és utódainkon” kijelentéssel konokul és
dacosan azt kívánták kifejezni, hogy „ha a Krisztus [ártatlanul kiontott] vére
ellenünk kiált, hát hadd kiáltson, mi felvállaljuk, száljon ránk”. A tömeg választása egyértelmű volt, de nem maradt
következmények nélkül,
magukra mondtak ítéletet, am be is következett.
Pál apostol egyebek mellett erre reflektált az 1Tesszalonikai levelében:
1Tesszalonikai 2:14-16 14 Mert
hiszen ti testvéreim, az Isten
Júdeabeli eklézsiáinak a Krisztus Jézusban
utánzóivá lettetek, mert ti ugyanúgy
szenvedtetek saját törzsetek tagjaitól, ahogy a júdabeliek is szenvedtek a zsidóktól, 15 ugyanazoktól, akik az urat, Jahósuát
is megölték, a prófétákat is, minket pedig üldöztek, és Istennek sem
tetszenek és minden emberrel szemben állanak, 16 akik megakadályoznak minket abban, hogy a
nemzeteknek szóljunk, hogy azok megmeneküljenek, és ezzel vétkeik mértékét mindenkorra betöltik. Végül is eljött rájuk a
harag [ítélet].
A történet fintora az, hogy
röviddel a Messiás megtagadása és a szikárius Barabbás szabadon
engedése után a
zsidók maguk követték el mindazt, amivel
megvádolták Jahósuát: a csalárd,
hamis
messianizmust és a Róma ellenes nyílt
lázadást (vö. Mt. 27:16 Mk. 15:7 Lk. 23:19). Miután
szimbolikusan a szikáriusok lázadása mellett
tették le a
voksukat, negyven évvel később ( a 40 a próba
és ítélet száma) a zsidók
ténylegesen is fellázadtak Róma ellen és
éppen a Barrabás félék voltak a
háborúvá kiszélesedett zendülés
kirobbantói. Ez egy millió zsidó
halálát és a
templom elpusztítását eredményezte. Ezt
követte később a hirhedt Bar Kohba
lázadás (i.sz. 132), amit a rómaiak vérbe
folytottak és Juda is
Izrael sorsára jutott, a nemzet szerteszét szórattatott. A zsidók ekkor a választottakat kivéve elvágták magukat
Istentől, amint azt Mózes megprófétálta:
Ap.Csel. 3:22-23 22Mózes
ezt mondta: „JHVH, a mi
Istenünk hozzám hasonlóan
prófétát támaszt nektek testvéreitek
sorából.
Hallgassatok rá mindenben, amit csak mond majd
nektek!” 23„Azokat,
akik nem hallgatnak erre a prófétára, irtsátok ki a népből [értsd vettessék ki Izraelből].” [lásd még 5Móz.
18:18-19]
Ez
az
állapot ma is tart, Istennél nincs
változás. Az az Isten, aki a szellemisége
és
hűtlensége miatt megítélte és
szétszórta a zsidókat az ókorban, az nem
gondolta
meg magát kétezerévvel később, hogy a
pontosan ugyan azt a szellemiséget és
hűtlenséget tanúsító népet immáron
megjutalmazza a helyreállítással és áldásokkal. Nincs semmi féle közbenső
állapot: vagy a Olajfához tartoznak vagy le vannak vágva abból. A lemetszést
egyetlen dolog orvosolja, a megtérés utáni visszaoltás. Amíg nem hallgatnak a
Messiásra [nem fogadják őt el] addig ki vannak taszítva Izraelből. Amikor
megtapasztalják a szellemi elhívást és hallgatni fognak a Messiás szavára,
utasításaira, akkor, s azáltal vissza lesznek fogadva, oltva. Ez pedig csak
akkor történik meg, amikor a pogányok teljes erre elrendelt száma betöltődik és
készek a vőlegénnyel való találkozásra. A modern politikai cionizmus a
szikarius szellemiség eredménye, így a cionista
zsidó
állam esetében semmi képpen nem lehet még
helyreállításról beszélni. Ez az
állam továbbra is elveti azt, aki az Atya nevében
jött, s befogadja majd azt, aki
a maga nevében jön el (vö. Jn. 5:43),
az antikrisztust, a hamis bírót.
Kapcsolódó írások:
Az antikrisztusi
szellemiségtől az Antikrisztusig