Krisztust megvádolják Pilátus előtt

Krisztust megvádolják Pilátus előtt

 
Letölthetõ Word dokumentum

Letolthetõ PDF dokumentum

Amikor Krisztust Pilátus elé vezették, ott olyan bizonyságot tett, ami fontos leckéket és próféciai üzeneteket foglalt magában. Bármennyire is egyértelmű a történet, manapság csak kevesen merik feszegetni a Krisztus zsidók általi halálraadása és a Juda ítélete között fennálló ok-okozati viszonyt. Júda és Jeruzsálem elesése, a Templom elpusztítása, valamint a zsidók szétszórattatása ugyanis pontosan ennek a sorsdöntő választásnak volt a közvetlen következménye. A cionista tábor képviselőinek, így a keresztény ciononistáknak is, nyilvánvaló ideológiai érdekük ezt az ok-okozati kapcsolatot elfedni, vagy minimalizálni és ehelyett Krisztus haláláért elsősorban Pilátust, illetve a rómaiakat okolni. Az adott újszövetségi szövegrészek azonban ezt igencsak megnehezítik. Az igazság és a próféciai tisztánlátás érdekében helyre kell tenni ezt a történetet.


 
COG, Próféciai Figyelő

http://www.churchofgod.hu

Copyright © 2022, Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.


Krisztus megvádolják

Amikor a zsidók Pilátus elé állították Krisztust, akkor konkrétan három súlyos dologgal vádolták meg őt a zsidók: félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király.” (Lk. 23:2) Vizsgáljuk meg a vádpontokat:

1. Félrevezeti a népet, vagyis, egy csalót, hamis prófétát láttak benne. 

2. Azt állították, hogy Róma és a császári hatalom ellen szít, ellenezve az adófizetést.

3. Mivel várt Messiásnak, a zsidók királyának mondja magát, azzel közvetlenül ellenszegül Róma és a császár hatalmának.

A vádak képtelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Jahósua a szolgálata alatt pontosan ezeken a területeken tette helyre, vagy korrigálta a nép valós megtévesztőit, az őt mindig kísértő, cseles kérdesekkel zaklató képmutató farizeusokat. Tegyük hozzá, tette ezt a törvénynek megfelelően és a próféták helyes értelmezésével, magyarázatával!

1. A csalónak nevezett Jahósua több alkalommal tett bizonyságot a törvény és a próféták” mellet (Mt. 22:40), azoknak megfelelően tanított (Lk. 24:25-27) és mindezekből semmit nem fog eltörölni, hanem inkább betölti azokat (Mt. 5:17-18). Krisztus a szolgálata alatt rámutatott, hogy senki nem tudja őt bűnnel [törvényszegéssel] megvádolni, és csak azok nem értik meg őt, akik nem Istentől valók (akik valóban hamisak), s ellenben kihívóival, ő nem önmagát dicsőíti, hanem az Atyát (Jn. 8:46-50). Rámutatott arra is, hogy amíg ő maga fenn és betartja az Isten törvényét, addig a farizeusok csak a szájukkal tisztelik Istent, de szívükben távol állnak tőle és a maguk emberi dogmáival váltották fel a parancsolatokat (Mt. 15:7-9). Magyarán, a félrevezető csalók vádolták meg félrevezetéssel és csalással a feddhetetlen Krisztust.

A 2. és 3. pontok egyaránt a Róma ellenes lázítás vádját érintik. Jahósua jó okkal nevezte a sátáni kísértéseket, hazugságokat és gonosz taktikákat alkalmazó farizeusokat az ördög fiainak ( Jn. 8 :44), akik mindent megtettek annak érdekében, hogy megvádolhassák őt vagy a törvény megszegésével vagy pedig a Róma ellenes lázítással. Az első esetben nem lehetne a Messiás és csalóként meg lehetne kövezni, a második esetben pedig a rómaiak végeznek vele. Egy alkalommal a farizeusok és herodiánusok a következő konkrét kérdéssel szerették volna tőrbe csalni Jahósuát: „Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?”  Ha igennel válaszol, akkor Izrael elárulásával vádolhatják meg, ha nemmel, akkor pedig egy Róma ellenes lázítással. A Krisztus átlátott rajtuk, és a törvény szellemében adott nekik olyan választ, hogy kénytelenek voltak szó nélkül elkullogni. (Mt. 22:17-21) Ennek a történetnek azonban van egy mélyebb, próféciai rálátást is igénylő vonatkozása. Jahósua a közvetlen válaszadás helyett visszakérdezett: kinek a képe és felirata van az adópénz érméjén?   Ezzel tulajdonképpen arra kérdezett rá, hogy miért kellett Judának római hatalom és elnyomás alatt sínylődnie! Ez ugyanis nem egy történelmi véletlen folytán volt így. Az izraeliták számára egy idegen, pogány uralom alatt állni, és annak adózni nem csak a nemzeti szuverenitás elvesztését jelentette, hanem isteni büntetést és egyben a hitük, vallásuk próbáját is. Mert Izrael az Istennel szövetségben álló népeként közvetlenül Isten uralma, oltalma és gondviselése alatt állt, amennyiben a nép megfelelt a szövetség követelményeinek. A szövetség/törvény megszegése és a bálványimádat viszont Isten büntetéseit vonta maga után, ami ha tetőfokára hágott, az nemzeti fogságot, majd a nemzet szétszórattatását vonta maga után (vö. 3Móz. 26. fej. ; 5Móz. 28. fej). Pontosan erre mutatott rá képletesen Jahósua, amikor ezt mondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Azaz, szolgáljatok a kiérdemelt elnyomásban, ameddig az az isteni akarat szerint tartani fog, és az elnyomásban is éljetek az Isten elvárásai szerint, mert így rendelte el. Róma az isteni akaratnál fogva uralta a zsidókat, a birodalmi hatalma Istentől kiutalt hatalom volt, s így a római iga a kiérdemelt bánásmód volt a korabeli zsidóság felé az Isten részéről - elnyomással, hűbéradóval, mindenestül. Amikor Jahósua a római hatalmat képviselő Pilátus előtt állt, tudatta vele, hogy Rómának Isten adta a hatalmat, akié a legfelsőbb hatalom (Jn. 19:8-11), s ezt a helytartó jobban felfogta, mint a zsidók. Jahósua a törvénynek és a prófétáknak megfelelően ekkor nem nevezte meg magát evilági uralkodóként, hiszen ezt a hatalmat csak a próféciák beteljesedésével, a kor végén veszi kezébe. A zsidók amúgy is megtagadták őt azt ordibálva, hogy Nincs más királyunk, csak cézár.” (Jn. 19:15)

Térjünk ki a mondat másik felére is: Adjátok meg Istennek, ami az Istené.” No de mit is kell megadni Istennek? Nos, kinek a képmására lett megteremtve az ember? Az Istenére (1Mózes 1:27). Ezoknál fogva a teljes embert, szívét, lelkét, szolgálatát Istennek kell adnia! Jahósua arra kívánt rámutatni, hogy a zsidók megadják Cézárnak ami őt illeti, ámde nem adják meg Istennek azt, ami neki jár.

A sorsdöntő választás

Amíg a zsidók minden áron meg akarták ölni Jahósuát, Pilátus mindent tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy szabadon bocsáthassa őt. Kijelentette a főpapoknak és a népnek: „Semmiben nem találom ezt az embert bűnösnek” és „Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek.” (Lk. 23:4,14) Erre a zsidók manipulatív módon megvádolták, hogy Cézár ellen lázad, ha ezt megteszi, egy emberként kiáltva: „Nem vagy a Cézár barátja, ha megteszed” (Jn. 19:12). A kormányzó ezután még egy utolsó kisérletet tett arra, hogy felmentse Jahósuát a halálos ítélet alól. Mint tudjuk, Pilátus az akkoriban szokásos páska-amnesztia által bevonta az összegyűlt népet annak eldöntésére, hogy ki legyen szabadon engedve. Az volt a szándéka, hogy a választást a lehető legegyértelműbbé tegye  oly módon, hogy az általa és valójában a zsidó törvények által is ártatlannak bizonyult Jahósua, a Messiás mellett egy Barabbás nevű, hirhedt, haramiaként elítélt és Róma ellen lázadó szikáriust választott ki az amnesztiára.

Máté 27:15-21 15Az ünnep napján a helytartó szabadon szokott bocsátani egy rabot, a nép kívánsága szerint. 16Volt akkor egy hírhedt rabjuk, Barabásnak hívták. 17Pilátus kérdést intézett hozzájuk: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” 18Tudta ugyanis, hogy csak irigységből adták kezére. 19Míg ott ült ítélőszékében, a felesége üzenetet küldött neki: „Ne legyen közöd annak az embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta.” 20A főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát. 21A helytartó tehát föltette a kérdést: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?” „Barabást!” – kiáltották. 

Pilátus naív jóhiszeműséggel azt várta, hogy a nép a józan eszére hallgatva az ártatlan Jahósuát fogja majd szabadon engedni, nem pedig egy elvetemült rablógyilkost. Függetlenül attól, hogy jómaga tudatában volt-e ennek vagy sem, ezzel a módszerrel lényegében a zsidó népet állította egy sorsdöntő válaszás elé!

Mert ennek a történetnek van egy rendkívül gazdag és sokrétű szimbolikus tartalma, illetve üzenete. Ez a két ember két teljesen ellentétes és összeférhetetlen oldalt reprezentált. Jahósua a Messiás, az Isten Bárányaként be kívánta végezni megváltó munkáját, hogy áldozati vérével fedje be és Isten régóta várt szellemi országlása alá vonja mindazokat, akik hisznek benne és általa Isten fiaiként örök életük legyen. A Jahósua [Jézus] név jelentése JHVH megváltása, s az emberiség megváltása az igaz Messiás hatásköre volt, s ebből fakad az ő „Megváltó” címe is. Az alternatíva egy Barabbás nevű hirhedt rab” volt (Mt. 27:16), akit Márk és Lukács leírásai szerint, „a lázadókkal együtt tartóztattak le. Ezek egy lázadás [stasei lázadás, felkelés] alkalmával gyilkosságot követtek el.” (Mk. 15:7, Lk. 23:19). János pedig egy közönséges rablónak (lēstēs) nevezte Barrabást (Jn. 18:40). Nem mellékesen, a János által itt használt görög szó ugyanaz, mint amit Josephus a zsidó történetíró következetesen a szikárius zsidó lázadókra használt. Másszóval, Barabbás egyike volt a zelóta/szikárius lázadóknak, akik a „szabadságharc” nevében raboltak, fosztogattak és gyilkoltak zsidókat és rómaiakat egyaránt. A szimbolikát tovább gazdagítja az, hogy a gonosztevő teljes neve: Barabbás Jahósua (korai újszövetség kéziratokban „Barabbás Jézus” szerepelt, lásd Arcanum lexikon Barabbás szócikkét), vagyis, „az atya fia” Jahósua, ami a megmentő szerepet testi vonalon reprezentálja.

Máté 27:22-25 22Pilátus tovább kérdezte: „Hát Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?” Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!” 23„De hát mi rosszat tett?” – kérdezte. Annál inkább ordították: „Keresztre vele!” 

 Ott állt a nép előtt ez a két férfi, az igaz Jahósua, a Felkent, akit a Szentírás az Isten Fiának nevez. És ott állt a rablógyilkos és lázadó Jahósua/Jézus, aki ugyancsak az „atya fia” volt. De vajon ki volt az ő atyja? Nos, amikor Jahósuát korábban meg akarták ölni, ezt mondta azoknak, akik az életére törtek: Az ördög az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság.” Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók.” (Jn. 8:44,47). Normális körülmények között a nép nem választott volna egy ilyen romlott karaktert, mint Barabbást, de talán nem is annyira őt kívánták megmenteni, mint inkább a Felkentet és üzenetét megtagadni, tőle akartak megszabadulni, őt szándékozták halálra adni. Még akkor is, ha ennek ára a Barabbás elengedése volt. Miután Pilátus látta, hogy midnen fáradozása hiábavaló volt, mosta kezeit:

Máté 27:24-26 24Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!” 25Erre az egész tömeg zúgta: „Vére rajtunk és fiainkon!” 26Akkor szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.

Így a nép halálra adta az ártatlan Jahósuát és  szabadon bocsátotta a gyilkos elítéltet, s ezáltal azzal azonosultak, aki az ördögatyától való volt, mellett álltak ki, felvállalva, magukra véve annak következményeit: Legyen a vére rajtunk és gyermekeinken.” (Mt. 27:25)

 Mert a választással megpecsételték a sorukat: Elvetették Jahósuát, az igaz Messiást, aki a bűntől való szabadulást és a eljövendő világban való örökéletet, az üdvösséget kínálta fel nekik és voksukat inkább Abbás fiára, Jahósuára tették, a szikáriusra, aki egy számukra amúgy is kézzelfoghatóbb ideát, a nemzet fizikai felszabadulását, illetve helyreállítását reprezentálta. Mivel Barabbás neve szintén Jézus (Jahósua) volt, így nevében a messiási címet viselte, noha esetében egyértelműen hamisan és istentelen eszközökkel élve. Barabbás az antikrisztus egy előtípusa volt. Ez a választás kísértette és kísérteni is fogja Júdát az igaz Messiás visszatéreséig. Júda további történelme megannyi hamis messiás és az általuk okozott szenvedések története, s ez így is marad a teljes szellemi helyreállításukig.  Előtte azonban behódolnak a végső és utolsó Antimessiásnak (Luk.18:3), befogadják az Antikrisztust. (Ján. 5:43)

Mint láttuk, a zsidó tömeg nyomatékosította, ha úgy tetszik megpecsételte a választását egy ominózus kijelentéssel: „Vére legyen rajtunk és fiainkon!” (Mt. 27:25). Ennak a kijelentésnek az értelmezése tabu témává vált a fősodratú kereszténységen belül. A tévedések elkerülése végett hangsúlyozzuk ki, hogy itt nem Krisztus bűnöket elfedő áldozati vérét kívánták magukra alkalmazni a kegyelem elnyerésének érdekében, hanem éppen azt vetették el.

Máté 23:31-36 31Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, a kik megölték a prófétákat. 32Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak mértékét! 33Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését? 34Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok és városról-városra üldöztök. 35Hogy reátok szálljon minden igaz vér, a mely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, a kit a templom és az oltár között megöltetek. 36Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre. 

Mi következik be e nemzetségre? Rájuk szál az igazak kiontott vére – tetőzve az ártatlanul megölt Messiáséval is. Az igazak vérét pedig maga Isten torolja meg, hiszen az felkiált Hozzá azok ellen, akik kiontották azt (vö, 1Móz.4: 8-11, Jel. 6:9-11, Luk. 18:7). Másszóval, a „legyen rajtunk vére és utódainkon” kijelentéssel konokul és dacosan azt kívánták kifejezni, hogy „ha a Krisztus [ártatlanul kiontott] vére ellenünk kiált, hát hadd kiáltson, mi felvállaljuk, száljon ránk”. A tömeg választása egyértelmű volt, de nem maradt következmények nélkül, magukra mondtak ítéletet, am be is következett. Pál apostol egyebek mellett erre reflektált az 1Tesszalonikai levelében:

1Tesszalonikai 2:14-16 14 Mert hiszen ti testvéreim, az Isten Júdeabeli eklézsiáinak a Krisztus Jézusban utánzóivá lettetek, mert ti ugyanúgy szenvedtetek saját törzsetek tagjaitól, ahogy a júdabeliek is szenvedtek a zsidóktól, 15 ugyanazoktól, akik az urat, Jahósuát is megölték, a prófétákat is, minket pedig üldöztek, és Istennek sem tetszenek és minden emberrel szemben állanak, 16 akik megakadályoznak minket abban, hogy a nemzeteknek szóljunk, hogy azok megmeneküljenek, és ezzel vétkeik mértékét mindenkorra betöltik. Végül is eljött rájuk a harag [ítélet].

A történet fintora az, hogy röviddel a Messiás megtagadása és a szikárius Barabbás szabadon engedése után a zsidók maguk követték el mindazt, amivel megvádolták Jahósuát: a csalárd, hamis messianizmust és a Róma ellenes nyílt lázadást (vö. Mt. 27:16 Mk. 15:7 Lk. 23:19). Miután szimbolikusan a szikáriusok lázadása mellett tették le a voksukat, negyven évvel később ( a 40 a próba és ítélet száma) a zsidók ténylegesen is fellázadtak Róma ellen és éppen a Barrabás félék voltak a háborúvá kiszélesedett zendülés kirobbantói. Ez egy millió zsidó halálát és a templom elpusztítását eredményezte. Ezt követte később a hirhedt Bar Kohba lázadás (i.sz. 132), amit a rómaiak vérbe folytottak és Juda is Izrael sorsára jutott, a nemzet szerteszét szórattatott. A zsidók ekkor a választottakat kivéve elvágták magukat Istentől, amint azt Mózes megprófétálta:

Ap.Csel. 3:22-23 22Mózes ezt mondta: „JHVH, a mi Istenünk hozzám hasonlóan prófétát támaszt nektek testvéreitek sorából. Hallgassatok rá mindenben, amit csak mond majd nektek!” 23„Azokat, akik nem hallgatnak erre a prófétára, irtsátok ki a népből [értsd vettessék ki Izraelből].” [lásd még 5Móz. 18:18-19]           

Ez az állapot ma is tart, Istennél nincs változás. Az az Isten, aki a szellemisége és hűtlensége miatt megítélte és szétszórta a zsidókat az ókorban, az nem gondolta meg magát kétezerévvel később, hogy a pontosan ugyan azt a szellemiséget és hűtlenséget tanúsító népet immáron megjutalmazza a helyreállítással és áldásokkal. Nincs semmi féle közbenső állapot: vagy a Olajfához tartoznak vagy le vannak vágva abból. A lemetszést egyetlen dolog orvosolja, a megtérés utáni visszaoltás. Amíg nem hallgatnak a Messiásra [nem fogadják őt el] addig ki vannak taszítva Izraelből. Amikor megtapasztalják a szellemi elhívást és hallgatni fognak a Messiás szavára, utasításaira, akkor, s azáltal vissza lesznek fogadva, oltva. Ez pedig csak akkor történik meg, amikor a pogányok teljes erre elrendelt száma betöltődik és készek a vőlegénnyel való találkozásra. A modern politikai cionizmus a szikarius szellemiség eredménye, így a cionista zsidó állam esetében semmi képpen nem lehet még helyreállításról beszélni. Ez az állam továbbra is elveti azt, aki az Atya nevében jött, s befogadja majd azt, aki a maga nevében jön el (vö. Jn. 5:43), az antikrisztust, a hamis bírót.

Kapcsolódó írások:

A cionizmusról I.

Az antikrisztusi szellemiségtől az Antikrisztusig

A szikáriusok