CoG

 Megpróbáltatások és a vigasztalódás

Ezen a héten a megpróbáltatások és a vigasztalódás a szombati üzenet témája. Ugyanis sokan közülünk rendkívüli megpróbáltatásokon mennek keresztül a jelen pillanatban. A gyülekezetekben vannak olyanok, akiknek megpróbáltatásai oly hevesek, hogy szinte úgy érzik, Isten többet tett rájuk, mint amit képesek elviselni. Pedig ismerjük Isten ígéretét, miszerint nem ad ránk annál nagyobb próbákat és terheket, mint amennyit képesek vagyunk elhordani. Hitünkön keresztül tudnunk kell, hogy mindent, ami ki lett szabva ránk, azt el kell viselnünk, mert Isten tökéletesít bennünket általuk, és így növeli bennünk az Ő tökéletes, szent és igazságos természetét.

Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor - mintha a Vörös-tenger előtt állnánk - képtelenek vagyunk bármit is tenni önmagunktól. És amikor már minden elveszettnek tűnik, akkor valami csoda történik, ami megszabadít gondjainktól, néha látványosan szupernaturális módon. Azt nem lehet nem észrevenni, amikor Isten ilyen határozott, közvetlen módon küld segítséget és útmutatást. Ez a fajta egyértelműen direkt közbenjárás Isten részéről különösen az elhívatottságunk kezdeti idejében gyakori. Az talán természetes, hogy amikor gyermekek vagyunk a hitben, akkor tisztábban és láthatóbban nyilvánul meg Isten ereje, miközben küzdünk a levegőből e földet uraló gonoszságok szellemei ellen. Növekedésünkben és a ránk váró munkákhoz gyakran egyértelmű irányítást kapunk Istentől. Ezt sokunk tanúbizonysága erősíti meg. 

Amikor azonban már valamelyest megalapozottak, illetve felnőttek lettünk a hitben, akkor gyakoribbá válnak a megpróbáltatások is. Néha olyan hevesen, hogy úgy érezzük, már szinte elviselhetetlen számunkra. És megkérdezzük: Miért? Miért kell ennek így lennie? Miért engedte meg Isten, hogy ez vagy az a dolog megtörténjen az életünkben. Vannak anyák, akik elvesztették gyermekeiket valamilyen baleset által, vannak, akiknek a nem hívő házastárs okoz komoly kihívást a hit megélése miatt. Sokunkat érnek a társadalom olyan problémái, amelyek nem a mi hibáinkból fakadnak, mint pl. a szegénység, a bűnözés és az ipari élet szennyeződései által okozott betegségek, stb. Vannak olyan helyek a világban, ahol a mindennapi élet is kemény megpróbáltatást okoz a hívőnek. A munkanélküliség, betegség és egyéb megpróbáltatások sokunk hitét teszik erős próba alá. Gyakran láthatunk olyan esetet, amikor a megtért és hitben erősnek látszó egyének a bemerítkezés utáni harmadik éves megpróbáltatásnál feladják a küzdelmet, és visszatérnek a világba. A hatodik év nehéz próbáját már meg sem élik. 

Milyen tanulságot vonhatunk le mindebből? Isten megígérte, hogy soha el nem hagy bennünket. Tudjuk, hogy minden a jó irányába történik azokkal, akik szeretik Istent, s akik szándéka szerint el lettek hívva (Róm. 8:28). Természetesen sokszor nagyon nehéz számunkra megérteni azt, hogy az adott probléma miként fog majd javunkra válni. Azok, akik nem képesek elviselni, vagy nem hiszik el, hogy az ilyen próbák végülis a javukat szolgálják, azok elesnek a hittől. Ők azok közé tartoznak, akik el lettek ugyan hívva, de nem választottak.

Isten ismerte választottait már a világ megteremtése előtt, és eleve elrendelte őket arra, hogy Fiának képmására formálja őket, s így elsőszülöttek legyenek a sok testvér között. Akiket erre elrendelt, azokat el is hívta Fiához. Akiket elhívott, azokat megigazultakká teszi, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőíti (Róm. 8:29-30). A hithez kerülőknek két típusa van. Az egyik csoporthoz azok tartoznak, akik elfogadják a hívást, megkeresztelkednek, de nem tartanak ki a végsőkig. A hit harcát feladják valamely ponton, mert valamit vagy nem adnak fel a világból, vagy nem képesek elviselni a próbákat. Ezek kiesnek, mert hívottak ugyan, de nem választottak. A második csoport a hívottak és választottak, akik befejezik a hit harcát, bármi áron és minden próbát kiállva. Isten képes a választottakban véghez vinni a munkáját, és az örök életre vezetni őket. Mint Krisztus, véghezviszik a választásukkal járó feladatokat, és megnyerik a harcot, legyőzik a világot. De ma még nem születtünk be az Isten országába szellemi fiakként. Hanem el lettünk választva a világtól, hogy megtisztuljunk, addig a pontig, amíg tiszták vagyunk minden bűntől. Isten ígérete szerint aki győz, az mindent elnyer, s azoknak megadja a fiúságot, az örök szellemi életet a halálból való feltámadás által. Akik az első feltámadásra jutnak, azokon már nem fog a második halál.

Természetünktől fogva bűnösök vagyunk, s hívásunk része az, hogy legyőzzük a bűnt, a testi természetet. Ez egy nehéz és sok esetben lassú folyamat, de ebben növekednünk és erősödnünk kell, ahogy az idő halad. A megtéréshez méltó gyümölcsöket kell hoznunk az életünkben, nehogy méltatlanokká váljunk, és munkáinkat a tűz eméssze meg, mert nem elégségesek.

Néha betegek vagyunk, és Isten nem gyógyít meg bennünket. Néha csodát tesz, és gyógyulást ad. Isten néha választ ad kérdéseinkre, hogy miért teszi mindezt, néha pedig nem nyilvánítja meg nekünk, hogy miért határozott úgy, amit tesz velünk. Van olyan eset, hogy Isten megenged egy betegséget, és nem azért, mert a betegségben szenvedőnek van valami bűne, amitől el akarja őt fordítani, hanem azért, hogy a körülötte lévők az Isten ítélete alá kerüljenek, azáltal, ahogyan a beteg hívőhöz viszonyulnak.

Azt mindannyian jól tudjuk, hogy nekünk nagyon óvatosnak kell lennünk az ítélkezéssel. Mert amiként ítélünk, Isten úgy ítél meg bennünket. De Isten és népének ellenségei szintén annak mércéje szerint hoznak ítéletet önmagukra, ahogyan azt Isten népére kimérik! Egyiptomot és a Fáraót akként büntette meg Isten, amiként a Fáraó az őseinket, az izraelitákat büntette. Ma az egyház képezi Isten Izraeljét, ezért az egyházat támadóknak hasonló ítélet van fenntartva, a helyes mérce szerint. Ez az ítélet ennek a kornak a végén nyilvánul meg teljesen, amint Krisztus visszatér, s a neki adatott ítéletet végrehajtja a föld lakosain. A két tanúbizonyság [135] című írás részletesen vázolja, hogy azok, akik el akarják pusztítani a két tanúbizonyságot, azok pontosan azon csapásokkal lesznek sújtva, amelyekkel el akarják pusztítani Istennek e két tanúját. Senki nem okozhat ártalmat az Isten egyházának büntetés nélkül. Még annak ellenére sem, hogy Sátánnak teljes erő adatik az utolsó időkben, hogy legyőzze a szenteket. 

Azok számára, akik magukat Isten népe ellen fordítják, talán megfontolandó lehet Elizeus esete. Amikor a suhancok kigúnyolták Elizeust, Isten két nőstény medvét küldött rájuk, amelyek széttéptek negyvenkét gúnyolódót. A suhancok Elizeust korai kopaszodása miatt gúnyolták ki, amiért Elizeus megátkozta őket az Úr nevében. Ez a gúnyolódás több volt, mint egyszerű kicsúfolása egy kopasz embernek. A "gyere föl kopasz" kifejezés egy szójáték, illetve afféle közmondás volt. A "gyere föl" itt kb. a magyar "ugyanmár" kifejezéssel egyezik meg, a kopaszság pedig a hazudozókkal volt kapcsolatban, ugyanis a korai közhiedelem vagy babona szerint aki hazudik, annak kihullik a haja. Az efféle mondásoknak vannak mai változatai is. Tehát ezek a suhancok végülis Isten prófétájának azt mondták, hogy "ugyanmár, te hazudozó!" Vagy talán jobb értelmi megfelelő az "elég legyen már a hazugságokból, azért vagy kopasz"! Elizeus tehát nem azért átkozta meg őket, mert őt kigúnyolták, hanem azért, mert Isten próféciai kinyilvánításait nevezték hazugságnak. Isten azért is büntette meg azonnal a kinyilvánított szavainak kigúnyolóit, hogy rámutasson Elizeus valós prófétaságára, és hogy jobb lesz őt, illetve szavait komolyan venni. Elizeus átka azonnali meghallgatást talált Isten előtt. És ez nagy lecke lehet számunkra. Mert amikor az Isten akaratát visszük véghez egy adott dologban vagy küldetésben a Szent Szellem vezetésében, ez a hatalom nekünk is adatott! És ezt rendkívül óvatosan kell használnunk. Mert még ekkor is érvényes az ítélkezés mércéje. 

Egy másik hasonló példa az Illés története. Amikor Ahaszja király Beelzebubhoz, Akkron istenéhez folyamodott kéréssel a betegségét illetően, az Úr angyala Illés által azt üzente neki, hogy mivel nem Izrael Istenét kérte segítségül, azért el fog pusztulni betegségében. A király haragjában elküldött egy ötven fős csapatot Illés elfogatására. A csapat vezére "Isten emberének" szólította Illést, de ezt inkább gúnyból tette, mint tiszteletből. Ebben az időben a királyi udvarban és testőrségben számos Baál imádó izraelita lehetett, akik lenézték Izrael Istenét. Ezért válaszolta azt Illés, hogy "ha Isten embere vagyok, szálljon le tűz az égből, és emésszen meg téged és ötven emberedet." Úgy ezt az első csapatot, mint a másodikként elküldött ötven embert is a tűz emésztette meg. Isten ilyen hatékony módon mutatta meg azt, hogy jobb Izrael Istenének szolgáit tiszteletben tartani, és komolyan venni szavaikat.

Amikor a harmadik csapat is Illéshez ért, annak parancsnoka már könyörögve kérte a prófétát, hogy ne pusztítsa el őket, és tisztelettel megkérte, menjen velük. Az Úr angyala utasította Illést, hogy tegye ezt meg.

Ennek a történetnek a tanulsága az, hogy jobb tisztelni és komolyan venni Isten szolgáit, és vigyázni kell minden hozzájuk intézett szóra.

Ez ma sincs másképpen. Az Istennél nincs változás. Azok, akik ma az Isten lámpását hordozzák, azok az Isten szolgái és ajánlatos tisztelettel bánni velük. Akik prófétának mondják magukat, de nem a tanítás és tanúbizonyság szerint beszélnek (Ésa. 8:20), akkor figyelmen kívül lehet hagyni őket és mondanivalójukat. De azokat, akik a törvény és a bizonyság szerint szólnak, és megtörténnek a dolgok, amiket prófétáltak, jobb tiszteletben tartani.

Az Isten szolgái természetesen maguk is ítélet alatt vannak, aszerint, ahogy beszélnek és cselekednek, de ez nem jelenti azt, hogy lehet őket büntetlenül gúnyolni és sértegetni. Az Isten félelme a bölcsesség kezdete.

Gyakran előfordul az, hogy amilyen módon egyesek ártalmat akarnak nekünk okozni, pontosan az az ártalom éri el őket. Ez nem véletlenül van így. Bár Isten megengedi, hogy alkalmanként kigúnyoljanak, vagy akár ártsanak nekünk, de Ő az, aki bosszút áll értünk. Gyakran szenvedünk azért, mert a nekünk ártóknak ítélet alá kell esni. És gyakran megbocsátunk a bennünket üldözőknek, imádkozva értük. István vértanúsággal halt meg azért, hogy halálával Pálnak és a mellette lévőknek tanúbizonyságot tegyen.

Gyakran vannak maradandó problémáink, és sok esetben Isten szolgái nem képesek gyógyulást hozni önmagukra, holott másoknak gyógyulást hoztak keneteik által. Pál pontosan ebben a helyzetben volt, mert bár gyógyulást okozott sokaknak, tőle nem vette el betegségét az Úr.

Mindenben és mindenkor imádkoznunk kell egymásért. Köszönetet adni Istennek mindenért, és magunkra venni egymás terheit. Ha vigasztalhatunk, hozzunk vigaszt. Ha szükséget látunk, segítsünk. Ne ítélkezzünk egymás fölött, és semmiképpen ne pletykáljunk bárkiről bármit is. A pletykákkal megöljük a mások jellemét, ezért a pletykálkodók elindítanak egy folyamatot, ami az embergyilkosok ítélete alá fogja vezetni őket.

Nehéz idők előtt állunk. "Az igazak elvesznek, és nincs senki, aki ezt szívére venné" (Ésa. 57:1). Ennek az idejében élünk most, de nem szabad elcsüggednünk.

A végidőkben Sátánnak hatalom adatik, és erőt vesz a választottak fölött. De támadásait már intézi, hogy gyengítsen velük bennünket. Mégsincs okunk félelemre, hiszen ez azt jelenti, hogy közel van az időnk, és az Úr visszajövetele. Örüljünk hát addig is mindenben.

Végezzük el a ránk kiszabott feladatokat, amennyire teljes erőnkből telik. Mert ha Istennek élünk, akkor hibátlanuk vagyunk előtte.

Wade Cox, 2002. Május 4.