CoG

Lázár példázata - bővítve

 

Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy Lázár példázata az egyik legfélremagyarázottabb igerészek közé tartozik. Az átlag katolikus vagy protestáns tanítót, de a laikus hívőiket is azonnal ki lehet hozni a sodrukból azzal a kijelentéssel, hogy Lázár és a gazdag ember példázata nem több, mint egy példázat. Márpedig az egész történet, elejétől végéig egy példázat, így is van nevezve. Hogy miért ilyen intoleránsak e kijelentés miatt, és miért tartják oly fontosnak valós igazságként kezelni az ott elhangzottak minden apró elemét és képletes mondanivalóit is? Azért, mert ez a példázat azon kevés igerészek közé tartozik, amellyel látszólag alátámaszthatják a pogány eredetű, örök pokoli kínszenvedés dogmáját. Ez tehát az egyik leghasználtabb igerész, amellyel utalhatnak a tüzes pokol létezésének bizonyítására, ahol gonoszok "lelkei" teljes tudatuk birtokában, állandó kínszenvedések közepette élnek. Tehát véleményük szerint a példázatban említett tüzes, kiolthatatlan lángnyelvek azt a  pokoltüzet jelentik, amelyek a gonoszokat az örökkévalóságon át gyötrik. Való igaz, hogy amennyiben Lázár példázatának minden apró részletét szimbolizációktól mentes valóságként kezeljük, akkor némileg érthetőek az ilyen következtetések. Mint ahogyan az is igaz, hogy egy ilyen megfélemlítő, szellemi zsarolásnak minősíthető üzenettel tömegeket lehet "Krisztus elfogadására" késztetni. Az már eszükbe sem jut ezeknek a jámbor embereknek, hogy ezzel Krisztust (Akinek minden ítélet a kezébe adatott) egy igazságtalan kegyetlen zsarnokká teszik. Hiszen e szenvedésre vet mindenkit, aki valami önhibáján kívüli oknál fogva soha nem hallhatta az Ő nevét, és nem ismerhette meg az üdvösséghez vezető egyedüli utat. Magának a példázatnak az üzenete egy teljesen más témával kapcsolatos, amit fel is vázolunk, s amiből láthatóvá válik, hogy a mondanivaló közvetlen célja korántsem a halál utáni állapotunk pontos felvázolása volt. A valós üzenet az igazsággal való sáfárkodásról, és a felelősségteljes szolgálat elvárásairól szól.


 

Church of God

Email: p.poli@mailcity.com 

 Copyright © 2003, 2010, Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

 Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 Webcím: http://www.churchofgod.hu


Szerencsénkre semmi kétség nem fűződik ahhoz, hogy itt egy példázatról van szó, s mint ilyen, a valós mondanivalót jelképes, szimbolikus illusztrációkkal adja át. Ez egy rendkívül népszerű tanítási módszer volt a szemita kultúrkörben, amit Krisztus nemhogy gyakran, mint inkább kizárólagosan használt:

Máté 13:34-35 34 Mindezeket Jézus példázatokban mondta a sokaságnak, példázat nélkül semmit sem szólt nekik, 35 hogy beteljesedjék a prófétán át kimondott ige. A próféta így szólt: "Példázatokra nyitom ajkamat, kimondom a föld megalapítása óta elrejtett titkokat."

A példabeszéd egy sajátos formába öntött tanító célú elbeszélés, amelyben fizikai, megfogható dolgokkal ábrázolunk fontos szellemi tanításokat. Ez oknál fogva, a példázatokban említett dolgok gyakran erősen el vannak túlozva, azzal a céllal, hogy jobban megvilágítsák a tanítás mondanivalóját, lényegét. Egy ilyen erős túlzás Krisztus mustármaggal kapcsolatos példázatában is látható, amikor kijelentette, hogy a mustármag a legkisebb mag (holott korántsem a legkisebb mag), és a legnagyobb fává nő fel (ami megintcsak túlzás, a mustárfa igazából messze nem a legnagyobb fa). Ez jó példája annak, hogy nem a szószerinti hitelesség, mint inkább a mondanivaló lényege a fontos. Ezesetben az, hogy valami nagyon piciny méretű [hit] dologból egy hihetetlen nagy valami képes kinőni (Mát. 13:32). Az adott kornak ez egy bevett tanítási módszere volt, és senki nem kezdett el akadékoskodni amiatt, hogy Krisztus erősen eltúlozta a tényeket, hiszen nagyon jól tudták, a példabeszédek gyakran nem szószerinti értelemben fedik a valóságot.  

A határozott kijelentés szerint Krisztus semmit nem szólt a tömegeknek, csak példabeszédeken keresztül, s ebben az első századi szemita emberek nem találtak semmi kivetnivalót. Hogy manapság miért tekintik az emberek a Biblia számos egyértelmű utasítását szimbolikusnak, a példázatokat pedig szószerint veendő üzenetnek? Egyszerűen azért, mert ez szolgálja teológiai nézeteiket.

Amikor a Szentírás szimbolikus nyelvezettel beszél, az teljesen nyilvánvaló még a kezdő bibliaolvasó számára is. Senki nem venné szó szerint pl. Pál azon szavait, miszerint: "ha ellenséged éheznék, etesd meg, ha szomjaznék, itasd meg, mert amikor ezt teszed, tüzes szenet halmozol fejére"(Róm. 12:20 a Péld. 25:22 idézve). Senki számára nem lehet kétséges, hogy ezt jelképesen kell értelmezni, s a valóságban nem kerül tüzes szén az illető fejére, amitől lángokba borulna a feje. Ezesetben a tüzes parázs csupán jelképes ábrázolás!

A példabeszédek természeténél fogva senki nem vette szó szerint az abban elhangzottakat. A példabeszédek részelemei nagyrészt szimbolikusak, amiknek azonban fontos, tanító jellegű üzeneteik vannak. Ezt könnyű bebizonyítani. Amikor a szimbolikus jelentést elvetjük, s szó szerint értelmezünk mindent, akkor a mondanivaló lényege elveszik, és valami teljesen más, nem kívánt magyarázat alakul ki. Mindezt figyelemben tartva, a szóbanforgó példabeszéd rendkívül egyedi egy további sajátos szempontból is: amellett, hogy kijelentéseire pontos magyarázatot kell adni, nagyon fontos azt is kihangsúlyozni, hogy a példázat mit nem jelent. Ez utóbbit legalább olyan fontos kiemelni, mint az előzőt, hiszen sokan vannak a mai keresztény világban, akik ennek a példázatnak a félremagyarázásával egy nagyon komoly, pogány eredetű tévtanítást próbálnak alátámasztani.

Mindemellett a példabeszéd bibliailag korrekt módon vázolta fel a halottak állapotát, ami jobban láthatóvá válik néhány feltétlenül szükséges alapismeret birtokában. Ezek az alapismeretek aztán ugyanolyan rálátást adnak, mint amivel pl. azok az emberek is rendelkeztek, akiknek ezt a példázatot Krisztus személyesen elmondta. A Krisztus eljövetelekor (s valójában az azt megelőző 100 évben) nagy hatása volt az ún. apokaliptikus írásoknak, amelyek ismertek és népszerűek voltak bizonyos zsidó szekták, és különösen az őskeresztények között.   A korai keresztények nem éltek abban a skatulyában, amibe a modern korunk felekezetei bezárták magukat. Így teológiai nézeteikre rendkívül nagy hatással volt az Énok könyve – több más, nem „kanonizált" írás mellett, amelyek ebben a témakörben rendkívül fontos ismereteket tartalmaznak.  Ebből kifolyólag ebben az írásban utalunk is az Énok könyvének bizonyos idevonatkozó részeire. Néhány idézet a 2Ezdrás könyvéből is jelentős e témát illetően, amelyekre szintén kitérünk. Ennek nem szabadna negatívan hatnia egy komoly bibliaolvasó, tanulmányozó ember számára, hiszen Énok könyvét az apostolok és az ókeresztények is használták, tartalmát próféciának tartották, és idézve abból, a Szentírás részeként kezelték (Júdás 13-15)! Sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai kereszténység ismereteinek „fehér foltjait" leginkább ezeknek az írásoknak az elvetése okozta, amit aztán pogány hitelemekkel töltöttek fel.

A példabeszéd mai két legismertebb értelmezési változata közül az egyik teljesen hibás, a másik pedig némelyek által hiányosan van meghatározva, mert elvesztettek számos, az első században közismert teológiai igazságot. A téves mennybe- vagy  pokolbakerülés elméletét mára szinte egyetemesen elfogadta a magát kereszténynek valló világ. Ezt tantételként hiszik, vallják és tanítják. A másikat: a teljes halál, majd a feltámadás hittételeit elsősorban az Isten Egyházának Gyülekezetei (Church of God), és egy bizonyos szintig a Jehova Tanúi, és még néhány kisebb kvázi-protestáns felekezet vallja. A Jehova Tanúi azonban pontatlanok a  feltámadásokat illetően.

 

Szükséges alapismeretek

Amikor Jézus a Lázár és a gazdag ember példabeszédével adott át egy fontos üzenetet, ezt egy olyan közösség előtt tette, amely hozzá volt szokva ehhez a tanítási módszerhez. Ezek nem voltak buta emberek, sőt, bizonyos téren sokkal mélyebb ismeretekkel rendelkeztek, mint korunk legtöbb, magát kereszténynek valló embere. Ez a közösség ismerte a Szent Írásokat, ami számukra nem a mai formában kanonizált 66 könyvet jelentette. Használták pl. az akkori korban igen népszerű Énok könyvét, így részletesen ismerték az abban megfogalmazott, emberi szellemmel kapcsolatos igazságokat. Ez rendkívül lényeges, mert a történet hallgatói mindannyian tisztában voltak két alapvető bibliai igazsággal, ami számunkra is elengedhetetlen a Lázár példájában említett kijelentések pontos megértéséhez. E két alapvető bibliai igazság:

  1. Az ember halandósága, vagyis az élet teljes megszűnése a halálkor. A testnek és léleknek a teljes halála. (1Móz.2:17; Zsolt 115:17, 143:3; Préd.9:7-8; Ezék. 18:4; Mát. 10:28; Róm. 6:23; Zsid. 9:27; 1Kor 15:22)
  2. És a tény, hogy az örök életre fel kell támadni ebből a halálból, ami vagy az első, vagy pedig a második feltámadásban történik meg. Vagyis a feltámadások ténye, szerepe egy elengedhetetlen ismeret. (Dán. 12:2; Ezék. 37:1-28; Mát. 22:28-31; Ján. 11:24-25; Róm. 6:9; Ap.csel. 17:32, 23:6, 24:15, 21; 1Kor. 15:12-13, 29, 42; 1Thess. 4:13-17; Filipp. 3:11; Zsid. 6:2, 11:35; Jel. 20:5, 12-15)

Ez azt jelenti, hogy a halál és a feltámadás közötti időben a személy nem él, nincs tudata, nincsenek további élményei. Ez a szintén alapvetően fontos és meghatározó igazság már önmagában is kizárja a Lázár példájából levont, ma elterjedt értelmezést az örök pokoltűzben való kínszenvedéssel kapcsolatban. A bibliailag korrekt tanítás, miszerint az ember halandó és egyedül csak a halálból való feltámadás által él újra, határozottan megdönti a "halhatatlan szellemnek" a halál utáni közvetlen mennybe-pokolba kerülése elméletét. Mint ahogy megdönti azt a következtetést is, hogy a példabeszédben említett egyének valóban, szószerinti értelemben beszélgettek egymással.

A fentebbi két alapvető bibliai igazság ismerete mellett azonban volt még egy további olyan ismerete a korai hívőknek, aminek birtokában Jézus hallgatósága nem zúdult fel értetlenül a példabeszéd hallatán. Ugyanis ez a példa távolról sem tartalmazott teljesen ismeretlen és új dolgokat számukra a szellemek állapotával kapcsolatban. E téren inkább a mai, pogány elemekkel átitatott kereszténység szenved nagy hiányosságot. Más szóval, a korabeli emberek tisztában voltak azzal, hogy a szellemek adott helyekre egybegyűjtve, alvó állapotban várják a feltámadásokat. Az "alvó" szellemek egymástól elkülönült csoportokban vannak, aszerint, hogy milyen életet éltek. Így a példabeszéd hallatán ők nem a mai értelemben vett mennyben, vagy a pokolban látták a szellemeket (így Lázárt és a gazdagot sem), hanem bibliailag korrekt módon, az alvó szellemeket magukban foglaló tárhelyeken.

A modern kereszténység ismereteinek hiányossága talán az emberi szellemre vonatkozó tanítások területén mutatkozik meg leginkább. Nem ismerik a szellem működését, nincsenek tisztában a szellem halál utáni állapotával és további sorsával, s emiatt természetesen a feltámadások jelentőségével sem. A szellem az a nem fizikai része az embernek, amelyben az élet folyamán összegyűlik minden élménye, tapasztalata, kialakított jelleme, és cselekedetei összességének emlékei. Vagyis tartalmazza az egyén testben töltött létélményének mátrixát, plusz az élete alatt megformálódott, kialakult jellemét. Ez a szellem kerül vissza Istenhez a halál után (Préd. 12:9), az abban lerögzített minden „adattal". Ezeket a szellem-rekordokat Isten elraktározza a feltámadásig, amikor is a szellemeket visszahelyezi a feltámadott testbe. Isten a szellemeket három különböző osztály, illetve kategória szerint helyezi el, három különböző helyre a halál és feltámadás közötti „átmeneti", alvó állapotban. A feltámadással Isten újra visszahelyezi az addig alvó szellemet a porból feltámadt tulajdon testébe, s ez a szellem adja meg az ember tudatát, értelmét:

Ezékiel 37:9-13 9 Ekkor így szólt hozzám: "Jövendölj az éltető szellemről [ruakh], jövendölj, emberfia, és mondd az éltető szellemnek [ruakh]: Ezt mondja JHVH, az Isten: Gyere elő a négy szél hazájából, és fújj ezekre a halottakra, hogy megelevenedjenek." 10 Ekkor jövendöltem, amint parancsolta nekem, és éltető szellem [ruakh] szállt beléjük, életre keltek, talpra álltak, mint egy nagy sereg. 11 Akkor így szólt hozzám: Emberfia, Izrael egész háza ezek a csontok. Lám, azt mondják: "Elszáradt a csontunk, oda a reményünk, végünk van [a halál állapotában]." 12 Jövendölj azért, és így beszélj: Ezt mondja JHVH, az Isten: Nézzétek, kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek benneteket Izrael földjére. 13 Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok JHVH, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. 14 Belétek oltom szellemem [ruakh] és életre keltek.

Érdekes módon azok, akik a gazdag és Lázár példáját szigorúan szó szerint kívánják értelmezni, e fenti idézetet már inkább szimbolikusnak tartják (számukra ez csupán Izrael államának fizikai helyreállítására utal).

Tehát a szellemek elosztása és „elraktározása" kategóriák szerint történik, attól függően, hogy az adott egyén melyik szellemi aratásba tartozik. Az első zsengék közé tartozó választottak – akik az Isten Szent Szellemének erejében legyőzték a bűnt Sátán világában –, az első feltámadásban, az igazak feltámadásában kelnek fel örök életre az „alvásukból" dicsőséges örök életre (Dán. 12:2; 1Kor. 15:23; 1Thess. 4:13-17; Jel. 20:5), amin már nem fog a második, örök halál (Jel. 20:6). Testük halálakor a szellemeik visszakerülnek az Istenhez, Aki a paradicsomba helyezi azokat, hogy ott várják meg feltámadásuk pillanatát. A paradicsom fogalma tehát nem azonos a „mennyország" koncepciójával. Ezesetben a paradicsom az igazak nyugvóhelyét jelenti, ahol békességben várják a már elnyert örök élet tényleges megnyilvánulását, Krisztus eljövetelekor az első feltámadásban. Pontosan ezen ismeretek miatt nem volt az első századi emberek számára furcsa Jézus példázata.

Mindazok a tömegek, akik nem tartoznak a választottak, vagyis az első zsengék közé, azok a második, vagy általános feltámadásban kerülnek ítélet alá, amikor eldöntődik az örök sorsuk (Jel. 20:11-15). Az ő szellemeik egy külön helyen várják az ő feltámadásuk napját, a végítélet nagy napját. Ugyanis mindenki a maga (sor)rendje szerint támad fel (1Kor. 15:22-24; Jób. 14:14) az Isten terve szerint.

A kanonizált Biblia nem nyújt részletesnek mondható képet az alvó szellemek állapotáról (azon kívül, hogy tudatlanság állapotában alszanak). Ám az első században nem a mai forma szerint kanonizált Bibliát használták a hívők a Szent Írásokként. Az akkortájt jól ismert, és rendkívül közkedvelt Énok könyvének használatával megvolt a példabeszéd megértéséhez szükséges ismerete a korabeli hallgatóságnak. Az alábbi idézetek az Énok könyvéből rámutatnak ezekre az ismeretekre:

Énok 22:1-14 1 Onnan pedig egy másik helyre mentem, és a nyugati irányban mutatott nekem egy magas és hatalmas, kemény kőből álló hegyet.(1.) 2 És abban négy üres helyet láttam, mélyek és simák: három sötét volt, egy pedig fényes; s forrásvíz fakadt fel közöttük. A sima, üres helyek mélyek, és rájuk nézve sötétek voltak. 3 És akkor Rafael, egyike a szent angyaloknak, aki velem volt, megszólalt, mondván; ‘Ezek a sima ürességek azért lettek megalkotva, hogy (azokban) a halottak szellemei egybe legyenek gyűjtve, igen, az egész emberiség minden gyermekének összes szellemei ide gyűlnek össze. 4 És ezek a helyek arra lettek teremtve, hogy magukba vegyék azokat az ítélet napjáig, amíg eljön a számukra meghatározott ítélet napja. (2.) 5 És én láttam ott egy halott embernek a szellemét, amint esedezik, és akinek a hangja felszállt a mennybe, amint így esedezve kérelmezett. 6 És megkérdeztem Rafaelt, az angyalt, aki velem volt: ‘Ez a szellem, akinek esedező hangja így feljut a mennybe, kinek a szelleme az?’ 7 És ő válaszolt nekem, mondván, ‘Ez az a szellem, amely elhagyta Ábelt, amikor testvére, Káin megölte őt, és ellene kérelmez, amíg annak magja teljesen kipusztul a föld színéről, és amíg az ő magja az emberek magjai közül teljesen ki lesz pusztítva.’ 8 Azután kérdeztem őt tovább mindezekről, az ítéletekről és a sima ürességekről is: ‘Miért vannak azok külön, egymástól elválasztva?’ 9  És ő válaszolt nekem, mondván: ‘Ez a három hely azért lett létrehozva, hogy ezekben a halottak szellemei elkülönüljenek. És az igazaknak olyan elkülönített hely lett készítve, ahol a ragyogó forrás vize van.(3.) 10 A bűnösöknek pedig olyan hely készült, ahol halálukkor testüket a földbe temetik, és az ítélet nem végződött be rajtuk az életük folyamán. 11 Itt az ő szellemeik elkülönülnek ebben a nagy fájdalomban az ítélet nagy napjáig, és büntetéssel és az átkozottak kínjaival fizetnek meg a szellemeik. Ide köti meg őket örökre.(4.) 12 És ilyen elosztásban lettek elhelyezve a szellemek, amelyek kérelmeznek, és közzéteszik pusztulásuk körülményeit, amikor elpusztultak a bűnösök korában. 13 És egy olyan helyre vannak elkülönítve azon emberek szellemei, akik nem lesznek igazak, hanem gonoszul, istentelenül éltek, és a törvénytelenek társai: de szellemeik nem lesznek [már] ítélve az ítélet napján, s feltámadni sem fognak innen [sem örök életre az első feltámadásban, sem ítéletre a második feltámadásban].’ (5.)

1.  Mindezeket Énok egy látomásban látja.

2. Az első, vagy a második feltámadás idejéig, attól függően, melyikbe kerülnek.

3. Ez az igazaktárhelye", a "paradicsom"!

4. Ezek azoknak a szellemei, akik bűneikben, Isten és a kegyelem ismerete nélkül haltak meg, és akik a második, általános feltámadásban részesülnek. Ez a csoport csak a második feltámadásban kap esélyt az igazság és kegyelem ismeretére, és rajtuk ekkor fejeződik majd be az ítélet, és ekkor dől el örök sorsuk, hogy életet nyernek-e, vagy örök halált a tűztóban (Jel. 20:5, 11:15).

5. A harmadik hely, illetve a szellemek harmadik kategóriája a kor megátalkodott gonoszainak a szellemei, a Sátán elsőszülöttei. Mindazok, akik tudatosan és akaratosan megtagadták a hívást és az igazságot, vagy akik bár megkapták a hívást és a Szent Szellem ajándékát, azt megkáromolták, elfordulva annak vezetésétől a bűnbe való teljes visszatéréssel. Ennek a kategóriának a sorsa megítéltetett és megpecsételődött ebben a korban.  

Az utolsó csoport a megátalkodott, szándékosan gonosz szellemek, és ők a tűztóban fognak elpusztulni örökre. Krisztus visszatértével, amikor a szentek feltámadnak az első feltámadásban, a gonoszok elsőszülöttei is megkapják méltó büntetésüket (Dán. 12:2).  A kecskék ekkor lesznek véglegesen elválasztva a bárányoktól   (Mát. 12:31-32; Luk. 12:19; Zsid. 10:26-29; 2Pét.2:22; Malak. 4:1-3; Jel. 20:15).  (Ábel kiáltozó szellemére még a későbbiekben kitérünk)

Mondhatnánk úgy is, hogy amiként az igazak az Isten szellemi aratásának első gyümölcsei, úgy a megátalkodott gonoszoknak is van egy aratása, vagy ha úgy tetszik, elsőzsengéje e korban. E két csoport tehát már nem támad fel a végítéletkor, mert e korban jutottak vagy az örök élet jutalmára, vagy az örök kárhozatra.

A szellemek eltárolásáról még néhány nagyon hasonló leírás található a kanonizált Ésaiás könyvében, és a korunkban apokrifnak nyilvánított 2Ezdrás könyveiben is. Az Ésaiás 26:19-20-as verse az igazak feltámadásáról prófétál, s mintegy hozzáteszi, hogy addig is, amíg a feltámadásban elnyerik az örök életet, Isten a nyugalomba viszi őket. Az Ésaiás 57:1-2 szintén e témával foglalkozva rámutat, hogy ez pontosan az a nyugalmi állapot, amelyben az igazak elzárkóznak „szobáikba" a feltámadásukig! Ésaiásnak ez a próféciája a végidőkre szól, és ez az állapot úgy van bemutatva, mint egy ajándék, menekülés az akkori rettenetes földi szenvedésektől a nagy nyomorúság alatt. Megmentve ettől az iszonyú megpróbáltatástól, az igazaknak fenntartott tárhelyekre (szobáikba) vonulva, nyugalomban várják a feltámadásukat.

Ézsaiás 26:19-20 19 Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és énekeljetek, a kik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat! (De amíg ez meg nem történik, addig ) 20 Menj be népem, menj be szobáidba, és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag!

Ézsaiás  57:1-2 1 Az igaz elvész és nem veszi eszébe senki, és az irgalmasságtevők elragadtatnak és senki nem gondolja fel, hogy a veszedelem elől ragadtatik el az igaz; 2 Bemegy békességbe, nyugosznak ágyaikon, a kik egyenes útaikon járának.

2Ezdrás 7:95megértik majd pihenésük idejét, amelyben nyugodni fognak, szobáikba gyűjtve és angyalok által őrizve a mélységes csendben, és a rájuk váró dicsőséget az utolsó időkben (lásd még 2Ezrás 7:78-85, 96-99).

2Ezdrás 7:32 És a föld visszaadja majd mindazokat, akik benne alszanak, és a por is azokat, akik a csöndességben lakoznak, és a titkos helyek kiadják a szellemeket, amelyek oda lettek rendelve.

2Ezdrás 7:41-42 A Hádeszben a szellemek szobái olyanok, mint az anyaméh. Mert ahogyan a szülni készülő asszony gyorsan akarná terhét a világrahozni, hogy megszűnjenek fájdalmai, úgy e helyek is vágynak kiadni azokat, akik oda lettek rendelve a kezdettől.

(Megjegyzés: Az Ezdrás idézetek szószerinti fordításai a LXX-ből fordított, THE NEW OXFORD ANNOTATED BIBLE WITH THE APOCRYPHA angol nyelvű szövegeinek)

A fenti idézetek az igaz bibliai álláspontot képviselik a szellemek sorsával kapcsolatban: a "szobákban" alvás, nyugvás, ágyak (a pihenés szombóluma), mélységes csend és "várakozás". A tárhelyek pedig vágynak kiadni magukból a kezdettől odahelyezett szellemeket, ami a feltámadások alkalmával meg is fog történni. Ezek az idézetek remekül összefoglalják a korabeli héberek és őskeresztények álláspontját a halottak állapotáról.

Lázár példázatát tehát csak ezzel a háttérismerettel lehet tökéletesen értelmezni. Ez az ismeret alapvető volt a kereszténység korai évszázadaiban, amit számos dokumentum bizonyít. Ahogyan a magvető példázatának sem mezőgazdasági törvényszerűségek ecsetelése volt a célja, hanem szemléltetni az Isten hívását, és azt, hogy mennyire különböző szinten fogadják azt be az emberek, úgy Lázár példájának sem az a célja, hogy a szellemek sorsát bemutassa a test halála után. Mindez csak eszközként van használva a példázathoz egy olyan teológiailag helyes háttérrel, aminek a kor hallgatói ismeretében is voltak (ellentétben a mai átlag hallgatósággal).

Tudjuk, Krisztus a példázat valós üzenetével a zsidó farizeusokat célozta meg (akik mellékesen hittek a feltámadásban (Ap.Csel. 23:8)), és ez magában dilemma elé kellene, hogy állítsa mindazokat, akik ebben a példázatban az örök pokoli büntetés bemutatását látják. E levezetés ugyanis arra a végkövetkeztetésre vezetne, hogy a zsidók egy kárhozott, pokolra kerülő nép. Ugyanis a gazdag ember a zsidókat jelképezi, míg Lázár az egyházat, s a példabeszéd nyilvánvalóvá teszi, hogy csak Lázár kerül a paradicsomba, ahová a gazdag [a zsidók] nem kerülhet. Ez különösen furcsa és ellentmondásos az evangelikus protestánsok részéről, akik minden területen felnéznek a zsidókra, sőt, úgy tekintenek rájuk, mintha az egyháznak kellene tőlük tanulni, s nem pedig fordítva.

A példázat tehát teológiailag pontos háttérrel vázolta fel a halottak állapotát, azonban egy bizonyos üzenet nyomatékos átadásának érdekében, tudattal ruházta fel a szereplők szellemeit. Mint már láttuk, az ilyen nyilvánvaló túlzások adtak nyomatékot a példabeszédeknek.  De ezek után térjünk rá magára a példabeszédre.

 

A példázat részletes magyarázata

Lázár és a gazdag ember története egy példázat (Mát. 13:34), s ezt előre szögezzük le, mert enélkül az üzenet értelme eltorzul. Ugyancsak fontos követnünk a szövegkönyezetet, ami elárulja, hogy Krisztus mivel kapcsolatban hozta fel ezt a példázatot. Közvetlenül ezelőtt, Krisztus a gonosz, hűtlen szolga, vagy ügykezelő példázatát mondta el, aki felelőtlenül bánt a rábízott javakkal (Luk. 16:1-3). A hűtlen szolga nem akarta elveszteni méltóságát, de dolgozni sem volt ínyére, s ehelyett inkább világias ügyeskedésekkel próbálta megtartani előnyös helyzetét (Luk. 16:4-8). Krisztus a példázattal a helyes szolgálatra, a megbízatások betöltésének fontosságára vetett fényt, amiben a választott zsidó nép nem állt helyt, de méltóságát meg kívánta tartani mindenféle ügyeskedéssel. Más szóval Lázár példázata - csakúgy, mint az azt közvetlenül megelőző hűtlen kezelő példázata - a zsidókat, a farizeusokat célozza meg, akik a törvényt testileg, hit nélkül akarták betölteni, és nem sáfárkodtak jól a rájuk bízott isteni kinyilatkozásokkal.

Külön figyelmet érdemel Lázár neve, hiszen ez az egyedüli olyan példabeszéd, ahol Krisztus név szerint említi meg annak szereplőjét. A Lázár, illetve Lazarus név a héber "Eliézer" név átírása (a név jelentése "Isten megsegített"). Ez egy aránylag gyakori héber név volt, az Ószövetség tizenegy Eliézer nevű személyt említ. Az első alkalommal, amikor ezzel a névvel találkozunk, történetesen egy Ábrahámmal közeli kapcsolatban álló személy viseli. Ahogy a példázatban szereplő Lázár is Ábrahámmal van kapcsolatban. Ez az Eliézer nem tartozott genetikailag Ábrahám családjához, vagyis pogány származású volt, és emellett egy szolgaember, pontosabban egy megbízott ügyintéző [házvezető] volt:

1Mózes 15:2-3 2 És monda Ábrám: Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkűl járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer [Lázár]? 3 És monda Ábrám: Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm.

Ábrahám szolgája, Eliézer így "az urának asztaláról leesett morzsákon élt", vagyis azon, ami az áldott és választott Ábrahám által neki jutott. A  Máté 15:22-28 versei is tanúsítják, hogy a ‘morzsákon élő pogányok’ egy aránylag ismert fogalom volt, mint ahogyan a "kapuban ülő" kifejezés is, ami a  pogányból betértet jelölte. Az egyáltalán nem véletlen, hogy Lázár példázatát a szolgálók példázata előzte meg, ugyanis mint látni fogjuk, Eliézer a hű és odaadó szolgálat mintapéldája volt. Kétségtelen, hogy a példázatban Krisztus az eredeti Eliézer történetét elevenítette fel, akinek Ábrahám egy olyan feladatot adott, amivel saját magát zárta ki az áldásokból, mégis a leghűségesebb odaadással tette meg azt, amit ura kívánt:

1Mózes 24:2-3 2 Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának [Eliézernek], a ki őnéki mindenében gazda vala: Tedd a kezed a tomporom alá! 3 Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére, hogy nem vészesz feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közül, a kik között lakom.

Eliézer felvállalta a küldetést, holott annak sikere azt jelentette, hogy ő maga teljesen el fog esni attól az örökségtől, ami rászállt volna, amennyiben Izsák utód nélkül marad. Teljesen tisztában volt ezzel, hiszen maga mondta Lábánnak, Rebeka fivérének, hogy Ábraham "neki [Izsáknak] adta mindenét, amije van" (1Móz. 24:36).  Eliézer számára fontosabb volt az Ábrahám iránti hűsége, mint az, hogy esetleg ő örökölhesse azokat az áldásokat, amelyeket Isten Ábrahám utódainak ígért. És így is lett, Izsákra szállt Ábrahám minden vagyona, méltósága, hatalma, a velejáró királyi és papi ígéretek, az Ígéret földje, nemzeti nagyság, sőt, maga a Megváltó is az ő magvából kerül ki. Eliézer semmit nem örökölt, kiesett mindenből, neki csak a morzsák maradtak. Ugyanez volt a helyzet a példázat Lázárjával, a nincstelen koldussal is:

Lukács 16:19 Volt egy gazdag ember, aki bíborba és gyolcsba öltözködött és naponta pompában vigadott.

Ki tulajdonképpen a gazdag ember? A példázat szerint Ábrahám fia, azaz leszármazottja, hiszen a gazdag ember atyjának szólítja Ábrahámot, az pedig fiának mondja őt.  A gazdag ember a zsidókat jelképezi, akiket az Isten, mint kiválasztott népét felruházta törvényeivel, parancsolataival, ígéreteivel, áldásaival és csodatételeivel. A bíbor a királyok öltözéke, a gyolcs pedig a papoké, s mindkét intézmény Judában funkcionált. A zsidók ebben a rendkívüli méltóságos állapotban, választottságban, áldásokban és ígéretekben éltek – „vigadoztak".

16:20 Volt ennek a kapujához vetve egy Lázár nevű szegény, kit fekélyek borítottak,

Lázár, a szegény (vagy koldus) természetesen a pogányokat szimbolizálja, azok közül is az igazlelkűeket, vagyis azokat, akik Izrael kapuja előtt (hittel) várakoztak, hogy bekerülhessenek Izrael közösségébe és az ígéretekbe. Ahogyan Eliézer, Ábrahám szolgálója remélte, hogy rászállnak majd ura áldásai! Itt tehát azokról van szó, akik hit által kerülnek be az ígéretekbe, szellemi Izrael részeként (Gal. 6:16), ami Krisztus által lett elérhető számukra.

16:21 s ki vágyott jóllakni azzal, ami a gazdag asztalától lehullt. Na, még a kutyák is eljártak hozzá, hogy fekélyeit nyalogassák.

A pogányok el voltak vágva az ígéretektől az újszövetségi egyház, a szellemi Izrael elhívásáig. Mivel bűneik, pogányságuk fertőjéből, betegségéből jöttek ki, és fokozatosan tisztulnak meg, így megelégednek azoknak az ajándékoknak a morzsáival is, amelyeket a szövetségbe való beoltás által kapnak Izrael asztaláról. Mert Izraelé minden ígéret és ajándék. Izraelen kívül nincs üdvösség, s ennek okáért lettek a pogányok beoltva abba az olajfába, s azontúl fokozatosan fejlődnek és növekednek a Szellem által vezetett, hit általi élet betöltésében.

16:22-23 22 Történt azután, hogy a szegény meghalt, és az angyalok elvitték Ábrahám keblére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. 23 Mikor a láthatatlan országban [hádesz] szemét felemelte, kínok közt gyötrődve, Ábrahámot látta messziről, és annak kebelén Lázárt.

Lázár a paradicsomba kerül, Ábrahám ölébe, ami az igazak szellemeinek a „tárhelye" az első feltámadásig. A gazdag ember pedig a hádesz-ba, ami alatt természetesen nem a mai értelemben vett pokol értendő. Lázár az egyházat jelképezi végig a példabeszédben, Ábrahám öle pedig a hitben meghaltak jutalmát, a paradicsomi nyugalmat, nem pedig a „mennyországot". Itt nagyon fontos megjegyezni azt, hogy maga Ábrahám sincs a mennyben, oda senki nem ment fel eddig (Ján. 3:13; Ap.csel. 2:34). A Zsidó levél 11. fejezete a hit óriásairól beszél, köztük Ábrahámról (Zsid. 11:8), de a 13. vers egyértelműen kijelenti, hogy bár ezek a személyek a hit példaképei és hősei (köztük Ábrahám), mégsem nyerték még el az ígéreteket, vagyis a teljességet, az örök életet Isten országában, az Isten fiaiként! Velünk együtt fogják elnyerni a tökéletességet az első feltámadás alkalmával: "Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról… (Héb. 11:13).

Innentől azonban már bonyolultabbá válik a történet értelmezése. Hová került a gazdag ember a másik két szellemi tárhely közül? Ha kárhozatra, akkor az elmúlt csaknem kétezer évben a Krisztust megtagadó zsidóságnak megpecsételődött az örök sorsa. A példázat egyszerűen nem ad túl sok helyet a manőverezésre. Viszont tudjuk, hogy egész Izrael meg lesz mentve, s a zsidók csak ideiglenesen kerültek a "szellemi vakság" állapotába. Így a gazdag ember csakis a szellemek második kategóriájának gyűjtőhelyére kerülhetett, akik majd a második feltámadásban jutnak végleges ítéletre. A példabeszéd fő üzenete valójában ennek vázolása. A példázat ugyanis a saját erőfeszítéseikre és "igazságosságukra" építő farizeusi zsidókhoz szólt (Róm. 9:32), az ő hitetlen elégtelenségükre és megítélésükre mutat rá. Így itt, a fent említett tulajdonképpeni két tárhely a két szövetségre is utal. A zsidók, akik a törvény és Isten ígéreteinek, áldásainak "gazdagságában" éltek, valójában – ideiglenesen – elbuktak Isten előtt hűtlenségük és hitetlenségük miatt (Róm. 9:31-33; 11:7,19-21), azért, hogy Isten a pogányok közül elhívott választottjait az ígéretekbe olthassa (Róm. 11:11-12, 15-18, 25,30), aminek láttán majd Izrael féltékenyen visszatér Istenhez (Róm. 11:1-2, 13-14, 23, 31), hogy üdvözüljön. "S így majd egész Izrael üdvözül" (Róm. 11:26). De a zsidók ebben a kegyelmi korszakban ugyanoda kerülnek haláluk után, mint a  bűnben élő – de nem megátalkodott – pogány emberek: a második feltámadásra. Ez hát a válasz a kérdésre, hogy mely kategóriába kerülnek a hit nélkül elbukott zsidók: a második feltámadásra, ahol végülis megtérhetnek, és elnyerhetik jutalmukat a beoltott fiak mellett. Ez természetesen nem vonatkozik azokra, akik zsidóknak hazudják magukat, de Sátán zsinagógájához tartoznak (a farizeusok között is sok ilyen volt, lásd A Sátán zsinagógája I. című írást). Ők a kárhozottak tárhelyeire kerülnek.

Lázár tehát az újszövetségi, választott és ígéretekbe oltott ex-pogányokat jelképezi, akik hitükön keresztül lettek Ábrahámnak, a hitben élők ősapjának fiai (Róm. 4:9,16; 9:6-8). Ezek az emberek a bűneik fogságából, a pogányok szellemi nincstelenségéből jöttek ki, koldusokként, mert nem volt közvetlen joguk az ígéretekhez, és semmit nem tudtak felmutatni önmaguktól. Hitükön keresztül mégis Ábrahám ölébe kerülnek, mert az igaz hit a saját érdemeik helyett az Isten saját igazságosságát, szellemiségét és jóságát ültette beléjük.

A párhuzamok a 23. versben: a gazdag ember a nyilvánvalóan előnyös adottságú sorsa ellenére is a második feltámadásba került! Hasonlóan, a zsidók minden előnyös lehetőségük ellenére (a törvény, Isten hívása, vezetése, a próféták stb), szintén a második feltámadásba kerülnek, hiszen megtagadták a hitet! Ám felismerik majd, hogy elszalajtották a lehetőséget az első, jobb feltámadásra! Lázár ellenben elviselte a földi szenvedéseit (a keresztény élet nehézségeit, és külsőleg jelentéktelen, a hitetlen ember szemével nézve nyomorult életét), és hite által kiérdemelte az első, jobb feltámadást (Zsid. 11:35).

16:24 Odakiáltott hozzá: Atyám, Ábrahám könyörülj rajtam és küldd el Lázárt, hogy mártsa vízbe ujjának hegyét és hűsítse meg nyelvemet, mert kínlódom e lángban.

A 24. versben az elmulasztott esély szenvedése gyötri a gazdagot, és esedezik a vízért, amit Lázáron keresztül kér. Maga nem tud visszatérni onnan, ezért kéri, hogy Lázáron keresztül kapjon segítséget. Lázár az egyházat, a víz pedig a Szent Szellemet szimbolizálja. Ez arra mutat rá, hogy a zsidók hiába kívánnak az egyház révén (vagyis az elsők között) részesülni a Szent Szellemben és az üdvösségben, ez már lehetetlen ebben az állapotban. Annak ellenére, hogy Isten kiválasztotta őket, a hitetlen pogányokkal egy csoportba zárva a második feltámadásba kerülnek! Ez természetesen mérhetetlenül gyötri őket. Gyötrelmüket a tűz általi szenvedés példázza. Ez azért is találó, mert az első feltámadásban részesülőkön már nem fog a halál (Jel. 20:6), de a második feltámadásban lévőkön – ha az adott ítéletidő alatt nem jogosulnak örök életre – még foghat a második, örökreszóló halál a tűztóban (Jel. 20:14-15), amelybe talán sokuk valóban be is kerül majd a szívük keménysége miatt.

16:25 Ábrahám azonban így szólt: Gyermekem, emlékezzél rá, hogy életedben elvetted javaidat, Lázár éppen úgy a rosszat. Itt most őt vigasztalják, te pedig kínlódol.

Ábrahám jogos örököseiként az izraeliták megkapták az ígéreteket, s azt örökölve elnyertek sok földi jót. Miután Izrael háza hűtlenné lett és elveszett, csak Juda törzse maradt meg Isten előtt szolgálatra, vagyis  az ószövetség képviseletére.  Megerősíti ezt az is, hogy a gazdag ember bíborba és patyolatba [lenvászonba] öltözött. A bíbor a királyságot szimbolizálja, és arra mutat, hogy birtokukban volt a királyi ígéret, illetve a dávidi és messiási uralom. A gyolcs vagy lenvászon a papok szolgálati ruhája volt, ami azt szimbolizálja, hogy a papi szolgálat is közöttük maradt fenn és ment végbe. Mindent összevetve a gazdag ember a zsidókat jelképezte (nem is véletlenül mondta Krisztus nekik ezt a példázatot). A 25. versben tehát Ábrahám jelképesen közli fiával – a zsidókkal –, hogy megkaptak minden elképzelhető esélyt és isteni irányítást, amire nem figyeltek. Lázár pedig elviselte a hit általi élet bajait, nehézségeit, keresztjét felvette, megszenvedett érte, és most vigasztalódik nyugalmában.

16:26 Mindezekben köztünk és köztetek szilárdan áll egy nagy szakadék [khazma] , úgyhogy akik innen hozzátok akarnak átmenni, nem tehetik, sem onnan hozzánk nincs átkelés.

A 26. vers: a két csoport között egy khazma, vagyis egy áthidalhatatlan tér, vagy szakadék van. A zsidók tisztában voltak a szimbolizációval, hiszen számukra a Jordán völgye egy ilyen áthidalhatatlan szakadékot jelentett, mivel az választotta el az ábrahámi örökség földjét a pogány területektől. Számukra az "átkelni a Jordánon" egy szállóige volt, ami az örökség felvételét, s képletesen az üdvösséget jelentette.

Akik a második feltámadásba kerülő szellemek tárhelyére jutnak, azoknak a  sorsa arra van elpecsételve, onnan senki nem mehet át az első feltámadás gyermekei közé, mert arra csak az életükben volt esély, amit elszalajtottak. Tehát itt már lehetetlen cselekedni, így bármit változtatni a sorson. A hívők azonban nem veszthetik el javaikat, nem kerülhetnek a második csoportba. Végleg elnyerték koronáikat, miután megharcolták a jó harcot (1Kor. 9:25; 2Tim. 4:8; Jak. 1:12; 1Pét. 5:4; Jel. 3:11). Amint Pál apostol is kijelentette magáról (a 2Timóteus 4:6-8 verseiben), hogy miután megharcolta a jó harcot és bevégezte keresztény életét, eljött az elköltözésének (halálának) ideje. Viszont nem azt mondta, hogy ’megyek hát a mennybe’, mert az a jutalmam. Ehelyett kijelentette: "Megkapom majd jutalmam ama napon". Vagyis az első feltámadásban. Azaz Pál, és vele minden egyes hívő csak Jézus eljövetelével kapja meg az örök életet és az uralmi korona ajándékát, és addig a napig az átmeneti helyre kerül ő is, és a többi hívő szelleme is. Hasonlóan, a Dániel 12:1 a végső szabadulásról beszél a kor beteltével, amikor (12. vers) eljön a feltámadás! Ami az utolsó kürtszóra történik (1Kor. 15:52), amikor átváltoznak romolhatatlan szellemlényekké, Krisztus visszajövetelével.

16:27 Akkor hát arra kérlek atyám – szólott a gazdag –, küldd el őt atyám házába.

A 27. versben a zsidók jelképesen könyörögnek, hogy ha már ők elvesztették a lehetőséget, legalább testvéreiknek adasson az meg, hogy az első feltámadásba kerülhessenek.

16:28 Mert van öt testvérem, hadd tegyen nekik bizonyosságot, hogy ők is a kínnak e helyére ne kerüljenek.

Ebben a versben a gazdag ember megemlíti öt testvérét, és ez a szám sokat mond, hiszen a Leától született Júdának öt édestestvére volt, Rúben, Simeon, Levi, Isszakár és Zebulon (1Móz. 30:20; 35:23). Bár e törzsek (Levi nagyrészének kivételével, akik mindvégig a zsidókkal maradtak) a korábban „elveszett" tíz törzs, Izrael házának részét képezték, s így nem tartoztak Júda házához, vagyis a zsidók nemzetéhez. Az elveszett törzsek ekkor már több évszázada elváltak Júdától. A példázatban szereplő öt testvér minden kétséget kizáróan Júda édestestvéreire utal, akik miatt a Júdát jelképező gazdag ember aggódott. Ha az analógiát követjük, akkor kivehető, hogy Júda felfogta azt, hogy elvesztette az első, dicsőségesebb és jobb feltámadás esélyét mint nemzet! Ennek teljes tudatában akarja figyelmeztetni izraelita testvéreit.

16:29 De Ábrahám így szólt: Ott van náluk Mózes, és náluk vannak a próféták, azokat hallgassák.

Izrael házának elvetése után csak Juda népe, a zsidók maradtak Isten előtt szolgálatra. Nekik kellett volna megfelelően és hűségesen gondját viselni a rájuk bízott "javaknak". Krisztus arra mutatott rá, hogy Juda nem volt hűséges és igaz gondviselője az ábrahámi áldásoknak. Holott Isten rájuk bízta az igéit (Róm 3:2), elküldte hozzájuk prófétáit, aminek elegendőnek kellett volna lenni ahhoz, hogy felismerjék az ígéretek beteljesedését és a Messiást, Aki eljött megváltani őket. Ha figyelmesen hallgattak volna Istenre és engedelmesek maradtak volna Iránta, akkor nem kerültek volna ilyen gyötrelmes állapotba.

16:30 Nem úgy atyám – szólt mégis az –, ha a halottak közül menne valaki hozzájuk, más felismerésre térnének.

Ennek a versnek a képletes üzenete különösen nyomatékos. Krisztus meghalt, majd feltámadt a halálból örök életre. Akik ezt hittel elfogadják és hittel megtérnek, azoknak nem szükséges szemükkel is látni a halálból feltámadott Krisztust. Mert "boldogok, akik nem látnak és hisznek" (Ján. 20:29). A zsidók keményszívűségük, hitetlenségük miatt azonban így érvelnek: Ha a Messiás valóban eljött, meghalt, majd feltámadott, akkor jelenjen meg a zsidók szeme előtt. Ha valóban feltámadt, jöjjön el hozzájuk és bizonyítsa be nekik; ha lehet, nagy csodákkal, mint őseiknek! Mert akkor, és csak akkor fogadják el, ha saját testi szemükkel fogják Őt és erejét látni! Ez a hitetlenség legszomorúbb példája.

16:31 De Ábrahám így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még annak sem adnának hitelt, ha valaki a halottak közül feltámadna."

Júda nemzetének egésze minden, külsőségekben vallásos, ám hitnélküli erőlködése ellenére elesett az örökségtől, a második feltámadásra lett ítélve, holott ő volt a "természetes gyermek". A hátrányos és méltatlan helyzetből induló, de hit által megigazult pogányokból elhívott egyház pedig elnyeri az elsőszülöttek üdvösségét, mint az ígéret gyermekei. Természetesen az egyház számos, hit által megigazult testi izraelitát is magában foglal, akik viszont nemzetként, vagyis a test szerint elvesztették az elsőszülöttség jogát. Ez a példabeszéd fő mondanivalója. Az elveszett izraelita törzsek, mint testi izraeliták szintén elbuktak, de közülük nagyobb számban fogadják el a szellemi szövetséget, mint a zsidók nemzete közül. Júda nemzeti megtérése majd csak a Messiás visszajövetelével fog megvalósulni.

Ha a próféták – akik hirdették a Messiás eljövetelét – nem győzték meg őket, és nem ismerték fel a Messiásukat eljövetelekor, és holtából való feltámadását is megtagadták, akkor semmi nem győzheti meg őket ebben a korban. Mózes és a próféták tanúbizonyságát elvetették, ahogy megtagadták a Messiást is. Ez lett a sorsuk. Bár megáldattak a királyi és papi ígéretekkel, a prófétákkal, az Írások kezelésével, mégsem váltak méltóvá az első, jobb feltámadásra. Eljátszották esélyüket, hűtlenül kezelték lehetőségeiket, viselniük kell a következményeket. Ellenben Eliézer, a hűséges gondnok Ábrahám ölébe, vagyis az ígéretek birtokába, az örök hajlékba (Luk. 16:9) került. Ez a példabeszéd lényege, és "ekképpen lesznek az utolsók elsőkké és az elsők utolsókká." (Máté 20:16).

 

A halálból feltámasztott Lázár

Lázár példázata nagyon szoros kapcsolatban áll a János 11-ben leírt eseményekkel. Itt megintcsak egy bizonyos Lázár az események fő szereplője. Lázár halálának és feltámadásának körülményei illetve jelentőségei szinte pontról-pontra megegyeznek a példázat mondanivalójával. A János 11-ben Lázár szintén az egyházat jelképezi, akit Krisztus szeret (Ján 11:3), megment az Isten dicsőségére (Ján. 11:4),  és akit feltámaszt az utolsó napon (Ján. 11:21-26). A halál ott is az alváshoz van hasonlítva (Ján. 11:11, 13). A zsidók megrökönyülten nézik, hogy bár ők a választottak, Krisztus mégis milyen forrón és odaadóan szerette Lázárt (a pogány egyházat) (Ján. 11:36). A zsidók hitetlenségét bizonyítja még a Ján 11:37 (v.ö. Luk. 16:30). Jézus eljövetele az érdekünkben késlekedik, azért, hogy a zsidókkal ellentétben ne a látottak által éljünk, hanem hiten keresztül (Ján. 11:15, ez Jézus távolmaradására utal az Adventig, ameddig az egyháznak hit által kell várni és élni (2Korinthus 5:7; Ján. 20:29)).

 

A szószerinti értelmezés problémái

A példázat szigorú szószerinti (nem pedig képletes, ahogy egy példabeszédhez illik) értelmezése számos nagy problémába ütközik, amelyekre ki kell térnünk, s amelyekkel kapcsolatban jogos kérdések merülnek fel. Kezdjük a Lázár által elfogyasztott, asztalról leesett morzsákkal: a morzsákat szó szerint kell-e értenünk, avagy képletesen? Ha szó szerint vesszük, akkor gondolkozzunk el azon, hogy néhány morzsaszem mennyi ideig nyújt táplálékot egy felnőtt embernek?

Folytassuk Ábrahám ölével. Hol van Ábrahám öle, vagy kebele? Egyesek azt mondják, hogy Ábrahám kebele a mennyei lakhelyünkre utal. Csakhogy ezt a szószerinti értelmezés nem engedi meg! Ha a példázat nem képletes, hanem mindenben hűen tükrözi a valóságot, akkor kérem, legyünk következetesek! Az öl vagy kebel a mellkasunk és combunk közötti részt jelöli, vagyis Lázár Ábrahám combjain ül, mellkasára hajolva, karjai között. Azt már nem tudjuk, hogy miként képes Lázár mellé ülni több tízmilliónyi további hívő, akik szintén az igazak örökségébe kerülnek. A következtetés, miszerint Ábrahám kebele a mennyet jelenti, előfeltételezi a szimbolikus értelmezést, ha ez esetükben rossz módon is történik.

A gazdag ember valahol a távolban látja Ábrahámot és Lázárt, de ennek ellenére képesek elbeszélgetni, úgy, mintha egymás közvetlen közelében állnának. Ez különösen lényeges pont, hiszen ha Ábrahám öle a mennyet jelenti, a gazdag pedig a pokolban szenved, akkor az azt jelenti, hogy a pokolban lévők képesek kapcsolatban állni és kommunikálni a mennyben lévőkkel. Ennek pedig velejárója az, hogy a mennyei lények örökké látják a pokolban szenvedők kínokban eltorzult arcát és hallják sikolyaikat, ami ugye némi árnyékot vet a mennyei idillre. Főként, ha esetleg elhunyt szeretteink közül is vannak, akiket ott  szenvedni látunk. Teljesen nyilvánvaló, és mindenki tisztában is van azzal, hogy ezeknek szimbolikus értelme van.

A szószerinti jelentést hirdetőknek nem furcsa az sem, hogy a gazdag ember képes volt egyáltalán beszélgetni? Ne feledjük el, ha itt valóban a közhiedelemben elterjed pokolról van szó, amit ugye elképesztő kínszenvedésekkel asszociálunk, akkor miképpen képesek az ott szenvedők egy szívélyes beszélgetésre? Végtére is a kimondhatatlan kín és gyötrelem alatt az ember csak üvöltésre és velőtrázó sikoltozásra képes. Egyértelmű tehát, hogy a példázat itt nem a pokol valóságát tükrözi, csupán valaminek a képletes bemutatásáról van szó.

De mit is akar tulajdonképpen a gazdag ember Lázártól? Nem azt kéri, hogy húzza ki őt a tűzből és segítse át a jó, biztonságos helyre, csupán egy csöppnyi vizet kér a nyelve hegyére. Hogy egy csöppnyi valóságos víz mit ér a pokol heves tüzében? Nem sokat, hiszen mielőtt a nyelvére venné, már el is párolgott volna. A képletes, mustármagnyi hit, vagy vízcseppnyi Szellem ellenben csodákra képes. És miért nem magát Ábrahámot kérte meg arra, hogy némi vizet adjon neki, hiszen a gazdag Ábrahámmal beszélget. Miért volt fontos az, hogy a víz Lázártól jöjjön, ne magától Ábrahámtól?

Mindezzel csak arra kívánunk rámutatni, hogy a példázat teljesen elvesztené mondanivalója lényegét, ha a nyilvánvalóan szimbolikus jelentőségű üzenetet szigorúan szószerintiként vesszük.

 

Az "áthidalhatatlan szakadék"

A példázat említést tesz egy bizonyos nagy, áthidalhatatlan szakadékról, ami elválasztja a gazdagot (a hádeszbe taszított, megtagadott Judát) Ábrahámtól és Lázártól (a paradicsomtól, az igazak csoportjának nyugvóhelyétől). Ahhoz, hogy teljesen felfogjuk ennek a szakadéknak a mibenlétét, ismernünk kell a kifejezés jelentőségét és használatát az ókori irodalomban. A görög khazma szó egy mély völgyet, vagy vízmosásos szakadékot, egy magas sziklák közötti kanyont jelöl.

Ezesetben a szakadék olyan szempontból áthidalhatatlan, hogy egyik fél sem képes a maga helyét elhagyni és átkerülni a másik helyre (26. vers). A görög szó, amit itt a magyar fordításokban általában az "átmenni" vagy az "átkelni" szóval fordítottak, a többi újszövetségi előfordulásakor vízen való átkelésre utalt. A görögök hiedelme szerint a halottak világában víz – legyen az folyó, vagy óceán - választotta el az igazságosokat a gonoszoktól. A zsidók hitvilágban a holtak tárhelyeit szintén vizek választják el egymástól, amit az Énok könyve is tükröz, amikor a holtak tárhelyeit elválasztó szakadékot, onnan feltörő vizet említi (Én. 22:2).

A görög irodalomban előforduló khazmák ábrázolásakor azt látjuk, hogy a szakadékok közötti mélységben általában víz folyt. A Szentföldön élő emberek kultúrkörében szintén ismert volt egy bizonyos khazma, vagy vízválasztó fogalma, így ennek a hitvilágnak a szakadékában ugyancsak fontos elem volt a víz. A héberek számára ez a szakadék, illetve a választóvonal a transz-jordániai fennsík és az Efraim földje között fekvő hasadék volt, amelyben a Jordán folyó vize folyik. Ez a hatalmas törés földünk egyik leghosszabb és leglátványosabb khazmája. A magas sziklák között kietlen sivatagi terület fekszik, aminek közepén a Jordán vizei folynak.

A korabeli héberek számára a Jordán törésvonal, s azon belül maga a folyó egyféle szimbolikus határvonalat képviselt. Ugyanis ez víz választotta el az Ábrahámnak ígért földet a pogányok területeitől. A folyóvíz nyugati oldalán a történelmi Ígéret földje terült el, s amikor az izraeliták Józsué vezetése alatt átkeltek a mélyvölgyön és a Jordánon, onnantól az örökségük, a Szentföld az ő birtokukba került.

Így Izrael számára a Jordántól nyugatra fekvő Kánaánba való belépés a szellemi üdvösséget előképezte, vagyis a Jordánon való "átkelés" a megváltás szinonimája volt. Ezt a koncepciót még a Héber levél írója is átveszi, hiszen feleleveníti azt, amikor Izrael Józsué (Jézus) vezetése alatt átkelt a Jordánon és birtokba vette Kánaánt, s mi több, az Ígéret földjére való lépésüket a keresztények Isten országában megvalósuló pihenőjéhez hasonlította (Héb. 3:1- 4:11). A szimbolizáció egyértelmű: a szakadék az igazakat, a választottakat különíti el másoktól, ami azért áthidalhatatlan, mert áthidalása nem embertől, hanem Isten akaratától függ.

Ugyanez a terület még a gazdag ember tűz általi szenvedésével is kapcsolatban áll, hiszen a mélyvögy sivatagában feküdt Szodoma és Gomorra. Vagyis az a két város,  amelyek a "korszakot átfogó tűz büntetését viselve példaképül vannak elénk állítva" (Júd. 1:7). Tehát a két várost elpusztító tűz a gonoszokat megsemmisítő tűztó példaképéül van elénk állítva, amit Péter apostol is megerősít:

2Péter 2:6 ha Szodoma és Gomorra városokat romlásra ítélte és elhamvasztotta, példaképül azoknak, akik a jövőben istentelenekké lesznek,

Más szóval, amikor Krisztus a példázattal megcélozta a farizeusokat, a hallgatóság az áthidalhatatlan szakadékot azonnal az általuk olyannyira bevett és ismert szimbolizációs értelmezéssel asszociálhatta. Felfogták, hogy a gazdag ember el van választva az üdvözülőktől, és a tűzben való elpusztulás [második halál]  árnyékában áll (Jel. 20:14-15). De vegyük csak figyelembe Szodoma és Gomorra példáit egy másik szempontból! A várost elhamvasztotta, vagyis teljesen megsemmisítette a tűz. A megítélt városok lakosai nem szenvedtek örökké, hanem pillanatok alatt hamuvá váltak, s ez példaképül szolgál az istentelenek pusztulására, akik hasonló módon és gyorsasággal pusztulnak majd el a tűztóban. Egy örök pokoli kínszenvedést semmiképpen nem következtethetünk ki ezekből a példákból, ahogy Lázár példázatából sem.  

Az engedetlenség miatt még maga Mózes sem kelhetett át a "nagy szakadékon", hogy fizikailag élvezze a tejjel és mézzel folyó Ígéret földjének csodálatos testi áldásait. Csak "szemével láthatta 'messziről', de be nem léphetett oda" (5Móz. 34:4). Pontosan úgy, ahogyan azok, akiknek van Mózesük és prófétáik, mégsem ismerték fel azt, Akiről azok szóltak, s Aki a holtak közül feltámadt. Így ők is csak a messzeségből, az áthidalhatatlan szakadékon keresztül látják az igazak pihenőhelyét. Bár maga Mózes Isten hű szolgája volt, és az igazak feltámadásakor elnyeri majd a valós ígéretet, Isten szellemi országát.

Ha az allegóriát helyes módon értelmezzük, a példabeszéd egyszerűvé és érthetővé válik, miközben egy páratlanul fontos leckét tartalmaz.

 

A halál, a pokol és az Istenhez "kiáltó" szellemek

Végezetül térjünk vissza a halál utáni állapot témájához. Mi a bűn zsoldja, vagyis kiérdemelt fizetsége? Sokak szerint, s ez elsősorban azok véleménye, akik Lázár példázatát teljesen szószerint értelmezik, a bűnös ember halála után a pokolba kerül, ahol örökkön át tartó tűz általi szenvedés a sorsa. Ezt a tant a példázat mellett a Jelenések néhány versével próbálják alátámasztani, mint pl. a Jelenések 14:10-11. Itt azt olvashatjuk, hogy az Isten haragjában részesülők kénköves tűzben gyötrődnek örökkön örökké (valójában a korszakok korszakain át, ami csupán egy meghatározott és véges időtartamot jelent, lásd A feltámadások című írást).

A halhatatlan lélek és az örök pokoli kínszenvedés tana egy rendkívül alattomos és megtévesztő tanrendnek a részei, hiszen aláássák a legalapvetőbb bibliai igazságok némelyikét.

A Biblia leírásai szerint azonban a bűn zsoldja nem a pokoltűzben való örök szenvedés. "A bűn zsoldja a halál (Róma. 6:23)."  Ezért tapasztalta meg értünk Jézus Krisztus a keresztfán azt a halált, amit a mi bűneinkért vett magára, megfizetve "az utolsó fillérig" (Mát. 5:26)! A halál nem a további élet kezdete.

A halottak tudat nélkül (Préd. 9:5; Zsolt. 6:6), a teljes csend (Zsolt. 115:17) és sötétség (Zsolt. 143:3) állapotában vannak. A lélek halandó, az emberi szellem pedig megszűnik funkcionálni a halál beálltával. Ez a sorsa minden embernek (Préd. 9:3). A halottak azonban Isten akarata szerint feltámadnak, vagyis újra életre kelnek. Az életből nem lehet életre kelni, vagy feltámadni, ez önmagának mondana ellent. 

A Szentírás gyakran az alváshoz hasonlítja a halált, így pl. a halott szentek alszanak, vagy elaludtak (Mát. 9:24; Luk. 8:52; Ján.11:11; 1Kor. 11:30, 15:6, 18,51; 1Thes. 4:13-15; 2Pét. 3:4). A hasonlatot folytatva, a halálból való feltámadás az életre "ébredés". Egyesegyedül az Isten halhatatlan (1Tim. 6:16). Mellette mindeddig csupán egyetlen lény jutott az örök élet állapotára, Jézus Krisztus:

János 5:26 Mert amiképpen az Atya önmagában bírja az életet, úgy a Fiúnak is megadta, hogy önmagában bírja az életet.

Jézus a feltámadásával jutott erre az örök életre, Ő az elsőszülött a halottak közül (Kol. 1:18). Krisztust azonban sok testvér fogja követni a feltámadás által bekövetkező örök életre (Róm. 8:29). A feltámadásáig azonban minden ember, aki Ádám óta élt, a sírjában fekszik a földben, vagy pedig a vizek fedik maradványaikat. "Porból lettünk és porrá leszünk." A halál az élet ellentéte, a nemlét, a tudatlanság állapota. Azok közül, akik eddig meghaltak, senki nem él, csak Jézus Krisztus.

A Szentírás határozott kinyilatkoztatásai szerint minden eddig meghalt ember, Jézus Krisztus kivételével, továbbra is halott. Így holtan fekszik Ádám, valamint halottak a hit korai hősei, mint Ábrahám, Mózes, Dávid, és az olyan neves próféták is, mint Ézsaiás és Jeremiás stb. Ugyanígy halottak Krisztus apostolai és a korai szentek, és lényegében minden korok szentjei. Ez vonatkozik elhunyt szeretteinkre is.

Az öntudat állapotára az első feltámadásban kerülnek újra, amikor a hitben leélt életük alatt a Szent Szellem által teljesen átformálódott szellemük feltámad, először a testben, majd a következő pillanatban a Szent Szellem teljességével betöltődve és új szellemi testet öltve örök életre születnek.

Ami valóban kérdéses lehet sokak számára, az az, hogy van-e az eltárolt szellemeknek öntudati állapota, és ha van, az milyen mértékű? A fenti példázatban csak a szemlélet kedvéért tulajdoníttatott-e öntudatot nekik Jézus, vagy valóban rendelkeznek azzal? Az kétségtelen, hogy Isten előtt „nyitottak" ezek a szellemek, azaz Ő látja a bennük elraktározott létélmények összességét. De mivel állapotukon nem változtathatnak már – mint a példázatból is látható –, sorsuk végleg elpecsételődött a fizikai életük végén, így valószínűtlen, és valójában értelmetlen is lenne az aktív öntudati állapot. Az bizonyos, hogy a teljes inaktivitásban, tehetetlenségben, vagyis a cselekvésre képtelen állapotban a tudatosság inkább szenvedés lenne. A teremtés első fázisában, a testi létben az öntudat és a velejáró szabad akarat elsődleges célja a jellemfejlesztéshez szükséges választások és döntések halmazolása. Amikor ez befejeződött, és a jellem irányvonala véglegesen kialakult, több jutalmat már nem tudnak elérni, ez a fázis lezárult és „elalszanak". Az alvás alatt csönd van, nyugalom és sötétség, semmiről nem tudnak, és ott még Istent sem tudják dicsérni (Zsolt 115:17, 143:3 ; Préd. 9:7).

 

Az igazak vérének kiáltása

De mi a helyzet azokkal az igerészekkel amelyek látszólag azt érzékeltetik, hogy a szellemeknek van öntudatuk és képesek kommunikálni? Valóban léteznek ilyen vitatott igerészek, és a témakört semmiképpen nem lehet lezárni anélkül, hogy ne adnánk magyarázatot az ilyen példákra. Megfigyelhető, hogy alkalmanként, amikor a tárhelyeken nyugvó szellemekről van szó, azt kiegészíti egy olyan leírás, miszerint a lelkek Istenhez kiáltanak, panaszkodnak.  Messze a legismertebb és leggyakrabban felhozott példa erre a Jelenések 6:9-10 versei:

Jelenések 6:9-10 9 És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak. 10 És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak?

A Szentírás lejegyzése szerint miután Káin megölte Ábelt, annak vére felkiáltott Istenhez:

1Mózes 4:10 "Mit tettél? Testvéred [Ábel] vére felkiált hozzám a földről.

Ez természetesen jelképes beszédforma, amit még a katolikus és protestáns teológusok is elismernek. Ez logikus dolog, hiszen senki nem hallott, hallhatott még eddig kiontott vért kiabálni. Nos, ahogy a vér nem kiálthat, úgy a tudatlan, alvó szellemek sem beszélhetnek, s így a további példákat is jelképesen kell értelmezni:

Énok 9:10 És lám, most pedig a meghaltak szellemei felkiáltanak, és kérelmeik feljutnak a mennyek kapujába, siralmaik felszálltak: és nem szűnik meg, a törvénytelen cselekedetek miatt, melyek a földön elterjedtek.

2Ezdrás 15:8imé, az ártatlanok és igazak vére felkiált hozzám, és az igazságosak lelkei folyton panaszkodnak.

2Ezdrás 4:35-36 35 Avagy az igazak szellemei nem ezek felől tudakozódnak, mondván: Meddig kell még e helyen várakoznunk? És mikor jön el jutalmunk betakarításának ideje? 36 Uriel, az arkangyal válaszolt, mondván: amikor kitelik a teljes száma mindazoknak, akikhez magad is tartozol; …

(Lásd még a korábban idézett Énok 22:5-7 verseit).

Ezeket a kijelentéseket tehát, ahogy a Jelenések 6:9-10-ét is, jelképesen kell érteni.

Ha szó szerint értelmezzük a Jelenések 6:9-10 verseit, akkor  a szentek sokaságának szellemei egy igen piciny és sötét helyre vannak begyömöszölve, ahol hiábavalóan kiáltoznak oly hosszú időn át. Ez nem dicsőség, se nem öröm, mint inkább gyötrelmes állapot, ami nem igazán kiérdemelt a hűségben, igazságosságban mártírhalált halt szentek esetében. Az igazság az, hogy már a 11. vers is elárulja, ezek a szellemek valójában pihennek. Egyikük sem halt meg szó szerint azon az oltáron, egyikük szelleme sincs valójában az oltár alatt. A Jelenések itt allegorikus módon azt közli, hogy az elhunytak szellemei várják a további hívők szellemeinek egybegyűjtését, és együtt kelnek fel dicsőséges életre a feltámadásban. A Jelenések még Krisztust is úgy vázolja fel, mint egy bárányt, akinek hét szarva van, hét szemmel (Jel. 5:6). Még a komoly teológiai eszmefuttatásokhoz semmit nem értő laikus hívő is tisztában van azzal, hogy Krisztus nem egy hétszarvú, hétszemű bárány alakjában ül Isten jobbján a trónon. Nem a jelképes beszéddel van a gond, hanem az olyan emberekkel, akik a maguk kedve szerint kívánnak bizonyos jelképes üzeneteket valós igazságként elfogadtatni.

Márpedig a Bibliában gyakran előfordul az ilyen képletes, jelképes beszédmód, hiszen olvashatunk: 

Ha bárki mindezt szószerintiként veszi, annak az embernek az intelligenciájával komoly gondok vannak.

Az oltár alól esedező szentek képe a keresztény életben, hitükért elszenvedett áldozatadásukra utal, és itt azokról a mártírhalált halt szentekről van szó, akik vérüket adták az igazságért. Nem véletlenül vannak az oltár alatt (természetesen jelképesen), hiszen amikor az ószövetségi áldozatokat adták, azok vérét az oltár alá engedték ki. (Az Ószövetség alatt többfajta áldozat volt. Az összes bűnáldozat beteljesedett Krisztus halálával, viszont a szabad akaratú áldozatok, a nappali és esti áldozatok az egyház munkájára utaló előképek voltak). A vér és a szellem kapcsolatban áll egymással. A test élete a vérben van, a szellemi élet a szellem megelevenedésében. A lelkek kiáltása tehát ugyanolyan jelképes szimbolizáció, mint ahogy Ábel és más igazak vére kiáltott Istenhez igazságtételért (1Móz. 4:10; Énok 22:5-7; 2Ezrás 15:8). A vér nem kiálthat hanggal, ez már eleve csak jelképes vázolása lehet valaminek.  Az öntudat nélküli szellem sem kiálthat, csak jelképesen. Arról nem is beszélve, hogy ha a halál után egyből a „mennyországba" kerülnének ezek a szellemek, akkor a leírásokban miért kiáltanak föl a mennyek felé? Ezek tehát azt szimbolizálják, hogy Isten emlékezetében tartja szenvedésüket, előtte állandóan ott vannak munkáink, hitünk cselekedeteit áldozatokként az oltárára fogadja, és a feltámadáskor jutalmat ad mindenért. Minden alkalommal, amikor a lelkek "beszélnek", az hasonló értelemben történik.

Ezek az – egyébként egyirányú – "kommunikációk" csakis jelképesek lehetnek, ugyanis a Biblia és az itt felhasznált források összességükben a halottak öntudatlan állapotát alapvető igazságként jelentik ki. Ennek ellenére vannak, akik szerint nem lehet teljesen kizárni azt, hogy lehetséges valamiféle öntudat, de erről a Bibliából nem tudnak abszolút és egyértelmű tanítást levonni, előállítani, csakis a jelképes üzenetek által.

Sokan az 1Sámuel 28:12-20 verseivel érvelnek, ami az egyedüli olyan rész a Bibliában, ahol látszólag valóban úgy tűnik, hogy ott Sámuel szelleme beszélt. Valójában természetesen már az erősen vitatható, hogy ott tényleg Sámuel jelent-e meg. Ugyanis a szellemidéző asszony arra a kérdésre, hogy kit lát, azt felelte: Istent látok feljőni (Károli a héber szövegben használt elohim szót itt kissé bizonytalanul istenfélének fordította).

1Sámuel 28:14 És monda néki a király: Ne félj! Ugyan mit láttál? Az asszony pedig monda Saulnak: istenfélét (héber Elohim) látok feljőni a földből.

Ez a lény tehát egy elohim volt, azaz isteni lény, egy az Isten fiai, az angyalok közül. Több megjegyzés szerint maga Krisztus lehetett. Vannak, akik azt állítják, hogy itt a bukott angyalok egyike jelent meg, hiszen a földből jött elő, nem az égből jött alá. Mindenesetre jogos a kérdés: ha itt valóban Sámuel szelleme jött elő, akiről mint Isten prófétájáról feltételezhető, hogy a „mennybe került" halála után, akkor miért a föld mélyéből jött föl? A Biblia, és a mai kánonból kimaradt, de az őskeresztények által elfogadott és használt írások összképét megvizsgálva, a mérleg a teljes, öntudat nélküli halál felé billen e kérdést illetően. A pokolba vagy mennyországba kerülés és az ottani öntudatok tanát azonban a kereszténység egyik legfontosabb tanával, hitünk egy alappillérével lehet megcáfolni a leghatásosabban – a halálból való feltámadás tanaival. A feltámadás tanának ismerete messze lényegesebb és döntőbb jelentőségű ebben a témakörben, mint a Lázár példázata, amelynek egyébként is eleve más célja volt, mint a halál utáni szellemek állapotának bemutatása.

A példázatot számos más tévtanításra is felhasználják. Vannak, akik a zsidók kárhozatának "örömhírét" hámozzák ki belőle, és szinte ujjongva hirdetik, hogy ez a nép a pokolra kerül, mert nem fogadták el Krisztust.

 

Utólagos megjegyzések

A szinoptikusok közül egyedül a Lukács evangéliuma tartalmazza Lázár és a gazdag ember példázatát, vagyis annak a Lukácsnak a leírása, aki Pált, a pogányok apostolát kísérte el evangelizációs útjain. Lukács evangéliuma a pogány hallgatóságot célozta meg. Nem lehet véletlen, hogy egyedül az ő evangéliuma tartalmazza ezt a példabeszédet, amely oly hatékonyan vázolja azt, hogy a pogányok is örökösei az Ábrahámnak adott ígéreteknek. Már amennyiben hűek, mint Eliézer volt. Mindemellett Pál azt sem kívánta látni, hogy a pogányok önteltekké legyenek azáltal, hogy közel kerültek Istenhez, míg Izrael nagyrésze ideiglenesen meg lett tagadva. Ezt nyilvánvalóvá is teszi:

Róma 11:7-8 7 Mi hát a helyzet? Izráel azt, amit keres, nem érte el, a kiválasztottak ellenben elérték, míg a többiek megkövesedtek, ahogy írva is áll: 8 "Isten a bódultság szellemét adta nekik egész a mai napig: oly szemet, mely nem lát, és olyan fület, mely nem hall."

De mivégre kerültek ilyen állapotba?

Róma 11:11-12 11 Azért botlottak meg, hogy végképp elessenek? Szó sem lehet róla. 12 Ha pedig elesésük gazdagságot hozott a világnak, és vereségük gazdagságot szerzett a nemzeteknek [Lázárnak, Eliézernek], mennyivel többet jelent majd teljességre jutásuk.

Miután Isten elhívta a pogányok teljes számát, "aztán fog egész Izráel megmenekülni" (Róm. 11:26).

Isten könyörületet mutat Ábrahám minden fiának, ahogyan megkönyörült a hozzá hűséges pogányokon is. Azok az izraeliták, akik nem lehettek az Isten választásán múló hű maradék részesei (Róma 11:5), azok a második, vagy általános feltámadásban fognak megmenekülni. Egész Izrael!

Mindemellett a Júdába beépült sátáni elemekre, a magukat hazug módon zsidónak nevező sátán zsinagógájára (Jel. 2:9; 3:9) ez nem vonatkozik, számukra a Szodomával és Gomorrával példázott tűz általi halál vár, mint minden megátalkodott gonoszra.