CoG

A Törvény ideiglenes elemei I.

 

Az ószövetségi Izrael ideiglenes rituális és áldozati törvényei

Az Isten Gyülekezeteihez leggyakrabban feltett kérdések egyike az, hogy az Izraelnek megadott törvény mely parancsolatai vannak továbbra is érvényben az Újszövetség alatt, és melyek azok, amelyek ideiglenesen lettek bevezetve, majd eltörölve Krisztus áldozatával? Ez valóban egy nagyon fontos kérdés, amit tisztáznia kell minden Istent követni szándékozó egyénnek. A pontos válasz megadásával azonban további kérdések merülnek fel: Bebizonyítható-e az, hogy Isten parancsolatai érvényben voltak az áldozati rendszer bevezetése előtt? Ha igen, elfogadjuk-e azt, hogy a Mózesi Törvény két ágra bontható, és az Ószövetség rendszeresítése előtt érvényben lévő morális parancsolatok nem szűnhettek meg annak elmúlásával? Ugyanis ha megtudhatjuk, mely törvények lettek ideiglenesen "hozzáadva" Isten morális parancsolataihoz, mikor és milyen célból, azzal automatikusan kiderül, mely parancsolatok maradandóak, illetve melyek nem lettek megszüntetve Krisztus áldozatával. Ez az írás remek háttérismeretet nyújt a törvény különböző elemeit majd sokkal részletesebben bemutató és megtárgyaló további írásokhoz.


Email: p.poli@mailcity.com

Copyright © WCG, Ambassador College, 1970

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Webcímünk: www.churchofgod.hu


 

Az ószövetségi Izrael ideiglenes rituális és áldozati rendszere

 Szerző: Ernest L. Martin

 

Héberekhez írt levél írója rámutat, hogy az Izraelnek megadott áldozati, mosakodási, és a különböző fizikai rítusokra vonatkozó rendeletek betartására a helyreállítás megkezdésével, illetve az Újszövetség eljövetelével már nincs többé semmi szükség:

Héberekhez 9:9-14 9 Példázat ez a jelen időpontra, mikor olyan adományokat és véres áldozatokat visznek az oltárra, melyeknek nincs hatalmuk arra, hogy a lelkiismeret követelése szerinttegyék bevégzetté azt, aki a szolgálatot végzi. 10 Nincs hatalmuk, mert ételekre, italokra, különféle bemerítésekre [mosakodásra] vannak alapozva, és csak a helyreállítás időpontjáignyújtanak olyan megigazulást, amilyen a hús vonalán lehetséges. 11 A Krisztus ellenben az elkövetkező javak főpapjaként a nagyobb és bevégzettebb, nem kézzel csinált, azaz nem ebből a teremtésből való sátoron keresztül 12 és nem kecskék és borjúk vérével, hanem a saját vérével ment be egyszer a szentélybe, miután örök megváltásra talált lehetőséget. 13 Mert ha bakok és bikák vére, a tehénnek az áldozatra szórt hamuja megszentelik a megfertőzötteket, s a hús vonalán megtisztulást szereznek, 14 mennyivel inkább tisztítja meg a Krisztus vére a holt tettektől lelkiismeretünket, ki az örök Szellemen át vitte magát oda hibátlanul az élő Istennek, hogy az élő Istennek szolgálhassunk,

Az Izraelnek elrendelt rituális és áldozati törvényzetek tehát csak Krisztus egyszer s mindenkori véráldozatáig, és a Szent Szellem kiáradásáig voltak érvényben. Ezek a rituális fizikai rendeletek különböző módon mind Krisztus eljövetelére és áldozati munkájára mutatattak rá. A bűntelen életére, az engesztelést biztosító önfeláldozására, a feltámadására, majd megdicsőülésére. Emellett előképekként vázolták a Szent Szellem munkáját és számos egyéb fontos szellemi törvényszerűséget.

Mindezek a testi rítusok rendkívül fontosak voltak az ószövetségi egyház, Izrael gyülekezetének számára, hiszen előre rámutattak úgy az eljövendő Krisztus, mint az általa elküldött Szent Szellem munkásságára. Viszont ezek a testi rítusok mind elvesztették a jelentőségüket, amikor eljött mindannak a lényege és valósága, amelyeket addig a pontig ezek a szertartások előképekként vázoltak.

Így ma egy igaz keresztény számára valóban nincs szükség egy olyan rituálékon és testi rendeleteken alapuló viszonyra az Istenhez való kapcsolatában, mint amilyenre az ókori Izraelnek szüksége volt a nekik megadott testi szövetségen belül. Ma lehetőségünk van arra, hogy Istent Szellemben és igazságban imádhassuk (Ján. 4:24), megtisztítottan, az embertől jött halott cselekedetektől mentesen. Mindennek a lényege, hogy ma már belső, szellemi indíttatás miatt engedelmeskedünk Isten parancsolatainak, nem pedig bizonyos külsőkből ránk ható, állandó emlékeztetőkként megadott rítusokon és szertartásokon keresztül.

A világ számára érthetetlen

A hagyományos kereszténység álláspontja az Ószövetséggel kapcsolatban jól ismert. A legtöbb esetben félresöprik az Ószövetséget, mondván, a keresztényekre az nem vonatkozik, így nem is kell megtartani semmit azokból a parancsolatokból, amit a Mózesnek adott törvényből ismerünk.

Ennek az lett az eredménye, hogy a keresztény felekezetek nagy része szerint Krisztus eljövetelével el lett törölve és megszűnt minden eleme annak az istenimádati rendszernek, ami Mózesnek át lett adva – beleértve a tízparancsolatot és minden egyéb törvényt is.

Nem véletlenül tanítják azt, hogy ma már senkinek nem kell megtartania a tízparacsolatot – hacsak nem vesszük azt egyféle törvényszerűségnek –, akármit is értenek ez alatt! Így az átlag gyülekezetekben az emberek azt hallják, hogy Isten szombatjait vagy hét ünnepnapját már egyáltalán nem kell megtartani, annak ellenére sem, hogy ezek örökre szólóan lettek elrendelve! Ugyanez vonatkozik a táplálkozási törvényekre és a mezőgazdasági törvényzetekre is. Egyiknek sincs további jelentősége, mert ezek rítusok. Ez persze azt eredményezte, hogy az átlag ember teljesen félreveti az Ószövetség egészét, mint egy talán tanulságos, de teljesen érvényét vesztett íráshalmazt.

Ezeket a feltételezéseket nem párosítják egyetlen odaillő bibliai utalással sem, mintha mindez önmagánál fogva teljesen kézenfekvő dolog lenne. Valójában persze nem is adhatnak felhatalmazást ezeknek a parancsolatoknak az eltörlésére a Szentírásból, mert abban egyszerűen nem található ilyen.

Az előfordul, hogy néhány modern bibliatanító – főként Pál apostoltól – helytelenül alkalmazott írásrészekkel próbálja alátámasztani ezt a nézetet, holott azok az idézetek világosan rámutatnak, hogy ott csakis rituális szertartásokról és állatáldozatokról van szó. Pedig a Szentírás figyelmeztet az ellen, hogy magunktól jött emberi értelmezést adjunk a Szentírás szövegeinek (2Pét. 3:15-16).

A Szent Szellem által sugallott újszövetségi iratok tisztán és érthetően rámutatnak, hogy csak az (áldozati) ételekre, italokra, mosakodásra és egyéb rítusokra vonatkozó törvények (Zsid. 9:10) szűntek meg Krisztus eljövetelével.

Vizsgáljuk meg tehát Isten szavát, s legyen az döntő szó ebben a nagyon fontos dologban!

Az áldozati törvényzetek eredetileg nem voltak a törvény részei

A legtöbben ott követik el a hibát, hogy Isten Izraelnek adott parancsolatai és utasításai mindegyikét valami módon a rituális vagy áldozati imádatrendszer részeként veszik, s így minden isteni parancsolatot megszűntnek vélnek Krisztus és az Újszövetség megjelenésétől kezdődően. Ha kicsit is őszinték vagyunk, akkor látjuk, hogy a Bibliából ezt lehetetlen kikövetkeztetni és alátámasztani. Tény például az, hogy a törvény szerint minden egyes napon adtak áldozatokat, naponta két alkalommal, reggel és este (2Móz. 29:38-39). De következtethetjük-e azt ebből kifolyólag, hogy az év minden napja megszűnt, mert áldozatokat ma már nem kell adni? Persze, hogy nem!

Ez azért fontos példa, mert például a szombatnapokon szintén kötelező volt – a többi napnál jelentősebb – áldozatokat adni, de az, hogy ma már nem kell állatokat áldoznunk a szombatokon, nem vonja maga után azt, hogy magának a szombatnak is elveszett volna az adott jelentősége (vö. Mk. 2:27: Mt. 24:20).

Ha követjük a Biblia szavát, akkor világossá válik minden. Egy sokak által figyelmen kívül hagyott, de nagyon fontos írásrész Jeremiástól rámutat arra, hogy Izrael rituális áldozati rendszere az egyiptomi kivonuláskor megadott, és állandóan követendő morális parancsolatok mellé, utólag lett elrendelve.

Jeremiás 7:21-23 21 Ezt mondja a Seregek URa, Izráel Istene: Égőáldozataitokat rakjátok véresáldozataitok mellé, és egyétek meg a húst! 22 Mert nem az égő- és véresáldozatokról beszéltem őseitekkel, és nem azokról adtam parancsolatot nekik, amikor kihoztam őket Egyiptomból, 23 hanem ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, amelyet én mutatok nektek, hogy jó dolgotok legyen!

Olvassuk csak el figyelmesen, mit mond ez az írásrész. Jeremiás arra emlékeztette a zsidókat, hogy őseiknek mely parancsolatokat rendelte el Isten afelől, hogy miként viselkedjenek, milyen utakon járjanak, vagyis mi helyes és mi helytelen életmód Isten népe számára. Ezt a módot kötelező parancsolatokban határozta meg számukra. Ez a morális törvényzet. Erre nagyon gondosan kellett figyelniük és hűen követniük, mielőtt Isten akár csak egy szót is mondott volna az áldozati törvényzetekről.

Más szóval: az áldozati rendszer és a velük kapcsolatos rítusok későbbi adalékok voltak, a lényeges, örök parancsolatok mellé utólagosan hozzáadva. Vagyis Isten először megismertette velük a moralitásra vonatkozó, mindenkor megkövetelt parancsolatait, mielőtt ezekre az adalékokra sor került volna. Ez az írásrész önmagában elég bizonyíték arra, hogy a törvénynek voltak maradandó és hozzáadott, ideiglenes elemei.

Mi késztette Jeremiást mindennek a kijelentésére? Egy különleges és addig mindenki más számára ismeretlen kijelentést kapott volna minderről, vagy pedig a korabeli zsidók előtt egy nagyon is jól ismert tényt elevenített fel?

Ez egyáltalán nem volt új szellemi kinyilatkozás, hanem egy olyan közismert tény, amivel minden, a Törvényt és annak megadásának körülményeit ismerő zsidó tisztában volt.

Ha figyelmesen követjük a Biblia által bemutatott eseményeket, akkor láthatjuk, hogy a Mózes által közvetített áldozati rendszer jó idővel azután vette kezdetét, miután Izrael elhagyta Egyiptomot! Az események sorrendjéből – Jeremiást megerősítve – az is tisztán látható, hogy számos fontos parancsolatot megkaptak jóval a rituális és áldozati rendszer bevezetése előtt.

Mikortól kezdődően léptek érvénybe az áldozati törvényzetek?

Talán sokak számára meglepő ez a kijelentés, de a 3Mózesben és 4Mózesben felsorolt rítusok és áldozati törvényzetek nem léptek érvénybe, csak Izrael Egyiptomból való kijövetelének második évében, Niszán hónap kezdetével! Egészen pontosan tizenegy hónap és tizenöt nap telt el a kivonulás és az áldozati rendszer bevezetése között a bibliai leírásból követhetően. Vagyis csaknem egy kerek esztendő eltelt, mielőtt megkezdték ezeket a rituális gyakorlatokat.

Ez egy fontos tény és igazság, hiszen ezalatt a majd’ kerek egy év alatt Izrael számos olyan utasítást és parancsolatot kapott, amelyek kihangsúlyozottan örökre szólnak. Mivel ezek a rituális és áldozati istentiszteleti rendszer előtt lettek elrendelve, így a jóval fontosabb és � a rítusoktól különálló � teljesen független elemét képezik a Törvénynek.


Ahhoz, hogy ezt a témakört megérthessük, tudnunk kell azt is, hogy az áldozatadás nem Mózessel és Izraellel kezdődött meg. A Biblia rámutat, hogy már Ádám fiai, Káin és Ábel is adtak Istennek áldozatokat (1Móz. 4:1-7). Később, amikor Noé lejött a bárkáról, oltárt épített, amin áldozatot adott (1Móz. 8:20). Noé idejétől kezdődően az egész földön elterjedt a különböző áldozatok felajánlása Isten előtt.

Az ókori nemzetek fennmaradt hagyatékaiból látható, hogy mennyire elterjedt gyakorlat volt a vallási célú áldozatok adása, úgy az Igaz Istennek, mint különböző pogány isteneknek. Gyakori volt a hálaadási áldozat az áldások köszönetéért, csakúgy, mint az engesztelő áldozatok abban az esetben, amikor egy egyén úgy érezte, hogy valamiben sérelmet okozott Isten előtt.

Ábrahám közismerten szintén adott ádozatot, maga által épített oltáron (1Móz. 12:7), Jákob szintén (1Móz. 35:1). Jákob minden valószínűség szerint átadta ezt a szokást, illetve megtanította tizenkét fiát az áldozatok fontos szerepére. Ez már csak abból is kivehető, hogy még később, Mózes idejében sem volt idegen Izrael számára az áldozatok adása, amit gyakoroltak is egész egyiptomi tartózkodásuk ideje alatt. Jól ismert bibliai történet, amikor Mózes közölte Fáraóval, hogy Izrael népét egy három napos áldozatadásra kívánta a sivatagba vinni (2Móz. 3:18; 5:3).

De álljunk meg egy pillanatra!

Jeremiás kijelentette, hogy Isten nem adott parancsolatot Izraelnek az áldozatokra vonatkozóan akkor, amikor Egyiptomból kivezette őket. Mózes pedig pontosan áldozatok adásának céljából kívánt a sivatagba vonulni a néppel. Miben áll ez a látszólagos ellentmondás? Jeremiás nem tudta volna, hogy mit beszél?

Jeremiás nagyon is tudta, mit beszél, és pontosan ismerte Izrael történemét. Tudta, hogy maga az áldozatok adása egyáltalán nem volt idegen gyakorlat Izraelben. Tudta, adtak áldozatokat egyiptomi tartózkodásuk alatt, jóval a kivonulás előtt. Jól ismerte annak a történetét is, hogy Mózes a sivatagba kívánta vinni a népet, hogy ott áldozzanak Istenüknek.

Akkor viszont mit is akart Jeremiás mondani?

A válasz roppant egyszerű! Jeremiás azt jelentette ki, hogy Isten nem adott meg nekik addig a pontig egy rendszerbe foglalt áldozati törvényzetet, vagyis egy szigorúan meghatározott és szabályozott, különböző rítusokkal egybekötött áldozati rendszert. Izrael áldozott Egyiptomban, áldozott a kivonulás után, és áldozott az Isten által megparancsolt áldozati rendszer bevezetése előtt. De tudni kell, hogy milyen hatalmas különbség volt a törvényesített és rendszeresített áldozatok, és az azt megelőző áldozatok adása között.

A nagy különbség az áldozatok adásának okában és természetében volt. Minden áldozat, amit a törvényesített áldozati rendszer előtt adtak, az önakaratból, saját elhatározás szerint történt – saját készítésű oltáron, és az áldozatot ajánló által legmegfelelőbbnek látott helyen és módon.

Mózes első könyvében sehol nem látunk utasítást arra vonatkozóan, hogy hol és mikor áldozhatnak egyének. Vagyis, bár ismert volt az áldozatok jelentősége, ismeretlen volt az azt szabályozni kívánó szisztematikus áldozati rendszer! Noé, Ábrahám, Jákob, sőt még Mózes és Izrael népének áldozatadása – a törvényes rendszeresítés előtt – mind saját akaratból történt. Egyáltalán nem voltak egy bonyolult rendszerhez és meghatározott rítusokhoz kötve.

A Sátorszentély elkészítése

Miután Mózessel tudatva lett, hogy Izraelben a szövetség részeként meg fog kezdődni egy áldozati rendszer, újra fel lett hívva a Sínai hegyre. Isten ekkor részletesebben vázolta neki a bevezetendő rituális rendszer több további elemét.

Isten elsődleges utasítása egy sátorszentély létrehozataláról szólt, ami ennek a rituális rendszernek a központjaként szolgál majd, és ami az áldozatadásra előírt hely lesz egész Izrael számára. Ebben a sátorszentélyben lett elhelyezve az áldozati oltár, amelyen az előírás szerint az áldozatokat adták. A 2Mózes 25:1-9 versek mutatják be, miként kellett létrehozni Izraelnek ezt az imádat központjaként szolgáló szentélyt, ahol Isten személye elé lehetett járulni. A 2Mózes 25 további utasításai a frigyládának, a szentély asztalának, és egyéb kellékeknek az elkészítéséről szólnak. Minden kelléknek adott helye és elrendezése volt a szentélyen belül. A 2Mózes 26-ban a szentély sátorlapjainak, és a belső területeit felosztó függönyöknek elkészítési módját mutatja be, a 27. rész pedig az áldozati oltár elkészítésére utasít.

2Mózes 28 egy nagyon fontos fejezet, hiszen ebben a részben kap Mózes először utasítást az Izraelnek szolgáló levita rendi papságra vonatkozóan. Áron és utódai csak ekkor lettek kijelölve a papi szolgálatra. Mózesnek ezidáig fogalma sem volt arról, hogy testvére és unokaöccsei, majd utódaik lesznek Izrael papsága, illetve papi szolgálatra elválasztott törzse!

2Mózes 29 fejezet a papok felszentelésének és beavatásának módját vázolja, amikor eljön annak az ideje, hogy szolgálatba lépjenek. És végül a 30. fejezet a Szentek Szentélye közelében elhelyezendő, illatáldozatok bemutatására rendelt oltárnak az elkészítését vázolja.

2Mózes 31-ben közli Isten Mózessel, hogy kiket választott a szentély felépítésének munkálataihoz, és kellékeinek elkészítéséhez. Ekkor történt, hogy Izrael fellázadt Mózes ellen a távolléte alatt, és Áron aranyborjút készített a népnek. A következő fejezetek Isten haragját, Mózes értük való közbenjárását, majd a nép megtérését és bűnbánatát vázolják.

2Mózes 35 és 36 fejezetei jegyzik le a sátorszentély valós megépítésének és munkálatainak kezdetét. Minden szükséges anyagot egybegyűjtöttek, és a szentély felépült (37. rész). Ezután elkészítették az áldozati oltárt (38. rész) és végül a papok ruházatát is (39. rész).

A sátorszentély felavatása

Ezzel elértünk egy nagyon fontos fejezethez. A 40. fejezet tartalmazza ugyanis a kulcsot ahhoz, hogy pontosabban megérthessük ezt a témakört. Ha elolvassuk ennek a fejezetnek a tartalmát, világossá válik az, hogy miért is mentünk végig fejezetről-fejezetre az ide vezető eseményeken. Hogy miért olyan fontos ez a fejezet? Mert ebben a részben van leírva az, hogy pontosan mikortól kezdődően lettek bevezetve Izraelben a rituális törvények és az áldozati rendszer! Olvassuk csak végig óvatosan az itt leírtakat:

2Mózes 40:1-2 1 Ekkor így szólt az ÚR Mózeshez: 2 Az első hónap első napján állítsd fel a hajlékot, a kijelentés sátrát!

A második versben láthatjuk, hogy a sátorszentély működtetése nem volt engedélyezve egy előre meghatározott idő előtt, az év első hónapjának első napja előtt. Igen, addigra minden szükséges dolognak és kelléknek készen kellett lennie és készen kellett állnia a szentély felállításához. De a sátorszentély hivatalosan nem állhatott fel és nem szolgálhatott az imádat és szertartások központjaként a következő év első hónapjának első napjáig, vagyis Izrael Egyiptomból való kivonulásának második évéig!

És azon a napon – nem előtte – kellett Mózesnek felállítani az arany illatoltárt (5. vers) és az égőáldozat oltárát (6. vers). Ezután Mózesnek fel kellett kennie, illetve hivatalosan felszentelnie az oltárt és az egyéb felszereléseket (10. vers). Majd a 2Mózes 40:12-15 versekben a papság felszentelését láthatjuk, akik ekkortól kezdték meg szolgálatukat.

Ha ezek után még bármi kétség felmerülne, hogy mikortól léptek érvénybe a rituális törvények, a 17. vers határozott választ ad rá:

2Mózes 40:17 A második év első hónapjában, a hónap első napján állították fel a hajlékot.

A fejezet további versei rámutatnak, hogy Mózes felszentelt minden egyes dolgot és kelléket, ami szükséges volt az ekkortól megkezdődő rituális imádathoz és áldozatrendszerhez. Mivel Mózes csak ezen a napon avatta fel a papságot, így a lévita rendi szolgálat csak ezen a napon kezdődött meg, minden más ceremóniális törvényével együtt.

Mennyiben fontos mindez?

A fentiek tisztán rámutatnak, hogy eddig a pontig nem volt szentélye Izraelnek, ahol áldozhattak volna. Nem volt oltár, amelyen feláldozhatták volna az állatokat, és nem volt papság sem, amely ezeket a szolgálatokat és a velejáró rítusokat elvégezte volna. Mindez csak a kivonulás utáni második évben kezdődött meg, az év első hónapjának első napjától. Ettől a naptól hozta életbe Isten az Ószövetség részeként a majdan eltörlendő, ideiglenes levita rendi papságot és rituális törvényeket Izraelben.

Jeremiás tehát nagyon is tudta, hogy mit beszél, amikor kijelentette, hogy Isten nem adott parancsolatokat az áldozatokat illetően (rituális imádatrendszerre) azon a napon, amikor kihozta Izraelt Egyiptomból. Csaknem egy teljes év elteltével a kivonulás után kezdődött meg Izraelben az áldozati és rituális vallásrendszer.

Áldozatadás csak a szentélyben történhetett

Miután ez az áldozati rendszer érvénybe lépett, Isten parancsolata [a rituális törvényzet szintén parancsolatokba lett foglalva] szerint, sehol máshol, csakis a szentély kapujánál lévő oltárán lehetett áldozatokat bemutatni. Ez fontos tény, hiszen korábban, amíg ez a rendszer nem volt bevezetve, az emberek bárhol, ahol kedvük tartotta, áldozhattak Istennek.

Innentől azonban az áldozati rendszer rítusokkal kísérve, a szövetség részeként szigorúan szabályozva volt Isten által, amit ha bárki megszegett, ki lett taszítva Isten népéből:

3Mózes 17:1-5 1 Az Úr ezt mondta Mózesnek: 2 "Szólj Áronhoz és fiaihoz, Izrael minden fiához és mondd meg nekik: Ez az Úr szava, ezt parancsolja nektek3 Ha egy Izrael népéből való ember a táboron belül vagy azon kívül levág egy birkát, egy bárányt vagy egy kecskét anélkül, 4 hogy elhozná a megnyilatkozás sátorának bejáratához és felajánlana belőle az Úr hajléka előtt, az ilyen ember felelős a kiontott vérért, s ki kell irtani a népből. 5 Izrael fiai tehát hozzák el a papnak az Úr számára a megnyilatkozás sátorának bejáratához áldozatukat, amelyet a mezőn akarnak bemutatni, és így csináljanak belőle közösségi áldozatot az Úrnak.

Előképeként annak, hogy Krisztus áldozatának felvétele nélkül senki nem válhat vagy lehet szellemi Izrael részévé. Az 5Mózesben szintén hasonló utasításokat láthatunk. A későbbi kőtemplom felépítésekor a szentélyre vonatkozó törvények voltak érvényben:

5Mózes 12:10-12 10 De ha átkeltek a Jordánon és letelepedtek azon a földön, amelyet az Úr, a ti Istenetek ad nektek örökségül, és ha körülöttetek minden ellenségtől nyugalmat ad nektek, úgyhogy biztonságban élhettek, 11 akkor az Úr, a ti Istenetek választ majd lakóhelyet nevének. Oda vigyetek majd mindent, amit parancsolok: égőáldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket, adományaitokat, s minden válogatott fogadalmi ajándékokat, 12 amellyel dicsőítitek az Urat. S örüljetek az Úr, a ti Istenetek színe előtt, ti és fiaitok és leányaitok, szolgáitok és szolgálóitok, a levitával együtt, aki körötökben él, mivel nem kapott részt veletek az örökségből.

Az áldozatok továbbra is helyhezkötöttek maradnak az ideiglenes sátor után felépítendő templom felépítésével is:

5Mózes 12:13-14 13 Vigyázz, ne mutasd be égőáldozatodat akármelyik helyen, amelyet meglátsz. 14 Csak azon a helyen, amelyet az Úr valamelyik törzsed körében kijelöl majd, ott mutasd be égőáldozatodat, s ott tedd meg, amit parancsolok neked.

A tény, hogy Izrael áldozatait kizárólag a szentély/templom oltárán áldozhatták fel, rámutat, hogy mennyire fontos volt az áldozatokat a megfelelő módon és helyen adni. Látni lehet, hogy a szentély és az oltár mennyire fontos volt Isten számára. Nem véletlenül készíttette el Isten olyan gondosan és apró részleteket megadóan a szentélyt, az oltárt és a kellékeket azelőtt, mielőtt az áldozati rendszer valójában megkezdődhetett volna, hiszen nagyon fontos dolgokra mutattak rá előképekként. És természetesen a papságot is el kellett választani és felszentelni, mielőtt szolgálatba léphettek volna az áldozati oltárnál. De miután ez a rendszer érvénybe lépett, ezen a szövetségen belül a legnagyobb bűnök egyikének számított a papok és a létrehozott rendszer nélkül, illetve amellett áldozni, ami az Izraelből – és így az ígéretekből – való kizárással járt.

Mindez magyarázatot ad arra, hogy miképpen jöhetett létre sátorszentély, az oltár és a papság valamivel a rituális és áldozati rendszer érvénybelépése előtt. Láthatjuk azt is, hogy ez mennyire fontos volt Izrael számára a bűnöket, illetve megigazulásukat illetően.

Áldozatadások a rituális törvények előtt

Innentől tehát megváltozott a helyzet az áldozatok adását illetően. Remélhetőleg jól látható az ezidáig saját akaratból adott áldozások, és az innentől hivatalossá tett, pontos előírás szerint működtetett áldozatrendszer közötti nagy különbség. Ha a kettő között fennálló alapvető különbségeket megértjük – az egyik önakaratból lett adva, a másik elő lett írva –, akkor semmi problémánk nem lesz a 2Mózes 12 és 2Mózes 40 közötti szövegek mondanivalójának, és néhány kissé nehezebb, ellentmondásosnak tűnő idézetnek a megértésével.

Pl. a 2Mózes 24:1-8 versekből láthatjuk, hogy Mózes felállított egy oltárt, miután megkötötték illetve elfogadták az Isten által adott szövetséget. Emlékezzünk, ekkor még nem állt fel a szentély, nem volt meg a papság, és a hivatalos áldozati rendszer még nem lépett érvénybe. Röviden szólva, a rituális törvényzet és a kötelező áldozatadás még nem vette kezdetét. Milyen célból és körülmények közt lett ez az áldozat adva? A szövegek rámutatnak:

2Mózes 24:3-4 3 Mózes ezután lejött, kihirdette a népnek az Úr minden szavát és minden parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: "Az Úr minden szavát megtartjuk, amelyeket hozzánk intézett." 4 Ezután Mózes az Úr minden törvényét leírta. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot, Izrael tizenkét törzsének megfelelően.

Az a bizonyos oltár, amit ekkor Mózes felállított, nem a szentély oltára volt. Annak az oltárnak az elkészítését még meg sem határozta ekkor Isten, csak később a 27. fejezetben, és csak a 38. fejezetben lett elkészítve s a 40. fejezetben lett a szentélybe helyezve – a kivonulást követő második évében. Ez tehát magától értetődően még egy önakaratból adott áldozatokhoz felépített oltár volt, amelyek a szövetség megkötését érvényesítő vért adták (24:8). Az itt adott áldozatok tehát nem voltak a később érvénybe lépett áldozati törvény részei.

A szöveg folytatása még többet elárul:

2Mózes 24:5 Azután megbízott fiatal izraelitákat, hogy égőáldozatot mutassanak be, és fiatal bikákat ajánljanak fel az Úrnak közösségi áldozatul.

Láthatjuk, ezeket az áldozatokat nem a papok adták – amint azt a törvény előírja –, hanem fiatal izraeliták lettek vele megbízva. Éppen azért kellett ezt fiatalembereknek elvégezni, mert még nem is létezett Izraelben a hivatalos papság. Áron és fiai nem lettek papokként felszentelve a szentély és az oltár felállításáig, vagyis addig a napig, amikortól az elrendelt áldozati törvényzet érvénybe lépett.

A kivonulás második évétől – vagyis a később megadott rituális törvény kezdetétől – ez az áldozatadás törvénytelen lett volna. De ekkor még engedélyezett volt, és úgy egyének, mint a közösség elvégezhetett ilyen áldozatadást, amelyek nem voltak a szentélyhez kötődve.

Miért is ne tehették volna ezt meg törvényesen, hiszen ekkor még nem szabályozta törvény? És ahol nincs törvény, ott nincs áthágás sem (Róm. 4:15). Ők ugyanazt tették, mint Noé, amikor oltárt épített és áldozatot adott (1Móz. 8:20), és mint Ábrahám, aki ezt szintén megtehette (1Móz. 12:7). Majd Jákob (1Móz. 35:1) és még Mózes is a kivonulás alkalmával (2Móz. 17:5). Itt tehát még pontosan az a fajta áldozat lett bemutatva, amit évszázadokon át gyakoroltak az istenfélő emberek.

Nem volt papság, nem volt központi szentély, és nem volt még ellene törvény – viszont a Tízparancsolatot és a szociális parancsolatokat már megkapták törvényként. De miután a szentélyhez, papsághoz kötődő ceremóniális törvény életbe lépett a szövetség részeként, ezt már nem tehették volna meg bűntelenül.

További "ellentmondások"

Egy másik, némi nehézséget okozó írásrész a 2Mózes 33:7-11 versekben található. Itt azt láthatjuk, hogy Mózes felállított egy sátrat, jóval a 40. fejezetben megírtak előtt, vagyis a második év előtt. Ez a nehézség a nyelvnek, illetve egyes fordításoknak köszönhető (különösen az angolban). A sátor vagy tábor a héber ohel szó fordításából jön, ami egyszerű lakósátrat jelent. A sátorszentélyt, ahová az áldozati oltárt helyezték, egy teljesen más héber szóval, a mishkan szóval nevezték. A legtöbb magyar fordítás különbséget tesz a sátor, illetve sátorszentély szóhasználattal.

2Mózes 33-ban vázolt sátor tehát egy ideiglenesen felállított gyülekezési (ohel) sátor volt, ahol az átmeneti idő alatt Isten elé járulhattak. Ezt a sátrat a gyülekezés vagy a találkozás sátrának nevezték, nem pedig az Isten szentélyének (mishkan). Ez tehát nem a hivatalos, Isten által áldozásra elrendelt szentély volt. Sőt, nincs is említve egyetlen áldozatadás sem ezzel a gyülekezeti sátorral kapcsolatban. Ez a sátor tehát egyféle ideiglenes központ volt, ahol Mózes Istennel kommunikált és utasításokat kapott a nép előtt. Semmi valós ellentmondás nincs a leírtakban, sőt, ha még esetlegesen adtak is itt áldozatokat, a fentiek alapján ezt ekkor még nyugodtan megtehették.

További ellentmondásosnak tűnő igerészeket a papsággal kapcsolatban láthatunk. A Biblia a leghatározottabban rámutat, hogy az ároni vagy levita rendi papság nem lépett szolgálatba a kivonulás második évéig. Ennek ellenére a 2Mózes 19:22, 24 versekben említve vannak bizonyos papok, már azelőtt, hogy Isten átadta volna Mózesnek a Tízparancsolatot.

Valójában minden ősi nemzetnek voltak papjaik, vagyis egyének, akik papi vagy vallási szolgálatot tettek. Az ősi időkben ezek általában a nemzetségfők vagy családfők voltak, akik nemzetségük és Isten között közvetítettek, vagy szolgáltak. Amikor pl. Noé, Ábrahám, Jákob és a többi pátriárka áldozataikat adták, akkor azt lényegében papi szerepben tették.*

* [Megjegyzés: Ne feledjük, a ceremoniális, levita rendi papság ideiglenes beiktatása előtt ekkor még érvényben volt az eredeti Melkizedek rendje, amelyben – csakúgy, mint a mai melkizedeki rendben (1Pét. 2:5,9) – az egyéni hívők az Isten papságához tartoztak. Emellett a nemzetségi főket (családfőket) Isten ruházta fel hatalommal, akik – mint nevük is mutatja – a családjuk vezetői, és az értük Isten előtt felelős egyének voltak. Amikor Krisztus eljövetelével megszűnt a levita rendi papság, azzal a rituális és papi törvényzetben történt a változás, ekkor ugyanis visszarendeződött Melkizedek rendje (vö. Héb. 7:11-12).]

A Biblia mutat ilyen példákat. Jób például családjának fejeként papi szolgálatot végzett, amikor áldozatot mutatott be gyermekeiért (Jób 1:5), jóval az Ószövetség részeként elrendelt papi és rituális törvények előtt. Tudjuk, hogy az ókori nemzetek csaknem mindegyikének voltak papjaik, ha nem is az igaz Istent szolgálták. De pl. Jetró, Mózes apósa, aki Midián papja volt (2Móz.2:16) és sokban segítette Mózest, láthatóan az igaz Istent szolgálta (vö. 2Móz. 18:2,11-12) és még Mózes is tiszteletben tartotta.

Csakúgy, mint a többi népnél, Izraelben is voltak egyének, akik ily módon papi szolgálatokat végeztek, addig, amíg Isten nem léptette érvénybe a ceremóniális törvény részeként (ideiglenesen) meghatározott levita rendi papságot.

A tények jelentősége

Ha megértjük és elfogadjuk azt a tényt, hogy az ószövetséghez kapcsolódó rituális és áldozati törvények nem léptek hatályba az Egyiptomból való kivonulás utáni második évig, akkor egy fontos kulcs van a kezünkben annak ismeretéhez, hogy a törvény mely elemei lettek eltörölve, mely elemeiben történtek változások Krisztus áldozatával és az Újszövetség bevezetésével. Ez a kulcs magyarázatot ad arra, hogy mik tartoznak a rituális törvényhez, és mik nem tartoznak ahhoz. Vagyis felismerhetjük, mi lett hozzáadva az eredeti utasításokhoz, amelyekben járniuk kellett, hogy Isten népeként élhessenek (Jer. 7:23).

A Bibliában a kivonulással kapcsolatban lejegyzett események tanulmányozásakor jól láthatjuk, hogy mely parancsolatokat volt kötelező megtartani az izraelitáknak, mielőtt a rituális és áldozati törvényekkel kapcsolatban akár csak egy szó is elhangzott volna. Ha elfogadjuk a tényeket, el kell fogadnunk jelentőségüket is, ugyanis azok a morális parancsolatok, amelyek megelőzték és soha nem képezték részét a rituális törvényzetnek, így nem is lettek vele eltörölve, és továbbra is érvényben maradtak Isten népe számára!

A parancsolatok, amelyeket Izrael tartott a rituális törvények előtt

Ha megfigyeljük, a szombattartás parancsolatát ismerték és gyakorolták Izraelben nemcsak jóval a rituális törvények érvénybe lépése előtt, hanem még a Sínain tételesített morális parancsolatok, illetve a Tízparancsolat megadása előtt is (2Móz.16)! Ekkor pedig még egy szó el nem hangzott áldozatokról vagy tisztasági rítusokról.

Amikor valamivel később Isten örök morális parancsolatai a Tízparancsolatban és a további rendeletekben tételesen összefoglalva ismertetve lettek Izraellel (2Móz. 20), akkor még mindig nem esett szó áldozatokról!

Ha már itt tartunk, akkor láthatjuk azt is, hogy amikor – a sokak által rítusos gyakorlatnak számító – Isten ünnepeinek tartása meg lett parancsolva (2Mózes 23:14-17), még mindig nem hallhatunk áldozati törvényekről. Viszont a 2Mózes 31:12-17 verseiből láthatóan, Isten egy különleges ismertetőjelként adta meg a szombatokat – úgy a hetit, mint az évi hét nagyszombatot –, hogy azok maradandóan bizonyító és azonosító jelként szolgáljanak a célból, hogy Izrael valóban Isten választott népe, akikkel szövetségben áll. De áldozatokról és rítusokról megintcsak semmi szó!

A valóság az, hogy Izrael utasításokat kapott Isten morális parancsolatainak és rendeleteinek megtartására (2Móz. 15:25-26), mielőtt Mózes bármi kinyilatkoztatást kapott volna a rituális törvényekkel és az áldozati rendszerrel kapcsolatban. Az a Bibliában lejegyzett történelmi tény, hogy az izraeliták megtartottak minden szombatot és ünnepnapot egy egész éven keresztül, mielőtt a rituális törvények érvénybe léptek volna.

Temészetesen, amikor az áldozati rendszer végülis kezdetét vette a második évtől, onnantól minden egyes napon kötelező volt áldozatokat adni, szigorúan és pontosan az előírások szerint. Az is természetes, hogy a szombatnapon, annak szentsége és jelentősége miatt több áldozatot adtak, mint a hét többi napján. Az újholdnapokon és a nagy ünnepnapokon pedig még nagyobb áldozatokat áldoztak, szintén kihangsúlyozva azok jelentőségét. Ezeket az áldozatokat láthatjuk megemlítve a 3Mózes 23 fejezetben, ahol elsősorban a lévitáknak adott instrukciókat láthatjuk leírva, azzal kapcsolatban, hogy miként kell az ünnepnapi áldozatokat elvégezni.

A Pészah áldozat

Említést kell tenni a Peszah alkalmával levágott bárányról, illetve áldozatról, ugyanis ez az áldozat különálló és független volt az áldozatrendszertől, és szintén megelőzte azt. A Pészah áldozat egy nagyon sajátos, egyedi áldozat volt, amely önmagában egy külön kategória, és nem található hozzá hasonló sem a 3Mózesben, sem pedig az Ószövetség egészében. Ezt az áldozatot családonként adták, és maguk is fogyasztották el egy emlékvacsora keretén belül. A bárány feláldozásához nem volt szükség a szentélyre, annak oltárára vagy a papokra. Ez tehát teljesen független volt a rituális törvényzettől, és szintén csaknem egy évvel az előtt lett gyakorlatba iktatva.

Ezt az áldozatot nem egy bizonyos bűn elkövetése miatt adták (nem volt a rituális törvényben meghatározott engesztelő áldozatok része), hanem a majdan eljövendő Messiás minden bűnért adott áldozatát jelképezte. Valójában ez a Pészah áldozat ma sincs eltörölve, hanem továbbra is érvényben van! Csupán a hozzá kötődő gyakorlatokban voltak változások az előképek beteljesedése után. Ma a kenyér és bor vételével Krisztus kiontott vérének oltalma alá kerülünk, ahogy Pál kijelenti, Krisztus a mi pészah áldozatunk (1Kor. 5:7), nem pedig egy bárány. Miután a kenyér és bor jelképeivel magunkhoz, magunkra vesszük Krisztus testét és vérét, az Újszövetséghez tartozunk, és Krisztus áldozata által kegyelmet nyerünk a halálbüntetés alól.

Krisztus az igaz áldozati Bárány! Viszont a rituális és áldozati törvények egyetlen áldozata sem maradt érvényben még csak megváltoztatott értelemben vagy jelentőséggel sem úgy, miként a Pészah. A Pészah tehát valóban egy egyedi áldozat, ami teljesen független a rituális törvénytől.

Ezek után talán tisztábban láthatjuk, hogy milyen jelentősége van a Jeremiás 7:21-23 verseinek. Isten nem adott parancsolatot a szakrális törvények bevezetésére a kivonulás második évéig! A Biblia rámutat, hogy ezek a szakrális törvények lettek eltörölve (Héb. 9:9-14), s így az azok előtt kötelezően előírt és megtartott morális parancsolatok nem. Jól látható és bizonyított tény, hogy a Tízparancsolat, a szombat és ünnepnapok tartása érvényben voltak jóval a szakrális törvények előtt.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy ami nem volt része a szakrális törvényzetnek, az nem is lehetett annak eltörlésével megszüntetve, miután Krisztussal beteljesedett azok valósága!

 

 Utószó

Póli Pál

Krisztus áldozatával és főpapi munkásságával beteljesedtek a szakrális törvényzet erre mutató előképei, és Vele véglegesen megszűntek, mert:

A Szellemen keresztül Istennek szolgálva azonban nem élhetünk annak, amit Isten bűnnek határozott meg. A morális törvényzetek addig érvényben lesznek, amíg az ég és föld elmúltával el nem jön a teljesség, és Isten szellemi világában tökéletességet nyerve képtelenek leszünk a bűnre.

Máté 5:18-19 18 Bizony azt mondom nektek, hogy amíg a menny és a föld elmúlnak, a törvényből egy i betű vagy egy vesszőcske sem múlik el, amíg csak minden meg nem történik19 Ha tehát valaki a legkisebb [morális] parancsolatok közül egyet megront, és úgy tanítja az embereket, azt a mennyek királyságában a legkisebbnek fogják nevezni. Azt ellenben, aki megteszi és tanítja is, nagynak fogják nevezni a mennyek királyságában.

Bár a szakrális törvények beteljesedtek, az ég és föld még nem múltak el, s nem mentünk be Isten szellemi országába. Az ideiglenes szakrális törvény által biztosított test szerinti igazságosság és megigazulás elégtelen az Isten országához.

Máté 5:20 Mert azt mondom nektek, hogyha igazságosságotok felül nem fogja múlni az írástudókét és farizeusokét [akik csupán a test vonalán voltak igazak, ha azok voltak], semmiképp be nem mehettek a mennyek királyságába.

Csak a Szellem által vezetve, Isten parancsolatait hiten keresztül betöltve igazulhatunk meg.

Még egy nagyon fontos területet érint a szakrális törvényzet eltörlése, ugyanis ez nyitotta meg az utat a papságra vonatkozó törvények megváltoztatására is:

Héberekhez 7:12-13 12 Ha a papságot megváltoztatják, kényszerűen követi ezt a törvény változása is. 13 Az tudniillik, akiről ezeket mondjuk, más törzshöz tartozik, melyből senki sem foglalkozott az oltárral.

A levita rendi papság megszűnt, Szellemi Izrael már az eredeti, Melkizedek rendi papsághoz tartozóan szolgál, egy minden nyelvből és népből elhívott szent papságként, akiknek szellemi áldozatait elfogadhatónak veszi Isten Jézus Krisztuson át (1Pét. 2:5).

Tovább, a Törvény ideiglenes elemei II. oldalra