CoG

A választottak mint elohim

Az Egyház eredeti tanításai és a Szentháromság doktrínájának megjelenése

Ez a írás az elohim lét, lények sokaságára való kiterjedésének tényét mutatja be. Vázolja továbbá azt, hogy hogyan részei ők az Istenségnek, valamint a választottak elrendelt sorsát az elohim lét felé. Az emberiség végső sorsa az, hogy részesedjen az elohim, vagy theoi létben, amint azt a korai kereszténység is tanította. Ez az írás szorosan kapcsolódik a Krisztus IstenségeAz Isten akit imádunk, az Isten Városa és A Szent Lélek tanulmánysorozathoz.



PO Box 369, WODEN ACT 2606, AUSTRALIA

Email: secretary@ccg.org

 (Copyright © 1994, 1998, 1999 Wade Cox)

Minden jog fenntartva: A kiadványok erről a honlapról szabadon másolhatóak és terjeszthetőek abban az esetben ha a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül van másolva vagy terjesztve. A kiadó nevét, címét és a kiadás jogát fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Rövid kivonatok vagy idézetek felhasználhatók kritikus hozzászólásokban és elemzésekben a kiadási jog megsértése nélkül.

Ez a kiadvány megtalálható a World Wide Web-en http://www.logon.org és http://www.ccg.org


Az eredeti kereszténység tanításai szerint a választottak elohim vagy theoi létre fognak születni az első feltámadásban. Ezt maga Krisztus tanította a János 10:34-35-ben a Zsoltárok 82:6 alapján, és ezt a tanítást az egyház követte a harmadik és negyedik századbeli doktrinális változásokig, amikor az átalakuló kereszténység egyre nagyobb része tért el ettől a tanítástól. Az eredeti keresztény tanításokat részletesebben megvizsgáljuk a hamarosan megjelenő: A megnyilvánult Isten című kiadvány 1-3 fejezeteiben. Most csak azt vizsgáljuk meg, hogy mit mond a Biblia ennek a folyamatnak a tervéről, vagyis hogy hogyan következik be az elohim létre való átalakulás. A Szentírás megvizsgálása után, az abban megadott tanításokat összehasonlítjuk az első keresztény írók értelmezéseivel. A legtöbb Héber-Angol Lexikon bemutatja a szavak különböző értelmét és szöveghasználati módját. Az Istenségre vonatkozó különböző neveket meg fogjuk vizsgálni a Szentháromságot tanítók szemszögéből is. Az általuk kialakított paradigma megkívánja azt, hogy a neveket olyan szövegkörnyezeten belül magyarázzák, ami nem teszi a Szentháromság tanítását nyilvánvalóan és egyértelműen abszurddá. Egyesek az Istenségre és az angyali seregekre vonatkozó nevek és jelzők értelmét úgy próbálják lebontani és magyarázni, mint egy kialakuló, folyamatban lévő vallás részeit. A mai modern és népszerű,  vallással foglalkozó tanulmányok magyarázatai hasonló hozzáállással közeítik meg az egész Szentírás mindkét részét. Ez a hozzáállás látszólag kielégíti úgy a Szentháromságban hívőket, mint a kételkedőket. Az első csoportot azért, mert a Szentháromság doktrinája – ami tulajdonképpen görög metafizikai elméleteken alapul – nem lett véglegesítve egészen a kalkhedóni zsinatig (Kr.u. 451), és így kialakulásának folyamatát csak így tudják érvényesíteni. Az utóbbi csoportot pedig azért, mert szinkretikus tanításaik összeférhetetlenek egy olyan élő Istennel, Aki valóban ihlethette a Bibliát. Ebben a tanulmányban a Szentírásban található szavak értelmével foglalkozunk.

Az Istenségre vonatkozó bizonyos szavak, úgy az izraelita, mint a nem izraelita társadalmakban emberekre is vonatkoztathatóak. Ez az értelmezési forma különösen a Közel-Kelet világában volt maradandó gyakorlat, ahol mindig közismert elmélet volt a mennyei, vagy angyali lények kapcsolata az emberiséggel. Az Eloah, elohim, el, elim, (elym) stb. szavak használatával és azok káld és arám megfelelőivel A megnyilvánult Isten című kiadvány foglalkozik részletesebben. Az az írás foglalkozik azokkal a példákkal is, ahol az Eloah (vagy Elahh) szót egyes számban használták más istenre is, mint Eloah-ra, ahogyan az a 2Krónikák 32:15; Dániel 11:37-39; Habakuk 1:11-ben előfordul. Az Eloah előtt soha nincs névelő, bár Habakuk 1:11-ben egy képzőszóval meg van határozva, és egyszer előfordul a Zsoltárok 114:7 szövegfelépítésében is (lásd Theological Wordbook of the Old Testament, Harris ed., Moody, Chichago.1980, 93.old.). Az efféle bonyodalmak nem vesznek el ennek a munkának a lényegéből. Például a Driver-Briggs-Gesenius megjegyzése az El (SHD410) szó használatára a 42. oldalon bemutatja azt, hogy a szó Istent jelent, de használatban kifejezhet hatalmat vagy erőt, és magasrangú emberekre is vonatkozhat.

Hasonlóképpen az elohim (SHD 430) szó magyarázata a 43. oldalon azt mutatja be, hogy a szó többes számú, és utalhat uralkodókra vagy bírákra mint isteni képviselőkre, vagy pedig mint az isteni erő és hatalom tükrözőire. Ilyen módon a kifejezés kiterjedhet emberekre is, és az angyali seregekre is. A bibliai szövegek határozottan ezt az egyszerű értelmezést tükrözik ennek a szónak a használatával, mivel az isteni hatalom és erő felhatalmazott képviselőire is vonatkoztatják. Így ez a név magát az Isten által adott felhatalmazást is jelentette. Ezt a magyarázatot viszont a Szentháromságban hívők elutasítják.

Meglehetősen nagyszámú azoknak a trinitáriánus munkáknak a száma, amelyek próbálják a Bibliát egy olyan fejlődési folyamatnak a részévé tenni, ami a Szentháromság elméletében végződik. Ezek közül néhány példa: Karen Armstrong A History of God, Heinemann, London, 1993, és CM LaCugna GOD FOR US The Trinity and Chirstian Life, Harper San Francisco, 1993. LaCugna elismerése szerint sem az Ó Szövetség, sem az Új Szövetség nem ad semmi alapot a Szentháromság elméletének a kialakulására (Enc. of Religion, art. Trinity). Az ebből a célból idézett írások közül kiemelkedik a W. F. Albright Yahweh and the Gods of Canaan, London, 1968. Bár eredetileg G.R. Driver indította el és építette fel ezt az elképzelést a Kánaáni Mitológiák és Legendák, Edinburg, 1956. írott könnyvében, és erre építve, de sokkal messzebbmenően írt Fox R. L. The Unauthorised Version, Truth and Fiction in the Bible, London, 1991. Mindezekből is látható az az alapvető trinitáriánus hozzáállás, amely következetesen a bibliai írások és azok tartalmi mondanivalójának az elferdítésére irányul, mint például az elohim többességének tagadása. Józs. 22:22 különösen kitűnő példa ezek közül. Az egyik legelterjedtebb angol nyelvű Bibliában, az RSV-ben használt fordítás szerint ez így áll:

A Hatalmas, Isten az Úr! A Hatalmas, Isten az Úr!

Mark S. Smith The Early History of God, Harper, San Francisco, 1990, könyvének 8. oldalán megjegyzi, hogy az eredeti héber szövegben ‘el ‘elohim yhwh ‘el’elohim yhwh, vagyis Istenek Istene az yhwh Istenek Istene az yhwh áll. Vagyis az elohim fölötti El, az a többesszámban lévő elohim fölött uralkodó Isten. Smith állítása szerint a szöveg azt mutatja, hogy a héberbe bekeveredett el szó átalakult egy általánossá vált kifejezéssé, ami istent jelent. Smith további véleménye szerint a héber értelmezések abból a vaskorszakbeli kánaáni nyelvből alakultak ki, amely az Ugariti-Írásokban található, úgy, hogy közben felvették a Jahve kultuszt. Az Izraeli egyesült királyság vége felé már az egyedüli Jahveizmus volt az elfogadott irányvonal, és ez engedte meg a folyamatos átalakulást a teljes monoteizmussá. Smith nem zárja ki azt, hogy az izraelita vallás magában foglalt különböző eredetű vallásgyakorlatokat. Kiáll amellett is, hogy néhány szinkretikus vallásgyakorlat mindig is hozzátartozott Izrael ősi valláseredetéhez, ami talán a kánaáni nyelvrokonság miatt került hozzájuk, ugyanis az gyakorlatilag majdnem azonos a héberrel. Smith ugyan megpróbál először az adott bibliai tényekre alapozni, de utána egyből egy általa kiszélesített nézőpontból ad rájuk magyarázatot. Ez a kiadvány szintén a bibliai tények alapjain áll, de részletesen megvizsgálva azokat, más következtetéseket von le, mint Smith munkája. A Biblia tartalma és annak az üzenete nem magyarázható meg bizonyos szociológiai előítéletek szemszögéből. Annak egész felépítését kell teljes mértékben helyreállítani azzal a hozzáállással, hogy a Bibliát úgy kell érteni, ahogy az írva van. A trinitáriánus előítéletek ellene vannak ennek a folyamatnak. Segítségünkre vannak azonban a Holt-Tengeri Tekercsek, az Ugariti és Nag Hammadi írások, amelyek nagyon fontosak az itt vitatott dolgok szempontjából, mert általuk megismerhettük azt, hogy valójában hogyan és miként értelmezték a Szentírásokat Jézus Krisztus idejében. Ezekre az írásokra utalni fogunk szükség szerint.

Nagyon fontos tény, hogy egyetlen komoly szakértő sem vonja kétségbe azt, hogy Krisztus idejében a bibliai utalások az Elohim vagy Elim Tanácsára vonatkozóan messze meghaladták a duális vagy trinitáriánus értelmezést. Ezzel kapcsolatban jelentős írás a The Psalms: Their Origin and Meaning Leopold Sabourin S.J. Alba House, N.Y., bővített kiadás (1974 után). Sabourin ebben a munkájában részletesen vázolja az Elohim Tanácsot. A 398.-ik oldalon számba veszi az Eloah szó használatát, bár nem tér ki annak lényegére. A 72-74-ik oldalakon foglalkozik a Zsoltárok 86:8-10; 95:3; 96:4; 135:5 bemutatásával. Ezekben a Zsoltárokban azonosíthatóak a Bene Elim vagy Isten fiai, és a Bene Elyon (A Felséges Fiai). A 102-104. oldalon megemlíti a Szentek Gyülekezetét (qedosim) a Zsoltárok 89:6-8-ból, akik Isten mennyei szolgálói, és a kifejezés hűséges emberekre is vonatkozhat. Ezek a földön kívüli lények a Bene Elim vagy Bene HaElohim. A Bene HaElohim jelentése: Az Isten(ek) Fiai. Sabourin hozzáteszi, hogy a Mazoretikus írásokban a qedosim főnév azokra a földönkívüli lényekre vonatkozik, akik részei a YHVH tanácsának, és ők az elohim (102-103 old.). Egy másik helyen azt mondja:

A mennyei gyülekezetre vonatkozó írások nem csupán irodalmi formák voltak Izrael vallásában, hanem élő elemei az Izraelita hitrendszernek (75.old.).

Az Istenre vonatkozó kifejezések és nevek használatai egy sokakat átfogó, kiterjedő rendszerre utalnak. Ennek a névhasználatnak az ilyen formájú értelmezése mindig megmaradt a bibliai szövegekben, akár héberül, akár arámul vagy káldul legyenek írva. Így az Istenre használt nevek kiterjedt formában emberi lényekre is vonatkozhattak, mint ahogy az történt a Vének Tanácsa esetében is, amelyet Krisztus alapított meg a Sinai hegyen. Ezek eredetileg elohimnak vannak nevezve, de a 2Mózes 21:6-ban bíráknak lettek fordítva.

Tehát a szó, amely közismerten többesszámú, itt és a 2Mózes 22:8-9-ben is bírákként lett fordítva, az eredeti héberben használt elohim szóból. Ez azért érdekes, mert a héber nyelvben a bíróra vagy bírákra két másik, teljesen megfelelő és közismert szó is használatban van. Ezek az SHD 6414 paliyl (2Móz. 21:22; 5Móz.32:31) és a SHD 8199 shaphat (4Móz.25:5; 5Móz. 1:16) szavak, amelyek használatban voltak ugyanabban az időszakban, mint az elohim. Azért fontos különbséget tenni a szavak között, mert ennek a szónak a pontos értelme többet jelent, mint egyszerű bírákat. Ennek a kifejezésnek az ilyen módú használata azt mutatja, hogy az Isten kiutalt hatalma kiterjed Izrael gyülekezetére is. Izrael Uralkodó-Tanácsa,  így az Elohim része volt. Ez a kiterjedés ugyancsak vonatkozik az egész mennyei rendszer felépítésére (lásd Zsidók 8:5). Ez a nyelvhasználati mód közismert volt az egész Ó Szövetség idejében, amit később ugyanúgy alkalmaztak az Új Szövetségben is. Isten kijelentette, hogy az Új Szövetség alatt állóknak a szívébe és elméjébe fogja írni a törvényt, így az isteni természet kiterjed rájuk, amiért nem lesz szükségük tanítókra, akik azt mondják majd: Ismerd meg az Urat (Zsid. 8:10-11).

Az Ó Szövetség az Elohimot egy alárendelt felépítésben mutatja be, és utal annak fokozataira. Továbbá azonosítja a YHVH Angyalát mint Elohim, és az Ő viszonyát a törvényhez, ami alapvetően fontos Krisztus pozíciójának és hatalmának meghatározásához. A YHVH Angyalának lépésről-lépésre történő azonosítása az 1Mózes 16:7-tel kezdődik. Ez a személy megegyezik a Jelenlét Angyalával (Ésa. 63:9). Előfordul olyan eset is, ahol több lényre van használva maga a YHVH név is. Azt a 134 átírást, ahol a Szóferim megváltoztatta a YHVH nevet Adonáj-ra, különböző Bibliai függelékek sorban feltüntetik. (Lásd még Ginsburg: Introduction to the Hebrew Bible, 318-334. oldalain).

Az Angyal megjelent Ábrahámnak és családjának. Ezzel az Angyallal találkozott Hágár, Akit elnevezett a látomás Istenének (1Móz.16:7). Ez az Angyal egy El volt. Ennek a lénynek a neve itt változóan hol JHVH Angyala, hol pedig "A JHVH aki Beszél hozzá". Ez az utóbbi megnevezés a JHVH név többességére utal, mert itt arról a JHVHról van szó, "aki beszél". Ez az Angyal – aki a JHVH nevet viseli – megjelenik Ábrahámnak az 1Mózes 17; 18:3-ban (az első a 134 esetből, ahol a Szóferim átírta a nevet; lásd Massorah, 107-115. old és Ginsburg uo.). A névváltoztatások, amelyek kihatnak erre a tárgykörre, a következő versekben találhatóak: 1Móz. 18:3, 27, 30, 32; 19:18; 20:24; 2Móz. 4:10, 13; 5:22; 15:17; 34:9; 4Móz. 14:17. Az Elohim névvel ugyanez történt, így a lista még nem teljes. A három lény, aki megjelent Ábrahámnak, JHVH-ként van nevezve, minden tekintet nélkül. A két Angyal,  aki lerombolta Sodomát (1Móz.19) szintén YHVH-nak van nevezve, nincsenek megkülönböztetve egymástól, ami oka lehet talán a Szóferim változtatásainak. Sodoma lerombolása az elohim által történt (1Móz. 19:29). Így a Jehova vagy YHVH cím egy hierarchikus formában van alkalmazva, kezdve a Seregek YHVH-jával, aki a Felséges Isten vagy Eloah, és kiterjed Izrael Elohimjára, Aki egy alárendelt Isten, és innen tovább a két Angyalra, akik viszont már alárendeltje voltak ennek az elohimnak. Ez a kifejezés így egy hatalmi cím is, amit Eloah utalt ki. Az elohim, Aki a YHVH Angyala, megjelent Abiméleknek is (1Móz. 20:4). Az 1Mózes 21:17-30-ban az elohim az elohim Angyalának van nevezve. A YHVH Angyala a következő nevekkel volt még címezve: elohim, Jehova és Jehova Angyala Izsák feláldozásakor az 1Móz.22:11-12-ben. Ez az alárendelt lény nem volt mindentudó, és mivel megjelent az 1Móz. 24:7,30-44,48-ban, így nem lehet maga Eloah.

Ábrahám maga is elohimnak van nevezve az 1Móz.23:6-ban, ahol Istentől való fejedelemnek lett fordítva, viszont az SHD 5387 nâsîy jelentése felséges, olyan értelemben, mint pl. egy király, az SHD 430 elohim pedig Isten(ek). Így a pontos jelentés: Király, vagy herceg elohim. Tehát ami Istentől való fejedelemnek lett fordítva, annak pontosabb jelentése az elohim herceg. Ez persze meglehetősen kényelmetlen tény a  trinitáriánusok és a modern júdaizmus képviselői számára, ezért egyszerűen fejedelemnek írták a szót. Tehát a Bibliában nemcsak Mózes van elohim-nak nevezve, hanem Ábrahám is.

A YHVH Angyala Jákóbnak mint El BethEl, vagyis Isten Házának Istene (El) nyilvánította meg önmagát, Aki az Isten Házának Főpapja (1Móz. 28:21-22). Ez a YHVH volt a pátriárkák Elohimja és Isten Házának El-je, Aki később úgy van azonosítva, mint a Mal’ak HaElohim, vagyis Az Isten(ek) Angyala (1Móz.31:11-13). Ez az elohim adott utasítást Jákóbnak (1Móz.35:1-13). Az 1Mózes 35:11-ben az AbiEL van használva, jelentése Isten az Atyám. Az Elohim Abi El Shaddai kifejezés azt is jelenti, hogy Isten, aki Imádja a mindenható Istent. Ez az Angyal volt a Peniel, vagyis Isten orcája (1Móz. 32:24-30). Hóseás ezt az Angyalt elohimként azonosítja (Hós.12:2-9). Ez az Angyal volt a Seregek Elohim-ja vagy vezére (Elohi ha Tseba’avch), Aki egy az elohim közül, és itt helytelenül a Seregek Istenének lett fordítva (törölve az Az határozott névelőre való utalást).

Ő ‘ach elohim', az Elohim Testvér, ami egy széles családi kapcsolatot jelez az elohimon belül. Ámos 9:5-nek hasonló értelme van, ami megegyezik Józsué 5:15-tel. Ez az Angyal volt a Seregek Vezére (fejedelme), vagy Isten Seregeinek Fejedelme. Látszólag a JHVH az ő Emlékezete elnevezés szintén erre az Angyalra vonatkozik. A névnek címkénti, vagy pecsétkénti viselete lehet az értelme a 2Mózes 3:15-ben található Az én nevem az én emlékezetem kijelentésnek. Jákób ezt az elohim lényt úgy tekintette, mint: Az angyal aki gondomat viselte, pontosabban: a Megváltás Angyala (1Móz.48:15-16).

Ez a lény volt a YHVH Angyala, Aki Mózessel beszélt az Isten(ek) (HaElohim) hegyén, és magát úgy mutatta be, mint Ábrahám, Izsák és Jákób Istene (Elohi) (2Móz. 3:1-6,10-12). Ő nem azonos Eloah-val, Aki a Seregek Istene, a Felséges Isten, és akinek Ő a hírnöke, közvetítője. Ez a lény volt az Angyal a felhőben a kivonuláskor (2Móz. 13:21; 14:19 verseiben látható a névhasználat váltakozása), a YHVH, aki a vizet szétválasztotta (2Móz.14:21), a YHVH a tűzoszlopban és a felhőben (2Móz.14:24). Így ezek a kölönböző nevek egy személyre vonatkoznak. Ő volt az, Aki a törvényt adta Mózesnek, és Aki létrehozta a hetvenek, azaz Vének Tanácsát Izraelben (2Móz.24:8-18). Az 5Mózes 5:30-33-ban ez a lény úgy van bemutatva, mint YHVH, és Ő a hírnöke annak a Seregek YHWH-jának, Akiről Krisztus mondta, hogy ember Őt nem látta és hangját nem hallotta soha (Ján.5:37; 6:46). Ez az Angyal az, aki az Isten orcája vagy a Jelenlét Angyala néven ismeretes. Ő egy alárendelt Isten, aki az Ő Istene által lett felkenve a társai fölé, mint Izraél Elohi-ja (Zsolt. 45:6-7; Zsid. 5-13-ig; Róm.15:6; Eféz. 1-3-ig). Ezt az Angyalt küldte el YHVH, hogy hozza ki Izraelt Egyiptomból (4Móz.20:16) és üldözze el Kánaán lakosait (2Móz.33:2-3). Ez az Angyal volt YHVH, Aki beszélt Mózessel szemtől szembe (2Móz.33:11), de Mózes nem tett jelentősebb különbséget a két YHVH között (2Móz. 33:12-17). Így az Isten jelenléte ezen az Angyalon keresztül volt közvetítve, Aki az Ő orcája vagy personá-jaként működött. (A latin persona szó jelentése: arc vagy álarc. Ebből a szóból ered pl. az angol person (személy) szó is, továbbá ez a szó lett később kisajátítva és helytelenül alkalmazva a Szentháromság meghatározására).

A YHVH Angyala Izraellel maradt a bírák uralkodásának egész idejében, mialatt YHVH-ként utaltak rá (lásd Bír. 6:11-től folytatva). Különböző címei még ennek az Angyalnak az Adonai (13. vers), a YHVH (15. vers, ezt a Szóferim megváltoztatta), és az Elohim Angyala (20. vers). Rá vonatkozik még a YHVH Shalom (Ő Békét Okoz) név is, ezáltal Ő a Békesség Hercege, ami egyben a Messiás egyik címe is. Gideon Az Istenhez imádkozott és áldozott, nem pedig ehhez az elohimhoz (Bir.6:36), bár ez az elohim tette lehetővé számára azt, hogy az Úr Lelke rászálljon (Bir.6:34).

Ez az Angyal megjelent Sámson szüleinek is, ahol elohimként van címezve (Bir.13:19-20). Az Angyal úgy mutatta be a nevét, hogy az csodálatos (héb. pel’iy) (Bir.2:18), és ez szintén a Messiás egyik neve (Ésa. 9:6-ból). Az Angyal jelen van a királyok idejében is (2Sám.24:16; 1Krón.21:12-30), és ez az Angyal a közvetítő az ég és a föld között (1Krónika 21:16). A YHVH Angyala volt az a YHVH, aki Gád prófétán keresztül beszélt (18. vers). A Sámuelben leírt változat jobban rámutat arra, hogy két YHVH-ről van szó. Az egyik a YHVH Angyala, a másik pedig az a YHVH, Akinek az áldozatot adják. YHVH parancsolt az Angyalnak (1Krón. 21:27). Dávid a YHVH Angyala iránti félelemből változtatta meg a Templom, vagyis Az Úr Isten házának helyét (1Krón. 22:1-2).

A YHVH Angyala megjelent Illésnek is, ahol újra YHVH-ként utalnak rá (1Kir. 19:5-12). A 2Királyok 1:3-ban Ő beszélt, a királyt megítélve. Ő annak a YHVH-nak a nevében beszélt (2Kir.1:15), Aki a 2Királyok 19:31-32; és 2Krónika 32:31-ben a Seregek YHVH-ja. Ez az Angyal az Izrael Elohimja címet viseli az Ésaiás 37:36-ban. A YHVH Angyala az Izrael közvetítő Istene és védelmezője (Zsolt. 34:7).

Ezékiel könyvében található meg YHVH-nak és az Ő urának, a Seregek YHVHjának megkülönböztetése (lásd még SDH 3068, 3069). Amikor a YHVH szó a Seregek YHVHjára utal, a pontos név az Yehovih (pl. Ezék. 16:36; 31:10,15; 36:5; 38:10,14; 39:8 stb.). A dabar Yehovah vagy Yehova szava pontosan van fordítva Ezékielben. Az Ezékiel 31:1 utal az Isten(ek) (HaElohim) kertjére. Ebben a próféciában az Adonáj Yehovi kifejezés van használva (Ezék.29:8), és látható kölönbség van az Isten Szava és Adonai Yehovi között. Így bontakozik ki a Memra héber fogalma, amely a görög Újszövetségben logos-ként lett fordítva, magyar megfelelője pedig az Ige.

Az Angyal, Aki az Isten Szava mint a Memra, az köztudottan a Messiás. A Zakariás 3:1-9 ezt az Angyalt mint Bírát mutatja be, továbbá azonosítja úgy is,  mint YHVH, és úgy is, mint a YHVH Angyala. Sátán pedig a vádoló címmel van ott megjelölve. Ennek az Angyalnak adatott kezébe az ítélet, Ő az igazságos bírája mindkét Szövetségnek, és Ő az az Elohim (Zsolt. 82:1), aki az El gyülekezetében áll és ítél az elohim között. Rá vonatkozik még a YHVH szolgája, a Hajtás kifejezés is. A Zsoltárok 110:4-ben pedig Ő az, akinek személyén keresztül eljön az örök, Melkizedek rendje szerinti papság az  ároni rend megszűntetésével. A Holt-Tengeri Tekercsek bizonyítják azt, hogy az akkori judaizmus idejében ismert volt a Messiás kettős eljövetele (lásd Vermes Géza: A Holt-tengeri Tekercsek, különösen a Messianic Anthology, és a XI-es barlangban talált tizenhárom tekercs-töredéket). A Messiás családfájában benne volt Lévi és Nátán ágazata is (lásd. Zak.12:10; így Luk.3). A Messianic Anthology figyelmet von a Lévihez szóló ígéretekre az 5Móz. 33:8-11-ből és az 5:28-29-ből. A tekercstöredékben az írás azonosítja az 5Mózes 18:18-19-ben levő prófétát a Messiással, és szintén Rá vonatkoznak a 4Mózes 24:15-17 versei is. A Damascus Rule (VII), és egy még nem publikált töredék a IV-es barlangból (Vermes 49. old.) azt mutatja, hogy az Áron utáni, vagy papi Messiás, és Izrael Messiás királya egy és ugyanaz a személy. A Qumrán fordításokban Melkizedekre úgy utalnak, mint elohim, és mint El. Ez annak az utolsó ítéletnek az értelmezéséből ered, amelyet a Messiás mint főpap,  és az Ő papsága visz majd véghez. Az Ésaiás 52:7-ben az elohim szó a Messiás Sionba való eljövetelének szövegkörnyezetében van használva (lásd. Zsid. 12:22-23). Ezt a qumráni Esszénus közösségben Mihály arkangyalra értelmezték, akit ők a Mennyek Fiainak vagy az Igazság Isteneinek fejének tartottak.

Néhány zsidó szekta tehát Mihállyal azonosította a Messiást (a Dániel 12:1 alapján). Ez azonban téves következtetés volt. A Melkizedek szó értelme: az Én Királyom Igazságosság, vagy az Én Királyom Igazság. Ha Melkizedek lett volna a Messiás, akkor komoly problémák merülnének fel úgy az inkarnációval (megtestesülés), mint az áldozatadással kapcsolatban. Az a kereszténységben elterjedt feltételezés, hogy Melkizedek azonos a Messiással, a Zsidók 7:3 félreértésén alapszik. A szöveg, miszerint ő apa, anya és nemzetség nélkül (apator stb.) való, a törvény azon követelményeire utal, amelyek szerint a Lévita rendbeli papságnak megadott és pontosan nyilvántartott geneológiai ágról kellett jönnie (Nehém. 7:64). A "sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs" idézet pedig arra a Lévita rendbeli papsággal kapcsolatos törvényre utal, miszerint a harmincadik év betöltéséig nem kezdhették el, az életük ötvenedik évében pedig be kellett fejezniük a szolgálatukat (4Móz. 4:47). A Főpap csak akkor kezdte el a szolgálatát, miután az elődje meghalt. Melkizedekre nem vonatkoznak ezek a követelmények. A Zsidók 7:4 alapján Melkizedek egy ember volt, "aki hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához" (Zsid. 7:3), de nem ő volt az Isten Fia, aki egy másik pap volt (Zsid. 7:11). Ezért tud minden választott folyamatosan és örökre szólóan része lenni ennek a papságnak, nemzetségre és korra való tekintet nélkül. Azt csak feltételezni tudjuk, hogy ki volt Melkizedek. Az Esszénus szekta ugyanúgy rosszul értelmezte a Messiásra vonatkozó írásokat, mint a mai modern kereszténység. Úgy tűnik, a Zsidókhoz szóló levél ennek a félreértésnek a kijavítási szándékával lett megírva, de ez a levél maga is a félreértés áldozata lett. A Midrash szerint Melkizedek Sém (Rashi) volt, aki királya (melek) volt az igazság (tsedek) helyének (Ábrahám ibn Ezra & Nachmanides). Ez volt az a hely, ahol később a templom felépült, mint az Isten jelenlétének székhelye. A Midrash szerint ez Jeruzsálemre vonatkozik, ahol az igazság lakozott (Ésa. 1:21) (ibn Ezra & Nachmanides, lásd a Soncino megjegyzését 1Móz.14:18-ról). Továbbá lásd még a Melkizedek című írásunkat.

A legfontosabb viszont az, hogy az Elohim Tanács fogalma az pontosan, tisztán és tagadhatatlanul helyesen volt értelmezve az elohim-ra vonatkozó ószövetségi írások alapján. Az Elohim alárendelt felépítésének az értelmezése részben közismert és helyes volt, részben viszont téves volt Mihályra és Melkizedekre vonatkozóan.

A YHVH Szabaoth, vagyis a Seregek YHVH-ja az Atya Istennek a neve, aki Eloah (Ésa.51:15; Jer. 10:16; 32:35; Ámos. 4:13; 5:27). Ennek a lénynek van egy Fia, Akire feltehetőleg utal az 1Krón. 22:11 (mivel itt nem a hajah SHD 1691 van használva), mint a Yehi Yehovah Fia. A Példabeszédek 30:4-5 alapján viszont feltétlenül látható, hogy Eloah-nak van egy fia. Az Eloah Fia az Izrael Elohi-ja, de nem Ő az, Akihez az imádság és az áldozatok irányulnak.

Ez az Elohim kenetett fel az Ő Istene által, Ő kapta meg a trónt az Elohim fölött (Zsolt. 45:6-7) és Ő áll az Istenek Gyülekezetében, ítélve az Elohim között (Zsolt. 82:1).

Zsolt. 82:8 Kelj fel, oh Elohim, ítéld meg a földet, 

Az Új Szövetség (Ap. Csel. 7:38) megerősíti azt, hogy egy Angyal jelent meg a Sinai hegynél, ez az Angyal beszélt Mózessel és adta át a törvényt (Ap. Csel. 7:53) és ezt az Angyalt az Ó Szövetség alapján Krisztussal azonosítja. Ez nem meglepő, mert az Új Szövetség (Zsid. 1:8-9 idézve a Zsolt. 45:6-7-ből) egyértelműen úgy mutatja be Krisztust, Aki teljesen alárendelt és engedelmes Istennek (lásd még a Megnyilvánult Isten 2. Fej.)

Mint láttuk, a szó vagy név, ami csak a Felséges Isten-re vonatkozik,  az az egyes számban levő Eloah. Ez mindig az Atyára vonatkozik, Krisztusra soha nem utal. Az összefogó név, ami a Seregek kiterjedt rendjére használt úgy, ahogy az Atya irányítása alatt együttesen működnek: az Elohim.

Megnyilvánult Isten 3. fejezete részletesen foglalkozik az Elohim Tanáccsal, bemutatva annak működését a mennyei lények között, és az emberiség fölött. A trinitáriánus vélemény szerint a Tanács jelző csak a jeruzsálemi előljárókra vonatkozott. Ez a feltételezés a 2Mózes-ben található megjegyzésekből ered. Az első században széleskörűen elfogadott értelmezés volt az, hogy az Elohim vagy Theoi rang kiterjedt az emberiségre is, és ebben az értelemben vonatkoztatták Mózesre. Bizonyítják ezt Philó és Josephus idevonatkozó utalásai is. A keresztény álláspont pedig az volt, amit Ireneusz hirdetett. Ezekkel a tényekkel a mai modern tudósok is tisztában vannak. Például Gregg is és Groth is utal Ireneuszra, aki azt mondta:

A Szentírásban mást nem neveznek Istennek, csak a Mindenek Atyját, a Fiút és mindazokat is, akik magukénak tulajdonítják az örökbefogadást (Korai Áriánizmus – Rátekintés az Üdvösségre, Fortress Press, Philadelphia, 1981, 68.old).

Ireneusz a görög theoi kifejezést használta, ami a héber elohim megfelelője. A mai általános értelmezés szerint az angyali seregek nem tartoznak ebbe a kategóriába, amit részben a fenti kijelentésre alapoznak.

Az az állítás is elterjedt, hogy az angyalok alacsonyabb rendű lények, mint az emberiség (az 1Kor. 6:3 félreértéséből eredően, amely rész viszont csak a bukott angyalokra utal), és nekik nem adatik meg az örökbefogadás, mert az számukra fölösleges. A korai teológusok egyébként úgy vélték, hogy a bukott angyalok is képesek a megtérésre. A legújabb kutatások eredményei azt mutatják, hogy a júdaizmusban egészen a középkorig ismert volt az Istenség dualitása, vagyis ismert volt egy mindenek felett álló Isten és egy alárendelt Isten fogalma (lásd. Peter Hayman Monotheism – A Misused Word In Jewish Studies? JJS 42 (1991), 1-15; Margaret Barker The Great Angel: A Study of Israel’s Second God, SPCK, London, 1992; és még Hurtado One God One Lord: Early Christian Devotion and Ancient Jewish Monotheism, Fortress/SCM; az ő tanulmánya a Dictionary of Jesus and the Gospels, és az egyenlőre nem publikált What do we mean by "First –Century Monotheism", (A manitobiai egyetemen készített tanulmánya). A Theological Word Book of the Old Testament (93c) tagadja azt, hogy az Elah név – ami a bibliai arám név Istenre – az két Isten nevéből ered: az El-ből és az Ah-ból (ami egyes állítások szerint rövid változata az Ahyeh-nek vagyis a "Vagyok", "Leszek" szónak). Kétségtelenül az Eloah név az a Felséges Istenre vonatkozik, és az Izraelita Istenség duális értelmezése magában foglalja a megkülönböztetést egy fő és egy alárendelt lény között.

Amikor a Magasságos Istenre van utalás, akkor Ő a Seregek YHVH-ja és a Felséges (Elyon) kifejezésekkel van megkülönböztetve az alárendelt YHVH-tól. Smith, amikor az Istenre használt fogalmak látszólagos kialakulásáról beszél, azzal érvel, hogy eredetileg Izrael Istenének neve El volt, az pedig nem egy Jahveisztikus név. Tehát Izrael népének az eredeti, fő Istene az El volt. Smith ezt az 1Mózes 49:24-25-tel támasztja alá, ahol az El nevek különállnak a 18. versben levő YHVH megemlítésétől. Továbbá az 5Mózes 8-9 a YHVH nevet az El (a szövegben Elyon) egyik fiaként említi.

Mikor a Felséges (Elyon) megadta a nemzeteknek az örökségüket, mikor szétválasztotta az emberiséget és megszabta a népek között a határokat az Isten fiainak száma szerint. Mert YHVH része az ő népe és Jákób az ő kiosztott öröksége. (Smith, 7. old ).

A Mazoretikus írásokon alapuló Soncino fordítása így szól:… az Izrael fiainak száma szerint. Így általuk a fókusz csak a tizenkét törzsre és Kánaán területére korlátozódott (de csak Rabbi Rashbam véleménye szerint).

A Mazoretikus szövegben bene yisrael van írva, míg az LXX-ben aggelon theou, a Qumránban pedig bny ‘ilhym [bene eliym] (lásd. Smith, 37 sz., lásd még Meyer és Skehan BASOR 136 (1954):12-15, továbbá Ben Sira 17:17, amely tükrözi az 5Mózes 32:8 kései értelmezését, miszerint az a nemzetek felett álló isteni uralkodókra utal). Tehát a korábbi szövegek alátámasztják a felülírottakat, és a Mazoretikus szövegeket látszólag egy későbbi időpontban változtatták meg.

A nemzetek elosztása az Isten Fiainak, vagy az Elohim/elym száma szerint, további bizonyíték az Istenség kiterjedő rendszerére. Ahelyett, hogy alátámasztaná egy állandó fejlődés elméletét, inkább megerősíti az isteni rendszer kiterjedő felépítését. Ezt a tényt elhomályosította a farizeusi  judaizmus, amit a trinitáriánusok teljes mértékben kihasználnak, látszólag minden komolyabb ellenvetés nélkül.

Smith maga is azt mondja:

Csakúgy, mint ahogy kevés bizonyíték van arra is, hogy El egy külön Istent képvisel a Bírák idejében, úgy az sem tanúsított, hogy Asherát egy külön Izraelita istennő lett volna ebben az időben. Ez az érv a Bírák 6-on alapszik , ahol Asherát Baál-al van megemlítve.

Annak ismeretét és fontosságát, hogy az elim egy nemzetek és területek fölé kiutalt rendet képvisel, nem értékelik a mai teológusok. A szinkretikus egyesítés elméletét használják a hierarchiákban lévő különböző nevek és címek magyarázatára. A nemzetek hagyományaiban és regéiben sem volt annyira elenyésző ez a fajta hit és ismeret, mint ahogy azt ők szeretnék elhitetni velünk. Például a Gilgames Eposzban a választottak az égbe ragadtatnak, és Noé (Ut-Napishtim) elim vagy elohim létet ér el (lásd. New Larousse Encyclopedia of Mythology, Assyro-Babylonian Mythology, fejezet. Hamlyn, 1984, 63. oldal).

A Yahveh a fentemlített 5Mózes 32:8-9-ben az Izrael alárendelt Yahveh-ja, Aki Izrael fölé rendeltetett, mert az egy kulcsnemzet Isten egész világ feletti uralmának helyreállításában. A Bibliában megemlített hetven nép az több, mint a harminc isteni lény a belső Tanácsban. Ebből az állapítható meg, hogy a teljes Elohim Tanács hetven Elohim lényből áll.

A Sinai hegyen megalapított Szanhedrin, vagy a Vének Tanácsa ennek a kibővített Elohim Tanácsnak a prototípusa. Mivel az egyes nemzetek fölötti elim vagy vigyázók ellenálltak Istennek és Izrael YHVH-jának, mint az látható Dániel 10:13-ban, így arra lehet következtetni, hogy a teljes Tanácsban levő Elohim egy része lázadó angyal. Ezeknek a lényeknek helyére a választottak közül kerülnek majd be egyének az első feltámadáskor.

Harvey (a Jesus and the Constraints of History, Westmister Press, Philadelphia, 1982 a The Constraint of Monotheism fejezetében) megjegyzi, hogy ez egy tiszteletbeli név, és ezt a nevet nem csak Istenre használták. Mózesre többen használták az "isten" kifejezést. Még Josephus is utalt rá úgy, mint Theios (A of J 3:180; 8:34; 187; 10:35), Philo szintén ezt teszi (pl. Vita Mos. 1:158). Harvey szerint ezek az utalások Mózesre nem több, mint egy nyelvészeti jelenség, és nem jelenti azt, hogy őt valóban Istennek vélték.

Látszólag minden hozzászóló figyelmét elkerüli az a tény, hogy maga az Isten állította Mózest Egyiptom elé mint Elohim, és vele Áront mint az ő prófétáját. Ezek a tények nem csak az isteni képviselet kiutalását mutatják be, hanem azt is, hogy az a kiutalás, ami a Felséges Istentől ered a Jelenlét Angyalára, az láthatóan tovább terjedt Mózesre is. Ez az első sajátos  bibliai bizonyíték, ami rámutat arra, hogy Isten határozott rendelésére az Elohim rang kiterjed az embriségre is (lásd. 2Móz.4:16; 7:1). Ha az Elohim rang felhatalmazása nem Eloah parancsára történt volna, akkor Isten maga követelte volna meg a Fáraótól, hogy szegje meg az első fő parancsolatot, mivel Mózest Elohimmá tette őelőtte. Vagyis Fáraónak el kellett volna fogadnia egy másik Elohimot Isten előtt, amit viszont a parancsolat határozottan megtilt. Ezzel a felhatalmazással Isten világossá tette azt is, hogy a parancsolatban használt előtt vagy mellett kifejezés pontosan azt jelenti: helyében vagy felhatalmazás és kiutalás nélkül. Ezáltal érthetőbbé válik a Zsoltárok 45:7-ben az Izrael Elohimjának kinevezése anélkül, hogy az megváltoztatná az első parancsolat lényegét vagy értelmét. Akik azt tartják, hogy az Elohim név nem terjedhet ki valójában az előljárókra vagy bírákra úgy, hogy az valóban Isten-t jelent – mert az a kifejezés nem vonatkozhat másra olyan értelemben, csak a három hypostasis-ra a Szentháromságon belül –,  azok alapvetően eltorzítják az egész Ó Szövetség értelmét és gondolatmenetét.

Az Elohim kifejezés alkalmazásmódja, ahogyan az angyali Seregekre, és a felhatalmazással, felelősséggel felruházott papságra is vonatkozott – különösen Mózesre való használatával – azt mutatja, hogy az Elohim lét, továbbá az Isten egyénisége és természete kiterjedhet az emberiségre is. Ha ennek az ellenkezője lenne igaz, akkor a papság folyamatos istenkáromlást követne el.

Az elohim az egy többes számú szó, amely vonatkozhat az angyali seregekre, vagy Istenre, amint Ő az angyali seregeken keresztül működik. Ez magában is bizonyítja, hogy a többes számú elohim kifejezés kiterjeszti az Isten hatalmát és erejét egy alárendelt rendszerre. Az 1Móz. 35:7-ben az Elohim kifejezéshez egy többes számban lévő ige tartozik, és hibásan lett így fordítva: "ott jelent meg néki az Isten." A helyes fordítás: "ott jelentek meg néki az Istenek.".A Soncino ezt jegyzi meg:

Az Elohim, amely Istent uralkodásában fejezi ki, használható többesszámban; de egyetlen más Istenre utaló szó nem működik hasonlóan.

A Soncino megjegyzi még azt is, hogy Abraham ibn Ezra, az elismert rabbinikus tekintély értelmezése szerint ez a szöveg az angyalokra utal. A Megnyilvánult Isten első fejezetének a lábjegyzetében láthatjuk, hogy az 1Móz. 35:7-ben a szöveg a Jelenlét Angyalára, vagyis a Messiásra vonatkozik. Az nagyon fontos jelentősséggel bír, hogy itt az elohim szó használatának logikájából eredően a rabbik elismerték az szó értelmének kiterjedését az angyali seregekre is. Tehát a júdaizmusban sem volt ismeretlen fogalom a mennyei seregekre is vonatkozó elohim szó használata. A választottakra való kiterjedése pedig legalább Mózestől kezdve ismert volt a Bibliában.

Az Ésaiás 44:8-ra adott trinitáriánus értelmezés – szerintük azt mutatja, hogy a YHVH az egy Elohim – az egyszerűen hamis.

Ésaiás 44:6,8 6 Így szól Jehovah, Izráelnek királya és megváltója, a seregeknek Ura: Én vagyok az első, én az utolsó és rajtam kívül nincsen Isten…. 8 Hát van-é rajtam kívül Isten? Nincs kőszál, nem tudok!

Sokak tévesen azt feltétezik, hogy itt egy JHVH-ról van szó, holott a szövegben két külön lény szerepel: JHVH, Izrael Királya, és JHVH a Seregek Ura. JHVH, Izrael Királya beszél a Seregek JHVH-járól. Green és más fordítók beillesztették az és kötőszót, ezért lett a szöveg értelme megváltoztatva,  és így lett belőle királya és megváltója. Valószínűleg azért, hogy a szövegben a két különálló személy látszólag egy és ugyanannak a személynek tűnjék. Hasonlóképpen a biladay (SDH 1107) szó Green által kivéve vagy kivételével lett fordítva Ésaiás 44:6-ban,  és mellettem-ként az Ésaiás 44:8-ban, holott a szó értelme kívül, vagy mellett.

Az Ésaiás 44:8 szövege nagyon is világosan mutat rá arra, hogy itt kiről van szó, hiszen a Seregek JHVH-ját Eloah-nak nevezi. Az Eloah egy egyes számú szó, amely csak az Atya Istenre, vagyis a Seregek Istenére utal. A Példabeszédek 30:4-5-ből tudjuk, hogy Eloah az Atya Isten, Akinek van egy bizonyos Fia. Ezt a Fiát jelölte ki arra, hogy az Ő közvetítője legyen Izraelhez egy szövetségi viszonyban. A júdaizmus, az iszlám és a bibliai kereszténység hívői ezt az egy, mindenek felett álló Igaz Istent imádják. A fentiekből látható, hogy Izrael YHVH-ja, vagy a Jelenlét Angyala az a Messiás. Az írások bemutatása alapján itt két YHVH-ról van szó, ahol az egyik az alárendelt Izrael YHVH-ja, Aki kijelenti a másiknak, a Seregek YHVH-jának a felsőbbségét. A Seregek YHVH-ja az Eloah, Aki mellett nincs, és valójában nélküle nem is lehet más Elohim. Ez a fogalom az alapja az első parancsolatnak. Tehát Izrael YHVH-ja egy különálló és alárendelt személy.

Ez az alárendelt Isten az Izrael Istene, Ő a YHVH Angyala, Ő jött el mint Messiás, és Ő az Isten házának vagyis templomának a Főpapja. Ő az El BethEl. A Zsidókhoz írt levél az Ő kinevezézését mutatja be, közvetlenül idézve a Zsoltárok 45:6-7-ből. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy ez az Elohim lény a társai (metoxous) fölé (Zsid. 8:5) lett felkenve és felhatalmazva a Tanácsban. Az Elohim Tanács – amelynek Ő a feje mint Főpap – a templom szervezeti felépítésében tükröződik, és a templom, ami a Zion Temploma, az pontos árnyéka (tükörképe) a mennyei rendszer felépítésének (Zsid. 8:5). A templomi főpapság huszonnégyes rendbeli leosztásban szolgált, egy főpappal az élen. Ez a Jelenések 4 és 5-ben bemutatott Vének Tanácsát tükrözi. Ez az Elohim Tanács, vagyis a Vének Tanácsa közismert volt a Közel-Kelet kozmológiájában, és ugyancsak nagyszámú utalás található rá a sumér és egyiptomi forrásokból is. Mindezek azt bizonyítják, hogy mennyire univerzálisan ismert volt akkor a bibliai rendszer felépítése (lásd még. Eliade Gods, Godesses and Myths of Creation, Harper and Row, New York, 1974, 21-25. oldalak).

A Zsoltárok 9:5-8 arról a YHVH-ról beszél, Aki hűséges a szentek (többes számban) gyülekezetében. Ő a leghatalmasabb Fiú a hatalmasak között (vagy az Eliym, ami az El többes számban, és aminek jelentése: Istenek). Az El-t igen félik a szentek (qadoshim) gyülekezetében (a tanács belső részében). YHVH, a Seregek Istene hűséggel van körülvéve. A Jelenések 4 és 5. fejezetében ez a csoport harminc lényből áll, beleértve a négy kérubot, vagyis a négy lelkes állatot is. Ezért lett harminc ezüst meghatározva Krisztus elárulásáért (ami egy rabszolga ára is) (Mát. 27:3,9; Zak.11:12-13), mert ez az egész Isteni Tanács sérelmére volt. Ezek a Vének ellenőrzik a szentek imáit (Jel. 5:8) is. Krisztus a Főpap, Aki közülük való, és Aki méltó a pecsétes könyv felnyitására, mert megöletett mint az emberiség megváltója. Isten – Aki a Tanács és Krisztus Istene – királyaivá és papjaivá fogja tenni a választottakat, akik uralkodni fognak a földön.

Az egész emberiség megváltása az utolsó időkben történő újrarendeződés része lesz, amikor a Messiás második eljövetelével visszatér, mint a Király Messiás. Az első eljövetelekor papi Messiásként volt ismeretes, és az a bűnökért való fizetségért és a Melkizedek rendbeli papság felállításáért történt. Az utolsó időkben bekövetkező újrarendeződés része lesz még az elohim választottakra való kiterjedése úgy, ahogy az a Zakariás 12:8-ban látható. Ez a végidőkben történik, amikor a Messiás visszatérésével elkezdődik az Isten uralmának helyreállítása Sion-ban (Zsid.12:22-23). Időrendben ekkor történik majd a Jeruzsálemet védelmező fizikai zsidók megerősítése is, és azok állandó segítése a Millennium ideje alatt. Zakariás próféciája erről az eseményről:

Zak. 12:8 Azon a napon oltalma lészen az Úr Jeruzsálem lakosának, és azon a napon olyan lesz köztök a legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid háza pedig, mint az Isten (elohim), mint a YHVH Angyala ő előttük.

Ennek a próféciának óriási a jelentősége, mert itt Zakariás világosan azt mondja, hogy a YHVH Angyala egy elohim, és a Dávid házához tartozók (és velük együtt minden hívő) elohimmá válnak az Ő eljövetelekor. Zakariás könyve egyike az utolsó írásoknak ebből a bibliai periódusból (állítólag K.e. 413-414 körül íródott, Companion Bible 77. függ.). Tehát az elohimra vonatkozó helyes értelmezés nem változott meg a bibliai szövegek végleges összeállításakor. A Holt-Tengeri Tekercsek, az Ugarit és Nag Hammadi stb. írásokból pedig tudjuk, hogy Krisztus idejében sem változott a helyzet ezzel kapcsolatban.

Az egyházban később kialakult a trinitáriánizmusnak egy olyan formája, amely erőteljesen tagadta a fentieket, de összefüggéstelenül, és nem bibliai alapokon. A trinitáriánizmus korai változatát Alexandriai Origenész alakította ki, pont annak a gnosztikus tanításnak nevezett nézőpontnak a megdöntésére, amely elfogadta a mennyei elohim tanács fogalmát, amit pedig a korai egyház is elfogadott. Krisztus egy alárendelt Isten volt, akit az Ő Istene nevezett ki (Zsolt. 45:7, itt az Eloheik szó van használva) és Zsid. 1:9), aki Eloah, görögül pedig Theon vagy ho Theos (Az Isten) (Ján. 1:1,18). Origenész a sztóikus hypostasis fogalmat kölcsönözte és használta, ami egy szinonima (mint a plátóni ousia), és amelynek az értelmei: valaminek az igazi léte, vagy a lényege annak, amiből valami áll. De Origenész oly módon használta ezt a kifejezést, mintha azt egyéni léttel rendelkező személyekre is lehetne vonatkoztatni. Origenész kialakított egy bezárt körű hierarchiát, egy csak három részből álló Istenfőben. Az Atya a legfőbb Isten, a két másik tag, a Fiú és a Szentlélek pedig ennek az Atyának a teremtményei, mint ktiszma. De ez az Origenész által adott meghatározás csak előfutára volt annak a trinitáriánizmusnak, amelynek elsődleges célja az volt, hogy az elohim létet csakis három személyiségre vonatkoztatva megtagadják azt, hogy az a létvalóság kiterjed a választottakra és a mennyei seregekre is. A görögök között a harmadik század második felétől vált elterjedtté ez az Origenész által levetett tanítás. Kialakult még néhány különböző nézet, mint például Theognosztuszé az alexandriai catekhal iskolából, aki kihangsúlyozta a Fiú Atyához való szoros viszonyát, viszont szerinte a Fiú teremtmény volt, akinek munkája csak a gondolkodó lényekre korlátozódott. Theognosztusz azt is hirdette, hogy a Fiú lényege vagy ousiája (a platóni kifejezést használva a hypostasis helyett) az Atya lényegéből ered (lásd Kelly: Early Church Doctrines, 133 old.). Mások pedig a Fiú teljes alárendeltségét hangsúlyozták ki. Ezenkívül volt még egy másik fontos oka a Szentháromság eltejedésének. A Karácsony és Húsvét Eredete [235] című írásban bemutattuk, hogy az Attis nevű pogány római istenségnek volt egy sajátos atya-fiú jellege, amiből a kereszténységbe is beszivárgott modalizmus elmélete ered. Tehát a trinitáriánizmus bevezetésének másik fő oka az volt, hogy kielégítsék az Attis istenséget imádók tömegeit.

Origenész tanítványa Dionysziusz, aki Alexandria Pápája volt, támadta a  modalizmust a szabbelliánizmus kitörése miatt, ami a lybiai Pentapolisz-ból eredt a harmadik század közepétől. Ő elfogadta azt, hogy különbség van az Atya és a Fiú között. A Szabbelliaiak átadták egy levelét Ammonius és Euphanor püspököknek, amelyben kihangsúlyozta ezeket a gondolatait. (Kelly 134. old. állítása szerint durva és tapintatlan a levél). A Szabbelliaiak panaszolták, hogy az órigenisták olyan határozottan tesznek különbséget az Atya és a Fiú között, hogy az teljesen szétválasztja a kettőt. A római novatovisták is ellenezték ezt a nézetet, ők pedig erőteljesen befolyásolták Dionysziusz  püspököt, a Pápát. Athanasziusz megpróbálta az Alexandriai Dionysziuszt rehabilitálni egy évszázaddal később, de Basil véleménye szerint (Ep. 9.2) ő meg átesett a másik végletbe az anti-Szabbellianista buzgóságában.

A hypostasis kifejezés végül is bekerült a katolikus doktrínába, ami a khalkhedóni és a II. konstantinápolyi zsinatok egyházi átkait eredményezte. Később ennek a rendszernek lettek a szüleményei a "Monarchia" és a "Tulajdonságok Átruházása" tanai is. Ezeknek a dogmáknak lett az eredménye az a kijelentés, hogy az Istenfő részei különbözőek, de egymástól nem különállóak. Ez filozófiailag is, és a nyelvhasználat logikája szerint is képtelenség. A hypostasis és ousia kifejezések használatával valószínűleg ezt az összefüggéstelenséget próbálják elfedni. A trinitáriánusok szerint az Istenség három külön hyposztaszesz egy ousia-ban. Ezek plátóni és sztóikus kifejezések, és ezek használatával próbálnak magyarázatot adni az ellentmondásokra.

Ha azt állítanánk, hogy az Istenre és Krisztusra nem használható a Lény kifejezés, az lényegében megtagadná a létüket, így egy abszurd állítás lenne. Az elgondolás, miszerint Isten egy Univerzális Elme (vagy Univerzális Szellem), pedig teljesen személytelenné teszi Istent, és megtagadja az Isten Fiának valóságát, vagy legalábbis lealacsonyítja egy hyposztaszisz-ra, ami viszont nem több, mint egy ködös fogalom. Az ilyen játék a szavakkal nem ad valóságos létet a Megváltónknak. A másik oldalról viszont ha a Fiú különálló létének valóságához ragaszkodnának, azzal megszegnék az első parancsolatot.

Ne legyenek néked más elohim én előttem.

A lény, Aki ezt mondja, az YHVH Eloheik (YHVH a Te Elohimod), Akit a Zsoltárok 45:7-8 azzal az Elohimmal azonosít, Aki felkente társai fölé az Izrael Elohi-ját.

Ha a közvetítő Elohimot, (aki egy a Tanács tagjai közül (Zsolt.89:7)) felemeljük az Eloah, Atya Isten szintjére, azzal megszegjük az első parancsolatot. Ez volt Sátán bűne is, mert ő az Elohim Tanács El-je akart lenni (Ezék. 28:2).

A Szentháromság doktrínája egy sorozat olyan téves és hamis elméleten alapszik, amelyek célja egy paradigma fordulat elérése volt (vö. Binitarianism and Trinitarianism (76. Sz ). Ezek a téves elméletek:

A trinitáriánusok félreértik az "egy az Isten" fogalmát. A Shema (5Móz. 6:4) szerint Yahovah Elohenu, vagyis Yahova az egy Isten. A lény az 5Móz. 6:5-ben a Felséges Isten, Aki Krisztust felkente Izrael Elohi-jaként a Zsolt. 45:7-ben.

Az Isten egysége szükséges a monoteizmushoz, ami egy teljes, egységben kiterjedt rend, egy központi akarat alatt, szellemi egymásrahatással, ami az Isten ereje és szelleme (1Kor. 2:4-14) által, Krisztuson keresztül történik, az Isten iránt (2Kor.3:3-4). A Szentháromság megtagadja ezt a fajta egységet, ami pedig szükséges a monoteizmushoz, mert ennek tagadása logikailag politeizmust von maga után. Ez azért történik így, mert a világi hatalmasságok nem foghatják fel a szellem dolgait (1Kor. 2:8,14).

Az Isten, Akinek a Példabeszédek 30:4-ben van egy Fia, az Eloah (Péld. 30:5). Ebből láthatóan, már az Ó Szövetségben is jól ismertek voltak az Isten Fiai, és közülük a Messiás, Aki meg volt különböztetve Isten többi fiától. De minden,  amit Krisztust tud vagy ismer, az Istentől függ, attól, hogy az Atya saját akaratából megnyilvánítja Őneki. (lásd. Jel.1:1,6). Krisztus nem mindentudó,  és Ő ezt soha nem is állította önmagáról.

A Biblia szerint Isten a Krisztus Istene és Atyja (Róm. 15:6; 2Kor. 1:3; 11:31; Eféz. 1:3, 17; Kol. 1:3; Zsid. 1:1; 1Pét. 1:3; 2Ján. 3; Jel. 1:1,6; 15:3). Krisztus az életét, erejét és hatalmát az Atya akaratából kapta (Ján. 10:17-18). Krisztus aláveti saját akaratát az Istennek, Aki az Atya (Mát. 21:31; 26:39; Márk 14:35; Ján.3:16; 4:34). Isten, Aki hatalmasabb Krisztusnál (Ján. 14:28), és hatalmasabb mindenkinél (Ján. 10:29), adta a választottakat Krisztusnak. Isten elküldte az egyszülött (monogene) Fiát a világba, hogy Rajta keresztül élhessünk (Ján. 4:9). Isten, Aki hatalmasabb, dicsőíti Krisztust (Ján. 8:54).

Isten a mi Kősziklánk (sur), a hegy, amelyből minden más kő ered, a kőkés, amely a Józsué 5:2-ben körülmetélte Izraelt, és Ő a mindenség elsődleges és fő létrehozója (5Móz. 32:4; lásd Maimonedes Guide to the Perplexed, University of Chicago Press, 1965, 16.Fej. 42. old.). Isten az Izrael Kősziklája,  és a megváltásuké (5Móz.32:15), a Kőszikla, mely megszülte őket (5Móz. 32:18,30-31). 1Sámuel 2:2 szerint Isten a mi Kősziklánk, ami örökkévaló Kőszikla (Ésa.26:4). Mindenki, aki Ábrahám utóda a hitben, ebből a Kősziklából vágatott ki (Ésa. 51:1-2). A Messiás szintén ebből a Kősziklából vágatott ki, hogy legyőzzön minden földi hatalmat (Dán. 2:34,45). Isten a Kőszikla vagy az alap, amelyre Krisztus építi az egyházát, és Ő maga is ezen az alapkövön áll. Ez a Kőszikla nem Péter, sem nem Krisztus vagy akárki más (Mát. 16:18), hanem maga az Isten.

A Messiás a fő szegletköve az Isten Templomának, amelyben a választottak a Naos, vagyis a Szentek Szentje, a Szent Szellem tárhelye. A Templom kövei mind abból a Kősziklából vágattak ki, ami maga az Isten, és akiket Krisztus kapott meg – Aki maga is ebből a Kősziklából vágatott ki, mint a szellemi kőszikla (1Kor. 10:4), a megbotlás köve és megbotránkozás sziklája (Róm.9:33) – hogy azokból felépítse Isten Templomát. Krisztus azért építi a Templomot, hogy Isten minden legyen mindenekben (Eféz.4:6). Isten Krisztus által lesz minden mindenekben (panta kai en pasin Kol. 3:11), mindent az Ő lábai alá tett (1Kor. 15:27), Őt helyezte mindenek fölé az egyház fejeként, amely az Ő teste, és az Ő teljességével tölt be mindeneket mindenekkel (Eféz.1:22-23). Mikor Isten mindent Krisztus alá vetett, nyilvánvaló, hogy Ő maga kivétel, mert Ő az,  Aki mindent Krisztus alá vetett (1Kor. 15:27). Amikor Krisztus minden hatalmat leigáz, akkor Ő maga is alávettetik Istennek, Aki mindent az Ő keze alá adott, hogy Isten minden legyen mindenekben (panta en pasin 1Kor. 15:28). Tehát a plátóni tanítások, amelyek egybevonják Istent és Krisztust egy Szentháromságban, azok nem más, mint metafizikai ostobaság, és nem alapozható a Szentírásra. Krisztus az Isten jobbkezénél fog ülni, az Isten irányítása alatt (Zsid. 1:3,13; 8:1; 10:12; 12:2; 1Pét. 3:22), és megosztja a választottakkal a Neki adott trónszéket (Jel.3:21), ami az Isten trónja (Zsolt.45:6-7; Zsid. 1:8).

A követ nem nagyobb annál, mint aki őt elküldi (Ján. 13:16), a szolga pedig nem nagyobb az ő uránál (Ján. 15:20). Felfoghatatlan az a nézet, hogy egy lény önmaga feláldozásával áldozatot hozhat önmagának. Ez a cselekedet a logika szerint öngyilkosság lenne, vagy a Szentháromság esetben legalábbis részleges öncsonkítás. Így ez a doktrina lényegében megtagadja a feltámadást, különösen az 1Kor. 15-ben levetettek alapján.

Ezért nagyon fontos különbséget tenni a keresztrefeszítés és a feltámadás eseményei között. A feltámadásnak a testben kellett megtörténnie, és az átváltozást az első kéve meglengetésével jelképezett esemény töltötte be. Enélkül nem lenne lehetséges a folyamatos aratás és üdvösség. Krisztus felkészülése a mennybemenetelre egy lényeges és sajátos esemény volt, és csak annak végeztével ment fel az Istenéhez, Aki a mi Istenünk is, és az Atyjához, Aki a mi Atyánk is (Ján. 20:17). Krisztus a testben érte el azt, hogy a Szent Szellemen keresztül az Isten teljessége töltse be Őt, és azáltal az Istenség részévé váljon. Tehát az alámerítéstől számított Fiúság doktrinája helyes, és ily módon jutunk a teljességre.

Miután megvizsgáltuk a bibliai doktrínákat, és azt, hogy miként értelmezték azokat Krisztus idejében, összehasonlításképp lássuk, hogy mennyire követték azokat az első és második században. A ránk maradt korabeli írásokból következtethetően a korai egyház a helyes értelmezést követte. Ez Justin Mártír és Ireneusz fennmaradt írásaiból is látható.

Justin Mártír szerint Isten ugyanazokat tanította a próféták által is, amit Mózes által tanított, és mindazok fentről, Tőle származnak (lásd. Párbeszéd Trypho-val, XXVII Fej. ANF, 1. Könyv 207.old.). Justin véleménye az volt, hogy Isten legelőször egy bizonyos racionális erőt hozott létre Önmagából, akit a Szent Szellem úgy jelentett ki, mint az Isten Dicsősége, a Fiú, Bölcsesség, Angyal, Isten (Theos), és mint Úr és Logos. Justin azonosítja ezt a személyt az Isten Seregeinek Vezérével, aki megjelent Józsúénak (LXI uo.). Ezt a részt a Példabeszédek 8:21-re vonatkozóan írta, ahol a Bölcsesség a Messiással van egyeztetve, akit az Isten teremtett. Innentől az Isten akaratát a Messiás vitte véghez. Justin felismeri (LXII uo.), hogy a teremtéskor az Isten több lénnyel beszélt, akik Tőle különálló lények voltak. Ezért Mózes írásait úgy értelmezték, hogy a teremtésben legalább két, egymástól különálló lény vett részt. A ditheisták megkísérlik ezt csak két lényre korlátozni, míg a trinitáriánusok egybevonják mint három, egymástól nem különálló hypostasist. Az elohim valójában jóval nagyobb számú, amint azt láthattuk a fentiekben említett bibliai utalásokból, különösen a Zsolt. 45:6-7-ből, ahol említve vannak Krisztus társai.

Ireneusz (Kr.u.125-203) írt az elohim (vagy görögül theoi) kifejezés emberiségre is vonatkozó kiterjedéséről. Ireneuszt azért fontos megemlíteni, mert őt Polycarp tanította, aki viszont János apostol tanítványa volt (lásd Butler Lives of the Saints, Burns & Oates, UK, 1991, 56. old.). Abban kétségkívül bizonyosak lehetünk, hogy Ireneusz értelmezése ebben a témában megegyezett a korai egyházéval. Ő mindenesetre támogatta a Quartodeciman tanítást, és részese volt a Pászka ünnepével kapcsolatos vitának is, annak ellenére, hogy Lyon-ban elzártan, távol élt a Kisázsiában lévő gyülekezetektől.

Ireneusz szerint az angyalok és a világ teremtője tudatában voltak annak, hogy ki a Mindenható Isten, akinek ők a teremtményei és tulajdonai voltak, és Aki által az életük fennáll (II. Könyv VI. Fej. ANF, 365.old). Itt Ireneusz a világ teremtőjére, aki a Messiás, nem úgy utalt, mintha Ő lenne a mindenható vagy felséges Isten (VI:2 Fej. uo.). Ez a munkája viszont rámutat arra, hogy a görög Demiurgos és a Pleroma filozófiai fogalmak már bekerültek a bibliai szóhasználatba, különösen az Aeon-ok kifejezés értelmének a használatával. Később ezek a görög fogalmak rombolták le a Biblia helyes értelmezését. A gnosztikusok, mivel ők a Misztérium mozgalom része voltak, ideiglenesen a háttérbe kerültek, de a későbbi előretörésükkel ők alakították ki a Szentháromság alaptanításait.

Ireneusz (és Justin is) azt tanította, hogy a feltámadás testileg történik, és  Isten átváltoztatja azt meg nem rontható, örök létre (ANF, I.Könyv, 403 old.). Mindketten az Istent tartják a teremtőnek (404 old. uo.), Krisztussal ellentétben, Aki ennek az Istennek az utasítására teremtette a világot (405 old. uo). Ireneusz szerint a Szent Szellem úgy nyilvánította meg az Atyát is és a Fiút is (a Zsolt. 45:6-7-ből), mint Elohim vagy Theoi – de az Atya jelölve ki a Fiút.

Ireneusz úgy tartotta, hogy a Zsoltárok 82:1 az Atyára, a Fiúra és a választottakra (az örökbefogadottakra, akik az Egyház részei) vonatkozik. Maga a Zsoltár azt mondja:

Isten áll az istenek (theoi) gyülekezetében, ítél az istenek között (Adv. Her. III. Könyv. VI. Fej. ANF, i. Köt. 419 old.).

Azt viszont nem értette, hogy a választottak meg fogják osztani ezt a létet a mennyei Seregekkel, akik a testvéreink lesznek az Isten országában. A Jelenéseket csak azután kapta meg János, miután száműzték Páthmosz szigetére, tehát jóval azután, hogy Polycarpot személyesen tanította. A Jelenések 12:10-ből láthatóan az angyalok a választottak testvérei. A Jelenések 4 és 5 pedig bemutatja, hogy a választottak a Vének Tanácsához lettek megváltva,  és királyok és papok lesznek közöttük és velük. Krisztus maga jelentette ki, hogy a választottak az angyalokkal lesznek egyenlőek (isaggelos az isos és aggelos-ból (Luk. 20:36). Krisztus elismer bennünket a társai előtt, vagyis a mennyei seregek előtt.

Ireneusz véleménye szerint az Egyház az Isten zsinagógája, amelyet a Fiú gyűjt magához egybe. Az Istenek istene a Zsoltárok 50:1-ből az Atya Istenre vonatkozik. A Megváltónk az a theos vagy Isten, aki eljön és nem hallgat (Zsolt. 50:3), és Aki megjelent azoknak, akik nem keresték Őt (Ésa. 65:1). Az istenek név a Zsoltárok 50:1-ben a választottakra vonatkozik, és Krisztus rájuk értette, mikor ezt mondta:

Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan (Ján. 10:34-35 és Zsolt. 82:6).

Ma, kétezer év távlatából eléggé hibás az Egyház részéről olyan kijelentést tenni, hogy Krisztus ezt az idézetet csak a jeruzsálemi előljárókra vonatkoztatta. Nem sokkal később Polycarp tanítványa is úgy értelmezte, hogy Krisztus az elohim kifejezést a választottakra értette. Ireneusz a Krisztusban hívőket az Isten Fiainak tartotta, akik társörökösök Vele és így ők is elohimhoz tartoznak.

Továbbá Ireneusz azt tartotta, hogy Krisztus a Vagyok Aki Vagyok-nak (YHVH) a Fia volt. A Vagyok Aki Vagyok, az helyesebben leszek akivé leszek (2Móz. 3:14). Így ez a név Krisztusra csak kiutalás alapján vonatkozott. Ireneusz így idézi Ésaiást:

Ésa. 43:10 Én is tanú vagyok mondta az Úr Isten és a Fiú akit kiválasztottam, hogy megtudjátok higgyétek és megértsétek, hogy ÉN VAGYOK .

A Soncino ezt így fordította:

Ti vagytok az én tanúim, szólt az Úr. És a Szolgám akit választottam, hogy megtudjátok és higgyétek és megértsétek, hogy én vagyok az; előttem Isten (El) nem alkottatott, és utánam sem lesz.

Az idézetek Ireneusztól és a Soncinoból különböznek, és kétségtelenül Ireneusz a hitelesebb, aki rámutat arra, hogy a VAGYOK az az Atya Istenre vonatkozik. Azt a lényt, akit a Soncino szolgának fordított, Ireneusz a Messiással azonosítja. A Soncino megkísérli a szolgám szót az előtte lévő tanúim szóval egybevonni és Izraelre vonatkoztatni, bár nem jelöl meg rabbinikus utasítást vagy megjegyzést erre. Ami biztos, az az, hogy ezt az írásrészt bizonyítéknak tartották arra, hogy egyedül csak az Atya nem teremtett lény, illetve Ő egyedül örökkévaló, ez azonban a Messiásra már nem vonatkozik. Látható belőle az is, hogy a Messiást mennyire megkülönböztették az Istentől.

Ireneusz vázolta, hogy ő miként értelmezi a bálványokat az Ésaiás 44:9 és Jeremiás 10:11 alapján. Szerinte a bálványok azoknak a bukott angyaloknak a megtestesítői, akik azok mögött állnak (Adv. Her. III. Könyv VI. Fej. ANF, 419 old.). Ezek az angyalok el lettek távolítva a theoi vagy elohim létből. A Jeremiás 10:11-gyel kapcsolatban Ireneusz azt írja:

Az istenek amelyek nem teremtették a mennyeket és a földet, pusztuljanak ki a földről, ami a mennyek alatt áll. Mert magából a tényből kifolyólag, hogy pusztulást rendelt rájuk, ezzel megmutatta nekik, hogy ők egyáltalán nem istenek (elohim vagy theoi).

Tehát a bálványok szerepe nem csak egyszerű bálványokként van tudva, hanem azoknak a bukott angyaloknak a megtestesítőiként, akik azok mögött működnek. Ezt az egész antik világ így értette és értelmezte. Vagyis a bukott angyalok eltávolítása, működésük korlátozása és a rájuk eljövő ítélkezés miatt ők el lettek távolítva az elohim kategóriából. A 2Mózes 7:1-re való utalásában Ireneusz rámutat arra, hogy Mózes valóban elohimmá lett téve a Fáraó előtt, de a próféták mégsem tartották őt az Úrnak, vagy az Istennek. Ehelyett, a Szellem úgy beszélt róla, mint "Mózes a hív és hűséges szolga" (Zsid. 3:5; 4Móz. 12:7), ami hasonló a Messiásra utaló írásrészekhez. Ebből is látható, hogy minden egyéni elohim alárendelt szolgája Eloah-nak, aki az Elyon (Magasságos).

Ireneusz (uo. 421. old.) megemlíti, hogy Krisztus elismerte Cézárt mint Cézár, és Istent mint Isten (Máté 22:21), és arra utasít, hogy nem lehet egyszerre szolgálni Istennek és Mammonnak (Máté 6:24), így Krisztus ezekben is megkülönböztette magát Az Istentől (lásd még uo. 422. old.).

A Filippibeliekhez írt levél 2:8-at idézve Ireneusz rámutat arra, hogy Krisztus szerepe mint Isten és mint Bíró a Mindenség Istenétől ered, azért, mert mindenben engedelmes volt egészen a halálig (uo. XII:8 Fej. 433 old.).

Ireneusz, a Septuagintán (LXX) alapuló idézetében az Ésaiás 9:6-ra vonatkozóan kijelentette, hogy a Messiás volt az az Emmanuel, Aki az Atya Fő Tanácsának hírnöke (Angyala) volt ( uo. XVI:3 441 old.). Ezzel kihangsúlyozta annak a ténynek az ismeretét, hogy az Ó Szövetség (LXX) főtanácsos Angyalát Krisztussal azonosították.

Ireneusz tagadta azt a feltételezést, miszerint Jézus szenvedése elkülöníthető a Messiástól oly módon, hogy Krisztus - messiási (isteni) természetéből eredően - képtelen volt a szenvedésre. Más szóval nem fogadta el azt a nézetet, hogy a Messiást el lehet különíteni attól a Jézustól, Aki emberként élt a földön. Ez a nézet a gnosztikus szekták tanításává vált, amit Márk evangéliumának elferdítésével, és a többi evangélium mellőzésével vezettek be. Ireneusz kitért és rámutatott mindenre, ami később a különböző szekták téves tanításainak az alapjaiul szolgált. Az ebioniták csak a Máté evangéliumát használták, ezért ők téves következtetést vontak le Krisztus pozíciójával kapcsolatban. Az Athanaziuszt követők (a trinitáriánusok elődei) az ebionita kifejezést akarták ráilleszteni mindazokra, akik az alárendeltség doktrínáját tanították, függetlenül attól, hogy azok milyen hitközösséghez tartoztak. Ezt azért tették, mert az alárendeltség doktrínájának tanítását feltétlenül egy eretnek ágazattal akarták kapcsolatba hozni, és csak eretnekekre korlátozni, legyenek azok akár ebioniták, vagy azok az áriánusokként megjelölt csoportok, akik a niceai zsinat vitáinak részesei voltak. Ezek az elnevezések, és a rájuk irányuló kijelentések, jelzők mind hamisak, mivel a niceai zsinat előtti korai egyház írásait megvizsgálva, az eredeti egyház is az alárendeltséget tanította (lásd Az Istenség korai teológiája [127] című írást).

Ireneusz kihangsúlyozta, hogy csak egy Isten van, Aki az Atya Isten. A Messiás az Ő Fia volt. Marcionról pedig azt mondta, hogy megcsonkította Lukács evangéliumát saját tanításainak felállítása érdekében. A valentiniusok többnyire csak Jánost használták, a többi evangéliumot mellőzték, elfogadtak viszont különböző pszeudo-evangéliumokat. A Szentírást csak egészében lehet használni, nem válogatva, és ez vonatkozik a mai egyházra is. Ireneusz haladó szinten értette az evangéliumok négyesformájú természetét, és azok jelentős viszonyát a kérubokkal kapcsolatban ( uo. III, Könyv XI:8 Fej. 428-429 old.).

Ireneusz teljes mértékben tagadta azt az elgondolást, hogy az a Jézus, Aki szenvedett és feltámadott, egy másmilyen lény volt, mint az, Aki a mennyekbe szállt. Vagyis Krisztus nem olyan személy volt, Aki képtelen a szenvedésre. Ireneusz viszont vallotta azt, hogy Isten az általa ígért Messiást Jézus személyében küldte el, Akit keresztre feszítettek, és Akit az Isten feltámasztott (uo. XII:2,4,5, Fej. 430-431 old.).

Ennek a teológusnak nem voltak kétségei az Isten és Krisztus személyeit illetően, és határozotan kijelenti, hogy az apostolok nem változtatták meg az Istenfő képét, és Krisztust az Isten küldte el. Ireneusztól tovább:

Így ismerhető fel az Isten lelke: Minden lélek, amely elismeri Jézus Krisztus eljövetelét a testben, az Istentől van; és minden lélek, amely elválasztja Jézus Krisztust, az nem Istené, hanem az antikrisztusé (XVI:8 Fej. idézve 1János 4:1-2. Megjegyzés: A Vulgáta és Origenész egyezik Ireneusszal. Tertullianus látszólag mindkét változatot elismeri. Szocrates szerint (VII, 32. 381 old.) ezt a részt azok változtatták meg, akik el akarták választani Krisztust az istenségétől. Polycarp (Ep., c, vii) látszólag Ireneusszal ért egyet, ugyanígy Ignáciusz is (Ep. Smyr., c,v) (lásd bev. ANF, uo. 443, old. idézve még Burton Ante-Nicene Testimonies to the Divinity if Christ).

Tehát minden olyan tanítás, amely el akarja választani Krisztust a testben történt eljöveteltől azzal az érveléssel, hogy Krisztus mint Isten egyszerre jelen volt úgy a mennyben, mint a földön, az az antikrisztus doktrínája. Ezeknek a bibliai szövegeknek a megváltoztatásai a mai napig nem lettek helyreállítva.

Ireneusz szerint az Isten Szelleme rászállt Krisztusra, hogy beteljesedjen Ésaiás 11:2 (Akin az Úr lelke megnyugszik) és Ésaiás 61:1 (Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr). És így nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak a Lelke az, aki szól ti bennetek (Máté 10:20) (uo. XVII:1,Fej. 444. old.). Tehát ők értették, hogy a Szentlélek/Szent Szellem az Atyától ered, nem Krisztustól, bár Rajta keresztül árad, úgy, ahogyan ez a fenti magyarázatból látható. Az Isten Szelleme kiárad ránk:

…hogy lakozzék az Isten munkájában, kidolgozva az Atya akaratát bennük, és megújítsa őket a régi szokásaikból a Krisztusban való új élettel.

Ireneusz tudta azt, hogy a választottak halhatatlanságot öltenek magukra, és Isten fiaiként kapják meg az örökbefogadást (uo. XIX:1 Fej.).

A választottakat a Szellem köti össze Istennel, amely eggyé teszi a különböző népeket, és az Atya elé hozza őket, mint a nemzetek első gyümölcseit (uo. 2). Krisztus ennek a munkának a kivitelezője, de nem Ő az imádság tárgya, sem ennek a folyamatnak az elrendelője. Ennek ellenére az Ő neve csodálatos, tanácsos, erős Isten, Akiről az Ésaiás 9:6 ír, és Ő a Dániel 7:13-14 Bírója is .

Viszont Krisztus az Atyát a saját Istenének nevezi, és ugyanazt a Zsoltárok 22:2-t idézi a keresztfán, mint ami a Máté 27:46-ban és Márk 15:34-ben is található, és ami eredetileg Dávidtól hangzott el:

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

Ez az idézet mindkét helyen Eloah-hoz szól, Aki a Felséges Isten, és Aki Krisztusnak is Istene és Atyja. A szavak, melyeket Krisztus használt, arámul vannak, és így hangzik:

ELI ELI LAMA SABAKTÁNI?

Ez a magyar transzliterációja a görög transzliterációnak az eredeti arám ‘eli ‘eli lamah ‘azabthani-ból. Az Istenre használt arám kifejezés itt az El szó, ami az Eloah-val egyenlő, és Ő az az Isten, Akinek akaratát a Fiú követte. Ettől függetlenül, Krisztus és a választottak Istennek (elohim) voltak nevezve, a név kiterjedésének alapján.

Ireneusz a következőket írta:

A Szentírásban más nem neveztetik Istennek, csak a mindenség Atyja, és a Fiú,  és azok, akik magukénak mondják az örökbefogadtatást (Adv. Her., IV. Könyv. Pref. 4, ANF, 463 old.).

Tehát, miután ez egy biztos és rendíthetetlen tény, mármint hogy a Szellem nem jelentett ki senki mást Istennek, csak Őt, Aki mindenek felett uralkodik, az Ő Igéjét, és azokat, akik megkapják az örökbefogadás szellemét [lásd iii. 6,1], vagyis azokat, akik hisznek az egy és igaz Istenben, és Jézus Krisztusban, az Isten Fiában; hasonlóképp maguk az apostolok sem neveztek senki mást Istenként,  vagy hívtak mást Uruknak; és ami még fontosabb, [amit a mi Urunk ugyanígy cselekedett], azt a parancsot is adták, hogy ne ismerjünk el Atyánknak senki mást, csak Őt, Aki a mennyekben van, Aki az egy Isten és egy Atya;…(uo. 463 old.).

Mindezek alapján képtelenség azt állítani, hogy az Egyház első két évszázadában nem tanították és nem értették meg azt, hogy a választottak Elohimmá lesznek. Ireneusz volt az a legközelebbi láncszem hozzájuk, akinek ismerjük a doktrínáit, és ő egyértelműen ennek az értelmezésnek volt a képviselője. Fontosabb azonban az, hogy magának a Szentírásnak is ez a fő üzenete. Ez nemcsak az eredeti Szentírásra vonatkozik (ami a Biblia meghatározása szerint az Ó Szövetség volt: Dán. 10:21; Mát. 21:42; 22:29; 26:54; Márk 12:10,24; 14:49; 15:28; Luk. 4:21; 24:27,32,45; Ján. 2:22; 5:39; 7:38; stb.), hanem az evangéliumokra és a többi Új Szövetségben lévő írásra is.

Érdekes, hogy pont abban az írásrészben, ahol Krisztus a választottakról mint Elohim-ról beszél (Ján.10:35), ott teszi azt a kijelentését is, hogy az írás fel nem bontható. Ez a kijelentés nem véletlenül került ehhez az írásrészhez! Ez a tanítás összegzi a létünk célját, és éppen ezért az ellenségünk elsősorban ezt a tanítást szeretné megdönteni. Erre a célra a Szentháromság elméletét és tanítását alakította ki. Az evangéliumok célja hirdetni az Isten Országának eljövetelét, az apostolok írásai pedig felkészítik a választottakat arra a folyamatra, amely által elnyerik azt. Pál azt írja, hogy:

2Tim. 3:6 A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.

A Szentírás utasít és tanít bennünket pl. a királyi törvényre (Jak. 2:8): "Szeressed felebarátodat mint tenmagadat". És az Írás nem saját magyarázatból támad (2Pét. 1:20). Tehát minden erővel ellent kell állni annak a doktrínának, amelyet három kappadóciai teológus alakított ki a harmadik és negyedik században,  a Szentírás és a korai Egyház tanításával ellentétben. Az a tanítás, amely Krisztust az Atyával egyenlővé akarja tenni, az nyíltan és határozottan megszegi az első parancsolatot. Ez okból történhettek meg olyan szövegváltoztatások például az angol King James Version Bibliában (pl.a Filip. 2:6-ban), ami azt az illúziót kelti, hogy Krisztus egyenlő az Istennel. Ezzel viszont Krisztust hazudtolják meg, és olyan bálványimádást tulajdonítanak Neki, ami a Sátán eredeti bűne volt.

Egy igaz keresztény nem fogadhatja el a Szentháromság doktrínáját, mert az megtagadja az Atya Isten mindenható erejét, és tagadja a sorsunk elrendelt célját. Emiatt az álláspont és tanítás miatt üldözték az Isten Gyülekezeteit az elmúlt 1600 évben. Az üldözőik azok a magukat ortodoxnak nevező keresztények voltak, akik az állam segítségét élvezve egy olyan hierarchikus rendszert alakítottak ki, ami legjobban megfelelt annak a birodalomnak, amely felhasználta őket. Ezt a birodalmat ők az Isten uralmának neveztek ki. Az Isten Gyülekezetei olyan különböző szervezeti rendszerekben működtek, amely az üldöztetések ellenére segítette őket a túlélésben egészen a mai napig

Pál írt olyan esetekről, amikor az Egyházon belül voltak viták bizonyos doktrínákat illetően, de nem volt szokásuk ezek miatt viszályt kelteni (1Kor.11:16). Viszont azt is írja, hogy bizonyos körülmények között szükségesek a szakadások az Isten Gyülekezetében.

1Kor.11:19 Mert szükséges, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek.

Az Egyház különböző korszakaiban volt számos példa vitákra és ellentétekre az Isten természetét és Krisztus alárendeltségét illetően. Ezek néha szakadásokhoz vezettek. A csoportok, akik elfogadták a trinitáriánus tanítást, vagy az azt megelőző, már János idejében terjedő modalista elméletet, azok vagy elhagyták az Egyházat – miután hibáikat kimutatták nekik (1Ján.2:19) –, vagy törvénytelenségbe estek és protestánsokká lettek, mint ahogy ez történt a kései  valdensekkel. Krisztus nem lépett közbe, legalábbis az utóbbi példa esetében. Minden személynek magának kellett elhatároznia, melyik utat választja, annak alapján, amit a Szent Szellem megnyilvánított számára.

A trinitáriánus értelmezés széleskörű elterjedése időt vett igénybe, és annak egy bizonyos folyamata volt. Első lépésként Krisztust az Atyával együtt-örökkévalónak jelentették ki a természetétől fogva, a kezdettől, nem pedig Atyától eredően, mint a választottak és a mennyei seregek. Ebből a hibából kiindulva úgy folytatták, hogy Krisztust teljesen egyenlővé tették az Atyával, és ezt addig a szintig vitték, amíg eretnekségnek számított kijelenteni azt, hogy Krisztus egy alárendelt lény, Aki a prototokos, vagyis az első szülött volt a teremtésben, és Aki az Isten teremtésének kezdete. A prototokos nem egy cím vagy rang, amit a korai egyház értelmezése is bizonyít. Ezért hangsúlyozza ki Krisztus a laodiceai gyülekezetnek, hogy Ő a kezdete vagy arche-je az Isten teremtésének (Jel. 3:14) (lásd Az Isten teremtésének archéja mint az Alfa és az Omega (No. 229) c. írást). Úgy tűnik, hogy ez a gyülekezet ennek ellenére továbbra is azt tanítja, hogy Ő örökkévaló. Nem ez volt az egyetlen gyülekezet, ami ebbe a hibába esett, és az egyház korszakaival kapcsolatos próféciákból arra lehet következtetni, hogy az utolsó egyházkorszakban ugyanez fog történni. A hibás tanítás, miszerint Jézus Krisztus együtt-örökkévaló az Atyával, ab origine, újra felütötte a fejét – ötszáz év után először – az Isten Gyülekezeteiben, az 1940-es évek végétől és az 1950-es évek elejétől. Ezt a tévtanítást ma újra ki kell javítani.