A rabszolgatartás és a Biblia
Letölthetõ Word
dokumentum
Letölthetõ PDF
dokumentum
Lehet-e
egy ember egy másik ember tulajdona? Ha ezt a
kérdést ma
bármely közegben tennénk fel, a válasz egy
gyors, határozott és magabiztos
„NEM!” lenne. Legyen a kérdezett akár
vallásos, akár ateista, és foglaljon
állást a politikai paletta jobb, vagy bal oldalán,
minden bizonnyal ezt a rövid
és nyomatékos nemleges választ adná.
Mondhatjuk, e téren legalább nagy
egyetértés van még az egyébként
egymással teljesen ellentétes nézeteket
valló
és rivális oldalon álló felek
között is. A felvilágosodás és a
humanizmus
eszmeisége, az egalitarizmus elve és az emberi
méltóságba vetett meggyőződés -
mint sok más „elavult” intézmény
fölött -, diadalmaskodott a rabszolgatartás
évezredeken át tartó gyakorlata felett is! „Szabadság,
egyenlőség, testvériség”,
szól az elhíresült jakobinus fáma. A
haladó
szekuláris humanisták szerint ma már csak a buta,
elmaradott és a vallási
fanatizmustól elvakut emberek nem értékelik a
progresszív társadalmi trendeket,
ők állnak útjába a teljes egyenlőség
és testvériség globális szinten való
megvalósításának. Az ilyen
ideológiai nyomásoknak köszönhetően a
névleges kereszténység is gyakran a humanista elvek mércéihez
igazítja a
társadalmi kérdéseket érintő
dogmatikát, mintsem a Szentírás
kinyilatkoztatásaira alapozva. A humanizmus
azonban összeegyeztethetetlen a Bibliában levetett
erkölcsi rendet, sőt, annak
az alternatívája kíván lenni! A
jóemberkedés távol áll az isteni
törvény iránti
hitből való engedelmességtől, az esendő soha nem lesz
jobbat, igazságosabbat
alkotni a tökéletesnél. Ennek figyelembe
tartásával kell megközelíteni még az
olyan kényes kérdéseket is, mint pl. a
rabszolgatartás. Lássuk hát, mit mond
erről az Isten szava, a Biblia.
Isten Egyházának Gyülekezetei
Church
of God
Copyright © Póli Pál
2014, 2020 - Isten Egyházának
Gyülekezetei
Minden jog
fenntartva. A
honlapon található kiadványok szabadon
másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a
teljes szöveg, változtatás vagy törlés
nélkül kerül másolásra illetve
terjesztésre. A kiadó nevét, címét
és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem
számítható fel érte. Kritikai
hozzászólásokhoz és elemzésekhez
felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek
a kiadási jog megsértése nélkül.
Weboldal: http://www.churchofgod.hu
A támakörhöz szükséges szellemi bemelegítő
A legtöbb ember szeret
megfeledkezni arról, és eltekinteni attól, hogy egy bukott, s alapvetően gonosz
világkorszakban él (vö. Gal. 1:4).
A
bibliai ismeretek hiányából és az egyre
szélsőségesebb humanista nézetekből
fakadóan sokan úgy vélik, hogy az esendő
természete, a bűnös és gyarló
tulajdonságai ellenére az emberiség minden egyes
tagjának mégis alapvető joga
van egy olyan minőségű élethez, amit a
Szentírás áldásos életnek nevez. Ez
oda
vezetett, hogy a gyarló emberek a hibátlan jellem, a
feddhetetlen erkölcs, a
szorgalom, és az áldásokat eredményező
életvitel teljes hiánya ellenére is
kényelmes,
anyagiakban bővülködő életet kívánnak,
vagy akár követelnek maguknak. Pedig
Isten még e bukott és gonosz világ
számára is biztosított egy stabil
iránymutatót Izrael mintanépként
való elhívása és a törvény
átadása által. Az Isten
törvénye
ugyanis irányt mutat ahhoz,
hogy miként kell funkcionálnia egy társadalomnak
oly módon, hogy az igazságos
legyen, s ebből fakadóan anyagi és egyéb
áldásokban részesüljön. Mivel Izrael
nem felelt meg a követelményeknek, más
társadalmaknak pedig eszébe sem jutott
az isteni minta követése, maradt a Sátán
inspirálta életmód, s az abból
fakadó
társadalmi igazságtalanság és a
velejáró problémák. Természetesen a
világosság
angyalaként parádézó Sátánnak
is meg van a maga sajátos és perverz
„moralitása,” ami által orvosolni
próbálja a maga szította bűnből fakadó
egyéni
és társadalmi problémákat. Ezt a
szellemiséget képviseli a humanizmus a maga
hangzatos, de csalóka ideáival és
megoldásaival. A humanizmus szószólói a
szabadság, egyenlőség, testvériség
és hasonló álságos ígéretek
mögé bújva
viszik véghez szellemi kútfőjük akaratát, de
végül a mesterükhöz méltóan ők is
csak „lopnak, ölnek és pusztítanak.”
Az
ENSZ általános tanácsa
1948-ban fennhangon deklarálta azt, hogy a
rabszolgaságtól való szabadság egy
egyetemes emberi jog, és a rabszolgaság minden
formáját be kell tiltani a
földön. Hogy ez megvalósult-e az más
kérdés (efelől talán kérdezzük meg a
hitelkártyák által eladósított
milliókat). Tény, hogy ezt a világkorszakot
és
az emberi állapotokat az álságos és
álhumánus Isten ellenes ideák uralják.
Elfogadjuk-e vagy sem, ennek a világnak része a
szegénység, része a szolgaság
számos formája, ahogyan elkerülhetetlen része
a háborúk is, és ez így is fog
maradni a Messiás országlásának
eljöveteléig. „A szegények midig velünk lesznek” (Mk. 14:7), mondta Krisztus, s az Írás szerint „a kölcsönkérő (hitelező) rabszolgája annak, aki a kölcsönt adja”(Péld.
22:7). Egy ilyen világrendben csak azok papolnak álságosan a jogról,
igazságról és békességről, „akiknek lába
gonoszságot hajhász, gyors az ártatlan vér ontásában, Gondolataik bűnös
gondolatok; bárhol járnak pusztulás és romlás kiséri őket. Semmit sem tudnak a
békének útjáról, ösvényeiken a jog ismeretlen.” (Ézs. 59:7-9) Tetszik vagy sem, ebben a bukott és gonosz
világban „ideje van a szeretetnek és ideje van a gyűlöletnek, ideje van a békének és ideje van a háborúknak.” (Préd. 3:8) Mindezen
felül, Isten nemzeteket emel fel és nemzeteket söpör el, vagy aláz meg a maga
akarata, illetve a nemzetek érdeme szerint. (Jób.
12:23)
A
rabszolgaság kialakulása és az Isten törvénye általi szabályozása
Az első bibliai utalás a
rabszolgaságra az 1Mózes 9. fejezetében található, ahol egy nem sokkal az
özönvíz után megtörtént incidens van lejegyezve, s amiből kifolyólag Khám fia,
Kánaán meg lett átkozva: „Legyen átok
Kánaánon, legyen szolgáknak szolgája [héb,
‘e·ḇeḏ ‘ă·ḇā·ḏîm] testvérei
között.” ... „Áldott
legyen az Úr, Sém Isten és Kánaán legyen
a szolgája (1Móz. 9:24-27). A szöveg szerint Káanán utódai a szolgák
(khámita testvéreik) között is a legalávalóbb szolgákkál lesznek. Eltekintve
attól, hogy a mai napig heves viták tárgyát képzi az ún. khámita átok,
az tény, hogy az itt használt héber
kifejezések konkrétan a
rabszolgaságra utalnak, és Noé a
prófétaság szellemében ítélte
erre a
sorsrészre utódainak egy nagyon jelentős
számú nemzetségét.
Az
ember ember általi rendszerszintű elnyomása Nimród úralmával
vette kezdetét az ókori
Bábelben. Ekkor történetesen a sötétbőrű
khámiták dominálták Jáfet és
Sém
fiait, bizonyára abban reménykedve, hogy
ílymódon elejét vehetik az ősapjuk
által rájuk szálló „khámita
átoknak”. A bábeli torony
építését követő
szétszórattatással kialakultak a nemzetségi
egységek, amelyek aztán gyakran
háborúkat vívtak egymással. Az első ilyen
lejegyzett háború eseményeiről az
1Mózes 14. fejezete nyújt leírást. E
háború alkalmával négy mezopotámiai
király
ütközött meg öt kánaánita
nemzetség királyaival. A kánaániták
elvesztették a
csatát, a mezopotámiaiak kifosztották a
városaikat és rabszolgákat vittek
magukkal, köztük Ábrahám
unokaöccsét, Lótot és háza
népét, akiket aztán Ábrahám
szabadított ki. Ebből a történetből és a
szekuláris történelemből is tudjuk,
hogy a rabszolgaszerzés és tartás, már a
városállamok idejében is általános
gyakorlat volt. Hammurabi i.e. 1754-ből származó
híres törvénykódja az első
olyan ismert dokumentum, ami foglalkozik a rabszolgatartással.
Ez a törvénykód
viszonylag biblikusnak mondható elvek alapján
szabályozta a rabszolgatartást –
kétségtelenül az akkor még
funkcionáló melkizedeki papság hatására. Ábrahámot a
hit atyjának, mintapéldájának nevezzük, s neki több rabszolgája is volt (1Móz. 24:2), névszerint említve van
Eliezer (1Móz. 15:2) és a khámita
Hágár, akitől Ismael született (1Móz. 16.
fej). Ez utóbbi kapcsolatnak jelképes üdvtörténeti üzenete is van (vö. Gal. 4:21-31).
A
korai ókorban több módon válhatott
rabszolgává egy ember, így
háborúkban fogságba esve, egy bűntett
elkövetésének a
következményeként, az
eladósodottaknak pedig önmaguk eladásával
kellett törleszteniük az adósságaikat,
ha képtelenek voltak azt visszafizetni. Esetenként
családok kényszerültek arra,
hogy eladják valamely hozzátartozójukat,
általában gyermekeiket, ugyancsak az
adósságok fejében. Emellett voltak alantas
emberrablók, akik az elrabolt
személyeket más területekre hurcolva adták el
úgy, mint saját tulajdonukat. A
nagy birodalmak kialakulásával már
változóbb szabályok voltak érvényben
és
önkényesebb gyakorlatok alakultak ki. Tény, hogy a
rabszolgatartás egy
maradandó, bevett intézmény volt szerte a
világon.
Józsefet a rá irígykedő testvérei húsz ezüstért adták el egy
Egyiptomba tartó kereskedő karaván tagjainak (1Móz. 37:23-28),
akik aztán tovább adták őt Potipárnak, a
fáraó
kincstárnokának. Józsefet hosszadalmas
rabszolgasorsból emelte fel Isten
Egyiptom második leghatalmasabb emberévé a
fáraó mellé, jól példázva
azt, hogy Ő
az istenfélő embert minden helyzetből képes kimenteni
és méltóságra emelni. Amikor
József családja is áttelepedett Egyiptomba, ott
először szívesen fogadták őket,
de miután az izraeliták megsokasodtak, egy későbbi
fáraó már veszélyt látott
ebben a nagyszámú idegen népességben. Ez
vezetett ahhoz, hogy az egyiptomiak
rabiga alá vetették és
kényszermunkára hajtották a teljes nemzetet (Móz. 1:5-14).
Izrael valami kétszáztíz
éven át sínylődött a kegyetlen
elnyomás és a szigorított kényszermunka
alatt.
Ezért később a kivonulás alkalmával Isten
kompenzálta őket az egyiptomiak arany
és ezüst ajándékai által (2Móz. 12:35-36).
Ez egy lényeges tényező, hiszen bár Egyiptomban szabályozva volt a
rabszolgatartás, a fáraók sátáni sugallatra messze túlmenően nyomták el az
izraelitákat, sőt még a népirtást is megkisérelték.
Ötven
nappal a kivonulást követően Isten szövetséget
kötött
Izraellel és Mózesen keresztül átadta nekik a
törvényét, aminek megtartása a
szövetség alapkövetelménye volt. A
törvény magában foglalt mindent, amit Isten
elvár az egyéntől és a társadalom
egészétől, s aminek megtartása gazdag
áldásokat, áthágása pedig
átkokat von maga után. A törvény nem tiltja a
rabszolgatartást, de szabályozza azt, amint azt az
alábbiakban látni fogjuk.
Rabszolgatartás
a törvény alatt
Isten utasította az izraelitákat arra, hogy „a jövevényt ne használd ki és nem nyomd el, hiszen ti is jövevények
voltatok Egyiptomban” (2Móz. 22:20) de olyan, vagy hasonló utasítást már
nem adott, hogy: „A rabszolgákat
szabadítsátok fel, mert ti is rabszolgák voltatok Egyiptomban.”
A törvény
átláthatóan és átfogóan
szabályozza a rabszolgatartást. Az emberek már
annál
inkább szeretik túlbonyolítani a
kérdést, a már említett okoknál
fogva. Pedig ha valóban
hiszünk abban, hogy „az Isten törvénye tökéletes, tiszta és örök” (Zsolt. 19:7-10),
„valamint szent, igaz és jó” (Róm. 7:12),
amit Krisztus is fenntartott és felmagasztalt (Mt. 5:17. Ézs. 42:21),
akkor fogadjuk el így, és ne vonjuk
kétségbe a Teremtő
tökéletességét és
igazságosságát, de legfőbbképpen ne
kívánjunk bölcsebbek és igazabbak lenni
nála! Már a Tízparancsolatban van két
félreérthetetlen
utalás a rabszolgatartás legitim mivoltára:
2Mózes 20:8-10 8 Emlékezz a szombatra és szenteld meg. 9
Hat napon át dolgozzál és végezd minden
munkádat. 10
a hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle
munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak,
sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek.
2Mózes 20:17 Ne
kívánd el embertársad házát, ne
kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát,
sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.
Mindkét parancsolat előfeltételezi azt, hogy egy ember lehet egy
másik embernek a szolgája, tulajdona. A negyedik parancsolat rámutat, hogy a
szombati pihenő a szolgáknak is kötelezően kijár. A tizedik parancsolat pedig
rámutat, hogy a szolga egy olyan magántulajdonnakminősül,
amit bűnnek számít kívánni, vagy
elirígyelni a tulajdonosától. Ezt
kéretteik figyelemben tartani mindazoknak, akik bármikor,
bármilyen oknál fogva
hivatkoznak a Tízparancsolatra, de azt tanítják,
hogy a Biblia tiltja a
rabszolgatartást! A Tízparancsolat a törvény
summáját, vagy magvát képzi, de a
törvényben található további
idevonatkozó utalásokat is meg kell
vizsgálnunk. Az Isten törvénye szerint egy
izraelita nem tehetett rabszolgává egy másik izraelitát, ellenben a szövetségen
kívüli idegenekkel. Emlékezzünk arra, hogy Izrael azt a Kánaánt vette birtokba,
amelynek népei átok alatt áltak, rabszolga sorsra lettek ítélve, s ennek
megfelelően közülük nemcsak hogy szabad volt szolgálókat szerezni, de ez egy mandátum
volt! Ugyanakkor ha a körülmények úgy hozták az idegeneknek eladott izraelitát
ki lehetett, illetve ki kellett váltani a rabszolgaságból:
3Mózes
25:44-48 44 Szolgáitok és szolgálóitok azokból a népekből kerüljönek ki,
amelyek körülvesznek benneteket, közülük
szerezzetek szolgákat és szolgálókat. 45 Azonkívül szerezhettek azoknak az
idegeneknek a gyermekei közül is, akik köztetek élnek, továbbá rokonaiktól,
akik körötökben élnek, és akik megtelepedtek földeteken. Ők lehetnek a tulajdonotok, 46 és magatok után örökségül
hagyhatjátok őket gyermekeitekre, hogy örök jogon az övéik legyenek. Ők lehetnek a rabszolgáitok, de
testvéreitek fölött, Izrael fiai fölött nem rendelkezhettek kényetek-kedvetek
szerint. 47 Ha az idegen vagy jövevény
jóléthez jut nálatok, testvéred pedig ráfizet a vele való kapcsolatra, és
kénytelen eladni magát az ilyen jövevénynek, a köztetek lakó idegennek vagy az
ilyen jövevény csalás leszármazottainak, 48 akkor az eladás után megmarad számára
a kiváltás joga, és valamelyik testvére kiválthatja.
A
rabszolgák (jogos) megbüntetésében igen szabad keze volt a tulajdonosnak:
2Mózes
21:20-21 20 Aki rabszogáját vagy rabnőjét bottal úgy megveri,
hogy az a keze alatt meghal, azt meg kell torolni. 21 De ha a szolga még egy vagy két napig életben marad,
akkor a gazdát nem kell megbüntetni, mert
az ő tulajdona volt.
A
negatív és pozitív diszkrimináció a
törvénytől való eltávolodás
eredménye és
mindkettőnek meg van a maga romboló hatása. A
héber bölcsességirodalom
részeként ismert Sirák könyve szerin nem illő
dolog a szolgával szemben
alázatosnak lenni [kvázi mert különben a
fejedre nő], a rossz rabszolgának
pedig ajánlatos dolog elverni az alfelét (Sir.
4:30; 42:2). Elleben a maga helyét
jól ismerő és hűségesen szolgálót nem méltó bántalmazni, sőt, az okos
rabszolgát „szeresd
mint magadat, s ne tagadd meg tőle a felszabadítást.” De ne
fordítsuk meg a szerepeket: „Láttam
szolgákat lóháton, a fejedelmeknek meg
szolgák módjára gyalog kellett menniük.” (Préd. 10:7). Ez sem normális, sem egyéni szinten sem pedig társadalmi
szinten a többségi-kisebbségi rétegek relációjában, ahogy a mai nyugati
kultúrkörben ez gyakran előfordul.
A
bölcs
ember ismeri az emberi természetet, tisztába van azzal,
hogy bizonyos
személyiségek azonnal felismerik valakiben a
gyengeséget és szemtelenül
kihasználják
azt a maguk javára:
Sirák
33:25-33 25 Széna, bot és teher – ez kell a
szamárnak, a rabszolgának kenyér, fenyítés és munka. 26 Adj a rabszolgának
munkát, s nyugalmad lesz, ha szabaddá teszed a kezét, szabadulást keres. 27 Az iga és a gyeplő meghajtja a nyakat, a
rossz rabszolgának kaloda s verés kell. 28 Szorítsd hát munkára, hogy ne tétlenkedjék, mert a
tétlenkedés sok gazságra tanít. 29 Állítsd munkára, hiszen arra való, és ha nem fogad szót, verd
lábát bilincsbe. 30 De senkivel szemben ne
essél túlzásba, és ne tégy olyat, amihez nincs jogod. 31 Ha egy rabszolgád van, vedd
úgy, mint magadat, mert hiszen a saját véreddel szerezted. 32 Ha egy rabszolgád van, bánj
vele testvérként, hisz szükséged van rá, éppúgy mint magadra. 33 Ha rosszul bánsz vele és
megszökik tőled, milyen úton-módon találod meg újra?
A
törvény valóban előírja, hogy a joggal megszökött rabszolgát nem kellett
visszaszolgáltatni a tulajdonosának:
5Mózes
23:16-18 16 Ha egy rabszolga urától hozzád menekül, ne szolgáltasd vissza urának. 17 Maradjon körödben, azon a helyen, amelyet valamelyik
városodban kiválaszt magának, ahol jól érzi magát. Nem szabad sanyargatnod. 18 Izrael lányai közt ne legyen, aki eladja magát, s
Izrael fiai közt se, aki kéjelgésnek él.
Mindez
a felszínen ellentmondásosnak tűnhet, de
feloldható azzal, hogy amíg az első
idézetben jogos büntetésről van szó, addig a
második idézetben nyilvánvalóan a
rabszolga ellen jogtalanul és rosszándékúan
elkövetett kegyetlenségről van szó.
Ne feledjük el, hogy az egyéni helyzetek
megítélésének adott módja volt:
Izraelben
a kétséges eseteket a léviták elé
lehetett vinni, hogy azok az Isten szelleme
által sugallott ítéletet hozzonak, amit
kötelező volt az illetékeseknek
elfogadni (5Móz. 17:8-10). Az
izraeliták normális körülmények
között [a törvényhez igazodva és annak
áldásait
élvezve] nem szorultak volna arra, hogy el kelljen adni magukat,
de a törvény
áthágásai gyakran ezt
eredményezhették. Lássuk a további
idevonatkozó törvénypontokat:
2Mózes 21:2-11 2 Ha héber rabszolgát vásárolsz, hat évig szolgáljon
neked. A hetedik évben el kell
bocsátanod. Váltságdíj nélkül váljék szabaddá. 3 Ha egyedül jött, egyedül bocsásd el. Ha házas volt,
menjen vele a felesége is. 4 De ha
gazdája adott neki feleséget, és ez fiakat meg lányokat szült neki, akkor az
asszony a gyermekekkel együtt a gazdáé marad, s neki egyedül kell elmennie. 5 De ha a rabszolga kijelenti: szeretem a gazdámat,
feleségemet, gyermekeimet és nem akarok szabaddá válni, 6 akkor gazdája vigye őt
Isten elé és állítsa az ajtóhoz,
vagy az ajtófélfához. Gazdája fúrja
át a fülét egy árral, s attól kezdve
mindenkorra rabszolgája marad. 7 Ha valaki a lányát eladja rabszolgának, az ne kapja úgy
vissza a szabadságát, mint a (férfi) rabszolgák. 8 Ha nem tetszik gazdájának, aki a maga
számára kiszemelte, akkor engedje, hogy kiváltsák. Ahhoz nincs joga, hogy
idegen embernek eladja és így megcsalja. 9 Ha a fia számára szemelte ki, bánjék
vele a lányok jogai szerint. 10 Ha második asszonyt vesz magának, az elsőtől nem tagadhatja
meg az ételt, ruhát és a házastársi jogot. 11 Ha ezt a hármat megtagadja tőle, az
eltávozhat és nincs kártalanításra kötelezve.
A
jubileumi rendszer össztársadalmi szintű követése biztosította a szövetség alatt álló izraelitá számára
- és csakis számukra - a
felszabadulást (lásd még 5Móz. 15:1-2
verseket), de ha az egyén úgy kívánta
megmaradhatott
a szolgaságban is. Kétségtelen, hogy bizonyos
emberek számára bizonyos
körülmények között ez előnyösebb
opciónak számított, mintsem a teljes
önfenntartás nehézségeivel való
küszködés. Bölcs Salamon, aki az élet
értelmének
megértésére adta a fejét - annak
ellenére, hogy végsősoron
hiábavalóságnak minősítette
a fizikai lét csaknem minden aspektusát -, nyugodt
lelkiismerettel írta a testi
örömök és áldások
élvezetetének kutatásával kapcsolatosan: „Rabszolgákat és rabszolganőket vásároltam, és voltak
házamban született rabszolgák is ...” (Préd. 2:7).
Az emberrablás, illetve az elrabolt ember jogtalan rabszolgatartása,
valamint eladása azonban halálos ítéletet követelő bűnnek számított:
2Mózes 21:16 Aki
elrabol egy embert – akár eladja, akár hatalmában tartja -, azt halálra kell
ítélni.
5Mózes 24:7 Ha valakit
rajtakapnak, hogy testvérei, Izrael fiai közül valakit elrabol, rabszolgaként
kihasznál és elad, az illető rabló haljon meg. Irtsd ki, ami gonosz, körödből!
Mivel
az Ószövetség alapján
képtelenség a rabszolgatartást
intézményét kikezdeni,
sokan a más témakörben is gyakran alkalmazott „bezzeg
az Újszövetség teljesen más
törvények alapján működik” hamis
elve alapján próbálkoznak. Eszerint a kegyelem
és a bűnbocsánat korszakában már
nincs helye az elnyomás semmi formájának sem,
mindenki egyenlő és mindenkinek
szereti kell egymást. Hangoztatják ezt annak
ellenére, hogy a keresztény Biblia
szerves részét képzi az
Ószövetség, s annak ellenére is, hogy sem
Krisztus, sem
pedig egyetlen egy újszövetségi író
nem emelte fel szavát az ószövetségi
rabszolgatartás ellen. Aki szereti az Istent, az megtartja a
parancsolatait (1Jn. 5;3), mert a szeretet törvényének
megtartása nélkül nem létezik szeretet. Bizony, a Messiás Máté 5:18-ban
lejegyzett „bizony
mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem
vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik”
kijelentése a rabszolgatartást és annak szabályait is lefedi.
A
rabszolgartás viszonylag gyakran, bár inkább csak
közvetve van megemlítve az
újszövetségi írásokban, de sokak
elvárásával ellenben egyetlen ilyen
szövegrész
sem tesz utalást arra, hogy a gyakorlat
felszámolandó, vagy akárcsak
elítélendő
lenne – természetesen a törvényes kereteken
belül. A törvényt felmagasztaló és
tökéletesen megélő Jahósua nem tett egyetlen
olyan kijelentést sem, ami az
intézmény eltörlésére adna alapot,
sőt, az egyik példabeszédében magát az Atya
Istent egy rabszolgatartóhoz hasonlította (Mt.
18:24-35).
A korai keresztények természetesnek vették az
intézmény
létezését, s az apostoli utasítások
csak arra térnek ki, hogy úgy a mesternek,
mint a rabszolgájának jó keresztény
magatartást kell tanúsítaiuk. Vizsgáljuk
meg a legismertebb idevonatkozó szövegeket
Az
intézmény ellenes érvekben gyakran hozzák
fel a Filemonnak írt levélben
megnevezett Onézimosz esetét. Pál éppen
börtönben volt, amikor egy megszökött
rabszolgával hozzta össze a sors, aki megtért,
újjászületett kereszténnyé lett
általa. Onézimosz azonban egy Pál által is
ismert és elismert keresztény
testvérétől és munkatársától
szökött meg. Ezzel kapcsolatban Pál
rendkívül
óvatosan és nagyon taktikusan fogalmazott a Filemonhoz
írt levelében. A
törvénynek megfelelő módon visszaküldte ugyan mesteréhez az ok nélkül megszökött Onézimoszt,
de Filemont megkérte arra, hogy immáron ne szolgaként, hanem keresztény testvérként
kezelje az egykori szolgáját: „akinek
valamikor nem tudtad hasznát venni, most viszont neked is és nekem is hasznos” (Fil. 1:11). Pál nyilvánvalóan arra utalt, hogy a megtért Onézimosz
(nevének jelentése: „hasznos”)
keresztény munktársként sokkal hasznosabb az
evangélium, s így mindkettőjük
számára, mint csupán csak Filemon egy
kétkezi munkásaként. Pál azzal
érvelt,
hogy Krisztusban mindannyian szolgák vagyunk, ugyanakkor
még az Onézimosz által
esetlegesen okozott kár megfizetését is
felajánlotta (18-19. v). Azt nem tudni, hogy Filemonnak voltak-e más rabszolgái
Onézimoszon kívül, ha igen, őket természetesen ez a felkérés nem érintette. A
kolosszebeli keresztények a módos Filemon házában tartottak gyülekezeti
alkalmakat, s a több tucatnyi embert számára megfelelően elő kellett készíteni
a helységet, esetleg élelmet készíteni és felszolgálni, s mindezt bizonyára a
szolgák végezték el. Így
ez az egész
történet csupán arra ad alapot, hogy egy
keresztény gazda és szolgája között
egyéni szinten és bizonyos esetekben, konkrét
oknál fogva akár követhető lehet
ez az adott példa. Ugyanez más esetekben –
akár az egyházon belül, akár a
világban -, rendszerszinten már nem
feltétlenül válna sikertörténetté
(ha így
lenne, akkor az ember állandóan belejavítgathatna
és jobbá tehetné az Isten
törvényét, ahogy azt pl. a deisták is
elképzelik).
A
kereszténység egy alapüzenete valóban az, hogy Krisztusban, nincs jelentősége sem a származásnak, sem pedig a státuszának,
legyen az zsidó, görög, rabszolga vagy szabad, stb., hiszen mindannyiunkat egy
szellem itat át (1Kor. 12:13; Gal. 3:28).
Ebben az állapotban azonban nem fog megváltozni az egyén származása, etnikuma,
és nem feltétlenül fog megváltozni az adott fizikai helyzete sem. Pál ezt így
fejti ki:
Efézus 6:5-10 5 Rabszolgák! Félelemmel és reszketéssel, szívetek
egyszerűségével engedelmeskedjetek test szerint való uratoknak, akárcsak a
Krisztusnak. 6 Ne szem előtt való
szolgálattal, mint akik emberek tetszését keresik, hanem ahogy a Krisztus
rabszolgáihoz illik: Isten akaratát lélekből cselekedjétek, 7 jószándékkal
végezve rabszolgálatotokat, mintha az Úrnak, s nem embereknek szolgálnátok: 8 tudva,
hogy ki-ki azt fogja kapni az Úrnál, ami jót tesz, szabad is, rabszolga is. 9 És ti
urak is ugyanazt tegyétek ővelük, hagyjátok el a fenyegetést, tudva, hogy nekik
is, nektek is a mennyekben uratok van,
és hogy nála nincs személyválogatás. 10 Egyébiránt tegyetek szert több hatalomra az Úr
által és az ő uralkodó ereje által.
A
fentiekből láthatóan a keresztények
között egyaránt voltak rabszolgatartók
és
rabszolgák is. A 10. vers sokatmondó, hiszen
rámutat, hogy a szellemi embernek
a benne működö Szentszellem által
valójában tudniuk kell, vagy tudniuk kellene
ezeket a szellemi dolgokat, és hatalommal alkalmazi minden
ismeretet az Isten
erejében.
1Timóteus 6:1-5 1
Mindazok a rabszolgák, akik iga alatt vannak, saját
gazdáikat, mint teljes megbecsülésre
méltónak tekintsék, hogy az Isten nevét
és
a tanítást káromlás ne érje. 2 Ha
valakiknek hívő parancsolóik vannak, ne
vessék meg azokat azért, mert testvérek [a hitben], hanem inkább végezzék
szolgai munkájukat éppen azért, mert hívek és szeretettek, és mert ahhoz
tartják magukat, hogy a jót munkálják. Ezeket tanítsd, és ezekre buzdíts! 3 Ha valaki mást tanít, és nem járul hozzá a mi Urunknak, a
Krisztus Jézusnak egészséges beszédeihez, sem az istenfélelemre oktató
tanításhoz, 4
az olyan elvakult semmihez
sem ért, hanem a vitatkozásnak és a szavakkal
való csatározásnak betegségében
szenved.
Mivel
az átlag ember és a névleges keresztények
nincsenek
birtokában az isteni bölcsességnek, így a
felszínen esetleg ellentmondásosnak
tűnő igerészeket minden oldalon a maguk íze szerint
csavarják ki. Bárki, aki a
törvény és tanúbizonyság helyett
bármilyen más etikára hivatkozik, az már
teljesen „mást
tanít, és nem igazodik a Krisztus
egészséges beszédeihez.“ Az
újszövetségi írások és a korai
egyházatyák
következetesen mellőzték a kor evilági
bölcseinek és filozófusainak
véleményeit, amikre soha nem is hivatkoztak. Ezt
talán illene figyelembe
tartani azoknak, akik korunkban magukat kereszténynek
mondják, de botcsinálta
jogvédők, egalitáriánus mozgalmárok
és haladó véleményformálók
szavaira
hivatkoznak.
A Krisztusban való új élet minden testi körülményt felül kell
írjon:
1Korintus 7:20-21 20 Maradjon meg mindenki abban a hivatásában, amelyet
kapott. 21 Ha
rabszolga vagy, s úgy nyertél elhívást, ne bánkódj miatta. Még ha szabaddá lehetnél is, maradj meg
benne. 22 Aki ugyanis mint rabszolga nyert
hivatást az Úrban, az Úrnak szabadosa. Viszont aki szabad emberként kapta a
hivatást, Krisztus rabszolgája.
Ezek
az igerészek megfelelő perspektívába
kívánják helyezni az
elhivatás mindent felülíró
fontosságát. Az ember evilági
státuszánál
összehasonlíthatatlanul fontosabb a Krisztusban való
új, örök életet nyújtó
elhívás. A
bűn ragszolgaságából felszabadulva Krisztus
rabszolgáiként
olyan jellemet kell formálnunk, olyan hitet és
türelmet kell gyakorolnunk, ami
kiállja a tűz próbáját és
örök életet eredményez. Ehhez pedig minden
negatív
élethelyzetet és nemkívánatos emberi
állapotot fel lehet, mi több, fel kell
használni. Mert m hasznunk van abból, ha megnyerjük
az egész világot [ha gazdagságot,
ha szabadságot szerzünk], de elveszítjük a
lelkünket? (Mk. 8:36).
A korai egyházatyák még az
egészséged bibliai
tanításokat képviselték és
hirdették idevonatkozóan is, mint tette azt János
apostol iskolájának egy jeles tanítványa,
Antiókiai Ignác (i.sz. 108-140):
Ignác levele Polikárphoz 4:1-3 1 Nem szabad elhanyagolni az
özvegyeket, az Úr után te légy gondviselőjük! Akaratod nélkül semmi se
történjék, te se tégy semmit Isten nélkül, mint ahogyan nem is teszel. Légy
állhatatos! 2 Gyakoribbak legyenek
összejöveteleitek! Mindenkit keress név szerint! 3 Ne nézd le a rabszolgákat és rabszolganőket! Ők se legyenek viszont beképzeltek,
hanem annál inkább szolgáljonak Isten dicsőségére, hogy jobb szabadságot
nyerjenek Istentől. Ne sóvárogjonak azután, hogy a közösség kiváltsa őket,
nehogy a sóvárgás szolgáinak bizonyuljonak!
A korai keresztény közösségek ha ezt anyagilag módjukban állt
megtenni, akkor kiváltották a keresztény rabszolgákat (erre a gyakorlatra utalt
Ignác is). Az anyagi lehetőségeikhez
képest ez azonban
inkább kivételnek számított, mint
általános gyakorlatnak. A szabadságra
státuszként tekintettek az ókorban, a
kiváltás iránti sóvárgás
pedig magával
hozta annak veszélyét, hogy az ember többre
becsüli a fizikai szabadságát, mint
az elhívását. Ha bárki Isten elé
helyez bármit, akár a fizikai szabadság
státuszát, akkor az már
bálványimádattá válik. Ha pedig egy
valamire sóvárgó
ember nem éri el a célját, akkor az
ördög kelepcéjébe esve
csalódottá,
megkeseredetté válhat és könnyedén
eleshet a hittől.
Más üzenet, más hit, más egyház
A korai keresztény gyülekezetekbe beférkőző gnosztikus
elemek azon módon megkezdték az egyház szellemi kisiklatását. A kis-ázsiai,
anti-nomiánus álláspontot képviselő gnosztikusok az egyetemes emberi egyenlőség
eszméit hirdették és egy egalitárius társadalmat vizionáltak. A
pergamoni és frígiai (vagy prhüg) okkult
iskolák az
emberi szabadságjogok - és a szabadosság –
szószólói voltak, ugyanakkor ők
osztották fel a társadalmat a tanító,
irányító klérusra és az
irányitott
laikusokra. A gnosztikusok az isteni rend teljes
eltörlését kívánták
megvalósítani, ők voltak az elődei a modern
liberalizmusnak, amit nem
mellékesen szintén egy erre képzett, vagy
beavatott elit kaszt irányít. A híres
pirosszínű frígiai vörös sapka az ősi
gnosztikusok, Attisz isten imádóinak és a
mithrász kultusz követőinek a viselete volt. Ezt a
jellegzetes viseletet már az
ókorban is a szabadsággal asszociálták, ami
aztán az áldozathozás,
forradalmiság, a felvilágosodás és
testvériség mellett a felszabadított
rabszolgák
ikonikus jelképévé vált. A nagy francia
forradalom idején már azoknak a
jakobinus ámokfutóknak a fejét
ékesítette, akik milliókat
mészároltak le a
szabadság egyenlőség és testvériség
jelszava alatt.
Az apostoli
egyház még nagyrészt képes volt ellenálni a gnosztikus befolyásnak, de a II.
században további irányzatok kezdtek kialakulni. A III. században már igencsak
a háttérbe szorultak az igazak gyülekezetei, miközben az eredeti
hitet elhagyó névleges kereszténység rohamosan növekedett. Amikor
Konstantin császár ezt a fősodrattá növekedett „kereszténységet” tette meg a birodalom hivatalos vallásává, az már
egy az Isten törvényét elhagyó, aposztata és a pogány misztériumkultuszokkal
megalkuvó
vallásirányzat volt. Konstantin a közös
vallással kívánta egységessé tenni a
birodalom különböző népeit és
ezoknál fogva érdekében állt növelni
az egyház
tagságát. Ennek egy módja az volt, hogy a
kereszténységet felvevő rabszolgákat
szabadon bocsátották. A császári
utasításra a püspökök fel lettek
hatalmazva a
rabszolgák felszabadítására, a
pogány templomok helyett a keresztény
templomokba végezték el felszabadítás
ceremóniáit, és a menedékhelyeket is az
egyház intézményei biztosították. Ez
azt eredményezte, hogy tömegesen „tértek
meg” pusztán érdekből. A
birodalmi állam és egyház szorosabb
összefonódásával azonban továbbra is
elsősorban
a gazdasági érdekek domináltak, így ez a
liberális hozzáállás nem vált be
és az
egyház kénytelen volt módosítani az
álláspontján a rabszolgák
felszabadítását
illetően.
Maradtak azonban irányzatok, amelyek a fentebb
említett liberális gnoszticizmus hatása alatt álltak és ellenezték a rabszolgatartást, mint pl. a manicheusok, akik egyenesen arra buzdították a
rabszolgákat, hogy szökjönek el a gazdáiktól és legyenek önmaguk urai. A 340-ben megtartott gangrai zsinat nagyrészt a
manicheusok eretnekségei - köztük a
rabszolgaság intézményének fenntartása miatt -
volt megtartva. Ennek megfelelően kiátkozták a manicheusokat azok nézetei
és gyakorlatai miatt: „Ha bárki
a vallás ürügyén azt tanítja, hogy
egy
más ember tulajdonában lévő rabszolgának
joga van megtagadni a mesterét és
elhagyhatja a szolgálatát, és nem kell a
mesterét tisztelettel és jó
szándékkal
szolgálnia, az legyen kiátkozott.” Noha ez csupán
egy regionális zsinat volt, az ekkor meghozott határozatokat mind ratifikálták
a kalkedóni zsinat alkalmával (i.sz. 451), amikett a nyugati egyház törvényben
is tartott az elkövetkező 1300 éven át.
A gnosztikus hatás nem tűnt el teljesen. Nüsszai „szent” Gergely (335-395) pl. egyike volt azon „kappadókiai atyáknak”, akik a gnosztikus filozófia
elemeit bevegyítették a keresztény teológiába. Gergely így az „egyetemes emberi értékekre” hivatkozva hevesen
ellenezte a rabszolgaság intézményét és ezt egy apológiába foglalta. (Ugyan ez
a Gergely volt az addig rendíthetetlen keleti [szír/arám/örmény] gyülekezetek
szellemi megrontója is). A fősodrat fősodratává azonban gangrai és kalkedóni
zsinatok határozatai, illetve az ágostoni teológia vált.
A
korábbi
manichieanizmusát megtagadó Hippói Ágoston
(i.sz. 354-430) egy új pszeudo-bibliai
álláspontot formált meg, miszerint a
rabszolgatartást az Isten rendelte el, a bűnök
egy büntetésekén, hangoztatva, hogy Krisztus nem
szabadította fel a
rabszolgákat, hanem rossz szolgákból jó
szolgákká tette őket, ami aztán egyaránt
hasznos dologgá vált a mester és a szolgája
számára. Ágoston a maga keresztény filozófiájába
beépítette egy sor világi
filozófiai iskola elméleteit, kiemelten a neoplatonikusokét és a sztoikusokét.
Ezek a filozófiai irányzatok keveredtek a Szentírás tanításaival és a [nem
biblikus] katolikus egyházi hagyományokkal, amelyek egy szintre lettek emelve a
bibliai kinyilatkoztatásokkal. Mindezt tetőzte a magisterium, vagyis a
Szentírás
értelmezésének a kisajátítása
(értsd, a Bibliát egyedül és csak úgy
kell
értelmezi, ahogyan azt katolikus egyház tanítja).
Nem melékesen Ágostont
tekintik az inkvizíció szellemi atyjának is.
Minden esetre, ez a vallási és
filozófiai egyveleg maradandó és bevett
tényezőjévé vált az egész nyugati
kultúrkörnek, ebből a kútfőből
táplálkozott később az egész
középkori kereszténység,
bele értve a protestánsokat is.
Az
ágostoni
álláspont követésével az egyház
vált a római birodalom legnagyobb méretű
rabszolgatartójává. Még a
püspököknek is voltak rabszolgáik. A
Mediterrán
partvidékein számos ebből a korból
származó nyakbilincset tártak fel, amelyeken
keresztet, vagy a chi-rhot
[krisztogrammát] ábrázoló pecsétek
voltak. Ekkoriban egy pogány rabszolga
csakis a tulajdonosa engedélyével válhatott
kereszténnyé. A középkori pápák
milliókat ítéltek rabszolgaságra, illetve
annak egy sajátos formájára a
gályarabságra. Az 1179-ben megtartott III.
Lateráni zsinat rabszolgaságra
ítélte mindazokat, akik a szaracénokat
segítik, illetve azokat, akik támadják a
pápai hatalmat. IX. Gergely pápa az 1226-ban meghirdetett
Corpus juris Canonici
kanontörvénye szintén legitimizálta
rabszolgatartást,
s ez az egyháztörvény érvényben maradt
1913-ig. A jogi meghatározás az ókori
mintát vette alapul miszerint négy módon lehett
rabszolgává valaki: 1. háborúban
foglyul ejtve. 2. Egy bűntett elkövetése miatt. 3. Ha
valaki eladja magát, vagy
gyermekét. 4. A rabszolga anyától született
gyermek rabszolgává lett. A
rabszolgakereskedelem virágzott a középkori
keresztény és iszlám világban,
milliókat adtak-vettek mindkét kultúrában.
A X. századig Velence legfőbb
exportját a közép-európai, leginkább
szláv származású rabszolgák
tették ki. Az
angol slave kifejezés ide vezehető
vissza: a közép-angol sclave szó a
latin sclavus
megfelelője, amivel
akkoriban a szláv területekről nagyszámban elhurcolt
és eladott rabszolgákra utaltak.
Számos középkori pápa Ágostonra
hivatkozva érvelt a rabszolgatartás fenntartás
mellet. Így tettek a reformátorok is, akik maguk is
csupán Ágostonig mentek
vissza a refomációikkal.
II. Rész
A gyarmatosítás, az afrikai
rabszogakereskedelem és a keresztény szekuláris ütközés
1492-ben
Kolumbusz felfedezte a Amerikát, s egy évvel később VI. Sándor pápa
bejelentette a katolikus jogcímet az egész amerikai kontinensre [Eximiae devotionis] felhatalmazva a spanyol királyt arra, hogy
rabszolgává tegyen minden lakost, aki nem válik katolikussá. III. Pál pápa
pedig 1548-ban feljogosította a katolikus klérus tagjait a rabszolgatartásra.
Az Ágostontól az amerikai rabszolgatartás korszakának jellemző problémája az
volt, hogy noha a Szentírásra joggal hivatkoztak, az idevonatkozó bibliai
bibliai rendeleteket azonban már figyelmen kívül hagyták.
Az anglikán
egyház a katolikus egyházhoz hasonlóan állt ki a rabszogatartás mellett. Az
1500-as évek angol rabszolgakereskedői gyakran mélyen vallásos és megbecsült
anglikánok voltak, mint pl. Sir John Hawkins (a híres Francis Drake
unokatestvére), aki három rabszolgaszállító hajóját az Angyal, a Jézus és az Isten kegyelme
nevekre keresztelte el.
Unokatestvére, a nemzeti hős Sir Francis Drake, felfedező
és a spanyol armadát
szétverő angol flotta diadalmas admirálisa
életének egy korábbi szakaszában
szintén foglalkozott rabszolgakereskedelemmel. A
felfedezések korában a nyugat
európai hatalmak távoli egzotikus területekere
jutottak el, ahol nagyrészt
primitív színesbőrű bennszülött törzseket,
népeket találtak, akik természetesen
pogányok voltak. A nyugat európai keresztény
hatalmak bibliai felhatalmazást
éreztek a területek gyarmatosítására
és a népek rabigába hajtására, az
egyház
pedig erkölcsi támaszt nyújtott ehhez.
Amikor
17. században igazán belelendült a
gyarmatosítás, a növekedő gazdaság és
kereskedelem megszülte a modern
pénzintézményeket és a
velejáró profit orientációt és
persze a gátlástalan
kapzsiságot. A bankárok, a kereskedők és
különösen a kalandorok számára a
bibliai etika nem volt mérvadó, főképpen nem a
távoli kolóniákon. Az ültetvényeken pedig kellettek a rabszolgák,
így fokozódott a rabszolgakereskedelem is. Ebben a miliőben
a katolikus egyház, ami
noha nem változtatott az addigi pozícióján,
némileg mértéktartónak tűnt. Az
egyház hivatalos állaspontja szerint csak az
igazságos háborúkban szerzett, nem
keresztény foglyokat lehet rabszolgákká megtenni.
A 17. század nagy katolikus teológusa,
Leandri a híres etikai kérdéseket feszegető Santíssimo
Sacramento című munkájában az alábbiakat írta:
„Az
bizonyos, hogy a hit része az a fajta rabszolgatartás, ahol egy ember a
mesterét szolgálja, s ez teljesen jogszerű. Ez a Szentírásból bizonyítható .... Az értelem is ezt diktálja, mert hiszen nem indokolatlan dolog az, hogy
amint az igazságos háborúban megszerzett javak a győzedelmesek kezébe kerülnek,
úgy az elfogott személyek is az elfogóik tulajdonává válnak. Ebben minden
teológus egyöntetűen megegyezik.”
Ezt
a katolikus álláspontot nagyjából
osztották
a protestánsok és az anglikánusok is.
Angliában fél évszázadon át folyt a
vita arról,
hogy a rabszolgáknak taníthatóak-e
egyeltalán a bibliai igazságok. Ezt a
legtöbben ellenezték, attól tartva, hogy a
keresztény rabszolgák végül jogot
szerezhetnek a felszabadulásra. A kor vallásos emberei
teljesen őszinte meggyőződéssel
vallották azt, hogy a pirimitív pogány
népek tagjainak inkább javukra válik
rabszolgaként
megismerni az Isten hatalmát, mint szabad
pogányként elpusztulni a megváltás
ismerete és lehetősége nélkül.
A
17. század azonban már nagy változásokat
hozott magával. A tudományos haladás, valamint az
emberi értelemre és rációra
alapozott eszmeiség, a „felvilágosodás
korszaka” hatalmas kihívást jelentett a
katolikus és protestáns egyházak
számára. Ráadásul, a
felvilágosodás új gnosztikusai
messze agresszívebbnek és sikeresebbnek bizonyultak az
ókori elődeiknél. (A
hosszú küzdelem végeredménya ma
nyilvánvaló: a bibliai etikát teljesen
kiszorította a liberalizmus helyzetfüggő
és öntörvényű etikája, aminek
aztán a névleges kereszténység is
javarészt
behódolt, de ne ugorjunk előre).
Igazán dramatikus változásokra a 18. században
került sor. Kisebb és viszonylag jelentéktelen felekezetek, mint pl. a kvékerek
és mennoniták már korábban is ellenezték a rabszolgatartást, leginkább a
kegyetlen bánásmód miatt, de a liberalizálódó korszellem hatott a fősodratra is. A protestanizmus
megosztottá vált egyebek mellett e kérdésben is. John Wesley (1703-1791),
illetve az általa megalapított metódista egyáz
volt az első nagyobb felekezet, amely kiállt az abolíció mellett. A „felvilágosodás fiának” aposztrofált John
Wesley az idevonatkozó írásában jellemző módon elsősorban a szekuláris etika érveit
használta a rabszolgaság eltörlése mellett.
Ő már nem csak az intézménnyel
kapcsolatos nyilvánvaló visszásságokat
ítélte el, hanem magát az intézményt
is.
A „keresztény elemet” legfeljebb a hitre, szeretetre
való szenvedélyes
hivatkozása nyújtotta:
Ha
tehát valamennyire is figyelembe veszed az
igazságosságot (nem is beszélve a
könyörületről és az Isten kinyilatkozott
törvényéről), akkor add meg
mindenkinek azt, ami őt megilleti. Add meg a szabadságot annak,
akit az
megillet, az ember minden gyermekének, az emberi nem minden
részesének. Senki
ne szolgáljon neked, hacsak nem teszi ezt a maga
akaratából és
választásából.
El az ostorokkal, le a láncokkal, félre a
kényszerrel! Légy gyengéd embertársad
iránt. És tégy róla, hogy mindig azt tedd,
amit te szeretnél, hogy tegyenek
veled. John Wesley, Thoughts Upon Slavery, 56. o.
Wesley itt éppen a törvényre hivatkozva vetette
el a törvény idevonatkozó rendeleteit,
miközben láthatóan tisztában van az
intézmény legitimitásával. Minden esetre
furcsa, idealista buzgalommal mintegy felkéri, vagy akár
felszólítja Istent
arra, hogy a Fekete-Afrikából Amerikába elhurcolt
rabszolgáknak ne csak a lelkét
mentse meg, de a testi rabságtól is szabadítsa meg
őket:
Khám szolgai
ivadéka ragadja meg vérednek válságát!
Ismerjék meg
neved a pogányok: Bálványoktól az élő Istenhez
térnek
meg a fekete amerikaiak, és ragyogj fel minden pogány szívben! (u.o. 57. o.)
Wesleyt
a mai napig azzal kreditálják, hogy neki
egyedi szerepe volt az addig maradinak mondott keresztény
gondolkodásmód
felszámolásában és egy friss,
felvilágosult és haladó keresztény
gondolkodásmód
kialakításában. A 18. század előtt ezt
képtelenség lett volna megvalósítani, de
a „felvilágosodás fia” már egy oly
korszakban élt, amikor divatossá vált a
Biblia tanításait az új szekuláris
filozófiákhoz igazítani. Írásai ezt
jól
tükrözik. De ez az évszázad több
más tekintetben is vízválasztó vonal volt.
Ekkoriban már szabadabban és aktívan működtek
a szabadkőműves páholyok a maguk
ágendáival, 1776-ban pedig létrejött az
Illuminátus rend, és ugyan ebben az
évben alapították meg az Amerikai Egyesült
Államokat. Megingott a pápa és a
katolikus egyház hatalma is. A Vatikán 1773-ban
kénytelen volt felszámolni a
hirhedt jezsuita rendet, éppen akkor, amikor kezdetét
vette a katolikusok és a
szabadkőművesek élet-halál harcra és a legnagyobb
szükség lett volna erre az
elit, maga is titkostársaságként
működő
szervezetre. A titkostársaságok
által irányított szekuláris mozgalmak egyre
nagyobb társadalmi teret nyertek a
maguk liberális, világias etikájával. A
nagy francia forradalommal, majd
Napóleon uralomra kerüléséve – aki
1798-ban elfogatta a pápát és ideiglenesen
alárendeltté tette a Vatikánt -, és
végül az 1800-as évek szekuláris/ateista
izmusaival végleg megváltoztak az erőviszonyok. A
kereszténység elvesztette
korábbi fennhatóságát, a Nyugat elindult a
szekuláris elvilágiasodás és
liberalizmus útján. Amerikában részben
eltérő
módon, részben hasonlóan alakultak a trendek. Az USA államalapítói –
ellentétben a valóban keresztény pilgrimekkel -, már
inkább szabadkőművesek és/vagy deisták voltak.
A deizmus
hívei hisznek ugyan a teremtő
Istenben és az általa megadott természet
törvényében, de azt tartják, hogy
Isten teljesen magára hagyta a teremtett rendet és az
ember kezébe adta saját
sorsának rendezését és etikai
fejlődését. Ennek a maximálisan
emberközpontú
világnézetnek a hívei azt vallották, hogy
az ember a saját eszére és a jó
érzéseire hagyatkozva köteles egy jobb és
igazságosabb világ
megvalósítására
törekedni. A deizmus - amit kritikusai találó
módon istenhívő ateizmusnak neveznek
-, a liberális etikával párosulva ugyan azt a
humanista öntörvényűséget
produkálja, amit a szabadkőművesek és
illuminátusok is hirdetnek. A katolikusok
és a régi vágású protestánsok
kitartottak a korábbi nézeteik mellett. Az olyan
újabbkeletű felekezek, mint a puritánok, kvékerek,
metódisták és baptisták
hosszasan küszködtek a kérdéssel, de
végül a liberálisabb álláspont
felé
hajlottak. A két nagy ébredés idején
rabszolgák sokasága vált
kereszténnyé.
Voltak felekezetek, amelyek támogatták, mások
pedig ellenezték az abolíciót.
Egyes irányzatok rabszolgatartást ellenző
traktátusokat terjesztettek, mások,
mint pl. a katolikus egyház szigorúan tiltotta ezt. Helyi
szinten is eltérő
rendeleteket hoztak, Vermont államban már 1777-ben
betiltották a
rabszolgatartást, ahogy Kanada bizonyos területein is
megkezdték az intézmény
fokozatos felszámolását. A Brit-szigeteken
1807-ben tiltották be a rabszolgakereskedelmet,
de a gyarmatokon továbbra is legális maradt a
rabszolgatartás. Amikor 1833-ban
a parlament a gyarmatokon is eltörölte az
intézményt, az anglikán püspöki kar
ez ellen szavazott. A határozatot végül úgy
engedték átmenni, hogy kompenzálták
a tulajdonosokat a rabszolgák felszabadítása
miatti veszteségeikért (a
rabszolgákat semmiben nem kompenzálták). Az
1833-ban meghoztt Abolition of Slavery
törvényhatározat
húszmillió fontot biztosított a nyugat-indiai
ültetvényeseknek az ebből fakadó
káraik kompenzálására. Az anglikán
egyház ugyancsak óriási méretű
kárpótlást
kapott a rabszolgamunkásai elvesztése miatt (az
anglikán egyház üzemeltette a
nyugat-indiai Codrington ültetvényt).
Az iparosodás és modernizáció szintén fontos tényező volt, a fejlődéssel egyre
csökkent a rabszolgák gazdasági értéke. A fejlett térségekben ugyanis a
rabszolga etetése és szállásolása immáron többe került, mint ami hasznot
produkálni tudott. Emiatt a tulajdonosa inkább szabadon engedte. Mivel nem
hoztak már profitot, a liberális hozzáállás
kézenfekvőbb megoldás volt. A szabadjára engedett, képzetlen, írni
olvasni nem tudó és magukra hagyott emberek tömegeinek azonban a semmiből kellett új életet
kezdeni, ha erre képes volt egyeltalán. Ez komoly következményekkel járt és
felvetődött a kérdés: mit kezdjen a társadalom egy sok tekintetben nemkívánatos
embertömeggel. Amerikában voltak olyan éleslátó politikusok és szakértők, akik
korán meglátták az ebben rejlő
hosszú
távú gazdasági, társadalmi és faji
jellegű problémákat, aminek elejét
kívánták
venni. Az 1816-ban megalakult American
Colonization Society (ACS)
pontosan
ecélból jött létre. A megoldást a
felszabadult fekete emberek Afrikába való
tömeges visszaszállításában
látták. A korábban elnöki tisztet
betöltő Thomas
Jefferson – akinek szintén voltak rabszolgái -
nyilvánosan támogatta az ACS
kezdeményezést, James Madison elnök pedig
közpénzből bocsátott alapot a
társaság számára, ami 1818
küldöttséget indított a nyugat-afrikai
törzsfőkhöz
egy megfelelő terület megvásárlásának
céljából. Némi nehézség
után megkötötték
az alkut és megindult a visszatelepítés a
Libériának elnevezett területre. Az
„anyaföld” azonban nem kért az elragadott
fiaiból, a visszatelepedett
afro-amerikaiakat állandó támadások
érték a helyiek részéről,
így kénytelenek voltak amerikai
segítséggel egy erődítmény rendszert
kiépíteni. Ebből a védvonalból
fejlődött
ki Libéria fővárosa, Monróvia, amit James Monroe
elnök után neveztek el (ő finanszírozta
ugyanis a települések
kiépítését). Az ACS egyre nagyobb
méretű támogatásokat
kapott (még Lincoln, a későbbi
elnök is az ügy mellett állt), csak éppen az
érintetteket nem ragadta magával az idea. A kisérlet az érdelődés hiányában
elbukott és nem történt meg az afrikaiak tömeges hazavándorlása. Amikor 1847-ben Libéria függetlenné vált, mindössze néhány
tízezernyi egykori amerikai rabszolga alkotta az újj államot. Libéria a
második
„önálló” fekete
köztársaság volt a világban Haiti után
(Az ördöggel hivatalosan
megkötött szövetségből
fakadó
Haiti államalapítása egy külön
írást érdemelne). Az első két szabad fekete
köztársaság egyike sem vált
sikertörténetté. Haiti, ami francia
gyarmatként addig
a karib térség virágzó gyöngyszeme
volt, a hirhedt vudu rabszolgalázadás
(1794-1804) után rövid
úton leküzdötte magát a világ
legszegényebb és legélhetetlenebb
államává. A
modern Libériában pedig egymást
követték az elképesztően kegyetlen
polgárháborúk és az óriási
méretű törzsi jellegű népirtások. Igen, a
szabadságot talán ki lehet harcolni, de az
áldásokat már nem lehet kicsikarni.
Az USA déli
államai kitartanak a rabszolgatartás mellett
Maradt
azonban egy
nagyon fontos ágazat, amelyben továbbra is
rendkívül profitáló volt a
rabszolgamunka: a gyapottermelés. Az USA déli
államaiban megtermelt gyapotra
óriási igény volt világszerte.
Miután Eli Whitney találmánya, a
gyapotmagoló
gép forradalmasította a termelést, az
elképesztő jövedelmet biztosított déli
államoknak. A gyapot beszedéséhez azonban
szükség volt a rabszolgamunkára, így
miközben Amerika nagy része már az
abolíció mellett állt, a déli
államok makacsul
kitartottak a rabszolgatartás mellett. Noha az amerikai
kongresszus az 1790-es
és 1808-as évek között felszámolta a
transzatlanti rabszolgakereskedelmet, a
gyapottermelő déli államok ennek ellenére
további 80.000 további afrikai
rabszolgát hozattak be a termelés
növelésének érdekében. Nem
véletlen jelenség
az, hogy amikor az amerikai rabszolgatartásról esik
szó, akkor azt azonnal a
déli gyapotültetvényekkel asszociáljuk. A
déliek a nyilvánvalóan gazdasági
okokból
fenntartott intézmény fenntartását
ugyancsak a Bibliára hivatkozva kívánták
megindokolni:
* [A
rabszolgaságot] a Mindenható Isten vezette be … A
Biblia
mindkét szövetsége szentesíti a Genezistől a
Jelenésekig… minden korszakban
létezett és a legfejlettebb civilizációk, a
legnagyobb műveltségű népek is alkalmazták.
- Jefferson Davis, A Konfederációs Államok
elnöke.
·
* Egyetlen olyan verset nem találunk a Bibliában, ami tiltaná a
rabszolgatartást, de sok olyat találunk, amely szabályozza azt. Ennél fogva nem
tekinthetjük immorálisnak. - Alexander Campbell, tiszteletes.
* A Szentírások érthetően megalapozzák a rabszolgatartást,
elvben és gyakorlatban is. – Richard Furman, jeles baptista tiszteletes
*
Khám balsorsa megbélyegezte az ő afrikai
leszármazottainak az
állapotát és jellegét. A sors keze
párosította a bőrszínüket és a
sorsrészüket.
Ember pedig ne válassza el azt, amit Isten egybekapcsolt. - James Henry Hammond, U.S. szenátor
Azt látjuk, hogy bár hivatkoznak az intézmény
bibliai szabályozására, a gyakorlatban ezt talán egyéni esetektől eltekintve
teljesen figyelmen kívül hagyták. Általában kerülik annak a ténynek az
megemlítését is, hogy nagyszámú fekete volt rabszolgatartó. Mi több, a hivatalos adatok
szerint a fekete lakosság
számarányához képest magasabb
számban voltak rabszolgatartók, mint a fehérek a
maguk számarányához képest! Miután a
déli államok elvesztették az iszonyatos
vérveszteséggel járó
polgárháborút, az 1865-ben meghozott 13.
törvénykiegészítés végleg
felszámolta a rabszolgatartást az USA teljes
területén. A katolikus Dél Amerika
tekintetében utolsóként Braziliában
szabadították fel a rabszolgákat 1888-ban. Az
iszlám világban ekkoriban még
javában folyt úgy a rabszolgakereskedelem, mint a
rabszolgtartás.
Bibliai utalások az afrikai rabszolgakereskedelemre?
Az Ézsaiás 45. fejezete a
tartalmát illetően egy különleges fejezet,
amelyben Isten némileg kódolt, orakuláris
formában az Izraellel kapcsolatos
történelemformáló erejét és
akaratát vázolja fel, néhány jól
megválogatott és
mozaikszerűen összeállított példa
által. A fejezet meghatározó
sorai rámutatnak, hogy a
történelmi eseményeket Isten idézi elő
és formálja Izrael megváltásának
érdekében és a maga ítélete szerint.
Ennek a munkának szerves részét képzi a
nemzetek időszerű felemelése és balsorssal való
sújtásuk is, s ez adja meg a
fejezet kontextusát:
Ézsaiás 45:6-7 6 Én vagyok az Úr, és senki más! 7
Én alkotom a világosságot, és én teremtem a sötétséget; én szerzek
jólétet, s én idézem elő a balsorsot is. Én, az Úr viszem ezt végbe, mind.
A felhozott példák között van egy a téma szempontjából is releváns
próféciai kinyilatkozás, köztük egy nagyon
sokatmondó, de kínosan mellőzött igerész aminek a történelmi
beteljesedését is szükséges bemutatni:
Ézsaiás 45:14 Ezt mondja az Úr: Egyiptom terményei, Kus
árúi és a szálas termetű szabeusok [nubiaiak], a tieid [izraelitáké]
lesznek, meghódolnak neked és láncra verve jönnek utánad.
Leborulnak és
könyörögnek: „Csak nálad van Isten, s rajta
kívül nincsen más, más Isten nem
létezik.”
A 14. versben három khámita nép, az egyiptomiak a khusiták, illetve a szabeusok
(vagy szebaiták] van megemlítve. A szebaiták a khusita népek egy ágazatát
képzik (1Móz. 10:6-7),
s a fenti
szövegben ezekről a núbiai, azaz
dél-egyiptomi/szudáni illetőségű, valóban
nagyon magastermetű és feketebőrű szebaitákról van
szó. Több más khámita
nemzetségben is előfordul a Shéba név, így
Rámának egy fiát is így nevezték,
és
ismert még egy további, dél arábiai,
sémi nyelvet beszélő shébaita nép is
akiket gyakran ugyancsak szabaeusoknak neveznek. A
prófécia núbiai szebaitákat
érinti, akikről tudni kell azt, hogy nem voltak azonosak az
etiópiaiakkal, inkább
egy azokkal rokon, de különálló alrasszt
képeztek Khús nemzetségeiben. A núbiai
szebaiták főbb elemei később Afrika azon nyugatabbi
részeire vándoroltak el,
ahonnan a legtöbb rabszolgát
szállították át az amerikai kontinensre.
Jegyezzük
meg, hogy az afrikai rabszolgakereskedelem idején a
szebaiták/szabeusok nem
csak eladott rabszolgák voltak, de javában
kivették részüket az eladásban is. A
fenti szövegben a „láncra verve jönnek utánad” a kulcs mondat: a jönnek utánad a
héber ya·‘ă·ḇō·rū fordítása, aminek jelentése
átkelni valamin (mint pl. tengeren), így az „átjönnek utánad”
pontosabb fordítás lenne. Számos
komoly bibliakutató véleménye szerint ez a
prófécia az Atlanti óceánon
keresztül folytatott rabszolgakereskedelemre utal amely
nézetet osztja e cikk
írója is. A teljesebb szövegből pedig kivehető, hogy
ennek időzítése a
születésjogi áldásokat felvevő izraelita
törzsek gazdasági felemelkedésére
tehető, amihez valóban hozzájárul Khus
árúinak birtokbavétele, illetve azok
kereskedelmi céllal való felhasználása. Ne
feledjük, Afrika mellett India
délebbre fekvő részeit szintén khúsita
népek lakják és India volt a brit
birodalom gazdaságának a gyöngyszeme. Hogy
teljessé váljon a prófécia, az
indiai árúk szállítását nem
mellékesen nagyrészt a brit kézben lévő
egyiptomi
szuezi csatornán át folytatták le és a
britek a dzsihadista ellenes „Fuzzy
Wuzzy” háborúk idején Szudánt is
birtokba vették.
Nagyon
hasonló az üzenete az Ézsaiás 43:1-4
verseinek is, ami duális
jellegű, s inkább Izrael
helyreállításának idejét
érinti, de teljesebbé és
élesebbé teszi a mozaikrészekből összeállítandó képet:
Ézsaiás 43:1-4 1
Most hát ezt mondja az Úr, a te teremtőd, jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj,
mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. 2 Ha tengereken kelsz át,
veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem
égsz meg, és a láng nem perzsel meg. 3 Mert én az Úr vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód. Válságodul odaadom Egyiptomot, Kust és
Szebát cserébe érted. 4 Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek. Embereket adok oda érted, és nemzeteket az
életedért.
Prédikátor
legyen a talpán, aki ebben a mélységesen elfogult és az igaz szó kimondását
üldöző
korban bele mer menni ezeknek a verseknek a
magyarázatába! Pedig a Bibliában nincsenek
fölösleges szövegrészek és
szóvirágok,
minden egyes kinyilatkozásnak oka és jelentősége
van. A kontextus ezesetben is
Jákob utódainak, az izraelitáknak a
megváltása, aminek részeként bizonyos
népek
– amelyek konkrétan meg is neveztetnek -
válságul adatnak értük. Ennek meg van
a maga teológiai magyarázata, ám itt a
beáldozandó, válságul adott népek
beazonosítására fókuszolunk, ami azonos az
Ézsaiás 45-ben felsorolt népekkel. Tartsuk
figyelemben, hogy ezekben azonos támakörű fejezetekben
Egyiptom, valamint az ókorban
még Egyiptomhoz tartozó núbiai szebaiták
és egyéb khusiták vannak kiemelve.
Tudjuk, hogy a khusiták lakterületei Felső
Egyiptomtól Etiópián át India déli
részeit is magukban foglalják, így a
próféciák ezeket a térségeket is
érintik.
A
történelmet
ismerve pedig tudjuk, hogy egyetlen olyan népesség
létezett, amely leigázta
Egyiptomot Szudánt, az egész fekete Afrikát
és Indiát, gazdagságaikat
magáévá
tette, illetve az árúikkal folytatott kereskedelmből
hasznot és jólétet
élvezett. Ez a népesség a József
törzseit kitevő
angolszász nép, a születésjoggal
járó fizikai áldások
örökösei. Ugyan ezen népesség egy
másik eleme az észak
amerikai kontinenst vette birtokba, az pedig köztudott, hogy az
USA-ba
milliószám vittek el fekete afrikaiakat
rabszolgákként. Nincs más történelmi
precedens Ézsaiás ezen próféciáinak
beteljesedésére. Nem mellékesen a hirhedt szudáni rabszolgakereskedelemnek éppen
maguk az angolok vetettek véget 1881-ben a Mahdi és a fanatikus Fuzzy Wuzzy
dzsihadistái ellen folytatott hadjáratok
idején.
Az
Isten ellenségei és
híveinek gyölölői gyakran támadják a
Bibliát azzal érvelve, hogy az toleranciát
mutat a rabszolgatartás iránt és előszeretettel
hivatkoznak arra is, hogy a
fehér keresztény nemzetek közt gyakori volt ez a
kegyetlen „emberiség ellenes intézmény”. Hangoztatják, hogy mindezért méltó módon meg
kell bűnhődniük, vezekelniük és „fizetniük” kell. A humanista hivatkozási pont így nem a Szentírás, nem az
Isteni törvényzet, de még csak nem is a krisztusi tanítások, hanem az a Lucifer
által ihhletett törvényszegésen alapuló egalitariánizmus, amit az Új Világ
rendjévé kívánnak tenni.
Tény,
hogy az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákkal
nem feltétlenül
bántak emberséges, vagy az idevonatkozó bibliai
törvényeknek megfelelő módon.
Másrészt viszont az addig mélypogány fekete
emberek és utódaik milliószám
ismerhették meg a Bibliát, sokan keresztény hitre
tértek és képesek voltak
tömegesen beilleszkedni a társadalomba. Ezáltal
pedig nem csak az izraeliták
szellemi áldásaiból, hanem a fizikaiakból
is lehetőségük volt kivenni a
részüket.
Isten minden ember ítélőbírája,
s az ítélet az Isten házával kezdődik (1Pét.
4:17).
Amennyiben a fizikai izraeliták, vagy akár a
névleges, akár az igaz
keresztények követtek el túlkapásokat ezen a
téren azt Isten megítéli igazságos
módon. A nagy nyomorúság és Jákob
veszedelme pontosan erről szól. De Isten
végül „válságukért
odaadja Egyiptomot, Kust és Szebát cserébe
értük. Mert drágák az Ő szemében,
mert becsesek neki és szereti őket. Embereket ad oda
értük, és nemzeteket az
életükért.” Izrael azért részesült ebben a kivételes becsben, mert Isten
választott népe. A pogány népeknek meg kell ismerniük Istent és megtérve el
kell fogadniuk az Ő utait ahhoz, hogy élvezhessék az áldásait. Ennek meg van az
üdvtörténeti menetrendje.
Miután Isten helyreállítja, s újra egyé teszi Izraelt és
Judát (Ez.
37)
a keleti és afrikai népek egy gonosz szándéknál fogva fergeteges támadást
indítanak az éppen csak gyarapodni kezdő izraeliták
ellen. Ezt az első Góg Magóg háború,
aminek a
folyamatát az Ezékiel 38-39 fejezetei
vázolják fel. Az Izrael ellen felvonuló
és Isten által nagyrészt elpusztított
seregek között lesznek Khám fiai, Khus és
Put népei, a fekete-afrikai népek is (Ez.
38:5). A Jáfetita és Khámita népek csak ekkor találkoznak
Istennel, aki éppen az oknál fogva vonja őket bele ebbe az
ütközetbe, hogy ezeknek az pogány népeknek is bebizonyítsa szentségét és
kinyilvánítsa magát, dicsőségét számukra. (Ez. 38:23) Ekkor végre megtörnek, s
beteljesedik az Ézsaiás 45:14 próféciájának utolsó szakasza: „Leborulnak és könyörögnek:
[s azt mondják] ’Csak nálad van Isten s rajta kívül nincsen más, más isten nem
létezik.’” A népek maradékainak, köztük a
khámitáknak is csak ekkortól fordul igazán jobbra a sorsuk.
A jelen kor rabszolgatartói
A New Age ágendák fronszervezeteként funkcionáló ENSZ 1948
december 10-én megtartott közgyűlésén elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes
Nyilatkozatát, amelynek 4. cikke így szól:
„Senkit sem lehet rabszolgaságban, vagy
szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolgakereskedés minden formája
tilos.”
Ennek ellenére, a Global Slavery Index
felmérése szerint 2016-ban
40.3
millió ember - 70 %-ban nő és leány - élt
modern rabszolgasorban a világban. Az
iszlám vallású államokban és
Afrikában még dívó klasszikus
rabszolgatartás
mellett, egyebek mellett ide tartozik még a
kényszermunka, a nők és lányok
szexmunkásokként való
árúbabocsátása és a
kényszerházasság is. További formái
a
magyarországon „csicskáztatásnak”
nevezett, a legelesettebb embereket
kihasználó alantas jelenség de ide tartozik
még az anyagi kényszerből fakdó
emberi szervek eladása is. A Global Slavery Index 2019-es térképén a modern
rabszolgatartás legfőbb gócpontjai továbbra is Afrika és az iszlám világban
találhatóak. Érdekes módon, erről nem, vagy alig hallani. Amiről viszont állandóan
hallunk, az annak a fehér keresztény kultúrának az eredendő bűne, amely réges-régen
felszámolta a rabszolgatartást és megadta a jobb élet lehetőségét az egykori
rabszolgák leszármazottainak.
Ne
álltassuk magunkat, a háttérerők a
keresztény
kultúra és a bibliai törvényzet teljes
elpusztításán fáradoznak, s ehhez minden
ürügyet megragadnak. Szabadságot ígérnek
miközben rabigába viszik az
emberiséget a pénzintézeteik és istentelen
ideológiáik által. Mert ha a bibliai
meghatározással élünk, miszerint a
kölcsönkérő (vagy hitelből élő) a
kölcsönadó
(vagy hitelező) rabszolgája (Péld. 22:7),
a bűnös hajlamoknak, időtöltésnek való szolgaságról nem is beszélve (Róm. 6:16), akkor a világ nagy része
már a rabszolgájuk. Tény, hogy ha a névlegesen keresztény Nyugat nem tért volna
el a bibliai törvényektől, annak helyes módon való alkalmazásától, akkor soha
nem került volna ilyen álságos és válságos helyzetbe.
v