CoG

A kelták és szkíták Izrael elveszett törzsei?

 Letölthető Word dokumentum

PDF

Kik voltak, illetve honnan erednek a kelták és az eredeti szkíták? Van-e esetleg bibliai vonatkozása ennek a témakörnek? Létezik-e egy izraelita-kelta/szkíta kapcsolat, s ha igen, milyen formában? Ha igen, mennyire bizonyítható ez? Valóban volt-e egy "szkíta fénykorszak”, s ha igen, minek volt ez köszönhető, illetve mi jellemezte ezt a történelmi periódust? Milyen volt a szkíták etnikai arculata? A keleti, avagy a kaukázusi/fehér rasszhoz tartozak-e? Mi az oka annak, hogy az antik  klasszikusoktól kezdve Pál apostolig a kulturált világ írói, történészei és teológusai pozitív fényben mutatják be a szkítákat, miközben a ma “szittyákként” elkönyvelt keleti lovas nomád népek nagyrészét vad, kegyetlen és műveletlen barbároknak tartották? Miért ez a paradox? Vajon mi oldja fel ezt az éles ellentmondást? És miért kell ezt a témát egyáltalán kérdésekkel kezdeni? Mert a téma bibliai vonatkozású, és az Ellenfélnek mindenkori érdeke az igazság elfedése vagy meghamisítása.

Talán sokan tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy a későbbi történelem folyamán a szkíta megnevezés egyféle gyűjtőnévvé vált, így számos eltérő etnikumra és különböző kultúrák népeire vonatkoztatják. Ebben az írásban fényt vetünk azoknak az eredeti szkítáknak a kilétére, akikről oly sok méltányos leírás maradt hátra, mégis homály fedi az identitásukat. Mivel ezt tanulmányt minden bizonnyal a Bibliában alig, vagy talán egyáltalán nem jártas emberek is olvasni fogják, előzetesen felhívnánk a figyelmet egy rendkívül fontos tényre: ebben a tanulmányban Izraelről vagy az izraelitákról kizárólag bibliai értelemben beszélünk, nem pedig az idők során kialakult hamis tévhiedelmeknek megfelelően. Ez azt jelenti, hogy Izrael, illetve az izraeliták alatt nem a zsidó népet értjük, hanem azt a tíz törzset, amelyek az egységes királyság felbomlásakor elváltak a zsidóktól, vagyis a Juda házát kitevő Juda, Benjámin és Levi törzseitől. Mivel a Szentírás éles különbséget tesz a judaiták [zsidók] és az izraeliták között, ennek az okait ismernünk kell ahhoz, hogy a témában ne tévedjünk el. A idevonatkozó szükséges háttérismeretet az Izrael háza - az elveszett tíz törzs című írásunk biztosítja. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a magyar olvasó számára ez egy igen érzékeny témakörnek számít, és számos tévhiedelmet kell eloszlatni a tisztánlátáshoz.
 


 

Church of God

Email: p.poli@mailcity.com

 Copyright © 2013, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


A kelták és a szkíták Izrael elveszett törzsei?

 

Az eddig ténylegesen is megállapított ismeretek fényében a modern történelemtudomány a szkítákként ismert népet közép- és észak-Perzsia területeiről származtatja, akik valamikor az i.e. 7. században tűntek fel a róluk Szkítiának elnevezett földön, vagyis a Fekete-tenger és Kászpi-tenger északi és keleti részén elfekvő területeken. A történészek egy iráni népelemként tartják számon a szkítákat, ami mint látni fogjuk, ilyen formában nem korrekt.  Az elterjedt tévhiedelmek fényében azt azonban ki kell hangsúlyozni, hogy a történelmi tények és a szkíta leletek egyaránt azt bizonyítják, hogy az eredeti szkíták nem a keleti, vagy mongoloid rasszhoz tartoztak. A korabeli ábrázolások alapján határozottan a kaukázusi rassz, vagyis a fehér embertípus jegyeit viselik (lásd pl. a fentebbi ábrán az arcvonásokat és az erősebb arcszőrzetet). A ma már igen nagyszámban feltárt szkíta művészeti leletek sajátos motívumai inkább kelta, mintsem keleti jellegűek. A sírjaikban megtalált csontvázak pedig magas, illetve nagyobbtermetű, tipikusan kaukázusi emberek maradványai. Ezt az utóbbi időkben egyre gyakrabban alkalmazott genetikai vizsgálatok eredményei szintén alátámasztják.

A szkítákról az i.e. 7. századtól kezdve vannak feljegyzések. Szkítia a Fekete-tengertől északra és keletre fekvő közép-ázsiai térség volt, nyugati irányba a Dunáig terjedt, keleten pedig mélyen Belső-Ázsiáig. A szkíták nagyon hosszú időn át, i.e. 700-tól, i.sz. 300-ig dominálták ezt a területet. A későbbiekben felvirágzó pártus birodalom lakosait elsősorban az a nép tette ki, amelytől korábban elváltak az északabbra vándorló szkíták. Ezeket az alapvető információkat az ismertebb lexikonok és alaposabb történelmi könyvek is tartalmazzák. Ehhez azonban hozzá kell fűzni azt, hogy úgy a szkítákról szóló első lejegyzések idejének, mint az adott lokalitásnak is a bibliai történelem szerint is óriási jelentősége van. Ez a bibliai sík rendkívül fontos, hiszen a Szentírás jónéhány próféciai üzeneteinek a megértéséhez nyújt nélkülözhetetlen kulcsot. Egy hívő számára a Biblia leírásainak mérvadónak kell lenniük, függetlenül attól, hogy azok megegyeznek-e vagy sem a tudományosan is elfogadott, vagy "bevett" történelem téziseivel, vagy az esetleges népi mítoszokkal!

Kezdjük először a lokalitással. Szkítia Közép-Ázsiában terült el. Ázsia nagy részét, különösen a távol-keleti felét a bibliai Jáfet nemzetségei lakták be. A bábeli zűrzavart követően, vagyis a nemzetek elválasztása után Jáfet fiai hagyták el legelőször Mezopotámiát, északi és keleti irányba vándorolva. A távoli keletet Magóg nemzetségei, az északabbi területeket pedig Gómer fiai népesítették be: "A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, …”  írja Anonymus helyesen a Gesta Hungarorumban. Góg és Magóg, valamint észak felől Gómer nemzetségei mind Jáfettől származnak, és Anonymus  szóhasználata is azt mutatja, hogy az eredeti szkíták nem e jáfetita népek részét képezték. A magyarok, a hunok és a mongolok a bibliai Góg és Mágóg népei közé soroltatnak, s ezek a népek a szkítáknak legfeljebb kulturális (de nem etnikai) örökösei. A nem mongoloid türkök pedig csak i.e. 400 körül tűntek fel Szkítia keleti határainál, ekkor még nem jelentős erőként.

A Szentírás felvázolja a Sémtől, Jáfettől és Khámtól eredő népek, nemzetségek elosztását a földön (1Móz. 10). Mint már láttuk, Jáfet fiai, a keleti népek az északi és távolkeleti vidékeket népesítették be. A sötétbőrű hamiták nagyrészt dél-nyugati irányba (Afrika felé), kisebb részben pedig délkeleti (India) irányba vándoroltak. A kaukázusi embertípus ősapjának, Sémnek a leszármazottai hosszabb időn át "helyben maradtak" Mezopotámiában.
Asshúr hozta létre a hatalmas asszír birodalmat, Arpaksád leszármazottai, a káldok pedig a babiloni birodalmat. Az izraeliták egy a káldoktól korán levált népelemből váltak Isten választott népévé, és vették tulajdonba Kánaánt, az Ígéret földjét. Izrael és Juda kettéválásával az északi tíz törzs rövid idő alatt teljesen elpogányosodott, és emiatt utolérte őket  Isten ítélete a kegyetlen asszírok által. A több invázió és kitelepítési hullám i.e. 721-ben zárult le, amikor az asszírok deportálták az Izrael Házaként ismert tíz északi törzs utolsó maradékait is. Az izraelita törzseket a birodalom észak-keleti határvidékeire telepítettek át egyféle ütközőként, és innentől kezdődően "az elveszett tíz törzs"-ként vannak számon tartva a történelemben. Nem sokkal később a deportált izraeliták első elemei megkezdték az elszivárgást észak felé a Fekete-tenger és a Kászpi-tenger közötti területeken át. Ezt a populációt kimmerek-ként ismeri a történelem, akik aztán a szkítákként ismert testvérnép nyomására tovább vándoroltak, és a keltákként jelentek meg Európában (erre és a kimmer név eredetére a továbbiakban még részletesen kitérünk). Más elemeik azonban megtelepedtek a két tenger északi oldalain, és ezidőtől kezdve nevezték ezt a területet Szkítiának! Herodotosz az i.e. 5. században már hozzávetőleg a fenti térkép szerint határozta meg Szkítia területi kiterjedését (Her. 4. könyv). Ezen a ponton azonban forduljunk a bibliai történelemhez, s annak fényében elemezzük ennek a területnek és adott időszaknak az eseményeit, aprólékos sorrendben.

Az i.e. 700-as években a kor nagyhatalma a félelmetes asszír birodalom volt. Mivel Izrael elhagyta Istent, megszegte a törvényét és bálványimádatba esett, Isten az asszírokat használta fel a megbüntetésükre. Az első invázió és a velejáró kitelepítés i.e. 750 körül történt meg, amit aztán még több figyelmeztető szándékú inváziós hullám követett, mint pl. az alábbi események alkalmával:

1Krónika 5:25 25 De hűtlenül elhagyták atyáik Istenét, s a föld népének isteneihez szegődtek, amelyeket Isten a szemük láttára megsemmisített. 26 Ezért Izrael Istene feltüzelte Asszíria királyának, Pulnak és Asszíria királyának, Tiglatpilezernek a lelkét. Ez elhurcolta Rubent, Gádot és Manassze törzsének felét, s elvitte őket Halachba, Hábor mellé a Gozán folyóhoz.

2Királyok 15:29 Izrael királyának, Pekachnak idejében Asszíria királya, Tiglatpilezer felvonult és elfoglalta Ijont, Abel-Bet-Maachát, Janoachot, Kedest, Hacort, Gileádot és Galileát, Naftali egész földjét, és elhurcolta őket fogolyként Asszíriába.

Izrael ezek ellenére sem tért meg. Miután Isten megelégelte az Izrael házát kitevő északi tíz törzs bálványimádását és törvényszegő lázadását, i.e. 721-ben végleg és teljes egészében az asszír birodalom kezébe adta őket:

2Királyok 17:5-6 5 Azután Asszíria királya az egész ország ellen hadba szállt, Szamaria alá vonult, és három évig ostromolta. 6 Hósea 9. esztendejében Asszíria királya bevette Szamariát és fogságba hurcolta Izraelt Asszíriába; Halachban, Gozan egyik folyója, a Habor mellé, valamint Média városaiba telepítette őket.

Most pedig vessünk egy alaposabb pillantást az itt mellékelt asszír birodalom térképére: A Szentírás konkrétan megadja az asszír birodalom északi és keleti peremvidékein fekvő azon helységek neveit, ahová Izrael törzseit áttelepítették. A Gozan folyó és Média városai. Amint látjuk, az asszírok által kitelepített izraeliták új lakhelyei (a térképen piros sávval jelölve) pontosan azokon a területeken feküdtek el,  amely lokációkhoz úgy a korai, mint a modern történészek is visszavezetik a szkíták ismert eredetét! Diodorus Siculus szerint: “a szkíták az Araxes (Gozán) folyó mentéről származnak” (Diod. 2:3). Herodotos ugyanezt mondja: "[a szkíták] az Araxes-től mentek Kimmeriába (Krímiába) (Her. 4:11). A 2Ezsdrás könyve pedig ugyancsak ezt az útvonalat határozta meg az elveszett törzsek vándorlásának fevázolásakor, kiegészítve azzal, hogy az Isten keze és gondoskodása volt velük. (2Ezsd. 13:40-46)
 
És pontosan ettől az i.e. 7. századtól kezdődően kapjuk az első történelmi lejegyzéseket a szkítákról, akik - mint majd látni fogjuk - azokat a kulturális szokásokat és azokat a rasszjegyeket viselik, mint a hazájukból elhurcolt izraeliták! Lehet midez véletlen egybeesés?

Az izraelita lakosság deportálása tehát i.e. 750-től kezdődően több kisebb-nagyobb hullámban folyamatosan történt meg, míg végül i.e. 721-ben teljessé vált, és az Izrael házának nevezett tíz északi törzs több milliós lakosságát deportálták az asszír birodalom keleti részeire. Ezek után csak a Juda házát kitevő három törzs maradt meg az Ígéret földjén, Juda, Benjámin és Levi, akiket a továbbiakban is judaitákként, azaz zsidókként ismerünk. Az Izraelben és Judában valamivel korábban elvégzett és a Bibliában lejegyzett népszámlálások eredményeit figyelembe véve (1Krón. 21:5-6), ekkor legalább 4 millió izraelita került Média városaiba. Ez még mai léptékekben sem kevés ember, abban az időben pedig feltétlenül jelentős méretű népességnek számított, különösen egy homogén nemzet esetében.

Omri háza

A bibliai leírást a korabeli, precíz alapossággal lejegyzett asszír források is megerősítik. Izrael királyságára, illetve Szamáriára az asszírok hozzávetőleg kétszáz éven át - a dinasztiaalapító Omritól egészen a fogságbamenetelig - a Bith-Omri, Bith-Qumri névvel utaltak a lejegyzéseikben. Az asszírok szemita nyelvében a bith szó megegyezik a héberek beth szavával, ami házat, e használatban pedig dinasztiát jelent. A Bith-Omri szószerinti jelentése “Omri háza”, ami Omri népét, vagyis az általa uralt királyságot, az izraelitákat jelölte. A bibliai héberben Omri neve egy mélyről jövő H hangzóval kezdődik, ami a kiejtésben inkább GH, illetve KH-nak mondható. Omri neve így pontosabban Ghomri, amit a asszírban Khumri, vagy Qumri-ként adtak vissza. Omri, Izrael házának első nagy királya jelentős uralkodónak számított, nem véletlenül nevezték el róla a népét az asszírok. Omri építtette fel Szamáriát, a tíz törzs fővárosát is (1Kir. 16:5). Mivel a pogány nemzetek, így az asszírok is a maguk megnevezéseit használták az izraelitákra, ez némileg megnehezíti a szálak összekötését, és Omri neve és az asszírok által használt Bith-Omri egy fontos kulcsnak mondható. A fentieket igazolja egy nagyon fontos, III. Shalmanezer (i.e. 858-824) asszír király által elkészíttetett oszlop. Ezen a Fekete Obeliszk nevű oszlopon több fontosabb történelmi eseményt örökítettek meg, köztük egy "izraelita jelenet"-ként elnevezett ábrát is (a bal oldali képen a véset rajz formában látható). A vésethez mellékelt felirat pedig az Omri házából való Jehu király által hűbéradóként fizetett aranyból készült tárgyakat listázza fel. A képen vagy Jehu, vagy pedig az ő küldötte van ábrázolva, amint földig hajol III. Shalmanezer asszír király lábai előtt. Ez a legkorábbi eddig feltárt olyan lelet, amelyen izraelitákat láthatunk ábrázolva, és egyike a bibliai eseményeket megjelenítő szekuláris történelmi forrásoknak. Az archeológusoknak azonnal feltűnt, hogy a képen Jehu (vagy a követe) és a küldöttség többi tagja pontosan olyan csúcsos alakú süvegeket és arcszőrzetet viselnek, mint amelyekkel a korai szkítákat is ábrázolták pl. a görögök. Szargon krónikásai pedig a következőket jegyezték le egy márványtáblán: “Szargon, asszíria királya felment Szamária [Izrael fővárosa] ellen és a beth-qumri törzsek ellen, és Asszíriába hurcolt 27280 családot.” Egy másik, II. Tiglath-Pileser idejéből (i.e.. 740 körül) származó  töredékeiben feltárt íráson a következőket olvashatjuk: “A beth-qumri földjéről … a népet …a népének isteneit … Asszíriába küldtem. Királyuk, Péka megöletett. Hóseást tettem meg királlyá … A magian vallás híveivé tettem őket (v.ö. 2Kir. 15:29; 17:6,22; 1Krón. 5:26). A babiloniak gimirri megnevezéssel illették a beth-qumri, azaz a kimmerek népét, akikről később a behisztuni táblákon lejegyezték, hogy a szkíták rokonai.

A kitelepített és még mozgásban lévő törzsek jelentős hányada nem eresztett mélyebb gyökereket az új hazában, hanem önállósítva magukat terjeszkedni  kezdtek a lakatlan és nyílt észak felé. Vagyis arra a területre, amit ekkortájt és éppen ez oknál fogva Szkítiának neveztek el. Amikor i.e. 676 körül a szkíták más népekkel szövetkezve megtámadták Asszíriát, az asszírok már az iszkazua kifejezéssel utaltak rájuk. Ezt a támadást az asszírok még képesek voltak elhárítani, de néhány évtizeddel később a szkíták a babiloniakkal szövetkezve szinte elsöpörték Asszíriát. Nem kell túlzottan megerőltetni magunkat ahhoz sem, hogy lássuk, az asszír birodalom északi és nyugati területei hozzávetőleg megegyeznek a későbbi pártus birodalom nyugati területeivel. Vagyis azzal a lokációval, ahonnan a szkíták származtak, és ahol a hátramaradt elemeik később létrehozták a szkítákkal szövetséges pártus birodalmat. A Biblia tehát tisztán láthatóan megadja a választ arra, hogy honnan és miért került erre a lokációra egy masszív néptömeg, amelytől aztán a szkítákat származtatják.

Ezen a ponton feltétlenül meg kell jegyezni azt, hogy az asszírok Judeát is megtámadták, ahol elfoglaltak 46 várost,  és az izraeliták mellett 200150 zsidót is kitelepítettek. Ezt a tényt egy Szenakherib által elkészíttetett emlékmű örökítette meg. Érdekessége, hogy nem kerekítették le a számot, hanem precíz pontossággal adták meg. Judeában a Jeruzsálembe menekült zsidók élték túl a hadjáratot, amikoris az Úr angyala elpusztította az asszírok 185000 harcosát, visszavonulásra késztetve a maradékot (2Kir. 19:35-36).

Az izraeliták és a szkíták közötti kapcsolat egy további fontos láncszemét a perzsa Dárius Hystaspes által készíttetett, és máig fennmaradt sziklavésetek adják. Ezek a neves behisztuni sziklák. A hatalmas felületet takaró sziklavésetek sorát az i. e. 522-486 közötti időkben vésette Dárius.  A rajtuk található ékírásos szövegek nagyon fontos támpontot nyújtanak a kitelepített izraeliták utódainak azonosításához. A perzsa Dárius Hystaspes idejében már 200-250 éve volt annak, hogy az izraelitákat kitelepítették. A behisztuni véseteken három nyelven, ó-perzsa, elamita és babiloni nyelveken vannak megörökítve bizonyos történelmi események, amelyeket itt nem részletezünk. Számunkra a lényeg a szkíták gyakori említése, akiket a perzsák ekkor szakai-nak neveztek. A vésetek huszonkét perzsa tartományt sorolnak fel, amelyek közül a tizenkilencedik Szkítia, ami az ó-perzsa verzió szerint szaka, az elamita verzió szerint szakka, és a szemita babiloniak neo-akkád nyelvén gimiri, azaz Kimmeri. Kihangsúlyozandó, ezen a perzsa forráson a gimiri és a szakai megnevezések egyazon népet jelölik! Ne feledjük, a babiloni gimiri az asszír bet-kumri egy későbbi változata, vagyis Omrinak, Izrael királyának a népét jelöli. Ez egy konkrét tárgyi bizonyíték arra, hogy a kimmerek és a szkíták egyazon nép, méghozzá az asszírok által kitelepített izraelita törzsek leszármazottai. Tény azonban, hogy a kimmer, illetve a szkíta megnevezés egyazon nép két különvált ágazatának a megnevezéseivé lett. Mivel a kimmerek hamarabb megkezdték a nyugati irányba való vándorlást, így a kronológiai sorrend kedvéért először a keltákkal kell kezdeni.

A kimmerektől a keltákig

A Kaukázustól keletebbre lelhető a Gumri folyó. Mózes Chorene-i Kamirnak nevezte a Kaukázustól nyugatabbra fekvő kappadóciai Anatóliát. A Lempriere’s Classical Dictionary Kimerii-t (Kimmeriát) a “Palus Maeotis-hoz közel” (az Azovi-tenger környéke) helyezi. Herodotos egyrészt a Fekete-tengertől (ekkor még Kimmeri-tenger)  észak-nyugati területre teszi a kimmerek akkori lakhelyét (Her. 4:11), másrészt pedig a Kimmeriába (azaz Krímeába, Hér.4:12). Rendkívül fontos, hogy Herodotos szerint a Krími félszigeten élő kumri nép Médiából telepedett át, de nem Média volt az eredeti hazájuk! Az adott időpont, a néptömeg mérete és a lokáció figyelembevételével itt csakis az izraeliták jöhetnek számításba. A kimmerek azonosak a nyugatra vándorolt keltákkal.

Strabo és Platon is megemlíti, hogy a kimmerek azután Európa nyugati partvidékein tűntek fel. M. Guizot a “Franciaország történelme a korai időktől 1848-ig” című munkájában a következőket jelenti ki: “Az i.e. 700 és i.e. 400-as évek között egy új népesség árasztotta el Gault, nem egyszerre, mint inkább egymást követő nagy inváziókban, az első ilyen invázió a korai, a második pedig a későbbi dátum időpontjaihoz köthető.” Ez a nép kimri-nek, vagy kimmriai-nak nevezte magát … vagyis azzal a névvel, akiket a görögök a Fekete-tenger nyugati partvidékén találtak [egykor] és a Kimmeri-Félszigeten, amit a mai napig Krimeának neveznek.” (u.o. 16. o.). Az itt leírtak megfelelnek annak, amit az izraeliták történelmi vándorlásairól tudunk, miszerint kisebb-nagyobb hullámokban vándoroltak nyugatra. A kimmerek, vagyis a kelták esetében az első nagy hullám előörsei már az i.e. 700-as években megérkeztek Nyugat-Eruópába, vagyis röviddel azután, hogy az asszírok kitelepítették őket Izrael területeiről. A másik nagy hullámuk i.e. 331-ben érkezett meg, valószínűleg a szkítáknak nevezett testvéreik nyomására. A szakai (szkíták) csak jóval később kezdék meg a nyugati irányba való népvándorlásaikat.

A kelta elemek legnyugatabbra fekvő állomásai a brit szigetek CUMBERLAND és NORTHCUMBRIA területei, valamint Wales, amit a korai időkben CAMBRIA-nak neveztek. A walesiek a maguk nyelvén a mai napig KIMRI névvel utalnak magukra, és krónikáik szerint a walesi kimrik a Defrobani (Konstantinápoly) területén való állomásozás után folytatták útjukat nyugat felé. Az ókori történészek sorra megemlítik, hogy a kimmerek Európa legnyugatabbra fekvő területein telepedtek meg. Plinius rámutat, hogy “a kimmerek, akiket később Kimri-nek neveztek, Kisázsiából származnak.” Diodorius Siculus szerint: ”A dán kimbri azonos a görögök kimmerjeivel." Homérosz a brit szigeteket jelöli meg a kimmerek lakhelyeként.

Az ókori írók listája, akik kitérnek arra, hogy a kimmerek Nyugat-Európába kerültek: Homérosz, Odüsszeia  XI, 13-19; Herodotos 1:6,15,16,103; és IV. 1,11 stb; Strabo, 1:20,61; 309; 11:494; Diodorus Siculus, 5:32.

A The Encyclopaedia Britannica a korai történészek alapos lejegyzései alapján az alábbi módon foglalja össze a kimmerek történetét:

“Kimmerii … Herodotos (iv. 11-13) Szkítiáról adott leírásában a dél-oroszországi területek korai lakosainak tartja őket" (akik után pl. a Bosporus Cimmerius és egyéb helyek kapták a nevüket)

A bibliai tények, az ókori írók és a tudomány álláspontjának rövid és tömör összefoglalása: a kimmerek a Fekete-tenger nyugatabbi területén tűntek fel és éltek, amíg összeütközésbe kerültek a velük rokonságban lévő szkítákkal.

Mindez hozzávetőleg az i.e. 650 körüli években történt, vagyis körülbelül száz esztendővel Izrael fogságbamenetele után. Ne feledjük, az izraeliták deportálása i.e. 741-ben kezdődött meg, s a korai elemeik alkották meg a kimmereket, a későbbiek pedig a szkítákat. Emiatt néhány történész találóan a kelto-szkíta névvel utal a kimmerekre. Ha megfigyeljük a korai kitelepítések adott törzseit, akkor további támpontokat találunk:

1Krónika 5:26 … Izrael Istene feltüzelte Asszíria királyának, Pulnak és Asszíria királyának, Tiglatpilezernek a lelkét. Ez elhurcolta Rubent, Gádot és Manassze törzsének felét, s elvitte őket Halachba, Hábor mellé a Gozán folyóhoz.

Rúben, Gád és Manassze fél törzse a korai kitelepítések áldozatai voltak, őket a későbbi hullámokhoz képest az északabbi fekvésű Gosán folyó mellett telepítették le. Azt tudjuk, hogy ezek a korábban kitelepített izraeliták képezték a kimmer/kelta néptömeget, a későbbiek pedig a szkítákat. Nos, Rúben, Gád és Manassze fél törzsének keltákkal való beazonosítása egyezik a kitelepítések időzítésével. Rúben mai leszármazottai elsősorban Franciaországban élnek, Gádé pedig Svájcban. E két mai nemzet két ismert kelta elem leszármazottaiból tevődik ki, a franciák a gall (gauloise), a svájciak pedig a helvét kelta törzsekből. A szintén kelta Belgae törzsek Áser nemzetségéből valók. Manassze fél törzse elsősorban a Brit Szigetekre érkező kelta hullámok részét képezte, az ő modern utódaik aztán Amerikába vándoroltak ki, főként az USA “déli államaiba”, amelyek lakosai megőrizték Manassze fél törzsének kelta sajátosságait. Manassze fő törzsi testülete Efraimmal került Britanniába, és az Új Világba az ő leszármazottaik vándoroltak ki, elválva testvérüktől, Efraimtól. Manasszéban (az USA-ban) a déli államok (Manassze fél törzse) a törzs egészével való újraegyesülése után is megőrizték azt a különlegességet, ami a korai elválásból fakadt. A déli Louisiana államot francia telepesek alapították meg, akik minden bizonnyal nem rubeniták, hanem Manassze fél törzsének azon - gallok között maradt - elemei voltak, akik csak a modernebb kivándorlási hullámok alkalmával kerültek örökségük földjére. A kelták történelme aránylag jól ismert, számos nagy munka foglalkozik részletesen és átfogóan mindazzal, amit itt még rövidebben 4 pontban összefoglalhatunk:

1. A kimmerek, ahogyan rokonaik, a szkíták is röviddel az izraeliták kitelepítése után tűntek fel először a történelemben.
2. Történelmi színrelépésük helye az az általános terület, ahová az izraelitákat kitelepítették (Kaukázus hegység, Fekete-tenger, Kászpi tenger).
3. A kimmerek, a gimiri és a kimry ugyanannak a névnek a változatai, és egyazon népet jelölnek, a keltákat.
4. A kaukázusi területeket elhagyva Európa nyugatabbi peremén és a brit szigeteken telepedtek meg.

Az Arbroath-i nyilatkozat

Amikor 1320-ban a skót klánok fejei egybegyűltek, hogy függetlenítsék a nemzetet Angliától és a katolikus egyháztól, egy nyilatkozatban foglalták össze az álláspontjukat. Ez a skót függetlenségi nyilatkozat, vagy más nevén az Arbroath Levél említést tesz a skótok szkíta eredetéről is:

Az ismert ókori krónikákból és könyvekből tudjuk, hogy sok híres nemzet közül a miénk, a skót, mindenhol ismert hírnévvel áldott. Nagy-Szkítiából indultak útnak a Tirrén-tenger és Herkules Oszlopainak útján, hosszabb ideig éltek Hispániában a legvadabb törzsek között, de sehol nem találtak legyőzőre, semmiféle versenyben, bár barbároknak mondják őket. 1200 évvel azután, hogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, érkeztek meg hazájukba nyugatra, ahol ma is élnek.

Tény, hogy a korai skótok, ahogyan az angolszászok is, tudatában voltak annak, hogy õk a szkíták utódai  és történelmüket általában a bibliai események fényében jegyezték le. Ezek a sajátos hagyományok többé-kevésbé minden izraelita nemzetben fellelhetõek, a skótoktól a finnekig.

Most pedig térjünk rá a némileg titokzatosabb szkítákra.

A szkíták

Megfejthetjük-e a szkíta megnevezés pontos eredetét? Herodotos a szkíta (Scythian), illetve szakae megnevezéseket használta rájuk vonatkozóan. Az asszírok Ishguzai-ként, az örmények ashguzai-ként, a perzsák pedig szakai, illetve a sakka-szuni-ként utaltak rájuk. Az Urmia és a Van tavak között van egy szakaszene nevű helység. A későbbiekben a getae illetve masszageta név is elterjedt rájuk vonatkozóan. A masszageta tulajdonképpen “szkíták tömegét” jelenti. A perzsákkal kapcsolatban azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ők (ahogy a velük birodalmat alkotó médek sem) nem tartották a szkítákat etnikai rokonaiknak. A perzsák a bibliai Midián leszármazottai, ami azt jelenti, hogy az "iráni” eredetre vonatkozó feltevés téves az azt előterjesztő történészek részéről.

A szkíta név eredetére több feltevést is kaphatunk. A modern történészek általában a szkudat, azaz a nyilas szóval hozzák kapcsolatba a megnevezést. A szkíta kultúra azonban többől állt, mint nyilazásból, emellett a jáfetita keleti népek legalább olyan híresek voltak a nyilaikról. A két kifejezés között fellelhető hasonlóság és az íj használata tehát önmagában nem lehet döntő bizonyíték a szkíta név eredetére.

A név egy másik lehetséges forrása a héber Szukkoth szó (1Móz. 33:17), ennek jelentése kunyhó, és általában egy sebtében felépített, ideiglenes lakhelyet jelölt. A sátorok ünnepének héber neve ugyancsak “szukkoth”, hiszen a hét napon át tartó ünnepet ideiglenes otthonokban, lombsátrakban kell eltölteni. A kitelepített izraeliták minden csoportjának igen hosszú utat kellett megtenni a Szentföldtől a Gozán folyóig és Média városaiig. Vagonokban utazva vitték javaikat, és a Médiába való megérkezésükkor bizonyára nem várták őket kész lakóparkokkal, így a hatalmas nép nagyobb részének a gyorsan felépített szukkot-okban, vagy sátrakban, esetleg vagonjaikban kellett lakniuk. Mivel a héberben nem jelölik a magánhanzókat, lehetséges, hogy a szukkoth (szkkt) után lettek szkíták (szkt). Hogy e nevek között van-e közvetlen kapcsolat, az bizonytalan; az azonban bizonyos, hogy a megérkezett izraeliták mozgékonyak voltak, hiszen hosszú utat kellett megtenniük, és nem voltak gyökereik az új területeken. A vagonokban érkező és sátrakban lakó izraeliták nagy csoportjai a végleges megtelepedés helyett inkább a továbbvándorlást választotta, maguk mögött hagyva az asszír peremvidéket. Az asszír birodalom határait az olyan kitelepített ütközőnépek biztosították, mint az izraeliták, így lényegében ők maguk voltak a “határőrök”, módjukban állt megfelelni ennek a szerepnek, vagy egyszerűen továbbállni. A tények pedig azt mutatják, hogy jelentős részük az utóbbi választás mellett döntött. Ezzel kezdődően aztán, mint kimmerek/kelták, illetve szkíták kerültek be az ismert történelembe.

A név eredete visszavezethető lehet még Izsákhoz (héb. Yischak), az izraeliták pátriárkájához.  Ámosz próféta “Yichak házának” nevezi Izraelt (Ám. 7:16), aminek oka az, hogy amíg atyja, Ábrahám számos nemzet atyja volt, Yitchak kizárólag az izraeliták pátriárkája volt. Mint már láttuk, az asszírok szemita szokás szerint Omri után gyakran utaltak a fogságukba került izraelitákra Bet Omri, azaz Omri háza-ként is. Hasonlóan, Yichak háza a tőle származó Izrael házát jelenti. Ennek azonban a perzsa formája vált elterjedtebbé, a Saccae vagy Sakai, illetve a Sakai-Suna (ejtsd: szaka-szúna, jelentése Szakai (Yichak) fiai). A szakai-ból aztán szkíta lett, s az idők folyamán ez tovább alakult a szakszuna, s végül pedig a saxon formára.

Albinus (i.sz. I. század) leírása szerint “a szaxonok az ősi ázsiai szakai leszármazottai, és az idők folyamán a név szaxonná lett.”

A szaxon vagy angolszász népet british-nek is nevezik, aminek héber (berith-ish) jelentése: “A szövetség embere”.

Az angolok esetében sok történész szembe mer szállni a konvencionális nézetekkel, mint teszi azt pl. a neves Lysons: “Megvallom, azon egyetemes vélemények ellenére, miszerint a britek Jáfet leszármazottai, inkább arra hajlok, hogy a brit kelták szemita eredetűek …” (Lysons Our British Ancestors, 18. o.) Lysons a rendelkezésére álló tények és információk alapján ki merte jelenteni, hogy a kelták és britek szemita eredetűek, amit az Anglo-Saxon Chronicle (Angol-szász krónikák) is állítottak. 

Szkíta-izraelita hasonlóságok a Biblia fényében

Ezek után tegyünk egy olyan összehasonlítást, amire soha nem látni példát a konvencionális történelemkönyvekben. Egyrészt vegyük elő a Szentírást és elemezzük annak azon próféciai és egyéb idézeteit, amelyek Izrael házához szólnak, és az izraeliták sajátos tulajdonságait, jellemzőit ismertetik. Másrészt pedig vegyük elő az antik írók és az ismert történelem szkítákra vonatkozó leírásait, és lássuk, mire jutunk ezek összehasonlításakor! Az eredmény majd önmagáért beszél.

A népesség nagy száma

A szkíták hirtelen feltűnésével egy erős, jól szervezett és viszonylag nagyszámú népesség robbant be a történelem színterére. Hogy honnan, s mi módon, azt már tisztáztuk. Itt inkább azt kívánjuk kihangsúlyozni, hogy a szkíták altörzsei külön-külön is igen jelentős populációval bírtak, együttesen pedig egy hatalmas nemzetközösséget alkottak. Emellett a kelták is egy nagyobb néptömegként voltak számontartva, és ez így van ma is. Nyugat-Európa, Amerika és a Brit Nemzetközösség lakosságának igen jelentős részét kelták teszik ki. Szkítia lakosait pedig egy, a keltákkal azonos eredetű, nagy nemzetségi alágakra oszló és gyorsan szaporodó nép tette ki. Thucydides ezt mondta róluk:

“A katonai erő és a katonáik számának tekintetében egyetlen nemzet, sem Európában, sem Ázsiában nem versenyezhetett a Scuth-okkal” " (Thuc. 2:97 i.e.  420 körül)

Josephus az első században még kézenfekvő tényként kezelte azt, hogy hol éltek a izraeliták, ahogy azok népességének nagyságát is:

“A tíz törzs a mai napig az Eufrátesz folyó túloldalán él, hatalmas népesség az, és megszámlálhatatlan sokaság.”  - Antiquities of the Jews, XI. könyv, 5. fej. 2. bek.

Ezzel párhuzamosan, a Szentírásban azt találhatjuk, hogy Izrael fiainak száma annyi lesz, mint a tenger fövenye:

Hóseás 1:10 De mégis annyi lesz az Izráel fiainak száma, mint a tenger fövenye, a mely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hogy a hol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!

Zsoltárok 105:24 Az Úr megsokasította népét, erősebbé tette elnyomóinál.

1Mózes 48:16 … mint a halak, szaporodjatok a földön.

A szkíták szinte verhetetlenek voltak a háborúikban, amiről Herodotos így írt: "Egy dologban a föld minden más nemzeténél bölcsebbnek bizonyultak … Nem birtokoltak házakat, hanem vagonokban laktak, és ezekben mentek mindenfelé, egytől egyik lovon harcoltak, íjakkal és nyilakkal, és nem a földtermelésből éltek, hanem jószágtartásból; ílymódon hogyan is ne lennének más, mint legyőzhetetlenek, sőt verhetetlenek?" (Hér. 4:46). Ez a fajta szinte páratlan katonai dominancia  az izraelita törzsek egy fontos jellemvonása:

Jeremiás 51:19-20 19 De nem ilyen Jákób osztályrésze, mert Ő a mindenség formálója, Izráel törzse pedig az ő tulajdona: Seregek URa a neve! 20 Kalapácsom voltál, fegyverem. Népeket zúztam veled össze, országokat pusztítottam el.

Ézsaiás 54:17 Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, mely törvénykezni mer veled. Ez az öröksége az ÚR szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot - így szól JHVH

A katonai dominancia az izraeliták születésjogi ajándékainak részét képezte, ami pedig az Isten iránti engedelmességtől függött. Megjegyzendő, hogy a szkíták, a szaxonok és skandináv népek jellemző fegyvere volt a harci bárd.

Az izraelitáknak és a szkítáknak hasonló volt a vallásuk

A szkíták egy Istenben hittek, egy jóságos Mennyei Atyában, aki a semmiből teremtette meg az eget és a földet. Az Odin vezetése alatt elkülönült északi szkíták szerint ez az Atya tűz által fogja megtisztítani a földet az ítéletkor, amikor megtestesül a kígyóval, vagy sárkánnyal ábrázolt gonosz, és egy új világot hoz majd az, “Akinek el kell jönnie”.  A szkíta erkölcs bibliai vonatkozásait ennek az írásnak egy másik fejezetében elemezzük.

A szkíták nem ettek disznóhúst!

Az közismert, hogy az izraeliták állatenyésztésből éltek, de az már kevésbé, hogy nem tenyésztettek, nem tartottak és nem ettek disznót. Hérodotos megemlíti az áldozataikkal kapcsolatban, hogy az szkíták: "soha nem használtak disznót; ahogy valójában nem is tenyésztették azokat sehol az általuk lakott országban." (Her. 4:63). A disznótól való tartózkodás a bibliai étkezési törvények részét képezi, Isten népe tisztátlannak minősíti a disznót, és nem is fogyaszthatja azt (3Móz. 11:7). 

Az izraeliták, a szkíták és a szaxonok hosszú időn át király nélkül voltak

A nagy szkíta népnek különböző ágazatai voltak. Strabo kitér erre a jellemző állapotra: “A Kászpi tengernél lakó szkíták neve ‘Dahae Scythae’, a keletebbre lévőket masszagéta szkítáknak nevezik, a többiek neve szintén szkíta, de minden törzsük megőrizte a maga sajátos megnevezését is.”

 

Ebből fakadóan a szkítáknak nem voltak olyan királyaik, akik Szkítia minden népét uralták volna, a népet törzsi főnökök vezették. Ez érthető is, hiszen Izrael egy nép volt, de a tíz törzs a maga önálló területein élt, és egyéni, sajátos törzsi identitással bírtak, amit meg is őriztek. Emiatt a hatalmas szkíta népet az egyéni identitásukat megőrző törzsek vagy nemzetségek szövetsége tette ki. Mindez jellemző volt később a szaxonokra is. A különböző törzsi elemeken csak az Európában való végleges megtelepedésük – “hosszú idő” - után uralkodtak királyok.  A szkítáknak nem volt központosított, vagy intézményesített vallása sem. Hóseás próféta által a következő prófécia hangzott el Izrael házához:

Hóseás 3:4 Hosszú ideig élnek majd Izráel fiai is király és vezér nélkül, áldozat és szent oszlop nélkül, éfód és házibálvány nélkül.

Az izraeliták és a szkíták nem keveredtek más népekkel

Sem a kelták, sem a szkíták nem keveredtek más népekkel, még szövetségeseikkel sem. Tacitus azt írja a Kimbri “germánokról”, hogy “soha nem keveredtek más népekkel, hanem egy tiszta, keveredéstől mentes fajt alkotnak, ami megpecsételte sajátos jellegüket. Így még a népesség nagy száma ellenére is megőrizték az egymással való hasonlóságot." (Tacitus de Morib. Ger. c.v.). Herodotos hasonlóan ír a szkítákról: “A szkíták halálosan ellene vannak az idegen szokások  felvételének.” (Her. 23:9). 

Isten törvénye szigorúan arra utasította népét, Izraelt, hogy ne keveredjenek más népekkel, sőt, még a törzseknek is meg kellett őrizniük az egyéni nemzetségi tisztaságot. Jellemzője szerint: “Lám, ez a nép magányosan [elkülönülve] vándorol, nem tartozik a többi nép közé.” (4Móz. 23:9) A nemzeti tisztaság megőrzéséhez a Gondviselő keze is hozzájárult:

Ámosz 9:9 Mert, lám, parancsot adok, és szétszórom Izrael fiait a különféle népek közé, mint amikor rostál az ember, anélkül, hogy egy szem is a földre esnék.

Az évezredek során a legkülönbözőbb népek között lettek úgy "átszitálva", hogy közben egyetlen izraelita se vesszen el a nemzet egészétől! Ez bizony nem jelentéktelen ígéret. Itt meg kell jegyezni, hogy a későbbiekben fellépő keleti “szittyák” minden ágazata magába olvasztotta a meghódított népeket, és legalább négy főbb etnikum keveredett egymással állandó jelleggel (hun, mongol, tatár, türk), a kisebb etnikai csoportok beolvasztását nem is említve.

Az izraeliták és a szkíták főzték a húst és eltüzelték a csontokat

Herodotos leírást ad arról is, hogy a szkíták miként készítették el az áldozati ételeiket: “Miután az állatot megnyúzták, a csontjait eltávolították, a húst nagyméretű főzőkondérokba helyezték, az állati csontokat pedig a kondérok alá rakták és meggyújtották, ily módon főzve meg a húst.” (Her. 4:61) Ez a gyakorlat hasonló az izraeliták gyakorlatával (Ezékiel 24:5)

Az izraeliták és szkíták “varázsvesszőket” használtak

A pálcák okkult módon való használata egy ősi szokás, ami mélyen megragadt és a mai napig ismert hagyománnyá vált az Isten által elvetett Izraelben. Ezt a sajátos szokást vitték magukkal Szkítiába, majd az angolszász (szaxon) országokba.

"Szkítiában bőven akadnak jövendőmondók, akik fűzfavesszők által jósolnak. A jövendőmondó a földre helyez egy nagy rakás fűzfavesszőt, majd egyenként kötegbe teszi azokat, miközben kijelenti a próféciákat. " (Her. 4:67)

"A szaxonok szokása a vesszők olvasása általi jövendőmondás." (Tacitus' Germania 9:10)

“A levágott gyümölcsfa ágakat megjelölik, majd egy fehér mellényre szórják azokat. A nyilvános jóslás esetében ezt egy pap végezte el, a családon belül pedig a családfő; először az eget nézve imát mondtak, azután háromszor húztak a vesszőkből, s az azokra rótt jelekből olvastak [jövendöltek]. A vesszőket használták sorsvetésre is.” (Sharon Turner's Anglo Saxons 1:223)

Ezek a szaxon/szkíta szokások még Izraelben vertek gyökeret, mielőtt Isten fogságba adta a népet.

Hóseás 4:12 Népem a fadarabot faggatja, egy karó a tanítója, mert a paráznaság szelleme félrevezeti őket: elhagyják Istenüket, és paráználkodnak.

Az izraeliták és a szkíták ligetekben végezték pogány szertartásaikat, de nem használtak bálványokat

“A szkíták nem csináltak maguknak bálványokat.” (Herodotos 4:59) Ez egy rendkívül fontos tény. Izrael bukását a bálványimádat okozta, s ennek hatására a későbbiekben már óvakodtak attól. Ugyanakkor az izraeliták fák között, vagy ligetekben végezték el a vallásgyakorlataikat, s erre számos bibliai utalást találhatunk (v.ö. 1Kir. 14:15). Látszólag ezt a hagyományt már inkább megőrizték.

Az izraeliták lent használtak a ruházataik elkészítéséhez, amihez bőven hozzá lehetett jutni eredeti hazájukban, de nem volt megtalálható Szkítiában, ahol viszont bőséggel volt kender. A két növényből hasonló módon lehet ruházatot készíteni, és a szkíták a lent felváltották a kender használatával. Ahogy Herodotos is lejegyzi: "kender pedig bőségesen termett Szkítiában, amiből ez a nép ruházatot készített magának.” A két anyagból készített ruházat kinézetre hasonló, csupán a stílusa változott meg a hidegebb éghajlatnak megfelelően.

A történelemkönyvek hiányzó oldalairól

A történelemkönyvek részletesen és hosszadalmasan vázolják az olyan, egykor nagy és dicsőséges birodalmak történelmét, mint az asszír, a babiloni, a perzsa, a görög és római birodalmakét. Két korabeli és hatalmas erejű birodalom azonban nincs, vagy alig van megemlítve ugyanezeknek a történelemkönyveknek az oldalain. Ez pedig az a szövetségben álló szkíta és pártus birodalom, amelynek gerincét tulajdonképpen egyazon nép tette ki. A szkíták meghátráltatták Nagy Sándort, tönkreverték a perzsákat, és megállították Róma terjeszkedését. Más szóval, a nagy és jól ismert világbirodalmak sorra beletörték a fogukat egy olyan erőbe, amiről viszont szinte semmit nem lehet hallani. És ez a tendencia már az  asszírokkal megkezdődött.

Ki hallott már arról, hogy a szkíták Jósiásnak, Juda királyának uralkodása alatt i.e. 624 körül, vagyis durván egy évszázaddal azután, hogy elődeik ki lettek telepítve az otthonukból, hatalmas hadjáratot indítottak Kisázsia, Mezopotámia, Média és Asszíria ellen! Herodotos lejegyzi a hadjáratot, s tudjuk, hogy a szkíták Asszíria lerohanása után elfoglalták a Szentföldet és Egyiptomig nyomultak, aminek csak adófizetés fejében kegyelmeztek meg. Az időközben megerősödött és függetlenségét kiharcoló rendkívül nagy számú izraelita törzseknek minden okuk megvolt a bosszúra az amúgy is hanyatló asszír birodalommal szemben. Ekkor már a babiloni birodalom volt feljövőben, hogy hamarosan az asszírok helyébe lépjen a soros “nagyhatalom”-ként. A szkíták a babiloniak szövetségeseiként indították meg a hadjáratot, és az asszírok elleni harcok jelentős részét az ő seregeik vívták meg. A The Encyclopaedia Britannica tömören így foglalja össze; “Ninivét a szkíta seregek foglalták és pusztították el.” Ennek egyenes következménye volt az, hogy i.e. 612-ben végleg megdőlt az asszír birodalom.

Mindenképpen kitérőt kell tenni arra, hogy mi is történt az alatt a rövid időszak alatt, míg Juda a szkíták fennhatósága alatt volt. A Szentföldet is elfoglaló szkítákat a Szentírás nem szkítáknak nevezi ugyan, de felfedi identitásukat, hiszen izraelitákként utal rájuk! Habár a hadjárat alkalmával a szkíták kegyetlenül bántak az asszírokkal, Herodotos lejegyzése szerint, amikor a Szentföldön át "egészen Egyiptomig nyomultak, ott nem ártottak senkinek sem”. A Szentföldön fekvő Beth-Shan városát róluk Scythopolisz-nak nevezték el. A történet bibliai vonatkozását a 2Krónikák könyve jegyezte le. Jósiás egy sor nagyon gonosz uralkodót követett Juda trónján. Az istentelen uralkodók alatt a zsidók elvesztették Isten és a törvény ismeretét, sőt még magukat a szent Írásokat is! Jósiás elrendelte a Templom helyreállítását, s a munkák végzésekor megtalálták az Isten törvényének tekercseit (2Krón. 24:8-33). Rövidre fogva a történetet, Jósiás a törvény felolvasása és megismerése után elpusztított minden pogány bálványt, és helyreállította a törvényt. Ennek keretein belül elrendelte a pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepének megtartását is. A krónikák felvázolják, hogy kik voltak jelen ezen a nagy jelentőségű eseményen:

2Krónika 35:17-18 17 Megtartották tehát az ott levő izráeliek a páskát abban az időben, meg a kovásztalan kenyerek ünnepét hét napon át. 18 Ehhez hasonló páskát nem tartottak Izráelben Sámuel próféta ideje óta. Izráel királyai közül senki sem tartott olyan páskát, amilyent Jósiás tartott a papokkal, lévitákkal, az egész Júdával, az ott levő izráeliekkel meg Jeruzsálem lakóival.

Juda háza, vagyis a zsidók mellett, az ott lévő izraeliták is megtartották a páskát! Oly könnyű felületesen átfutni a Biblia sorait, és fel sem fogni azok jelentőségét. Hozzávetőleg egy évszázaddal azután, hogy Isten eltávolította Izraelt a Szentföldről, ahol egyedül Juda háza, a zsidók maradtak meg (2Kir. 17:18), mégis, Jósiás idejében a zsidók együtt tartották meg a páska ünnepét "az ott lévő izraelitákkal.” A történelmi tények ismeretében az ott lévő izraeliták az asszírok elleni hadjáratot folytató, és Egyiptomig nyomuló szkíták elemei voltak, akik ekkor még tudatában voltak eredetüknek, és e jeles alkalommal meg kívántak felelni a törvény elvárásainak!

A szkíták hátrahagytak egy kisebb kolóniát Szkítapoliszban, egészében azonban nem tértek vissza végleg az őseik földjére, nem voltak birodalmi ambícióik, és körülbelül két évtizeddel később visszahúzódtak az új otthonuk területeire, Szkítiába. Ez már a gondviselés keze által történt így, hiszen a törzseknek az adott időben fel kellett venniük a bibliai áldásaikat, és Isten rendelése szerint a törzsek csak a Messiás visszajövetelekor egyesülnek újra (Ez. 36).  Mindezek ismeretében Jósiás ünnepe felold egy gyakran felhozott “bibliai ellentmondást”, választ adva arra a kérdésre, hogy miként lehettek jelen az ünnepen tömegesen az izraeliták, holott majd egy évszázaddal azelőtt egy szálig kitelepítették őket.

Szkítapoliszban még a Makkabeusok idejében is éltek szkíták, amit egy rövid utalásból tudhatunk:

2Makkabeusok 12:29-31 Innét tovább indultak, és felvonultak Szkithopolisz ellen, amely 600 stádiumnyira van Jeruzsálemtől. Az ott élő zsidók azt vallották, hogy Szkithopolisz lakói mindig jóindulattal voltak irántuk, és a nehéz időkben is emberségesen bántak velük. Ezért köszönetet mondtak nekik, és arra kérték őket, legyenek továbbra is jóakarattal a nép iránt. Aztán visszatértek Jeruzsálembe, mert közeledett a hetek ünnepe.

Szkítapolisz lakói tehát jóindulattal viseltettek a zsidók iránt, ami az eredetük fényében több, mint érthető.

A népességük folyamatos szaporodásával a szkíták egyre távolabbi területekre merészkedtek, amit a Kínától Szibériáig terjedő szkíta sírleletek is bizonyítanak.  Ahogy az egymást követő nagy világbirodalmak terjeszteni kezdték határaikat, úgy gyakran szembetalálták magukat a szkítákkal. Az első perzsa invázió i.e. 528-ban történt, a híres Círus vezetése alatt, aki a szkítáknak a Fekete-tengertől keletebbre lakó elemeit, a masszagéta törzsszövetséget támadta meg. A szkíták teljesen megsemmisítették a perzsa sereget, maga Círus is odaveszett. A perzsák még egy további alkalommal próbálkoztak, amikor i.e. 512-ben, Dárius vezetése alatt ismét megtámadták a fekete-tengeri szkítákat egy hatalmas, többszázezres hadsereggel, amit a szkíták ugyancsak visszavertek.

A messze földön híres szkíta erkölcs

A különböző forrásokból eredő, szkítákkal kapcsolatos leírások egyik állandó motívuma a szkíta erkölcs megemlítése, méltányolása. Az antik kulturális világ zenitjén álló görög klasszikus írók következetesen pozitív fényben írtak a szkítákról. Ez egy érdekes jelenség, hiszen a körülöttük élő barbár népeket már meglehetősen lenéző módon kezelték és kritizálták. Más szóval, a szkíták kiérdemelték azt, hogy őket a kultúrnépek elismerték, és magukhoz hasonló kulturált népként tartották számon! Ezt tükrözi az alábbi idézetcsokor is, kezdve Hérodotosszal:

"Szkítiát leszámítva, a Fekete-tenger környékén találhatjuk meg a világ legcivilizálatlanabb népeit. Senki nem állíthatja azt, hogy [a szkíták mellett] a többiek [barbárok] maguknak mondhatják a civilizált világ művészeteit, vagy azt, hogy közülük akár egy jeles ember is jött volna" (Her. 4:46).

A szkíták északi és keleti szomszédai a világ legbarbárabb népeiből tevődtek ki, Herodotos rájuk utal úgy, mint civilizálatlan népekre. A szkíták és a barbárok között fennálló vízválasztó vonal etnikai, kulturális és erkölcsi alapú volt. 

Aeschylus (görög drámaíró, i.e. 525-456) hasonló pozitív képet fest a szkítákról:

"A szakaák (vagy szkuth =szkíta) a jó törvényeik által ismertek és rendkívül igazságos nép.”

Plinius, a Vén (i.sz. 23-79), római természettudós írja: “a szakai [szkíta] a legelőkelőbb népe Szkítiának, akiket korábban szakka-szuni-nak neveztek.”

Strabo egy “igaz fajnak” nyilvánítja a szkítákat (Strabo vii,. Iii. 9), "akiket a jó törvényeik igazgatnak" ( viii, iii, 7).

Láthatóan a szkíták méltányolása állandó és jellegzetes motívuma a róluk szóló leírásoknak, a görögöktől a magyar Anonymusig:

A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. – Anonymus, Gesta Hungarórum

De miféle mérce tesz igazzá, igazságossá egy embert és egy népet? Nos, az igazságosság a jó törvények és az ahhoz való igazodás függvénye! Az igaz törvényből fakadó igazságosság felemel, vagy naggyá tesz egy népet (v.ö. Péld, 14:34). A szkítákat a bibliai törvényzethez, a tizparancsolathoz való igazodás emelte fel és tette naggyá más népek szemében is.  A leírások szerint a szkíták a szívükben viselték a törvényt, s ez a gyakorlatias erkölcs messze meghaladja azt a látszatkeltő külsőséges vallási alakoskodást, amit a zsidók gyakoroltak, s ami oly szélsőségessé vált Jézus korára, hogy állandó konfliktusba állította Őt a zsidó vallási vezetőkkel. Már Jeremiás idejében, azaz még csaknem 150 évvel azután, hogy Izrael fogságra lett adva, Isten a következő üzenetet adta e jeles próféta által: "Ezt mondta nekem az ÚR: Igazabb lelkű az elpártolt Izráel, mint a hűtlen Júda." (Jeremiás 3:11) Amikor Jeremiás ezt az üzenetet átadta, az elveszett tíz törzsként ismert izraeliták nagy része már jó ideje Szkítiában élt. Az igazlelkűségük abból állt, hogy ők nem azt a hitvány, rítusos és képmutató, felszínes vallásosságot gyakorolták, ami a zsidókat jellemezte, hanem a hétköznapi gyakorlatban is a törvény szellemének kívántak megfelelni. És pontosan ennek volt köszönhető az a sokat emlegetett szkíta erény, illetve fénykor, aminek híre bejárta a földet.

Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy még az újszövetségben is találhatunk egy olyan közvetlen utalást, ami kiemeli a szkíták erköcsi és emberi nívóját:

Kolossze 3:11 S ebben nincs hellén és zsidó, körülmetélt és körülmetéletlen, barbár, szittya, rabszolga, szabad, hanem minden a Krisztus és mindenekben a Krisztus van.

A szövegkörnyezetből láthatóan, itt a különböző háttérből származó egyének Krisztusban való egysége van kihangsúlyozva. Pál ezt nyilvánvaló ellentétekkel példázza. Ha megfigyeljük, a "görög és a zsidó", a "körülmetélt és körülmetéletlen" határozottan egymás ellentétei, amelyek különösen kirívó ellentét-példák voltak az adott történelmi periódusban. Krisztusban azonban megszűnt a választott nép és a pogány népek közötti különbség, Isten népe egy szellemi házzá lett téve! Mondani sem kell, a szabad és a rabszolga is egymás szöges ellentétei, ami megintcsak egy gyakorlati tapasztalat volt abban a korban és a rabszolgatartó kultúrkörben. Ami feltűnő ebben a szövegben, az a szkíták és a barbárok közötti ellentéteknek ez a példaértékű kihangsúlyozása. Tudjuk, a barbárt leginkább a civilizálatlanság, az erkölcstelenség, a vadság, esetleg a kegyetlenség jellemzi. Legalábbis a történészek általában az ezeket a tulajdonságokat demonstráló népeket nevezték barbároknak. Ennek ellentéte volt a szkíta! Vagyis civilizált, erkölcsös, szelíd és kegyes nép. A szkítákat a keleti és észak-keleti határaikon különböző vad jáfetita törzsek övezték végig az ezer éves történelmük során. Ezek a Jáfettől eredő népek elsősorban Gómer és Mágóg leszármazottai voltak (mint pl. a tatárok, a mongolok, majd hunok), valamint az edomita türkök. Nos, ezek között a népek között valóban előfordultak különösen vad és kegyetlen hordák is, s a szkíta-barbár ellentét pontosan ezt tükrözi.

A szkíták rendkívül szigorúan vették a törvényeiket, igazságosan bíráskodtak még akkor is, ha szkíta követett el valamit egy nem szkíta ellen! Az ószövetségi Makkabeusok könyve közvetve utal arra, hogy a szkíták “kegyetlen” szigorúsággal tartották meg a törvényeiket (3Mak. 7:5,10):

3Makkabeusok 7:5,10 És zaklatások közepette ki is vezették őket [ti. a zsidókat] megkötözötten, hadifoglyokként, vagy még inkább ármánykodókként, és magukat a szkíták törvényénél kegyetlenebb szigorúsággal felvértezvén, minden kikérdezés és kivizsgálás nélkül megpróbálták őket eltenni láb alól. 

Minden törvénynek, még a legjobbnak is csak akkor van foganatja, akkor biztosít biztonságot a népnek, ha azt szigorúan betartják. Különben semmit nem ér. Az ismert tények birtokában a szkíták  ebben a tekintetben rendkívül példamutatóknak bizonyultak.

Krisztus halála után - egy korábbi parancsolatát követve (Mt. 10:5-6) - több apostol is hirdette az evangéliumot a szkíták között, akik bibliai erkölcsüknél fogva eleve fogékonyak voltak annak befogadására (lásd még a Kikhez lett a 12 apostol elküldve című írást). Ők már nem is térhettek volna vissza a Krisztus által elvetett, s a többé senki által nem reprezentálandó Ószövetséghez. A korábban Jeremiástól idézett rész történelmi kontextusban is vonatkozik Izraelre. Az izraelita nemzetek által kidolgozott jogrend, különösen az angolszász Common Law (Magánjog) szintén a gyakorlatias “igazlelkűséget” tükrözte. Azt talán ki kell hangsúlyozni, hogy az itt felvázoltakban nem egy abszolút értelemben vett tökéletességet kell érteni, mint inkább egy viszonylagos igazabblelkűséget egyrészt a zsidó vallási képmutatáshoz mérten, másrészt pedig a pogány erkölcstelenséghez mérten.

A szkíta erköcs leveti az európai jóléti társadalmak erkölcsi alapjait

Ennek az óriási kiterjedésű kultúrkörnek hosszú időn át a pártus birodalmat alkotó és a szkítákat kitevő izraeliták fektették le, vagy adták az erkölcsi és ideológiai alapjait. Az eredetileg is méltányos szkíta erköcsiséget még tovább csiszolta a kereszténység megjelenése. Kevésbé ismert tény, hogy Krisztus a tizenkét apostolát Izrael elveszett törzseihez küldte:

Máté 10: 5-6 5 Ezt a tizenkettőt küldé ki Jézus, és megparancsolá nékik, mondván: Pogányok útjára ne menjetek, és Samaritánusok városába nem menjetek be; 6 Hanem menjetek inkább Izráel házának eltévelyedett juhaihoz.

Ennek megfelelően az apostolok sikeres evangelizációt végeztek a szkíták (Izrael elveszett törzsei) között, hiszen Pál kivételével küldetésük eleve hozzájuk is szólt (lásd a Kikhez lett a 12 apostol elküldve? című írást). Az evangelizáció meghozta az eredményeit, és az i. sz. 150-300-as években új vért kapott a szkíta erkölcs. Ugyanakkor a kereszténység pozitív hatással volt a keleti, vagyis jáfetita népek bizonyos törzseire is. Isten nem személyválogató, akik befogadják az igazságot és rendeletei szerint élnek, azok igaz emberek, függetlenül az etnikai hovatartozástól (Ap.Csel. 10:34). Sajnálatos módon, manapság sokan meghamisítják és túlmisztifikálják a szkíta múltat. Életre kelt egy New Age szellemiségű “szittya tudat”,  amely jellemző módon magáénak mondja (kisajátítja) a szkíta erkölcsiséget és magasztosságot, miközben elveti a Biblia Istenét, az isteni kinyilatkozást (a Bibliát) és az isteni törvényzetet. Minden olyan erkölcs, etika és törvényrend, ami elveti, vagy tagadja a bibliai Tízparancsolat etikáját, az egy hamis igazságosságot és álszeretetet hirdető New Age koholmány.

Ptolemaios (i.sz. II. sz.), egyiptomi görög csillagász, matematikus és geográfus kijelentése szerint: “a szaxonok egy szkíta nép volt, akik a Médiából elszármazott szakai utódai” …

A kapcsolat nyilvánvaló, de a szkíta aranykor bibliai alapokon fekvő erkölcsisége a brit szigetekre való vándorlás után új arculatot öltött az ott már korábban megformált és gyakorolt királyi (vagy Trójai) törvényrenddel párosulva. Úgy az ősi brit, mint a szkíta erkölcsnek is szigorúan a Biblia tanításai, a "királyi törvényzet” (v.ö. Jak. 2:8) tették ki az alapját. Ez a kereszténység merőben eltért a római katolikus egyház által terjesztett kereszténységtől. Amíg Rómát a centralizálás, a  rítusok, az ősi misztériumok és a szinte teljes visszapogányosodás jellemezte, addig a brit egyházat az a hétköznapi életben is megélt gyakorlatias kereszténység, amire a későbbi angolszász magánjog épült. Mindezek a későbbiekben a szkíta/szaxon nép páratlan felemelkedéséhez vezettek. A Gondviselő keze által minden szépen a helyére került, a bibliai próféciák egész sorát beteljesítve. A britek és szkíták által gyakorolt kereszténység messze megelőzte a korrupt és visszapogányosított római katolikus változatot, és hosszú évszázadokon át képes volt megőrizni a függetlenségét. A kereszténység e két különböző formája messze nagyobb választóvonalat képezett a kontinentális Európát és a Brit-Szigeteket elválasztó csatornánál.

A szkíta/szittya név, mint különböző kultúrákat átfogó általánosító fogalom

A kumri, kimri, kimmer névváltozatokat a hangzása miatt, és talán a történelmi feltűnésük lokalitásának is köszönhetően, sokan Jáfet fiával, Gómerrel asszociálják. A kimmerek a szkíták rokonnépeként voltak számontartva, azt pedig már láttuk, hogy úgy a bibliai, mint a szekuláris történelem is azt igazolja, hogy az eredeti szkíták és testvéreik, a kimmerek a fehér, vagy európai népek közé tartoztak. Ennek ellenére a magyar emberek többsége szinte beidegződött módon elsősorban a mongoloid jáfetita népekkel asszociálja  a szittya megnevezést, mint pl. a hunokkal, mongolokkal és a tatárokkal, esetleg a nem jáfetita türköket is ideszámítva.

Tény, hogy a Krisztus utáni évszázadokban a szkíta megnevezés már nem csak az adott etnikumot képviselő eredeti szkítákat jelezte, mint inkább egy óriási területre kiterjedő, és számos etnikumot magábanfoglaló kultúrkör népeit. Röviden, a pusztai, lovas nomád életmódot folytató, íjfeszítő népeket.

A (sémita/kaukázusi) szkíták folyamatos elvándorlásával párhuzamosan növekedett a turáni népek ereje és számaránya. Habár a szkíta és szittya nevek teljes szinonimák, a két kifejezés használatával különböztethetjük meg őket az etnikai eredetük vonatkozásában. A népvándorlások befejeződésével végleg lezáródott a folyamat, az egykori Szkítia területeit a turáni szittyák lakták be. A turáni népek két főbb elemből tevődtek ki: Három nagyobb jáfetita nemzetségből és a türkökből, akik a bibliai Edom leszármazottai. A három jáfetita elem: Góg, Mágóg és Gómer, akiktől a hun, mongol, tatár, ugor népek erednek, és akik a nem mongoloid türkökkel alkották meg a turáni népek kultúrkörét (és nyelvcsaládját). A magyarok elődeit kitevő törzsek hosszú időn át ennek a turáni szittya kultúrkörnek voltak részei, s ez él elevenebben a magyar szellemben, noha fellelhetőek benne a korábbi szkíta kapcsolat gyökerei is.
Miként lettek a szkítákból szittyák? Nos, a hunok megjelenésével megkezdődött a népvándorlások kora. A szkíta/izraelita törzsek különböző elemei vagy a hunok nyomása elől, vagy pedig a hunok szövetségeseiként vándorolt Európába. Helyükre pedig már inkább a turáni, vagyis a mongoloid és türk, tatár népek kerültek, ami egy sajátos jelenséget hozott magával. Ez pedig az egykor dicső szkíták elbarbárosodásának jelensége, ami szintén jól dokumentált.

Amikor Anonymus a Gestájában felvázolja a szkíták átfogó történelmét, az erényeik megszokott felsorolása után egy sor érdekes megjegyzést tesz:

“Ámde utóbb a szóban lévő nemzet [a szkíták] a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól.

Anonymus a fentiekben kitér egy furcsa jelenségre: a méltányos, igazszívű szkíták a végén egy kegyetlen, barbárnál barbárabb néppé fajultak. Anonymus ezt a paradigmaváltást röviden azzal a nehezen hihető magyarázattal próbálja megindokolni, hogy “a háborúkba belefáradtak”. De lehetnek-e ennél mélyebb és valósabb okai ennek a fordulatnak? Esetleg az a tény, hogy a birodalomaknak ciklikus élete van? Először van egy felemelkedő periódus, amit a virágzó periódus követ, majd elkerülhetetlenül jön a bukásba torkolló hanyatlás. Róma ennek talán a legkirívóbb példája. Csakhogy a szkítáknak nem volt nyugati értelemben vett birodalma, egy császárral az élen, aki azért indít hódító hadjáratokat, hogy minél több népet leigázzon és területeiket bekebelezze a birodalmába. A szkíták háborúinak általában más okai voltak, gyakran nagy hódítókat állítottak meg, esetenként pedig elégtételt kellett venniük valamilyen sérelemért:

“A szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton. - Anonymus

Olvassunk a sorok között: az egykor dicsőséges szkíták “mostani utódai” (értsd középkori) rabló, zsákmányszerző, koponyákból vért ivó barbárokká váltak. Csakhogy a középkorban már a “testileg is nagy” vagyis európai típusú szkíták helyett a kisebb termetű, mongol, tatár és türk népeket nevezték szittyáknak. Ekkor már ők lakták be az egykori Szkítiát, örökölve vagy kisajátítva a szittya megnevezést, hiszen hasonló lovas íjász életmódot folytattak, és szintén kiváló harcosok voltak.

Az etnikai hovatartozás mellett még egy mérvadó dologban tértek el: ez pedig az emberségük, erkölcsiségük minősége volt. Ezt ki kell mondani még akkor is, ha sokan sértve érzik magukat a mélyszittya büszkeségükben. A drasztikus változás, illetve hanyatlás oka az a tény, hogy a szkíták, vagy pontosabban fogalmazva, Szkítia népei egyszerűen “lecserélődtek”. Ez a folyamat az i.sz. IV. és VII. században a népvándorlásokat követő népmegállapodásokkal (Európa nemzeteinek az arculata ekkor vette fel mai formáját) igencsak le is zárult. Talán Madison Grant foglalja össze legtömörebben ezt a sajátos jelenséget: “… [Baktíria] a hetedik században mongolosodott el, és kapta meg a baljóslatú Türkisztánia nevet, amikor a keleti és északi irányból jövő heves mongol támadások első áldozatává vált …" (Madison Grant, European Races In History, II. rész, 14. fej.) Ekkor a szkíta izraelitáknak már nyoma sem volt ezeken a területeken, ők ugyanis a kelta testvéreiket követve Északnyugat-Európa területein éltek és állapodtak meg, azon területeken, amelyek aztán modern országaikká váltak.

Anonymus a középkorban már a magyarság és a vele rokon hunok, valamint az akkori “jelen” történelmének a szempontjából vázolta az eseményeket. Minél távolabb kerülünk az eredeti szkítáktól, annál nagyobb mértékűvé vált a barbarizmus. Attila és hunjai ugyan hódítók voltak és nagy pusztítást végeztek, de még viszonylag erkölcsösek voltak az őket követő mongol, tatár és türk hódítókhoz képest. A “sárga veszedelem” “új szkítái”, Góg és Mágóg seregei felperzselték és végiggyilkolták az általuk elfoglalt területeket, látszólag egyedül a megfélemlítés és pusztítás kedvéért. Tamerlán mongol/türk hordái abszolút kimerítették a barbarizmus fogalmát, hiszen szisztematikus módon irtották ki a meghódított területek lakosságát. A történészek becslései szerint 17 millió embert pusztítottak el, vagyis az akkor élő emberiség egyötödét! Ezt a “szkíta erkölcsöt” már nem a bibliai etikához és rendhez való igazodás, mint inkább a megfélemlítés, a felperzselt föld és a koponyák tízezreiből felépített tornyok és piramisok jellemezték. A tények önmagukért beszélnek. Egy nép vagy dicső és becses, vagy dicstelen és becstelen. Vagy kegyes, vagy kegyetlen. Vagy szkíta, vagy barbár (Kol. 3:11). Ezt pedig a tettek és a jellem határozzák meg, nem pedig a hiú és elfogult dicsvágy. Mai, kifordult világunkban gyakran kettős mércével ítélnek az emberek, a jót rossznak, a rosszat jónak minősítve, attól függően, hogy ki követi el a tettet. Bizonyos nemzetek esetében megjelent a túlmisztifikált, erős New Age szellemiség által befolyásolt, és jobboldali retorikával fűszerezett, de velejéig hamis “szittya tudat”.

A történelem folyamán a szkíták és a keleti népek kölcsönösen hatottak egymásra. A keleti népek között voltak olyan törzsek, amelyekre jó hatást gyakorolt a szkíta kultúra és erkölcs, és bizonyos fokig a magukévá tették azt. A Keating’s Irish history megemlít egy Epiphaniusnak tulajdonított idézetet, miszerint “a szkíták törvényeit, szokásait és gyakorlatait más népek is elfogadták, mint az udvariasság és tanultság mércéjét.” (O’Connor 1723-ban elkészített fordításának 24. o.) A kereszténység megjelenése után a szkíták - a szkítákat még Jézus apostolai evangelizálták  -, a bibliai, illetve az őskeresztény etikát adták tovább a keleti népeknek. Korabeli örmény leírásokból tudjuk, hogy pl. a hunok közül nagyon sokan felvették a keresztény vallást. Mások viszont nem. Az pl. evidens, hogy Tamerlán seregeit már nem ez az etika vezérelte.

Jeromosnak, a nagy latin egyházatyának és bibliafordítónak egy i.sz. 403-ban megírt levele is tanúsítja azt, hogy a kereszténység mennyire elterjedt a szkíták és egyéb keleti népek között. Ebben a levélben a következőket írta: “Az arméniai nyilas félrerakta tegezét, a hunok a zsoltárt tanulják, a hűvös szkítákat a hit izzása melegíti. A pirospozsgás és szőke géták sátorszentélyeket hordoznak seregükkel: …" (Jeromos, CVII., Levél Laetának) Ezzel az idézettel kapcsolatban azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy Jeromos leírásában a [masza]gaeták (a szkíták egyik jól ismert aleleme) szőkék és pirospozsgásak voltak, vagyis határozottan a kaukázusi (sémita) embertípus jegyeit viselték.

Ugyanakkor az sem vitatott, hogy a szkíták is átvettek számos szokást a keleti népektől már azoktól a korai időktől kezdődően, hogy kapcsolatba kerültek velük az i.e. 700-as években. Az pl. eléggé nyilvánvaló tény, hogy a szkíták a sajátosan keleti lovas íjász harcmodort nem Izraelből hozták magukkal, hanem a pusztai népekkel való kapcsolataik folyamán sajátították el, és lettek annak mesterei. A hanyatlást hozó kései korszakban a szkíták megosztottak lettek, gyakran harcoltak egymás ellen is, és keleti módra törzsszövetségeket alkottak, esetenként keleti népekkel saját testvéreik ellen.

A szkíták korszaka körülbelül ezer éven át, az i.e. 7. és i.sz. 3. századok közötti időkben virult. A világ sok változáson ment át ennyi idő alatt, és így volt ez a szkíta történelemben is.  Ahogy a hatalmas nép nemzetségeinek száma növekedett, úgy szaporodtak az alágak is, és emiatt elkerülhetetlen volt az, hogy az egyéni törzsi vonalak mentén elváljanak egymástól, és külön boldoguljanak.

Mindemellett létezik egyfajta szimbolikus kapcsolat a szkíták és a keleti népek között. Hiszen ahogyan Ózeás prófétának egy Gómer nevű feleséget kellett elvennie Izrael hűtlenségének jeléül (Óz. 1:3), úgy Izrael királyának, Ózeásnak az idejében a gomri, vagy qumri megnevezéssel kezdték fogságba vinni népét az asszírok. Mikeás próféta megítélte az északi tíz törzset amiatt, hogy Omri rendeleteit követik.

A pártus birodalom

Hogy kik voltak a pártusok valójában? Az első rájuk vonatkozó utalások a perzsáktól maradtak fenn, az i.e. 6. századból. A pártusok a szkítákkal volt rokonnép, nem a perzsákkal, vagy irániakkal. A korábbi időkből származó források még nem említik őket, legalábbis nem ezen a néven. Vagyis a pártusokként ismert nép valamikor az i.e. első millenniumának közepe táján tűnt fel. Annyi bizonyos, hogy közeli rokonságban voltak a szkítákkal, mint Rawlinson is megjegyzi: “... mindazok a történészek, akik kapcsolatba kerültek a pártusokkal, meggyőződéssel vallották, hogy azok azonosak voltak a szkítákkal”, és hozzáfűzi, hogy “... a pártusok szkíta jellemvonásait a leghatározottabb módon kihangsúlyozták az ókori történelmi írók.” (Rawlinson, Sixth Great Oriental Monarchy, 20. old.). A pártus birodalom részletesebb történelmét egy külön írásban fogjuk elemezni. 

Itt azonban röviden kitérnénk az utóbbi időkben egyre terjedő magyar vonatkozású bibliaellenes elméletre. Ennek tömör összefoglalása szerint a szkíta népek és a pártusok egy páratlan kultúrkörrel rendelkező nagy családot alkottak, amelynek része volt a magyarság is.  Ez idáig még rendben is volna, hiszen tény, hogy számos nem izraelita nép is a részévé lett a szkíta kultúrkörnek, s a magyarok ősei minden kétséget kizáróan egy ilyen népesség volt. Az elmélet azonban hamarosan egy szélsőséges és erősen New Age szellemiségű fordulatot vesz azzal, hogy ezt az ősi szkíta kultúrát a Szentírás, a Biblia Istenének, valamint népének, Izraelnek legnagyobb ellenségévé nyilvánítja. E verzió szerint ugyanis a Biblia Istene, JHVH  egy féltékeny, kicsinyes és gonosz szándékú nemzeti isten, aki arra választotta ki az erre jól kapható “szemitákat”, hogy pusztítsák el a jóságos mennyei atya népét, a szkíta népeket, mivel azok egy különleges őstudás birtokosai. A szittya népeknek isteni küldetése van, mégpedig az, hogy legyőzzék ezt a gonosz ördögi népet, s helyreállítva az ősi tudást és harmóniát, visszahozzák az aranykorszakot a földre. Ez pedig nem más, mint a már jól ismert New Age formulának egy “nemzetiesített”, s így gyakran a politikai jobboldalhoz kötődő változata! Természetesen, ahogy a New Age egésze is teszi, úgy ez a leányváltozat is kisajátítja Krisztus nevét, durván megtagadva nem csak az Ő bibliai [zsidó] származását, de megváltó küldetésének lényegét is. Ennek a “Jézusnak” szemmel láthatóan egyetlen küldetése az volt, hogy “magyar volt”. A történetnek persze számos más nemzetre szabott változata is létezik. Az ilyen és hasonló sátáni eredetű ravasz megtévesztésnek a gyümölcse az, hogy tömegek vetik el a Szentírást, hiszen az semmi más, mint a gonosz zsidóknak az őstudás birtokosaitól összelopkodott, uralomvágyát szolgáló fegyvere! Az elmélet egy további gyümölcse az, hogy tömegeknek nyújt kvázi felhatalmazást a zsidók, az izraeliták, a keresztények, esetenként a fehér emberek elleni gyűlöletre!

Záradék:

Az izraeliták különböző csoportjainak migrációi egy több, mint ezerkétszáz éven át tartó folyamat volt, miközben a lejegyzett történelem írói különböző nyelveken más-más megnevezéssel illették őket (bet-qumri, kelták, szkíták, szaxonok, stb.).  A történelem egy nagy titka a valódi sémita népek identitása és történelmi jelentősége, küldetése. Ezzel kapcsolatban az írás egy szemelvénnyel fog bővülni a közeljövőben.