CoG

A keresztény hit és a magántulajdon szentsége az Ap.Csel. 2:44 fényében
 

 

A keresztény hitnek gyakran szoktak valótlan tanításokat tulajdonítani. Ebbe a sajnálatos hibába nem csupán a kívülállók esnek bele, gyakran a "keresztény berkeken" belül is szárnyra kelnek bizonyos nem biblikus fikciók. Egy ilyen elképesztőnek mondható elmélet szerint a kereszténység valójában egy mélyen "baloldali érzeletű"  vallás, és az apostoli őskeresztények gyakorolták először az igaz, feddhetetlen kommunizmust! Ez a nézet különösen azóta vált divatossá, amióta az igaz evangéliumot sokan behelyettesítették egyféle új, politizált, "szociális evangéliummal", amivel teret nyert az ún. "keresztény szocializmus" eszmeisége. Ezen körökön belül a keresztény vallás igaz célja már semmi más, mint a világ szociális problémáinak orvoslása, ami a legjobb esetben is csupan némi ragtapaszolást jelent. Ez a hamis és istenidegen nézet nem először ütötte fel a fejét a kereszténységen belül, de korunkban szemmel láthatóan új erőre kapott, gyakran a politikai liberalizmus és egyéb politikai érdekek hátszelével. A liberalizmus képviselői minden eszközzel küzdenek azért, hogy megakadályozzák a konzervatív, valós bibliai értékek társadalmi érvényesülését – s teszik ezt akár a kereszténységbe beépülve, belső aknamunkával is. Nézeteik szerint a kereszténység és általában a vallások elsődleges feladata nem az isteni rend, és a velejáró erkölcsi normák hirdetése és fenntartása, mint inkább egyféle szociális küldetésnek való megfelelés. A külső elvárásoknak megfelelni akaró, megreformált és politikailag korrekt "keresztényt" már nem a bibliai erkölcs és tanok vezérlik, hanem a liberális értelemben vett szociális küldetéstudat. Ennek az ideológiának a "törvényei" a másság iránti érzékenység, a [szélsőséges devianciákat is] befogadó tolerancia, és a minden feltételtől, elvárástól mentes karitatív szolgálat. Ez a szellemiség olyan sikeresen beékelődött a kereszténységbe, hogy egyes felekezetekben már homoszexuális párokat is összeadnak. Az ideológia egy másik sajátos velejárójaként a magántulajdon létjogosultságát is egyre többen megkérdőjelezik. Ezen írásunkban elsősorban a keresztény hit magántulajdonhoz való hozzáállását vizsgáljuk meg tisztán bibliai alapon. Mi hát az idevonatkozó bibliai igazság, mit tanít a Szentírás? A magántulajdon szentségét, avagy a javak teljes közösségi megosztását? Mi is ment végbe valójában az Apostolok Cselekedeteinek 2:44 versében vázolt esemény alkalmával? Avagy a jeruzsálemi keresztények nem megosztották-e egymással minden vagyonukat, és ez az igerész nem biztosít-e teológiai alapot a magántulajdon eltörlésére a kereszténységen belül?



Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

Copyright © 2010, Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Webcímünk: www.churchofgod.hu


 

Az újszövetségi egyház követi az ószövetségi gyakorlatot a magántulajdon szentségének fenntartásában

E gonosz világban a magántulajdon szentségét egyre több támadás éri az elhatalmasodó istentelen erők részéről, és ez a keresztényeket is közvetlenül érinti. A gyakori tévhiedelem ellenére, Krisztus eljövetele nem vetett véget azoknak az Istentől eredő, s általa törvénybe foglalt társadalmi rend- és jogszabályoknak, amelyeket az Ószövetség megkötésével levetett Izraelnek, a választott népének (Mát. 5:17). Nem mellékesen ezek a törvények és szabályzatok fogják irányítani az emberiséget Isten millenniumi uralma alatt is (Mik. 4:2). A Mester természetesen figyelmeztette tanítványait arra, hogy ne adják lelküket, életüket a földi kincsek halmozására (Mát. 6:19),  és arra is, hogy a magántulajdont rossz módon is fel lehet használni, sőt, az akár bálvánnyá is válhat az életükben (v.ö. Márk. 10:23). Ugyanakkor határozottan és szigorúan fenntartotta a magántulajdon szentségét már azzal a kijelentésével is, hogy amenyiben Isten országát és igazságosságát követjük, akkor mindezek a kívánt földi javak is megadatnak mellé (Mát. 6:33). Krisztus a valós életből merített példázataiban, mint pl. a szőlősgazda példázatában tett kijelentéssel is érvényesítette a magántulajdon szentségét: "Avagy nem áll-e jogomban azt tenni a magam javaival, amit  én akarok?" (Mát. 20:15). Krisztus páldázataiban gyakran és pozitív értelemben fordul elő a magántulajdon és a birtoklás koncepciója (lásd a szőlősgazda, a két fiú, a tálentumok, az elveszett juhok, stb. példabeszédekben, vö. Mát. 20:1; 21:28; 25:4; Luk. 15:8; 16:1).

A Mester által elmondott példák alapján tehát levonhatunk teljesen biztos alapelveket a magántulajdont illetően. Vegyük talán egy példaként azt, hogy a felbérelt munkások, bár kiérdemlik munkájukért azt a bért, amelyben megegyeztek, de ez nem jogosítja fel őket a gazda javaiban való osztozkodásra, vagy annak bármilyen ideológiai alapú "újra elosztására". Más szóval a munkás, miután megkapja jogos bérét, nem igényelhet további részt a gazda tulajdonaiból, mint ahogyan a gazda kiadásaiban és felelősségeiben sem osztozik. Ha igazán következetesek vagyunk, a megegyezés után a munkásnak még sztrájkba lépni sincs joga, mert az az előre megkötött egyezség felbontását jelenti. Márpedig ha bármelyik fél megszegi az egyezséget, azzal felbontja azt, és a másik fél nincs többé elkötelezve.

A munkájáért az egyezség szerint megfelelően megfizetett alkalmazottnak nem lehet panasza a munkaadó ellen, ha az ugyanazért, vagy akár kevesebb munkáért másnak esetleg többet fizet. Jézus ezt eképp példázta:

Máté 20:13-15 13 Barátom - felelte egyiküknek -, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? 14 Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. 15 Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?

Amikor Krisztus elküldte apostolait a világba azzal a felhívással, hogy tanítsák meg az embereket "mindannak megtartására, amit parancsolt" (Mát. 28:20), az bizony a fentebbi, magántulajdonra vonatkozó tanításokat is magában foglalta. A Szentírásba sem véletlenül kerültek be ezek a részek. Ezeket az igéket a korszak végéig hirdetni kell, és manapság különösen nagy hiánya van az igazság hirdetésének.

Ezeken a törvényeken még az a neves pünkösdi vasárnap sem hozott változásokat, amikor Isten Szent Szelleme kiáradt az egyházra (Ap.Csel. 2:1). Ellenkezőleg, a Szent Szellem által felmagasztaltatott, és az emberek szívébe, elméjébe, akaratába vésődött az isteni törvényzet (Héb. 8:8-10, 10:15-16; 2Kor. 3:3,18)!

Az őskeresztényeknek a Pünkösd ünnepét követő úgynevezett 'vagyonmegosztása' (Ap.Csel. 2:44-6:2) egyáltalán nem hozható kapcsolatba a kommunizmus elveivel. Először is a keresztények számára ez nem volt  kötelező, kierőszakolt vagyonmegosztás. Itt a hívők egy adott közössége valójában a következőt tette: önként eladták a tulajdonukban lévő, elsősorban ingatlan vagyonaikat (birtokot, házakat), és az abból bejött pénzt elosztották a közösségen belül. Nem magukat a vagyontárgyakat osztották meg, hanem az eladott értékeikből befolyt pénzt (Ap.Csel. 4:34-37). Amit nem szántak eladásra, azt nem tették pénzzé, vagyis a maguké maradt, és csak a felajánlott javak bevételét osztották meg a rászorulókkal (Ap.Csel. 5:4). Ráadásul a befolyt pénzt kizárólag az egyházközösség tagjai között osztották meg, a kívülállókkal nem. Sőt, még az egyházban sem egyformán osztották el, hanem a szükséghez mérten, így elsősorban azok kaptak abból, akik igazán nagy nincstelenségben szenvedtek. Valójában mindazok a vagyontárgyak,  amiket a keresztények nem adtak el, azok továbbra is kizárólag az ő magántulajdonaikban maradtak. Miután a szükségben szenvedő hívők,  elsősorban az erre érdemes özvegyek között elosztották az eladásokból befolyt pénzt (Ap.Csel. 6:1-2), a keresztényeknek továbbra is volt magántulajdonuk úgy Jeruzsálemben, mint a környező településeken – a Palesztínán kívül eső területekről nem is beszélve. Simonnak, a tímárnak háza volt a tenger mellett, Márk édesanyjának, Máriának, Lidiának a bíborárus asszonynak, Priszcillának és Aquilának szintén saját házuk és/vagy jövedelmet hozó üzletük volt (Ap.Csel.10:6; 12:12; 16:4,40; 18:26), a neves vagyonmegosztás után! Tabita adakozásnak szentelte életét (Ap.Csel. 9:36), amit csak úgy tehetett meg, ha nem adta oda korábban mindenét. Az írás szerint Péter apostol Simon nevű tímárnál szállt meg (Ap.Csel. 19:6). Ez nem történhetett volna meg akkor, ha Simonnak nem lett volna még ekkor is meg a maga családi otthona. 

Pál gyakran tanítványainak  a magánházaiban hirdette az igét (v.ö. pl.  Ap.Csel. 20:20), sőt, saját maga is saját bérlakást tartott fenn, ahol leveleit írta a különböző, magánházakban összejövő gyülekezeteknek (Ap.Csel. 28:30; 21:8,18; Róm. 16:3-11). Pál tanításaiban következetesen védte a saját maga és mások tulajdonát, vagyis a magánjogot. Ebben még odáig is elment, hogy kijelentette, a férj és feleség a maguk tulajdonának tekinthetik egymás testét a szexuális kapcsolatban (1Kor. 7:2-4)! Erkölcsi tanításaiban kihangsúlyozta, hogy az ember még a legalapvetőbb szükségleteit sem igényelheti másoktól, és  amennyiben nem kíván dolgozni, a betevő falatját sem érdemli meg (2Tessz. 3:10)! Utasítása szerint még az elesettebb özvegyek jólétéről is a legközelebbi hozzátartozónak kellett gondoskodni (nem pedig az államnak, vagyis az adófizetőknek), s ezt a hit nagyon komoly elvárásaként nyilvánította (1Tim. 5:3-8)! Ha pedig valami oknál fogva az özvegyeknek nem voltak hozzátartozóik (vagy nem éltek már, vagy pedig hitetlenek voltak és megtagadták a gondoskodást stb.), akkor az egyház önkénteseinek kellett gondoskodni róluk, s megintcsak nem az államnak (v.ö. Ap.Csel. 6:1-7). De még az özvegyek közül is csak az idősek és feddhetetlen életűek voltak jogosultak az egyházi gondoskodásra! A fiatalabb keresztény özvegyeket - amennyiben nem házasodtak újra (Pál ajánlotta nekik a házasságot) - arra utasította, hogy keressenek maguknak hasznos és jövedelmező foglalatosságot, hogy az egyház optimálisan tudja segíteni az igazán rászorulókat (1Tim. 5:9-16).

Pál epekedve várta, hogy a feltámadás után megkapja majd a neki készített, vagyis teljesen egyénre szabott igazság koronáját [tulajdon jutalmát]. Emellett annyira fontosnak tartotta a hátrahagyott magántulajdonát képző köpenyét, könyveit és pergamenjeit, hogy hangsúlyosan megkérte Timóteust, vigye azokat neki vissza (2Timóteus 4:8-13). Amikor pedig visszaküldte Filemonnak a tulajdonát képező (rabszolga) Onezimoszt, közölte vele, hogy használja őt tovább, ami a rabszolga esetében természetesen bérmentes munkát jelentett (Fil. 8-18). Azokat a keresztényeket, akik korábban becstelenül éltek, munkára buzdította, hogy legyen miből adniuk az elesetteknek:

Efézus 4:28 Aki lopott, ne lopjon többé, hanem dolgozzék, és keressen kenyeret keze munkájával, hogy legyen miből adnia a szűkölködőknek is.

Az isteni igazságot képviselő keresztény erkölcsben a magántulajdon szent, a munkavégzés kötelező, a henye életmód és ingyenélés pedig szigorúan szankcionált.

 

A szeretetszolgálat és magántulajdon

Az újszövetségi egyház hívei nem függenek, és nem is függhetnek a kívülállók jólelkűségétől, a magán vagy állami adományoktól vagy segélyektől. A hívőnek az elhívásához méltón (Kol. 1:10; 2Tessz. 1:11) feddhetetlen, szent, becsületes módon kell megélnie a maga életét (1Tessz. 4:3-8;1Pét. 1:16), és fenntartania önmagát és családját két kezének munkájából, anélkül, hogy mások terhére lenne (1Kor. 4:12; 1Tessz. 4:11; 1Tim. 3:4).

Egyetlen embernek sincs jogában másokon élősködnie, másokat kihasználni! Az élősködő pedig az, aki nem kíván megdolgozni a saját maga szükségleteiért, hanem mások terhére van, mások munkájából élősködik, és másoktól várja el a megélhetésének biztosítását. Nincs jogunkban mások eledelén élni anélkül, hogy ne legyen bennünk meg a hajlam azt megfizetni (2Tessz. 3:8-12). A jogtalan haszonszerzés pedig tolvajás, így  törvénytelen, etikátlan és erkölcstelen. Isten nem hagyja el gyermekeit, egyetlen igaz embernek, de még azok fiainak sem kell mások kenyeréért könyörögnie (Zsolt. 37:25), s ezt Isten kinyilatkozott szava mondja, amiben megbízhatunk. Az Atya Isten nagyon jól tudja, hogy vannak e világi szükségleteink, amiket szeretettel meg is ad nekünk, gyermekeinek (Zsolt. 37:25; Mát. 6:8, 31-32; 7:9-11; Luk. 12:30). Jaj annak,  aki emberekbe, ügyeskedésekbe veti bizalmát, nem pedig a gondoskodó Istenbe (Zsolt. 146:3)!

Bár egy igaz hívő a jó cselekedeteknek és az elesettek adakozására szenteli az életét (v.ö. Ap.Csel. 9:36), ugyanakkor apostoli utasításra el kell határolódnia azoktól, akik nem kívánják magukat munkával fenntartani, és másokon élősködnek (2Tessz. 3:14; 1Tim. 6:16-19; Jak. 1:9-10; Eféz. 4:28; 1Ján. 3:17). Mert hiszen még a föld királyainak is végezniük kell a maguk munkáját az Isten dicsőségére (Ézs. 60:3, 11-12; Jel. 21:26). Mindezen túl, a keresztények tudják, hogy haláluk után egy dicsőséges, örök lakhely várja őket (Ján. 14:2), ahol mindannyian átvehetik egyéni jutalmaikat, győzelmi koronáikat, és egy fehér követ, amelyre annyira egyéni és sajátos új név kerül, amit csak az ismer fel és ért meg, akinek személyére készült (2Tim. 4:8; Jel. 2:17). Az Isten országának szerény és törvénytisztelő polgáraiként az igaz hívők öröklik majd a Földet (Mát. 5:5). A Millennium bőségteli korszakában az emberek a maguk szőlőseiben és fügefáik alatt élvezik az életet (Mik. 4:4).

Ezen túl Isten az örökkévalóságon át fenntartja a fiainak egyéniségeit, jellegzetes személyiségüket. Ez azt jelenti, hogy mindazok, akik beszületnek az isteni családba, megőrzik sajátos egyéniségüket még azután is, miután teljes egységre jutnak Istennel és Krisztussal. Ahogy Krisztus is egy az Istennel, ám mégis egy különálló, saját egyéniséggel rendelkező személy, úgy az üdvösség gyermekei is megőrzik személyi egyéniségüket az isteni család (vagyis az Istenfő) egységén belül. Az Atya természetesen szintén örökreszólóan megmarad azon egyedi, örök lét állapotát bíró Hatalmasságnak, Akinek egyedül nem volt kezdete (1Tim. 6:14).

 

De az őskeresztények nem megosztották-e mindenüket egymással, ahogyan azt az Ap.Csel. 2:44-ben olvashatjuk?

A fentebbi kérdésre a válasz egy határozott nem! Ezek után jogosan vetődnek fel kérdések az Ap.Csel 2:44-ben és 4:32-ben vázolt eseményekkel kapcsolatban. Ezekben az igerészekben ugyanis azt olvashatjuk, hogy "Mindazok, akik hittek, mindenüket közösen egy helyen tartották, szerzeményeiket és vagyonukat eladták, és mindenkivel megosztották, ahogy kinek-kinek szüksége volt rá."

Mit jelent ez? Egyféle ősközösséget, vagy a javaik kommunista elképzelések, elvek alapján történő elosztását? Mi vezette a jeruzsálemi hívőket erre a megoldásra, s ami még fontosabb, maradandó rendeletként kell-e vennünk, vagy ez egy adott hely adott problémáinak ideiglenes megoldását szolgálta? Elemezzük hát részletesen annak körülményeit, hogy miként részesültek egyes nincstelen hívők mások javaiban, és mi vezett oda, hogy ezt tegyék.

Közvetlenül Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után számos, Jeruzsálemben élő keresztény hívőnek volt jelentősebb vagyona és birtoka, akik természetesen továbbra is a maguk tulajdonában tartották a javaikat. Egy aránylag rövid idő, alig egy év elmúltával azonban eladták vagyonaikat (nem feltétlenül mindet), és az abból bejött pénzt elosztották a szegénységben élő jeruzsálemi testvéreik között (Ap.Csel. 2:44-47; 4:31-34).

A Biblia egy szóval sem említ olyasmit, hogy ezek a korai keresztények bármit is megosztottak volna a hitetlenekkel, vagyis Jeruzsálem, minden bizonnyal nagyszámú, nem keresztény szegényeivel. Más szóval annyi történt, hogy egy adott lokalitás keresztényei segítettek a nagy szükséget szenvedő keresztény testvéreiken. Ugyanakkor az ínségben nem szenvedő keresztények nem részesültek a segélyezésben, csakis a rászorulók. Tudjuk, hogy a keresztények által megtartott első nagy pünkösdön nagyszámban voltak jelen az olyan, idegen nyelvet beszélő izraeliták, akik messze területekről érkeztek az ünnepet megtartani Jeruzsálemben (v.ö. Ap.Csel. 2:1.5-6, 39). Tudjuk, hogy a többezer megtért ember (Ap.csel. 4:4) közül sokan voltak olyanok, akik nem helybéliek voltak, csak az ünnep alkalmából zarándokoltak el Jeruzsálembe, sok esetben messze földről. Kétségtelenül, az ilyen frissen megtért látogatók közül sokan döntöttek úgy, hogy egy ideig még Jeruzsálemben maradnak, hogy mélyebb belátást nyerjenek az újonnan felvett hitük tételeiről, Krisztus tanításairól, stb. Ezeknek az eredetileg csak az ünnepre, ideiglenesen Jeruzsálembe érkező embereknek nem volt jeruzsálemi lakhelyük és ellátásuk, így szükségük volt a helyi hívők segítségére, azidő alatt, amíg tanulmányaikat folytatták.

Figyelemben kell tartanunk azt is, hogy a keresztények, akiknek birtokaik, javaik voltak, nem adták el mindenüket, csak azt, amit felajánlottak a vagyonaikból. Nem adták el és tették pénzzé a saját maguk által használt lakhelyeiket sem, de nem is osztották meg azokat másokkal. Csupán és kizárólag azokat az ingatlanokat adták fel maguktól és bocsátották áruba, amelyeket azon felül bírtak, mint amiben laktak és éltek, úgymond a "fölösleget".

A hangsúly nem azon volt, hogy saját otthonukat és birtokaikat megosszák a többi kereszténnyel, mint inkább azon, hogy a maguk szükségén felüli, önkéntesen feladott tulajdonaikat, birtokaikat eladják, és az ingatlanok eladásából bejött pénzt aztán szétosztották a jeruzsálemi keresztények szegényei között. Elsősorban azok között, akik már a napi szükségleteiket sem voltak képesek fedezni. Ennél fogva egyetlen jeruzsálemi kereszténynek sem kellett tovább szűkölködnie, hiszen a módosabb testvéreik példamutatóan megfeleltek a hit idevonatkozó elvárásának:

Galaták 6:10 Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel;

1Timóteus 5:8 Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél.

A keresztények rendkívül segítőkésznek és önfeláldozónak bizonyultak azzal, hogy az általuk nem lakott ingatlanokat és egyéb értékeket eladják és megosszák rászoruló testvéreikkel (Ap.Csel. 2:45; 4:34; 5:1; Mát. 19:21,29; Márk. 10:22,29; Luk. 8:3).

Ez egyébként egy előrelátó megoldásnak bizonyult, hiszen néhány évvel később amúgy is el kellett volna hagyniuk birtokaikat és házaikat. Egy idő után ugyanis hatalmas üldöztetés tört ki a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és ennek okán "az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Judea és Szamaria tájékára" (Ap.Csel. 8:1-4). Tehát csak az apostolok, és esetleg néhány további keresztény maradt Jeruzsálemben (Ap.Csel. 8:1,14; 11:1-2,27; 15:2; 21:15-18), a többség elhagyta a várost, hátrahagyva mindenüket.

Azt is feltétlenül meg kell említeni, hogy a jeruzsálemi keresztények minden jószándékú akarata és önfeláldozó tette ellenére, a helyi gyülekezet a későbbiek során is nagyrészt szegénységben és nélkülözésben maradt. A javaik közössé tétele tehát csupán egy ideiglenes jellegű megoldás volt, ami nem orvosolta hosszútávon az adott problémát. A jeruzsálemi gyülekezetet továbbra is az anyagi nehézségek jellemezték (Mát. 24:3-22; Ap.Csel. 11:28; 24:17; Róm. 15:25; 1Kor. 16:1-5; 2Kor. 8:1,4,14;9:1-7,12; Gal. 2:1,10), s ez az állapot egészen addig tartott, amíg a keresztények evakulálták a várost a római légiók végső ostroma előtt (i.sz. 66-70).

 

Jeruzsálemben hiábavaló lett volna a javak halmozása

Jézus Krisztus figyelmeztette tanítványait arra, hogy a templom (és vele Jeruzsálem) el lesz pusztítva, s azok, akik látják ennek előjeleit, meneküljenek el a városból (Mát. 24:1-2; Luk. 21:10:34). A rómaiak i.sz. 66 közepén közelítették meg Jeruzsálemet, amit ostrom alá vettek, majd elvonultak, de később visszatértek, és i.sz. 70-ben bevették a várost. Jeruzsálem elpusztult, a templomot lerombolták, a zsidókat száműzték. A keresztények a végső ostrom előtt egy isteni sugallat következményeként sikeresen elhagyták a várost, és bár így a puszta életüket megmentették, de birtokaikat, házaikat stb. mind elvesztették. Vagyis amit esetleg korábban nem tettek pénzzé és osztottak el a szegények megsegítségére, azt az ostrom után amúgy is elvesztették.

Ennek fényében már teljesen más értelmet kap a keresztény egyház i.sz. 33. körül bevezetett gyakorlata, hiszen a próféciai szó ismeretében tisztában voltak azzal, hogy vagyonaikat egyébként sem élvezhetik sokáig. Sokuknak volt földje és/vagy háza, amiket eladtak (Ap.Csel 4:34; 5:1-3), de semmi utalás nincs arra, hogy a szóbanforgó ingatlanok eladásából befolyt pénzen kívül mást is megosztottak volna, mint pl. háztartási és munkaeszközeiket, állataikat, stb. Ismételten ki kell hangsúlyozni, hogy a pusztulásra ítélt Jeruzsálemen kívül soha és sehol máshol nem követték ezt a gyakorlatot a keresztények.

A Szentírás azt tanúsítja, hogy a pusztulás árnyékában álló Jeruzsálemen kívül eső keresztényeknek továbbra is voltak saját ingatlanaik (Ap.Csel. 9:11,17,43; 10:2,6; 20:20; 21:8; Róm. 16:5-23; 1Kor. 11:22; 1Tim. 3:4; 5:8,13; Tit. 2:3; stb.).

Sőt, valójában még a Jeruzsálemen belül élő keresztény családok is a maguk tulajdonaiban laktak és éltek a továbbiakban, legalábbis addíg, amíg el nem kellett hagyniuk a várost a rómaiak ostroma előtt. A nevezetes vagyonmegosztást követően a hívők nem költöztek valamiféle kommunnába, nem alkottak kibucokat, hanem családonként a maguk által birtokolt vagy bérelt lakhelyeiken laktak. Akkor találkoztak, amikor meglátogatták egymást, amint házanként összejöttek (Ap.Csel. 2:46). A továbbiakban sem "szűntek meg naponta a házaknál tanítani" (Ap.Csel. 5:42).  Sőt, azt is tudjuk, hogy i.sz. 34 körül az anti-keresztény üldözőik is "sorra járták a házakat", hogy börtönbe hurcolják a hívőket (Ap.Csel. 8:1-3). Így számos igerész bizonyítja, hogy még a jeruzsálemi hívők sem adtak el minden tulajdonukban lévő ingatlant, nem költöztek össze kommunális táborokba, hanem saját lakhelyeiken maradtak. 

 

A jeruzsálemi keresztényeket az egymás iránti gondoskodás vezette a javaik megosztásában, amit igazságosan, felügyelet alatt osztottak szét

Amint láttuk, elsősorban az eladásból befolyt pénz került elosztásra, a szegény hittestvérek megsegítésére. Itt mindjárt meg is kell jegyezni egy fontos dolgot: azok, akik részesültek a segítségben, nem a maguk igényei szerint kapták azt, hanem aszerint, ahogy az apostolok meghatározták az egyén szüksége szerint.

Ha megfigyeljük, nem a szegényebb, vagy akár az igazán sínylődő keresztények döntötték el azt, hogy miként kerüljenek elosztásra a rendelkezésre álló pénzbevételek. De még csak nem is egy általános, demokratikus szavazás keretein belül döntötték ezt el! Az apostoli döntés és kézrátétel alapján olyan egyének kerültek kijelölésre, "akik  a Szent Szellemmel és bölcsességgel telve" megfelelőek voltak  elbírálni azt, hogy ki kap és milyen fokon, vagy esetleg ki nem kap semmit a segélyezésből (Ap.Csel. 4:37; 5:2-6; 6:1-7). Azok, akik részesedtek a támogatásban, nem csupán magukra költötték azt, hanem a felelősségük alá tartozó családtagjaikra is.

Mivel a jeruzsálemi keresztényeknek nem voltak egyformák a szükségleteik, így logikus, hogy a segélyek elosztása sem volt egyenlő mértékű. A pénzt tehát az apostoli utasítás szerint, az első diakónusok felügyeletével (Ap.Csel. 4:34-35; 6:1-7) nem egyenlően, hanem a szükség mértéke szerint osztották el, ahogy a Szellem vezette őket ebben (Ap.Csel 6:3).

Kétségtelenül, azok, akik részesültek az anyagi segítségben, a maguk módja és lehetőségei szerint szintén szolgálatot végeztek mások érdekében a keresztény alapelvek szerint (vö. 2Tessz. 3:10; 1Tim. 5:5,9-10,16,18).

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a jeruzsálemi keresztények ekkor teljesen önkéntes alapon osztották meg egymással a javaikat, akkor másképpen tekintünk ezen eseményekre. Ezt a közösségi felosztást egyes- egyedül a jeruzsálemi hívők érdekében tették meg. A nem keresztény zsidók nem részesültek ebben, még kevésbé a kívülálló pogányok. Egyedül a helyi keresztény gyülekezetek tagjai osztották meg egymással a javaikat a pusztulás szélén álló Jeruzsálem városában, és csakis a hívők – egyébként jogos – igényeit  és  szükségleteit próbálták orvosolni ezzel a megoldással.  Ezt a döntést nem egy uralmon lévő politikai párt eszközölte ki, és nem is a karhatalmi erők ellenőrzése alatt történt meg a javak elosztása, ahogyan az a mai nyugati szocializmusban és a kínai kommunizmusban történik. Fontos tehát felismernünk, hogy az egyház itt egyáltalán nem látott el valamiféle egyetemes szociális feladatot a hiten kívül álló emberek iránt, de még azon belül sem!

Hitetlenek és kívülállók egyáltalán nem részesültek ebből a belső segélyezésből, de még a Jeruzsálemen kívül eső keresztény közösségeket sem szólították fel arra, hogy kövessék ezt a példát! Sőt, még a jeruzsálemi keresztények nincstelenjei, és a nem hívő jeruzsálemi polgárok sem voltak kötelesek alávetni magukat ennek a határozatnak, minden a helyi hívők önkéntes felajánlása alapján történt (Ap.Csel. 5:4).  Sajnálatosan még a javak elosztásakor is felmerültek problémák, mert előfordult némi diszkrimináció, vagyis nem volt egyenlő tekintettel minden hívőre (Ap.Csel. 6:1).

Céljuk tehát Krisztus "testvéreinek", a szenvedő nyájnak a megsegítése volt, azoké, akiknek a szó szoros értelmében szükségük volt élelemre, italra és hajlékra, de a sátán "kecskéi" nem jöhettek számításba (v.ö. Mát. 25:33-40). 

Csak találgatni lehet, hogy miért is fordultak éppen ehhez a drasztikus megoldáshoz az apostolok és a jeruzsálemi hívők. Tény, hogy Isten lefektette a törvényében azt a jubileumi rendszert, ami gondját viselte az egész izraelita társadalomnak, különös gondot fordítva a szegényekre, özvegyekre és árvákra. Viszont Krisztus korában a zsidók már rég nem tartották meg hűen sem a jubileumokat, sem a szombatévi elengedéseket, ahogy általában a törvényt is csak szájukkal tisztelték. Így tehát nem működött a szegényeket segélyező harmadik tized intézménye sem (5Móz. 14:28-29;Tob.1:8). A keresztények egyébként is kívül rekedtek a zsidó társadalmon, és nekik a hiten belül kellett gondoskodniuk az övéikről - gyorsan. Mivel a nincstelen keresztények szükségletei és problémái azonnali megoldást kívántak, nem várhattak a jubileumi rendszer lassú felépítésére, különösen nem egy olyan társadalomban, ahol nem volt társadalmi hatalmuk ezt véghezvinni. A törvényben viszont szigorú utasításként van megadva az, hogy a közösség szegényeinek gondját kell viselni (5Móz. 15:7-11). Amikor Keresztelő János a megtérésre hívta fel Judea lakóit, üzenete érintette ezt a problémát is:

Lukács 3:11 "Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen". 

Olyan helyzetben, ahol a bibliai törvényesség nem működik társadalmi szinten, ott csakis ezzel a megoldással lehetett enyhíteni a szűkölködők problémáin. Minden jel arra mutat, hogy a jeruzsálemi keresztények a Szellem vezetése által, a lehetőségeikhez mérten ennek érdekében osztották meg egymással az erre szánt értékeiket. Ezzel valójában egy jóval korábbról ismert biblikus törvényszerűséget követtek:

2Mózes 16:18 De amikor omerrel megmérték, aki sokat gyűjtött, annak nem volt fölöslege, aki keveset, annak nem volt hiánya. Mindenki szükségletének megfelelően gyűjtött. 

Ez már csak azért is figyelemreméltó, mert Pál maga is felhasználta ezt az ószövetségi hasonlatot, amikor a makedóniai és korintusi keresztényeket kérte meg a továbbra is sínylődő jeruzsálemi hívők megsegítésére (2Kor. 8:1-15).

Láthatóan két fő oka volt annak, hogy a módosabb jeruzsálemi keresztények pénzzé tették az erre szánt ingatlanjaikat. Először is a gyülekezet özvegyeinek és egyéb rászorulóinak azonnali szükségleteik voltak, amelyeket ki kellett elégíteni. A második ok pedig a próféciai kijelentések voltak, amelyeknek ismeretében tisztában voltak azzal, hogy Jeruzsálem hamarosan el fog pusztulni, és birtokaikat amúgy is el fogják veszíteni. Hiszen maga Krisztus figyelmeztette Jeruzsálem lakosait arra az eljövendő ítéletre, amely még tanítványainak életében fog bekövetkezni.

Kétségtelenül lehettek további okai is annak, a jeruzsálemi hívők nagy része eladta javait. Egy ilyen további kivehető ok a Jeruzsálembe zarándokolt és ott megtért, majd ott maradt hívők megsegítése lehet. Ugyanis számos zarándok látogató döntött úgy, hogy Jeruzsálemben marad, hitük további képzése miatt, s őket szintén segíteni kellett.

A legdöntőbb indok lehetett az, hogy a jeruzsálemi keresztények nagyon is tisztában voltak azzal, hogy hamarosan menekülniük kell a városból, amire maga a Mester figyelmeztette a város hívőit (Mát. 24:15), ami i.sz. 66-70 körül valóban be is következett. A próféciák tekintetében a hívők állandó készenléti állapotban éltek, s ilyen körülmények között nagyon is logikus megoldás volt az ingatlanoktól való mihamarabbi megszabadulás, oly módon, hogy azzal segítséget nyújtsanak a közösségüknek is. Azonban a zűrzavaros állapotok miatt az is előfordult, hogy bizonyos rászoruló özvegy hívők kimaradtak a segítségből, ami miatt aztán rendszerezni kellett a segítségnyújtást, és diakónusokat jelöltek ki az ilyen problémák kiküszöbölésére (Ap.Csel. 6:1-7,14; Fil. 1:1; 1Tim. 3:8-15; 5:3-16). Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy pl. Márk édesanyja soha nem adta el otthonát, hanem továbbra is megtartotta azt (Ap.Csel. 12:12; 1:13).

Mindemellett ki kell hangsúlyozni azt is, hogy amit a jeruzsálemi keresztények tettek, az egyáltalán nem volt hiábavaló, Isten áldása nagymértékben rajtuk volt. Még akkor is, ha néhányan a módosabb keresztények közül talán túl is teljesítettek, ami miatt a későbbiekben maguk is segítségre szorultak.  Így a túlzott adakozás hozzájárult a jeruzsálemi gyülekezet maradandó szegénységéhez (2Kor. 8:3,13), amin aztán a fiatalabb, pogány nemzetek között létrejött gyülekezetek segítségének kellett enyhíteni (Ap.Csel. 11:27; Róm. 15:25; 1Kor. 16:1; 2Kor. 8-9 fejezetek). Az ingatlanok eladása egy nagyon rövid periódus alatt ment végbe, s csak azt a néhány hónapot foglalhatta magába, ami a vagyonmegosztástól a keresztények üldözésével járó szétszóródásig tartott, amikor a hívők néhány kivétellel elhagyták a várost.

Jeruzsálemen kívül, szerte a világban, a keresztények továbbra is megtartották a maguk tulajdonait. Egyetlen egy forrást, utalást sem találhatunk arra, hogy a pusztulásra ítélt városon kívül bárhol máshol végbement volna a jeruzsálemihez hasonló vagyonmegosztás! Ellenkezőleg! Számos leírás tanúsítja azt, hogy a Jeruzsálemen kívül élő keresztények továbbra is megtartották házukat, birtokaikat (vö. 1Kor. 11:22; 2Tessz. 3:8-14; 1Tessz. 4:11).

 

Az anabaptisták vagyonközössége és a Sátán zsinagógája

A középkorban a németországi anabaptisták között ütötte fel fejét a közvagyon elmélete, és ennek velejárója, a magántulajdon szentségének támadása. Az anabaptisták ezzel hosszútávon, ha akaratlanul is, a Sátán zsinagógájának kezére játszottak. Hiszen a globalista világkormány létrehozásán fáradozó Isten- és Krisztus-ellenes háttérhatalmi erők egyik legfőbb célkitűzése mindig is a magántulajdon végleges felszámolása volt. A magántulajdon eltörlésének legnagyobb akadálya a valós bibliai rend, s persze mindazok, akik fenntartják és követik ezt a bibliai keresztény értékrendet. Hivatásos megtévesztők tömegeit küldték aknakmunkát végezi a keresztény felekezetek megreformálására, elsősorban az Ap.Csel. idevágó részeire, és bizonyos eretnek mozgalmak gyakorlataira hivatkozva.

A középkori kommunális anabaptisták vezéregyénisége egy Münzer Tamás nevű zwickaui prédikátor volt (élt 1488-1525). Nem véletlenül, az internacionalista (globalista) kommunizmus megalkotói egyféle proto-kommunistát láttak Münzer Tamásban, akire hivatkoztak is a valós bibliai kereszténység elleni propagandájukban. Marx Károly neves barátja, Engels Frigyes pl. a következőket írta Münzer Tamásról és mozgalmáról A német parasztháborúk című munkájában:

"Ahogyan Münzer vallásfilozófiája közeledett az ateizmushoz, úgy a politikai programjában is közeledett a kommunizmushoz … Az 'Isten Országa’ alatt Münzer egy olyan társadalmat értett, amelyben nem létezik az osztálykülönbség, sem a magántulajdon." [F. Engels: The Peasant War in Germany]

Őszintén szólva, Münzer Tamás valóban egyféle kommunista teokráciát vizionált, híveinek híres-hírhedt harci kiáltása az Omia sunt communia, (mindenünk közös) jelige volt. Ettől a nyilvánvaló eretnekségtől még a korabeli protestantizmus is elhatárolódott, Luther Márton pl. a "Sompolygó Sátán" jelzővel utalt Münzerre. Az 1561-ben kiadott Belga Hitvallás (a holland reformációs egyházak hitvallása) pedig arra szólítja fel a híveit, hogy "tagadják ki az anabaptistákat és az egyéb olyan szakadár hívőket, akik ... bevezetik a javaik megosztását."

Az angol puritánok 1647-es keletű Westminster-I Hitvallása ugyancsak óv az anabaptisták eretnek tanai ellen: "A szentek egymással való közössége nem vonhatja meg az embertől a maga javaihoz és tulajdonaihoz való jogát."

A keresztények, még ha esetleg akaraton kívül és tudatlanul is teszik, az emberiség ellenfelének, Sátánnak és követőinek a kezére játszanak akkor, amikor az anabaptista (kommunista) tévtanok elvei szerint értelmezik és gyakorolják a Szentírás idevonatkozó utasításait. Csakis Sátánnak és angyalainak az érdeke az, hogy az Ap.Csel. 2:44 és 4:32 részeinek olyan humanista értelmezést adjanak a hívők, ami lényegében ellehetetleníti a keresztények magántulajdonhoz való jogát. Tartsuk szem előtt, hogy Sátán és emberi eszközei a bibliai hit és a magántulajdonhoz való jog legnagyobb ellenfelei, mert ezek a globalista világkormány eljövetelét gátolják.

A magántulajdon kisajátításának érdekében Karl Marx a Kommunista Kiáltványban élből elvetette a korlátolt mértékű adót, amit a Biblia támogat (v.ö. 3Móz.27:32; 4Móz. 30:10-15; Mát. 17:24-27; Eféz. 6:9), s ehelyett a progresszív adózást hirdették. Sátántól ered minden olyan adórendszer, ami túladóztatja a szorgalmas és élelmes embereket, hogy munkájuk, erőfeszítéseik érdemét megvonva, azt elosszák azok között, akik vagy érdektelenek, vagy pedig lusták arra, hogy magukat eltartsák.

 

Az anabaptisták kommunista gyakorlatait semmiképpen nem lehet bibliai alapokra helyezni

Az persze a legtermészetesebb dolog, hogy a keresztények segítséget nyújtanak rászoruló hittestvéreiknek, és abban is segítségükre vannak, hogy aztán önállóvá tudjanak válni, vagyis önmagukon segítsenek (Mát. 25:33-40; Gal. 2:10; 6:2; 1Tim. 5:3-16; Tit. 2:3-5, stb.). Valójában a hívők Krisztus miatt (Mát. 10:41. Mrk. 9:41), az időt kihasználva jót kell, hogy tegyenek minden emberrel, de különösen a hithez tartozókkal (Gal. 6:10). Mert az olyan keresztény, aki nem viseli gondját az övéinek, különösen saját családjának, az megtagadta a hitet és rosszabb a pogányoknál (1Tim. 5:8).

Sajnálatos módon sokan ma is újraértelmezik ezeket az utasításokat, és korunkban megintcsak képes híveket szerezni magának ez a mozgalom. Ennek jellemző és önellentmondásos megnevezése a "keresztény szocializmus".  Az ideológiának nagy lökést adott Ronald J. Sider 1973-ban megjelent Gazdag keresztények az éhínségek korában című munkája, amelyben némi módosítással, de az anabaptisták gyakorlatait népszerűsítette. A könyv lényegében az érzelmekre kívánt hatni, bűntudatot akart ébreszteni, majd azt manipulálni, de sekélyes bibliaismeretre valló munka volt.

A népi bölcsesség szerint "kibújik a szög a zsákból". A "keresztény szocialisták" ugyanis nem a biblikus elvek alapján kívánják megsegíteni a rászorulókat, hanem olyan politikai eszközökkel, mint pl. a progresszív adózás. A keményebb mag már egyenesen a javak újraelosztását követeli, ami viszont nem csupán a keresztényeket érinti. Számukra a harmadik világ problémáinak megoldása csak úgy oldható meg, hogy a nyugati világ gazdagságát "igazságosan elosztják" a harmadik világot kitevő nemzetek között. Mondani sem kell, az ilyen irányú "megoldások" nem a biblikus és keresztény eszmeiséget tükrözik, hanem inkább a globalista új világrend napirendjét. A jelek szerint a kereszténység mélyen át van itatva az anti-keresztény globalizmus ügynökeivel és eszmeiségével.

 

A magántulajdon bárminemű támadása istenellenes erkölcstelenség

Isten parancsolatai, így köztük magától értetődően a "ne lopj" és "ne kívánd" parancsolatok ma is érvényben vannak (Mát. 5:17; Eféz. 4:28; Róm. 7:7).

Ezek a parancsolatok természetesen egyetemesek, így nem csak a keresztény hívőkhöz szólnak, hanem minden emberhez, s emellett minden kormányzathoz, azok vezetőihez, hivatalnokaihoz, tisztviselőihez és bürokratáihoz is! Ezt mindenkor ajánlatos lenne megfontolni és figyelembe venni a hatalmon lévőknek, mert egyszer bizony nekik is el kell számolniuk tetteikkel. Különösen nekik, hiszen akiknek sok felelősség adatott, azoktól több váratik el (Luk. 12:48). Igazságosan csakis Isten félelmében és parancsainak követésével lehet uralkodni, ami áldást hoz a nemzetre (v.ö. 2Sám. 23:3-4; Péld. 14:34).

A szocializmust és kommunizmust a bibliai erkölcs fényében nyilvánvaló és arcátlan módon elkövetett nagyüzemi lopásnak nevezhetjük. Az egész rendszer azon alapszik, hogy elveszik a polgáraik magánvagyonának nagy részét (vagy alkalmanként az egészet), és önkényesen elosztják maguk és az általuk erre érdemesnek tartott csoportok között. A kommunizmus hívei gyakran hivatkoznak arra, hogy az államosított (értsd: eltulajdonított) javakat a nincstelenek között osztják ki – pontosabban azt, ami még megmarad azok után a levonások után, amelyeket a szocialista  gépezet (bürokrácia) fenntartására fordítanak. A rendszer velejéig corrupt, és további korrupciót és velejáró társadalmi feszültséget szül.

Mivel a szocializmus megfosztja a jogos tulajdonost a saját vagyonától, a rendszer tulajdonképpen nem más, mint intézményesített tolvajlás. A szocializmus "építői" és bürokratái lényegében Isten törvénye fölé helyezik magukat. Nem véletlenül jár a szocializmus és ateizmus kéz a kézben, hiszen az ideológia erkölcsileg alátámaszthatatlan, és csak istentelen emberek képesek fenntartásoktól mentesen szolgálni. Ez a rendszer demoralizálja még az egyébként szorgos embereket is, és hosszútávon az egész társadalmat elszegényíti, majd pedig pusztulásba sodorja Isten ítélete szerint (v.ö. Péld. 14:34). A kommunizmus és szocializmus nem egyedi intézményesített tolvajlás, ugyanez vonatkozik az adófizetők pénzén élősködő, azt bőkezűen osztogató liberális demokráciák kormányzataira is.

E tekintetben tehát nem vétlenek a neo-liberális gazdaságpolitikát követő demokráciák sem, hiszen ha más módon és eszközökkel is, de szintén fokozatosan államosítják a magántulajdont (aki ezt nem hiszi el, ne fizesse meg pl. az ingatlanadóját, és lássa, mivel jár; ahol pedig még nincs ilyen, ott várják ki a végét). Sátán nem adja fel, amíg a világ vagyona az ő szolgáinak kezébe összpontosul, akik ideológiai alapon adják és vonják meg az ember megélhetéshez való jogát (Jel. 13:17).

 

Zárószó

Ezek után nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a jeruzsálemi gyülekezet "kommunista gyakorlatai", vagy teljes és feltételnélküli közösködése nem más, mint egy fikció!

A keresztények önkéntesen felvállalt vagyonmegosztása egyedül Jeruzsálemben, egy adott időszak adott körülményeinek megoldásaként történt meg. Mindez hozzávetőleg i.sz. 33 körül történt, vagyis nem sokkal az i.sz 34-ben kezdődő nagy jeruzsálemi keresztényüldözést, majd szétszóródást megelőzően. Az üldöztetés kirobbanásával a helyi gyülekezet tagjainak nagy része elhagyta a várost (Ap.Csel. 8:1-4). Így a vagyonmegosztás jól láthatóan csak rövidtávú, ideiglenes megoldás volt, de az adott időszakra vonatkozóan nagyon is szükséges és hatékony megoldásnak bizonyult, hiszen vagy az üldöztetés alatt, vagy pedig a város valamivel későbbi elpusztulásával amúgy is elvesztették volna mindenüket.

Még arra sem találhatunk utalásokat, hogy magán Jeruzsálemen belül folytatták volna a vagyonmegosztás gyakorlatát az üldöztetés utáni időkben. Így ezt a modellt egyáltalán nem vehetjük egy minden helyzetre egyformán alkalmazható, vagyis egyetemesen elfogadandó eljárásnak. Mai világunkban pl. határozottan több kárt okozna a hívőknek, mint hasznot. Az egyház egyetlen alkotmánya az Isten országának alkotmánya, ahogyan az a Szentírásban örökre szólóan le lett fektetve.  Ha mindenünket eladnánk, és felélnénk, akkor a továbbiakban nem lennénk képesek a legalapvetőbb bibliai elvárásoknak sem megfelelni, mint pl.: "Legyen gondunk a szegényekre" (Gal. 2:10), "hordozzátok egymás terhét" (Gal. 6:2), "ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről" (Héb. 13:2). Magunkat tennénk földönfutókká, és nem lennénk képesek megfelelni a Krisztus által felvázolt elvárásoknak sem (Mát. 25:35-40).  

Mindezek előfeltételezik a magántulajdont, az otthont, az anyagi lehetőséget, s ezek megfelelő módon való használatát az Isten országának dicsőségére. A keresztény élet velejárója természetesen a negyedik, nyolcadik és tizedik parancsolat betöltése is: "hat napon dolgozzál és végezd minden munkádat", "ne lopj", és "ne kívánd …." (2Móz. 20:9,15,17).

A magántulajdon egy örökérvényű, csodálatos ajándék, támadása pedig minden esetben Isten-ellenes cselekedet. A magánjog létezett az ember megalkotása és az elbukás előtt, majd a bűnbeesés után is. Ábel saját nyájának juhából áldozott Istennek (1Móz. 4:4), Ábrahám megvette a maga sírhelyét, és Jákob saját nyájra tett szert, amit még apósának sem engedett visszatartani. A Mózesi Törvényben parancsolatok óvják a magántulajdon szentségét, ami létezni fog a Millennium idején is:

Mikeás 4:4 A maga szőlője tövében ül majd mindenki, meg [a maga] fügefája alatt, és senki nem zavar senkit [senki nem teszi kezét a máséra].  

Az előttünk álló örökkévalóságot pedig saját szellemi testünkben, arra kimért dicsőségben töltjük.

A magántulajdonunk olyannyira a magunké, mint saját testrészeink, s ahogyan pl. a szemeinket, vagy kezeinket sem veheti senki közös tulajdonba törvényes módon, úgy javainkat sem. Úgy testünket, mint a magánhoz való jogunkat Isten ruházta ránk. A mi szemeink a mi szemeink maradnak mindörökké, a feltámadás után is, amiről Jób így szól:

Jób 19:25-27  25 Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött,  26 s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. 27 Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, …

Mint oly sok mindenben, itt is választás előtt állunk, s nem szolgálhatunk két mesternek, választani kell, kit és kinek szolgálunk (Józs. 24:15; Mát. 6:24). Az egyik oldalon a kommunizmus humanista elvén működő közös vagyon, s a velejáró korrupció és törvénytelenség áll, a másikon pedig az Istentől eredő magántulajdon és magánjog elve, szentsége.

Az Isten újszövetségi gyülekezetei az évszázadok folyamán mindig fenntartották a magántulajdonhoz való jog szentségét, ugyanakkor figyelemben tartották Krisztus figyelmeztetéseit a magántulajdon bálvánnyá tételét illetően. Krisztus fenntartotta a tökéletes isteni egyensúlyt akkor is, amikor azt mondta, hogy nem jogom van-e azt tenni a magaméval, ahogyan kedvem tartja?

A keresztény hit állandó támadásoknak van kitéve, és a leghevesebb támadások  gyakran a szocialista elveket valló immorális rablókormányzatok részéről érik. Az Isten akaratától függ, hogy e gonosz korban megadatik-e az államnak az, hogy elrabolják tulajdonaink egy részét vagy akár az egészét, de tudnunk kell: Isten országlása alatt az egész földön vissza lesz állítva a magántulajdon szentsége, és mindenki élvezheti az életet "a maga fügefája alatt". A szentek pedig megkapják a maguk dicsőségének azon fokát, ami kijár nekik, mindannyian kapnak egy fehér követ egy új névvel, amit senki más nem ismer, csak az, aki átveszi. Mert Isten a forrása minden személyes jognak, és az azokat védő törvényzeteknek.