CoG

 Septuaginta vs. Maszoretikus írások I. rész

 - A szöveghagyományok ütközése

Letölthető Word dokumentum

PDF

Szeptuaginta töredék

A modern kereszténység nagyobb része, a judaizmus pedig teljes egészében azt az álláspontot képviseli, hogy a rabbinikus judaizmus Szent Írásait kizárólagosan az ún. Maszoretikus szövegek képviselik, így ezek képezik az egyedül hiteles ószövetségi írásokat. Más szóval a közhiedelem szerint Isten a maszoréták által őriztette meg az eredeti héber Szentírásokat, és nekik köszönhetjük, hogy lefordíthatjuk az Ószövetség könyveit megannyi más nyelvre. De vajon mennyiben igaz ez, és ami még fontosabb, mennyiben állják meg helyüket a maszoréták által továbbadott szövegek a korábbi héber írásokkal és a Septuagintával összevetve? Ebben az írásban elsősorban ezt kívánjuk megvizsgálni, s láthatóvá tenni, hogy a kereszténység egy igen hosszú és kanyargós út során jutott a ma általánosan elfogadott álláspontjára a Maszoretikus írásokat illetően. A Septuagintát olyan héber szövegekből fordították, amelyek 1200 évvel korábbiak, mint azok, amelyekből a maszoréták fordítottak. A kereszténység bibliafordításai mégis nagyrészt a Maszoretikus írásokra hagyatkoznak, nem a Septuagintára. Ebben az írásban összevetjük a két hagyományt, és az olvasóra bízzuk annak megítélését, hogy mely verziót tartja hitelesebbnek.


 

Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

 Copyright © 2013, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


 


A fősodratú kereszténység álláspontja szerint, mivel az Ószövetség a zsidóknak adatott, s általuk maradt fenn, így azt ők voltak hivatottak nem csupán megőrizni, de kanonizálni is. Ezt a nézetet általában a Róma 3:2 versre hivatkozva nyomatékosítják. Így a mai keresztények, s ez különösen igaz a protestantizmusra, a rabbinikus judaizmus kánonjának adnak hitelt, amit az ún. Maszoretikus írások jelentenek. Ez oknál fogva a keresztény hittudósok is gyakran és előszeretettel hivatkoznak a rabbinikus bölcsek véleményeire egy-egy igerész értelmezésével kapcsolatban. Más szóval a keresztény világ igen jelentős része a farizeusi hagyományokat követő rabbinikus/talmudista - s tegyük hozzá, keresztény ellenes - judaizmusnak a döntéseit és értelmezéseit tekinti hitelesnek a héber írásokat illetően. A rabbinikus judaizmus az egyház létrejötte után, pontosabban csak az i.sz. I. század végén kanonizálta véglegesen a rabbinizmussá átformálódott judaizmus könyveit. Ezt követően egy teljesen új rendszer bevezetésével, egy néhány évszázadot felölelő periódus alatt rendszeresítették azokat a Maszoretikus szöveghagyományokat, amelyek a rabbinikus judaizmus hivatalos Szentírásává lettek.

Ez a hagyomány annyira elismertté és elfogadottá vált, hogy még pl. a nevezetes és alaposnak mondható Strong’s konkordancia sem vette figyelembe a korábbi héber nyelvet tükröző Septuaginta verziót ahhoz, hogy abból ellenőrizzék a maszoréták szövegeinek hitelességét! Így van ez a teológiai iskolákban is. Egyszerűen elfogadták hitelesnek a rabbinikus kánont, holott, mint látni fogjuk, a maszoréták által ránk maradt szövegek koránt sem mondhatók hibátlannak vagy feddhetetlennek. És semmiképpen nem mondhatók az eredeti héber nyelvű szöveggyűjteménynek.

A fenti okoknál fogva ma a Septuagintát már nem tartják annyira mérvadónak, holott az újszövetségi és a korai egyházatyáktól fennmaradt idézetek kivétel nélkül a Septuagintát követik, nem a Maszoretikus iratokat (hiszen ez utóbbiak akkor még nem is léteztek). A farizeusi iskola csupán egyike volt a korabeli judaizmus szektáinak (lásd az Azonos e a judaizmus a Mózesnek átadott vallással I. rész, II. rész és Mózestől a rabbikig című írásokat), a templom lerombolása után azonban ez a judaista iskola vált a vezető irányzattá, majd a ma is ismert fősodratú judaizmussá. Ennek a rabbinikus judaizmusnak a jellemzője az, hogy a Szentírást a talmudizmus, vagyis a talmudi bölcsek magyarázatainak fényében értelmezik. A Talmud pedig a legelvakultabb és legszélsőségesebb emberi okoskodások gyűjteménye. Jézus, az apostolok és a korai keresztények azonban mélyen elítélték a farizeizmus szokásait, vallási újításait és hagyományait. Maga Krisztus vakoknak nevezte azokat, akik a farizeusok vezetésére bízták magukat, akik szerinte szintén vakok voltak: “Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik." (Mt. 15:14). Ez annyira illik a modern kereszténység és judaizmus viszonyára, hogy szinte meghatározza azt. Jézus szavait kiegészít az apostoli figyelmeztetés is:

2 Korintus 3:14 14. Az ő [a zsidók] értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. 15. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, 16. de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol. 17. Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.

A jelen egyházkorszak lezárásáig Izrael egészén és különösképpen Júdán (az Isten szellemi hívását elfogadó izraelita származású igaz egyéneket kivéve) rajta marad a vakság (Róm. 11:25). Egyedül Krisztusban, a Szent Szellem irányítása alatt tűnik el a fátyol vagy a vakság az írások szellemi üzenetének megértését illetően, beleértve Mózest [a törvényt] és az egész Ószövetséget is! A Róma 3:2-re hivatkozóknak figyelembe kellene venniük azt a tényt, hogy a judaizmus kánonja és a talmudizmusban gyökerező maszoretikus íráshagyományok ugyancsak az e fátyol miatt nem látók iskolájából származnak. Mivel Krisztusban tűnik el a fátyol, így egyedül Krisztus igaz egyháza az a testület, amely nem a betű kötöttségében, hanem az Istentől kapott Szent Szellem szabadságában, így megfelelően és korrekt módon értelmezi az Isten leírt szavait. Ez oknál fogva az egyház az igazság oszlopa, szilárd alapja (1Tim. 3:12) és az egyház vált az Isten igéinek sáfárává. Egyszerűbben fogalmazva, a hívő keresztényt az Isten szellemi irányítása teszi képessé arra, hogy megértse az ószövetségi írások mondanivalóját, nem pedig a fátyol alatt vakoskodó rabbik értelmezései és magyarázatai - az Újszövetségről már nem is beszélve. Ennek ellenére a héber kánon tekintetében a világtalanok [fősodratú kereszténység] a vakokkal [farizeusi/rabbinikus/talmudista judaizmus] vezettetik magukat, aminek a vége az lesz, hogy mindketten gödörbe esnek. A szellemi szabadsággal még foglalkozni fogunk, de térjünk konkrétan a héber szöveghagyományok vizsgálatára.

Hangsúlyozzuk még, hogy a jelenlegi Ószövetség a farizeusi/rabbinikus judaizmus, vagyis egy szektariánus irányzat könyveit jelenti, nem feltétlenül az ősi héber szent írások teljes corpusát. De kezdjük az elején.

A Septuaginta

Az i.e. III. század közepe táján hetven zsidó írástudó megkezdte a héber Szentírások görög nyelvre való fordítását, kezdve a Tórával, vagyis Mózes 5 könyvével. A későbbiekben aztán további héber írások is fordításra kerültek, amelyek magukban foglaltak a ma kanonikusnak nyilvánított könyvek mellett egyéb héber írásokat is. Az elkészült anyag aztán az eredeti fordítók száma után a Septuaginta (hetvenes) néven vált közismertté. (Röviden LXX-nek is szokás írni a latin számok alapján.) A hetven írnok munkája egy nagyon komoly vállalkozás volt, ami maga mögött tudta a főpap és a jeruzsálemi szanhedrin támogatását és áldását is. E két intézmény rendkívül fontos volt, hiszen Isten az ószövetségi rend kulcselemeivé tette mindkettőt, és ezeken az emberi eszközökön keresztül érvényesítette akaratát. A Septuaginta ezért a hivatalos Szentírás státuszát élvezte, ekként volt számon tartva. Valójában úgy tekinthetünk erre a folyamatra, hogy eljött az ideje annak, hogy a pogány népek tömegei is közelebbről megismerhessék Teremtőjük akaratát és megváltó munkáját. Ugyanis, ennek a nagyjelentőségű eseménynek köszönhetően, a pogány világ számára is elérhetővé váltak az isteni kinyilatkozások, méghozzá azon a görög nyelven, ami akkoriban egyféle világnyelvnek számított. Nehéz más következtetést levonni, mint azt, hogy ezáltal Isten felkészítette az akkor ismert világ jelentős részét a Messiás ekkor már nem túl távoli eljövetelére, ami egyben a pogányok szövetségbe való bevonását is jelentette, s ehhez megfelelő módon fel kellett készíteni őket az írások megismerése által. (Lásd még erről: Világosság a nemzeteknek! című cikket) Nem mellékesen hozzávetőleg ekkortájt kezdődött meg a judaizmus különböző iskolákra szakadása, ha úgy tetszik szektásodása is. Így egyebek mellett létrejött a híres/hírhedt farizeusi irányzat is, a maga negatív jellegzetességeivel és torz tanításaival, aminek nagy szerepe volt abban, hogy az I. századi zsidóság ne ismerje fel Jézusban a várt Messiást, megtagadják, majd végül halálra adják őt.

Márpedig a Messiás eljött és elhozta az új szövetséget, amit a zsidók nagy része ugyan megtagadott, viszont pogányok tömegei ragadták meg annak lehetőségét, hogy szövetségre lépjenek a világmindenséget teremtő Istennel. A kereszténység a megalakulásától kezdve a Septuagintaként ismert Szentírásokat használta, ez volt a keresztény Ószövetség "hivatalos verziója". Az I. században még a zsidók is előszeretettel használták a Septuaginta verziót, csak példaként, Philo és Josephus annak ellenére, hogy minden bizonnyal rendelkezésükre álltak a héber nyelvű szövegek, munkáikban mégis a Septuagintát használták fel. És, ami talán némileg meglepő, a Septuaginta kéziratok igen nagy számban fordulnak elő a qumráni tekercsek között is! Ha pedig ez a mélyen vallásos, még a zsidóságon belül is szigorúan elkülönült és a héber Szentírásokat rendkívül nagy becsben tartó szekta is használta a Septuagintát, akkor gondolhatjuk, hogy mennyivel inkább használták ezt Palesztina kevésbé szélsőséges lakosai is. A héber nyelv kevésbé volt használatban az I. században, de a kevés hébernyelvű írástöredék tartalmilag pontosan megegyezik a Septuagintával, ám a későbbi Maszoretikus írások már eltérnek ezektől.

A legöregebb eddig feltárt Septuaginta kézirat az i.e. 350-325 körüli időkből származik (töredékiratokat ennél korábbról is ismerünk). A Septuagintát a valóban bibliai héber nyelvből fordították, és ezek az írások képezik annak a héber nyelvnek a legősibb elérhető fordítását. Ebből idézett Krisztus, az isteni sugallat által írt apostoli írások, és a keresztény írók a kereszténység első 4 évszázadában. Az első latin verziók mellett az LXX-ből fordították még a korai szír, örmény, grúz és a kopt Ószövetségeket is.

A fentieknek köszönhetően ebből az időből szerencsénkre nagyon nagy mennyiségű idézet maradt fenn a Septuagintából, amelyek több mint elégséges alapot nyújtanak a későbbi maszoretikus írásokkal való összehasonlításra. Ez annak köszönhető, hogy az egymilliós lélekszámú, hellenizált alexandriai zsidóság és a keresztény világ egésze ezt a verziót használta, ebből idéztek, és ennek soraira utaltak számtalan korabeli forrásban. Jézus Krisztus evangéliumi beszédei és az apostoli levelek idézetei, valamint a korai egyházatyák idézetei, utalásai, stb. kivétel nélkül ebből a fordításból származnak. Ezek a tények önmagukban is azt bizonyítják, hogy a Septuaginta létrejöttében valóban benne volt a gondviselés keze. Amennyiben elvetjük, vagy megpróbáljuk elhitelteleníteni az eredeti Septuagintát, úgy az újszövetségi írásokat, sőt a kereszténység létjogosultságát is elhiteltelenítjük, ahogy ennek a talmudista judaizmus felőli kezdeményezése is egyes-egyedül ezt a célt szolgálta. Ezeket a tényeket tartsuk szem előtt.

Most pedig következzen az elkerülhetetlen összehasonlítás. Amikor a közhasználatban lévő, és keresztények által használt Septuaginta idézeteket összevetjük a rabbinikus judaizmus által sokkal később létrehozott, ám ma szinte kizárólagosan használt Maszoretikus írásokkal, akkor szembetűnik, hogy tartalmilag igen gyakran eltérnek egymástól. Egyetlen utalást sem találhatunk arra, hogy a Septuaginta eltért volna az I. században és persze korábban is használt (pre-Maszoretikus) hébernyelvű írásoktól. A Septuaginta feddhetetlenségét senki nem vonta kétségbe i.e. 250-től i.sz. 135 ig. És mint látni fogjuk, ekkor is csak a rabbinikus judaizmus hívei kezdték kikezdeni annak hitelességét, mert a judaizmus érdekei ezt kívánták. Hogy pontosan mi okozta ezt a hirtelen elégedetlenséget a nem keresztény zsidóság körében? Ezt hamarosan látni fogjuk, amikor megvizsgáljuk a Maszoretikus írások kialakulásának okait és körülményeit.

Már Origenész (i.sz. 185-254) is megjegyezte az Africanus-hoz írt levelében, hogy a keresztények között használt Septuaginta igen sok tekintetbe eltért az akkortájt forgalomban lévő újabb keletű hébernyelvű Írásoktól, és nem csupán a két csoport által elismert, illetve használt könyvek számát illetően. Még azokban a könyvekben is nagy eltérések voltak, amelyeket mindkét fél elfogadott, így pl. Jób könyvében, és a II. Mózes tartalmában is.

A rabbinikus íráshagyományok kialakulásának előzményei és körülményei

Az i.e. II. és az i.sz. I. századok közötti időkben a vallásos zsidóság három főbb és néhány jelentéktelenebb vallási iskolába, ha úgy tetszik, szektába tömörült. A legismertebb a farizeusok szektája, akiknek a hagyományaira épült a rabbinikus zsidó vallás. Emellett voltak még a szadduceusok és az esszénusok, de említésre méltók még az apokaliptikusok is. A két utóbbi iskola közismerten számos olyan írást is a Szentírásaik közé sorolt – s ezt a qumráni feltárások is bizonyították -, amit viszont a modern judaizmus már nem ismer el kanonikus írásoknak. Ez idő tájt valamilyen mértékben minden zsidó szekta használt olyan írásokat, amelyek ma nincsenek benne a héber kánonba. Pál, a volt farizeus még az Újszövetségben is tett utalást a Jannes és Jambres könyvére, s tette ezt abban a fejezetben, ahol a Szent Írások (ami ekkor a Septuaginta verziót jelentette) megfelelő használatáról beszélt. Az esszénus szekta hatalmas könyvtára pedig jól ismert a Holt tengeri tekercsek feltárása óta, ahol Énok könyveinek is számos példányát megtalálták (töredékekben), ami utal az akkori népszerűségére és hitelességére. Nem mellékesen a qumrániak használták azokat az "apokrif" könyveket is, amelyek a Septuagintában még benne voltak, mint pl. Tobit, Judit, stb.

A zsidó főpapok, Annás és Kaiafás, és a Szanhedrin elvetette Jézust, mint Messiást, ahogy a zsidóság egésze is megtagadta őt. A zsidók tisztában voltak azzal, hogy az I. században terjedni kezdő keresztény írások a Septuagintát idézték, erre alapoztak és ezért a farizeusi hagyományokat követő zsidók egyre inkább elhatárolódtak ettől a fordítástól. A Septuaginta betöltötte küldetését; tömegeket segített a Messiás elfogadására, nagyszámú zsidó, pogány, és a zsidóságba betért pogány (prozelita) tért át a keresztény hitre. A kereszténység növekedni és virágozni kezdet, míg a judaizmust egymás után érték a csapások.

A templom lerombolásával és a szórványba kerüléssel megszűnt a zsidók addig ismert vallási élete. A nagyrészt a levitákhoz (a templomi szolgálattevőkhöz) köthető szadduceusok eltűntek a színtérről, a hivatalos papság is megszűnt létezni. Az életképesebb farizeusi iskola át- és újjászervezte önmagát, létrehozva a rabbinikus és talmudista judaizmust, vagyis a ma is ismert és gyakorolt judaizmust. A farizeusokkal korábban vetélkedő vallási irányzatok, mint az esszénusok, szaduceusok, apokaliptikusok stb. mind eltűntek a történelem színpadáról, s ez a talmudista, vagy rabbinikus judaizmus vált a zsidóság hivatalos vallási irányzatává. Ennek az újraszerveződésnek volt a része a judaizmus írásainak kanonizálása is.

„… az akkori tudósok gyülekezete [I.sz. 90 körül a Hillél és Sammai féle farizeusi iskola képviselői] határozott a felől, hogy minő könyvek élvezzenek kánoni tekintélyt. De a helyeknek szó szerinti értelméből kitetszik, hogy a vitás iratoknál nem a kánonba való felvételükről, hanem inkább a belőle való kizárásról van szó. ….Sammaiták és Hilleliták idejében a törvény minden pentateuchus tekercsre ki lett terjesztve, azután kiterjesztették a pentateuchus egyes könyveire, majd a prófétákra is.” Blau Lajos – Héber bibliakánon, Budapest 1996

"Hűségesen e tekintetben Originészhez inkább, mint Jeromoshoz, ez a fordítás nem akarta a rabbinikus hagyományhoz való ragaszkodást odáig vinni, hogy elhagyja az utólagosan kánoninak nyilvánított könyveket, amelyeket az egyházak a görög nyelvű zsidóktól örököltek alapításuktól kezdve. Tény, hogy az I. századtól, pontosabban Krisztus küldetése és az egyház megalakulása utáni időkben a farizeusi/rabbinikus zsidóság nem tartotta meg ezeket az írásokat a szent könyveik kánonjában és ebből fakadóan már nem foglalkoztak azzal, hogy ezek szövegbeli hagyományait megőrizzék. Ezért ezek a könyvek számunkra kevésbé egységes szöveg-hagyományokat nyújtanak, mivel a hivatalos judaizmus nem biztosította fennmaradásukat. Viszont a qumráni tekercsek feltárásával ezeknek az írásoknak a héber gyökerei megkérdőjelezhetetlenek lettek. Vagyis a rabbinikus judaizmusnál jóval korábbi, viszont igen korlátolt mennyiségű héber forrás áll rendelkezésre ahhoz, hogy bizonyítottan láthassuk, ezeket az írásokat a zsidók egykor széles körben elfogadták, használták és terjesztették."Bevezetés az Ószövetséghez – (TOB: 
http://www.seidl.hu/ambrus/tob-osz.htm )

Elkerülhetetlen tehát a következtetés, hogy a farizeusok - illetve ez idő tájt már inkább rabbik – bizonyos, addig elfogadott könyveket ekkor vetettek el, leszűkítve a héber szent Írások kánonját! De mi volt az oka ennek a nyilvánvaló korlátozásnak? Kétségtelenül a kereszténység gyors és sikeres terjedése, ami komoly kihívást és fenyegetést jelentett a templomot és az ahhoz kötődő vallási életét elvesztő zsidóság vallási létére! A kirekesztett írásokban túlontúl rá lehetett ismerni a pogányok által elfogadott Messiásra, más szóval ezek az írások a [korai] kereszténységet hitelesítették és ellentmondtak a rabbinikus "zsidó nemzeti hős" típusú messiásvárásnak. Egy különös mellékterméke ennek a kanonizálásnak a rabbinikus judaizmus szentírásait kitevő könyvek és a judaizmus gyakorlatai közötti különbség.

A templom elpusztítása után (i.sz. 70) Jamnia városa vált a zsidó vallási élet és oktatás központjává (E. Schurer, The History of the Jewish People in the Age of Jesus Christ, I. köt.521. o.). Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a város lakosainak többségét zsidók tették ki. A jamniai iskola vált a zsidó nagytanács székhelyévé (u.o. 525-526), ugyanis itt szerveződött meg a zsidó vallási élet helyreállítása. Az i.sz. 90 körüli években itt döntötték el, hogy mi kerüljön be a zsidó kánonba, amit ugyanekkor le is zártak. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy ekkor döntöttek arról, hogy mi maradjon ki a kánonból. Mindenesetre a tanács ezt a döntést önkényesen az egyetemes zsidóság nevében tette meg, és nyilvánította kötelező érvényűnek minden zsidó számára. És ezzel együtt itt váltotta fel a farizeusi judaizmust az abból fakadó, ma ismert rabbinikus, illetve talmudista judaizmus, valamint ezek a folyamatok vezetettek a judaizmus Szentírásának, a Maszoretikus íráshagyományoknak a kialakulásához. "Megjegyzendő, hogy ez a tanács valójában nem beszélt minden zsidó nevében, hiszen az Etiópiában élő zsidók vagy nem hallottak a jamniai határozatról, vagy pedig nem fogadták el azt. Ők ugyanis a mai napig más kánont használnak, mint a palesztinai testvéreik."  [Encyclopedia Judaica, 6. köt., 1147. o.].

Nem nehéz megállapítani, hogy a judaizmus fennmaradásának és hitelesítésének érdekében a rabbik szükségesnek látták azt, hogy kiiktassanak minden olyan írást, amelyek határozottan a keresztények Jézusát hitelesítik Messiásként. De ezt a cenzúrát nem csupán az apokaliptikus irodalom sínylette meg, hanem még azok az írások is, amelyeket felvettek ugyan a judaizmus kánonjába, de módosítottak azok szövegén ugyan azon oknál fogva: mert túlzottan a keresztények Krisztusát hitelesítették. Ezek listáját majd látni is fogjuk az alábbiakban. Ennek megfelelően a maszoréták egy fő célja az volt, hogy a keresztények által használt Septuagintát elhiteltelenítsék és a maguk hagyományait juttassák érvényre. Tulajdonképpen ennek a keresztényellenes hozzáállásnak köszönhetően lett leszűkítve a rabbinikus kánon. Ezt a folyamatot történelmi tényekkel is bizonyíthatjuk.

Akiva ben Joseph (i.sz.40–137) vagy ismertebben csak Rabbi Akiva (vagy Akiba) egy nagyon jeles tanna volt. A tannaim vagyis az "ismétlők", "tanítók" olyan rabbinikus bölcsek voltak, akinek nézeteit aztán lejegyezték a Mishnában, s akik így lényegében a talmudista judaizmus szellemi megformálói, alapkövei voltak. Rabbi Akiba a II. század elején az akkori judaizmus egyik legjelentősebb személyisége volt, akire később a Talmudban "a bölcsek feje"-ként utalnak, s akit a zsidó hagyományok a rabbinikus judaizmus alapítójának tekintenek. Tartsuk emlékezetben, hogy a templom lerombolása után a rabbinikus judaizmus a farizeusi iskola modernizált változata volt, ami a kor kihívásaira sajátos módon reagált. Ennek a Rabbi Akivának volt egy Aquila nevű prozelita (zsidó vallást felvett) tanítványa, akit azzal a feladattal bízott meg, hogy fordítsa le az általuk használt héber írásokat görög nyelvre. (www.jewishencyclopedia.com/articles/1674-aquila-akvlac-foreignchars-v02p034001-jpg-foreignchars)

Ennek egyetlen célja volt. Korántsem az, hogy a görögök hozzájussanak az írásokhoz, hiszen ehhez ott volt az elérhető és megbízható Septuaginta. A rabbi célja az volt, hogy az új fordítással hiteltelenítsék el azokat a Septuagintában található részeket, amelyek alátámasztották Jézus messiási mivoltát! A judaizmus részint hatást kívánt gyakorolni a keresztények értelmezésére, részint vissza kívánta állítani egykori státuszát.

"...90-130 között ismét határozottan a Septuaginta kiszorítására törekedtek a rabbik. A Septuaginta kiküszöbölésére irányuló törekvések a konkurens fordítások készítésében és a szövegrevíziókban öltöttek testet. A hetvenes fordítás zsidó revízióinak elveit tükrözi az úgynevezett proto-lukianoszi recenzió, amelynek színhelye - Palesztina, vagy Alexandria - vitatott, ideje a Kr. e. 1. század. Ugyanilyen szövegjavítási törekvés eredménye a "kaige" revízió, amely Palesztinában az első század elejére tehető. Ez utóbbi célja az volt, hogy a régi görög szöveget a használatban lévő héber szöveghez igazítsák. A revíziók már jelezték: A Septuaginta szövege hibás. A következő lépés volt a Septuaginta helyettesítése új fordításokkal. Ez a helyettesítési igyekezet nem magyarázható merő lingvisztikai szempontokkal, sokkal inkább a keresztényellenes polémia szükségleteivel. .... Az ókeresztény egyház Ószövetsége a Septuaginta lett, és Jusztinusz Párbeszéde a zsidó Trifónnal felsorolja a keresztények és zsidók vitájának tárgyát képező helyeket. Ezeknek a tényeknek az alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a palesztinai zsidóság ki akarta iktatni azt a görög Ószövetséget, amelyre a fiatal kereszténység hivatkozott, de nem akarta megszüntetni a görög nyelv használatát, mert ugyanakkor arra buzdított, hogy a Septuaginta szövege feleljen meg jobban annak a héber szövegnek, amely kánoni lett a zsidóságban, és még más görög fordításokat is készítettek 30-50 között. Ezekre a fordításokra azért volt szüksége, hogy a szórványok zsinagógáiban felolvasott görög szentírási szövegek az aktuálisan érvényes, kanonizált héber szöveget tolmácsolja. A rabbinátus által jóváhagyott görög revíziókat a fiatal kereszténység nem használta, csak a "hetvenes fordítás" szövegének ellenőrzésénél. Egyedül a Septuaginta volt szálka a rabbinátus szemében. A 6. században Justianus császár az Aquila-féle "fordítást" írta elő a zsidók számára zsinagógai felolvasásra .... A Septuaginta szövege először hídként jelenik meg a zsidó és a pogány (Ptolemaidák) világ között, amit a zsidók utólag úgy ítéltek meg, hogy végülis engedmény lett a pogányságnak, inkább azok igényét szolgálta, mint a zsidóságét, keresztény kézbe kerülve a Septuagintát az eretnekek (keresztények) támaszának tekintették, akik optikájukban természetszerűleg ugyanezen a "hídon" helyezkedtek el." - Vanyó László: Az egyházatyák Bibliája és az Ókeresztény exegézis módszere, története 53, 54, 55 oldalak

Sokan úgy vélik, hogy a későbbiekben létrejött Maszoretikus írások Aquila fordításán alapszanak, különösen a messiási igerészek elhomályosításának feltűnő hasonlóságai miatt. Aquila pl. a rabbi utasítására fordította a Septuagintában szüzet jelentő szavat a később nagy vitákat kavaró "ifjú nő" változatra, s mint tudjuk a Maszoretikus írásokban már ez a kifejezés szerepel.

Amikor kitört a hírhedt Bar Kochba féle lázadás (i.sz. 132-135), akkor Rabbi Akiva sebtében a zsidó Messiásnak nyilvánította a lázadást vezető Simon Bar Kosibát. Még a Bar Kochba nevet is ő ruházta Simon Bar Kosibára, aki így a "Csillag Fia" lett, utalva a 4Mózes 24:17 próféciára, de aki inkább a hexagram fia volt. Egyes történészek szerint a rabbi nem csupán támogatta, de maga is részt vett a fegyveres lázadásban. A tét nagy volt, hiszen ha Bar Kochba győz, akkor helyre áll Júda és a judaizmus, felépíthetik a lerombolt templomot, ezért az ő messiássá nyilvánításával tömeges támogatást kívántak elérni a biztosabb siker érdekében. A lázadás elbukott és végleg megpecsételte a zsidóság száműzettetését a Szentföldről. Mindenesetre innentől kezdődően a rabbik szándékosan és szisztematikusan úgy formálták a judaizmus messiásképét, hogy az cáfolja a keresztények egész emberiséget megváltó jézusi Messiását. A judaizmus messiásképe egy nemzeti megváltóvá, egy nacionalista hőssé degradálódott. Ez az anti-krisztusi láz vezetett ahhoz, hogy a későbbiek folyamán a Maszoretikus szövegekre hivatkozva boldog-boldogtalant, de legalábbis csaknem minden nagyobb nemzeti hőst, sőt esetenként kalandorokat és sarlatánokat is messiásnak kiáltottak ki. Egy népszerű zsidó író, Jerry Rabow a "50 zsidó Messiás" című könyvében felsorolja a főbb ilyen (hamis) messiásokat, jól igazolva Jézus szavait: "Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok" ( János 5:43).

A Septuagintát egyetlen (az igaz) Messiás eljövetelének alátámasztásához használták fel, és az abban vázolt messiáskép egy olyan megváltót mutat, akit, amikor eljött, fel lehetett ismerni annak, aki valójában volt. Isten elhívottai fel is ismerték és elfogadták őt, és természetesen nem várnak egy másikat, főképpen nem egy nemzeti hős és fizikai felszabadító formájában.

A fentebb felsorolt események és tendenciák nem kerülték el a korabeli keresztények figyelmét sem. Az i.sz. II. században, tehát röviddel a judaizmusban bekövetkezett fordulatok után, Justinus a mártír (Justin Martyr) arra adta magát, hogy megvizsgáljon minden, számára elérhető, a különböző zsinagógákban használt ószövetségi szöveget. Ekkor már valami 10-15 évvel Rabbi Akiva munkássága és a Bar Kochba féle lázadás után vagyunk. Justinus a kutatásai után arra a következtetésre jutott, hogy a zsidók Krisztust követően igenis tudatosan, bizonyos szándékoktól vezetve vetették el a Septuagintát, a héber szövegeket pedig ennek megfelelően manipulálták. Az i.sz. 150 körül íródott, a zsidó Trifónnal folytatott Párbeszédében a következőket mondja:

“Messze áll tőlem, hogy megbízzam a ti tanítóitokban, akik nem akarják elismerni azt, hogy az egyiptomi Ptolemaiosz [király] alatt a hetven vén által elkészített fordítás [Septuaginta] a pontos; és egymást próbálják okolni. És felhívnám a figyelmed arra, hogy a Ptolemaiosznál lévő, hetven vén fordításában meglévő Szentírásokból [a Septuagintából] sok olyan részt kivettek, amelyek azt bizonyítják, hogy ez az ember (Jézus) akit megfeszítettek, Istenként és emberként küldetett…” - Justinus Martir, Dialógus a zsidó Triphonnal, LXXI. fejezet)

Néhány évtizeddel később pedig Tertulliánus rámutat arra, hogy a zsidók között egykor népszerű Énok könyve milyen okok miatt került szintén, úgymond “feketelistára”:

"Az Énok könyvét ma már úgy néz ki, hogy megtagadták a zsidók, pontosan ennél az oknál fogva, mint ahogyan megtagadták csaknem mindegyikét a többi írásoknak is, amelyek Krisztusról beszélnek. Ez természetesen nem meglepő: mármint, hogy nem fogadtak el némely Szentírásokat, amelyek arról [a személyről] beszélnek, Akit ők nem fogadtak el. Mert ők még akkor sem fogadták el őt, amikor itt volt személyesen, és közöttük beszélt." - Tertulliánus (i.sz. 198) ANF 4.16

E két korai keresztény igen frappánsan fogalmazta meg a tényállást. Amennyiben tehát figyelembe vesszük a judaizmusban végbement tendenciákat, és párosítjuk a korai keresztényeknek az idevonatkozó kijelentéseivel, akkor választ kapunk arra, hogy honnan eredően és mi okokból kifolyólag kaptak kézhez a Maszoréták már eleve módosított és átírt szövegeket a későbbiekben. Tehát, a "legendásan pontos" Maszoretikus szövegek helyenként módosított, hibás szövegekre épültek. Amit maguk a maszoréták is készséggel megvallanak (lásd az alábbiakban a „Tikkune Soferim” részt).

A kényszermegoldások azonban gyakran nyilvánvaló problémákat hoztak magukkal a későbbiekben. Ahogyan a kereszténységen belül, úgy a judaizmusban is elsősorban a Szentírásra hivatkoznak a tanok, doktrínák és gyakorlatok alátámasztására. A judaizmusban az Írás és a gyakorlatok közötti ellentmondás egy igen szembetűnő példája a Hanukka ünnepe, ami a maga hozzákötődő hagyományaival a zsidóság egyik legkedveltebb, ha nem a legkedveltebb ünnepe. Nem mellékesen, erről az ünnepről még bizonyos keresztény felekezetek is megemlékeznek. Az Isten által lefektetett ünnepeket a Tóra listázza, ahol nem szerepel a Hanukka. Az igazság az, hogy a judaizmus kánonjának egyetlen könyve sem említi meg ezt az ünnepet. Mégis, a Hanukka a judaizmus szerves része. Olyan része, amit a Szentírásukból nem tudnak alátámasztani, hitelesíteni. Ezt a problémát a szájhagyományokra hivatkozva kívánják orvosolni. Csakhogy a Hanukka története egyáltalán nem a szájhagyományokon alapszik, ugyanis a héber Szentírások görögre fordított változatában, a Septuagintában megtalálható az a könyv, ami ennek az ünnepnek a kialakulását pontosan felvázolja. Ez az I. Makkabeusok könyve, pontosabban annak 4:36-59 versei. Vagyis, a gyakorlatban egy nem kanonizált könyv adja meg egy fontos vallásgyakorlat hivatkozási alapjait. Pontosabban egy olyan könyv, amit kivettek a rabbinikus judaizmus kánonjából, ám benne volt a keresztények Septuagintájában, s a mai napig benne van bizonyos keresztény felekezetek kánonjában. Ha ezzel kapcsolatban ki is alakultak szájhagyományok, azoknak is ez volt a forrásuk. Vagyis a valóságban a judaizmus egyik jelentős és fontos gyakorlatát a 2Timóteus 6:6-nak megfelelően alkalmazott, és keresztények által használt könyv hitelesíti! Ironikus módon, amíg a judaizmus ószövetségi kánonjában nincs utalás a Hanukkára, az újszövetségi kánonban van! És bizonyára nem ok nélkül: A János 10:22-23 verseiben olvashatjuk, hogy amikor eljött a templomszentelés (Hanukkah) ünnepe, akkor Jézust a templomban találjuk. Habár ez az ünnep nem tartozik az Isten által elrendelt ünnepnapok közé, de Jézus a zsidókkal egyetemben megemlékezett arról, hogy a pogányok által megszentségtelenített templom meg lett tisztítva csodák kíséretében. Számunkra itt csak az a lényeges, hogy Jézus (aki elvetette a farizeusok hamis gyakorlatait) hitelesített egy olyan gyakorlatot, aminek eredetére egyedül a Septuaginta részét képző Makkabeusok könyve ad magyarázatot (így Jézus, magának a Hanukkának a gyakorlata mellett, közvetve hitelesítette magát a könyvet is, ami leírja annak eredetét). 

Mivel ma már sok keresztény előbb ad hitelt a rabbinikus judaizmus véleményeinek, mint a korai egyházban elfogadott nézeteknek, számukra az írás II. részében konkrét példákból is kimutatjuk azt, hogy a módosításokkal Krisztus messiási mivoltának hiteltelenítését kívánták elérni.  

A Maszoretikus írások történelmének áttekintése

Az újjászerveződött rabbinikus judaizmus által használt írásgyűjteményt, vagy kánont Maszoretikus írásoknak nevezzük, az ún. maszoréták (a szöveges hagyományok őrzői és másolói) után, akik a maguk szigorú hagyományait követve másolták az írásokat az i.sz. VII. és X. századok között időkben. A jelenleg ismert legkorábbi Maszoretikus szöveg, amely csak Mózes 5 könyvét tartalmazza, a IX. századból származik, a legöregebb teljes Írás, az Aleppói-kódex pedig a X. századból. Vagyis ezek valami ezer évvel későbbről maradtak fenn, mint a legkorábbi Septuaginta szövegek. A Maszoretikus szövegek alkotják - a későbbiekben feltárt Holt-tengeri tekercsek töredékei mellett - az egyedüli héber nyelven fennmaradt Ószövetséget. Tudni kell azonban, hogy az a héber nyelv, amelyen ezeket írták, már messze nem az a héber, amelyet Mózes használt, de még csak nem is ugyanaz, mint amit az első századi zsidóság még beszélt csaknem egy évezred távlatában.

A Maszoretikus szövegek több száz helyen eltérnek a Septuagintától. Értelemszerű, hogy a Maszoretikus szövegeket nem áldhatta meg és hitelesíthette a főpap - ilyen ekkor már nem volt - sem a szanhedrin, hanem az önjelölt rabbinátus.

Az I. század végére a már vázolt okoknál fogva egy hirtelen fordulat következett be, és a judaizmus szinte egy csapásra támadni kezdte az addig általuk is elfogadott Septuaginta sérthetetlenségét. Legyünk őszinték, és mondjuk ki, hogy ez mi miatt történt így. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a Septuaginta a Jézus Krisztust Messiásként elfogadó kereszténység által használt Szentírás volt. Érvelhetünk azzal, hogy a zsidóság nem gonosz szándékból, mint inkább ösztönösen, a nemzeti és vallási létük, ősi hagyományaik fennmaradásának érdekében tette ezt, de ez nem változtat a tényen: az addig érinthetetlen Septuagintát nagy hirtelenjében hiteltelennek minősítették azon indoknál fogva, hogy az görögül (a pogányok) nyelvén lett megírva és az a keresztények könyve lett. Ha megvizsgáljuk az általuk alkalmazott szövegmódosításokat, akkor még nyilvánvalóbban kibújik a szög a zsákból: Jézus Krisztust el kellett hitelteleníteni, mint a várt Messiást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a módosítások elsősorban ilyen vonatkozásúak voltak. A legnyilvánvalóbb és sokat említett ilyen csúsztatás a ’szűz’ szó ’fiatal lány’ként való fordítása volt az Ézsaiás 7:14-ből. Ez a Septuaginta verzióban így hangzik:

Ézsaiás 7:14 Annaokáért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezitek el.

A görög nyelvben a szüzet a parthenosz szóval adták vissza a fordítók, aminek szószerinti jelentése: szűz. A maszoréták által jóval később elkészített írásokban viszont a szűz helyett már az almah szó áll, ami fiatal leányt jelent. A héberben a szüzekre használt kifejezés a bethuwlah, s értelemszerűen a bethuwlah-t minden esetben szűz-nek fordítják. Az Ézsaiás versét viszontlátjuk az Újszövetségben is, jelesül a Máté 1:23-ban, ahol a kontextusban Jézus, a Messiás eljövetelének alátámasztásául szolgál. És pontosan ez a dolog lényege. Ez egy kulcsfontosságú idézet a Messiás azonosítására, s mivel a zsidók megtagadták Jézust, mindent megtettek annak érdekében, hogy a Jézust hitelesítő Septuagintát egészében, de legalábbis a kulcs verseket mindenképpen hiteltelennek mutassák. Azt a taktikát alkalmazták, hogy az írások "letételeseiként" tetszelegve a keresztényeket vádolták meg a szó elferdítésével. Vagyis azzal vádolták a keresztényeket, amit saját maguk cselekedtek: bizonyos kulcsfontosságú idézetek valós mondanivalójának elferdítésével. A szűz az szűz, a fiatal lányok nem minden esetben azok. És a szüzek "nem esnek gyakran teherbe", ám fiatal lányok már annál inkább, így az igazán nem csoda, ha egy fiatal nő teherbe esik. Ez nem volna egy természetfeletti égi jel. A szűz fogantatás viszont egy rendkívüli csoda általi, egyedi és perdöntő bizonyítéknak számít. Ezt azonban a judaizmusnak mindenképpen érdekében állt elhomályosítani. Csakhogy ez a taktika hosszútávon visszaütött rájuk, hiszen mint már láttuk, a judaizmus messiásképe annyira eltorzult, hogy egy "mindennapi" zsidó embert várnak, akinek jelentősége és küldetése abban nyilvánul meg, hogy a zsidóságot megszabadítja és felemeli más népek fölé. Számukra az a tett lesz a döntő "csodajel", a bizonyíték és a bizonyító csoda. Pontosan emiatt nyilvánítottak oly sok politikai kalandort és sarlatánt zsidó messiásnak az elmúlt kétezer év során, és részben ez oknál fogva lesz képes antikrisztus is megnyeri őket hamis ígéreteivel.

A rabbik fő célja az volt, hogy a keresztények hitét cáfolandó "hiteles héber szentírással" álljanak elő, s elkezdték a maszoretikus írásokhoz való héber nyelvű anyagok gyűjtését. Az első néhány évszázadban nem sikerült a kereszténységet megbontaniuk, de az V. században már rést tudtak ütni a pajzson azzal, hogy a Jeromos féle Vulgata (latin nyelvű Bibliafordítás) elkészítéséhez biztosították a rendelkezésükre álló héber nyelvű írásokat. A bizalmatlanság azonban fordítva is érvényben volt.

A korai katolikusok pl. támadták Jeromos fordítását, mivel az nagyrészt "modern" héber írásokon alapult, nem pedig kizárólag a hitelesebbnek vélt ősi Septuagintán. Ekkor tehát még nem voltak képesek átütő sikert aratni. A judaizmus időközben további változásokon ment át a talmudizmus hatására, és az V. századtól kezdődően a maszoréták elkezdték a maguk sajátos szövegértelmezésének rendszerezését. Ahogy dolgoztak, úgy tűntek el a korábbi héber források, míg végül egyedül csak az általuk másolt és átdolgozott írások maradtak meg. Létre hozták a szorgalmas, hűséges és hitbuzgó maszoréták képét, ami már az akkori kereszténységet is elkápráztatta! Ekkor már nemigen volt szükség a Septuaginta nyílt támadására, hanem mint hűséges íráskezelők népszerűsítették a maguk "egyedül hiteles" és "valódi héber" írásait. A pontot a pontozással tették fel. Minden betű, minden sor meg lett számlálva, megjelölték a magánhangzókat és megváltoztathatatlanul bebetonozták az írásokat, csupán azt nem közölték a publikummal, hogy mindezt egy néhány száz éves átszerkesztés és szövegmanipulációk után tették. JHVH nevét 134 helyen kivették a szövegekből, olyan indokokkal és oly módon, hogy még alázatosnak és méltányosnak is tűnjenek.

Az 1400-as évektől Európa szerte kezdett beindulni a Biblia különböző nyelvekre való fordítása, s ehhez ekkoriban még a latin Vulgatát vették alapul. Az évszázadok során változtak a körülmények, és valljuk meg, a keresztények tudatlanságának köszönhetően a fordítási hullám nagy érdeklődést keltett a "hiteles hébernyelvű" írások iránt, ami persze ekkor már a maszoretikus írásokat jelentette. Hosszútávon beteljesedett a korai rabbik vágya, a keresztények hozzájuk fordultak a "hiteles" héber szövegek felhasználásáért. Viszont ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kereszténységen belül oly mélyen beitta magát a szűzen fogantatás tana, hogy a rabbik feladták ennek a nyílt támadását.

A talmudista rabbik erkölcsiségének megkérdőjelezhetőségét, illetve manipulatív hozzáállását talán a korai spanyol „Ferrara Biblia” létrejöttének körülményei bizonyítják leginkább, hiszen itt tudatos módon manipuláltak. Geddes MacGregor a The Bible in the Making című könyvének 279. oldalán a következőket írja:

"A Héber Biblia különböző nyelvekre való fordítása ez idő tájt kezdődött meg. 1422-ben Mózes Arragel rabbi spanyol nyelvre fordította le a héber nyelvű Szentírást a keresztény egyház számára, amiben segédkeztek ferences hittudósok is, és amire az 1553-ban kiadott Ferrara Biblia is támaszkodott. Ez a híressé vált spanyol Biblia a célból lett kiadva, hogy úgy a zsidók, mint a keresztények szükségeit kielégítse. A keresztények számára nyomtatott példányokban némi elhajlásokat vittek véghez. Példaként, a zsidók számára kiadott példányokban 'fiatal nő' olvasható, a keresztények számára kiadott példányokban pedig 'szűz'."

Ez a megalkuvás aztán kifizetődőnek bizonyult, hiszen ezáltal elérték, hogy a King James Verzió és más népszerű nemzeti fordítások is a Maszoretikus Írásokat vegyék alapul a fordításaikhoz, nem pedig a latin és görög szövegeket! Hosszútávon pedig biztosítva lett, hogy a keresztények szinte egyetemesen fogadják el a "hiteles héber Biblia" mítoszát, s annak ferdítéseit.

A Maszoretikus szövegek furcsa sajátosságai

Az eddigiekben már többször is rámutattunk arra a tényre, hogy a Maszoretikus írások és a korábbi verziók közötti különbségek elsősorban az olyan igerészeket érintik, amelyek a keresztények Jézusát hitelesítik a várt zsidó messiásként. Emellett azonban találhatunk még olyan eltéréseket, amelyek számos más és fontos bibliai tant érintenek.

A témában szakértőknek számító kutatók általában az alábbi öt okra hivatkoznak annak bizonyítékául, hogy a maszoretikus írások eltérnek a korai héber verzióktól:

  1. A maszoréták maguk is elismerik, hogy ők már eleve pontatlan, vagy torzított szövegekre építettek.
  2. A Maszoretikus szövegeket teljesen más betűkkel írták meg, mint az eredeti héber szövegeket.
  3. A maszoréták adták hozzá a magánhangzók pontozásos jelölését, amit nem tartalmaztak az eredeti írások.
  4. A Maszoretikus szövegek kizártak több olyan könyvet, amelyeket az eredeti héber szöveggyűjtemények magukban foglaltak.
  5. A maszoréták által kreált szövegekben próféciai és doktrinális jellegű eltérések vannak.

A fenti pontok nem légből kapott indokok, s mindegyikre kitérünk, habár egy részével már foglalkoztunk az írás első részében is:

1. Pontatlan szövegekre építve

A Maszoretikus szövegek valóban az isteni gondviselés és vezetés által fennmaradt hivatalos ószövetségi írások lennének, vagy pedig egy emberi hibákkal és módosításokkal készült, túlbonyolított felekezeti vállalkozás eredményei? Nos, a korai maszoréták nagyon is tisztában voltak azzal, hogy az általuk örökölt szövegváltozatok, amelyekre a saját íráshagyományaikat építették már eleve hibás verziók voltak. Ez bizonyára sokak számára meglepetés, de úgy tartották, hogy a kezükben lévő szövegek már eleve módosítva voltak.

Tikkune Szoferim - Az írnokok módosításai

"Az i.sz. 200 körüli évekből származó korai rabbinikus források említést tesznek néhány olyan, az Írásokban található szövegrészről, amelyek azt a nyilvánvaló következtetést eredményezték, hogy az ősi forrásokban más állt, mint a jelenlegi szövegekben … Rabbi Simon ben Pazzi (i.sz. 3. sz.) ezeket "az Írnokok helyreigazításai"-nak nevezi [értsd: az írnokok javító szándékú módosításai] (tikkune Soferim; Midrash Genesis Rabbah xlix.7), azt feltételezve, hogy a szóban forgó módosításokat az Írnokok végezték el. Ezt a nézetet később a Midrás is, és a maszoréták többsége is elfogadta. A Maszoretikus munkákban ezeket a módosításokat vagy Ezsdrásnak, vagy Ezsdrásnak és Nehemiásnak, vagy Ezsdrásnak és a Szoferim-nek, stb. tulajdonították"  – Tikkune Szoferim

A tikkun Soferim (תקון סופרים) jelenségre különféle magyarázatokat adnak a kutatók. Vannak, akik szerint a szoferiták azért módosítottak bizonyos szövegrészeket, nehogy megsértsék a szavak szentségét. A feltételezett módosításokat négy kategóriába sorolják.

Miről is van szó? Ezek a rabbik felfogták, hogy azok az írások, amelyeket elődeiktől (vagyis már Krisztus utáni rabbinikus forrásokból) kaptak, már eleve tartalmaztak módosításokat. Márpedig ha valaminek a forrása hibás, vagy pontatlan, akkor következetesen az arra épült anyag is tartalmazni fogja azokat a hibákat és pontatlanságokat! És erre még pluszban jönnek a maszoretikusok által véghezvitt módosítások! A maszoréták legendás hírneve abból fakad, hogy ők rendkívül figyelmesen és aprólékos gondossággal őrizték meg az íráshagyományukat a mai napig. Viszont mi haszna ennek, ha eleve hibás hagyományokat őrzitek meg oly gondosan és figyelmesen?

Maguk a maszoréták azt hangoztatják, hogy ezeket a korábbi módosításokat még az olyan, az Isten által vezetett írnokok és próféták végezték el, mint a Szentírást rendszerező Ezsdrás és Nehemiás. De ha ez valóban így lenne, akkor miért van az, hogy ezek a módosítások csakis abban az íráshagyományban lelhetők fel, amelyeket a maszoréták örököltek? Az első részben már utaltunk a rabbi Akiba által megrendelt Aquilla görög fordításra, aminek célja a Septuaginta elhiteltelenítése volt, s amit ha visszafordítunk héberre, akkor nagyon sokban hasonlít a Maszoretikus szövegekre. Oly annyira, hogy számos kutató az Aquilla verzió héber forrását tekinti a Maszoretikus szövegek forrásának.

2. Teljesen más alfabetikus írásrendszer

Azt még a maszoretikus szövegek legmeggyőződésesebb támogatói is elismerik, hogy a maszoréták munkája egy kései héber verzió, ahol módosítottak az eredeti szövegeken többek között azáltal is, hogy más betűtípussal lettek megírva, mint az eredeti héber szövegek. Az új betűtípushoz aztán pontjelekkel jelölték a magánhangzókat.

Ha mondjuk valami csoda folytán a pátriárkáknak, Mózesnek, Dávidnak, vagy akár a prófétáknak a kezébe adtak volna egy Maszoretikus szöveggyűjteményt, vagy egy mai, arra épített modern héber betűkkel nyomtatott Tanach-ot, akkor ők egyszerűen képtelenek lettek volna azokat elolvasni. Számukra még a magyar rovásírás is sokkal ismerősebbnek tűnne, mint a maszoréták "héber" betűi. Ennek az az oka, hogy az eredeti Ószövetséget a korai izraeliták által használt, a föníciai betűtípushoz hasonlatos és azzal rokoni viszonyban álló, ún. paleo-héber betűtípussal írták meg. Elég csak egy pillantást vetni a baloldali ábrára, ahol a felső sorban a Tetragrammaton az eredeti paleo-héber betűkkel látható, alatta pedig ugyanaz a későbbi zsidó írásjelekkel leírva. Mózes valóban joggal vakarná a fejét az utóbbi láttán és érthetetlenül állna még JHVH neve előtt is.

A Maszoretikus írásokat köztudottan azzal az arámi eredetű betűtípussal írták meg, ami az i.e. 6.-7. századok között alakult ki, s amit a zsidók is továbbfejlesztettek a maguk módján egy sajátos írásformává. Ez az írásforma valami 1000 évvel későbbi, mint a Mózes és Dávid, és az eredeti Ószövetség nagy részét megíró személyek által használt paleo-héber betűrendszer.

3. A magánhangzók pontozás általi jelölése

Az alábbi bekezdések forrása: http://www.seidl.hu/ambrus/tob-osz.htm

A pontozás és az "újhéber" nyelv

Héber nyelv: Mivel a mondat szerkezete az, ami a szavaknak megadja értelmüket, általában könnyű olvasás közben meglátni, hogy mely magánhangzónak kell szerepelnie minden egyes szóban: meg lehet tehát elégedni avval, hogy csak a mássalhangzókat írjuk le. A héber nyelv meg tudott elégedni ezzel a rövidített írásmóddal, amíg élő nyelv volt. Azokban az időkben, amikor megszűnt a nép által beszélt nyelv lenni, különböző rendszereket alkottak, hogy a magánhangzókat is leírják.

Azok a könyvek, amelyeket a zsidó nép Kr.u. az I. század végén szent könyvekként elfogadott (őskánoni könyvek) számunkra eredeti nyelvükben maradtak fenn (arámi nyelven Dániel könyvének nagy része és Ezsdrás néhány része, a többi héber nyelven). Massorahi szövegnek hívják a hivatalos szövegformát, amelyet véglegesen rögzítettek a zsidóság körében a Kr.u. X. században, ebben az időszakban virágzottak Tibériásban, a Ben Asherek családjában a leghíresebb maszoréták (= a szövegbeli hagyomány továbbítói és rögzítői). A legrégebbi "massorahi" kéziratot, ami birtokomban van, Kr.u. 820-850 körül másolták és csak Mózes öt könyvét tartalmazza; a legrégebbi teljes kéziratot, az Aleppói-kódexet pedig a Kr.u. X. század első éveiben másolták. A mi jelenlegi héber Bibliáink egy Velencében, 1524-ben, Jacob Ben Hayyim által készített kiadás reprodukciói.
Az a tény, hogy a héber írás az eredeti formában csak a mássalhangzókat jelöli, gyakran kétértelművé tette a bibliai szövegeket. A VII. században egy pontos módszert találtak a magánhangzók leírására és a mondatok és mondatrészek pontos interpunkciójának jelölésére; egy összetett, pontokból és vonásokból álló rendszer ez, amely a mássalhangzóból álló szöveget kísérte. Így rögződött írásban egy élő olvasási és bibliamagyarázati hagyomány, amely a zsidóság körében kifejlődött nemzetünk első évezrede során, és aminek a targumok (a héber nyelvű Biblia arámi fordításai) hűséges tanúi. Bizonyos görög fordítások maradványai, a rabbinátus hatására elkészítve az első két század során (mint Teodotioné, Aquiláé és Szimmakuszé) lehetőséget nyújtanak még távolabb hatolni a szentíráskutatás hagyományának történetébe.

b) A proto-maszoretikus szöveg és a nem maszoretikus szöveg-formák

A csakis mássalhangzóból álló szöveg, amely alapul szolgált a maszorétáknak (proto-maszoretikus szöveg) már helyettesítette a zsidóságnál az összes rivális szövegformákat a Kr.u. I. század vége felé. l947-től kezdve felfedeztek a Holt-tenger partján, a Khirbet Qumran (1) romjait körülvevő barlangokban néhány majdnem teljes bibliai könyv-tekercset és ezerszámra töredékeket, amelyeket korunk I. századában hagytak ott. Ennek alapján meg lehet állapítani, hogy abban az időben, amikor Jézus Palesztinában járt, a könyvek nagy részének szöveg-formája gyakran különbözött a proto-maszoretikus szövegtől. Ismertek már a Qumrani és a Júda sivatagi kéziratok felfedezése előtt is bizonyos, nem maszoretikus ószövetségi szöveg-formákat, például azt, amelyet a Pentateuchus által őrzött meg a szamaritánusok közössége, vagy azt, amelyik alapul szolgált a Septuaginta régi görög fordításának. A két utóbbi szöveg-forma, bár a Júda-sivatagi leleteknél újabb kéziratokban maradtak fenn, mégis visszanyúlik a Kr.e. három utolsó századra.

Lábjegyzet (1) Amint az első kéziratokat felfedezték, elnevezték azokat "Holt-tengeri kéziratok"-nak, ennél az elnevezésnél azonban megfelelőbb a "Qumrani kéziratok" elnevezés, vagy, az eseményeket követve, a "Júda-sivatagi kéziratok" név, mivel más leleteket is találtak, több barlangban, még a qumrani területen túl is.

Mindezek a pre-maszoretikus iratok időnként sokkal világosabb és érthetőbb szöveget adnak, mint a fenti. Ez arra vezette a szövegmagyarázókat, főként 1850 és 1950 között, hogy ezekre hivatkozzanak a maszoretikus szöveg "kijavításánál", amelyet gyakran hibásnak tekintettek.
 

„Minden más, későbbi héber szöveg (melyek közül legelső a véglegesen az i.sz. II. században összeállított, de nyelvi anyagot az első századból is tartalmazó Misna) már a nyelv egy más, a bibliaitól meglehetősen eltérő nyelvállapotát jeleníti meg." (Forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Klasszikus_héber_nyelvtan)

Vagyis a maszoréták véglegesen "kőbe vésték" a modernizált héber írások "korrekt" olvasási módját. A magánhangzókon pedig sok áll, hiszen rendkívüli módon képesek megváltoztatni a szavak értelmét. Gondoljunk csak bele abba, hogy ha magyarul csak mássalhangzókkal írnánk, nem lenne mindegy, miként olvasnánk vissza a mgrlt betűhalmazt: megörült-ként, vagy megőrült-ként. Egyetlen magánhangzó felváltása teljesen más értelmet ad a szónak. Ne feledjük, a Krisztus körüli időkben a héber nyelv már nem igen volt használatban. A maszoréták pedig a szájhagyományok útján fennmaradt használati módra hagyatkoztak, s ez alapján határozták meg a magánhangzók jelölését.

A protestáns felekezetek tagjai általában véve rajonganak a Maszoretikus szövegekért, fel sem fogva, hogy ezzel egy kettős mércét alkalmaznak. Ugyanis a „Sola Scriptura” elve miatt elvetik a római katolikus és az ortodox keleti egyházak szájhagyományait, de fenntartás nélkül elfogadják a judaizmus szájhagyományait.

4. Hiányzó ószövetségi írások

A Maszoretikus szövegek kanonikus könyveinek száma jelentősen alacsonyabb, mint a Septuagintáé. A rabbinikus judaizmus és protestantizmus ószövetségi kánonjait a leszűkített Maszoretikus szövegek teszik ki. A római katolikus, a keleti ordodox és a kopt/etióp egyházak különböző fokokon inkább a Septuagintát követik az általuk kanonikusnak tartott könyvek számait illetően. Ezeket a könyveket több gyűjtőnéven is ismerjük, szokás azokat az apokrif, a deutrokanonikus vagy anagignoskomena megnevezésekkel illetni. Ezekről a könyvekről röviden a következőket mondhatjuk el:

Már csak a fenti tények alapján is bizonyítottnak mondható, hogy a kereszténység megalakulásának korai éveiben, úgy a zsidóság döntő többsége, mint a kereszténység egésze az ihletett irodalom közé sorolt olyan írásokat, amelyeket a későbbiek folyamán bizonyos okoknál fogva kihagytak a kanonizáció véghezvivői.

5. Megváltoztatott próféciák és tanok

Amikor rendelkezésre állnak bizonyos ősi iratok, és rendelkezésre állnak azoknak az iratoknak olyan későbbi változatai is, amelyek már több helyen eltérnek a korai szövegektől, akkor teljes joggal vetődik fel a kérdés: mik az okai a későbbi szövegekben látható módosításoknak? Vannak jelentéktelennek mondható eltérések, mint pl. a nevek némileg eltérő formájú kiejtése, és ez érthető is. De vannak ennél sokkal komolyabb, tanításokat és próféciákat érintő eltérések is. Milyen szándék vezette a maszorétákat és közvetlen elődeiket arra, hogy másképpen adjanak vissza [elferdítsenek] olyan írásrészeket, amelyek fontos tantételeket és próféciákat érintenek? A választ már jól tudjuk: A Krisztus- és keresztényellenes vakbuzgóság!

További megjegyzések

Vegyük figyelembe a bibliai szövegkritika legalapvetőbb szabályát, vagyis azt, hogy minél régebbi egy szöveg, annál fontosabb és pontosabb. Márpedig a legöregebb teljes Septuaginta verzió valami 650-700 évvel korábbi, mint a legöregebb teljes Maszoretikus verzió. Emellett nem minden szöveg egyenértékű, mert pl. a Septuaginta az i.e. III. századbeli héber szövegeket tükrözi, a Maszoretikus írások pedig az i.sz. 7-9. századok közötti módosított héber nyelven íródtak meg.

A bibliakutatás fejlődésével és elterjedésével egyre világosabbá vált, hogy a Maszoretikus írások nem tükrözik pontosan a korábbi héber forrásokat és ennek hangot kezdtek adni a kommentárokban is.

Adam Clarke, a 18. században élő anglikán hittudós [kommentárjai ma is népszerűek] már kinyilvánítja, hogy a maszoréták munkája nem volt más, mint a Szentírás magyarázatokkal való kiegészítése. Clark rámutatott arra a tényre is, hogy a Maszoretikus szövegek héber nyelve már sokban eltér attól a pátriárkák által használt óhéber nyelvtől, amellyel az eredeti ószövetségi írásokat lejegyezték. Az 1810-ben kiadott, a Szentíráshoz fűzött kommentárjainak előszavában ekként ír:

"A maszoréták a legterjengősebb zsidó kommentátorok, akik valaha is léteztek e nemzetben. A pontozási rendszert valószínűleg ők találták fel, ami folyamatos glossza a Törvényhez és a prófétákhoz; ahogy a magánhangzók pontozásai, a prózai és versmértékes hangsúlyjelek, stb. olyan különleges értelmet adnak minden szónak, amit nagy részük a maga eredeti állapotában egyáltalán nem hordoz magában. Önmagukban csak a magánhangzó pontok egy teljes konjugációt adnak a nyelvhez. Ez a rendszer a legmesterségesebb, legkülönösebb és legterjedelmesebb kommentár, amit valaha is az Isten Szavához írtak; hiszen ennek hatására nincs olyan szó a Bibliában, amihez ne lenne hozzáadva egy bizonyos glossza.”

Adam Clarke egyike volt azon korai kommentátoroknak, akik felfogták, hogy a Maszoretikus szövegek egy új nyelven megírt, új bibliaverziót képviselnek.

A maszoretikus írások vak követésének voltak korábbi ellenzői is, pl. Louis Cappel, francia hugenotta hittudós (1585-1658), akiről az Encyclopedia Britannica 1948-as kiadásában ezt olvashatjuk: "Mint héber nyelvtudós megállapította, hogy a magánhangzók pontozása és egyéb írásjelek eredetileg nem voltak a héber nyelv részei, ezek a tiberiasi maszoréta zsidók által lettek behelyezve, s nem korábban, mint az V. században, valamint a héber betűk olyan arámi eredetű változatok, amelyek a babiloni fogság alatt váltották fel az ősit [az eredeti héber írásjeleket].” A Maszoretikus írások és az ősibb írások összevetésekor mutatkozó különbségek láttán arra a következtetésre jutott, hogy tarthatatlanná vált a protestantizmusban a kizárólagosan csak a maszoretikus írásokra való hivatkozás. Ezt ekkor sokan a "Szentírás" támadásaként könyvelték el, és először heves volt az őt ellenzők tábora, de nem túl sok idő elteltével a hittudósok rendre kénytelenek voltak belátni és elfogadni a következtetéseit. Mindaz, amit Louis Cappel feltárt a középkorban, ma már alapismeret, közismert tény és elfogadott igazság. Ez azt jelenti, hogy a rabbinikus iskola képes volt egy olyan tévképet kialakítani magáról az évszázadok folyamán, hogy keresztények is úgy tekintettek rájuk, mint az egyes egyedüli hivatalos héber íráshagyomány letéteményeseire.

Az igazság mint az érdekek áldozata

Valószínűleg minden tárgyilagosság ellenére lesznek olyanok, akik ezt az írást zsidóellenesnek minősítik. Célunk nem a kedélyek borzolása, hanem a bibliai hagyományokkal kapcsolatos igazságok feltárása, illetve továbbadása. Jézus Krisztus az út, az élet és az igazság (Jn. 14:6), aki mennybemenetele után elküldte a benne hívőknek az igazság szellemét (Jn. 8:32; 15:26). Logikus, hogy mindazok, akik megtagadják őt, s az általa küldött Szellemet, azok semmiképpen nem képviselhetik az igazságot, nem lehetnek az igazság forrásai. Hamisak, vagy tudatlanul, vagy tudatosan, de hamisak. Jézus nem válogatta meg a szavait, amikor megítélte a hamis tanítókat.

János 8:19 19 …"Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat: ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek." 20. Mindezeket a kincstárnál mondta Jézus, amikor tanított a templomban, és senki sem fogta el, mert még nem jött el az ő órája. 21. Majd Jézus ismét szólt hozzájuk: "Én elmegyek, és keresni fogtok engem, de a bűnötökben haltok meg: ahova én megyek, oda ti nem jöhettek." 22. Erre ezt mondták a zsidók: "Talán megöli magát, hogy azt mondja: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek?" 23. Ő így folytatta: "Ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én nem e világból származom. 24. Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben."   39. Ezt mondták neki: "A mi atyánk Ábrahám." Jézus így szólt hozzájuk: "Ha Ábrahám [a hit atyjának] gyermekei volnátok, Ábrahám [hitből fakadó] cselekedeteit tennétek. 40. De ti meg akartok engem ölni, olyan valakit, aki azt az igazságot hirdettem nektek, amelyet az Istentől hallottam: Ábrahám ezt nem tette volna. 41. Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok."  42. Jézus így szólt hozzájuk: "Ha az Isten volna a ti Atyátok, szeretnétek engem, mert én az Istentől indultam el, és tőle jövök; nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem. 43. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert hallani sem bírtátok az én igémet. 44. Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.  45. Mivel pedig én az igazságot mondom, nem hisztek nekem.

A farizeusok nem hitték, utódaik a rabbik és az általuk megformált judaizmus hívei szintén nem hiszik, hogy Jézus az volt, aki valójában volt: Az ígért Megváltó. Nem hiszik mert vakságra lettek adva és egy teljes rendszert, hagyománysort, a judaizmusnak nevezett vallást építettek erre a vakságra. Egy kereszténynek tudnia kellene, hogy a judaizmus nem az Ószövetség vallása, hanem a jézustagadás vallása! És ezt tükrözik a judaizmus által kialakított íráshagyományok is. A judaizmus "bölcsei" a törvényre hivatkozva, az Írások letételeseinek mutatkozva a látókat is magukhoz hasonló vakká kívánják tenni, anélkül, hogy felfognák, róluk szóltak a próféta következő kijelentései:

Jeremiás 8:8 Hogyan mondhatjátok: Bölcsek vagyunk, nálunk van az ÚR tanítása! Hiszen hazugsággá tette ezt az írástudók hazug tolla!

Kanonizációval kapcsolatos érvek és ellenérvek

Vannak, akik azzal érvelnek, hogy Isten 66 könyvet tartott meg számunkra, és amennyiben többet kívánt volna átadni nekünk, akkor hatalmában állt volna azt megtenni. De nem tette, s ez azt jelenti, hogy mást nem volt szándékában velünk megismertetni.

Ezzel felfogással több gond is van: Ez egy protestáns érv, ami a protestáns kánon szemszögéből tesz ilyen légből kapott kijelentést, ugyanis vannak keresztény felekezetek, amelyeknek a kánonja több, mint 66 könyvből áll. Hogy csak az etióp ortodox egyházat említsük, az ő kánonjuk nem kevesebb, mint 81 könyvet foglal magába. Ez azt jelenti, hogy nekik Isten többet kívánt volna átadni? De még a nyugati, protestáns világban is vannak keresztények, akik hozzájuthatnak és olvashatják azokat az írásokat, amelyek részét képezték a korai héber vallási irodalomnak, tegyük hozzá, sokan olvassák is ezeket, tanulnak és "szellemit" nyernek ezekből. Elmondhatjuk hát, hogy az ő esetükben Isten szándéka az volt, hogy mégiscsak megismertesse velük ezeket az írásokat? Ugyan azon logika szerint igent kell mondanunk, hiszen biztosította, hogy fennmaradjanak és azt is, hogy hozzá lehessen jutni. Ne feledjük, a Szentírás nem listázza azt, hogy mi számít Szentírásnak, ezt emberek tették meg, ami abból is látható, hogy ez komoly vitákat, eltéréseket és szakadásokat eredményezett kezdettől fogva.

Amikor Jézus Krisztus eljött úgy a héber írások, mint a görögre fordított Septuaginta tartalmazott olyan könyveket, amelyek nem kerültek be a protestáns kánonba. Jézus, az élő Ige egyszer s mindenkorra tisztázhatta és listázhatta volna, hogy mely könyveket ihlette Isten Szelleme. Ha valaki elhivatott lett volna erre, akkor ő az volt, mégsem tett ilyet, nem adott listát. Ehelyett kijelentette, hogy elküldi az Igazság szellemét, ami elvezeti a híveit minden igazságra. Ha a leírt igazságot az igazság Szellemének [ami a Szent Szellem egy tulajdonsága] birtokosa igazságként “kanonizálja” és nyugtázza akkor az számára igazzá lett nyilvánítva. Ez újra eszünkbe juttatja az ezsdrási leosztást, miszerint némely könyvek a teljes publikumnak (mindenki számára tanúbizonyságként), mások pedig csupán az értelmeseknek (a szellemi embernek mélyebb ismeretek céljából) lettek szánva. Pálnak a számtalanszor idézett II.Timóteus 3:16 versét sem lehet a protestáns kánon alátámasztására felhasználni, már csak azon okból kifolyólag sem, mert az őskeresztények szentírása az a Septuaginta volt, amely magában foglalt több, ma nem kanonizált írást is. 

A Sátán zsinagógája című írásban rámutattunk, hogy az Úr színe előtt maradt Júda vallási életének irányítását az Isten népének testületébe beépült sátáni elemek vették át. Atyjuknak, az ördögnek a munkáját végezve céljuk az igazság maximális módon való elferdítése volt, és az a mai napig is. Ez a sátáni konkoly hozta létre az eredeti ószövetségi vallás mélyen eltorzított változatát, a rabbinikus judaizmust, majd torzította el a keresztény vallást is. Mivel pedig az apokaliptikus irodalom - a korrekt és hű messiásképen túlmenően - felfedi a faji [Nefilim] berontást és a sötétség fiaira jellemző munkákat is, így túl inkriminálóvá vált először a judaizmus, majd a kereszténység számára is. 


 [Az írás második részében a főbb szövegbeli eltérésekre mutatunk rá]