CoG

A toleráns liberalizmus vs. intoleráns bibliai kereszténység

 Ez az írás a nyugati civilizáció azon jelenlegi állapotát elemzi, amelybe az egyre radikálisabbá váló liberális eszmék sodorták. E jelennek a velejáró tartozéka a bibliai zsidó-keresztény értékek szisztematikus lerombolása, valamint az igaz hívők vallási fanatikusokként való megbélyegzése is. Az első részben kitérünk a bibliai kereszténység valóban "intoleráns" nézeteire, a második rész pedig a szélsőséges liberalizmus társadalomromboló aknamunkájára mutat rá, továbbá fényt vet azoknak az általuk képviselt álszent értékeknek a hiányosságaira, amelyeket mintegy új morális kódként erőszakolnak rá a társadalom egészére. Az igazságosnak tűnő, hangzatos, de hamis alapokra épített ideológiát nekünk, Isten népének politikától függetlenül, a Biblia vetületében kell megvizsgálnunk, s amennyiben eszméi ellentmondanak az Isten által meghatározott normáknak, úgy maradéktalanul fel kell fednünk elégtelenségüket, és hibáiknak következményeit. Tesszük ezt azért is, mert a toleranciát hirdető liberális mantra a legszélsőségesebb módon "intolerálja" mindazt, amiben mi keresztények odaadóan hiszünk: Isten törvényét, az örök morális értékek követésének szigorú elvét, a hívő emberek hitükhöz való jogát, illetve a hitükből fakadó, politikailag talán nem, de bibliailag korrekt életvitelét.


Email:  p.poli@mailcity.com

 Copyright © 2005, Póli Pál, Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

 Webcímünk: www.churchofgod.hu


Előszó

A mai, posztmodernnek is nevezett korszak a nyugati társadalmak évtizedek óta folyamatban lévő hanyatlásának az utolsó stádiuma. Mit jelent mindez a jövőt illetően? A nyugati civilizáció teljes összeomlását, vagy pedig egy elkerülhetetlen irányváltoztatást? Nekünk hívőknek nem kell találgatnunk, hiszen a Biblia próféciái feltárják, milyen körülmények között záródik le az emberiség e jelen, hatezer éves korszaka, és milyen szerepe lesz a végidők eseményeiben az európai kontinensnek.

A nyugati civilizáció jelenlegi hanyatlása természetesen nem a véletlen műve. Semmi nem történik ok nélkül, a mai állapotokhoz a múlt döntései vezettek. Az Isten által levetett szellemi törvényszerűségek, hasonlóan a fizikai törvényeihez, automatikus és állandó működésben vannak, így ha megtörjük Isten parancsolatait, azok "megtörnek" bennünket, azaz tetteink következményei elkerülhetetlenül visszaszállnak ránk. Nem csupán az egyéni, de a társadalmi választásoknak is vannak következményei. Való igaz, az emberiség minden korszakában jelen volt a bűn, amit az ember magától nem is képes legyőzni, éppen ezért a történelem folyamán nem is létezett tökéletes társadalom. Viszont a judeo-keresztény hagyománynak köszönhetően, a nyugati, ‘keresztény’ civilizáció hatáskörébe tartozó népek legalább tisztában voltak azzal, hogy létezik a bűn, és van, ami rossz, illetve káros úgy az egyénre, mint a társadalomra. Ha az embereknek nem is volt szívükbe írva a tízparancsolat, de elméletileg elfogadták azt egy követendő, abszolút morális kódnak, Istent pedig a jó és a rossz meghatározójának. Hosszú időn át ez volt az egyetlen fék, ami bármennyire is laza volt, az adott visszatartó ereje meggátolta a teljes mértékű és gátlástalan törvénytelenséget, sőt relatív stabilitást biztosított. Korunk sajátos filozófiájának, a radikális liberalizmusnak a hatására mára ez a laza fék is megszűnt létezni, és ennek a szabad száguldásnak csupán két dolog vethet véget: egy teljes frontális ütközés a gátlástalanság következményeivel, ami a nyugati civilizáció teljes összeomlását jelenti, vagy pedig a fékek visszaszerelése és használata. Ez utóbbit az emberiség jelenlegi szellemi állapota miatt csakis egy diktatórikus rendszer bevezetése által lehetne biztosítani. A Biblia rámutat, hogy az állam és egyház szoros összefonódásából álló európai "fenevad birodalmi rendszer" még egy utolsó alkalommal feltámad egy minden eddigit meghaladó gazdasági és katonai szuperhatalomként. Az emberiség nagy része aláveti és elkötelezi magát e jólétet és biztonságot biztosító nagyhatalomnak, bálványként imádja azt, és magára veszi annak bélyegét. Ennek az eljövendő világhatalomnak a színrelépésében nagy szerepe van azoknak, akik legjobban rettegnek egy ilyen diktatúra fellépésétől – a radikális liberálisoknak.

 

 I. rész: Az új intolerancia

Változó világ

A modern nyugati világ egyre gyorsabb ütemben változik, ahol több, évszázadokon át abszolút igazságként tartott és egyetemesen elfogadott nézet egyre inkább kiszorul a közéletből. Az elvetett normák helyébe nem a várt szabadság, nem egy konfrontációktól mentes, valóban toleráns értékrend kerül, hanem a szélsőséges liberalizmus új abszolút értékeinek a vadhajtásai töltik ki a keletkezett vákumot. Ennek a méreteihez képest rendkívül nagyhangú, és a konfrontációkat éppen nem kerülő filozófiának a képviselői egyre erőszakosabb és tolakodóbb módon eszközlik ki a radikális nézeteik törvényesítéseit, és az ellennézetek elhallgattatását. A tolerancia nevében olyan új szabályzatokat léptetnek életbe, amelyek a legkevésbé sem mondhatók toleránsnak. Ha bárkinek kétségei lennének efelől, akkor egyszerű módon meggyőződhet ennek igazságáról: csak szólaljon fel bármilyen fórumon, és érdeklődjön afelől, hogy kijár-e a tolerancia azok számára is, akik vallásos meggyőződésük alapján elítélik pl. az abortuszt, a homoszexualitást, vagy tagadják az azonos nemű emberek házassághoz való jogát.Röviden: a tolerancia szabályai szerint kijár-e a tolerancia azok számára is, akik nem egyeznek a liberalizmus nézeteivel, vagy pedig a kettős mérce elve működik? Az ilyen és hasonló kérdésekre kapott válaszok hamar kijózanítják az érdeklődőt, és eloszlatnak minden kételyt a liberalizmus toleranciájának egyoldalúságával és kettős mércéjével kapcsolatban.

De lássunk néhány konkrétabb példát arról, hogy honnan hová jutottunk, avagy milyen új abszolút értékek váltották fel a korábbiakat:

Egy régi abszolút érvényű alapelv: Az embert Isten teremtette saját képére, választásokkal és felelősséggel felruházva, és egyedül Istennek van joga lefektetni az egyéni és közösségi élet szabályait, amelyek egyetemesen vonatkoznak minden egyes emberre. E szabályokat a zsidó-keresztény Biblia tízparancsolata foglalta össze. A korábbi nyugati társadalmakban Isten ennek a Bibliának az Istenét jelentette, magát a Szentírást pedig a helyes életvitel és a morálisan egészséges társadalom használati utasításaként tekintették.

Az új alapelv: A bármely istenbe vetett hit (vagy akár azok tagadása) kizárólagosan magánügy. Értsd: minden vallásnak, minden elgondolásnak, életvitelnek és értékrendnek egyforma értéke és egyenlő létjogosultsága van, ahol magától értetődően egyetlen vallás sem lehet igazabb, vagy értékesebb a másiknál. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem létezik az egyetemes értékeket képviselő, egyedül igaz vallás. A teremtő, személyes Istent egyébként is helyettesítette az evolúció fantáziája, ahol a vallást inkább egy ősi ösztön eredményének tulajdonítják, mintsem a teremtmény és a Teremtő között fennálló szövetségi kapcsolatnak. 

Egy régi abszolút érvényű alapelv: A házasság szent intézmény, amelyet maga a teremtő Isten rendelt el az emberiség számára. Ugyanakkor a hűtlenség és a válás bűnnek, illetve egy rettenetes személyes kudarcnak minősült. A keresztények számára a házasság két ember között megkötött, halálig tartó szövetséget jelentett, ahol a gyermekek szeretetteljes környezetben fejlődhettek, és a szülők – példájukkal is – a tízparancsolat szellemében és az Isten félelmében nevelték fel őket.

Az új alapelv szerint a házasság jelzője megillet minden kapcsolatot, ahol a pár az együttélést választotta, amíg és ahogyan együtt élnek, minden elkötelezettség nélkül, tehát kiterjed az egymást váltó ideiglenes, felszínes, sőt azonos neműek között létesült kapcsolatokra is. A gyermek nevelésében egyre nagyobb szerepet kapnak a családon kívüli külső hatások, sőt maga az állam is.

Egy régi abszolút érvényű alapelv: Az egyetlen elfogadható szexuális kapcsolat két érzelmileg és testileg összekötődő, a házasság intézményén keresztül egymás iránt elkötelezett – nem azonos nemű – ember szexuális kapcsolata.

Az új alapelv szerint minden közös beleegyezés által létrejött szexuális kapcsolat elfogadható, még az azonos neműek között is (az elfogadható szexualitás skálája továbbra is egyre szélesedik). Akik nem fogadják el ezeket az új normákat, azokra azonnal rányomják a megfélemlítő homofób, vagy intoleráns jelzőket. Egyre többen vannak, akik szerint a házasságnak nincs többé meghatározó szerepe egy modern társadalomban. Néhány radikálisabb "szociológus" pedig a házasságot egyenesen egy olyan természetellenes intézménynek tartja, ami gátat vet az emberek "természetes párzási ösztöneinek", ami ugye "normális körülmények között" minél több szexuális partnert igényel. 

A régi abszolút érvényű alapelvek szerint a gyermekek az Istentől jött áldásnak számítottak, és a szülőknek szent kötelességük volt a róluk való gondoskodás, és természetesen a helyes felnevelésük.

Az új alapelvek szerint amennyiben a gyermeknevelés gátolja a személyi érdekeket, az egyéni célokat, esetleges karrierlépéseket, úgy a magzat nyugodtan elvethető. Ha bárki fellép az elpusztításra ítélt magzatok védelmében, vagy tiltakozik a liberális abortusztörvények ellen, azt azonnali hatállyal a nőket rabszolgaságba szorító vallási fanatikusnak bélyegzik.

Ez a paradigma-változás elképesztő, gyakran komikusnak hangzó állapotokat eredményezett. Az USA egyik államában a hatóságok engedélyezik a szexuálisan kihívó, gyakran durva, vulgáris szavakkal hivalkodó személyesített rendszámtáblák kiadását, ugyanakkor megvonták az engedélyt egy olyan személytől, aki az egyszerű "Pray" (Imádkozz) kifejezést szerette volna rendszámtáblájára hivatalosítani. Az indok: egy ilyen rendszámtábla kiadása megszegné az állam és az egyház elválasztásáról szóló törvényt (csak megjegyeznénk, hogy az állam és egyház elválasztása eredetileg azt jelentette, hogy az állam nem szólhat bele a vallási ügyekbe, illetve nem tehet egyetlen vallást sem állami vallássá). A különböző médiákban napmint nap találkozhatunk az ilyen furcsa, esetenként nevetségesnek tűnő, de valójában siralmas állapotokról tanúskodó hírekkel. Az adott körülmények között teljesen jogos a következő kérdés: a tolerancia és a kölcsönös elfogadás köntösébe bújtatott "politikai korrektség" nem esett-e át a ló túlsó oldaláraVagy találóbban, nem levették-e a láncot az egyik lábról, és a másikra tették azt?

A nyugati társadalmak az ú.n. judeo-keresztény hagyományokra és értékrendre épültek, még ha jobbára csak névlegesen is. Az ugyanis tény, hogy a történelem folyamán eddig egyetlen társadalom sem vezette be a bibliai életformát annak teljességében. Ennek ellenére a nyugati vagy "keresztény" kultúrkör alapértékeit hosszú időn át a Biblia ihlette és határozta meg. Ilyen alapértékek a házasság intézményének és a magántulajdonnak a szentsége, az emberi élet egyedi értéke és potenciálja, stb. Mindez azokra a keresztény tanokra épül, miszerint az ember Isten képmására lett teremtve, s így nem csupán egy ösztönök által vezérelt állati létformát él, hanem birtokosa a választásokra képes szellemi funkciónak, ugyanakkor felelős is a választásaiért. A választás és a velejáró felelősség abszolút mércékhez van kötve, ahol létezik abszolút jó és abszolút rossz. A személyes jellemet és karaktert a szellemi kapacitásunk által véghezvitt választások fejlesztik és határozzák meg, akár jó, akár rossz irányba. Az ideiglenes emberi élet célja egy olyan tökéletes jellem kifejlesztése, amellyel már érdemes egy örökkévalóságon át élni. Ehhez azonban szükséges az abszolút jó, és a jó forrásának, Istennek a felismerése, elfogadása, az iránta való maradandó elkötelezettség, hűség és teljes önátadás. A választás szabadsága ugyanakkor lehetővé teszi a rossz választását is – a velejáró következményekkel. Ezt világunk emberi erő által megoldhatatlannak bizonyuló problémái mutatják meg a legnyilvánvalóbban.

Mára a nyugati világ nem csupán csúszik az abszolút érvényű alapelvektől mentes morális fertő felé, hanem a fertő fenekén fuldoklik, ahol befogadást nyert minden deviáns életforma, de határozott intolerancia nyilvánul meg az egykor természetesnek vett, és a nyugati világot megformáló bibliai értékek iránt.

Sátán gyakran a világosság angyalaként mutatkozik meg, és sajátos módon képes a legeltorzultabb érékrendeket is úgy bemutatni, mintha azok a legigazságosabb, legprogresszívebb és -toleránsabb nézetek lennének, amelyeket ha vallási fanatikussággal követünk, akkor utópiát eredményeznek a földön. 

Röviden összefoglalva: a jelenlegi, a tolerancia nevében létrehozott liberális politikai korrektség mozgalom valójában a legszélsőségesebb intoleranciát tanúsítja a keresztény értékek képviselőivel szemben. Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez így, ismernünk kell a bibliai kereszténység alaptételeit.

A bibliai kereszténység egy intoleráns vallás

Amint azt az írás további részeiben látni fogjuk, a modern liberális elgondolás szerint minden olyan nézet, filozófia vagy vallás, amely azt tanítja, hogy egyedül birtokolja az igazságot és egyedüli ismerője a járandó útnak, az exkluzív, és magától értetődően intoleráns is minden más nézet irányában. Ha ezen felül a tanításaik közt vannak olyan tételek, amelyek határozottan elítélnek bizonyos életvitelt, mondjuk pl. a homoszexualitást, akkor ráadásul még a kirekesztés és a bigottság vádjaival is szembe kell nézniük.

A liberális nézetet képviselő értelmiségi elit elfogadhatatlannak ítél, és hevesen támad minden olyan értékrendet, amely abszolút érvényű alapelveken alapul, s teszi ezt egy valóban intoleráns értékrend kierőltetésével – a magáéval. Ez természetesen az általuk felállított értékrendet teszi mindennek az abszolút mércéjévé, és velejáróan egyes-egyedül ők elhivatottak meghatározni azt, hogy mit, meddig kell tolerálni, és mit nem. Isten szerepét játsszák, mivel önmagukat és etikájukat teszik mindennek a mércéjévé, megszegve ezzel az első nagy parancsolatot, ami egy hívő számára bálványimádatnak minősül.

Az abszolút érvényű alapelvek csakugyan kizárják a morális relativizmust, s ennek fonákjaként a morális relativizmus elve szerint nincsenek, nem lehetnek örök érvényű alapelvek. Mint már láttuk, az igaz kereszténység egy olyan vallás, amelynek alapjait ezek az alapelvek teszik ki. A személyes Istenbe és az Ő abszolút igazságába vetett hit nem fogadhat el annak ellentmondó nézeteket, hiszen a kettő automatikusan kizárja egymást. Ennek érdekes mellékterméke az, hogy az abszolút érvényű alapelvekbe vetett hit szerint a hamis értékek iránti intolerancia valójában egy erény! Nem szabad mindent tolerálni, vannak határok, amelyeken túl a tolerancia már nem erény, hanem megalkuvás és önrombolás. Az igaz, bibliai kereszténység a létrejöttétől kezdődően, megalkuvás nélkül hitt az Isten által levetett örök alapelvekben, és az egyes-egyedüli igaz útnak vallotta a hitét, s mint ilyen, szigorúan intoleráns volt a hitüktől eltérő, azt támadó nézetek elfogadásával szemben. Ezen a hajthatatlan, kompromisszumokra képtelen keresztény intolerancián megütköztek már korabeli zsidó civil és vallási vezetők is:

ApCsel. 4:5-12 5 Másnap azután összegyűltek az elöljárók, a vének, és az írástudók Jeruzsálemben, 6 továbbá Annás főpap, Kajafás, János és Alekszánder és mindazok, akik főpapi származásúak voltak. 7 Középre állították, azután kikérdezték őket: "Micsoda hatalommal, micsoda névvel tettétek ezeket?" 8 Akkor Péter megtelt Szent Szellemmel és így beszélt: "Népünk elöljárói és ti vének! 9 Ha ma egy erőtelen emberrel tett jócselekedet miatt folyik a vizsgálat ellenünk a felől, hogy ki által menekült az meg, 10 legyen mindnyájatoknak s Izráel egész népének is tudtára, hogy a Krisztus Jézusnak, a Názáretinek neve által, akit ti megfeszítetettek, kit azonban az Isten a halottak közül feltámasztott, ő általa áll ő itt egészségesen előttetek. 11 Ő az a kő, akit ti, az építők megvetettetek, ki mégis a szeglet fejévé lett. 12 Nincs senki másban menekülés! Nevet sem adtak mást az ég alá emberek közé, melyben a menekülést keresnünk kell."

Ez az ekkor még teljesen újnak számító vallási közösség kategorikusan azt hirdette, hogy csak, kizárólag és egyedül az ő Urukon, a Názáreti Jézuson keresztül lehetséges üdvözülni, azaz örök életet nyerni Isten szellemi országába. Vagyis az Istennel való kapcsolatot és az üdvösséghez vezető utat egyedül csak Krisztuson és az Ő tanításain keresztül lehetséges elérni. Egyedül Ő az igazságaz út, és az élet (Ján. 14:6). Ennek a nézetnek a képviselete természetesen ugyanúgy kellene, hogy jellemezze a mai keresztényeket is – amennyiben valóban az eredeti keresztény hitet vallják –, mint a korai egyház keresztényeit. Ennek a hitnek pedig szerves része az, hogy a Biblia az Isten kinyilatkozása, s mindaz, ami abban áll, igaz. A fentebbi kijelentések a Bibliából származnak, így a hinduizmus, a buddhizmus, a rabbinikus judaizmus, vagy a vallások sokaságának bármelyike nem lehet igaz vallás, nem vezethet egyformán Istenhez és az üdvösséghez. Ez nem működik másképpen, hiszen ha van egyedüli igazság, az kizár bármilyen más alternatív "igazságokat", a több egymásnak ellentmondó nézet mindegyike egyszerűen nem lehet mind egyformán igaz. Ez a fajta intolerancia, ahogyan ma, már akkor is megbotránkoztatott sokakat. A korabeli zsidó elöljárók a kereszténység megtiltásában látták a gyors és egyszerű megoldást:

ApCsel 4:16-18 16 „Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Hiszen mindenkitől ismert csodajel történt rajtuk keresztül, mely nyilvánvaló Jeruzsálem összes lakói előtt, és le nem tagadhatjuk! 17 De hogy a dolog ne terjedjen a nép közé, megfenyegetjük őket, hogy e névről többé egy embernek se szóljanak." 18 Erre behívták őket és megparancsolták nekik, hogy Jézus nevét többé ne kiáltozzák, se ne tanítsanak róla.

A határozott, és kompromisszumra hajthatatlan válasz:

ApCsel. 14:19-20 19 „Ítéljétek meg, igazságos dolog-e Isten előtt, hogy rátok inkább hallgassunk, mint Istenre? 20 Nem tehetjük meg, hogy ne szóljuk azt, amit láttunk és hallottunk."

A keresztény "intolerancia" azt diktálja, hogy kizárólagosan Istennek engedelmeskedjünk, és ne toleráljuk életünkben az attól eltérő értékrendet, s tudassuk a világgal, hogy Isten az ő életükben sem fogja azt tolerálni, és minden cselekedetükről számot kell adni. Ezért nem tehetjük meg, hogy ne szóljuk azt, amit Istentől igazságként kaptunk, vagy amit megparancsolt, hogy tennünk, mondanunk kell.

A keresztény vallásnak csaknem másfél milliárd követője van a világon. Ennek ellenére földünkön nem nagyon lehet észrevenni a keresztény tanok jobbító hatását. De miért van ez így? Minden magát Krisztus követőjének valló egyénnek illene tisztában lennie vallásának tételeivel, tudniuk és követniük kellene, hogy mit is tanított Krisztus valójában. Ha bárki igaz, bibliai értelemben vett keresztény szeretne lenni, annak legalapvetőbb követelménye az, hogy pontosan megismerje, majd valóban kövesse is a kereszténység megalapítójának, Krisztusnak a tanításait. Enélkül a kereszténység egy üres statisztikai adat, egy kiikszelendő rubrika a kérdőíveken. Pedig csaknem minden családi könyvespolcon ott hever a Krisztus élettörténetét és tanításait összefoglaló könyv, a Biblia legalább egy példánya, így könnyen utánajárhatunk, mit is tanítottak Krisztus és apostolai pl. a házasság szentségéről, a szexuális vágyakról, a válásról, továbbá a családot és társadalmat érintő egyéni felelősségekről. A Biblia egyszerű, könnyen érthető szavakkal ad utasításokat, amelyek érintik a közösségi élet minden területét.

Egy igaz bibliai keresztény nem homályosít, nem hirdet félreérthető fogalmazásokkal, de nem kényszeríti meghátrálásra az, ha valaki esetleg sértőnek, intoleránsnak minősíti a hit elveit.

Sirák 2:18 Akik félik az Urat, nem engednek szavával szemben ...

A határozott isteni kinyilatkozás egy fontos alappillére: Igenis léteznek abszolút érvényű alapelvek. Létezik abszolút jó, és létezik abszolút gonosz, s nem csupán elvont filozófiai értelemben, hanem a valóságban is. Van gonoszság, amely képes megfoganni az elménkben és megnyilvánulni a cselekedeteinkben. A napi hírek sajnos telve vannak a gonoszság különböző formáinak megnyilvánulásaival. A bűnözési statisztikák egyre elképesztőbbnek látszanak, és ma már csupán a házasságok töredéke nem végződik válással. Mindennek az oka a bűn, a szándékos gonoszság. A Biblia azonban nem korlátozza a felelősséget az egyénre, vannak ún. társadalmi törvények is, amelyek a közösségi élet szabályait fektetik le.

És ezzel néhány különösen kényes kérdéshez értünk. Azt már láttuk, hogy az olyan társadalmakban, ahol a többség elveti a bibliai törvényeket, a szellemileg újjászületett keresztény inkább Istennek engedelmeskedik, mint az embernek. Az egyén ily módon védelmet nyerhet, viszont a társadalmak, ahogyan az egyének is, felelősséggel tartoznak Isten iránt, s büntetésekben vagy áldásokban részesülnek annak rendje szerint, ahogyan megtartják, vagy elvetik az Isten társadalmi parancsolatait. 

Hogy mik ennek a társadalmi törvényrendszernek a tételei? Mind megtalálhatók az Ószövetségnek nevezett könyvben.

Ugyanakkor jogában áll-e a keresztényeknek elnyomni más vallásokat vagy a másként gondolkodókat? Erről is ad utasítást a Biblia. Krisztus kijelenti, hogy a keresztények e világban élnek, de nem tartoznak ehhez a világhoz (Ján. 17:14,16). Küzdelmünk szellemi, így eszközeink is szellemiek, tehát nem folyamodunk az olyan testi eszközökhöz, mint a politika, a háborúk, vagy akár az érzelmi alapon történő szellemi zsarolások módszerei. A Biblia tehát nem hatalmaz fel, s főként nem utasít bennünket az emberek megtérítésére, különösen nem az erőszakos módon történő "meggyőzésre". Az egyház egy teokratikus intézmény, amely Krisztus szellemi irányítása alatt áll, határozottan elkülönítve egy olyan világban, amely megtagadja Isten uralmát maga fölött. Az egyház az isteni rend elvei szerint működik, ahol csupán magunkat, hívőket van jogunk megítélni, s a parancsolatok szerint magunk közül kitaszítani a gonoszokat.

A kívülállókat, "a világot" Isten ítéli meg a maga idejében a bűneiknek megfelelő mérce szerint. Akik nem állnak a kegyelem alatt, azokon továbbra is rajtuk marad Isten haragja (Ján. 3:36). A társadalmak tehát nincsenek mentesítve Isten törvényének kivitelezése alól, hiszen Isten haragja éppen a törvényeinek megszegése miatt sújt le erre a világra (Ézs. 24:5-6;Róm. 4:15). Isten a testi (a Szent Szellemel nem betöltekezett) társadalmaktól szigorúan elvárja az általa levetett jog és törvényrend követését. A maga idejében eljön majd Isten haragjának nagy napja, amikor megítéli a nemzeteket törvénytelenségeikért (Sof. 1:14; Róm. 1:18; 2:5,8; Ef. 2:3; 5:1-6; Kol. 3:1-6; Tessz. 1:10; Jel. 6:16-17; 16:1,14; 19:15).

Jézus arra utasította a Szellem által elpecsételt követőit, hogy szeressék embertársaikat, sőt még az ellenük elkövetett gonoszságok és vétkek miatt se álljanak bosszút, hanem bízzák Istenre az ítéletet és a bosszúállást (Róm 12:19; 5Móz 32:35). A kereszténység tehát részint a legtoleránsabb vallás, hiszen szeretettel viszonyulnak még azok iránt is, akik gyűlölik és üldözik őket, s e korban nem fogadják be a kereszténység tanait. Ráadásul egy igaz keresztény soha nem fog fegyvert azért, hogy másokra erőltesse a vallását, a keresztény értékeket vagy nézeteket, hiszen még önmagának védelmét is Istenre bízza (Róm. 12:19; 1Kor. 5:12). Másrészt pedig a kereszténység a lehető legintoleránsabb vallás, mert Isten Egyházán belül, azaz saját köreiken belül nem tolerálnak semmi bűnt, sem a bűnökben megmaradt (meg nem térő) személyt: ‘Vessétek ki a gonoszt magatok közül.’ (vö. 5Móz. 17:7; 1Kor. 5:5,13; Ef. 5:7). Márpedig ez kirekesztést jelent, kötelező, határozott és intoleráns kirekesztést, ami az Istentől ránkruházott felelősségünk része. Ahol ugyanis a bűnt egy kicsit is tolerálják, ott el fog hatalmasodni (1Kor. 5:6; Gal. 5:9), és elnyeli a jót.

Természetesen az, hogy az igaz keresztények nem erőltetik nézeteiket másokra, nem jelenti egyben azt, hogy nem tesznek tanúbizonyságot a bűnös életmód és a hamis értékek ellen, beleértve a bűnös életformákat, legyen az hamis, álszent vallásosság, vagy egy káros hatású ideológiai nézet. És éppen ezzel a soha meg nem alkuvó határozottsággal, az általuk elfogadott értékrend megélésével és hirdetésével hívják ki maguk ellen a bűnöktől megtérni nem szándékozó társadalom egészének gyűlöletét és haragját. Az ókori Izraelben emiatt kövezték meg a prófétákat, később emiatt ölték meg Krisztust, emiatt üldözték az apostolokat, majd az igaz keresztényeket minden azóta eltelt időben. Mert a bűnös lélek nem képes elviselni az igazak jelenlétét, hiszen az igaz puszta életvitelével emel vádat ellenük, amit ők elviselhetetlennek tartanak:

Bölcsesség 2:12-15 12 "Leskelődjünk az igazra, mert terhünkre van és ellenkezik tetteinkkel: törvényszegést vet a szemünkre, és megszól, hogy vétünk a tisztesség ellen13 Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és az Úr gyermekének mondja magát. 14 Nézeteinknek ő a vádlója, még az is terhes, ha látjuk őt15 Mert az életmódja különbözik másokétól, és szokatlanok az útjai. 16 Hamis pénznek néz bennünket, és mint szennyet, kerüli az útjainkat. Az igazak végső sorsát meg boldognak hirdeti, és pöffeszkedve atyjának nevezi az Istent. 17 Lássuk hát, igazak-e a beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! 18 Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. 19 Tegyük őt próbára szidalommal és kínzással, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! 20 Ítéljük gyalázatos halálra, mert - saját szava szerint - Isten oltalmában részesül!" 21 Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk elvakította őket.

Így volt ez régen, és így van ez ma is. Jézus kijelentette, hogy üldözni fogják követőit, ha azok megélik, és az Ő nevében hirdetik az igazságot:

János 15:18-21 18 Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. 19 Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. 20 Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. 21 S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.

Krisztus Isten szavát nevezte igazságnak (Ján. 17:17), továbbá önmagát, mint aki példamutatóan és teljességben megélte azt az igazságot (Ján. 14:6). A keresztény számára tehát mindenkor Isten szava, a Biblia, Krisztus és tanítványainak példája marad az igazság abszolút mércéje. A Biblia határozza meg a jót és a rosszat, a követendő utat és a hamis ösvényeket. Az igazság és követői állandó szellemi harcban állnak a hamissággal és annak követőivel. Bár ez a harc elsősorban szellemi, hatásai elsősorban a fizikai életben nyilvánulnak meg. Krisztus első eljövetelével nem ítélte meg a bűnösöket, de megítélte a bűnt. Második eljövetelével megítéli a bűnösöket és véget vet a bűn hatalmának. Ugyanígy ma a keresztények nem ítélik meg a bűnös embert, de Krisztus visszatérésekor részévé lesznek az isteni kormányzatnak. A jó és rossz harca nem csupán egy szimbolikus küzdelem, hanem valóságos, és ádázabb, mint bármely földi háború. A keresztények e szellemi háború katonái a jó oldalán, s diadaluk az örök szellemi élet elnyerését jelenti (Jel. 21:7). A világ a világ eszközeivel harcol a keresztények ellen: erőszakkal, üldöztetéssel és valós kirekesztéssel, mert megütköznek az igazságon, és képtelenek befogadni azt. Krisztus figyelmeztette erre híveit:

Máté 10:34 Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.

A békétlenséget nem a hívők okozzák, hanem azok, akik nem akarják befogadni, sőt még hallani sem a figyelmeztetést és a megtérésre való felhívást. Az ilyen embereknek örök figyelmeztetésül szolgál Péter apostol figyelmeztetése:

2Péter 2:6-8  6 ... Szodoma és Gomorra városát elhamvasztotta, és végpusztulással büntette, hogy példát adjon a későbbi korok bűnöseinek. 7 Ugyanakkor megmentette az igaz Lótot, aki ezeknek a gonoszoknak kicsapongó életmódja miatt annyira szenvedett. 8 Az igaznak ugyanis, aki köztük élt, napról napra látnia és hallania kellett a törvénysértő tetteket, s ez vallásos lelkének nagy gyötrelmet okozott.

Csak azért, mert egy adott társadalom törvényessé nyilvánít bármit, amit Isten megtiltott és bűnnek nevez, az természetesen nem jelenti azt, hogy Isten előtt is szabadságot kaptunk annak a bűnnek az elkövetésére. A kialakult társadalmi normák gyakran nemcsak lehetővé teszik számos bűn elkövetését, de szinte elvárássá teszik, és ha bárki bűnnek minősíti azt, a tolerancia nevében maga fog a határozott és gyors intoleranciával szembesülni. Pedig Isten figyelmeztet, hogy a bűn tönkreteszi a nemzetet:

Példabeszédek 14:34 Az igazságosság felemeli a nemzetet, a bűn pedig gyalázatot hoz a népekre.

Az emberek, legalábbis elméletben szeretnék, ha mindig a jó győzne. A probléma az, hogy nem tudják mi a jó, és főként tenni nem akarják azt. A jó csupán egy ideál. Az emberek jók akarnak lenni, jónak szeretnének mutatkozni, anélkül, hogy meg is tennék azokat a cselekedeteket, amelyek a valóságban jókká teszik őket, és jó eredményt produkálnak az életben mindenki számára. Az ember hajlamos a jót a maga szemszögéből meghatározni. Hogy mi az oka mindennek, és hová vezetett mindez, arra az írás további részei mutatnak rá.

 

II. rész: A radikális liberalizmus megjelenése

A nyugati világ jóléti társadalmain belül egyre jobban észlelhetők a fáradtság és a bomlás jelei. A gazdasági egyenlőtlenség, a család intézményének lerombolása, a minden felelősségtudat nélküli jogokra való hivatkozás, a bűnözés, a kábítószerprobléma, a tétlen, kényelemhajhász életmód mind-mind választások eredménye. Ráadásul mindez mára olyan környezetben megy végbe, ahol nemhogy semmi visszatartó erő nincs működésben, hanem inkább magukat a visszatartó erényeket is egyre inkább szélsőséges, intoleráns nézeteknek nevezik a korhadást okozó ideológia terjesztői. Nézzük csak meg, mi jellemzi világunkat: a pornográfiát a szólásszabadság joga védi! A radikális multikulturalizmus eszméi, amelyek egyenértékűnek hirdetnek minden kultúrát és minden népszokást. Jól érzékelhetően a gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a nyugati társadalmakba beékelődött kultúrákat rendkívül toleránsan be kell fogadni, azokat mindenáron értékelni és magasztalni kell. Tenni kell ezt annak árán is, hogy hátrányos megkülönböztetésben részesülnek annak a nyugati kultúrának a tagjai, amely befogadja őket, biztonságot és megélhetést biztosít, továbbá otthont ad a más kultúrákból oda betelepülteknek. Ezt az európai, a tízparancsolaton alapuló zsidó-keresztény értékrendet felváltotta egy hedonisztikus, radikálisan multikulturális rendszer, ahol az eddig deviánsnak számító életmód képviselői határozzák meg az új normákat. Mi történt a nyugati világgal, mi vezetett egy ilyen látványosan gyors, néhány röpke évtized alatt végbement korhadáshoz?

A legjobb példának talán az USA rövid, átlátható történelme hozható fel. Már csak azért is, mert fénykorában viszonylag ez az ország állt legközelebb a gyakorlatias keresztény életmód megvalósításához társadalmi szinten. Az amerikai köztársaság létrejötte az olyan szabad, demokratikus eszméknek volt köszönhető, amelyek biztosítani kívánták az egyéni szabadságot, az egyenlőséget és a boldogulás zavartalan keresésének lehetőségét. Mindezt olyan határokhoz és normákhoz szabva, amelyeket a zsidó-keresztény Biblia határozott meg. Bár a modern liberalizmus szintén a fentebbi jelszavakat hangoztatja, időközben a fogalmak értelmezésében hatalmas változás történt, különösen az elmúlt ötven esztendőben. A huszadik században az átalakult értékrendszerek hatására már teljesen más értelmet kaptak ezek a fogalmak, aminek eredménye a mai nyugati világ alkonya. A zsidó-keresztény etikát felváltotta a liberalista szabadosság etikája. Ahhoz, hogy jobban megérthessük a nyugati világ liberális ideológiáját – úgy az amerikai, mint az európai válfaját –, röviden vissza kell mennünk a felvilágosodás korszakához, illetve annak előzményeihez. 

A Római Birodalom bukásával Európa a mintegy ezer esztendőn át tartó, középkornak nevezett korszakba lépett. Ez a korszak röviden a különböző hatalmi harcok és a feudalista gazdasági rendszer korszaka volt, ahol a királyok Istentől kapott jogként kezelték hatalmukat. Ugyanakkor e korszaknak sajátos része volt a római katolikus egyház erős befolyása, aminek ma is látható bizonyítékai a korszakból ránk maradt hatalmas katedrálisok, monumentális épületek. A gyakran sötétnek nevezett középkor Európája számos rettenetes esemény színhelye volt. A százéves háború és a parasztlázadások hihetetlen kegyetlen vérontásai és megtorlásai mély nyomokat hagytak maguk után az akkori európai emberek pszichéjében. A fekete halálnak nevezett pestisjárvány a kontinens teljes lakosságának egyharmad részét elpusztította. A háborúkat és a járványokat anarchia és bizonytalanság követte. Mondhatnánk, hogy Európa e sorozatos sokkok hatására megkérdőjelezte addigi önmagát. Ennek hatására a XV. században számos változás történt a gazdasági és a szociális élet területein, amelyeket egy kulturális reneszánsz tett teljessé a művészeti, az irodalmi és a zenei élet feltámadásával.  Európa újjászületett.

A középkori katolikus teológusok azt hirdették, hogy egyházuk az Isten Országa e földön, s a földi királyoknak a klérus utalta ki a hatalmat. Az egyház hierarchiáját átitató korrupció, a klérus hatalommal való visszaélése, a pápaság részvétele a politikai küzdelmekben, az elvilágiasodás lassan, de biztosan elapasztotta a hívők és az átlag ember bizalmát az egyházukkal szemben. Ennek köszönhetően a XVI. században színre lépett a vallásos ellenzék is, a protestánsok, akik megindították a reformációt. A protestánsok nyíltan megkérdőjelezték a pápai hatalmat, majd felléptek a királyok „isteni jog" általi uralma ellen is. A vallási és világi hatalmak jogainak megkérdőjelezése, a tudományok felvirágzásával és eredményeivel párosulva olyan légkört biztosított, ahol a filozófusok egyre merészebben kinyilváníthatták az olyan nézeteiket, miszerint az emberiség problémái megoldhatók a felvilágosult emberi értelem erőfeszítésein keresztül. Ezek a tendenciák vezettek az 1700-as évekre a felvilágosodás korszakához. A felvilágosodás filozófusai nem tartották az emberi természetet menthetetlenül esendőnek, ehelyett meg voltak győződve arról, hogy az emberiség minden problémáját meg lehet oldani a racionalitással és a modern tudományos módszerekkel. Ennek mintegy velejárójaként háttérbe került a vallási és világi hatalmak iránti kötelességtudat, és egyre nagyobb területre terjedt a személyes szabadságjog. Azonban a fürdővízzel ki lett dobva a kisded is, és ezzel jutottunk el a mai politikai és szociális liberalizmus közvetlen elődjéhez. A felvilágosodás egyes filozófusai ugyan elfogadták a Biblia Teremtő Istenének eszméjét, de legtöbben elutasították a Biblia leírásaiban olvasható csodák és természetfölötti események hitelességét. Egyes gondolkodók számára a Biblia csupán egy hasznos, sőt jó tanításokat tartalmazó könyv volt, de háttérbe került a Biblia csodákat tévő Istene és annak gondoskodó szerepe. A felvilágosodás ezen nézetét képviselő filozófusai voltak az ú.n. deisták, amely részükről egyfajta unitárius hit volt (itt határozottan nem a bibliai unitárius hitről van szó), viszont úgy tartották, hogy Isten az emberekre hagyta, hogy megoldják saját problémáikat. A deisták csupán külsőségekben voltak vallásosak, a Bibliát egy hasznos könyvnek tartották, de elveiket már nagyon is emberi módon és emberi megoldásokkal kívánták megvalósítani.

Az Egyesült Államok megalakulása

Az Egyesült Államok alapítói egy olyan kormányzatot kívántak létrehozni, amely mindenkor biztosítja a személyes szabadságot, az egyenlőséget, és lehetőséget biztosít az emberi természet pozitív aspektusainak kinyilvánításához, miközben a moralitás meghatározójaként továbbra is a Biblia tanításait vették alapul. Véleményük szerint az igaz keresztény értékrend önfegyelme képes a leghatékonyabban meggátolni az emberi túlkapásokat, és azt, hogy a szabadság törvénytelenségbe forduljon. Tény viszont, hogy a honalapítók közt számos deista volt, ami nagymértékben meghatározta a kereszténység irányvonalát, és különösen a közéleti szerepét.

A felvilágosodás szellemében elutasították a középkori vallási és világi hierarchiákat, és a Függetlenségi Nyilatkozat is ezt a szellemiséget tükrözi. Az USA történelmében talán leggyakrabban felidézett sorok Jeffersontól származnak:

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva, és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi biztonságát, és jobban elősegíti boldogulását."

A Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazása lényegében humanista elvek gyűjteménye volt, de szem előtt tartva a törvényesség igényét, tudván, hogy a Teremtő nem csupán jogokat biztosított, de korlátokat is szabott az embernek. Adott körülmények között azonban ez az elv ideális volt az igazságos törvény és rend uralmának, valamint a vallásos élet teljesen szabad gyakorlásának biztosítására.

Az egyenlőség elve, valamint a személynek a saját boldogsága kereséséhez és beteljesítéséhez való joga felváltotta a korábbi idők állami és vallási hierarchiáinak elnyomó rendszerét. Az emberek szemében az állam többé nem volt az Isten által elrendelt földi hatalom. Ehelyett az emberek demokratikus módon maguk választották meg saját vezetőiket, akiknek feladatuk volt biztosítani az Isten által emberekre ruházott személyi jogokat. Abban az esetben, ha az állam ezt nem tette meg, akkor – legalábbis elvileg – joguk volt eltörölni. Az ilyen fokú önkormányzatnak egy hatalmas, hosszú távon eleve bukásra ítélt elvárása az önfegyelem és önkorlátozás volt, a bibliai törvények figyelembe vételével.

A honalapítók között jó néhányan tartottak attól, hogy az ilyen demokrácia hamar anarchiába fulladhat. Ez okból felismerték, hogy a szabadságnak és egyenlőségnek határokat kell szabni, ahogyan annak is, hogy meddig mehet el az egyén saját boldogulása érdekében. 1871-ben jött létre az Articles of Confederation, amely az egyéni államok kapcsolatát kormányozta, de ez a kormányzat annyira zűrzavaros volt, hogy kevesebb, mint hét év elteltével a honatyák újra összeültek, hogy "létrehozzanak egy tökéletesebb Uniót". Így született meg az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya 1787-ben.

Az USA megalakulásával kezdődően az amerikai lakosság, s velük a törvényhozók is azonnal szembekerültek a kényes kérdéssel: hol végződik a személyi szabadságjog, és hol kezdődik a társadalom egészének érdekeit szolgáló, bizonyos viselkedésmódokat korlátozó törvények hatalma. Az USA államalapító atyáinak és lakosságának többsége úgy tartotta, hogy a keresztény Bibliában találhatók meg a legáltalánosabban elfogadható morális szabályok és elvek. Ez a kényes kérdés azonban felmerül minden új generáció eljövetelével, s ahogy változnak az idők és az értékrendszerek, úgy változnak a vélemények és az értelmezések is. Az elkövetkező két évszázad olyan radikális változásokat hozott magával, hogy mára a bibliai moralitást a szabad hedonizmus filozófiája váltotta fel. Sajnálatos módon miután a lakosság nagyobb része elvetette a keresztény életmódot, ugyanez az alkotmány lehetővé tette az ország rohamos gyorsaságú morális romlását. A kegyelemdöfést a modern kor liberalizmusa adta meg, messze ennek az ideológiának köszönhető a nyugati világ morális korhadása. Az USA alkotmánya biztosította a relatív szabadságot, igazságosságot és jólétet addig, amíg az emberek többsége saját akaratából és hitéből kifolyólag morális és becsületes életmódot élt, alávetetve önmagát a keresztény értékrend elvárásainak, ugyanakkor magában hordozta pusztulásának magjait is.

Amerika nagy utat tett meg röpke kétszáz év alatt. Ez idő alatt az országot megalapító fehér, keresztény emberek nemzetiségi hovatartozása, hite és életvitele határozottan negatív, néha pejoratív szerepet kapott a liberális tömegtájékoztatásban, emellett a mindennapi életben is egyre gyakrabban hátrányos megkülönbözetésben részesülnek. Ennek nagyrészt az a nagyon divatossá vált liberális doktrína az oka, miszerint minden kultúra, minden moralitás egyenjogú és egyenértékű. Az egyetlen kivétel természetesen az az európai, zsidó-keresztény hagyományokon alapuló nyugati kultúra, amelyet egy elnyomó, igazságtalan, így elítélendő rendszernek mutatnak be. Ugyanakkor korlátlanul szabad utat kívánnak biztosítani minden bevándorló számára, bármilyen kulturális háttérből is származnak, ráadásul a legminimálisabb szintű asszimilációt sem igényli tőlük. Ezek a bevándorlók mindenesetre a nyugati kultúra minden beállított negatívuma ellenére a lábukkal szavaznak erre a "rasszista, igazságtalan és elnyomó rendszerre". Az egyszerű ok: olyan jogokat és lehetőségeket kapnak, amelyeket saját hazájukban soha nem élvezhettek. A nyugati világ mai bevándorláspolitikája teljesen ellentmond a bibliai modellnek, ahol a befogadás feltétele a teljes mértékű asszimiláció.

A radikális liberalizmus vs. bibliai hit

János 3:16 verse talán a legismertebb bibliai verssor: Mert Isten úgy szerette a világot....

Kétségtelenül, Isten hatalmas értéket tulajdonít minden egyes embernek, s ez nem véletlen, hiszen az embert a Maga képmására és hasonlatosságára teremtette meg azzal a csodálatos lehetőséggel, hogy minden ember az Ő szellemi fiává váljon, és örök életet élhessen. Emellett minden embernek sajátos egyénisége és képességei vannak, amelyek egyedivé teszik őt. Minden egyes személynek páratlan lehetősége az örök élet elnyerése egy tökéletes szellemi világban Isten fiaként. Egy dolog azonban felismerni és értékelni ezt a potenciált, hiszen ezzel együtt szembesülnünk kell azzal, és el kell fogadnunk azt, hogy ez a lehetőség nem jogosít fel senkit arra, hogy figyelmen kívül hagyja az emberiség számára meghatározott viselkedésmód betartását. Ha megfigyeljük Krisztusnak a hegyibeszédében elhangzott utasításait, akkor láthatjuk, hogy azok között egyetlen egy nem volt olyan, amely az egyén jogait hangsúlyozza, hanem kivétel nélkül mind elvárások, kötelezettségek voltak. Éppen azért, mert a személyi jogok csakis akkor érvényesülnek, ha a társadalom minden tagja mélyen elkötelezi magát arra, hogy visszatartja magát minden olyan cselekedettől, amely ártalmas a társadalom többi tagjára, vagy a társadalom moralitására. Ezt a köznyelvben felelősségtudatnak nevezik, ami alól Krisztus nemhogy nem szabadított fel bennünket, hanem a legmélyebb szellemi szintű elkötelezettséget kívánta meg részünkről.

Igen, a Biblia határozott kijelentése szerint Isten szeretete minden egyes emberre egyformán kiterjed, azonban nem minden cselekedet hoz magával egyforma eredményt, különösen nem a várt, jó eredményt. És tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy az embereknek nem egyenlőek a képességeik, vagy a lehetőségeik, s nem lesz mindenki egyformán sikeres (v.ö.Péld. 22:2). Ez annyira igaz, hogy még Isten sem ad mindenkinek egyforma ajándékot, képességet és lehetőséget ebben a korban. Vegyük csak a gazdag ember példázatát, ahol a gazda hosszú útra megy, és távollétében feladatokat hárít a szolgáira. Egyik szolgájának tíz, másiknak öt, harmadiknak pedig egy talentumot ad, hogy azzal hozzanak hasznot számára. Tehát különböző mértékű adottságokkal rendelkeztekde egyforma felelősséggel tartoztak a rendelkezésre álló összeg és tehetségük maximális felhasználását illetően. A számadáskor kettejük sikeresen és haszonnal végezte el a feladatát, a harmadik azonban nem tett semmit, és büntetésben részesült. A lecke: mindannyiunknak vannak kapott adottságaink, mindannyiunknak dolgozni kell ezeket az adottságokat kihasználva, mert a sikerünk ettől függ. Nem minden út, módszer és felfogás vezet sikerhez. Pl. a lusta, dolgozni nem szándékozó ember még a napi eledelt sem érdemli meg (2Tessz. 3:10) igazságos körülmények között!

Az egyén tényleges szabadsága csakis akkor valósulhat meg a gyakorlatban, ha az Isten törvényét alapul véve visszatartjuk azokat a viselkedésmódokat, amelyek ártalmasak a társadalomra, illetve annak tagjaira. Aki az életünket adta, természetesen tudja, hogy miképpen működik az élet, s miképpen válik az élet eredményessé vagy kudarccá. Isten a szerzője annak, hogy hogyan lehet az életet teljességében, harmóniában és igazságosságban élni egymás mellett, és ki is nyilvánította termetményeinek ezt az életmódot, aminek összefoglalása atízparancsolatban található meg. Ezek a parancsolatok biztosítják – akár Isten természetfeletti beavatkozásával – az egyén, a család és a társadalom teljes biztonságát, amennyiben életünk részévé tesszük azokat. A megrontásukért járó büntetés pedig biztosítja az igazságosságot. A bűnözéstől való szabadságot csak akkor élvezhetjük, ha a társadalom minden tagja aláveti magát annak a törvényzetrendszernek, amely biztosítja az egyéneknek a károktól, ártalmaktól való megóvását. Ezt hívhatjuk hétköznapi nyelven személyi felelősségnek. S ahhoz, hogy élvezhessük a jogainkat, gyakorolni kell felelősségünket. Függetlenül az éppen soronlévő kormányzatok éppen érvényben lévő törvényrendszerétől, a közösségnek nem csupán Isten által megadott joga az Általa meghatározott társadalmi törvényeknek való megfelelés, hanem kötelessége is! A bibliai törvényrendszerben az egész közösségre hárult ez a felelősség, amit a pogány világban kisajátított az állam. A demokráciákban az állam azt a népakaratot jelenti, amely elvetve Isten utasításait, a maga törvényeit alkotja meg. Mivel azonban az állam, illetve a nép kisajátította magának az ítélkezés és a törvénykezés jogát, ha nem a bibliai igazságosság szerint viszi ezt véghez, számon lesz tőlük kérve. Mint ahogyan az is, amikor az állam éppen ellenkezőjét teszi annak, amit felvállalt és ami a felelőssége lenne Isten előtt (v.ö. Róm. 13:3-4).

Az USA alkotmánya valóban páratlan alkotás, hiszen egyrészt magában foglalta a felvilágosodás legmagasztosabb eszméit, de adott esetben tökéletesen biztosította a törvény hatalmát, a társadalmi rendet és a morális életmódot, mindezt a lakosság hiténél fogva a zsidó-keresztény Biblia elvei szerint. Ez a fajta kormányzat, mint arra már rámutattunk, magában hordozta önmaga pusztulásának magjait. Amíg az ember esendő, amíg a jó és a rossz párosulása irányítja lépteit, addig minden, ember által létrehozott államforma előbb-utóbb következetesen elbukik. Az USA alkotmánya biztosította a hívő emberek szabad vallásgyakorlatát, lehetővé tette a morális élet áldásainak learatását, de az értékrendszerek megváltozásával biztosítja a teljes szabadosság és a teljes morális káosz alkotmányosítását is.

Nekünk keresztényeknek emlékeznünk kell arra, hogy mi elsősorban Isten Országának állampolgárai vagyunk, mi az Ő alkotmánya szerint élünk, függetlenül attól, hogy az adott állam biztosítja-e azt, avagy tiltja. A tökéletes államformát nem emberek hozzák létre, hanem Krisztus visszatérésével Isten Országlásában valósul meg maradandóan az egész föld fölött. Az az államforma pedig nem más, mint a − ma még a legtöbb ember számára iszonyatosan hangzó − abszolút teokrácia. Ez egyben a liberalizmus legrettegettebb rémálma.

 A liberalizmus átfogó történelme és hatása

liberal kifejezést az eredeti görög értelmében a rabszolgáktól megkülönböztetett szabad emberre vonatkoztatták. Erre építve később, a középkori egyetemeken a "liberal arts"(magyarul bölcsészettudományok) megnevezés alatt foglalták egybe az olyan tananyagokat, amelyek célja a nyugat-európai civilizáció és a szabadságelvek támogatása, életben tartása, védelme és terjesztése volt az állandó külső támadások jelenlétében.

A 17. és 18. századra a liberál kifejezést már azzal a bizonyos társadalmi és politikai filozófiával kapcsolatban alkalmazták, amelyet Európában John Locke, Baron de Montesquieu, David Hume és Adam Smith, Amerikában pedig Thomas Jefferson és James Madison képviselt. Ezek a ma klasszikusnak mondható liberális gondokodók három területre összpontosítottak: gazdasági szabadság, politikai szabadság, szólás- és vallásszabadság. Ekkor a liberalizmus számára a kormányzatok magánéletbe tolakodó erejének és hatáskörének korlátozása jelentette a szabadságot, más szóval az egyéni szabadságjogok szélesebb körű kiterjesztése.

A huszadik században a fenti klasszikus liberális filozófia két forradalmi változáson ment keresztül. Az első nagy változást a 30-as évek gazdasági összeomlása okozta, s a Franklin D. Roosevelt által bevezetett New Deal programjában nyilvánult meg. Ebben már fellelhetők a modern liberalizmus ambíciói. Roosevelt szociális programja ugyanis arra az egyébként teljesen alaptalan feltételezésre épült, hogy a szabadság és szabadságjog mit sem ér, ha az ember nélkülözi a szükségleteit, és az alapvető kényelme nem biztosított. Ezzel a feltevéssel az élet értelmévé lényegében a jólét és a kényelem vált, amelyre jogosultsága van a polgároknak, mi több, a szabadságnál is fontosabbak. A filozófia velejárójaként a kormánynak aktív szerepet kell vállalni, azaz közbelépni, és erős kézzel biztosítania kell, hogy a lakosságot ne érje a nélkülözés semmi formája sem. Innen a gondoskodó kormány elmélete, ahol biztosítottnak kell lennie a munkának, az öregkori és az egészségügyi ellátásoknak, stb., amelyeket együttesen az „entitlement programoknak" (jogosultságoknak) neveznek. A nagy irónia: a liberalizmus „az államtól magát távoltartó" filozófiája egyik napról a másikra egy olyan „aktívan az állam által" politikára váltott, amely biztosítani, sőt törvényesíteni szándékozza a bölcsőtől a sírig tartó, nélkülözésektől mentes kényelmes életet, mint alapvető jogot a javak általuk történő elosztásával. Ennek sajnálatos velejáróként viszont az egyéni szabadság egyre szűkebbre fogható korlátok közé került. A karrierpolitikusok pedig a szavazatok elnyerésének érdekében egyre tágabb területekre terjesztették a „jogosultságokat", amelyek mindegyikét képtelenség is lenne biztosítani a rendelkezésre álló  adóbevételekből. Egyenes út a korrupció kultúra felé. Mivel egyetlen politikus sem indul azzal az eleve vesztes kampányprogrammal, hogy rendbehozzák az államháztartást (ami egyedül a jogosultságok nagy részének a megvonásával lenne elérhető),  így a nyugati demokráciák és az őket követő felkapaszkodó demokráciák eladósodása tovább folyik. Az USA, a világ egyedüli nagyhatalma és vezető gazdasági ereje ma 8 trillió dolláros államadóssággal, és 6 trillió dolláros egyéni, nagyrészt hitelvásárlásokból adódó adósságokkal a világ legeladósodottabb országa lett röpke 30 esztendő alatt. A világ gazdasági összeomlása kivédhetetlen, hiszen egyetlen ország sem képes a végtelenségig hitelből élni. A számadás napja egyre közeledik, ami elkerülhetetlenül gazdasági válságot okoz, ami pedig elkerülhetetlen politikai változásokhoz vezet.

Mindennek az oka röviden a liberális filozófia, ahol törvényesítve és feltételek nélkül szándékoznak kiutalni egy olyan minőségű életszínvonalat, amit Isten áldásokként szabadon megadna az általa lefektetett társadalmi törvények és normák betartásának velejáróiként, pontosabban eredményeként (v.ö. 5Móz. 28:1-14).

A liberális gondolkodás második forradalmi változása az 1960-as években ment végbe, amely túlmenően a fizikai  jóléthez való „jogok" biztosításán, már eszmei (szellemi) szinten is el akart törölni minden határt és korlátot. A 60-as években teljesen összeomlott az abszolút és objektív igazság fogalma, s velejáróan az addig komolyan kezelt moralitás is. Az alternatív „igazságok" olyan radikális csoportosulásokban öltöttek testet, mint a militáns feministák, a pacifisták, a politikailag aktív homoszexuális mozgalom, a militáns fekete felsőbbrendűségi mozgalom, a kvázi vallásos környezetvédők, anarchisták stb. Mind szabadulni akart az általuk elnyomónak, szűklátókörűnek vélt, a másság iránt intoleránsnak minősített judeo-keresztény hagyományokon alapuló társadalmi értékrendszer korlátaitól.

Azt ma már csak vitathatjuk, hogy a mai radikális liberalizmus elvágta-e magát a klasszikus liberalizmushoz visszamenő gyökereitől, vagy abból kinőve ez volt a továbbfejlődésének logikus menete. Ez már csak azért is érdekes eszmefuttatás, mert a klasszikus liberalizmus racionális ágához tartozó egyéniségek csaknem mindegyike „deista" volt, és/vagy annak a szabadkőműves mozgalomnak voltak a tagjai, amely távlatokban gondolkodik a világ átformálásával kapcsolatban. Igaz viszont, hogy a modern liberálisok gyakrabban merítenek a romantikus felvilágosodás egy híres filozófusának, Jean-Jacques Rousseau-nak (1712-1778) írásaiból, mint a fentebb említett racionális ágat képviselő egyének írásaiból. A modern liberálisok Rousseau-tól három, a társadalomra fontos hatást gyakorló nézetet vettek át, amelyeket röviden külön-külön bemutatunk, és megvizsgáljuk társadalmi hatásaikat is.

(1.) Rousseau (és általában a romantikusok) nézetei szerint az igazi moralitás egyéni, azaz önmagunkból fakadó, éppen ezért tagadott minden kívülről jövő, és az egyént elvárásokkal terhelő értékrendet. Tehát az egyén, illetve az egyéniség teljes függetlenségét hangoztatta, amelynek függetlennek kell lennie minden olyan kívülről jövő moralitást diktáló befolyástól, mint Isten, egyház, vallás, állam, társadalom, szülők vagy az adott környezet. Rousseau számára a moralitás forrása ömagában az emberben van. Ezt az egyén úgy hozhatja felszínre, hogy igaz marad önmagához, saját lelkének mélyére nézve önmagából eredően találja meg a magának megfelelő helyes utat, illetve amit magából merít, az lesz helyes és morális. Innen az önmegvalósítás elmélete. Ez a felfogás persze egyenesen a morális relativizmus zsákutcájába vezet, s remek filozófiai támaszpontot nyújt az olyan ultraliberális perifériás mozgalmaknak, amelyek már a legdeviánsabb "alternatív életmódokat" is teljes jogú, legitim életformaként akarják elfogadtatni.

(2.) Rousseau-nak a társadalmi együttélést érintő teóriája tartalmazza egy sajátos, a fenti nézetének meglehetősen ellentmondó eszmei szüleményét, a "közérdek" elvét is. Ez egy fantáziafogalom, ugyanis senki nem határozza meg a közérdek fogalmát, s feltétlenül nem köthető semmiféle – a liberálisok által amúgy is tagadott – abszolút értékrendhez. Mindenesetre a modern gyakorlati példákból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez a bizonyos "közérdek" a deviáns viselkedésmódok védelmét jelenti, az azt korlátozni szándékozó társadalom önvédelmi reakcióitól. A liberalizmus paradoxonja mindig is az volt, hogy az állam és a társadalom között fennálló együttélési szerződés megkívánja azt, hogy bizonyos személyes szabadságjogokat feladjunk a közbiztonság érdekében. De mik legyenek azok a határok, és ami ennél is fontosabb, ki határozza meg azokat a határokat? Mi ártalmas a köznek, és milyen elvek alapján? A liberálisok gátlástalanul önmagukat jelölték ki a normák és együttélési szabályok meghatározóivá. Számukra a közérdek egy olyan liberális hatalmi elit létrejöttét biztosította, amely minden mást felülbírál, s amelyet soha semmiben nem lehet felelősségre és kérdőre vonni. Hatalmat adott arra, hogy ráerőltethessék az általuk képviselt együttélési normákat a társadalom minden szférájára – ha kell, erővel is, mert azt kívánja a "közérdek". A krédójuk ma is az, mint ami régen volt: "Az emberek mindenben láncokra vannak verve, és kényszeríteni kell őket a szabadságra."

Ilyen nehéz "láncok" számukra pl. a külső (vallási), felülről jövő (Istent által rendelt) morális és abszolút értékek, s a közösség édekében ezektől akár kényszerrel és erőszakkal is, de meg kell szabadítani az embert. Az egyén ostoba, és a hatalmi elit tudja egyedül, hogy mi a jó neki. Rousseau e nézete lett a legsikeresebben és legodaadóbban megvalósítva a liberális körök által, hiszen biztosította egy liberális elit réteg létrejöttét. Ma a nyugati világban, bár nemzetenként más-más szinten, ez a liberális hatalmi elit uralja a médiákat, a tanintézeteket, a szórakoztatóipart és gyakran még a törvényszékeket is. Ezeknek a kultúrát meghatározó, véleményt formáló és törvényalkotó intézményeknek a kézbentartásával irányíthatják a közvéleményt a leghatékonyabban. Ily módon képesek befolyásolni az embereket, s ha kell, törvényesíteni, vagy dogmatikusan ráerőltetni a tömegekre a nézeteiket. Maguk természetesen továbbra is fölötte állnak minden felelősségrevonásnak és elbírálásnak. A médián keresztül szisztematikusan kidolgozott módon, és általában teljesen alaptalanul olyan jelzőkkel illetik az ellenük felszólalókat, hogy azok azonnali védekezésre szoruljanak. Az ilyen jól bevált jelzők a "rasszista", "fasiszta", "nőgyűlölő", "kirekesztő" stb., amelyeket szabadon alkalmaznak bármikor, ha valakinek a liberális nézetektől eltérő véleménye van. Egyes nyugati országok mélyebbre kerültek ebben a süllyesztőben, más országokban csak kibontakozóban vannak a szélsőségek. A "szabadságra kényszerítés" módszereit nap mint nap olvashatjuk az aktuális hírekben. A nyugati világban alapvető alkotmányos jog a nem kívánt magzat elhajtása, védik a homoszexuálisok "jogait", bizonyos államokban már hivatalosan is elfogadottá vált az azonos neműek házasságkötése. Emellett bevezették a "pozitív faji megkülönböztetést" (affirmative action), ahol bizonyos kisebbségeknek olyan jogokat biztosítanak, amellyel a heteroszexuális fehér lakosság soha nem élhet, és ami miatt hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Kanadában és Svédországban büntetéssel sújtható gyűlöletbeszédnek számít, ha egy keresztény a zárt gyülekezeten belül a pulpitusról a Bibliából idézve elítéli a homoszexuális életmódot. Eközben a legdurvább pornográfia minden változata szabadon terjed a szólásszabadság védelme alatt. Bizonyos liberális értelmiségiek pedig már olyan nézeteket feszegetnek, hogy a mélyen hívő keresztény családoktól el kell venni és állami intézményekbe kell helyezni a gyermekeiket, mert azok az ilyen családokban soha nem nőhetnek fel "normálisan". És ugyanezek az emberek rémisztgetik a közvéleményt a fasizmussal vagy a nácizmussal! Kevésbé radikális, de hatásos közhellyé vált módszer a médián keresztül becsmérelni a kereszténységet, a hívőket ostoba, tanulatlan, babonás és elmaradott, de annál fanatikusabb emberekként jellemezni. Mivel a liberalizmus tradicionális politikai ellenfele, a konzervatív polgári oldal a jelzőktől megfélemítve tehetetlenül toporog, és saját fennmaradásának érdekében maga is azonosul számos liberális elvvel, így ma egyes-egyedül a politikamentes, valós bibliai hit képviselői a legádázabb, "legleláncoltabb" és a legnehezebben "szabadulásra" kényszeríthető társadalmi rétegként vannak jelen a liberális célkeresztben. Mivel a politikai harcokban jól bevált sárdobálással, és a negatív jelzők kiosztásával semmit nem érnek el, és érvrendszereik is teljesen hatástalanok az igaz hívőkkel szemben, így a kereszténység törvényen kívül helyezésében látják az egyetlen megoldást.

A párbeszéd lehetetlen és fölösleges is, hiszen nincs közös vonal. Számukra pl. nincsenek abszolút igazságok, abszolút mércék és értékek, számunkra pedig vannak. Bennünket nem lehet más nézetre erőltetni.  Magunk nem erőltetünk senkit, hiszen Istenünk sem erőltetéssel munkálkodik, hanem lehetőséget ad a választásra. A valóban hívő keresztények felett lehetetlen hatalmat venni, nézeteik törvényen kívül helyezése és betiltása az egyetlen hatékonynak látszó módszer ellenük.

(3.) És végül a harmadik eszme, amelyben a modern liberalizmus követte Rousseau-t, az a filozófus azon elképzelése, miszerint az ember bensőleg jó. És mivel az ember örökölten jó, ezért a társadalom a felelős azért, ha az egyénből feltör a rossz természet. Akiben megnyilvánul egy adott rossz tulajdonság, vagy akár bűntettet követ el, azt nem lehet az egyén lustaságának, gonoszságának, vagy bűnözési hajlamának tulajdonítani, hanem a társadalomra hárul a felelősség, amely kiváltotta benne a negatív indulatot. A legközkedveltebb hivatkozás a hátrányos helyzet, a rossz életkörülmények és az esélyegyenlőtlenség, amit automatikusan kiegészít valamely kisebbséghez való tartozás is. Ezért a megoldást nem a büntetésben látják, hanem a rehabilitációban és a megelőzésben, s ez a felfogás jól tükröződik a nyugati világ egyre lazulóbb jogrendszerében. A megelőzési programok a gyakorlatban az olyan javak, érdemek és erények kiutalását jelentik, amiért normális körülmények között meg kell az embereknek küzdeni. Mindez azt eredményezte, hogy eltorzult módon azok váltak "felelőssé", akik elszenvedik a társadalomra káros megnyilvánulásokat.

Mivel a liberális gondolkodásmód szerint az ember alapjában véve és öröklötten jó, ezért a világban és az egyének között végbemenő konfliktusok nem a jó és a rossz küzdelmei, sem az igazság és az igazságtalanság konfliktusai, mindinkább spontán félreértések eredményei. Ezért az erő alkalmazása soha, semmilyen körülmények és semmilyen cél érdekében nem lehet megoldás. Kizárólag a diplomácián, megegyezésen és kompromisszumon keresztül kell a "félreértéseket" megoldani, amit általában olyan impotens testületek visznek véghez, mint az ENSZ (lásd még Az ENSZ, a globalizmus és Izrael című írást.). Az erőszak, mint megoldás természetesen csak egy esetben alkalmazható, akkor, amikor a liberális elit a "közérdek" nevében alkalmasnak találja használatát, ami a gyakorlatban a velük egyet nem értők eltiprását vagy a maguk vészérzetét jelenti. A nemes ügy érdekében gyakran folyamodnak pl. az Interneten egész honlapok vagy cikkek illegális törléséhez, vagy megfenyegetnek kiadókat és szolgáltatókat, ha az adott média tartalmát nem tartják kívánatosnak.

A liberalizmust tehát számos eszme befolyásolta, és változásokon ment keresztül, mire felvette a mai formáját. A XX. század utolsó harmadában történt meg a legtöbb és legdrasztikusabb változás. Abban az évszázadban keveredett egybe a modern liberális szabadosság a Rousseau-féle moralitással, társadalommal, és  az emberi tulajdonságokkal kapcsolatos radikális eszmékkel. Az az évszázad hozta magával a roosevelti gondoskodó állam fogalmát, a maga behemót, kielégíthetetlen éhségű, de annál hatékonytalanabb bürokráciájával, és az ezzel járó korrupcióval. Az a korszak eredményezte az oktatási intézmények és a média liberálisok általi kisajátítását. És végül az évszázad utolsó harmadában a radikális ellenkultúra megjelenése hozta magával a liberalizmus szellemi diktatúrájának kezdetét, a posztmodernizmus korszakát is.

Az időzítés és az eszmék megvalósításának színhelye a bibliai próféciák alapján korántsem véletlen: a célpont a nyugat-európai, demokratikus nemzetekbe tömörülő elveszett izraelita törzsek szisztematikus lerombolása, hogy ítélet alá essenek (lásd Izrael háza – Az elveszett tíz törzs című írást). Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a liberális elit szinte betegesen a nyugati társadalmakat, illetve a fehér, keresztény vallású embert teszi felelőssé a világ minden bajáért, minden igazságtalanságáért, és minden elnyomásért.

Hová vezet mindez?

Kétségtelenül Rousseau romanticizmusának nagy szerepe volt a modern liberalizmus filozófiai alapjainak lefektetésében. A felvilágosodás racionalizmusának kikerülésével a szubjektivizmust, a személyi körülmények fontosságát és a túlfűtött érzelmeket tartották meghatározó erőnek, ahol az önmegvalósítás célja vált az egyedüli emberi kötelességgé. Ez a fellengzős, érzelmi alapú gondolkodásmód vált a liberalizmus erkölcsi világképének meghatározójává, és ugyanez okozta a hatvanas évek morális ellenforradalmát az önmegvalósítás jelszava alatt. De lássuk konkrét példákban is, hogy miként nyilvánult meg ez a felfogás a gyakorlati életben!

A mai válási törvények azoknak a liberális nézeteknek az eredményei, amelyek szerint nem várhatjuk el az emberektől azt, hogy elkötelezettek maradjanak a házasságukhoz, ha nem érzik magukat boldognak, életüket beteljesedettnek. Azaz, ha valaki nem találta meg a boldogságát a házasságon belül, nem volt képes "megvalósítani önmagát", vagy csak egyszerűen nincs jelleme a házasságon belül gyakran felmerülő nehézségek leküzdéséhez, akkor a válasz a menekülésben van. Nem a számára kényelmetlen, önátadást igénylő és jóra törekvő megoldásokban, hanem a válásban. Már csak a gyermek érdekében is érdemes lenne a küzdelem, hiszen maga a gyermek sem fog boldog és "beteljesedett" élettel kezdeni, ha megvonjuk tőle a szerető családi fészek biztonságát, ahol úgy az apának, mint az anyának fontos, meghatározó szerepe van a gyermek fejlődésében és jövőjét illetően. Dehát az önmegvalósítás nem mások boldogítását szolgálja.

Egy másik gyakorlati példának a liberális abortusztörvényeket, és ezek következményeit lehet felhozni. A liberális filozófia szerint az anyának joga van a magzat elhajtásához, ha úgy érzi, hogy a gyermek születése megakadályozná őt a jövőjében, az egyéni célokban és az önmegvalósításban. Láthatóan az egyéni érdek válik az abszolút mércévé, ami hosszú távon teljes morális anarchiához vezet. Ha az egyéni érdek és boldogság keresése jogot ad az azonos neműek házasságához, milliónyi ártatlan magzat elpusztításához, akkor ugyanilyen alapon miért is ne követelhetnék jogaikat azok, akik a poligámiában, pedofíliában, nemi erőszakban vagy akár bestializmusban, szadizmusban és kannibalizmusban lelik meg az örömüket, és ezek gyakorlatában jutnak el az önmegvalósításhoz?

Az önmegvalósítást célul kitűző liberális idealizmus automatikus és következetes velejárója lett az addig abszolútnak számító morális nézetek és a bevett közösségi felelősség félrevetése, vagyis a társadalmi együttélés racionális normáinak teljes felrúgása. Mindez önmagában is a leglátványosabb bizonyítéka annak, hogy a liberalizmus képtelen – valójában nincs is szándékában – az emberi társadalmakat legmélyebben érintő morális kérdésekre választ adni, így azokra megoldást myújtani. A szellem továbbra is éhezik, amit az élvezetek kielégítésével kívánnak kioltani. A liberális logika szótárában a "jó" és a "morális" fogalmak kimerülnek a 60-as évek egyik pop-ikonjának, Janis Joplinnak, az egoista világnézet harcikiáltásává vált szállóigéjében: "A jó az, ami jó érzést ad, ami éppen jólesik." Ez a felfogás összegzi legjobban a liberális értékrendet. Ennek az egyetlen szépséghibája az, hogy ami jólesik nekem, azzal kárt okozhatok magamnak is és másoknak is. És az másoknak nem feltétlenül esik jól. Viszont mozgásban tartja a fogyasztói társadalmat, hiszen az ilyen egyén a teljes eladósodásig megvalósítja önmagát.

A cél tehát az örömök, élvezetek és szenvedélyek kielégítése, ezeknek élni az életet, tekintet nélkül az ilyen életvitel hosszú távú egyéni és társadalmi következményeire. Az ilyen emberek nem veszik figyelembe azt, hogy a szenvedélyeik hajszolásával másoknak ártanak, kárt és fájdalmat okoznak. Mondanunk sem kell, hogy pl. egy drogos, aki ennek a szemléletnek a felfogásában hajszolja az élvezeteket, több szinten is árt a közösségnek. Szeretteinek fájdalmat, szenvedést okoz, nem képes hasznos, társadalmat építő munkát végezni, emellett ha bűnözésből tartja fenn szenvedélyeinek kielégítését, további károkat okoz a közösségnek, s végül gyógykezelése, esetleges börtönbüntetése is mind a társasalom egészét terheli és adóztatja - a szó szoros értelmében is. Az tehát egy mítosz, hogy nem ártunk másnak azzal, ha örömeink és szenvedélyeink kielégítésében keressük az önmegvalósítást. Mivel egy egészséges társadalomban az élősködőket parazitáknak nevezik, a liberális "gondolkodók" ötletesen mozgásba hoztak egy találékony szemléletet, az "áldozat-mentalitás" elméletét. Az áldozat-mentalitás elve szerint a gátlástalan életmód immáron "szenvedélybetegség", amelynek okait ráadásul a társadalom egészére hárítják. Ma már ebbe a kategóriába tartozik többek között a megrögzött vásárlási szenvedély is. Mivel a szenvedély egy "társadalmi betegség", a felelősségtudatnak nincs szerepe, az egyén tehetetlen áldozat, aki nem képes megfelelni olyan "mesterségesen kialakult társadalmi elvárásoknak", mint a felelősségtudat és az egyéni elkötelezettség. Mindenhez jogunk van, de semmiért nem vagyunk felelősek. Az ok lehet a rossz gyermekkor, a másság, egy kisebbséghez tartozás, sőt, néhol már idesorolják a rossz táplálkozást is (pl. túlzott édességfogyasztást), amitől a gyermek hiperaktívvá válik, és képtelen ura lenni önmagának. De a felsorolásnak koránt sincs vége.

Elrettentő példák a radikális liberalizmus aktuális programjaiból

E montázs első képelemeként talán az egyenlőség radikalizálását lehetne felhozni példának, ahol a cél már nem csupán az, hogy mindenki egyenlő eséllyel induljon, mint inkább az, hogy mindenki számára egyformán biztosított legyen a siker és az eredmény! Biztosítani kívánják az egyenlő kimenetelt, függetlenül az egyén képességétől, vagy a befektetett munka, energia és szorgalom mértékétől. Ennek érdekében jött divatba a "pozitív diszkrimináció" gyakorlata. Eszerint a valós vagy akár vélt hátrányos helyzetből induló egyének számára kötelezőszerűen biztosítani kell nem csak magát az esélyt, de a sikert és az eredményt is. Amerikában az állami tanintézetekben ezt gyakran úgy oldják meg, hogy a lehető legalacsonyabb közös nevező szintjére viszik le az akadémiai mércét, és a viselkedésmóddal kapcsolatos elvárásokat. Nem csoda, hogy pl. az általános iskola elvégzése után egyre nagyobb számban még írni és olvasni sem képesek. Ez a hátrányos helyzet aztán előnyükké válik a középiskolákba való jelentkezéskor.

A szélsőségesen értelemezett "személyi jogok" és "személyi szabadság" jelszavakkal zöld lámpát adtak a durva pornográfiának, vele a különböző perverzitások kielégítésének, függetlenül attól, hogy annak milyen káros hatásai vannak a társadalomra. A liberális filozófia egyik legalapvetőbb tétele a teljes szexuális szabadság. Ennek eddig még a hagyományos egyházak is ellenálltak, jogosan védve a házasság intézményének szentségét.

A liberálisok érve szerint ha az állam pl. gátolni szándékozza a pornográfiát, azzal vallási nézetet erőltet rá a társadalomra, amit pedig tilt az egyház és állam elválasztásának törvénye. A szabadságjogokat úgy értelmezik, hogy azok a nem hagyományos (értsd: deviáns) életformákhoz való jogot is biztosítják. Nem véletlenül, a liberalizmus számára létkérdés volt éket verni az állami jog és az általuk képviselt emberek vallási nézetei közé, aminek az lett az eredménye, hogy pl. a pornográfiát és a deviáns életmódok különböző fajtáit megvédi a szólásszabadság és a személyes szabadságjog-törvények, azokat pedig elítéli, akik felszólalnak ezek ellen.

Egy másik divatossá vált liberális eszme a radikális feminizmus, illetve annak altételei. Ehhez hozzátartozik az a bizarrnak mondható érv, hogy a Biblia nem lehet igaz, illetve igazságos, mert az teljesen férfi szemszögből lett megírva (patriarkális) abból a célból, hogy általa elnyomhassák a nőket! Eszerint a Bibliát szigorúan cenzúrázni kell, ki kell venni abból minden egyes olyan utalást, ami a feminista elvek szerint "patriarkális propagandának" minősül. Magát a kereszténységet a szigorú cenzúra mellett erősen "demokratizálják" oly módon, hogy tanításaiknak a jelenlegi multikulturális, minden iránt toleráns értékeket kell tükrözni, nem pedig a Biblia egyetemes értékrendjét. Ennek a folyamatnak az eredménye az lett, hogy számos felekezet nemcsak elfogadható életvitelnek nyilvánította a homoszexualitást, de már lelkészekként és papokként is felszentelnek homoszexuálisokat, férfiakat és nőket egyaránt. A bűn fogalmát felváltotta a be-, illetve elfogadás elmélete. Mert ugye a boldogság eléréséhez szükséges a teljes szabadság, ami azt jelenti, hogy nem léteznek megkötő, abszolút igazságok, maga a moralitás pedig egy szubjektív meghatározó, de ha már vallásról van szó, akkor az működjön az általuk szabályozott keretek között.

Az egzisztencializmus és a posztmodernizmus

Mint láttuk, a liberalizmus több egymáshoz hasonló életfilozófia keveréke. Egyik ilyen a modern liberalizmusra nagy hatást gyakorló egzisztencializmus. Az egzisztencializmus szerint az életnek abszolút nincs értelme, sem célja a mindennapi emberi életen túl. Isten nem létezik, az emberiség és az élet a teljes véletlen műve. Ily módon az élet végső soron abszurd, és egyedül csak az ad/adhat valós értelmet neki, amit mi adunk, mi annak tulajdonítunk, illetve amit mi választunk értelméül Vagyis teljesen az egyéntől függ, hogy mi az életének az értelme, célja, és joga van aszerint élni, amit választott. Ezzel természetesen az élet értelme és célja egy privát dologgá, olyan magánüggyé válik, ami független bármiféle abszolút igazságtól isteni tervtől.

A rousseau-i és egzisztencialista filozófia adja meg azt a eszmei hátteret és érvrendszert, amely a moralitás relativizmusához vezet. Mivel mindenkinek joga van magának eldönteni azt, hogy mi számára az élet értelme, miben látja önmaga megvalósítását, így minden emberi elgondolás egyenértékű, s joga van mindenkinek saját életrendje szerint élni. Az igazság személyes, teljesen privát, ami kizárja az egyetemes, áttekinthető és abszolút értékrend létét. Nem létezik tehát abszolút igazság, az igazság mibennünk van, az igazság az, amit mi annak vallunk, s annak a privát igazságnak a mindennapi megéléséhez teljes jogunk van, bármi legyen is az. Nem számít, mit választunk, a hangsúly egyedül a személyes választáson van, hiszen az abból eredő önmegvalósítás a lényeg, az, hogy bizsergető jó érzések közt éljük le életünket, és fogadjuk el egymás választásait. Ebből származik egy másik, jól ismert szállóigével meghirdetett felfogás is: "Az én igazságom nem biztos, hogy a te igazságod, s a te igazságod nem biztos, hogy az én igazságom".

Ennek az életvitelnek az eredményei természetesen szintén megmutatkoznak a társadalmi és politikai életben is. Ez a filozófia vezetett a nyugati világra jellemző, elkényelmesedett,hedonista életmódhoz. Ennek keserű gyümölcse pl. a "szabadon, ingyen és bármikor" abortusztörvények bevezetése, hiszen a nő azt tesz a saját testével, amit akar, és amikor akarja, amint neki jólesik. Mások nem szólhatják meg érte. A homoszexualitás pedig már nem elítélendő természetellenes perverzitás, hanem alternatív életvitel, egy olyan "másság", ami teljesen egyenjogú alternatívája a házasságon belüli heteroszexuális kapcsolatnak. Az ellene való fellépés pedig sérti a "közérdeket".

Természetesen még az egyszerű józan ész és ítélőképesség birtokában is észrevehetjük a kielemzett liberális filozófia hosszú távú életképtelenségét, önellentmondását, és azt, hogy önmagában hordozza saját vesztét. Mert ha pl. igaz lenne az, hogy az igazság olyan egyéni érték, amit nem erőltethetünk rá másokra, akkor az az igazság egyes-egyedül csakis annak jelenthet valamit, aki azt a bizonyos igazságot vallja. Ha az egyéni igazságok elfogadását természetesnek vett módon senki nem erőltetheti rá másokra, akkor különösen azokra nem lehet ráerőltetni, akik hisznek egy abszolút, mindenkire vonatkozó, áttekinthető és logikus igazságban. Pedig a liberalizmus elsődleges fegyvere a nézeteik agresszív ráerőltetése a társadalom egészére, és különösen azokra, akik hisznek az abszolútumokban. Ráadásul, ha minden választás egyforma értékű lenne, akkor semmi értékrendbeli különbség nem lenne például egy hitleri népirtást eredményező választás, és egy másokért magát odaadóan feláldozó, mindig, mindenben segítő ember választásai között!

Ez természetesen abszurd lenne, és éppen ezért a liberalizmus egy saját értékrend felállításán és elterjesztésén dolgozik, amit egyetemesíteni kíván. Támadóan a rasszista, a fasiszta jelzők használatával félemlítik meg, és próbálják manipulálni azokat, akik nem hajlandók elfogadni a liberalizmus önpusztító szabályzatait. Amíg azonban nem hajlandók az egyéni, illetve egyetemes felelősséget egy határozott és abszolút mércéhez viszonyítva meghatározni, addig ez emberi marad, azaz esendő, továbbra is önellentmondásos, és végső soron abszurd. Amit ráadásul – saját krédójukra való tekintettel – nem lenne szabad másokra erőltetniük.

A fenti ellenmondások mit sem számítanak, hiszen a liberalizmust sosem annyira a logika, mint inkább az érzelmek és a vak idealizmus vezette. Emiatt egyelőre megállíthatatlanul terjed az önkontrollt vesztett, örömhajhász társadalmakban.   Ez az érzelmekre ható idealista elgondolás eredményezte az olyan, első látásra nemes eszméket, mint a feltétel nélküli tolerancia, a mindenféle "másság" be- és elfogadása, és végül a multikultúra terjesztése, ahol az emberiség visszakerül a bábeli szétválasztás előtti népességkeveredés állapotába.

Az igazság azonban meghatározott és dogmatikus, ahol éles választóvonal van a jó és a rossz, a helyes és az elfogadhatatlan értékek között. Az igazság természetétől fogva intoleráns! Az igazság ugyanis nem tolerálhatja azt, ami nem igaz, mert akkor az már nem lenne többé igazság. A jó nem tolerálhatja a rosszat, mert ha azt teszi, azzal a rossz részévé válik, s többé már nem lehet jó. És éppen ez az intolerancia a legelfogadhatatlanabb tulajdonság a liberálisok számára. A jó és a rossz ellentétes értékek, s a kettő közötti választás tesz valakit jóvá vagy rosszá, ezzel hatalmas felelősség hárul ránk, amivel el kell számolnunk.  A relativizmus és az egzisztencializmus éppen azért nyert teret, mert az örök erkölcsi értékek közötti választás hatalmas felelőssége és következményei alól "szabadítja fel" az egyént. Az egzisztencializmus szemében az igazság és a moralitás elvárásai szinte diktatórikusan elnyomónak tűnnek, s azok elvetésével az egyén maga választhatja meg a saját realitását.

A liberális egyveleg egy további említésre méltó komponense a posztmodernizmus, illetve annak hatása. A posztmodernizmus nagyon új keletű, gyökerei szintén a romanticizmushoz és az egzisztencializmushoz vezethetők vissza. Ez az irányvonal a jelenlegi sláger, az éppen soros mánia a tanintézetek, különösen a felsőoktatás liberális professzorainak, tanárainak körében. Nem véletlen, hiszen prominens személyiségei elsősorban abból a generációból tevődnek ki, amely a 60-as években nőtt fel, s az akkori, minden ellen lázadó, minden addigi értéket elvető nihilista világnézetet képviselik és fejlesztik tovább. Ez a radikális "ellenkultúra-nemzedék" ma vagy az egyetemek tanszékeiben ül, vagy pedig a különböző médiát irányítja, ahol nézeteiket immáron autoritívan erőszakolják rá a társadalomra. A posztmodern filozófián láthatóak legjobban a hanyatlás jelei, képviselőinek irományai ugyanis egyre inkább túlfogalmazott, hosszadalmas és összefüggéstelen értelmetlenségek nagyképű, pökhendi tálalásai. Csupán az olyan elbizonytalanodott, iránytalanul kallódó emberekre vannak hatással, akik egyfajta szellemi (ön)kielégülésre lelnek az ilyen ezoterikusan fogalmazott badarságok olvasásával és elvont megvitatásával. Az egyszerű józan ész és ítélőképesség is elég a legtöbb ilyen munka elvetéséhez, ami egyébként sajnálatos jellemzője annak, hogy milyen mély szintre süllyedt a filozófus értelmiség szellemi kapacitása. Ennek ellenére meglepő módon máig életképesnek látszik, elsősorban a tanintézetek professzorainak befolyása miatt, illetve annak a mellékhatásnak köszönhetően, hogy számos gyenge képességű politikus a siker reményében készségesen magáénak vallja, és felhasználja a kibogozhatatlan értelmű magasröptű álláspontokat. A kettő közötti különbség az, hogy amíg az egzisztencializmus elgondolása szerint az egyén adja meg a maga életének értelmét, addig a posztmodern felfogás szerint az élet értelmét egy-egy adott társadalmi csoportosulás határozza meg önmagának. A személyi tudatot a társadalom formálja. A posztmodernisták a mindenkori társadalmi rend elleni lázadásban látják a szabadságot, ideértve minden olyan igazságot és racionalitást, amely elnyomja az egyéniségük kibontakozását.

A posztmodernizmus egyik leglátványosabb hatása a liberalizmusra a politikai korrektség néven ismert jelenség bevezetése volt. A nyelv, illetve a nyelv használata és eltorzítása remek fegyvernek bizonyult a liberálisok kezében a régi értékek lerombolásához, és az új értékek elfogadtatásához. Ma is ezzel a manipulációval képesek a baloldali radikálisok a leghatékonyabban elhallgattatni vagy megfélemlíteni, és azonnali védekezésre szorítani az ellenük felszólalókat. Mesterien alkalmazzák a bigott, rasszista, fasiszta, náci, homofób, kirekesztő, nőgyűlölő stb. jelzőket, annak igénye nélkül, hogy a jelzők valóban helytállóak legyenek az adott helyzetben. A szólásszabadságot különböző "beszéd kódokkal" korlátozzák, sőt cenzúrázzák. A nyelvet és a beszédet korlátozó törvények (pl. a ‘gyűlöletbeszéd’ tiltása) további erőt és hatalmat adnak a posztmodernisták kezébe, mert minden gyűlöletbeszéddé válik, amely nézeteikkel és érdekeikkel szemben áll. Ne feledjük, ők határozzák meg, mi számít annak a közérdek szerint. Az önellentmondás itt is hamar megnyilvánul, hiszen a másság elfogadása és a tolerancia nevében cenzúrázzák, és teszik törvénytelenné a bizonyos rétegeket érintő jogos kritikákat. Ez a posztmodern kvázi diktatúra odáig vezetett, hogy ma már ki sem lehet mondani, hogy a rossz az rossz, a jó pedig jó, annak ellenére, hogy: ‘Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják és a jót rossznak’ (Ézs. 5:20). Márpedig az Isten törvénye jó (Zsolt. 34:8; Róm. 7:12).

A mai liberalizmus tehát nem más, mint egy sor irracionális, morálisan csődbement, és a társadalomra veszélyes filozófiának az intellektuális öröksége, ami az önámító emberi jószándékra építve kívánja létrehozni az ideális társadalmi rendszert. Követve a romantizáló idealizmus álmait, a modern liberálisok a gátlástalan önromboló viselkedésformák elfogadtatásával sikeresen kiengedték a palackból a dzsinnt, ami már nem nagyon akar oda visszatérni magától. Az egzisztencializmus velejárójaként olyan mértékben el lett vetve minden objektív igazság, hogy az emberek nagy része teljesen képtelen felfogni a jó és a rossz, a helyes és helytelen, az igaz és hamis értékek közötti különbséget. Ahol pedig nem hiszik, hogy létezik igazság, ott az embereket nem nehéz megtéveszteni a hamis és hazug értékekkel. Ezt a fogyasztói társadalom felfogása bizonyítja legjobban, ahol az ember értékét a fogyasztói cikkek mennyisége és márkajelzése határozza meg.

És végül a posztmodern filozófia eredményként a nyelvhasználat kiforgatásával, és az egyre kevésbé burkolt cenzúrával a fogalmak is teljesen új értelmezéseket kaptak. A modern liberalizmus ugyanolyan értéktelen, és szemünk láttára csődöt mondó filozófia lett, mint azok, amelyekre felépült. Ennek ellenére sikeresen a feje tetejére állította a világot. Sikerét talán annak köszönheti, hogy jeles képviselői, az önáltató professzorok, a sikerhajhász politikusok, az önjelölt közéleti személyiségek, pop-rock és művész ikonok hatékonyan ráerőltették a jómódtól elkényelmesedett, és szellemileg elsilányodott nyugati társadalmak fogyasztásra idomított polgáraira. Ez a nyugati civilizáció minden eddiginél nagyobb válságát okozta, amely mára vagy a teljes megsemmisülés, vagy a társadalmi újjászületés és átformálódás elkerülhetetlen választása elé került.

A mérleg átbillen

Keresztény szemszögből elmondhatjuk, hogy a liberalizmus végsősoron nem más, mint neo-bábelizmus, amely a szekuláris káld eredetű sztoikus filozófián keresztül maradt fenn, később pedig a "felvilágosodás" korszakában éledt újjá a humanizmus köntösében, hogy végül a korai liberális gondolkodók eszméire építve mai formájára fejlődjön (vagy inkább romoljon).

Tudhatjuk-e előre, hogyan fog történni, hová vezet a liberalizálódás? Európa elöregedve és saját identitását teljesen elvesztve felőrlődik és eltűnik a ráerőltetett multikultúrák özönében, vagy minden várakozás ellenére lábra áll, és létrehoz egy új világrendet, amely újra helyreállítja a korábbi korok eurocentrikus világképét? A választ tudhatjuk, hiszen meg van írva a Bibliában. Európa feltámad, beiktat egy új világrendet, ami a bolygó csaknem teljes pusztulásához vezet. De miért?

Sátán zsenialitása nem annyira abban áll, hogy önpusztításba vezeti az arra amúgy is hajlamos rétegeket, mint inkább abban, hogy a maga hasznára hajtja a húrok általuk történő túlfeszítését! Teszi ezt addig a pontig, amíg a többségi társadalom oly mértékben kívánja a rendet, a szigort és a biztonságot, hogy megváltásként fogják látni az általa beiktatott világméretű diktatúra eljövetelét. Az Isten hatalmát magának kívánó Sátán szemszögéből nézve kettős haszna van a liberalizmusnak: egyrészt az önpusztító viselkedésformákban elpusztul az emberek "férgese", akik fölött még ő sem kíván uralkodni, és ami számára még ennél is sokkal fontosabb, teljesen felőrli az izraelita nemzetek erejét. Másrészt pedig a képtelen állapotokat eredményező liberalizmus egyre növeli az emberekben a biztonság, a rend, a moralitás és a tisztaság iránti igényt, amit a legalkalmasabb időben végül ő fog majd megvalósítani (vö. 2Kor. 11:14) olyan mértékben és olyan sikeresen, hogy ha lehet, a választottakat is elhiteti (Mát. 24:24). Röviden, a liberalizmus következményei megtörik, és teljesen felőrlik az izraelita nemzetek erejét, ugyanakkkor olyan ellenhatást váltanak ki, amely katapultálja az eljövendő közép-európai totalitáriánus világrend feltámadását. Ez a világrend elpusztítja az izraeliták nagy részét (Jákob veszedelme (Jer. 30:7; Dán. 12:1; Mát. 24:21)), de velük együtt a morálisan korrupt liberális elitet és követőiket is. Az antikrisztusnak nem lesz szüksége többé erre a Sátán által korábban eszközként felhasznált bomlasztó erőre, és rémuralmában kipusztítja őket, ami sokaknak bizonyára némi előlegezett elégtételt jelent. Mi azonban az Isten Egyházában a testi izraeliták mellett szintén nem kívánatos (értsd: kipusztítandó) elemekké válunk ebben a "szép új világrendben". Ennek oka természetesen az, hogy nem vetjük alá magunkat e sátáni hamisítványnak, és az általa bevezetett rendnek, még akkor sem, ha esetleg külsőségeiben a megtévesztésig hasonlít az általunk ismert isteni országlásra. Tudnunk kell, hogy Krisztus nem a hatodik trombitaszóra jön el, hanem a hetedikre, s aki a hatodik trombitaszóra megjelenik, az antikrisztus, aki az európai szuperállam istenként imádott uralkodója lesz. A liberalizmus elbukása tehát nem szabadulást, henem egy másik szélsőséges vallási és politikai rendszer elnyomását hozza el az egyházra, amely akkor már közeli választ kap a "jöjjön el a Te országod" imájára, ugyanis Krisztus napok alatt lerombolja ezt az utolsó kétségbeesett emberi próbálkozást. Ezek után véglegesen megszűnik az emberi önkormányozás, Isten visszaállítja országlását az egész földre kiterjedően!

A világtörténelem a fenti okok miatt lett ún. "eurocentrikus", és marad is annak addig, amíg ez a sátáni rendszer megdől Krisztus visszajövetelével. Európa szerepe és befolyása még nem ért véget, sőt annak csúcspontja még előttünk áll egy minden eddigit meghaladó, a mélységből feljövő, utoljára újraéledő babiloni szuperállam formájában. Ez az elkövetkező években korlátlan uralmat nyerő rendszer a teljes pusztulás szélére fogja sodorni a világot és az emberiséget. Bár ez a kultúrkör magát a Biblia Istene és hite követőjeként vallja, valójában az Isten által levetett rend és törvényrendszer legádázabb ellensége és üldözője lesz. Isten nem hagyja a világot teljes sötétségben, kis nyája, az egyház által világosságot biztosít azok számára, akik befogadják azt, s akiknek hatalom adatott, hogy Isten gyermekeivé legyenek (Ján. 1:12-13). Ők az isteni uralom (theokrácia) és a Szentírás igéinek igaz képviselői, akik megtartják Isten parancsolatait, és Jézus Krisztus hitét és tanúbizonyságát (Jel. 12:17; 14:12). Mivel Sátán nem képes elhitetni őket a csaló és hamis vallásával, ezért üldöztetésükre használja fel ezt az általa létrehozott Nagy Babilont, a politika és a vallás párosításából álló rendszert. Ezért a két rendszert képviselő felek közötti konfliktus ugyanúgy elkerülhetetlen, mint az egyház és a liberalizmus között ma fennálló konfliktus.

 

 III. rész: Az Old "New World Order"

Az ősliberalizmus - a sztoikus filozófiai irányzat

Az átlag ember úgy véli, hogy Görögország volt a filozófiák szülőhelye, és ez bizonyos mértékben igaz is – minden fontosabb filozófiai irányzat a görögöktől eredt, egyetlen jelentős kivétellel, s ez a sztoikus filozófia! Hiába sorolják egyesek pontatlanul a sztoicizmust is a görög filozófiák közé, ez egy ízig-vérig szemita, azon belül is káld szellemi hagyomány.

Dr. Lightfoot az arisztotelészi filozófia után megjelenő két filozófiai ágazatról, az epikureusi és sztoikus filozófiáról a következőket írja:

"Bár e két utóbbi görög filozófia görög területeken nőtt fel, de amíg az első (epikureusi) határozottan hellenisztikus eredetű volt, a második (sztoicizmus) a Közel-Keletről származott. A sztoikus filozófia valójában idegen volt a színtiszta görögök számára, mint ahogy idegen lett volna a korai latin rómaiak számára is. E népek temperamentuma egyszerűen nem viselte volna el a sztoikus tanokat. Egyetlen tiszta görög nem lett tanítója ennek az irányzatnak, nem véletlenül voltak terjesztői mindannyian keleti (szíro-káld) származásúak. És mivel a legjelentősebb sztoikus tanítók mind keletről származtak, így a nyelvezetük és szellemiségük inkább többé, mint kevésbé, szintén jellegzetesen keleti volt. Ha továbbmegyünk egy lépéssel, és felismerjük azt, hogy ezek a keletiek mind szemiták voltak, Babilonból, Főniciából, Palesztínából, akkor még határozottabb képet kapunk a sztoikus gondolatok valós eredetéről és szellemiségéről" (u.o. 299.old.).

Tehát egyetlen sztoikus tanító sem volt igazán színgörög származású – ez a tanítás ugyanis túlontúl keleti volt a latinokkal egyébként közeli rokonságban álló görögök számára. A Római Birodalom hatalmának csúcspontján a szemita származású lakosság egyre növekvő számarányának következményeként a sztoicizmus az epikureizmussal és a platonizmussal vetélkedett a római intellektuális elit megnyeréséért. A filozófia elkötelezett híve volt például a neves Marcus Aurelius.

The Cambridge Ancient History szintén hangsúlyozza a sztoicizmus és babilonizmus szoros kapcsolatát:

"Már az annyira korai időktől kezdődően, mint a Szeleukidák, a Citriumi Zénó és olyan jelesebb tanítványai, mint a Babiloni Diogenesz és Tarsusi Antipater mindannyian keletiek voltak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a sztoicizmus alapjában véve egy szemita filozófia volt, és nem csak a terjesztőit illetően, hanem magukat a tanokat illetően is. " (Cambridge Ancient History,XI.köt. 641.old).

Habár a sztoicizmus keletről származik, de gyakorlati sikereit már a nyugatra (Itáliába) való áttelepedésével érte el, és itt érte el végső, szisztematikusan kifejlesztett formáját is. Még a katolikus egyház tanai is sok tekintetben erre a filozófiára épültek és fejlődtek tovább, bár vallásos formában. A sztoicizmus egyes tanai pedig minden változtatás nélkül, közvetlenül kerültek be a katolicizmusba, a katolikus egyház pedig milliók számára szinonima a keresztény egyházzal.

"Seneca, Epictetus, Marcus Aurelius és Plutarchos nem is beszélhettek másként, mint ahogyan tették, mert a sztoikusok filantrópiai eszméi annyira természetük szerves részévé vált" (Historian’s History, 6.köt. 311. old).

Mint már rámutattunk, a filozófiát általában a görögök jellemzőjeként ismerjük, de az igazság az, hogy ha arra került a sor, a szemita káldokon nem lehet túltenni a filozófia területén! Amikor a hellenizmus idejében a vallásokat háttérbe szorította a filozófia tanulmányozása, és a társadalom vezető rétegei feladták korábbi vallási nézeteiket, a káldok is beléptek a mezőnybe, megalkotva saját filozófiai irányzatukat. Egy olyan különleges filozófiát, amelyben még helyet adtak isteneiknek, de tanaikat annyira intellektuális és szekuláris módon tálalták, hogy az vonzóvá váljon a szekuláris értelmiség számára is. Ilyen körülmények között születtek meg a sztoicizmus eszméi, amit ugyan befolyásolt a vallás, de mégis határozottan szekuláris filozófiának mondható.

Az ősi babiloni tanok, eszmék és valláselemek váltak Róma és Európa hivatalos vallásává, és ennek a folyamatnak a felgyorsulását talán a sztoikus filozófia segítette legjobban elő. Nagy előnyére vált, hogy ez a filozófia akkor még nem gúnyolta ki a vallást, hanem – hasonlóan a felvilágosodás korszakának deistáihoz – felhasználták azt a maguk javára. A sztoicizmust tehát a babiloni pogányság megmentőjeként nevezhetjük, mivel átmentette és újraélesztette a filozófiát a későbbi korok szekuláris nezetű értelmiségi rétegeibe. Ugyanakkor ezt a filozófiai iskolát sokan az összes filozófiai irányzat közül a "legkeresztényibb" illetve leghumánusabb filozófiaként jellemezték. A felvilágosodás korának humanista gondolkodói csupán újraélesztették az eszmét. Nincs új a nap alatt (Préd. 1:10). 

A sztoicizmus valóban az egyik legkülönösebb filozófia, amelyet valaha is megalkottak. Az eszme tökéletesen összeegyeztethető volt az égitestek mozgásán alapuló ősi káld determinizmussal. Már csak ezért is volt képes hatalmas tömegeket megnyerni, nemcsak Szíriában, hanem Mezopotámiában is. A sztoicizmus a szemiták, pontosabban a babiloni káldok válasza volt a görög filozófiák térnyerésére. Végeredményben a sztoicizmus a bábelizmus, majd káldeizmus fennmaradását, sőt annak az intellektuális körökbe való elültetésének célját szolgálta – tette mindezt olyan nagy sikerrel, hogy az egész római világ csaknem egyetemesen fejet hajtott előtte. Ma pedig ugyanezt teszi modern szekuláris világunk is, csupán modernizálta és liberalizmusnak nevezi az eszmét. A reneszánsz nem véletlenül született meg Itáliában. A reneszánsz vezetett a felvilágosodáshoz, a felvilágosodás pedig a modern liberalizmus elődjének mondható.

Számtalan könyv és cikk íródott a sztoicizmus és a kereszténység (különösképpen annak római katolikus változata) közötti párhuzamok és hasonlatok bemutatásáról. És valóban, van jónéhány határozott közös vonása a katolicizmusnak és a sztoikus filozófiának, ami nem a véletlen műve. A középkorban éppen azért volt oly szoros az állam és a katolikus egyház frigye, mert ugyanannak az éremnek a két oldalát képviselték. Mivel a liberalizmus lényegében káld (tehát szemita) eredetű, ez némi magyarázatot ad arra is, hogy miért ereszthetett mély gyökereket az egyre szekularizálódó izraelita nemzetek köreiben, és miért van aránytalanul sok követője a szórványban élő nem vallásos zsidók között.

Vizsgáljuk csak meg egyes tanait ennek az irányzatnak! Először is, a sztoikus filozófia az emberiség egyetemes egyenlőségét és testvériségét hirdette, de sajátos módon, a nemzeti határok eltörlésével, az emberiség és a népek teljes eggyékeveredésével (a fajok keveredésen keresztül), és egy egész világot átfogó törvényrendszer kiterjesztésével. Egy emberi faj, egy világrend uralma alatt. Ma ugyanezt globalizmusnak nevezzük. A Wikipedia pl. ezt írja:

"Az antik görög-római világban kétségkívül a sztoicizmus volt a legbefolyásosabb iskola, számos híres személyiséget: írót és politikust vezérelt gondolataiban, tetteiben. Marcus Aurelius római császár publikálta először a ‘világállam’ gondolatát."

A sztoikusok álmaikat egy központi város – az Isten városa – által uralt világ-államon keresztül látták megvalósíthatónak. Amikor a Római Birodalom felvirágzott, a sztoikus filozófusok abban a birodalomban látták az ideális álom-állam megvalósításának lehetőségét. Ezen és más okokból kifolyólag e filozófia központja hamarosan Itália lett, és gyorsan politikai hatalommá, ideológiává vált, amelynek központi üzenete: létrehozni az emberiség egyetemes testvériségét egy szuperállamon belül. A világállam megvalósításának van egy jobboldali és egy baloldali változata. A humanizmus, a liberalizmus és az Új Világrend eszméi tehát nem is annyira újkeletűek, mint azt sokan gondolják.

Mindent összevetve tehát, a sztoicizmus egy szekuláris, még Bábelből eredő ősi ideológia, amit a káld nép tartott életben, miután a római birodalomba áthelyezkedve meghonosította ezt a világnézetet Európában (lásd még Az itáliai félsziget népességének lecserélődése című írást)

Ez a filozófia valamivel később a modern liberalizmus gyökerének számító felvilágosodás korszakában kapott új életre, majd ez nyilvánult meg a különböző modernebb izmusokban is. Mivel ez az ideológia a pogány bábeli emberiséghez vezethető vissza, ezért mi pogány, illetve szekuláris bábelizmusnak, vagy egyszerűen neo-bábelizmusnak nevezzük. Az eszme célja a bábeli állapot teljes visszaállítása. Vagyis visszatérés ahhoz az állapothoz, amikor az emberiség egy népességként közdött az önmegvalósításért, mielőtt Isten elválasztotta őket nemzetekre, és határokat szabott nekik (5Móz. 32:8). A neobábelizmus egy egybekeveredett, globális, multikulturális és testvéri emberiséget kíván létrehozni, amely csakúgy, mint amikor kirívóan égig érő tornyot épített, hogy kérkedjen az Isten előtt, ma is – Isten utasításait félrevetve – maga próbálja megoldani az emberiség problémáit. Ahogyan az egykori Bábel és az onnan fakadó különböző izmusok elbuktak, s ahogyan a liberalizmus is eleve halálra van ítélve, úgy a még előttünk álló, utolsó nagy emberi kísérlet, a Nagy Babilon is bukásra és pusztulásra van ítélve.