CoG

A negyedik parancsolat szerepe a történelmi szombattartó egyház gyülekezeteiben

(Edition 2.0 19960622-20000122)

Az elmúlt két évszázadban a szombattartó egyház gyülekezeteiben általánossá vált az a feltételezés, hogy az igaz kereszténység elsődleges azonosító jele a szombatnap megtartása volt. Ennek a nézetnek a kialakulásához hozzásegített az a valós tény is, hogy a történelem folyamán mindenhol üldözték a szombattartókat. Ez az álláspont azonban csak részben mondható igaznak, sőt bizonyos fokig elködösíti az igaz hit alapvetőbb jelzőit, és a választottak más jellemvonásait, jeleit, amelyek miatt valójában üldözték az Isten Gyülekezeteit. Ebben az írásban rámutatunk a választottakat azonosító jelek mindegyikére, amelyek miatt a különböző társadalmakban elkülönítették, kiközösítették, majd pusztították őket az üldöztetések és az inkvizíció egymást követő hullámaiban.


 

PO Box 369,  WODEN  ACT 2606,  AUSTRALIA

 E-mail: secretary@ccg.org

 Copyright: © 1996, 1998, 2000 Wade Cox)

 Minden jog fenntartva:  A kiadványok errõl a honlapról szabadon másolhatóak és terjeszthetõek abban az esetben, ha a teljes szöveg változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra vagy terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Rövid kivonatok vagy idézetek felhasználhatók kritikus hozzászólásokban és elemzésekben a kiadási jog megsértése nélkül.

 Ez a kiadvány megtalálható a World Wide Web-en

http://www.logon.org és www.churchofgod.hu 


 

A negyedik parancsolat szerepe a történelmi szombattartó egyház gyülekezeteiben

Bevezető

 

 

 A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írásban már bemutattuk, hogy a történelem folyamán állandóan jelen voltak olyan gyülekezetek, amelyek megszentelték, illetve megtartották a szombatnapot. Ezek a gyülekezetek folyamatos üldöztetésnek voltak kitéve az őket ellenző hatalmas világegyház által. Az elmúlt két évszázadban a szombattartó egyház gyülekezeteiben általánossá vált az a feltételezés, hogy az igaz kereszténység elsődleges azonosító jele a szombatnap megtartása volt, és azért üldözték őket a történelem folyamán. Ez azonban a legjobb esetben is csak részben igaz, rosszabb esetben pedig elködösíti az igaz hit alapvetőbb jelzőit és a választottak más jellemvonásait, jeleit, amelyek miatt valójában üldözték az Isten Gyülekezeteit. Ebben az írásban rámutatunk a választottakat azonosító jelek mindegyikére, amelyek miatt a különböző társadalmak elkülönítették, kiközösítették, majd pusztították őket az üldöztetések és az inkvizíció egymást követő hullámaiban. Maga a világegyház is az igaz hit ismertetőjeleit használta fel segítségül a választottak azonosítására, sőt azokat indokként és bizonyítékokként használták ellenük, hogy elpusztíthassák őket azok betartásáért.

 

A huszadik századi Isten Gyülekezetei elkövettek még egy alapvető hibát azzal a feltételezéssel, hogy e korszak igaz keresztényei sokkal több és mélyebb ismeretre tettek szert, mint bármely korábbi korszakban élő hívők. Ez a tévedés vezetett később a gyülekezetek hanyatlásához, amit jól érzékelhettünk az elmúlt évtizedekben. Valójában a tudatlanság áldozataivá lettek, mivel nem ismerték a korábbi történelmi korokban élő Isten Gyülekezeteinek a teljes hitét, és az ebből eredő vallásgyakorlatok és tanok teljes egészét. Sajnálatos módon ezek a modern gyülekezetek a szárdiszi és laodiceai gyülekezetekre jellemző szellemiséget viselték magukon (Jel. 3:1-6, 14-22). Ebből a háttérből kilépve alakul majd ki az igaz filadelfiai rendszer (Jel. 3:7-13), amelynek bár kevés ereje van, de hűségesek maradnak az Isten parancsolataihoz és Jézus Krisztus bizonyságtételéhez (Jel. 12:17; 14:12).

Mit mond a Biblia a választottak megjelöléséről, és milyen szerepe van a szombattartásnak, mint azonosító jelnek?

 

A Szombat, mint az Egyház egyik jele

 

Szabbath pihenőnap megtartására a negyedik parancsolat utasít. Ezt a parancsolatot részletesen kielemeztük A Törvény és a negyedik parancsolat [256], és A Szombat [31]című írásainkban. A szombatra vonatkozó utasítások a 2Mózes 20:8,10-11; és az 5Móz. 5:12  verseiben találhatók.

A szombat az Isten népének egyik jele. Ez egy jel köztünk és Isten között, aki megszentel bennünket.

2Mózes 31:12-14 12 Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: 13 Te szólj az Izráel fiainak, mondván: Az én szombatimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ki titeket megszentellek. 14 Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. Aki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül.

Egy gyakori, de hibás feltételezés szerint az itt többes számban említett szombatnapok csak a hetenként ismétlődő szombatokra vonatkoznak. Ez nem igaz. A szombatok valójában egy istenimádatra meghatározott szélesebb körű rendszer elemei, amelybe beletartoznak még az Úr ünnepei, az ún. nagyszombatok is. A szellemi szövetségben a halálbüntetés azt az örök halálra adást jelenti, amelyből már nincs feltámadás.

A szombattartás azonban nem az egyedüli és kizárólagos jele az egyháznak, hiszen ez jele a szellemi elhívásban eddig még nem részesült testi, ószövetségi zsidó népnek is. Ha ez lenne az egyetlen jel, akkor a júdaizmusnak a képviselői is részesülhetnének az első feltámadásban. Azt viszont tudjuk, hogy Júda egésze nem fog az első feltámadásban részt venni.

 

A választottak további megkülönböztető jelei

A választottak második fontos jele a pászka (pészach), és a kovásztalan kenyerek ünnepe.

2Mózes 13:9-16 9 És legyen az néked jel gyanánt a te kezeden és emlékezetül a te szemeid előtt azért, hogy az Úr törvénye a te szádban legyen, mert hatalmas kézzel hozott ki téged az Úr Égyiptomból. 10 Tartsd meg azért ezt a rendelést annak idejében esztendőről esztendőre. 11 Ha pedig beviénd téged az Úr a Kananeusok földére, a miképen megesküdött néked és a te atyáidnak, és azt néked adándja: 12 Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt a mi az ő anyjának méhét megnyitja, a baromnak is, a mi néked lesz, minden méhnyitó fajzását; a hímek az Úré. 13 De a szamárnak minden első fajzását báránynyal váltsd meg; ha pedig meg nem váltod, szegd meg a nyakát. Az embernek is minden elsőszülöttét megváltsd a te fiaid közül. 14 És ha egykor a te fiad téged megkérdez, mondván: Micsoda ez? akkor mondd néki: Hatalmas kézzel hozott ki minket az Úr Égyiptomból, a szolgálatnak házából. 15 És lőn, mikor a Faraó megátalkodottan vonakodék minket elbocsátani: megöle az Úr minden elsőszülöttet Égyiptom földén, az ember elsőszülöttétől a barom első fajzásáig; azért áldozok én az Úrnak minden hímet, mely anyja méhét megnyitja, és megváltom az én fiaimnak minden elsőszülöttét. 16 Legyen azért jel gyanánt a te kezeden és homlok-kötő gyanánt a te szemeid előtt, mert hatalmas kézzel hozott ki minket az Úr Égyiptomból.

A szövetségi nép második jele tehát a pészach és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A negyedik parancsolat kiterjedt értelemben vett betartása egy nélkülözhetetlen jel, illetve pecsét, amely az Isten törvényeinek a megtartását bizonyítja életünkben. Ez a pecsét megnyilvánul a cselekedeteinkben (kezünkön) és az elménkben, szellemünkben (homlokunkon). Vagyis Isten törvényének a külső, jól látható jele (5Móz. 6:8) az ember életében. Az Újszövetség életbelépése után mindez a Krisztusban lévő, Izrael nemzetközösségébe beoltott pogányokra is kiterjedt (Róm. 9:6; 11:25-26). A pészach ünnep időzítésével kapcsolatban a huszadik századi Isten Gyülekezetei elkövettek néhány hibát, így helytelenül kialakultak olyan vélemények is, miszerint a zsidók tévedtek a dátumokat illetően, és a Pászka ünnepének valójában  Niszán 14-re kell esnie, az emlékezés estéje pedig másnap, azaz 15-én tartandó, ezért a zsidók hibásan ezt a második napot nevezték Pászkának. Erre a témakörre, és arra, hogy miből erednek az ilyen hibás következtetések,  A Pászka [98] című írás függelékei adnak részletes magyarázatokat.

A törvény jelei, a szombat és a pészach határozott célja a bálványimádatba eséstől való megóvás (4Móz. 11:6). Ez a két jel lett a pecsét Isten választottainak a kezén és homlokán. A Szent Szellemmel való megtelítődés mellett ezek azok a pecsétek, amelyekre a Jelenések 7:3 utal az utolsó idők környezetében. A választottak megjelölése illetve elpecsételése tehát az első nagy parancsolatra épül. Krisztus ezt erőteljesen kihangsúlyozta: "Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj" (Máté 4:10; Luk. 4:8). A szolgálattal természetesen a gyakorlati istenimádatra, annak meghatározott formájára utalt, mivel az nyilvánítja meg hitünket.

A választottak másik jele az engesztelés ünnepe. Az engesztelés ünnepének elmulasztása a szövetség népéből, Izraelből való kizárást, illetve az egyházból való eltávolítást jelentette. (3Móz. 23:29).

A szövetség népének legfontosabb külső jele ideiglenesen a körülmetélkedés volt (1.Móz.17:14). Az Újszövetségben az alámerítkezéssel (baptizmo) felváltotta ezt a szellemi körülmetéltség állapota (lásd. a Megtérés és alámerítkezés [152] című írást.

A Jézus Krisztus vére általi megtisztulás és a Szent Szellem általi keresztség lett tehát a választottak elsődleges jele, amely egy test tagjaivá teszi őket (Mát. 28:19; Ap.Csel. 1:5; 11:16; Róm. 6:3; 1.Kor. 12:13; Zsid. 9:11-28).

 

Az Egyház egyetemes doktrínális álláspontja

A választottak doktrínális álláspontja jól nyomon követhető a korai időktől kezdve. Ireneusz és Polikárp fennmaradt írásai állnak időben legközelebb az utolsó élő apostolhoz, Jánoshoz. Az eredeti újszövetségi egyház - a Biblia tanításaihoz hűen - sajátos álláspontot képviselt az Istenséget illetően, amely változatlanul megmaradt náluk az elmúlt majd’ kétezer évben.

Hitük legfőbb eleme mindig az Istenségről vallott doktrína volt. A szombatok, az újholdak, és ünnepnapok megtartásai annak az Istennek az imádatához tartoztak, annak képezték sajátos részeit, annak az Istennek az imádatára épültek. Általában véve ide tartozott még a táplálkozási törvények betartása is (lásd. A Táplálkozási Törvények [15] című írást). A szombattartás (annak olyan kiterjedt értelmében, ahogyan az magában foglalja az újholdak és ünnepnapok tartását is) tehát az egy igaz Isten (Ján. 17:3) imádatának volt a jele. Ez az Isten, Eloah, ugyanaz az Isten, Akit az Ószövetség az igaz Istenként megnyilvánít, és Akit Izrael imádott. A kiinduló ősegyháznak a Bibliája az Ószövetség volt, amelynek pontos értelmezésére és magyarázatára később az Újszövetség adott teljes világosságot (lásd A Biblia [164]. Az ősegyház Istenről  vallott doktrínáiról részletes bemutatást nyújtanak Az Istenség korai teológiája [127], A halhatatlanság [164], Krisztus Istensége [147], Az első parancsolat: Sátán bűne [153], és az Egylényegűség az Atyával [81] című írások.

 

Az egyetemes doktrína bibliai alapjai

Az egyetemes doktrína az első nagy parancsolaton alapul (lásd. Az első nagy parancsolat [252] című írást), amelyet négy különálló elem tett egy nagy törvénnyé. A negyedik parancsolat betartása így nem más, mint egy gyakorlati megnyilvánulása az első nagy parancsolatnak. A szombatnapok és az Úr ünnepei viszont a negyedik parancsolat alegységei, tehát kapcsolatban állnak a törvény többi parancsolataival. Minderre részletesebb magyarázatot ad  A Keresztény Hitvallás [1]   című írás. 

 

Az Isten Egyháza el van kötelezve a tízparancsolat megtartására, ahogy az megadatott a 2Mózes 20:1-17 és 5Mózes 5:6-21 szövegeiben.

Az első parancsolat:

2Mózes 20:2-3 2 Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. 3 Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

Az Atya Isten az egyedüli igaz Isten (Ján. 17:3) és nincs elohim, aki Vele egyenlő, vagy elohim, akit mellette imádni lehet. Megengedhetetlen tehát bármely más lény imádata, vagy Rajta kívül bárki máshoz imádkozni, beleértve Jézus Krisztust is.

A második parancsolat:

4 Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. 5 Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. 6 De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.

Tilos bármiféle tárgyat vagy képet alkotni olyan célból, hogy azok az istenimádat eszközei legyenek, és szintén tilos ilyeneket vallási jelképként viselni. Így a kereszt vallási jelképként való használata és viselete is tiltott. A parancsolatok betartásai önmagukban elég külső azonosító jelei ennek a vallásrendszernek, és így természetes velejárói is.

A harmadik parancsolat:

7 Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.

Isten nevének használata hatalommal ruház fel, így ez a parancsolat nem csupán a káromkodásra vonatkozik, hanem minden olyan beszédre, tanításra, amelyet az egyház vagy az egyéni hívő Isten nevében tesz, tanúsítva az Ő igazságát. Vagyis mindazok, akik Isten nevében nem valós bibliai tanokat hirdetnek, miközben Isten szavára, a Bibliára hivatkoznak, megszegik ezt a parancsolatot.

A negyedik parancsolat:

8 Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. 9 Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; 10 De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; 11 Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.

A hithez tartozás kötelező illetve következetes eleme a hetednapi szombat megtartása. A kereszténynek lehetetlen úgy szolgálni Istent, hogy közben elmulasztja, vagy nem becsüli meg a szombat intézményét. Ezt a pihenőnapot egy másik napra áthelyezni, vagy más nappal helyettesíteni nemcsak a parancsolat megszegését jelenti, hanem bálványimádást is, hiszen Isten kinyilvánított, határozott akaratával áll ellentétben. Ez lázadásnak minősül, és így egyenlő a varázslás bűnével (1Sám. 15:23). A negyedik parancsolat betartása szoros kapcsolatban áll a bálványimádat elleni tilalommal, megszegése ugyanis tényleges bálványimádatnak minősül.

Az első négy parancsolat meghatározza, hogyan kell az emberiségnek Istenhez viszonyulnia, együttesen pedig az első nagy parancsolatot alkotják: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből" (Márk 12:30). „Ez az első és nagy  parancsolat" (Máté 22:37-38). A parancsolatok hűséges betartásai, és minden olyan cselekedet elkerülése, amely ezt veszélyeztetné, az Istenhez tartozásunk biztos jelei.

A negyedik parancsolat tehát egy nagyon jelentős része annak a négy parancsolatnak, melyek együttesen az első és legnagyobb parancsolatot foglalják egybe. Jézus Krisztus kijelentése szerint az imádat elsődleges célja és tárgya az Atya Isten (Máté 22:37-38; Márk 12:30; Jel. 1:8). Az egyedüli igaz Istennek és elküldött Fiának, Jézus Krisztusnak az ismerete jelenti az örök élet elnyerését (Ján. 17:30; 1Ján. 5:20). A negyedik parancsolat betartása tehát nem annyira végcél önmagában, mint inkább a választottság egyik elsődleges jele, lévén az Isten iránti engedelmesség látható bizonyítéka.

A negyedik parancsolat (a kiterjedt értelmezésében) magába foglalja a bibliai istenimádat egész rendszerét, beleértve az újholdakat, ünnepnapokat, és egyben a tizedrendszert is (lásd a Tizedfizetés [161] című írást), mert a tized az Isten elsőzsengékhez való jogával és az aratási szövetséggel áll kapcsolatban (lásd Az Isten Szövetsége [152] című írást).

Az újholdak jelentősége már az Isten által lefektetett naptár meghatározásában is jól látható (lásd Az Isten naptára [156] című írást). Az újholdak és az ünnepnapok Isten kormányzati rendszerének felépítését vetítik ki a testi világban. A Szanhedrin csakúgy, mint a fizikai templom és annak papsága, a mennyei rendszer tükörképe volt (Zsid. 8:5). Nekünk jogunk van a mennyei oltárhoz járulni, nem úgy, mint azoknak, akik a (testi) sátornál szolgálnak, s nem ehetnek erről az oltárról (Zsid. 13:10). Mi tehát nem egy fizikai város felé tekintünk, hanem várjuk az eljövendő várost. Ezért voltak az áldozatok elégetve a városkapun kívül, ezért történt Krisztus véráldozata a városkapun kívül, és ezért megyünk ki mi is a táboron kívülre elviselni azokat a gyalázatokat, amelyeket maga Krisztus is elviselt (Zsid. 13:12-13).

Innentől pedig vizsgáljuk meg a korábbi korok hívőinek sorsát, miket kellett elviselniük, és milyen indokok miatt üldözték őket. A korai egyház tanításai meglehetősen következetesek, különösen, ha a valós tényeket letisztítjuk a nagyméretű, hamis vallásrendszer propagandájától.

 

A korai egyház doktrínáinak gyakorlati oldala

A korai egyház kizárólag unitárius volt, azaz egy igaz Istenben hittek. A gnosztikusok és modalisták sohasem alkották az igaz egyház részét. Arra egyáltalán semmi bizonyíték nincs, hogy Krisztus vagy az apostolok binitáriusok vagy trinitáriusok lettek volna. Az viszont bizonyított tény, hogy a Szentháromság tanítása az azt megelőző binitarizmusból ered, aminek tanait harmadik-negyedik századi, magukat kereszténynek nevező csoportok alakítottak ki. A trinitarizmust és annak kusza elődjét, a binitarizmust sohasem fogadta el a szombattartó egyház egészen a reformáció idejéig, amikor ezerszáz év után bizonyos gyülekezeteibe újra beszivárgott ez a tan. A binitarizmus valójában a modalizmusból ered, annak doktrínáját pedig korábban a római Attisz istenben hívők terjesztették (lásd A Karácsony és a Húsvét eredete [235] című írást).

 

Történelmi tények, és az igaz egyház üldöztetése

A korai Egyház

Ireneusz (és elődje, Polikárp) írásaiból kivehető, hogy az őskeresztények unitárius nézetet vallottak, Krisztust egy kijelölt és alávetett, de hatalommal felruházott elohimnak tartották. Hitték továbbá, hogy a választottak olyan elohim létre születnek majd, mint amelyet Krisztus él az Isten oldalán. Hitték, hogy az örökkévalóságban egyedül Isten létezett, Akivel nem egyenlő és nem lesz egyenlő soha senki. Ezt talán a Zakariás 12:8-ból vonták le, és részletesen Az eretnekségek ellen című munka vázolja.

Ireneusz az Istenre vonakozóan ezt írja (Az eretnekek ellen, III. Viii,3):

Ő parancsolt és azok létrejöttek; Ő szólt és azok lettek. Kinek adta ezt a parancsot? Nem kétséges, az Igének, aki által – ahogy mondja – lettek megalapozva az egek (és minden erejük, az Ő lehellete által [Zsolt. 33:6]).

Ireneusz szerint:

az egy világosan bizonyitott tény, hogy sem a próféták, sem az apostolok nem neveztek meg senki mást Istennek, vagy hívtak mást  Úrnak, mint az egyedüli igaz Istent… De a megalapított dolgok különböznek attól, aki létrehozta azokat, és mindazok, amik teremtve lettek, attól, aki létrehozta azokat. Mert Ő önmaga egy nem teremtetett lény, aki kezdet és vég nélküli, és nincs hiánya semmiben. Ő a teljesség önmaga által, sőt, Ő az, aki megadja mindenki másnak ezt a legfontosabb dolgot, a létet; de mindazok, akik általa lettek létrehozva, kezdettel bírnak (uo.)

Ireneusz itt az Istenné (theosz vagy elohim) válást kiterjesztette a Logosz-ra vonatkozóan, úgy, mint aki különbözik a többi, más megalapított dolgoktól (uo.). Korábban már kijelentette, hogy az Isten és a Fiú, továbbá az örökbefogadás általi gyermekek mind Isten fiai, mint theoi vagy elohim (III. Könyv, vi. fejezet).

Ennekokáért, sem az Úr, sem a Szentlélek, sem az apostolok nem neveztek volna határozottan és abszolút módon olyan valakit Istennek, aki valójában nem volt Isten; ha csak nem igazán Isten, nem nevezték volna senkinek a személyét Úrnak, kivéve a mindenek fölött uralkodó Atya Istent, és az Ő Fiát, aki uralmat kapott az egész teremtés fölött Atyjától, ahogy azt ez az idézet mutatja: Mondja az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá [Zsolt. 110:1]. Ebben [az Igerészben] az Atya szól a Fiúhoz; Ő, aki a földet örökségül adta neki, és ellenségeit a lábai alá veti…

Ireneusz kijelentése szerint a Szentlélek úgy az Atyát, mint a Fiút Úrként nyilvánítja meg. Azt tartotta, hogy Krisztus volt az a lény, aki Szodoma és Gomorra elpusztítása előtt beszélt Ábrahámmal, és a bűnös városok megítéléséhez az erőt [az Istentől] kapta. Folytatva a szöveget:

... majd ezt az igazságot jelenti ki: „Trónod oh Isten örökkévaló; igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája. Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, azért kent föl Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé" [Zsolt. 45:7-8].  Mert a Lélek mindkettőjüket az Isten [theos vagy elohim] névvel jelöli meg – Őt, Aki a felkent Fiú, és Őt, Aki felkente, vagyis az Atyát. Hasonlóképp: „Isten áll az istenek gyülekezetében, ítél az istenek között" [Zsolt. 82.1]. Mindezek az Atyára és a Fiúra utalnak, és azokra is, akik megkapták az örökbefogadást; ez pedig az Egyház, mert az az Isten zsinagógája, amelyet Isten – azaz a Fiú –  gyűjtött egybe önmagához, és akiről ez is írva van: „Az istenek Istene, az Úr szól, és hívja a földet…" [Zsolt. 50:1]. Ki érthető itt az Istennek? Ő, akiről ez áll: „Eljön a mi Istenünk és nem hallgat;" [Zsolt. 50:3] ez pedig a Fiú, aki eljött és megjelent az emberek előtt, és aki így szólt: „Megtaláltattam magamat azokkal, a kik nem is kerestenek" (Ésa. 65:1]. De milyen istenekről beszél? Azokról, akiknek azt mondja: „Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan" [Zsolt. 82:6]. Kétségtelenül azokról beszél, akiknek kegyelem adatott, „az örökbefogadás Lelkét kapták, aki által kiáltják: Abbá, Atyám!" [Róm. 8:15]

(Against Heresies, (Az eretnekek ellen), III. könyv, vi. fejezet, ANF I. kötet 418-419. oldalak).

Kétségtelen tehát az, hogy Ireneusz a Krisztusnak Istenhez való viszonyában Krisztus alárendeltségét vallotta, és ennek értelmében használta az Isten (azaz a theoi vagy elohim) elnevezést a Fiúra és az örökbefogadás gyermekeire is. Mindezt valószínűleg a Zakariás 12:8 verséből következtette ki. Ebben az írásában úgy tűnik, mintha azt mondaná, hogy Krisztus gyűjti egybe a választottakat, holott a Szentírás tisztán kijelenti, hogy Isten az, Aki a választottakat adja Krisztus kezébe egybegyűjtésre (Ján. 17:11-12; Zsid.2:1-3l; 9:15). Viszont ahogyan Ireneusz a „választottak" jelzőt kizárólag csak emberekre vonatkoztatja, az igen pontatlan. Az Istenhez hű angyalok szintén a választottak közé tartoznak, így ők is Isten eklézsiája. A Jelenések könyve a 4. és 5. fejezetekben rámutat, hogy ők is részesei a mennyei tanácsnak a trónteremben.

Ezekkel a korai nézetekkel Az Istenség korai teológiája [127] és A halhatatlanság [165] című írások foglalkoznak részletesebben. Itt még talán annyi kihangsúlyozandó, hogy a korai egyház a halhatatlan lélek tanítását istentelennek és istenkáromlóan eretnek tanításnak tartotta. Sőt, ezt a nézetet egy ideig még azután is tartották, miután az egyházban lassan felütötte fejét a vasárnap megtartása, úgy i.sz. 150 körül. Ezt bizonyítják Justin Mártír írásai, amelyekből láthatóan az ő idejében még érintetlenül maradt az Istenség meghatározása és a halottak feltámadásába vetett hit. A szombattartást tehát korábban elvetették, mint az Istenség meghatározásának és a feltámadásnak tanait. Később megfordult a helyzet, mert amikor az Istenséggel kapcsolatos tanokat kezdték megváltoztatni, az jóval nagyobb szerepet kapott, mint a szombattartásra vagy a lélekre vonatkozó tanítások jelentősége.

Anders Nygren (Agape and Eros, Tr. by Philip S Watson, Harper Torchbooks, New York, 1969) kitűnően felvázolta az őskeresztények hitét az örök élettel kapcsolatban. Néhány idézet tőle:

„Az ősegyházat a feltámadásban vetett hite különböztette meg legjobban a hellenizmustól. A kereszténység alaptételeihez tartozott a ’test feltámadásába’ vetett hit, amelyet a hit védelmezői szembeállítottak a hellenizmus ’halhatatlan lélek’ tanításával. Ezek az ellentétek tudatosak és szándékosak voltak, mert semmi nem hangsúlyozta ki erőteljesebben a korai keresztényeknek a hellenizmus befolyása elleni felállását. A halhatatlan lélek platonista, hellenisztikus tanításait istentelen és istenkáromló tanoknak tartották a korai hitvédők, amelyet szerintük támadni és pusztítani kell (Justin Dial. Ixxx. 3-4). Ezzel kapcsolatos jelszónak Tatián szavai feleltek meg legjobban: „Ó, görögök, nem halhatatlan a lélek önmagában. Mégis, lehetőség adatik, hogy ne pusztuljon el." (Tatian Oratio ad Graecos, xiii. 1). A keresztények és a nem keresztény vallásúak között a különbség oly nagy volt ezen a téren, hogy a „test feltámadásába" vetett hit egy Shibboleth-té vált.  Eszerint az, aki hisz a lélek halhatatlanságában, az nem lehet keresztény.  Justin szavaival élve: „Ha olyanokkal találkozol, akik kereszténynek mondják magukat… és akik azt mondják, nincs a halottaknak feltámadása, hanem amikor az emberek meghalnak, a lelkük a mennyországba vitetik: ne hidd azt, hogy azok valóban keresztények" (Dial. Lxxx. 4) (uo. 280-281. old.).

Az ősegyház tagadta a lélek (szellem) halhatatlanságának tanát, emellett kimondottan unitárius volt, Krisztust egy alárendelt isteni lénynek tartva. Ha a háromságtan már ekkor felütötte volna a fejét, nyilvánvalóan kitagadták volna a gyülekezetekből az abban hívőket, csakúgy, mint azokat, akik a gnosztikusok ditheista nézeteit vallották. Másrészről azonban nagyon toleránsak voltak, azon elv alapján, hogy a különböző hamis tanításoknak és eretnekségeknek meg kell történniük, hogy Isten előtt nyilvánvalóvá váljanak az igazak (1Kor. 11:19). Mindent a Szentírás szorgos tanulmányozása alapján ítéltek meg igaznak, vagy hamisnak (2Tim 2:15).

Az Ószövetséget természetesen Szentírásnak tartották, és az Újszövetséget az Ószövetség további, mélyebb magyarázatának. Megtartották az újholdakat és az ünnepnapokat. Történelmi tény, hogy a pészach ünnepét csak a második században érte támadás, amikortól a népszerű, pogány eredetű Easter ünnepe fokozatosan felváltotta a „keresztény húsvét" elnevezéssel. Ez az esemény a Quartodeciman hitvita néven lett ismertté a történelemben (lásd A Pészach [98] és A Quartodeciman hitviták [277] című írásokat).

Amikor elkezdődött az igaz egyház üldözése, többségük a római birodalom határain kívüli területekre menekült. A hatalmas vallássá kialakult álkereszténység hatása itt nem érte el őket teljes erővel, egészen az áriánusok fokozatos „megtérítéséig" (ami valójában évszázadokig tartott), és a Szent Római Birodalom megalakulásáig 590-ben. Az igaz hit módszeres üldöztetése abban az időkeretben történt, ami a Szent Római Birodalomnak és utódainak a fennállási időszakát foglalja magába, azaz 590-től 1850-ig (lásd A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122]).

Az amerikai adventista mozgalom, és az USA-ban működő Churches of God ágazatai az elmúlt kétszáz évben félreértették a bibliai dátumokat a Szent Római Birodalom 1260 napos uralmával kapcsolatban. Ez a komoly félreértés talán az európai történelem hiányos ismerete miatt történhetett meg, és esetenként hamis kijelentéseket vagy előrejelzéseket okozott. Az adventista mozgalomban az 1842-44-es időszakra meghatározott hamis próféciák is ennek a nagy hibának az eredményei. Ez a tévedés később egy másik nagy tévtanítást hozott magával, nevezetesen az „Advent előtti ítélet" tanát (lásd Az Advent előtti ítélet tana [176] című írást).

 

Az Inkvizíció

Az inkvizíciótól fennmaradt írásos bizonyítékokból is látható, hogy mik voltak az egyház tanításai az adott korszakban.

Igen feltűnő jelenség az, hogy a szétszórt, különböző területeken felbukkanó egyházakra a katolikus rendszer történészei egymástól merőben eltérő megnevezéseket ruháztak, talán azért, hogy ezzel is elfedjék a széles területen elterjedt egyház egységét, és tanításaik hasonlóságát. Az Isten Gyülekezetein belüli véleménykülönbségek csak egy területre szorultak: a szervezeti rendszer felépítésére és működési formájára (pl. a nyugati valdensek között jelen volt úgy a presbiteri, mint az episzkopális kormányzati rendszer). A különböző rájuk vonatkoztatott elnevezések a kathar, vagy katari, azaz puritánus (tiszta), a bulgar, kazár, vallens, albigens, valdens, szabbattárian, szabbattátiinszabattáti és paszagínnevek voltak. A szabbatárian elnevezés egyesek szerint szombattartó áriánust jelentett. Köztudott, hogy az adott országok anyanyelvébe bekerültek a rájuk, vagy nézeteikre vonatkozó elnevezések, és ez később visszatükröződött a hétköznapi nyelvhasználatban is. Például az angol poor bugger (szerencsétlen alak) kifejezést egy szerencsétlenül járt, nagy problémákkal küszködő egyénre használják. Ez a szó zavart okozhat ma az átlag amerikai vagy ausztrál számára, mivel náluk a bugger és buggery kifejezéseknek bizonyos paráznaságokra vonatkozó, jogi jelentése van. E kifejezés eredetének azonban köze van az inkvizíció kezétől szenvedő választottakhoz, a rájuk aggatott különböző negatív, ijesztő jelzőkhöz. Az Oxford Universal Dictionary szerint ez a kifejezés a francia bougre és a latin bulgarus (jelentései: bolgár, eretnek és uzsorás) szavakból került az átlagos angol nyelvbe. Ezt a kifejezést kimondottan az eretnekekre vonatkozóan használták, különösen az albigensekre. Ez volt a szó eredeti értelme. A másodlagos, paráznasággal kapcsolatos értelmét 1555-től kapta, amikor az évszázadokon át üldözött, különböző szekták kipusztításának indokait látszólag ilyen rágalmakkal akarták alátámasztani. Az albigensekre használt pauvre bougre, vagyis szegény, szerencsétlen bulgár kifejezésből lett később az angol poor boogger, azaz szerencsétlen alak. Az észak-angliai területeken 1505 körül elterjedtbogle vagy boggle szó eredete bizonytalan, de használatában démonokra, lidércekre, vagy magára az ördögre vonatkoztatták (máig fennmaradt pl. a bogiman, azaz mumus, rémember változatában). A poor bugger elnevezés kimondottan az albigensi kereszteshadjáratok óta terjedt el. De mi köze van a bulgároknak az albigensekhez? A pergamoni (Jel. 2:12) korszakhoz tartozó Isten Gyülekezetei, más néven a paulíciánusok, a Konsztantin Kapronymosz és Tsimiskes János által történő kitelepítések idején kerültek Európába (lásd A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írást). Ennek a hullámaiban kerültek Thrákiába és Bulgáriába, majd a délszláv területekre, különösen Boszniába, de eljutottak Magyarországra és Romániába is. A mozgalom átterjedt a nyugat-európai területekre is, és a tizenötödik századtól egybeolvadtak a szabbattáti mozgalom nyugati ágazatának, a valdenseknek a maradékaival. Tanításaikat a tizenharmadik századtól a tizenötödik századig nem lehet teljes pontossággal meghatározni a részismeret miatt, viszont a tizenötödik és tizenkilencedik század közötti időszakból határozott bizonyítékok maradtak fenn a keleti ágazatok tanairól, különösen a magyarországi és a romániai gyülekezetekről.

 

Az albigens kereszteshadjáratok

A XIII-ik századbeli albigensek ellen folytatott kereszteshadjáratok kimenetelét A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írás mutatja be. Ezeknek a csoportoknak nagy része kétségtelenül betartotta a szombatot. A katolikus egyház ezt mindenféleképpen el szerette volna homályosítani, ebben odáig ment, hogy még a szabbattáti név eredetének levezetését is megmásították. Azt is tudjuk, hogy unitáriusok voltak, és ilyen gyülekezetek létéről már 934-ből vannak adatok, amikor Atto, Vireullia főpüspöke panaszt emelt ellenük, említve, hogy ezt már előtte is többen megtették az unitáriusokat illetően.

Vallens néven legelőször 1179-ben nevezték meg őket, amikor Daventry-i Raymond ítéletet hozott ellenük. Daventry-i Raymond 1180-ban a lateráni zsinaton eretneknek ítélt két vént (barbest, azaz "bácsit"), Raymond-i Bernardot és Baimiac-i Raymondot, ahol nem a szombattartásért vádolták meg őket, hanem unitárius vallásuk miatt. Innen eredően használta Fontacaude-i Bernard az 1180-ban megírt, ellenük szóló értekezésének főcímében a Vallensek elnevezést. A tanulmány teljes címe: Adversus Vallenses et Arianos. A vallensek antitrinitáriusok voltak, és Krisztus személyét illetően alárendeltségi nézetet vallottak. Az említett, 1180-ban kiadott tanulmány példányai a huszadik században valami oknál fogva rejtelmes módon teljesen eltűntek, de egy 1190-ben, szintén a Fontcaude-i Bernard által írt másik írásmunkának, a Liber Contra Vallenses című tanulmánynak máig fenmaradtak elérhető példányai. Az akkori vallensekről elmondható, hogy unitárius hitet vallottak, viszont különböztek az áriánusoktól. A Church of God ezt a nézetet vallja róluk, és e nézet mellett kitart. Az áriánizmus – legalábbis a katolikusok szerint – a Szentlelket a Fiú teremtményének tekinti, tehát különbözik a bibliai unitarizmustól. A katolikusok számára mindkét unitárius mozgalom eretnekség. Mivel az eredeti áriánusok tanításait, írásait csaknem teljesen elpusztították, így tanításaik a katolikusok által, másodkézből lettek „ismertek". Viszont lehetséges, hogy a nekik tulajdonított tanítások a Szentlélek Fiú általi teremtéséről maguktól a katolikusoktól származnak, hogy okkal eretnekséggel vádolhassák meg az áriánusokat. Az áriánusoknak tulajdonított írásanyagokban mindenesetre nem lelhető meg ez a nézet (lásd még az Áriánizmus, fél-áriánizmus [167] és a Socianizmus, áriánizmus és unitarizmus [185] című írásokat).

Az albigens mozgalom két fő ágazata voltak a vallensek vagy valdensek, és a katharosok (tiszták). A katharoknak volt néhány nagyon sajátos eretnek tanítása a jót és a gonoszt illetően, amelyek a gnoszticizmus és manicheista dualizmus egyik formáját képviselték.

A két ágazat közti különbségekre többek között Ray Roennfeldt mutat rá az An Historical Study of Christian Cosmic Dualism (Andrews University) című tanulmányában (lásd még A vegetáriánizmus és a Biblia [183] című írást). Az igaz hitet vallók közé gyakran beférkőztek dualista tendenciákat mutató eretnekek. Amikor megalakult egy-egy gyülekezet, előfordulhatott, hogy számos „megtért" tagja vallotta és gyakorolta a monostori rend aszkétikus, sokszor bizarr nézeteit. Ennek egyik példája a bogumilok. A bogumilok és a bosnyákok ezt a monostori aszketizmust az eretnek dualista nézetekkel párosították, aláaknázva a mozgalom hithű egészének a munkáját és nevét. Hasonló hibákat még a paulíciánusok között is fellelhetünk. Az egyik lényeges tévtanítás a melkizedekisták tanítása volt, akik az unitárius hit egyik hibás alágazatát hozták létre. Szerintük Melkizedek egy angyali közbenjáró volt, Krisztus pedig egy emberi közbenjáró az Isten előtt. A katolikus hittörténészek természetesen minden alkalmat megragadnak arra, hogy ezeket az eretnek ágazatokat a hithű Isten Gyülekezeteivel azonosítsák, azért, hogy nekik tulajdonítva ezeket az eretnekségeket elhomályosítsák az igaz gyülekezetek valós tanításait és érdemeit.

A 13-ik századi albigens hadjáratok alatt a római egyház a mozgalom minden ágazatát támadta. A dél-franciaországi albigensek egy ideig Raymond, Tolouse grófjának a védelmét élvezték. A vallens vagy más néven szabbattáti ágazat volt a nagyobbrétű mozgalom, mely sokkal szélesebb területen terjedt el, és mélyen behatolt Spanyolországba is. A spanyolországi vallens mozgalom tanításai rekonstruálhatók, a hitük miatt ellenük intézett heves támadások és vádak alapján.

 

A Spanyol Inkvizíció

A Spanyol Inkvizíció fő célja az úgynevezett zsidózó keresztények kiüldözése volt az egész ország területéről. Megvetéssel marranos-nak (disznóknak) nevezték őket. Az inkvizíció általi jellemzéseikből láthatjuk, hogy ezek a csoportok nemcsak a szombatot tartották meg, hanem a bibliai ünnepeket is, beleértve az engesztelés ünnepét. Tartották a táplálkozási törvényeket, viszont tagadták a Szentháromság tanát. Az inkvizíció által kiadott Hitrendelet rámutat, hogy miként lehet ezeket az eretnekeket azonosítani a fenti jellemzők alapján. A zsidók és a muzulmánok így szintén listára kerültek, bár az üldözés eredetileg az Isten Gyülekezetei ellen irányult, akiket szabbatati, insabbatati vagy insabathi néven is említettek. Aragónia (stb.) királya, Alfonzó, rendelet által üldözte ki a valdenseket vagy insabbatáti-t Spanyolországból (ennek részletei A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írás 20. oldalán találhatók meg).

Cecil Roth, a The Spanish Inquisition (Robert Hale Ltd. London,1937) c. könyvének előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy a történelem megismétli önmagát. Könyvének egyáltalán nem az akkori európai események szatírikus bemutatása volt a célja. A zsidó történészek pedig csak a zsidó üldöztetés nézőpontjából foglalkoztak a Spanyol Inkvizíció tetteivel. Talán az egyik legeltorzítottabb ilyen munka, B. Netanyahu nemrég kiadott könyve (The Origins of the Spanish Inquisition in Fifteenth Century Spain, Random House, New York, 1995). Netanyahu arról próbálja meggyőzni olvasóit, hogy az inkvizíció célpontja kizárólag a zsidó közösség volt, holott ez bizonyítottan nem igaz. Több elismert történész ezért nyíltan kritizálta a munkáját. Sok „rabbi" tett ebben a korban bizonyságot arról, hogy ők egyáltalán nem zsidók, hanem keresztények. Ez alatt pedig nem a magukat kereszténynek álcázott zsidókat kell érteni, hanem az Isten Gyülekezeteinek tagjait. Spanyolországban a Szent Hivatal ítélőszékeinek a száma végül tizenöt lett. Ezek az ítélőszékek Barcelona, Cordoba, Cuenca, Granada, Llerana, Logrono, Madrid, Murcia, Santiago, Sevilla, Toledo, Valencia, Valladolid és Saragossa városainak teljes hivatalos támogatását és segítségét élvezték. Ezen kívül volt még egy a baleári szigeteken, Palma de Mallorcán.                                                                                                                     

A legkegyetlenebbek és legaktívabbak a madridi, sevillai és toledói ítélőszékek voltak, mivel ott nagyobb számban  voltak jelen ezek az új keresztények (ahogy Roth nevezi őket). Heves inkvizíciós tevékenységek voltak még Ó-Kasztíliában és Andalúziában, és egy hatalmas kirobbanása Katalóniában, ahol egy idő után lényegesen lelohadt (Roth, uo. The Unholy Office, fejezet, 73. old.). A különálló székhelyeket végül egy központi irányítás alá vonták a tizenötödik század végén, az El Consejo de la Suprema y General Inquisición néven, amelyre röviden a La Suprema-ként utaltak. Ferdinánd és Izabella uralma alatt a négy legfőbb államképviselet, az állami tanács, a pénzügyi tanács és Kasztília, Aragónia főtanácsai mellett, az Inkvizíció tanácsa lett a királyi hatalom legfőbb eszköze (Roth, ou. 74. old.). 1647-ben már minden ítélőszék határozatait először be kellett adni jóváhagyásra ebbe a központba. Ez a rendelet végülis láthatóan gátat vetett a helyi üldöztetések mértéktelen kegyetlenségének. Netanyahu véleménye szerint a túlfűtött és kegyetlen buzgalom egy alapvető bibliai értelmezési hibából eredt, mivel minden eszmei tévedésben veszélyes eretnekséget láttak (The Origins of the Spanish Inquisition in Fifteenth Century Spain, 440-459. old.). Ez ellentétben áll Ágoston felfogásával, aki hangoztatta: „Tévedhetek, de attól még nem vagyok eretnek" (De Trinitate, c, 3, n. 5-6). Juan de Torquemada, aki maga is inkvizítor volt, fellépett a toledói ítéletek ellen, mert azok egyáltalán nem voltak következetesek, és mert a Biblia szavait mellőzve nyíltan antiszemiták voltak. Ezt a fajta üldözést úgy tekintette, hogy az megegyezik Hámánnak a  Márdokeus és a zsidók elleni hadjáratával (uo. 449. old.). Torquemadának azonban szembesülnie kellett a vallensek Istenséget meghatározó tanításának a problémáival is. A toledóiak és mások által listázott eretnek tanítások nagyon közismertek voltak (publica fama). Ebbe tartozott a körülmetélkedés gyakorlása, Krisztus el nem fogadása mint az igaz Isten,  és Krisztus testi átlényegülésének tagadása az eukarisztiában (uo. 444. old.). Torquemada szerint a toledóiak semmi konkrét bizonyítékot nem tudtak felmutatni arra, hogy a megkeresztelkedés után  valaki valóban megtagadta volna az Anyaszentegyház tanításait. Ilyen esetekre nem volt akár a saját, vagy akár egy pártatlan tanú vallomása alapján semmi bizonyíték.  (Netanyahu, 444. old.). Torquemada hamisnak és rossz szándékúnak vélte ezeket az eljárásokat, és ítéleteiket valójában érvénytelennek tartotta (uo. 445. old.). Hogy miért? Mert pl. a vallensek, bár évszázadokon keresztül kétségtelenül unitáriusok voltak, Krisztus isteni létét soha nem tagadták meg. Annyiban tértek el, hogy Krisztust egy alárendelt isteni lénynek vallották, nem pedig az egy igaz Istennek. Tehát más is közrejátszott, nemcsak maga a hitvallás. Torquemada jól látta, hogy a toledóiak egyszerűen antiszemiták voltak, és felismerte, hogy ezt a fajta gyűlöletet nem lehet a Bibliából alátámasztani. Ezek a túlkapások okozták az ellenük szóló határozott fellépését. Egy másik fő hibájukat abban a gyakorlatukban látta, hogy egy frissen megtért egyén családjában a gyanút és a vallatás veszélyét a negyedik nemzedékig terjesztették ki. Ezt az eljárást abból az elvből kiindulva támadta meg, hogy más antitrinitárius csoportok is valóban megtértek, mint például a bosnyákok, akik elhagyták manicheista eretnekségeiket. Különösen jó példákat látott a királyi házak megtérésében a Szent Római Birodalom határain belül. Ezt írásban is megjegyezte:

Korunkban tért meg a pogányságból kereszténységre Lengyelország neves királya, a jelenlegi király atyja, és vele nagyszámú nemes, és számtalan köznép [II.Wladiszláv, előzőleg Jagelló, Litvánia nagyhercege, kereszténységre tért királlyá avatásakor 1386-ban.  Ő volt az apja IV. Kázmérnak, aki 1447-ben került a trónra]. Később, IV. Eugene Pápa idejében Bosznia királya, királynője és sok más nemesember tért kereszténnyé a manicheista tévtanokat elhagyva [Stephanus Thomas király a katolikus vallásra tért 1445-ben]. Ezek mellett, majdnem naponként, sokan a mohamedánok küzül is meggyőződnek [a keresztény igazságról].  Botrányos és elfogadhatatlan szentségtelenség lenne azt állítani, hogy mindezek az emberek bálványimádattal és elmúlt tévedéseikkel vagy atyáik egykori hibáival lehetnek gyanúsíthatók legalább négy nemzedék elteltéig (Tractatus, 54-55. old. lásd. Netanyhau, 452. old.).

Torquemada írt egy röpiratot a bosnyák bogumilok ellen (Symbolum pro imformatione Manichaeorum, ed. N. Lopez Martinez és V. Proano Gil, 1958, 23. oldal, n. 68 and Netanyahu, n. 119), amiből kivehető az unitárius paulíciánusok közé beférkőzött manicheizmus romboló hatása. Az ettől a keveredéstől kívülálló igaz egyház ekkor Hercegovinába, és onnan még északabbi területekre szorult (lásd A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írást). Ez persze Netanyahu számára nem volt világos. A tizenötödik századra a vallensek már olyannyira földalatti mozgalommá váltak, hogy sokan úgy vélték, teljesen kipusztultak az üldöztetések alatt. A toledói és néhány más ítélőszék pedig annyira önkényuralmi hatalommá vált, hogy az inkvizíció felhasználásával minden szemita megnyilvánulást szisztematikusan irtott. Mindez odáig fajult, hogy teljesen aláaknázta az egyház szerepét a társadalom és a birodalom összetartásában. Torquemada felismerte és korlátozni akarta ezeket a túlkapásokat, hogy a társadalmi erkölcs helyreálljon, és azok, akiket a kereszténységre megtéríteni szándékoztak, valami csábítót, vagy hasznosat lássanak benne. Az inkvizíció antiszemitizmusa és hatalomvágya minden ilyen progresszív gondolkodásnak az útjában állt. Torquemada volt annyira előrelátó és ravasz, hogy felismerje, miként fogja majd a történelem megítélni ezt a korszakot, ezért egyetlen megoldásnak az inkvizíció korlátozását tartotta. Az egyház viszont ezt az intézményt még további háromszáz évig működtette, ami végülis nagyban hozzájárult saját hatalmának elvesztéséhez a későbbiekben (lásd Malachi Martin Decline and Fall of the Roman Church, Secker and Warburg, London, 254. old.).

 

Árulkodó bizonyítékok a rendeletekből

Egy-egy területi inkvizíciót rendeleti utasítások szerint működtettek. Először a kegyelmi rendelet kiadásával arra buzdították az eretnekeket, hogy jelenjenek meg a nyilvánosság előtt, térjenek meg és vallják be hibáikat. Erre harminc- vagy negyvennapos időszakot adtak (Roth, 75. old.), aminek elteltével megkezdték a terület „tisztítását". Természetesen ez olyan folyamatot indított el, amikor bárki bármikor gyanússá válhatott, és vád alá kerülhetett. A vallatási rendszer teljes hatalmat élvezett, és az irányvonalat, hogy mely tanítások vagy akár viselkedésmódok számítanak eretnekségnek, a Hitrendelet kiadásával adták meg.

Hitrendeletet Andres de Palacio, Valencia inkvizítora adta ki 1519-ben Valenciában, amelynek szövege megtalálható Roth könyvében. A Hitrendelet három csoportot tartott nyilván, de az osztályozás nemcsak tények, hanem téves előítéletek alapján is történt. Az első csoportba azokat a keresztényeket sorolták, akik úgynevezett zsidózó tendenciákat mutattak. A második csoportba maguk a valódi zsidók voltak besorolva, a harmadikba pedig a muszlimok. A Hitrendeletből kitűnik, hogy az eretnekség még a hivatalos egyházba is behatolt, mivel a rendelet kihangsúlyozta, hogy az eukarisztián elhangzott beszédből rá lehet ismerni, ha valaki eretnek. A szabbattáti elvetette a keresztet mint vallási jelképet, és nem gyakorolták a keresztvetés szokását sem. A Hitrendelet szóhasználataiból az is kitűnik, hogy megtagadták az örök lélek és a menny-pokol tanait. Viszont megtartották a szombati pihenőnapot, nem végeztek semmi munkát péntek naplementétől szombat naplementéig. Megtartották a pészach vacsorát keserű füvekkel, és megünnepelték a kovásztalan kenyerek ünnepét. Az engesztelés napján pedig megtartották a böjtnapot (Roth, 77. old.).

Amint az a rendeletekből látható, a zsidók vallási nézetei és szokásai is rákerültek a listára, ezért nehéz elválasztani, hogy a két közösség tagjai közül melyik mikor szenvedett emiatt. Megtartották a táplálkozási törvényeket, és a temetkezéseket is zsidó szokások szerint végezték. A rendeletek jelentős része olyan babonás hiedelmekre is kiterjedt, amelyeket a szektáknak tulajdonítottak (uo. 78. old.). Megtagadták a máriaimádatot, és ez egy kategóriába került a zsidók Messiás-tagadásával.

Ezek a keresztények az átlényegülés tanát, és az Isten mindenholi jelenlétének katolikus magyarázatát is tagadták, amely lényegében plátóni animizmus volt (78. old). Lelkészeiket a felszentelésüktől fogadták el tanítóknak, akik a közösség számára mindig elérhetőek voltak. Ruháik anyagát a zsidó törvények által meghatározott utasítások szerint válogatták meg (79. old). Saját házaikban tartották gyülekezéseiket, ahol anyanyelvükön idéztek a Biblia szövegéből. A rendeletek alapján az eretnekek vagyonát elkobozták, ami persze buzgalomra serkentette az inkvizíció végrehajtóit.

Roth megemlíti, hogy amikor a lisszaboni inkvizíciós irodát átalakították operaházzá, szemtanúk vallomása szerint (nyomtatásban megjelent az Annual Register 1821-es kiadásában) a földalatti kamrákban és kazamatákban emberi maradványokat találtak. Látszólag a kínzókamrák még 1809-ben is működtek (a falfirkák dátumaiból láthatóan). A halottak maradványai és a különböző tárgyak, eszközök között papi ruhákat is találtak, mindezek temérdek tárgyi bizonyítékként szolgálnak az ott elkövetett régebbi és újabb keletű gyilkosságokra (Roth. 84-85. old.).

Az elfogatás és a tárgyalás között gyakran eltelt három vagy négy év is, és van egy példa tizennégy éves várakozási időről. A várandós nőket máglyára vetették, és szemet hunytak afelett, ha a többi rab meggyalázta őket, talán szították is erre a közönséges bűnözőket. Ezek a túlkapások késztették Ximenes kardinálist 1512-ben arra a határozatra, hogy halálbüntetést rójon ki minden hivatalnokra, aki cselszövést kötött a rabokkal. A bebörtönzés anyagi fedezetét a vádlottnak kellett kifizetnie, a letöltendő idő hosszától függetlenül. Különös példa erre egy négy évig bebörtönzött szicíliai apáca esete, aki 1703-ban kiszabadult, de utódai még 1872-ben is fizették a börtönadósságot (Roth, 87. old.). A leggyakoribb módszer szerint a vádlott letartoztatásakor elkobozták minden tulajdonát.

Az „új keresztényeknek" megtiltották a tárgyalásokon a tanúskodást. A tanúk nevének titokban tartását a tizenharmadik században vezették be, látszólagosan a gyengék védelmére a hatalmasabb vádlottak erejével és befolyásával szemben, de annyira elterjedtté vált módszer lett, hogy senki nem tudhatta meg még vádlóinak a nevét sem. (Roth korrekten megjegyzi, hogy Angliában a vádlottak még 1836-ban sem fogadhattak ügyvédet, és nem tekinthettek be a vádiratokba). Ez az időszak egy nagyon sötét és barbár történelmi korszak volt, de az inkvizíció intézménye különösen hozzájárult e kor kegyetlenségeihez.

Az európai inkvizíció a 13. században kezdődött el Franciaország déli részein, és csak 1846-ban ért véget a pápai államok megszűnésével. Az 1823 és 1846 közötti időszakban csak a pápai államokban 200.000 embert ítéltek halálra, életfogytiglani börtönre, gályarabságra vagy száműzetésre. További másfélmillió lakost pedig állandó megfigyelés alatt tartottak (lásd Malachi Martin The Decline and Fall of the Roman Church, 254. old. és A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írást). Roth idézi egy tizenharmadik századból fennmaradt dél-franciaországi vádlott kétségbeesett védőbeszédét:

Hallgassanak meg uraim! Én nem vagyok eretnek, hiszen feleségem van, akivel együtt lakom és gyermekeink is vannak; ezen kívül eszek húst, hazudozok és káromkodok, én tényleg jó keresztény ember vagyok  (Roth. 90. old).

A cölibátus és vegetáriánizmus erőteljes tagadása nem volt véletlen, mert a manicheus dualisták, másnéven a katharosok (tiszták) olyan eretnek szekta volt, amely az aszkéta életmód általi megtisztulást vallotta. Viszont ennek a szektának a fellángolása majd elfojtása indította el a vallensek vagy szabbattátik üldöztetését. A manicheus dualisták különböztek a vallensektől, azaz a katharosok és vallensek közti különbség ugyan elismert tény, de helytelenül van lejegyezve a Weber értelmezőszótárban. A szabbattátik folyamatosan betartották a bibliai törvényeket. Mivel az istenimádataikat titokban kellett végezniük, nehéz a részleteket pontosan feltárni. Mindenesetre annyi biztos, hogy a szombatot megtartották, és a vallásgyakorlatuk azonos lehetett a szombatisták jobban ismert, keleti ágazataival.

 

A kelet-európai szombatisták

A magyar és az erdélyi gyülekezetek tanairól, hitéről a 15-ik és 19-ik század közötti időből pontos adatok maradtak fenn számunkra. Egy fontos összefoglaló anyag velük kapcsolatban a Dr. Samuel Kohn, Budapest főrabbija által kiadott munka, a DIE SABBATHARIER IN SIEBENBURGEN Ihre Geschicte, Literatur und Dogmatik, Budapest, Verlag von Singer & Wolfer, 1894, Leipzig, Verlag von Franz Wagner. A könyv jelentősebb pontjai megtalálhatók A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írás 22-ik oldalán. A könyv angol nyelvű fordítása a The Sabbatarians in Transsylvania címen jelent meg, németből angolra T. McElwain és B. Rook fordították, edited Wade Cox, CCG Publishing, USA 1998. Ezek a szombatisták bizonyítottan unitáriusok voltak, hiszen 1579-ben Dávidi Ferenc ezért a hitért halt meg a börtönben. Kohn véleménye szerint ezek a szombatisták visszaállították az eredeti keresztény hitet (Kohn, 8. oldal). Az unitárius gyülekezetek 1597-ben két ágra, a szombattartó és a vasárnaptartó változatra szakadtak. Az Eössi András vezetése alatt terjedő szombattartó ágazat maradt a hithez hű gyülekezet. Ezek tanai:

A felnőttkori bemerítkezés (baptizmo) gyakorlása

Megtartották a heti szombatokat és az évi ünnepnapokat. Ezek a nagyszombatok a pészach, a kovásztalan kenyerek ünnepe, pünkösd, az engesztelés ünnepe, a sátorok ünnepe és az utolsó nagy nap. Továbbá különösen fontosnak vélték még az újholdak megtartását. A kürtök ünnepére nem írtak külön énekeket az énekeskönyveikbe, hanem az újholdat ünneplő dalokat használták, kiemelve az újhold jelentőségét.

Az 1000 éves millenniumi királyság eljövetelét tanították, amelynek kezdetén Krisztus visszatér a Földre, amikor egybegyűjti Izraelt és Júdát.

Az Isten által megadott naptárrendszert használták, amelyet az újholdak alapján számoltak ki.

Két feltámadást tanítottak; az elsőt Krisztus visszajövetelének idején, a másodikat, az ítéletre való feltámadást a Millenium végén. Tanították a kegyelem általi üdvösséget, de hitték, hogy a törvény érvényben maradt, és be kell tartani.

Azt vallották, hogy az egyéneket Isten hívja el, de a világ nagyrésze vakságra van ítélve ebben a korban.

Abszolút unitárius hitük volt, és Krisztust egy alárendelt lénynek vallották. (lásd A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írás 22-ik oldalán).

 

A tantételeikből jól láthatóan ez a szombatista egyház unitárius volt, amely úgy tartotta meg Isten törvényeit, ahogyan az Ószövetségben le lett jegyezve. A szombattartás tehát olyan arculata volt hitrendszerüknek, amely hozzátartozott az egy igaz Isten imádatához. Ezeket a gyülekezeteket elsősorban unitárius hitük miatt üldözték, másodlagosan pedig a szombattartás miatt. Dávidi Ferenc inkább börtönben maradt haláláig, mintsem megalkudjon az unitárius hitét illetően, annak ellenére, hogy még Socinus (aki szintén unitárius volt) is meg akarta győzni arról, hogy életének megmentése érdekében változtasson a túl merev unitárius nézetén. Ezektől a gyülekezetektől megvonták az egyházalapítás jogát, holott ezt a jogot még az elnyomott zsidóknak is biztosították. Eltiltották őket a nyomdák használatától, ezért kézi másolással sokszorosították és terjesztették tananyagaikat. Módszeres és kegyetlen volt ennek a hitnek az elnyomása. Nyugat-Európa területein volt olyan időszak, amikor pusztán a szombattartásért halálbüntetés járt.

 

Az Unitarizmus terjedése

A reformáció után az unitarizmus is növekedésnek indult, és nem korlátozódott kizárólag a szombattartó gyülekezetekre. Ezért nem minden unitárius volt az Isten igaz gyülekezeteinek tagja, mint ahogy nem mindenki az, aki tartja a szombatot.

Az unitarizmus és unitárius kifejezések a latin unitarius szóból erednek. Ezeket az elnevezéseket egy elismert vallás megnevezéseként először 1600-ban használták (Encyclopedia of Religion and Ethics (ERE),  Unitarianism címszó, 12. kötet, 519. oldal). Ez a kifejezés kimondottan az egyetlen személyként meghatározott Isten fogalmára épült, ellentétben az ortodox, háromságból álló istenkép tanának a képviselőivel, akikre a trinitárius elnevezés vonatkozik. A trinitárius szó modern értelemben először 1546-ban, Servetus által volt használva. Az unitárius kifejezés, mint melléknév nem kizárólag csak a keresztényekre vonatkozik (az iszlám és judaizmus hite szintén unitárius).  

 

Az Újszövetség eredeti görög szövegeit Erasmus adta ki 1516-ban.

A híres trinitárius vers (Ján.5:7) kihagyásával, és a túlzottan beiskolázott hitviták mellőzésével jelentős hatással volt sok gondolkodó elmére (ERE, uo.).

Az Erasmus által kiadott Újszövetség lehetővé tette, hogy számos, görög nyelvben jártas egyén alaposabban megvizsgálja mindazokat az álláspontokat, amelyekre az ortodox trinitárius hitrendszer felépült. Ennél is fontosabb, hogy ebben az időben Európa lakossága lényegesen szabadabbá vált, az inkivizíció hatalma pedig korlátozottabbá. A hittudományokkal foglalkozók közül egyre többen látták, hogy a Szentháromság tanítását a Biblia nem támasztja alá, sőt kimondottan az unitárius istenkép uralkodik benne. Magán a kontinensen az első nyomtatott és terjesztett antitrinitárius kiadványok Reuchlin tanítványa, Martin Cellarius (1499-1564) nevéhez fűződnek. Martin Cellarius Luther barátja és első tanítványa volt (ERE, vö. 519-520 old.). A De Operibus Dei című munkájában Krisztusra vonatkozóan ugyanolyan értelemben használja a deus kifejezést, ahogy a keresztények is dei-nek nevezhetők, mint a 'Magasságosnak fiai' (uo.). Az Istenség korai teológiája [127] című írás rámutat, hogy ez az ismeret az apostoloktól és az apostolok tanítványaitól ered, ahogy pl. Ireneusz is ezt a nézetet vallotta. Ez azonban igen felkavarta a kor akadémikusait, és 1531-ben Szervét nagy vitákat indított el munkája megjelenésével. Nápolyban a spanyol születésű Juan Valdes bibliatanulmányozó csoportot alapított, amely 1541-ben bekövetkezett haláláig működött (ERE, uo.520. old.). Figyelemreméltó a Valdes név, mivel ez a név és az általa vallott teológia látszólag a spanyolországi valdensekkel hozza őt kapcsolatba. 1539-ben Melanthon figyelmeztette a velencei szenátust a szervétizmus gyors terjedésére Észak-Olaszországban (uo.). Ennek a mozgalomnak volt a tagja az a Siena városából származó Bernard Ochino (1487-1565), aki először Svájcba, majd onnan Londonba telepedve terjesztette a szervétista tanokat. Londonban az 1550 és 1553 közötti években működő Strangers Church (Idegenek Gyülekezete) tagja lett, amíg Mária királynő a katolicizmus helyreállításával be nem tiltotta és feloszlatta a gyülekezetet. Ochino ekkor áttelepült Zürich-be, onnan pedig Lengyelországba emigrált, ahol csatlakozott a lengyel antitrinitista mozgalomhoz. Az ottani helyzetre jellemző, hogy 1539-ben Krakkóban egy Vogel nevű nyolcvanéves asszonyt azért vetettek máglyára, mert hitt „az egy Isten létében, a látható és láthatatlan világ teremtőjében, akit az emberi elme nem képes felfogni" (uo.). Az egyháznak ez a periódusa nevezhető a thiatirai gyülekezet korszakának. Az antitrinitista mozgalom hatása fellelhető az 1556-os református egyház második tanácsa idején. 1558-ban az egyház fejéül a piedmonti Geroge Blandratát választják meg. A holland anabaptisták a delfti David Joris (1501-1556) vezetése alatt szintén unitáriusok voltak. Ebben az időszakban a protestáns elnevezés jóval tágabb fogalmat takart, és ezekre az unitárius gyülekezetekre is használták. Ebben az időben az ERE szerint:

Protestánsok ezrei emigráltak Németországból, az Alsace és a Németalföld területeiről Angliába VIII. Henrik, és VI. Edward uralma alatt, és a Strangers Church (Idegenek Gyülekezete) nagyszámú francia, vallon, olasz és spanyol tagot foglalt magában (ERE, uo. 520. old.).

Ezek az emigránsok Angliában találtak menedéket, az ottani unitárius egyház segítségével. Ők az igaz egyház része voltak. Angliában a tizenötödik századtól kezdve, különösen Chichester püspökének, Richard Peackock kiadványainak a hatására nyitottabbá vált a légkör a szabad véleménykinyilvánításra. Ekkor került előtérbe két egymástól eltérő csoport, a késői lollardok és az anabaptisták.

1548. december 28-án egy John Assheton nevű pap esküvel tagadta Cranber előtt „azokat az átkozott eretnekségeket", hogy „a Szentlélek nem Isten, hanem csak egy az Atyától eredő bizonyos erő", és azt, hogy „a Szűz Mária által megfogant Jézus Krisztus egy szent próféta volt, de ő nem volt az egy igaz élő Isten". A következő tavasszal egy bizottság lett kinevezve minden anabaptista és eretnek felkutatására. Májusra már a londoni üzletemberek egy egész csoportot hoztak a bizottság elé (ERE, uo.).

Ezek unitáriusok voltak. Az egyháznak ebben a korszakában nem találhatunk egyetlen példát a binitáriánizmusra vagy a dithetizmusra. Ezek a nézetek nem voltak jelen a korábbi üldöztetések ideje alatt sem, más szóval az igaz egyháznak nem voltak ilyen tanításaik. George van Parrist, egy mainzi sebészt 1551-ben azért végezték ki, mert kijelentette, hogy az Atya Isten az egyedüli Isten, és nem Krisztus az egyedüli igaz Isten ( ERE, op. cit.). A lengyelországi unitárius mozgalom már bekerült a Protestáns Tanácsba, amikor Blandrata 1558-ban hozzájuk érkezett, de hét évvel később kizárták őket. Ők csak keresztényeknek nevezték magukat, más nevet magukra vonatkozóan nem fogadtak el (ERE, uo.).

Faustus Socinus (1539-1604), (a sienai Lelius Socinus (1525-1526) unokaöccse) Kálvin és Melanchton barátja volt. Utazásai során eljutott Angliába majd Lengyelországba, 1578-ban pedig  meglátogatta Blandratát Erdélyben, ahol Dávidi Ferenc ellen érvelt, aki megtagadott minden, Krisztus felé irányuló kultuszt. Véglegesen Lengyelországban telepedett le 1579-ben. Róla nevezték el a sociánusokat, bár az általa képviselt hit már jóval az ő színrelépése előtt is létezett az igaz egyház korábbi csoportjaiban, mint pl. a valdenseknél (lásd aSociniánizmus, Áriánizmus és Unitáriánizmus [185] című írást).

A katolikus egyház a teljes megsemmisüléséig üldözte a lengyel unitárius egyházat (ld. ERE, op. Cit). Socinus elfogadta az Isten szót Krisztusra vonatkozóan, de minőségileg alárendelt formában, és nem ugyanabban az értelemben, ahogyan a szó magára az Atyára vonatkozott. Valójában ez ugyanaz az értelmezés volt, amelyet Ireneusz is képviselt, amint azt Az Istenség korai teológiája [127] című írásban láthattuk.

Dávidi Ferencet, az erdélyi magyar gyülekezetek fejét Déva várának börtönébe zárták, mivel megtagadta a Krisztushoz való imádkozást. Fogságban halt meg 1579 novemberében. Az ő utódjától, Eössi Andrástól terjedelmes írásanyag maradt fenn, amelyekből kivehető, hogy nemcsak unitáriusok voltak, hanem tartották a szombatot, az újholdakat és az ünnepnapokat is. A kürtök ünnepén énekelt dalaik újholdat ünneplő dalok voltak. Ebből látható, milyen nagy hangsúlyt fektettek az újholdakra, hiszen inkább az újhold énekeket használták, mint a kimondottan kürtök ünnepére írtakat. (Lásd még A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122] című írást).

Az Unitárius nevet először Meliusz használta, írásokban pedig először az 1600-ban összeült lécsfalvai gyűlés dokumentációiban szerepel. A gyülekezetek 1638-ban hivatalosan is elfogadták ezt a megnevezést. Röviddel ezután a magyar gyülekezetek erős üldözéseknek lettek kitéve, amely folytatódott az elkövetkező kétszáz évben. A büntetéshez tartozott a személyi tulajdonaik elkobzása. A huszadik század elején utódaik még 140 gyülekezetet számláltak, jobbára az erdélyi Székelyföldön, és egynéhányat Magyarországon. Egy 1865-ből származó énekeskönyvükben egyetlen, a Krisztus imádatára utaló ének sem található. Ezeknek a gyülekezeteknek az igaz maradékai máig szép számmal jelen vannak Kárpátalja területein, máig unitáriusok és szombattartók.

Az angliai unitarizmus abból a vallási ébredésből származik, amelynek az eredeti apostoli hit helyreállítása volt a szándéka. A legnagyobb angol elmék számára világossá vált, hogy az Újszövetség nem hirdetett egy háromságból álló Istent, hanem egy egyedüli igaz Istent. Ezek a kiváló egyének elhatározták, hogy viszzaállítják az egyház eredeti tanításait. Ennek a mozgalomnak az elindítói talán Richard Hooker (1553-1600) és Johne Hales (1584-1656) voltak. A mozgalom lényege és fő hangsúlya az Istenség misztériumának meghatározása, kizárólag a Szentírás alapján. William Chillingworth (1602-1644) munkái különösen mérvadók ezen a téren. Chillingworthot legjobban Lord Falkland, egy jelentős unitárius egyéniség inspirálta. Grotius írásaiban sehol sem lelhetjük fel a háromságtan nyomait (Stephen Nye, a Brief History of the Unitarians also called Socinians, London, 1687 alapján). Saját szavai szerint munkáit az unitáriusok vagy a sociniusok eszmefuttatásainak a szemszögéből írta meg (ERE, 522. old.).

Paul Best (1590-1657) lengyelországi útján tért a hitre, Miltonra pedig az erdélyi unitáriusok voltak nagy hatással (lásd Aereopagitica, London, 1644 – az ERE utalása alapján, uo.). A canterburyi és yorki tanácsok 1640-ben megtiltották az unitárius (socinius) könyvek terjesztését, és 1648-ban a parlament főbenjáró vétségnek ítélte meg a háromságtagadást. Ennek ellenére John Biddle (1616-1662), akit gyakran az angol unitarizmus atyjának neveztek, 1654-ben kiadta A Twofold Scripture Catechism című munkáját. A tizenhetedik századi Angliában az unitarizmus igen elterjedtté vált. Professzor Bronowski a népszerű The Ascent of Man (Az ember felemelkedése) című TV-sorozatban odáig ment, hogy az ipari forradalmat az unitárius gondolkodásmód eredményének könyvelte el. Annak ellenére, hogy John Biddle először börtönbüntetést kapott, majd 1654 és 1658 között Szicíliába száműzték, mégis számos követőre akadt. Biddle halála 1662-ben, és az Egységesítési Határozatok (Act of Uniformity) egy időre hátráltatták a mozgalom szervezett terjedését. Azonban a Szentírás mondanivalójának valós értelmezésére kialakult igény a korszak számos gondolkódóját elvezette a háromságtagadáshoz. Ezek közé tartozott pl. a neves Milton. Thomas Firmin (1632-1697), egy jómódú vászonkereskedő, 1691 és 1705 között saját erőből terjesztette az unitárius irodalmat. A parlament még ekkor is próbálta gátolni az ilyen munkákat. Viszont a mozgalmat felfrisítette néhány olyan nagy filozófus csatlakozása, mint John Locke (1632-1704). Sir Isaac Newton a Szentírás alapos tanulmányozása után követte Miltont az unitárius hitben. Ezeket a valóban neves gondolkodókat továbbiak követték. William Whiston (1672-1752), aki Newton utódja lett Cambridge-ban és Lucasian professzorrá avatták 1703-ban, akitől azonban nyílt unitárius vallása miatt 1710-ben megvonták ezt a tisztséget. Samuel Clark (1675-1729), a The Scripture Doctrine of the Trinity (A Szentháromság tana a Szentírásban) című tanulmánya szintén jelentős munka volt, annyiból is, mert ekkor lett először felvetve más szempontból Krisztus örökkévalósága egy kvázi-binitárius formában. A Manchester Akadémia 1786-os megnyitásán az unitárius Thomas Barnest választották meg annak első igazgatójaként.

A carmartheni Presbiteriánus Egyetem megalapításával folytatódott a keresztény iskolák hagyománya, amelyek közül az elsőt Samues Jones, az Oxfordi Jézus Egyetem egykori tanítványa alapította (ERE, 523. old.).

További híres unitáriusok: Joseph Priestly (1733-1804). Priestly barátja, Theophilus Lindsey (1723-1808), aki eredetileg Catterik plébánosa volt, de később lemondott és 1774-ben egy szabad unitárius imaházat alapított. Hosszú idő óta, talán az Idegenek Gyülekezetének megszüntetése óta, ez volt az első szabad kápolna.

Ezek az unitáriusok az anglikánus liturgiát használták, de egy átalakított formában, ahol az imádat egyedül az Atya felé fordult. Thomas Belsham (1750-1829) 1789-ben, Hackney egyik egyetemén  történt kijelölésével a teológiai tanulmányok vezetőjeként, szintén előremozdította az unitárius vallás terjedését, olyan egyszerű módszerrel, mint csakis, és egyedül a Szentírás alapos tanulmányozásával. Mindezt az Unitárius Szövetség a Keresztény ismeretekért nevű szervezkedés segítségével vitték véghez, amelynek vezetői Lindsey, Priestly és Belsham voltak. William Smith (1756-1835) közreműködésének eredményeként 1813-ban visszavonták azokat a törvényszabályzatokat, amelyek tiltották az unitárius hit gyakorlását, és ezzel újra lendületet kaphatott a mozgalom. Az unitarizmus ezen ágazata szintén tagadta az örök, halhatatlan lélek tanítását (ERE, 524. old). Thomas Southwood Smith (1788-1861) adta tovább ezeket az unitárius nézeteket Byronnak, Moorenak, Wordsworthnak, és Crabbenek.

A Smith által vallott nézetek már korábban ki lettek fejtve Cromwell káplánja által (ERE, ou.). A tizennyolcadik század jogi vitái, és az egyházhitelekre hozott új törvények szintén kihatottak az unitárius gyülekezetek további szervezkedéseire.

Az a fajta unitarizmus, amelyet James Martineau (1805-100) és a modern, radikális változatok képviselnek, megkérdőjelezik Jézus Krisztus messiási küldetését, és nem kimondottan a Szentírásra hagyatkoznak, hanem emberi értelem által vezetett értelmezésekre is. Martineau Tübingenben tett nyilatkozata az eredeti kereszténység helyreállításával kapcsolatban jelentős munkának számít, amelynek szövegét a Westminster Review nevű kiadványban adták ki, és amelyre az ERE is tesz utalást (525. old.). Figyelemre méltók azok a filozófiai érvei, amelyek az emberi szellem képességével foglalkoznak az isteni dolgok megértését illetően. A radikális unitarizmus azonban tagadja Krisztus megtestesülés előtti szellemi létét.

John James Tayler (1797-1869) volt az első személy, aki formális elemzést adott az Angliában ekkor dúló ún. „Jánosi kérdésről", a  Meghatározni a negyedik evangélium jellemvonásait címmel (London 1867). Számos hittudós véleménye az volt, hogy ennek az evangéliumnak, de lényegében az egész Újszövetségnek a fordításai átvizsgálásra és javításra szorulnak. Vance Smith egyike volt azoknak, akiket 1870-ben felkértek, legyen tagja a Biblia Felülvizsgálói nevű csoportnak (Biblie Revisers). James Drummond (1835-1918) neves unitárius hittudós és gyakorlott teológus néhány nagyon jelentős munkát adott ki, többek között: A zsidó Messiás (1877), Philo Judaeus (1888) és A negyedik evangélium szerzőiségi jellemvonásainak megvizsgálása (1903). John Relly Beard (1800-1876) élen járt a modern Biblia szótárak kifejlesztésében a People's Dictionary of the Bible (A hétköznapi emberek Bibliaszótára) kiadásával. További fontos unitárius egyéniségek voltak még: Edgar Taylor, Samuel Sharpe, H. A. Bright, William Rathbone Greg, Francis William Newman, Frances Powel Cobbe, Ralph Waldo Emerson, Theodore Parker és Max Müller. Az ERE felsorolást közöl még az unitárius gyülekezetekről és azok hollétéről. Láthatóan, a modern idők legnagyobb gondolkodói közül sokan a Biblia részletes – a görög teológia alexandriai és kappadókiai iskoláinak teológiájától független – tanulmányozása után, az unitárius álláspontot vallották az eredeti bibliai hitrendszernek.

 

A Hetednapi Baptista mozgalom

A szombattartó unitáriusok jelentősebb számban a tizenhetedik században tűntek fel Angliában, bár vannak, akik jóval korábbi kialakulást és történelmi folyamatot vallanak. A John Traske által vezetett trasketista mozgalom 1616 körül, kizárólag biblikus teológiára épült. A szombattartást Hamlet Jackson bibliaóráinak eredményeként fogadták el. A Biblia részletes és szószerinti értelmezése vezette ezt a puritánus csoportot a táplálkozási törvények elfogadásához, majd betartásához. Egyes történészek szerint ennek a mozgalomnak a magjából nőtt ki a Mill Yard Sabbatarian Baptist gyülekezet, bár mások korábbi mozgalmakhoz is visszavezetik annak eredetét. Ez a közösség vezető szerepet kapott 1661-ben John James prédikációi által, akit később hazaárulásért kivégeztek. A gyülekezetre némi hatással volt az amszterdami zsinagóga közössége, és a Sabbetai Zwi által vezetett népszerű messiánikus mozgalom is. A felekezet, mint ebben az időben az átlag baptisták többsége is, unitárius volt, és ez jól nyomon követhető olyan íróik munkáiból, mint pl. Edward Elwall a korai 1700-as évekből. A bibliai naptár szerint tartott pészach ünnepét Niszán 14-én máig megtartják, bár Albourn Peat pásztor halálával az unitárius bizonyság halványulni kezdett (1992-től).

Bár abszolút történelmi bizonyítékok nem maradtak fenn a többi angliai Hetednapi Baptista gyülekezet hittételeiről, valószínűleg legtöbbjük unitárius volt. Az első látható kivétel a Frances Bampfield által 1676-ban megalapított Pinner's Hall gyülekezet volt. Ez a közösség külsőségében kálvinista volt, és bár Bampfield nem mondható trinitáriusnak, nem volt feltétlenül unitárius. Sajnos, az általánosan baptistának nevezett és a Baptista nevet viselő, de sajátos hitet valló csoportok keveredése mára teljesen elfedte az unitárius szombattartó baptisták korai, jelentős szerepét. A trinitáriusok sokkal nyíltabban és nagyobb mértékben adtak ki hitnyilatkozatokat, így a rendelkezésre álló dokumentáló okiratokból nem vehető ki teljes mértékben az unitáriusok szerepe, és makacs ragaszkodásuk a hithez. Való igaz, hogy az unitáriusok túlzottan nem hajlottak hitnyilatkozatok kiadására. A Mill Yard felekezet a mai napig nem adott ki ilyen dokumentációt, és hitüket kizárólag a tízparancsolattal és néhány azt alátámasztó újszövetségi idézettel vallják meg (Sevent Day Baptist in Europe and America, 1. kötet, American Sabbath Tract Society, Plainfield, New Jersey, 1910, 25-113. oldalak).  

A Hetednapi Baptista felekezet egyik alapvető nagy hibája éppen az volt, hogy nem adtak ki részletes hitnyilatkozatot, és így nem tudtak határozott, nyílt és hivatalos álláspontot kinyilvánítani, hatékonyan terjesztve nézeteiket. Az ekkor biztosított vallásszabadságot nem használták ki, és még az Istenség doktrínáját sem határozták meg alátámasztott tanításokkal. 

 

Az Unitarianizmus és a szombattartás

A korai unitarizmus csaknem kivétel nélküli velejárója és jellemzője volt a szombattartás, mivel mindkét tan a Biblia szó szerinti értelmezéséből eredt. A háromságban hívő vallásrendszerben a reformáció kialakulásáig nem találhatunk egyetlen példát sem a szombattartásra. A reformáció után sok tekintetben megváltozott e helyzet, ekkor már voltak szombattartó háromsághívők, és voltak unitáriusok, akik a vasárnapot tartották, bár ezek inkább a kivételesebb esetek közé sorolhatók. A mai modern vasárnaptartó unitarizmus ugyanolyan mértékben hibás, mint bármely más vasárnaptartó vallásrendszer.

 

Ázsiában

Az ázsiai szombattartók gyakorlatilag mind antitrinitáriusok voltak, amíg a jezsuiták nem kezdték meg misszionáriusi munkájukat. A nesztóriánusok és az Afrikába küldött misszionáriusok követték a korai egyház nyomában haladó gyülekezeteket Perzsiába, Indiába és Kínába (lásd A Szombattartó Egyház történelmi leosztása [122]). Az unitárius szombattartó hit komoly kihívást jelentett a buddhizmus számára, és be is lett tiltva a buddhisták által. Az ázsiai szombattartó gyülekezetekre jellemző a háromságtagadás és a táplálkozási törvények betartása, viszont tagadták a gyónást és a purgatórium létét. Ezek a gyülekezetek főként a konstantinápolyi és kalkedóni zsinatok után levált, függetlenedett csoportok keleti utódelemei. Kínában már nagyon korai időkben megismerték a kereszténységet, ahol csakúgy, mint máshol is, a szombattartás a Biblia szószerinti értelmezésének volt a jele. Ezeknek a gyülekezeteknek már 781-ben mélyen megalapozott jelenlétük volt Kínában, és a szombattartó mozgalom különösen nagy mértéket öltött 1850-ben, az alapossággal dokumentált Taiping lázadás kialakulásakor

 

Az USA-ból kiindult mozgalmak

Az USA-ban működő szombattartó Churches of God mozgalom annyira közismert és terjedelmes, hogy e helyen nem tudunk részletesen fogalkozni vele. A Churches of God mozgalom azokból az angol gyülekezetekből nőtte ki magát, amelyekben jelen volt még a korábbi európai gyülekezetek hatása.

 

A Hetednapi Adventisták

A Hetednapi Adventista mozgalom 1931-ig, Uriah Smith haláláig döntő többségben és hivatalosan unitárius volt. Ezt megelőzően már voltak a lelkészetekben háromsághívők, akik a felszín alatt előkészítették a hivatalos trinitárius nézetre való átállást. Az adventisták legjelentősebb unitárius egyéniségei James White, az idősebb és fiatalabb R. F. Cottrell, D. T. Bordeau (aki később lemondott), D. M.  Canright, J. N. Andrews, Loughborough, John Matteson, A. C. Bordeau, A. T. Jones, W. W. Prescott és Uriah Smith voltak.

 

További adventista mozgalmak:

 Evangéliumi Adventisták és Adventi Keresztények

Mindkét ágazat félreérti a feltámadás és az ítéletnap eseményeit. Szó szerint értelmezik viszont a Bibliai Millenniumot, ellentétben a Hetednapi Adventistákkal, akik a mennyei millenniumban hisznek.

A hetednapi adventizmus 1931-ig − vagyis Uriah Smith befolyásának megszűnéséig − hivatalosan bibliai unitárius volt. Ekkor a mozgalomban lévő, hosszú ideje lappangó trinitárius frakciók megkezdték a szervezet vezetésének átvételét. Később, Uriah Smith-t áriánusként bélyegezték meg utódai.

Mára egyre világosabbá vált, hogy maga Ellen G. White is egyike volt azoknak, akik bevitték a trinitarista nézeteket a Hetednapi Adventista körökbe. Ilyen irányú megjegyzéseket aDesire of Ages (Korok Vágya) (1898, 530. old) című művében tett. Ezt a munkát úgy tűnik, nem ellenőrizték kiadása előtt, hiszen tartalma nem felelt meg a felekezet hivatalos nézeteinek (M. L. Andreasen megjegyzései szerint, a The Spirit of Prophecy (A Próféciák Szelleme) elnevezésű előadásakor 1948. november 30-án). M. L. Andreasen elmondta (uo.), hogy eredetileg ezt csak egy becsúszott kiadói hibának vélték, de amikor elutazott hozzá (E. G. W.- hoz), ő maga is megerősítette. Ezt csak 1948-ban hozta nyilvánosságra. A felekezet hivatalos véleménye szerint, és az 1931-ig tartó doktrínális álláspont alapján, ezt a szövegrészt a kiadáskor behamisított hozzátoldásnak vélték. A felekezet egy másik ága, a Christian Connection viszont unitárius volt, amelyből James White is kikerült. Ez az ágazat lett később mások csatlakozásával a United Church of Christ felekezet. Az ő tanításaik sokkal inkább biblikusnak tekinthetők, mint egy másik ágazaté, amely az Unitarian Universalist Church néven lett felekezet. Ez a fajta unitárizmus nincs kapcsolatban a szombattartó felekezetek unitárius, és a krisztusi alárendeltséget valló tanaival.

Az adventista felekezet 1931-ig unitárius volt, vagy ahogy az adventisták ma mondják, áriánus. Viszont az áriánusok, legalábbis amint azt a trinitáriusok meghatározzák, a Szentlelket a Fiú teremtményének tartották. Mivel azonban nincs bizonyíték az Áriustól fennmaradt írásokban erre a tantételre, lehetséges, hogy mindez a korai trinitáriusok alaptalan rágalma volt. Mindenesetre az áriánizmus, ahogyan az ma meg van határozva, nem egyenlő a bibliai unitarizmussal, így azzal sem, amit Uriah Smith, vagy bármely más egyházkorszak gyülekezetei vallottak, beleértve a Hetednapi Isten Gyülekezetét és az azt követő gyülekezeteket.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a Hetednapi Adventista felekezet 1958-ig, a Doktrínális kérdések cimű kiadvány megjelenéséig, hivatalosan nem volt trinitárius. Andreasen egy sorozat tiltakozó levelet írt ennek az álláspontnak a végleges elfogadása miatt. Vagyis az 1931 és 1958 közötti idő egy átmeneti, a tantételeket illetően meghatározatlan időszak volt az adventistáknál. Például 1938-ban, egy Franciaországban kiadott adventista kézikönyvben idézett hitnyilatkozat akkor még unitárius volt. Thomas Mcelwain, akinek a tulajdonában van ez a kézikönyv, a franciaországi Adventista Szemináriumban tanult 1968 és 1973 között, amikor saját megjegyzései szerint a Szeminárium már trinitárius volt, de a gyülekezetek ellentmondásosan még unitáriusok.

Az adventista mozgalom a korai 1800-as években (1842-1844) igen nagyszámú háromsághívőt is vonzott, akik ekkor beolvadtak a szombattartó rendszerbe. Ezek közül azonban sokan sohasem hagyták el trinitárius nézeteiket, ami később, 1931-ben Uriah Smith halálával, a korai tiszta adventista felekezet bukását okozta. Mindehhez még hozzájárult, hogy a lelkészek köreiben voltak olyan ambíciózus egyének, akik az amerikai protestáns többség elvárásait akarták kielégíteni. Ugyanez a probléma vezetett a binitárius nézet elfogadásához, és több más jelentős hiba kialakulásához a huszadik századi Isten Gyülekezeteinek fő ágazataiban.

 

Church of God (Seventh Day), Isten Gyülekezete (Hetednapi)

A Church of God (Seventh Day), vagyis Hetednapi Isten Gyülekezete, unitárius szombattartó felekezet volt, amely ugyan nem követelte meg az ünnepnapok betartását, de számos gyülekezetükben a tagok ezt mégis tették (mint pl.a Chile-ben élő gyülekezeteik).

Mára már a trinitárius nézetek behatoltak a lelkészet köreibe, és várhatóan sikeresen kettéválasztják, vagy megdöntik a felekezetet. Bár az általános tagság szavazóereje helyrebillentheti az egyensúlyt a lelkészet szavazataival szemben, ami talán megmentheti őket az olyan látványos összeomlástól, mint ami a Woldwide Church of God esetében történt. A Church of God (Seventh Day) 1997-ben hivatalosan binitárius lett.

 

Worldwide Church of God (korábban Radio Church of God néven volt ismert)

Herbert Armstrong írásai először a Church of God (Seventh Day) Bible Advocate nevű kiadványában jelentek meg 1927-ben. Lelkészi munkáját 1930-ban kezdte meg, de ekkor még a Church of God (Seventh Day) kötelékén belül, fizetését is tőlük kapta kb. 1940-ig. Mindez azután történt, miután már a Hetednapi Adventisták elfogadták a trinitarizmust, bár a két felekezet teljesen külön állt egymástól.

A Worldwide Church of Godnak az Istenfőt meghatározó teológiája alapjában véve ditheikus volt, amely ugyan hasonló, de nem egyenlő a Maratóniusz által tanított eretnekséggel. (Maratóniusz tanítása a konstantinápolyi zsinat (i.sz. 381) után, Makedóniusz halálával alakult ki). A két tanítás közötti különbség a Szentlélek természetének meghatározása, ám mindkettő két Istent vall. A Worldwide Church of God esetében ez meglehetősen gyenge magyarázatokkal volt alátámasztva. A felekezet tagságában nagyszámú unitárius volt, részben azért, mert a Biblie Correspondence Course (Levelező Biblia Tanfolyam) kétértelmű magyarázatot adott az egyesszámú Eloah névvel kapcsolatban.

A Worldwide Church of God felbomlásakor abból jónéhány utód gyülekezet alakult meg, az Istenséget illetően gyengén meghatározott tanokkal. Többen ezek közül ditheista tanításokat vallanak, azaz két Istenben hisznek. Néhányan binitárius tanokat vallanak, de szintén gyengén alátámasztott teológiai magyarázatokkal. Ezek a csoportok azonban mind megtartják a szombatokat és az ünnepnapokat. Némely csoport pedig tartja az újholdakat is.

 

Christian Churches of God (Isten Egyházának Keresztény Gyülekezetei)

Az Isten Egyházának Keresztény Gyülekezetei szombattartó felekezet, amely az őskereszténység minden aspektusát gyakorolja, beleértve a bibliai unitárius, azaz az egy igaz Istenbe vetett hitet is. A nem angol nyelvterületen jelenlévő gyülekezeteik a Christian Churches of God elnevezés honi nyelvre fordított változatai alatt működnek.

 

Jehova Tanúi

A Jehova Tanúi bár unitárius felekezet, viszont nem tartják a szombatokat, újholdakat és az ünnepeket, és így nem is értik azok jelentőségét, mondanivalóját. Ezzel nem is viselik magukon az ebben az írásban már felsorolt, és a választottak számára kritikus fontosságú jeleket.

 

Összefoglaló:

A szombat az Isten Egyházának egyik jele, de nem kizárólagos jele. Az elsődleges jel az Isten ismerete, amely bibliai unitárius Istenség. A második jel az alámerítkezés (baptizmo), amely által megszerezhető a belső, láthatatlan elpecsételés a Szentlélek jelenléte által. A külső, látható jelek a szombattartás és az Úrvacsora/pészach, amelyek Isten törvényeinek a jelei. Ezt követik még az újholdak és az ünnepnapok. A szombatok a választottak privilégiuma, ami a világtól meg lett vonva a bálványimádásuk miatt.

Ezékiel 20:16-20 16 Mivelhogy törvényeimet megvetették és parancsolataimban nem jártak, és szombataimat megfertéztették, mert bálványaik után járt vala szívök: 17 Mindazáltal kedvezett szemem nékik, hogy el ne veszessem őket, és nem vetettem nékik véget a pusztában. 18 És mondék fiaiknak a pusztában: A ti atyáitok parancsolataiban ne járjatok, és az ő törvényeit meg ne tartsátok, s bálványaikkal magatokat meg ne fertéztessétek. 19 Én vagyok a ti Uratok, Istentek: az én parancsolatimban járjatok, az én törvényimet tartsátok meg, és azokat cselekedjétek. 20 És az én szombatimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül én köztem és tiköztetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

A szombattörvény megrontása bálványimádásból ered. A szombattartás magába foglalja mindazokat a napokat, amelyeket Isten határozott meg az istenimádatra, az általa lefektetett, és az újholdakon alapuló naptár szerint. Isten megbünteti az Őt képviselő nemzetet, ha az elfordul tőle azáltal, hogy nem tartja be törvényeit.

Ezékiel 20:21-24 21 De pártot ütének a fiak ellenem, parancsolataimban nem jártak, s törvényeimet meg nem tartották, hogy azokat cselekedjék, a melyeket az ember ha cselekszik, él azok által; szombataimat megfertéztették; mondám azért, hogy kiöntöm búsulásomat rájok, teljessé teszem haragomat rajtok a pusztában. 22 De visszavontam kezemet, s cselekedtem az én nevemért, hogy meg ne gyaláztassék a pogányok előtt, a kiknek szeme láttára kihoztam őket. 23 Föl is emelém én kezemet nékik a pusztában, hogy elszélesztem őket a pogányok közé, és szétszórom őket a tartományokba; 24 Mivelhogy törvényeimet nem cselekedték, s parancsolataimat megvetették, és szombataimat megfertéztették, s atyáik bálványai után voltak szemeik.

A szombatok megtartása elválaszthatatlan az első parancsolattól és a törvénytől. Izrael nemzete büntetés alá esett, mivel elfordultak Isten törvényétől. A választottak és az igaz egyház gyülekezetei hűek maradtak a hithez, és következetesen gyakorolták egészen a tizenkilencedik és a huszadik századig, amikor nyilvánvalóvá vált bizonyos protestáns tanok befolyása, különösen az Istenségre vonatkozó tantétellel kapcsolatban.

 

 

A  Churches of God (Isten Gyülekezeteinek) tanainak összehasonlító táblázata

 

Egyház/ tanok

Az Istenség

Szervezeti felépités

Keresztelés

Szombat

Újholdak

Az Úr ünnepei

Úrvacsora/

Pészach

Étkezési törvé-nyek

Páli-Efézusi (isz. 30 tól)

Bibliai unitárius

Presbiteri és kvázi episzkopális

Felnőtt kori bemerítés

Szombattartó

Tartották

Tartották

Quarto-deciman

Tartották

Smyrna-Lyon (2-9. század)

Bibliai unitárius

Presbiteri és kvázi episzkopális

Felnőtt kori bemerítés

Szombattartó

 

Tartották

 

Tartották

Quarto-deciman

Tartották

Pauliciusok

(4-10. század)

 

Bibliai unitárius

Qvázi katonai

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó

Nincs biztos adat 

Tartották

Quarto-deciman

Tartották

Francia-Spanyol Vallensek vagy Sabbatáti (Albigenses 9-15. század)

Bibliai unitárius

A francia: Nem hierarchikus episzkopális

Spanyol: Presbiteri

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó

Titokban működtek az üldöztetés alatt, így nincs adat.

Tartották

Quarto-deciman

Tartották

A reformációt megelőző Valdens-Sabbatáti

Bibliai unitárius

Presbiteri. A tagok tanácsából álló egyenlők tanácsa.

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó

Titokban működtek az üldöztetés alatt, így nincs adat

Tartották

Quarto-deciman

Tartották

Reformáció utáni valdensek

(16. századtól)

Kvázi-trinitárius

Kevert, a majdnem teljes megsemmisülésü-kig

Felnőttkori

bemerítés

Áttértek a vasárnap tartására a Reformáció alatt

Nem tartották

Nem tartották

Húsvét (pénteki megfeszítés vasárnapi feltámadás)

Nem tartották

Kelet-európai Szombatosok (11. századtól)

Bibliai unitárius

Presbiteri, saját közösségen belül

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó (Vasárnapra térők leszakadása 1579)

Tartották

Tartották

Quarto-deciman

Tartották

Reformáció előtti Anabaptisták/

Lollardok

(9. századtól)

Bibliai unitárius

Presbiteri, a két ágazat elvált a 15. században.

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó (Vasárnap- tartó leágazás  1579-ben)

Nincs ismeret

Nincs adat

Quarto-deciman

Tartották

Reformáció utáni Baptisták

Kevert, (a korai hetednapi baptisták unitáriusok)

Kevert

Felnőttkori

bemerítés

Vegyes

Nem. (Néhány SDB ma tartja az ünnepeket)

Nincs adat

Sokuk átvette a húsvétot

Vegyes

Amerikai Baptisták

(17. századtól)

Kevert

Kevert

Felnőttkori

bemerítés

Vegyes

Nem tartották

Nincs adat

Sokuk átvette a húsvétot

Vegyes

Hetednapi Adventisták

(19. századtól)

Unitárius a háromságtan elfogadásáig 1931-58 között, Uriah Smith után.

 

Szavazásos presbiteri

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó

Nem tartják

Elfogadták, de nem tartották

Húsvét (a pénteki megfeszítés

elfogadására tértek át)

Tartják

Church of God (SD)

Unitárius, ma

átalakulóban van

Szavazásos presbiteri

Felnőttkori

bemerítés

Szombattartó

Nem tartják

Néhányan tartották

Quarto-deciman

Tartják

Worldwide Church of God (előzőleg a Radio Church of God)

unitárius   amikor levált a COG (SD) –től, 1955-ig.  Gyengén meghatározott unitárius, binitárius és ditheista keverék 1994-ig.

Eredetileg szavazásos presbiteri, később a szavazást eltörölték. Mára testületi hierarchia vezeti, csakúgy, mint a levált gyülekezeteiket

 

Felnőttkori

bemerítés

Szombat-tartó 1996-ig. Áttérés vasárnapra, de némely gyülekezet továbbra is szombattartó

Nem tartották. Egy időben voltak újholdnapi Bibliaórák

Tartották, de kihagyták az "első kéve meglenge-tését"

 

Zsidó naptár szerinti quarto-deciman, hibás pészach értelmezés. Némely gyülekezet nem tartja 1996-óta

Tartják

Christian Churches of God

Bibliai  unitárius

Szavazásos Presbiteri

Felnőttkori bemerítés

Tartják

Tartják

Tartják az Úr ünnepeit

 

Quarto-deciman

Tartják

 

Függelék

A korai antitrinitáriusok és unitáriusok a hagyományos meghatározás szerint

 

Schaff könyvének II-ik kötetében, a 150-ik fejezetben kategóriákba sorolja az antitrinitáriusokat. Az első kategóriába Alogit, Theodotust, Artemont és Samostatai Pált teszi. Az 572-ik oldalon ez áll:

Ezek az antitrinitáriusok más néven monarchistáknak (a monarchiából) vagy unitáriusoknak vannak nevezve, mivel kihangsúlyozzák az Istenség számszerinti személyes egységét.

De óvatosnak kell lennünk, ugyanis két külön, egymással ellentétes ágazatuk van: a racionális vagy dinamikus monarchisták, akik megtagadják Krisztus isteni létét, vagy csak egyszerű „erőnek" [dunamisz] vélik; és a patripassziánusok, vagy modalista monarchisták, akik pedig a Fiút egynek vallják az Atyával, és legfeljebb egy modalista háromságot fogadnak el, ami számukra három módozati megnyilvánulás, de nem három különböző és egyéni személyiség.

A kettő közül az első, a zsidó absztrakt monoteizmushoz hasonló, szétválasztva az istenit és emberit, alig különbözve az ebionizmustól. Miután ez az eretnekség vereséget szenvedett az egyházon belül, jóval nagyobb teret nyert azon kívül, sőt, rendkívül sikeressé vált a megjátszott kinyilatkozásaival, mint pl. később a mohammedánizmus kialakulásával, amit akár keleti, pszeúdo-zsidó és pszeúdo-keresztény unitarizmusnak is nevezhetünk.

A második kategória, bár Krisztus Istenségének legmagasabbfokú megfogalmazásán alapul, de részben olyan panteisztikus gondolatokat tartalmaz, amely már a gnosztikus docetizmus határát súrolja.

Az egyik alábecsüli a Fiú magasztosságát, a másik pedig az Atya magasztosságát teszi alacsonyabbá, mégis, ez utóbbi a legelfogadottabb, legkeresztényibb, és ezért a legelterjedtebb nézet.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Schaff, mivel elkötelezetten trinitárius nézetet képvisel, vitába száll az azzal szembenálló teológiai felállással. Az érvelései nem teljesek, és ezt látni fogjuk az alábbiakban. Szerinte (573. old) az első kategóriába tartozó monarchisták mindegyike Krisztust végeredményben csak egy isteni erővel betöltött lénynek tekinti, és nemcsak a keresztelkedésétől számítva, ahogy pl. az eboniták vélik, hanem a kezdettől fogva; azaz tartják a Szentlélek általi természetfeletti létrehozatalát. Ezek után felsorolja az ebben hívő szekták különböző változatait, az Alogi és Theodotusz ágazatokat. A fiatalabb Theodotusz szerint a Krisztus fölött álló Melkizedek volt Isten és az angyalok közötti közbenjáró, Krisztus pedig Melkizedek alatt volt Isten és az emberek közötti közbenjáró (Schaff, 574. old.). Az őt követőket nevezték el melkizedekistáknak. Ezután Schaff sorbaveszi az artemonitestákat, akik megtagadták Krisztus isteniségét, euklidészi és arisztotelészi érveket használva a misztériumok tagadására, és elvetették a platonizmust az evangéliumok magyarázatára.

Schaff megemlíti Samostátai Pált (Antiókia püspöke i.sz. 260-tól), aki véleménye szerint a leghíresebb racionalista unitárius volt.

Ő megtagadta a Logosz és a Szentlélek személyi voltát, és őket csak az Isteni erő megnyilvánulásának tartotta, hasonlóan ahhoz, ahogy az értelem és az elme az ember része; azonban hozzátette, hogy Krisztusban a Logosz nagyobb mértékben volt jelen, mint Isten bármelyik korábbi küldöttében, és – a későbbi Sociánusokhoz hasonlóan  –  Krisztus fokozatos felmagasztalása az isteni létre a saját morális növekedésének következménye volt. Elismerte, hogy Krisztus bűntelenül élt, legyőzve az őseit lerontó bűnösséget, és így lett az emberiség Megváltója  (uo.).

Schaff feltételezi, hogy ez a fajta keresztényiség jelen volt a samostátiaiak, paulíciusok és szabellánusok között is. Nagy hibát követ el azonban abban, hogy sok csoportot a monarchisták közé sorol, olyanokat, akik pedig nem tartoztak oda. Ezzel kapcsolatban pedig figyelmeztet az ERE (a Monarchianism cikkely alatt) és megjegyzi, hogy sok zavart okoz a helytelen besorolás.

Schaff az antitrinitáriusok második csoportjába teszi Praxeast, Noteust, Callistust és Beryllust. Itt azonban láthatóan komoly ellentétekbe kerülünk a nézeteket illetően. Az egyik oldalon Hugh Pope, és az ERE anyagait összeállítók nézetei állnak, a másik oldalon pedig Schaff nézetei. Klasszikus értelemben véve a monarchizmus a patripasziánusoktól származik Noteuson keresztül. Ennek a nézetnek az utódai a szabelliánusok lettek. Schaff viszont külön kategóriába sorolja a szabelliánusokat (152-ik rész). Ezzel a monarchizmus hibájára akart rámutatni, és megdönteni Hippolitusznak azon nézeteit, amelyeket Az Istenség korai teológiája [127] című írásban bemutattunk. Hippolitusz tanítása szerint maga az igaz Isten, saját elhatározásából és önmaga lealacsonyításával vált emberré, tehát a Fiú nem más, mint a testet öltött Atya (Schaff, 576. old.). Mindennél érdekesebb, hogy a monarchiára ma már csak a trinitáriusoktól találhatunk utalásokat, ahol az Istenséget a monarchia és az egylényegűség tanai határozzák meg.

Athanasziosz a szabelliánizmust a sztoikus filozófiához vezette vissza. Sabellus kiállt amellett, hogy az isteni természet egysége és háromsága szétválasztható. Így, az Atya létének megnyilvánulása nem a teremtéstől volt nyilvánvaló, mivel a teremtés megelőzte a Háromság kinyilvánulását, hanem a törvény megadásakor. A Fiú megnyilvánulása pedig a testi eljövetelkor kezdődött, és mennybemenetelével ért véget. A Szentlélek megnyilvánulása az ihletettségekben, illetve sugallatokban mutatkozott meg, és folytatódik az egyén átformálásában és megszentelésében. A háromságon belüli viszonyt egy olyan példázattal vázolta, ahol az Atyát a Nap korongjához, a Fiút a Nap világosságot hozó fényéhez, a Szentlelket pedig a Nap meleget adó tulajdonságához hasonlította (vö. a modern protestánsok gyertya analógiájával). Tagadta azonban az Atya, a Fiú, és a Szentlélek megjelenési forma maradandóságát, hitte viszont, hogy a három ideiglenesen megjelenő forma visszatér az önmaga egységébe, miután elvégezték a küldetésüket. Ez a hitrendszer újraéledt a New Age mozgalomban, kapcsolódva a Folyamat Teológiához (Process Theology). Ez a felépítés teljesen ellentmond az alárendeltségi tanokat hirdető apostolok, a korai egyház, és az őket követő mai unitárius keresztények vallásának.

Schaff már kevésbé volt őszinte a korai nem-trinitárius tanítások elemzésekor. Az általa használt antitrinitárius kifejezéssel is azt a látszatot akarja kelteni, mintha akkor már létezett volna a trinitarizmus mint tantétel, holott még ki sem alakult. A háromságtant nem dolgozták ki a konstantinápolyi zsinatig (isz. 381), és csak i.sz. 451-ben, a kalkhedóni zsinaton lett véglegesítve, ekkor viszont számos jelentős gyülekezet meg is szakította a közösséget ezekkel a trinitáriusokkal. Nem tesz említést ezekről a kivált gyülekezetekről, sem a korai hitvédők teológiájáról, amelyek unitárius alapelvűek voltak, és Krisztus személyét illetően teljes alárendeltségi nézeteket vallottak. Ireneusz említése különösen fontos lenne, hiszen ő a legkorábbi közvetlen utóda Jánosnak, és tanítványának Polikárpnak, akiknek tanításait magyarázza. A trinitárius történelem, akár katolikus, akár protestáns, igen kevés alkalommal használ fel olyan forrásokat, amelyek tanításaikat megdöntené, vagy megkérdőjelezné. Schaff az unitarizmus kifejezést a trinitárius nézőpont szerinti legelterjedtebb, általánosító formájában használja, hogy azzal is elhomályosítsa a 15-ik századtól kialakult két fél közötti viták lényegét. A trinitáriusok az unitárius szót céltudatosan általánosították, vagyis gyűjtőnévnek használták a modalistákra, monarchistákra, és azok elődeire, a partipassziánusokra is, sőt, így jelölték az adoptionistákat, a melkizedekistákat, és természetesen a muzulmánokat és a zsidókat is. Ilyen átfogó értelemben használták azokra a keresztény unitáriusokra is, akik eredetileg létrehozták ezt a kifejezést. Ezzel sikerült elfedniük a kifejezés eredeti értelmét. Talán pontosabb lenne a monoteista gyűjtőnév használata, amelynek az unitáriusok egy alágát képezik. Ez a szóhasználat viszont magától értetődően kizárná a Szentháromságban hívőket, ők ezért nem is használják.