CoG


A rabszolgatartás és a Biblia 

Letölthetõ Word dokumentum

Letölthetõ PDF dokumentum

Lehet-e egy ember egy másik ember tulajdona? Ha ezt a kérdést ma bármely közegben tennénk fel, a válasz egy gyors, határozott és magabiztos „NEM!” lenne. Legyen a kérdezett akár vallásos, akár ateista, és foglaljon állást a politikai paletta jobb, vagy bal oldalán, minden bizonnyal ezt a rövid és nyomatékos nemleges választ adná. Mondhatjuk, e téren legalább nagy egyetértés van még az egyébként egymással teljesen ellentétes nézeteket valló és rivális oldalon álló felek között is. A felvilágosodás és a humanizmus eszmeisége, az egalitarizmus elve és az emberi méltóságba vetett meggyőződés - mint sok más „elavult” intézmény fölött -, diadalmaskodott a rabszolgatartás évezredeken át tartó gyakorlata felett is! „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, szól az elhíresült jakobinus fáma. A haladó szekuláris humanisták szerint ma már csak a buta, elmaradott és a vallási fanatizmustól elvakut emberek nem értékelik a progresszív társadalmi trendeket, ők állnak útjába a teljes egyenlőség és testvériség globális szinten való megvalósításának. Az ilyen ideológiai nyomásoknak köszönhetően a névleges kereszténység  is gyakran a humanista elvek mércéihez igazítja  a társadalmi kérdéseket érintő dogmatikát, mintsem a Szentírás kinyilatkoztatásaira alapozva. A humanizmus azonban összeegyeztethetetlen a Bibliában levetett erkölcsi rendet, sőt, annak az alternatívája kíván lenni! A jóemberkedés távol áll az isteni törvény iránti hitből való engedelmességtől, az esendő soha nem lesz jobbat, igazságosabbat alkotni a tökéletesnél. Ennek figyelembe tartásával kell megközelíteni még az olyan kényes kérdéseket is, mint pl. a rabszolgatartás. Lássuk hát, mit mond erről az Isten szava, a Biblia.


 Isten Egyházának Gyülekezetei

Church of God

 Copyright © Póli Pál 2014, 2020  - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


 
A támakörhöz szükséges szellemi bemelegítő

A legtöbb ember szeret megfeledkezni arról, és eltekinteni attól, hogy egy bukott, s alapvetően gonosz világkorszakban él (vö. Gal. 1:4). A bibliai ismeretek hiányából és az egyre szélsőségesebb humanista nézetekből fakadóan sokan úgy vélik, hogy az esendő természete, a bűnös és gyarló tulajdonságai ellenére az emberiség minden egyes tagjának mégis alapvető joga van egy olyan minőségű élethez, amit a Szentírás áldásos életnek nevez. Ez oda vezetett, hogy a gyarló emberek a hibátlan jellem, a feddhetetlen erkölcs, a szorgalom, és az áldásokat eredményező életvitel teljes hiánya ellenére is kényelmes, anyagiakban bővülködő életet kívánnak, vagy akár követelnek maguknak. Pedig Isten még e bukott és gonosz világ számára is biztosított egy stabil iránymutatót Izrael mintanépként való elhívása és a törvény átadása által. Az Isten törvénye ugyanis irányt mutat ahhoz, hogy miként kell funkcionálnia egy társadalomnak oly módon, hogy az igazságos legyen, s ebből fakadóan anyagi és egyéb áldásokban részesüljön. Mivel Izrael nem felelt meg a követelményeknek, más társadalmaknak pedig eszébe sem jutott az isteni minta követése, maradt a Sátán inspirálta életmód, s az abból fakadó társadalmi igazságtalanság és a velejáró problémák. Természetesen a világosság angyalaként parádézó Sátánnak is meg van a maga sajátos és perverz „moralitása,” ami által orvosolni próbálja a maga szította bűnből fakadó egyéni és társadalmi problémákat. Ezt a szellemiséget képviseli a humanizmus a maga hangzatos, de csalóka ideáival és megoldásaival. A humanizmus szószólói a szabadság, egyenlőség, testvériség és hasonló álságos ígéretek mögé bújva viszik véghez szellemi kútfőjük akaratát, de végül a mesterükhöz méltóan ők is csak „lopnak, ölnek és pusztítanak.”

 Az ENSZ általános tanácsa 1948-ban fennhangon deklarálta azt, hogy a rabszolgaságtól való szabadság egy egyetemes emberi jog, és a rabszolgaság minden formáját be kell tiltani a földön. Hogy ez megvalósult-e az más kérdés (efelől talán kérdezzük meg a hitelkártyák által eladósított milliókat). Tény, hogy ezt a világkorszakot és az emberi állapotokat az álságos és álhumánus Isten ellenes ideák uralják. Elfogadjuk-e vagy sem, ennek a világnak része a szegénység, része a szolgaság számos formája, ahogyan elkerülhetetlen része a háborúk is, és ez így is fog maradni a Messiás országlásának eljöveteléig. „A szegények midig velünk lesznek” (Mk. 14:7), mondta Krisztus, s az Írás szerint „a kölcsönkérő (hitelező) rabszolgája annak, aki a kölcsönt adja”(Péld. 22:7). Egy ilyen világrendben csak azok papolnak álságosan a jogról, igazságról és békességről, „akiknek lába gonoszságot hajhász, gyors az ártatlan vér ontásában, Gondolataik bűnös gondolatok; bárhol járnak pusztulás és romlás kiséri őket. Semmit sem tudnak a békének útjáról, ösvényeiken a jog ismeretlen.” (Ézs. 59:7-9)  Tetszik vagy sem, ebben a bukott és gonosz világban „ideje van a szeretetnek és ideje van a gyűlöletnek, ideje van a békének és ideje van a háborúknak.” (Préd. 3:8) Mindezen felül, Isten nemzeteket emel fel és nemzeteket söpör el, vagy aláz meg a maga akarata, illetve a nemzetek érdeme szerint. (Jób. 12:23)

 A rabszolgaság kialakulása és az Isten törvénye általi szabályozása

Az első bibliai utalás a rabszolgaságra az 1Mózes 9. fejezetében található, ahol egy nem sokkal az özönvíz után megtörtént incidens van lejegyezve, s amiből kifolyólag Khám fia, Kánaán meg lett átkozva: „Legyen átok Kánaánon, legyen szolgáknak szolgája [héb, ‘e·e ‘ă·ā·îm] testvérei között.” ... „Áldott legyen az Úr, Sém Isten és Kánaán legyen a szolgája (1Móz. 9:24-27). A szöveg szerint Káanán utódai a szolgák (khámita testvéreik) között is a legalávalóbb szolgákkál lesznek. Eltekintve attól, hogy a mai napig heves viták tárgyát képzi az ún. khámita átok, az tény, hogy az itt használt héber kifejezések konkrétan a rabszolgaságra utalnak, és Noé a prófétaság szellemében ítélte erre a sorsrészre utódainak egy nagyon jelentős számú nemzetségét.

Az ember ember általi rendszerszintű elnyomása Nimród úralmával vette kezdetét az ókori Bábelben. Ekkor történetesen a sötétbőrű khámiták dominálták Jáfet és Sém fiait, bizonyára abban reménykedve, hogy ílymódon elejét vehetik az ősapjuk által rájuk szálló „khámita átoknak”. A bábeli torony építését követő szétszórattatással kialakultak a nemzetségi egységek, amelyek aztán gyakran háborúkat vívtak egymással. Az első ilyen lejegyzett háború eseményeiről az 1Mózes 14. fejezete nyújt leírást. E háború alkalmával négy mezopotámiai király ütközött meg öt kánaánita nemzetség királyaival. A kánaániták elvesztették a csatát, a mezopotámiaiak kifosztották a városaikat és rabszolgákat vittek magukkal, köztük Ábrahám unokaöccsét, Lótot és háza népét, akiket aztán Ábrahám szabadított ki. Ebből a történetből és a szekuláris történelemből is tudjuk, hogy a rabszolgaszerzés és tartás, már a városállamok idejében is általános gyakorlat volt. Hammurabi i.e. 1754-ből származó híres törvénykódja az első olyan ismert dokumentum, ami foglalkozik a rabszolgatartással. Ez a törvénykód viszonylag biblikusnak mondható elvek alapján szabályozta a rabszolgatartást – kétségtelenül az akkor még funkcionáló melkizedeki papság hatására. Ábrahámot a hit atyjának, mintapéldájának nevezzük, s neki több rabszolgája is volt (1Móz. 24:2), névszerint említve van Eliezer (1Móz. 15:2) és a khámita Hágár, akitől Ismael született (1Móz. 16. fej). Ez utóbbi kapcsolatnak jelképes üdvtörténeti üzenete is van (vö. Gal. 4:21-31).

 A korai ókorban több módon válhatott rabszolgává egy ember, így háborúkban fogságba esve, egy bűntett elkövetésének a következményeként, az eladósodottaknak pedig önmaguk eladásával kellett törleszteniük az adósságaikat, ha képtelenek voltak azt visszafizetni. Esetenként családok kényszerültek arra, hogy eladják valamely hozzátartozójukat, általában gyermekeiket, ugyancsak az adósságok fejében. Emellett voltak alantas emberrablók, akik az elrabolt személyeket más területekre hurcolva adták el úgy, mint saját tulajdonukat. A nagy birodalmak kialakulásával már változóbb szabályok voltak érvényben és önkényesebb gyakorlatok alakultak ki. Tény, hogy a rabszolgatartás egy maradandó, bevett intézmény volt szerte a világon.

Józsefet a rá irígykedő testvérei húsz ezüstért adták el egy Egyiptomba tartó kereskedő karaván tagjainak (1Móz. 37:23-28), akik aztán tovább adták őt Potipárnak, a fáraó kincstárnokának. Józsefet hosszadalmas rabszolgasorsból emelte fel Isten Egyiptom második leghatalmasabb emberévé a fáraó mellé, jól példázva azt, hogy Ő az istenfélő embert minden helyzetből képes kimenteni és méltóságra emelni. Amikor József családja is áttelepedett Egyiptomba, ott először szívesen fogadták őket, de miután az izraeliták megsokasodtak, egy későbbi fáraó már veszélyt látott ebben a nagyszámú idegen népességben. Ez vezetett ahhoz, hogy az egyiptomiak rabiga alá vetették és kényszermunkára hajtották a teljes nemzetet (Móz. 1:5-14). Izrael valami kétszáztíz éven át sínylődött a kegyetlen elnyomás és a szigorított kényszermunka alatt. Ezért később a kivonulás alkalmával Isten kompenzálta őket az egyiptomiak arany és ezüst ajándékai által (2Móz. 12:35-36). Ez egy lényeges tényező, hiszen bár Egyiptomban szabályozva volt a rabszolgatartás, a fáraók sátáni sugallatra messze túlmenően nyomták el az izraelitákat, sőt még a népirtást is megkisérelték.

 Ötven nappal a kivonulást követően Isten szövetséget kötött Izraellel és Mózesen keresztül átadta nekik a törvényét, aminek megtartása a szövetség alapkövetelménye volt. A törvény magában foglalt mindent, amit Isten elvár az egyéntől és a társadalom egészétől, s aminek megtartása gazdag áldásokat, áthágása pedig átkokat von maga után. A törvény nem tiltja a rabszolgatartást, de szabályozza azt, amint azt az alábbiakban látni fogjuk.

 Rabszolgatartás a törvény alatt

 Isten utasította az izraelitákat arra, hogy „a jövevényt ne használd ki és nem nyomd el, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptomban” (2Móz. 22:20) de olyan, vagy hasonló utasítást már nem adott, hogy: „A rabszolgákat szabadítsátok fel, mert ti is rabszolgák voltatok Egyiptomban.” A törvény átláthatóan és átfogóan szabályozza a rabszolgatartást. Az emberek már annál inkább szeretik túlbonyolítani a kérdést, a már említett okoknál fogva.  Pedig ha valóban hiszünk abban, hogy az Isten törvénye tökéletes, tiszta és örök” (Zsolt. 19:7-10), valamint szent, igaz és jó” (Róm. 7:12), amit Krisztus is fenntartott és felmagasztalt (Mt. 5:17. Ézs. 42:21), akkor fogadjuk el így, és ne vonjuk kétségbe a Teremtő tökéletességét és igazságosságát, de legfőbbképpen ne kívánjunk bölcsebbek és igazabbak lenni nála! Már a Tízparancsolatban van két félreérthetetlen utalás a rabszolgatartás legitim mivoltára:

 2Mózes 20:8-10 8 Emlékezz a szombatra és szenteld meg. 9 Hat napon át dolgozzál és végezd minden munkádat. 10 a hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek.

 

2Mózes 20:17 Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.

Mindkét parancsolat előfeltételezi azt, hogy egy ember lehet egy másik embernek a szolgája, tulajdona. A negyedik parancsolat rámutat, hogy a szombati pihenő a szolgáknak is kötelezően kijár. A tizedik parancsolat pedig rámutat, hogy a szolga egy olyan magántulajdonnakminősül, amit bűnnek számít kívánni, vagy elirígyelni a tulajdonosától. Ezt kéretteik figyelemben tartani mindazoknak, akik bármikor, bármilyen oknál fogva hivatkoznak a Tízparancsolatra, de azt tanítják, hogy a Biblia tiltja a rabszolgatartást! A Tízparancsolat a törvény summáját, vagy magvát képzi, de a törvényben található további idevonatkozó utalásokat is meg kell vizsgálnunk.  Az Isten törvénye szerint egy izraelita nem tehetett rabszolgává egy másik izraelitát, ellenben a szövetségen kívüli idegenekkel. Emlékezzünk arra, hogy Izrael azt a Kánaánt vette birtokba, amelynek népei átok alatt áltak, rabszolga sorsra lettek ítélve, s ennek megfelelően közülük nemcsak hogy szabad volt szolgálókat szerezni, de ez egy mandátum volt! Ugyanakkor ha a körülmények úgy hozták az idegeneknek eladott izraelitát ki lehetett, illetve ki kellett váltani a rabszolgaságból:

 3Mózes 25:44-48 44 Szolgáitok és szolgálóitok azokból a népekből kerüljönek ki, amelyek körülvesznek benneteket, közülük szerezzetek szolgákat és szolgálókat. 45 Azonkívül szerezhettek azoknak az idegeneknek a gyermekei közül is, akik köztetek élnek, továbbá rokonaiktól, akik körötökben élnek, és akik megtelepedtek földeteken. Ők lehetnek a tulajdonotok, 46 és magatok után örökségül hagyhatjátok őket gyermekeitekre, hogy örök jogon az övéik legyenek. Ők lehetnek a rabszolgáitok, de testvéreitek fölött, Izrael fiai fölött nem rendelkezhettek kényetek-kedvetek szerint. 47 Ha az idegen vagy jövevény jóléthez jut nálatok, testvéred pedig ráfizet a vele való kapcsolatra, és kénytelen eladni magát az ilyen jövevénynek, a köztetek lakó idegennek vagy az ilyen jövevény csalás leszármazottainak, 48 akkor az eladás után megmarad számára a kiváltás joga, és valamelyik testvére kiválthatja.

 A rabszolgák (jogos) megbüntetésében igen szabad keze volt a tulajdonosnak:

 2Mózes 21:20-21 20 Aki rabszogáját vagy rabnőjét bottal úgy megveri, hogy az a keze alatt meghal, azt meg kell torolni. 21 De ha a szolga még egy vagy két napig életben marad, akkor a gazdát nem kell megbüntetni, mert az ő tulajdona volt.

 A negatív és pozitív diszkrimináció a törvénytől való eltávolodás eredménye és mindkettőnek meg van a maga romboló hatása. A héber bölcsességirodalom részeként ismert Sirák könyve szerin nem illő dolog a szolgával szemben alázatosnak lenni [kvázi mert különben a fejedre nő], a rossz rabszolgának pedig ajánlatos dolog elverni az alfelét (Sir. 4:30; 42:2).  Elleben a maga helyét jól ismerő és hűségesen szolgálót nem méltó bántalmazni, sőt, az okos rabszolgát „szeresd mint magadat, s ne tagadd meg tőle a felszabadítást.” De ne fordítsuk meg a szerepeket: „Láttam szolgákat lóháton, a fejedelmeknek meg szolgák módjára gyalog kellett menniük.” (Préd. 10:7). Ez sem normális, sem egyéni szinten sem pedig társadalmi szinten a többségi-kisebbségi rétegek relációjában, ahogy a mai nyugati kultúrkörben ez gyakran előfordul.

 A bölcs ember ismeri az emberi természetet, tisztába van azzal, hogy bizonyos személyiségek azonnal felismerik valakiben a gyengeséget és szemtelenül kihasználják azt a maguk javára:

 Sirák 33:25-33 25 Széna, bot és teher – ez kell a szamárnak, a rabszolgának kenyér, fenyítés és munka. 26 Adj a rabszolgának munkát, s nyugalmad lesz, ha szabaddá teszed a kezét, szabadulást keres. 27 Az  iga és a gyeplő meghajtja a nyakat, a rossz rabszolgának kaloda s verés kell. 28 Szorítsd hát munkára, hogy ne tétlenkedjék, mert a tétlenkedés sok gazságra tanít. 29 Állítsd munkára, hiszen arra való, és ha nem fogad szót, verd lábát bilincsbe. 30 De senkivel szemben ne essél túlzásba, és ne tégy olyat, amihez nincs jogod. 31 Ha egy rabszolgád van, vedd úgy, mint magadat, mert hiszen a saját véreddel szerezted. 32 Ha egy rabszolgád van, bánj vele testvérként, hisz szükséged van rá, éppúgy mint magadra. 33 Ha rosszul bánsz vele és megszökik tőled, milyen úton-módon találod meg újra?

A törvény valóban előírja, hogy a joggal megszökött rabszolgát nem kellett visszaszolgáltatni a tulajdonosának:

 5Mózes 23:16-18 16 Ha egy rabszolga urától hozzád menekül, ne szolgáltasd vissza urának. 17 Maradjon körödben, azon a helyen, amelyet valamelyik városodban kiválaszt magának, ahol jól érzi magát. Nem szabad sanyargatnod. 18 Izrael lányai közt ne legyen, aki eladja magát, s Izrael fiai közt se, aki kéjelgésnek él.

Mindez a felszínen ellentmondásosnak tűnhet, de feloldható azzal, hogy amíg az első idézetben jogos büntetésről van szó, addig a második idézetben nyilvánvalóan a rabszolga ellen jogtalanul és rosszándékúan elkövetett kegyetlenségről van szó. Ne feledjük el, hogy az egyéni helyzetek megítélésének adott módja volt: Izraelben a kétséges eseteket a léviták elé lehetett vinni, hogy azok az Isten szelleme által sugallott ítéletet hozzonak, amit kötelező volt az illetékeseknek elfogadni (5Móz. 17:8-10). Az izraeliták normális körülmények között [a törvényhez igazodva és annak áldásait élvezve] nem szorultak volna arra, hogy el kelljen adni magukat, de a törvény áthágásai gyakran ezt eredményezhették. Lássuk a további idevonatkozó törvénypontokat:

 2Mózes 21:2-11 2 Ha héber rabszolgát vásárolsz, hat évig szolgáljon neked. A hetedik évben el kell bocsátanod. Váltságdíj nélkül váljék szabaddá. 3 Ha egyedül jött, egyedül bocsásd el. Ha házas volt, menjen vele a felesége is. 4 De ha gazdája adott neki feleséget, és ez fiakat meg lányokat szült neki, akkor az asszony a gyermekekkel együtt a gazdáé marad, s neki egyedül kell elmennie. 5 De ha a rabszolga kijelenti: szeretem a gazdámat, feleségemet, gyermekeimet és nem akarok szabaddá válni, 6 akkor gazdája vigye őt Isten elé és állítsa az ajtóhoz, vagy az ajtófélfához. Gazdája fúrja át a fülét egy árral, s attól kezdve mindenkorra rabszolgája marad. 7 Ha valaki a lányát eladja rabszolgának, az ne kapja úgy vissza a szabadságát, mint a (férfi) rabszolgák. 8 Ha nem tetszik gazdájának, aki a maga számára kiszemelte, akkor engedje, hogy kiváltsák. Ahhoz nincs joga, hogy idegen embernek eladja és így megcsalja. 9 Ha a fia számára szemelte ki, bánjék vele a lányok jogai szerint. 10 Ha második asszonyt vesz magának, az elsőtől nem tagadhatja meg az ételt, ruhát és a házastársi jogot. 11 Ha ezt a hármat megtagadja tőle, az eltávozhat és nincs kártalanításra kötelezve.

 A jubileumi rendszer össztársadalmi szintű követése biztosította a szövetség alatt álló izraelitá számára - és csakis számukra - a felszabadulást (lásd még 5Móz. 15:1-2 verseket), de ha az egyén úgy kívánta megmaradhatott a szolgaságban is. Kétségtelen, hogy bizonyos emberek számára bizonyos körülmények között ez előnyösebb opciónak számított, mintsem a teljes önfenntartás nehézségeivel való küszködés. Bölcs Salamon, aki az élet értelmének megértésére adta a fejét - annak ellenére, hogy végsősoron hiábavalóságnak minősítette a fizikai lét csaknem minden aspektusát -, nyugodt lelkiismerettel írta a testi örömök és áldások élvezetetének kutatásával kapcsolatosan: „Rabszolgákat és rabszolganőket vásároltam, és voltak házamban született rabszolgák is ...” (Préd. 2:7).

 Az emberrablás, illetve az elrabolt ember jogtalan rabszolgatartása, valamint eladása azonban halálos ítéletet követelő bűnnek számított:

 2Mózes 21:16 Aki elrabol egy embert – akár eladja, akár hatalmában tartja -, azt halálra kell ítélni.  

 
5Mózes 24:7 Ha valakit rajtakapnak, hogy testvérei, Izrael fiai közül valakit elrabol, rabszolgaként kihasznál és elad, az illető rabló haljon meg. Irtsd ki, ami gonosz, körödből!

 Mivel az Ószövetség alapján képtelenség a rabszolgatartást intézményét kikezdeni, sokan a más témakörben is gyakran alkalmazott bezzeg az Újszövetség teljesen más törvények alapján működik” hamis elve alapján próbálkoznak. Eszerint a kegyelem és a bűnbocsánat korszakában már nincs helye az elnyomás semmi formájának sem, mindenki egyenlő és mindenkinek szereti kell egymást. Hangoztatják ezt annak ellenére, hogy a keresztény Biblia szerves részét képzi az Ószövetség, s annak ellenére is, hogy sem Krisztus, sem pedig egyetlen egy újszövetségi író nem emelte fel szavát az ószövetségi rabszolgatartás ellen. Aki szereti az Istent, az megtartja a parancsolatait (1Jn. 5;3), mert a szeretet törvényének megtartása nélkül nem létezik szeretet. Bizony, a Messiás Máté 5:18-ban lejegyzett „bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” kijelentése a rabszolgatartást és annak szabályait is lefedi.

 A rabszolgartás viszonylag gyakran, bár inkább csak közvetve van megemlítve az újszövetségi írásokban, de sokak elvárásával ellenben egyetlen ilyen szövegrész sem tesz utalást arra, hogy a gyakorlat felszámolandó, vagy akárcsak elítélendő lenne – természetesen a törvényes kereteken belül. A törvényt felmagasztaló és tökéletesen megélő Jahósua nem tett egyetlen olyan kijelentést sem, ami az intézmény eltörlésére adna alapot, sőt, az egyik példabeszédében magát az Atya Istent egy rabszolgatartóhoz hasonlította (Mt. 18:24-35). A korai keresztények természetesnek vették az intézmény létezését, s az apostoli utasítások csak arra térnek ki, hogy úgy a mesternek, mint a rabszolgájának jó keresztény magatartást kell tanúsítaiuk. Vizsgáljuk meg a legismertebb idevonatkozó szövegeket

 Az intézmény ellenes érvekben gyakran hozzák fel a Filemonnak írt levélben megnevezett Onézimosz esetét. Pál éppen börtönben volt, amikor egy megszökött rabszolgával hozzta össze a sors, aki megtért, újjászületett kereszténnyé lett általa. Onézimosz azonban egy Pál által is ismert és elismert keresztény testvérétől és munkatársától szökött meg. Ezzel kapcsolatban Pál rendkívül óvatosan és nagyon taktikusan fogalmazott a Filemonhoz írt levelében. A törvénynek megfelelő módon visszaküldte ugyan  mesteréhez az ok nélkül megszökött Onézimoszt, de Filemont megkérte arra, hogy immáron ne szolgaként, hanem keresztény testvérként kezelje az egykori szolgáját: „akinek valamikor nem tudtad hasznát venni, most viszont neked is és nekem is hasznos” (Fil. 1:11). Pál nyilvánvalóan arra utalt, hogy a megtért Onézimosz (nevének jelentése: hasznos”) keresztény munktársként sokkal hasznosabb az evangélium, s így mindkettőjük számára, mint csupán csak Filemon egy kétkezi munkásaként. Pál azzal érvelt, hogy Krisztusban mindannyian szolgák vagyunk, ugyanakkor még az Onézimosz által esetlegesen okozott kár megfizetését is felajánlotta (18-19. v). Azt nem tudni, hogy Filemonnak voltak-e más rabszolgái Onézimoszon kívül, ha igen, őket természetesen ez a felkérés nem érintette. A kolosszebeli keresztények a módos Filemon házában tartottak gyülekezeti alkalmakat, s a több tucatnyi embert számára megfelelően elő kellett készíteni a helységet, esetleg élelmet készíteni és felszolgálni, s mindezt bizonyára a szolgák végezték el.  Így ez az egész történet csupán arra ad alapot, hogy egy keresztény gazda és szolgája között egyéni szinten és bizonyos esetekben, konkrét oknál fogva akár követhető lehet ez az adott példa. Ugyanez más esetekben – akár az egyházon belül, akár a világban -, rendszerszinten már nem feltétlenül válna sikertörténetté (ha így lenne, akkor az ember állandóan belejavítgathatna és jobbá tehetné az Isten törvényét, ahogy azt pl. a deisták is elképzelik).

 A kereszténység egy alapüzenete valóban az, hogy Krisztusban, nincs jelentősége sem a származásnak, sem pedig a státuszának, legyen az zsidó, görög, rabszolga vagy szabad, stb., hiszen mindannyiunkat egy szellem itat át (1Kor. 12:13; Gal. 3:28). Ebben az állapotban azonban nem fog megváltozni az egyén származása, etnikuma, és nem feltétlenül fog megváltozni az adott fizikai helyzete sem. Pál ezt így fejti ki:

Efézus 6:5-10 5 Rabszolgák! Félelemmel és reszketéssel, szívetek egyszerűségével engedelmeskedjetek test szerint való uratoknak, akárcsak a Krisztusnak. Ne szem előtt való szolgálattal, mint akik emberek tetszését keresik, hanem ahogy a Krisztus rabszolgáihoz illik: Isten akaratát lélekből cselekedjétek, 7 jószándékkal végezve rabszolgálatotokat, mintha az Úrnak, s nem embereknek szolgálnátok: 8 tudva, hogy ki-ki azt fogja kapni az Úrnál, ami jót tesz, szabad is, rabszolga is. 9 És ti urak is ugyanazt tegyétek ővelük, hagyjátok el a fenyegetést, tudva, hogy nekik is, nektek is a mennyekben uratok van, és hogy nála nincs személyválogatás. 10 Egyébiránt tegyetek szert több hatalomra az Úr által és az ő uralkodó ereje által.

A fentiekből láthatóan a keresztények között egyaránt voltak rabszolgatartók és rabszolgák is. A 10. vers sokatmondó, hiszen rámutat, hogy a szellemi embernek a benne működö Szentszellem által valójában tudniuk kell, vagy tudniuk kellene ezeket a szellemi dolgokat, és hatalommal alkalmazi minden ismeretet az Isten erejében.

 1Timóteus 6:1-5 1 Mindazok a rabszolgák, akik iga alatt vannak, saját gazdáikat, mint teljes megbecsülésre méltónak tekintsék, hogy az Isten nevét és a tanítást káromlás ne érje. 2 Ha valakiknek hívő parancsolóik vannak, ne vessék meg azokat azért, mert testvérek [a hitben], hanem inkább végezzék szolgai munkájukat éppen azért, mert hívek és szeretettek, és mert ahhoz tartják magukat, hogy a jót munkálják. Ezeket tanítsd, és ezekre buzdíts! 3 Ha valaki mást tanít, és nem járul hozzá a mi Urunknak, a Krisztus Jézusnak egészséges beszédeihez, sem az istenfélelemre oktató tanításhoz, 4 az olyan elvakult semmihez sem ért, hanem a vitatkozásnak és a szavakkal való csatározásnak betegségében szenved.

 Mivel az átlag ember és a névleges keresztények nincsenek birtokában az isteni bölcsességnek, így a felszínen esetleg ellentmondásosnak tűnő igerészeket minden oldalon a maguk íze szerint csavarják ki. Bárki, aki a törvény és tanúbizonyság helyett bármilyen más etikára hivatkozik, az már teljesen mást tanít, és nem igazodik a Krisztus egészséges beszédeihez.“ Az újszövetségi írások és a korai egyházatyák következetesen mellőzték a kor evilági bölcseinek és filozófusainak véleményeit, amikre soha nem is hivatkoztak. Ezt talán illene figyelembe tartani azoknak, akik korunkban magukat kereszténynek mondják, de botcsinálta jogvédők, egalitáriánus mozgalmárok és haladó véleményformálók szavaira hivatkoznak.

 A Krisztusban való új élet minden testi körülményt felül kell írjon:

 1Korintus 7:20-21 20 Maradjon meg mindenki abban a hivatásában, amelyet kapott. 21 Ha rabszolga vagy, s úgy nyertél elhívást, ne bánkódj miatta. Még ha szabaddá lehetnél is, maradj meg benne. 22 Aki ugyanis mint rabszolga nyert hivatást az Úrban, az Úrnak szabadosa. Viszont aki szabad emberként kapta a hivatást, Krisztus rabszolgája.

 Ezek az igerészek megfelelő perspektívába kívánják helyezni az elhivatás mindent felülíró fontosságát. Az ember evilági státuszánál összehasonlíthatatlanul fontosabb a Krisztusban való új, örök életet nyújtó elhívás. A bűn ragszolgaságából felszabadulva Krisztus rabszolgáiként olyan jellemet kell formálnunk, olyan hitet és türelmet kell gyakorolnunk, ami kiállja a tűz próbáját és örök életet eredményez. Ehhez pedig minden negatív élethelyzetet és nemkívánatos emberi állapotot fel lehet, mi több, fel kell használni. Mert m hasznunk van abból, ha megnyerjük az egész világot [ha gazdagságot, ha szabadságot szerzünk], de elveszítjük a lelkünket? (Mk. 8:36). A korai egyházatyák még az egészséged bibliai tanításokat képviselték és hirdették idevonatkozóan is, mint tette azt János apostol iskolájának egy jeles tanítványa, Antiókiai Ignác (i.sz. 108-140):

Ignác levele Polikárphoz 4:1-3 1 Nem szabad elhanyagolni az özvegyeket, az Úr után te légy gondviselőjük! Akaratod nélkül semmi se történjék, te se tégy semmit Isten nélkül, mint ahogyan nem is teszel. Légy állhatatos! 2 Gyakoribbak legyenek összejöveteleitek! Mindenkit keress név szerint! 3 Ne nézd le a rabszolgákat és rabszolganőket! Ők se legyenek viszont beképzeltek, hanem annál inkább szolgáljonak Isten dicsőségére, hogy jobb szabadságot nyerjenek Istentől. Ne sóvárogjonak azután, hogy a közösség kiváltsa őket, nehogy a sóvárgás szolgáinak bizonyuljonak!


A korai keresztény közösségek ha ezt anyagilag módjukban állt megtenni, akkor kiváltották a keresztény rabszolgákat (erre a gyakorlatra utalt Ignác is). Az anyagi lehetőségeikhez képest ez azonban inkább kivételnek számított, mint általános gyakorlatnak. A szabadságra státuszként tekintettek az ókorban, a kiváltás iránti sóvárgás pedig magával hozta annak veszélyét, hogy az ember többre becsüli a fizikai szabadságát, mint az elhívását. Ha bárki Isten elé helyez bármit, akár a fizikai szabadság státuszát, akkor az már bálványimádattá válik. Ha pedig egy valamire sóvárgó ember nem éri el a célját, akkor az ördög kelepcéjébe esve csalódottá, megkeseredetté válhat és könnyedén eleshet a hittől.

 Más üzenet, más hit, más egyház

 A korai keresztény gyülekezetekbe beférkőző gnosztikus elemek azon módon megkezdték az egyház szellemi kisiklatását. A kis-ázsiai, anti-nomiánus álláspontot képviselő gnosztikusok az egyetemes emberi egyenlőség eszméit hirdették és egy egalitárius társadalmat vizionáltak. A pergamoni és frígiai (vagy prhüg) okkult iskolák az emberi szabadságjogok - és a szabadosság – szószólói voltak, ugyanakkor ők osztották fel a társadalmat a tanító, irányító klérusra és az irányitott laikusokra. A gnosztikusok az isteni rend teljes eltörlését kívánták megvalósítani, ők voltak az elődei a modern liberalizmusnak, amit nem mellékesen szintén egy erre képzett, vagy beavatott elit kaszt irányít. A híres pirosszínű frígiai vörös sapka az ősi gnosztikusok, Attisz isten imádóinak és a mithrász kultusz követőinek a viselete volt. Ezt a jellegzetes viseletet már az ókorban is a szabadsággal asszociálták, ami aztán az áldozathozás, forradalmiság, a felvilágosodás és testvériség mellett a felszabadított rabszolgák ikonikus jelképévé vált. A nagy francia forradalom idején már azoknak a jakobinus ámokfutóknak a fejét ékesítette, akik milliókat mészároltak le a szabadság egyenlőség és testvériség jelszava alatt.

 Az apostoli egyház még nagyrészt képes volt ellenálni a gnosztikus befolyásnak, de a II. században további irányzatok kezdtek kialakulni. A III. században már igencsak a háttérbe szorultak az igazak gyülekezetei, miközben az eredeti hitet elhagyó névleges kereszténység rohamosan növekedett. Amikor Konstantin császár ezt a fősodrattá növekedett kereszténységet” tette meg a birodalom hivatalos vallásává, az már egy az Isten törvényét elhagyó, aposztata és a pogány  misztériumkultuszokkal megalkuvó vallásirányzat volt. Konstantin a közös vallással kívánta egységessé tenni a birodalom különböző népeit és ezoknál fogva érdekében állt növelni az egyház tagságát. Ennek egy módja az volt, hogy a kereszténységet felvevő rabszolgákat szabadon bocsátották. A császári utasításra a püspökök fel lettek hatalmazva a rabszolgák felszabadítására, a pogány templomok helyett a keresztény templomokba végezték el felszabadítás ceremóniáit, és a menedékhelyeket is az egyház intézményei biztosították. Ez azt eredményezte, hogy tömegesen „tértek meg” pusztán érdekből.  A birodalmi állam és egyház szorosabb összefonódásával azonban továbbra is elsősorban a gazdasági érdekek domináltak, így ez a liberális hozzáállás nem vált be és az egyház kénytelen volt módosítani az álláspontján a rabszolgák felszabadítását illetően.

 Maradtak azonban irányzatok, amelyek a fentebb említett liberális gnoszticizmus hatása alatt álltak és  ellenezték a rabszolgatartást, mint pl. a manicheusok, akik egyenesen arra buzdították a rabszolgákat, hogy szökjönek el a gazdáiktól és legyenek önmaguk urai. A 340-ben megtartott gangrai zsinat nagyrészt a manicheusok eretnekségei - köztük a  rabszolgaság intézményének fenntartása  miatt -  volt megtartva. Ennek megfelelően kiátkozták a manicheusokat azok nézetei és gyakorlatai miatt: „Ha bárki a vallás ürügyén azt tanítja,  hogy egy más ember tulajdonában lévő rabszolgának joga van megtagadni a mesterét és elhagyhatja a szolgálatát, és nem kell a mesterét tisztelettel és jó szándékkal szolgálnia, az legyen kiátkozott.”  Noha ez csupán egy regionális zsinat volt, az ekkor meghozott határozatokat mind ratifikálták a kalkedóni zsinat alkalmával (i.sz. 451), amikett a nyugati egyház törvényben is tartott az elkövetkező 1300 éven át.

 A gnosztikus hatás nem tűnt el teljesen. Nüsszai szent” Gergely (335-395) pl. egyike volt azon kappadókiai atyáknak”, akik a gnosztikus filozófia elemeit bevegyítették a keresztény teológiába. Gergely így az egyetemes emberi értékekre” hivatkozva hevesen ellenezte a rabszolgaság intézményét és ezt egy apológiába foglalta. (Ugyan ez a Gergely volt az addig rendíthetetlen keleti [szír/arám/örmény] gyülekezetek szellemi megrontója is). A fősodrat fősodratává azonban gangrai és kalkedóni zsinatok határozatai, illetve az ágostoni teológia vált.

 A korábbi manichieanizmusát megtagadó Hippói Ágoston (i.sz. 354-430) egy új pszeudo-bibliai álláspontot formált meg, miszerint a rabszolgatartást az Isten rendelte el, a bűnök egy büntetésekén, hangoztatva, hogy Krisztus nem szabadította fel a rabszolgákat, hanem rossz szolgákból jó szolgákká tette őket, ami aztán egyaránt hasznos dologgá vált a mester és a szolgája számára. Ágoston a  maga keresztény filozófiájába beépítette egy sor világi filozófiai iskola elméleteit, kiemelten a neoplatonikusokét és a sztoikusokét. Ezek a filozófiai irányzatok keveredtek a Szentírás tanításaival és a [nem biblikus] katolikus egyházi hagyományokkal, amelyek egy szintre lettek emelve a bibliai kinyilatkoztatásokkal. Mindezt tetőzte a magisterium, vagyis  a Szentírás értelmezésének a kisajátítása (értsd, a Bibliát egyedül és csak úgy kell értelmezi, ahogyan azt katolikus egyház tanítja). Nem melékesen Ágostont tekintik az inkvizíció szellemi atyjának is. Minden esetre, ez a vallási és filozófiai egyveleg maradandó és bevett tényezőjévé vált az egész nyugati kultúrkörnek, ebből a kútfőből táplálkozott később az egész középkori kereszténység, bele értve a protestánsokat is.

Az ágostoni álláspont követésével az egyház vált a római birodalom legnagyobb méretű rabszolgatartójává. Még a püspököknek is voltak rabszolgáik. A Mediterrán partvidékein számos ebből a korból származó nyakbilincset tártak fel, amelyeken keresztet, vagy a chi-rhot [krisztogrammát] ábrázoló pecsétek voltak. Ekkoriban egy pogány rabszolga csakis a tulajdonosa engedélyével válhatott kereszténnyé. A középkori pápák milliókat ítéltek rabszolgaságra, illetve annak egy sajátos formájára a gályarabságra. Az 1179-ben megtartott III. Lateráni zsinat rabszolgaságra ítélte mindazokat, akik a szaracénokat segítik, illetve azokat, akik támadják a pápai hatalmat. IX. Gergely pápa az 1226-ban meghirdetett Corpus juris Canonici kanontörvénye szintén legitimizálta rabszolgatartást, s ez az egyháztörvény érvényben maradt 1913-ig. A jogi meghatározás az ókori mintát vette alapul miszerint négy módon lehett rabszolgává valaki: 1. háborúban foglyul ejtve. 2. Egy bűntett elkövetése miatt. 3. Ha valaki eladja magát, vagy gyermekét. 4. A rabszolga anyától született gyermek rabszolgává lett. A rabszolgakereskedelem virágzott a középkori keresztény és iszlám világban, milliókat adtak-vettek mindkét kultúrában. A X. századig Velence legfőbb exportját a közép-európai, leginkább szláv származású rabszolgák tették ki. Az angol slave kifejezés ide vezehető vissza: a közép-angol sclave szó a latin sclavus megfelelője, amivel akkoriban a szláv területekről nagyszámban elhurcolt és eladott rabszolgákra utaltak. Számos középkori pápa Ágostonra hivatkozva érvelt a rabszolgatartás fenntartás mellet. Így tettek a reformátorok is, akik maguk is csupán Ágostonig mentek vissza a refomációikkal.

 
II. Rész

A gyarmatosítás, az afrikai rabszogakereskedelem és a keresztény szekuláris ütközés

1492-ben Kolumbusz felfedezte a Amerikát, s egy évvel később VI. Sándor pápa bejelentette a katolikus jogcímet az egész amerikai kontinensre [Eximiae devotionis] felhatalmazva a spanyol királyt arra, hogy rabszolgává tegyen minden lakost, aki nem válik katolikussá. III. Pál pápa pedig 1548-ban feljogosította a katolikus klérus tagjait a rabszolgatartásra. Az Ágostontól az amerikai rabszolgatartás korszakának jellemző problémája az volt, hogy noha a Szentírásra joggal hivatkoztak, az idevonatkozó bibliai bibliai rendeleteket azonban már figyelmen kívül hagyták.

 Az anglikán egyház a katolikus egyházhoz hasonlóan állt ki a rabszogatartás mellett. Az 1500-as évek angol rabszolgakereskedői gyakran mélyen vallásos és megbecsült anglikánok voltak, mint pl. Sir John Hawkins (a híres Francis Drake unokatestvére), aki három rabszolgaszállító hajóját az Angyal, a Jézus és az Isten kegyelme nevekre keresztelte el. Unokatestvére, a nemzeti hős Sir Francis Drake, felfedező és a spanyol armadát szétverő angol flotta diadalmas admirálisa életének egy korábbi szakaszában szintén foglalkozott rabszolgakereskedelemmel. A felfedezések korában a nyugat európai hatalmak távoli egzotikus területekere jutottak el, ahol nagyrészt primitív színesbőrű bennszülött törzseket, népeket találtak, akik természetesen pogányok voltak. A nyugat európai keresztény hatalmak bibliai felhatalmazást éreztek a területek gyarmatosítására és a népek rabigába hajtására, az egyház pedig erkölcsi támaszt nyújtott ehhez.

 Amikor 17. században igazán belelendült a gyarmatosítás, a növekedő gazdaság és kereskedelem megszülte a modern pénzintézményeket és a velejáró profit orientációt és persze a gátlástalan kapzsiságot. A bankárok, a kereskedők és különösen a kalandorok számára a bibliai etika nem volt mérvadó, főképpen nem a távoli kolóniákon.  Az ültetvényeken pedig kellettek a rabszolgák, így fokozódott a rabszolgakereskedelem is. Ebben a miliőben a katolikus egyház, ami noha nem változtatott az addigi pozícióján, némileg mértéktartónak tűnt. Az egyház hivatalos állaspontja szerint csak az igazságos háborúkban szerzett, nem keresztény foglyokat lehet rabszolgákká megtenni. A 17. század nagy katolikus teológusa, Leandri a híres etikai kérdéseket feszegető Santíssimo Sacramento című munkájában az alábbiakat írta:

 

„Az bizonyos, hogy a hit része az a fajta rabszolgatartás, ahol egy ember a mesterét szolgálja, s ez teljesen jogszerű. Ez a Szentírásból bizonyítható .... Az értelem is ezt diktálja, mert hiszen nem indokolatlan dolog az, hogy amint az igazságos háborúban megszerzett javak a győzedelmesek kezébe kerülnek, úgy az elfogott személyek is az elfogóik tulajdonává válnak. Ebben minden teológus egyöntetűen megegyezik.”

 Ezt a katolikus álláspontot nagyjából osztották a protestánsok és az anglikánusok is. Angliában fél évszázadon át folyt a vita arról, hogy a rabszolgáknak taníthatóak-e egyeltalán a bibliai igazságok. Ezt a legtöbben ellenezték, attól tartva, hogy a keresztény rabszolgák végül jogot szerezhetnek a felszabadulásra. A kor vallásos emberei teljesen őszinte meggyőződéssel vallották azt, hogy a pirimitív pogány népek tagjainak inkább javukra válik rabszolgaként megismerni az Isten hatalmát, mint szabad pogányként elpusztulni a megváltás ismerete és lehetősége nélkül.

 A 17. század azonban már nagy változásokat hozott magával. A tudományos haladás, valamint az emberi értelemre és rációra alapozott eszmeiség, a „felvilágosodás korszaka” hatalmas kihívást jelentett a katolikus és protestáns egyházak számára. Ráadásul, a felvilágosodás új gnosztikusai messze agresszívebbnek és sikeresebbnek bizonyultak az ókori elődeiknél. (A hosszú küzdelem végeredménya ma nyilvánvaló: a bibliai etikát teljesen kiszorította a liberalizmus helyzetfüggő és öntörvényű etikája, aminek aztán a névleges kereszténység is javarészt behódolt, de ne ugorjunk előre).

 Igazán dramatikus változásokra a 18. században került sor. Kisebb és viszonylag jelentéktelen felekezetek, mint pl. a kvékerek és mennoniták már korábban is ellenezték a rabszolgatartást, leginkább a kegyetlen bánásmód miatt, de a liberalizálódó korszellem hatott a fősodratra is. A protestanizmus megosztottá vált egyebek mellett e kérdésben is. John Wesley (1703-1791), illetve az általa megalapított metódista egyáz volt az első nagyobb felekezet, amely kiállt az abolíció mellett. A  „felvilágosodás fiának” aposztrofált John Wesley az idevonatkozó írásában jellemző módon elsősorban a szekuláris etika érveit használta a rabszolgaság eltörlése mellett. Ő már nem csak az intézménnyel kapcsolatos nyilvánvaló visszásságokat ítélte el, hanem magát az intézményt is. A „keresztény elemet” legfeljebb a hitre, szeretetre való szenvedélyes hivatkozása nyújtotta:

 
Ha tehát valamennyire is figyelembe veszed az igazságosságot (nem is beszélve a könyörületről és az Isten kinyilatkozott törvényéről), akkor add meg mindenkinek azt, ami őt megilleti. Add meg a szabadságot annak, akit az megillet, az ember minden gyermekének, az emberi nem minden részesének. Senki ne szolgáljon neked, hacsak nem teszi ezt a maga akaratából és választásából. El az ostorokkal, le a láncokkal, félre a kényszerrel! Légy gyengéd embertársad iránt. És tégy róla, hogy mindig azt tedd, amit te szeretnél, hogy tegyenek veled. John Wesley, Thoughts Upon Slavery, 56. o.

 

Wesley itt éppen a törvényre hivatkozva  vetette el a törvény idevonatkozó rendeleteit, miközben láthatóan tisztában van az intézmény legitimitásával. Minden esetre furcsa, idealista buzgalommal mintegy felkéri, vagy akár felszólítja Istent arra, hogy a Fekete-Afrikából Amerikába elhurcolt rabszolgáknak ne csak a lelkét mentse meg, de a testi rabságtól is szabadítsa meg őket:

 

Khám szolgai ivadéka ragadja meg vérednek válságát!

Ismerjék meg neved a pogányok: Bálványoktól az élő Istenhez

térnek meg a fekete amerikaiak, és ragyogj fel minden pogány szívben! (u.o. 57. o.)

Wesleyt a mai napig azzal kreditálják, hogy neki egyedi szerepe volt az addig maradinak mondott keresztény gondolkodásmód felszámolásában és egy friss, felvilágosult és haladó keresztény gondolkodásmód kialakításában. A 18. század előtt ezt képtelenség lett volna megvalósítani, de a „felvilágosodás fia” már egy oly korszakban élt, amikor divatossá vált a Biblia tanításait az új szekuláris filozófiákhoz igazítani. Írásai ezt jól tükrözik. De ez az évszázad több más tekintetben is vízválasztó vonal volt. Ekkoriban már szabadabban és aktívan működtek a szabadkőműves páholyok a maguk ágendáival, 1776-ban pedig létrejött az Illuminátus rend, és ugyan ebben az évben alapították meg az Amerikai Egyesült Államokat. Megingott a pápa és a katolikus egyház hatalma is. A Vatikán 1773-ban kénytelen volt felszámolni a hirhedt jezsuita rendet, éppen akkor, amikor kezdetét vette a katolikusok és a szabadkőművesek élet-halál harcra és a legnagyobb szükség lett volna erre az elit, maga is titkostársaságként működő szervezetre. A titkostársaságok által irányított szekuláris mozgalmak egyre nagyobb társadalmi teret nyertek a maguk liberális, világias etikájával. A nagy francia forradalommal, majd Napóleon uralomra kerüléséve – aki 1798-ban elfogatta a pápát és ideiglenesen alárendeltté tette a Vatikánt -, és végül az 1800-as évek szekuláris/ateista izmusaival végleg megváltoztak az erőviszonyok. A kereszténység elvesztette korábbi fennhatóságát, a Nyugat elindult a szekuláris elvilágiasodás és liberalizmus útján. Amerikában részben eltérő módon, részben hasonlóan alakultak a trendek. Az USA államalapítói – ellentétben a valóban keresztény pilgrimekkel -, már inkább szabadkőművesek és/vagy deisták voltak.

 
A deizmus hívei hisznek ugyan a teremtő Istenben és az általa megadott természet törvényében, de azt tartják, hogy Isten teljesen magára hagyta a teremtett rendet és az ember kezébe adta saját sorsának rendezését és etikai fejlődését. Ennek a maximálisan emberközpontú világnézetnek a hívei azt vallották, hogy az ember a saját eszére és a jó érzéseire hagyatkozva köteles egy jobb és igazságosabb világ megvalósítására törekedni. A deizmus - amit kritikusai találó módon istenhívő ateizmusnak neveznek -, a liberális etikával párosulva ugyan azt a humanista öntörvényűséget produkálja, amit a szabadkőművesek és illuminátusok is hirdetnek. A katolikusok és a régi vágású protestánsok kitartottak a korábbi nézeteik mellett. Az olyan újabbkeletű felekezek, mint a puritánok, kvékerek, metódisták és baptisták hosszasan küszködtek a kérdéssel, de végül a liberálisabb álláspont felé hajlottak. A két nagy ébredés idején rabszolgák sokasága vált kereszténnyé. Voltak felekezetek, amelyek támogatták, mások pedig ellenezték az abolíciót. Egyes irányzatok rabszolgatartást ellenző traktátusokat terjesztettek, mások, mint pl. a katolikus egyház szigorúan tiltotta ezt. Helyi szinten is eltérő rendeleteket hoztak, Vermont államban már 1777-ben betiltották a rabszolgatartást, ahogy Kanada bizonyos területein is megkezdték az intézmény fokozatos felszámolását. A Brit-szigeteken 1807-ben tiltották be a rabszolgakereskedelmet, de a gyarmatokon továbbra is legális maradt a rabszolgatartás. Amikor 1833-ban a parlament a gyarmatokon is eltörölte az intézményt, az anglikán püspöki kar ez ellen szavazott. A határozatot végül úgy engedték átmenni, hogy kompenzálták a tulajdonosokat a rabszolgák felszabadítása miatti veszteségeikért (a rabszolgákat semmiben nem kompenzálták). Az 1833-ban meghoztt Abolition of Slavery törvényhatározat húszmillió fontot biztosított a nyugat-indiai ültetvényeseknek az ebből fakadó káraik kompenzálására. Az anglikán egyház ugyancsak óriási méretű kárpótlást kapott a rabszolgamunkásai elvesztése miatt (az anglikán egyház üzemeltette a nyugat-indiai Codrington ültetvényt).

 Az iparosodás és modernizáció szintén fontos tényező volt, a fejlődéssel egyre csökkent a rabszolgák gazdasági értéke. A fejlett térségekben ugyanis a rabszolga etetése és szállásolása immáron többe került, mint ami hasznot produkálni tudott. Emiatt a tulajdonosa inkább szabadon engedte. Mivel nem hoztak már profitot, a liberális hozzáállás  kézenfekvőbb megoldás volt. A szabadjára engedett, képzetlen, írni olvasni nem tudó és magukra hagyott emberek tömegeinek azonban a semmiből kellett új életet kezdeni, ha erre képes volt egyeltalán. Ez komoly következményekkel járt és felvetődött a kérdés: mit kezdjen a társadalom egy sok tekintetben nemkívánatos embertömeggel. Amerikában voltak olyan éleslátó politikusok és szakértők, akik korán meglátták az ebben rejlő hosszú távú gazdasági, társadalmi és faji jellegű problémákat, aminek elejét kívánták venni. Az 1816-ban megalakult American Colonization Society  (ACS) pontosan ecélból jött létre. A megoldást a felszabadult fekete emberek Afrikába való tömeges visszaszállításában látták. A korábban elnöki tisztet betöltő Thomas Jefferson – akinek szintén voltak rabszolgái - nyilvánosan támogatta az ACS kezdeményezést, James Madison elnök pedig közpénzből bocsátott alapot a társaság számára, ami 1818 küldöttséget indított a nyugat-afrikai törzsfőkhöz egy megfelelő terület megvásárlásának céljából. Némi nehézség után megkötötték az alkut és megindult a visszatelepítés a Libériának elnevezett területre. Az „anyaföld” azonban nem kért az elragadott fiaiból, a visszatelepedett afro-amerikaiakat állandó támadások érték a helyiek részéről, így kénytelenek voltak amerikai segítséggel egy erődítmény rendszert kiépíteni. Ebből a védvonalból fejlődött ki Libéria fővárosa, Monróvia, amit James Monroe elnök után neveztek el (ő finanszírozta ugyanis a települések kiépítését). Az ACS egyre nagyobb méretű támogatásokat kapott (még Lincoln, a későbbi elnök is az ügy mellett állt), csak éppen az érintetteket nem ragadta magával az idea. A kisérlet az érdelődés hiányában elbukott és nem történt meg az afrikaiak tömeges hazavándorlása. Amikor 1847-ben Libéria függetlenné vált, mindössze néhány tízezernyi egykori amerikai rabszolga alkotta az újj államot. Libéria a második „önálló” fekete köztársaság volt a világban Haiti után (Az ördöggel hivatalosan megkötött szövetségből fakadó Haiti államalapítása egy külön írást érdemelne). Az első két szabad fekete köztársaság egyike sem vált sikertörténetté. Haiti, ami francia gyarmatként addig a karib térség virágzó gyöngyszeme volt, a hirhedt vudu rabszolgalázadás (1794-1804) után rövid úton leküzdötte magát a világ legszegényebb és legélhetetlenebb államává. A modern Libériában pedig egymást követték az elképesztően kegyetlen polgárháborúk és az óriási méretű törzsi jellegű népirtások. Igen, a szabadságot talán ki lehet harcolni, de az áldásokat már nem lehet kicsikarni.

 Az USA déli államai kitartanak a rabszolgatartás mellett

 Maradt azonban egy nagyon fontos ágazat, amelyben továbbra is rendkívül profitáló volt a rabszolgamunka: a gyapottermelés. Az USA déli államaiban megtermelt gyapotra óriási igény volt világszerte. Miután Eli Whitney találmánya, a gyapotmagoló gép forradalmasította a termelést, az elképesztő jövedelmet biztosított déli államoknak. A gyapot beszedéséhez azonban szükség volt a rabszolgamunkára, így miközben Amerika nagy része már az abolíció mellett állt, a déli államok makacsul kitartottak a rabszolgatartás mellett. Noha az amerikai kongresszus az 1790-es és 1808-as évek között felszámolta a transzatlanti rabszolgakereskedelmet, a gyapottermelő déli államok ennek ellenére további 80.000 további afrikai rabszolgát hozattak be a termelés növelésének érdekében. Nem véletlen jelenség az, hogy amikor az amerikai rabszolgatartásról esik szó, akkor azt azonnal a déli gyapotültetvényekkel asszociáljuk. A déliek a nyilvánvalóan gazdasági okokból fenntartott intézmény fenntartását ugyancsak a Bibliára hivatkozva kívánták megindokolni:

 
 [A rabszolgaságot] a Mindenható Isten vezette be … A Biblia mindkét szövetsége szentesíti a Genezistől a Jelenésekig… minden korszakban létezett és a legfejlettebb civilizációk, a legnagyobb műveltségű népek is alkalmazták. - Jefferson Davis, A Konfederációs Államok elnöke. 

·                    * Egyetlen olyan verset nem találunk a Bibliában, ami tiltaná a rabszolgatartást, de sok olyat találunk, amely szabályozza azt. Ennél fogva nem tekinthetjük immorálisnak. - Alexander Campbell, tiszteletes.

                    * A Szentírások érthetően megalapozzák a rabszolgatartást, elvben és gyakorlatban is. – Richard Furman, jeles baptista tiszteletes

 

                * Khám balsorsa megbélyegezte az ő afrikai leszármazottainak az állapotát és jellegét. A sors keze párosította a bőrszínüket és a sorsrészüket. Ember pedig ne válassza el azt, amit Isten egybekapcsolt.  - James Henry Hammond, U.S. szenátor

 
Azt látjuk, hogy bár hivatkoznak az intézmény bibliai szabályozására, a gyakorlatban ezt talán egyéni esetektől eltekintve teljesen figyelmen kívül hagyták. Általában kerülik annak a ténynek az megemlítését is, hogy nagyszámú fekete volt rabszolgatartó. Mi több, a hivatalos adatok szerint a fekete lakosság számarányához képest magasabb számban voltak rabszolgatartók, mint a fehérek a maguk számarányához képest! Miután a déli államok elvesztették az iszonyatos vérveszteséggel járó polgárháborút, az 1865-ben meghozott 13. törvénykiegészítés végleg felszámolta a rabszolgatartást az USA teljes területén. A katolikus Dél Amerika tekintetében utolsóként Braziliában szabadították fel a rabszolgákat 1888-ban. Az iszlám világban ekkoriban még javában folyt úgy a rabszolgakereskedelem, mint a rabszolgtartás.

 Bibliai utalások az afrikai rabszolgakereskedelemre?

 Az Ézsaiás 45. fejezete  a tartalmát illetően egy különleges fejezet, amelyben Isten némileg kódolt, orakuláris formában az Izraellel kapcsolatos történelemformáló erejét és akaratát vázolja fel, néhány jól megválogatott és mozaikszerűen összeállított példa által. A fejezet  meghatározó sorai rámutatnak, hogy a történelmi eseményeket Isten idézi elő és formálja Izrael megváltásának érdekében és a maga ítélete szerint. Ennek a munkának szerves részét képzi a nemzetek időszerű felemelése és balsorssal való sújtásuk is, s ez adja meg a fejezet kontextusát:

 
Ézsaiás 45:6-7 6 Én vagyok az Úr, és senki más! 7 Én alkotom a világosságot, és én teremtem a sötétséget; én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is. Én, az Úr viszem ezt végbe, mind.

A felhozott példák között van egy a téma szempontjából is releváns próféciai kinyilatkozás, köztük egy nagyon sokatmondó, de kínosan mellőzött igerész aminek a történelmi beteljesedését is szükséges bemutatni:

 
Ézsaiás 45:14 Ezt mondja az Úr: Egyiptom terményei, Kus árúi és a szálas termetű szabeusok [nubiaiak], a tieid [izraelitáké] lesznek, meghódolnak neked és láncra verve jönnek utánad. Leborulnak és könyörögnek: „Csak nálad van Isten, s rajta kívül nincsen más, más Isten nem létezik.”


A 14. versben három khámita nép, az egyiptomiak a khusiták, illetve a szabeusok (vagy szebaiták] van megemlítve. A szebaiták a khusita népek egy ágazatát képzik (1Móz. 10:6-7), s a fenti szövegben ezekről a núbiai, azaz dél-egyiptomi/szudáni illetőségű, valóban nagyon magastermetű és feketebőrű szebaitákról van szó. Több más khámita nemzetségben is előfordul a Shéba név, így Rámának egy fiát is így nevezték, és ismert még egy további, dél arábiai, sémi nyelvet beszélő shébaita nép is akiket gyakran ugyancsak szabaeusoknak neveznek. A prófécia núbiai szebaitákat érinti, akikről tudni kell azt, hogy nem voltak azonosak az etiópiaiakkal, inkább egy azokkal rokon, de különálló alrasszt képeztek Khús nemzetségeiben. A núbiai szebaiták főbb elemei később Afrika azon nyugatabbi részeire vándoroltak el, ahonnan a legtöbb rabszolgát szállították át az amerikai kontinensre. Jegyezzük meg, hogy az afrikai rabszolgakereskedelem idején a szebaiták/szabeusok nem csak eladott rabszolgák voltak, de javában kivették részüket az eladásban is. A fenti szövegben a láncra verve jönnek utánad” a kulcs mondat: a jönnek utánad a héber ya·‘ă·ō·rū fordítása, aminek jelentése átkelni valamin (mint pl. tengeren), így az átjönnek utánad” pontosabb fordítás lenne. Számos komoly bibliakutató véleménye szerint ez a prófécia az Atlanti óceánon keresztül folytatott rabszolgakereskedelemre utal amely nézetet osztja e cikk írója is. A teljesebb szövegből pedig kivehető, hogy ennek időzítése a születésjogi áldásokat felvevő izraelita törzsek gazdasági felemelkedésére tehető, amihez valóban hozzájárul Khus árúinak birtokbavétele, illetve azok kereskedelmi céllal való felhasználása. Ne feledjük, Afrika mellett India délebbre fekvő részeit szintén khúsita népek lakják és India volt a brit birodalom gazdaságának a gyöngyszeme. Hogy teljessé váljon a prófécia, az indiai árúk szállítását nem mellékesen nagyrészt a brit kézben lévő egyiptomi szuezi csatornán át folytatták le és a britek a dzsihadista ellenes „Fuzzy Wuzzy” háborúk idején Szudánt is birtokba vették.

 Nagyon hasonló az üzenete az Ézsaiás 43:1-4 verseinek is, ami duális jellegű, s inkább Izrael helyreállításának idejét érinti, de teljesebbé és élesebbé teszi a mozaikrészekből összeállítandó képet:

 
Ézsaiás 43:1-4 1 Most hát ezt mondja az Úr, a te teremtőd, jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. 2 Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. 3 Mert én az Úr vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód. Válságodul odaadom Egyiptomot, Kust és Szebát cserébe érted. 4 Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek. Embereket adok oda érted, és nemzeteket az életedért.

Prédikátor legyen a talpán, aki ebben a mélységesen elfogult és az igaz szó kimondását üldöző korban bele mer menni ezeknek a verseknek a magyarázatába! Pedig a Bibliában nincsenek fölösleges szövegrészek és szóvirágok, minden egyes kinyilatkozásnak oka és jelentősége van. A kontextus ezesetben is Jákob utódainak, az izraelitáknak a megváltása, aminek részeként bizonyos népek – amelyek konkrétan meg is neveztetnek - válságul adatnak értük. Ennek meg van a maga teológiai magyarázata, ám itt a beáldozandó, válságul adott népek beazonosítására fókuszolunk, ami azonos az Ézsaiás 45-ben felsorolt népekkel. Tartsuk figyelemben, hogy ezekben azonos támakörű fejezetekben Egyiptom, valamint az ókorban még Egyiptomhoz tartozó núbiai szebaiták és egyéb khusiták vannak kiemelve. Tudjuk, hogy a khusiták lakterületei Felső Egyiptomtól Etiópián át India déli részeit is magukban foglalják, így a próféciák ezeket a térségeket is érintik.

A történelmet ismerve pedig tudjuk, hogy egyetlen olyan népesség létezett, amely leigázta Egyiptomot Szudánt, az egész fekete Afrikát és Indiát, gazdagságaikat magáévá tette, illetve az árúikkal folytatott kereskedelmből hasznot és jólétet élvezett. Ez a népesség a József törzseit kitevő angolszász nép, a születésjoggal járó fizikai áldások örökösei. Ugyan ezen népesség egy másik eleme az észak amerikai kontinenst vette birtokba, az pedig köztudott, hogy az USA-ba milliószám vittek el fekete afrikaiakat rabszolgákként. Nincs más történelmi precedens Ézsaiás ezen próféciáinak beteljesedésére. Nem mellékesen a hirhedt szudáni rabszolgakereskedelemnek éppen maguk az angolok vetettek véget 1881-ben a Mahdi és a fanatikus Fuzzy Wuzzy dzsihadistái ellen  folytatott hadjáratok idején.

Az Isten ellenségei és híveinek gyölölői gyakran támadják a Bibliát azzal érvelve, hogy az toleranciát mutat a rabszolgatartás iránt és előszeretettel hivatkoznak arra is, hogy a fehér keresztény nemzetek közt gyakori volt ez a kegyetlen emberiség ellenes intézmény. Hangoztatják, hogy mindezért méltó módon meg kell bűnhődniük, vezekelniük és „fizetniük” kell. A humanista hivatkozási pont így nem a Szentírás, nem az Isteni törvényzet, de még csak nem is a krisztusi tanítások, hanem az a Lucifer által ihhletett törvényszegésen alapuló egalitariánizmus, amit az Új Világ rendjévé kívánnak tenni.

 Tény, hogy az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákkal nem feltétlenül bántak emberséges, vagy az idevonatkozó bibliai törvényeknek megfelelő módon. Másrészt viszont az addig mélypogány fekete emberek és utódaik milliószám ismerhették meg a Bibliát, sokan keresztény hitre tértek és képesek voltak tömegesen beilleszkedni a társadalomba. Ezáltal pedig nem csak az izraeliták szellemi áldásaiból, hanem a fizikaiakból is lehetőségük volt kivenni a részüket.

 Isten minden ember ítélőbírája, s az ítélet az Isten házával kezdődik (1Pét. 4:17). Amennyiben a fizikai izraeliták, vagy akár a névleges, akár az igaz keresztények követtek el túlkapásokat ezen a téren azt Isten megítéli igazságos módon. A nagy nyomorúság és Jákob veszedelme pontosan erről szól. De Isten végül „válságukért odaadja Egyiptomot, Kust és Szebát cserébe értük. Mert drágák az Ő szemében, mert becsesek neki és szereti őket. Embereket ad oda értük, és nemzeteket az életükért.” Izrael azért részesült ebben a kivételes becsben, mert Isten választott népe. A pogány népeknek meg kell ismerniük Istent és megtérve el kell fogadniuk az Ő utait ahhoz, hogy élvezhessék az áldásait. Ennek meg van az üdvtörténeti menetrendje.

 Miután Isten helyreállítja, s újra egyé teszi Izraelt és Judát (Ez. 37) a keleti és afrikai népek egy gonosz szándéknál fogva fergeteges támadást indítanak az éppen csak gyarapodni kezdő izraeliták ellen. Ezt az első Góg Magóg háború, aminek a folyamatát az Ezékiel 38-39 fejezetei vázolják fel. Az Izrael ellen felvonuló és Isten által nagyrészt elpusztított seregek között lesznek Khám fiai, Khus és Put népei, a fekete-afrikai népek is (Ez. 38:5).  A Jáfetita és  Khámita népek csak ekkor találkoznak Istennel, aki éppen az oknál fogva vonja őket bele ebbe az ütközetbe, hogy ezeknek az pogány népeknek is bebizonyítsa szentségét és kinyilvánítsa magát, dicsőségét számukra. (Ez.  38:23) Ekkor végre megtörnek, s beteljesedik az Ézsaiás 45:14 próféciájának utolsó szakasza: „Leborulnak és könyörögnek: [s azt mondják] ’Csak nálad van Isten s rajta kívül nincsen más, más isten nem létezik.’”  A népek maradékainak, köztük a khámitáknak is csak ekkortól fordul igazán jobbra a sorsuk.

 A jelen kor rabszolgatartói

 A New Age ágendák fronszervezeteként funkcionáló ENSZ 1948 december 10-én megtartott közgyűlésén elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelynek 4. cikke így szól:

 Senkit sem lehet rabszolgaságban, vagy szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolgakereskedés minden formája tilos.”

 Ennek ellenére, a Global Slavery Index felmérése szerint 2016-ban 40.3 millió ember - 70 %-ban nő és leány - élt modern rabszolgasorban a világban. Az iszlám vallású államokban és Afrikában még dívó klasszikus rabszolgatartás mellett, egyebek mellett ide tartozik még a kényszermunka, a nők és lányok szexmunkásokként való árúbabocsátása és a kényszerházasság is. További formái a magyarországon „csicskáztatásnak” nevezett, a legelesettebb embereket kihasználó alantas jelenség de ide tartozik még az anyagi kényszerből fakdó emberi szervek eladása is. A Global Slavery Index 2019-es térképén a modern rabszolgatartás legfőbb gócpontjai továbbra is Afrika és az iszlám világban találhatóak. Érdekes módon, erről nem, vagy alig hallani. Amiről viszont állandóan hallunk, az annak a fehér keresztény kultúrának az eredendő bűne, amely réges-régen felszámolta a rabszolgatartást és megadta a jobb élet lehetőségét az egykori rabszolgák leszármazottainak.

 Ne álltassuk magunkat, a háttérerők a keresztény kultúra és a bibliai törvényzet teljes elpusztításán fáradoznak, s ehhez minden ürügyet megragadnak. Szabadságot ígérnek miközben rabigába viszik az emberiséget a pénzintézeteik és istentelen ideológiáik által. Mert ha a bibliai meghatározással élünk, miszerint a kölcsönkérő (vagy hitelből élő) a kölcsönadó (vagy hitelező) rabszolgája (Péld. 22:7), a bűnös hajlamoknak, időtöltésnek való szolgaságról nem is beszélve (Róm. 6:16), akkor a világ nagy része már a rabszolgájuk. Tény, hogy ha a névlegesen keresztény Nyugat nem tért volna el a bibliai törvényektől, annak helyes módon való alkalmazásától, akkor soha nem került volna ilyen álságos és válságos helyzetbe.

 

 

v