CoG

Jeruzsálem királya, a keresztény Nagykirály

 Letölthetõ Word dokumentum

Letölthetõ PDF dokumentum

Az első keresztes hadjáratot (1095-1099) II. Orbán pápa hirdette meg 1095. novemberében, a clermonti zsinat alkalmával és a „Deus vult” [Isten akarata] felhívással. A hadjárat célja a keleti kereszténység megsegítése volt a szeldzsuk-törökök elleni harcban. A török hódítások következtében ugyanis a keresztény Bizánci birodalom csaknem teljesen kiszorult Kis-Ázsiából. A másik nagy cél Jeruzsálem felszabadítása volt, ami még 638-ban került az iszlám hódítók kezébe. A sereg magját főként frank, burgundi és normann nemesek tették ki. Jeruzsálem bevétele után az európai királyi házakból származó nemesek létrehozták Jeruzsálem királyságát. Ennek a királyságnak az első uralkodója Als-Lotharingia hercege, a „keresztes király”-ként is nevezett Bouillon Gottfried volt. Bouillon azonban alázatos módon nem kívánta a Jeruzsálem királya címet felvenni, helyette inkább a „Szent Sír Oltalmazója” titulust használta. Rövid uralma után öccse, I. Balduin került a trónra és hivatalosan ő viselte elsőként a Jeruzsálem királya címet II. Orbán pápa beleegyezésével. I Balduint unokatestvére, II. Balduin edesszai gróf követte a trónon 1100-tól, majd pedig egy sor további uralkodóra szállt rá ez a méltóságos cím. A keresztesek 1187-ben elvesztették Jeruzsálemet, ami kiváltó oka volt a III. keresztes hadjárat megindítására 1189-ben I. Frigyes (Barbarossa), a Német-római birodalom császárának vezetésével. Noha ekkor Jeruzsálemet nem sikerült visszavenni a kereszteseknek, de maga a királyság tovább élt, aminek a székhelyét 1191-ben áthelyezték Akkra kikötővárosába. A keresztesek a hatodik keresztes hadjárat alkalmával (1227-1229) foglalták vissza Jeruzsálemet. Ezt a hadjáratot II. Frigyes német-római császár vezette, és a Kámil szultánnal megkötött béke értelmében a keresztények visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet, Názáretet, Jaffát és néhány erődítményt. 1129. március 17-én II. Frigyes bevonult Jeruzsálembe és annak királyává koronázta magát. A siker csupán ideiglenes volt, a várost 1241-ben ismét megszállták a muszlimok és a jeruzsálemi királyság felbomlott Akkra 1291-ben történő eleste után.

A titulus és annak öröklése

A jeruzsálemi királyság uralkodói részben választás, részben pedig az öröklődési vonal által jutottaka címhez. A XII. század közepétől a Jeruzsálemi királyság fénykorában egy adott királyi vonalból származtak az uralkodók. A királyt azonban vagy a hercegekből és nemesekből álló Haute Cour (Főtanács) tagjai választották meg, vagy pedig nekik kellett jóváhagyni a trónörököst. A királyra úgy tekintettek, mint primus inter pares, vagyis aki első az egyenlők között.” A keresztes háborúkat követően a Jeruzsálem királya titulus inkább szimbolikussá, egyféle virtuális címmé vált, ugyanakkor jó néhány európai királyi ház tagja mondhatta magáénak a trónörökséget, így pl. a ciprusi és nápolyi királyok. Ennek meg van a maga bonyolult története. Miután a királyság székhelyét 1291-ben Akkrába helyezték, gyakori volt az, hogy a Jeruzsálem királya cím olyan európai uralkodóra szállt, akik soha nem tették be a lábukat Akkrába. Voltak, akik megvásárolták a címet, mint tette ezt az Anjou házból való I. Károly szicíliai király, aki 1277-ben vette meg a jogcímet viselő Poitiers Mária antiochiai herecegnőtől. (A hercegnő IV. Bohemund antiochiai hercegnek és Lusignan Melisend jeruzsálemi és ciprusi hercegnőnek I. Izabella jeruzsálemi királynő és II. Amalrik jeruzsálemi és ciprusi király legkisebb lányának lánya volt) A címnek van egy szoros magyar vonatkozása is: A Jeruzsálemi-nek nevezett II. András 1217-18-as szentföldi hadjárata után vette fel a Jeruzsálem királya címet, mint II. Baldvin ükunokája, amely címet aztán minden magyar király viselt 1918-ig. II. András király Châtilloni Rajnald (1125-1187) antiochiai fejedelem unokája volt ( II. András anyja Antiochiai Anna, Châtilloni Rajnald leánya volt). Így aztán II. András által a magyar királyok címeibe bekerült a Jeruzsálem királya titulus is, amit az ország Habsburg uralkodói is viseltek. A Habsburgok azonban nem csupán a magyar korona által voltak jogosultak a címre, hanem a saját örökösödési vonaluk által is, miután Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc az első Jeruzsálemi király, Buillon Godfried egy kései rokona volt. E kapcsolat által a Habsburg-Lotharingiai ház valójában az elsődleges címörökös a szerteágazó királyi vonalakból. Az örökösödési jog alapján korunkban a lotharingiai házból való Otto von Habsburg (1912-2011) és fiai, Karl von Habsburg (szül. 1961) és Georg von Habsburg (szül. 1964), másodlagosan pedig VI. Fülöp (szül. 1968) spanyol király viselte, illetve viseli a Jeruzsálem királya címet.

A vesztes világháborút követően az osztrák Habsburgok elvesztették a birodalmukat és uralmi pozíciójukat. 1918november 11-én I. Károly osztrák császár egy nyilatkozatban arra kötelezte el magát, hogy átmenetileg tartózkodik uralkodói hatalmának gyakorlásától. November 12-én Bécsben kikiáltották a köztársaságot, a császár azonban nem mondott le. Az I. Osztrák Köztársaság olyan törvényt készített elő, amely választás elé állította volna az uralkodót: vagy hivatalosan lemond a császári címéről, s ez esetben az Osztrák Köztársaság állampolgáraként az új államban maradhat, vagy pedig nem mond le, de akkor vagy internálják, vagy kiutasítják Ausztriából. Felesége, Zita császárné azzal érvelt neki, hogy mivel az uralkodói hatalmat isten kegyelméből kapta és gyakorolta, így nem mondhat le arról. A talpraesett Zita nyomására Károly végül megtagadta a hivatalos lemondást a császári és egyben a magyar királyi címéről, tiltakozott hatalma korlátozása ellen és visszavonta átmeneti lemondását, majd 1919. március 23-án Svájcba távozott. Az új Német-Ausztria parlamentje 1919. április 3-án meghozta az ún Habsburg-törvényt, miáltal a Habsburg-Lotharingiai-ház teljes vagyonát elkobozta az állam, a dinasztia trónfosztottá vált, megvonták a ház tagjaitól az uralkodói címeiket és jogaikat, mi több, kitiltották őket a köztársaság területéről is. Az esetleges hazatérésüket egy a címeikről lemondó jognyilatkozat megtételéhez kötötték. A Habsburgoknak látszóag befellegzett. 1948 létre jött a független Izrael állama, ami mára egy viszonylag stabil és katonailag erős hatalommá vált. Ezzel az uralmát amúgy is elvesztett Habsburg-ház Jeruzsálem királya címének igénye is teljesen okafogyottá vált. Vagy mégsem?

Európa válaszút előtt – Eljöhet a monarchiák reneszánsza?

Bár korunk oly nagyon demokratikus és politikailag korrekt világában a monarchia kifejezés már önmagában is felborzolja a kedélyeket, a monarchizmus iránti nosztalgia sokakban mégis ott él. Még a liberális média sem képes az önmagtartóztatásra, hiszen gyakran publikálnak királyi házakkal kapcsolatos híreket, pletykákat, legyen az az angol királyi ház, vagy akár a Habsburg. Bár ezek jórészt inkább bulvárhírek, de szép számmal akadnak éleslátó politikai jellegű cikkek is. I. Károly fia és a trónörökös főherceg, Otto von Habsburg pl. egy köztiszteletnek örvendő európai politikusként volt és van számontartva, akit a média is árgus figyelemmel kisért. Egy szemelvény a The Guardian-ból:

Igaz ugyan, hogy a Jeruzsálem királya cím továbbra is létezik, de ezt Otto von Habsburg viseli, nem pedig Spanyolország jelenlegi királya. [a titulus] Eredete az első keresztes hadjárathoz vezethető vissza, ami 1099-ben a Szentföld elfoglalását eredményezte. Godfroi de Bouillont Jeruzsálem uralkodójává tették, majd halála után 1100-ban fivére, Balduint [a térségnek] ténylegesen a királyává. Ahogyan az a királyi titulusokkal gyakran előfordul, a királyi cím túléli még az [a királyság által] uralt terület elvesztését is (pl. II. Erzsébet királynő a mai napig Normandia hercege). A jeruzsálemi ‘királyság’ [címet] francia nemesi házakon belül őrizték meg, majd hosszú időn át a Lotharingiai uralkodóház bírta. A titulus a Habsburg dinasztiához került, miután Fracois de Lorraine [I.Lotharingiai Ferenc] szent német-római császár feleségül vette az osztrák Mária Teréziát. Az osztrák Habsburgok ma is élnek és virulnak, még ha birodalmukat már el is vesztették. Otto von Habsburg az Európai Parlament tagja, aki a Szent Római Birodalom egy pán-európai és demokratikus-födöralista verziójának a megálmodója.The Guardian, 1991, május. 30. száma.

Amikor Otto von Habsburg 2011-ben 98 évesen elhunyt, az Economist is megemlékezett róla:


„1922-ben [Otto] a Habsburg-ház fejévé lett. A legitimisták számára; ’Őfelsége’, aki Isten kegyelméből ‘Ausztria császára, Magyarország, Bohémia, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galicia és Lodomeria királya; Jeruzsálem királya, stb; Ausztria főhercege, Toszkánia és Krakkó nagyhercege; Lotharingia, Salzburg, Stájjerország, Karinthia, Karniola és Bukovina hercege, Erdély és a Morva Margravé nagyhercege; Szilézia, Modéna, Párma, Piacenza, Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Dubrovnik és Zadar hercege; Habsburg, Tirol, Kiburg, Gorizia és Gradisca hercegi grófja; Trento és Brixen hercege; Felső és Alsó Lausitz őrgrófja. A további titulusai viszonylag jelentéktelenek.”

 Azt kevesen hangoztatják, hogy Otto von Habsburg ifjú korában Ausztria jogos trónörökös császárának tartotta önmagát, s ezt több alkalommal is kijelentette, így 1939-ben pl. az alábbiakat írta:

 

„Nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy Ausztria népességének döntő többsége azt szeretné, hogy foglaljam el a ‘béke császárának’ [I. Károly] örökségét, szeretett atyámét, s tegyem ezt inkább hamarabb, mintsem később. ... A nép [az osztrákok] soha nem tette le a voksát a köztársaság mellett. Csendben maradtak, mivel kimerültek a hosszú háborúban, és meglepte őket a forradalmárok vakmerősége 1918-ban és 1919-ben. A beletörődést azonban lerázták magukról akkor, amikor rádöbbentek, hogy a forradalom erőszakot követett el az élethez és a szabadsághoz való jogukon. ... Ez a bizalom rendkívüli terhet rakott rám. Készséggel elfogadom. Isten adja úgy, hogy a herceg [trónörökös] és a nép egymásratalálásának órája mihamarabb eljöjjön.”  Gedächtnisjahrbuch 1937. 9. Jg.: Dem Andeken an Karls von Österreich Kaiser und König. Arbeitsgemeinschaft Österreichischer Vereine – Wien, W. Hamburger 1937

Ez a bizonyos óra soha nem jött el magának Habsburg Ottónak az életében – de talán ő sem csak önmagára gondolt. Karrierje tekintetében Ottó egy aktív és sikeres politikai szereplője volt a XX. századi európai történelemnek. 1960-ban a Habsburg-Lotharingiai ház több tagja is elfogadta a Habsburg-törvényt és aláírta a lemondó nyilatkozatot. 1961. március 31-én az utolsó császár legidősebb fia, maga a trónörökös Ottó is aláírta a trónigényről való lemondását, ennek jogérvenyessége körül azonban komoly jogviták folytak Ausztriában (lásd „Habsurg-válság), ami több évig késleltette a hazautazását. Az osztrák közigazgatási bíróság végül Habsburg Ottó javára döntött, aki 1966. október 31-én négy évtizednyi távollét után visszatérhetett hazájába. A Habsburg család folytatja a küzdelmet a Habsburg-törvény ellen: Jelentős összegű pénzbeli követeléseik vannak, emellett kastélyok, bécsi bérházak és mintegy 27.000 hektárnyi telek ellenértékének megtérítését követelik. Az igények becsült összege mintegy 200 millió euró. Ez ideig az osztrák legfelsőbb bíróság formális okokra hivatkozva elutasította a keresetek megtárgyalását. A tét természetesen több, mint csupán az anyagiak. A dinasztia látszólagosan a vesztes fél, de a hihetetlen túlélőképességet tanúsító Habsburgok ezen körülmények ellenére is méltóak a családi mottójukra:

 Hagyd a háborúk megvívását másokra! De te, boldog [Habsburg] Ausztria, házasodj; mert a birodalmakat, amelyeket Mars ad másoknak, azt Vénusz a te kezedre játssza át.”

A mottó nagyon találó, hiszen a Habsburgok valóban mesterei voltak az olyan számukra előnyös házasságkötéseknek és az azokból származó szövetségi rendszerek kialakításának, amelyekkel növelték a méltóságukat és a birodalmuk területeit. Ennek egy leginkább felemlített példája Mária Terézia volt, akit emiatt Európa anyósa”-ként aposztrofáltak. Otto von Habsburg szintén kénytelen volt rendhagyó módon, de zseniális előrelátással, az EU-val úgymond házasságra” lépni. A szervezeten belül aztán egy vérbeli européerként lelkes és befolyásos szószólója volt az 500.000.000 lakost számláló egységes Európa gondolatának, és 31 éven át volt elnöke a Páneurópai Uniónak, aminek haláláig tiszteletbeli elnöke maradt. A bajor Keresztényszociális Uniu (CSU) képviselőjeként 1979-től húsz éven át volt tagja az Európai Parlamentnek. Nem mellékesen, 2000-ig az Aranygyapjú Lovagrend nagymestere volt. A Habsburg családnak kulcs szerepe volt a Vasfüggöny megnyitásában, amikor 1989 nyarán megnyitották a határt a kelet-német exodus számára. Otto von Habsburg 2011-ben meghalt, Európa víziója pedig időközben alaposan elhomályosodott. A kontinens rendkívül megosztottá vált és 2015 óta az EU az egyik válságból a másikba kerül. A szervezet és a tagországok fontos döntések, válaszút előtt állnak. A fokozódó globális kihívások fényében minden tagország a szorosabb egységről beszél, mégis mindenki ellene tesz. Két Európa víziója van terítéken: Az egyik oldal a globalizmusban, a másik a nemzetállamokban gondolkodik. Az első egy ultra liberális beállítottságú és lényegében szocialista típusú, multi-kulturális Európai Egyesült Államokat kíván megvalósítani. Ez egy alanta érdekcsoportok által irányított, bevándorlók tízmillióival feldúsított – vagy felhígitott – kevert etnikumúvá és hatalmas fogyasztói masszává gyúrt szivárványzászlós nihilista paradicsom lenne, Bábel újratöltve. Mások számára ez rémálomnak tűnik, ami ha megvalósul, akkor az európai fehér rassz és a nemzetállamok teljesen felmorzsolódnak, helyükbe pedig egy gigantikus banánköztársaság jön létre annak minden velejárójával. Az egyetlen alternatíva az a szuverén nemzetállamok szövetségéből álló, „keresztény” konzervatív értékalapú szövetségi rendszer, ami Közép-Európában kezd kibontakozni. A két ellentétes ideológia ütközése elkerülhetetlen, s vele az EU felbomlása is. A liberális víziót Európa nyugati felének a politikai elitje képviseli, a konzervatívat pedig a közép-európai térség vezetői és népei. A próféciák szerint az utóbbi oldal fog kikerülni nyertesen, és létrejön egy olyan vélhetően monarchikus birodalom, ami rövid úton egy világhatalommá növi ki magát, s ami próféciai okoknál fogva le fog számolnia a nyugat-európaiak és az angolszászok hanyatló és bomladozó jóléti államaival.

Tény ugyanis, hogy az Európa nyugati felén élő szerencsésebb, illetve áldásosabb népek és a sok vész sújtotta közép-kelet európai nemzetek között továbbra is létezik egy áthidalhatatlan világnézeti és sorsrészbeli eltérés. Amíg a nyugat-európai, elsősorban izraelita nemzetek liberális felfogása olyan fokú szellemi identitásvesztést és önfeladást eredményezett a társadalmaikban, hogy a szakadék szélén állva tehetetlenül várják a közeli és elkerülhetetlen katasztrófát, addig a kommunizmus hosszú évtizedeit, majd a post kommunista liberális rendszer életképtelen műsorát átvészelő közép-európai régiót az élni akarás és a felemelkedés heves vágya fűti. Az EU szószerint haldoklik, míg Közép-Európa ébredezik, és egyre inkább  idejét látja annak, hogy helyreállítsa azt a méltóságát és örökségétt, amit a római, majd a Német-római Birodalmaktól örökölt, s ami euro-centrikussá tette a világot az elmúlt kétezer évben. Mégis megvalósulna a Habsburg Ottó által áhított isteni akarat, miszerint eljön a császár és a nép találkozásának órája? A hanyatló USA és a nyugat-európai szövetségesei nemzeteik maradék gazdasági erejét élik fel azzal, hogy hiábavaló háborúkkal importálják a „demokratikus rendet” a világ olyan területeire, ahol nincs erre semmi igény. Miközben Vénusz [a hajnalcsillag/Lucifer] lassan de módszeresen és biztosan átjátssza a nyereményeiket és reményeiket a „nagykirály” vezetése alatt feltámadó Német-római birodalom kezébe! A birodalom történelmi hitvese, a Nagy Parázna álkeresztény vallásrendszere pedig készségesen támogatja ezt a megfelelő szellemi propagandával. Ez külön fejezetet igényel.

 
A Tiburtiumi Szibilla és a katolikus próféciák a Jeruzsálemben uralkodó keresztény világcsászárról

A középkori katolikus egyház nem szűkölködött prófétákban” és több tucat olyan prófécia van számontartva, ami a nagy keresztény világcsászár eljövetelével kapcsolatos. Az i.sz. 380-400 közötti időszakban keletkezett Tiburtiumi Szibilla valamint a kései 7. században szír nyelven megírt Pseudo-Methodius Apokalipszise nem csak befolyásolta, de meg is határozta a középkori keresztény Európa eszkatológiai elképzelések irányvonalát. A Szibilla jóslataiban tűnik fel először teljes formában a nagykirály alakja, a keresztény világcsászár motívuma. A Pseudo-Methodius Apokalipszise is erre a szibillára alapozott, de ennek az írásnak az érzületét már erősen befolyásolta egy új tényező, az iszlám térhódítása. A Szibilla és Pseudo-Methodius messze legjellegzetesebb motívumát tehát egy eljövendő nagy uralkodó személye képzi, amely motívum a későbbiek folyamán a katolikus eszkatológia fontos referenciapontjává, s így szerves részévé vált. A Szibilla a későbbiekben egy hosszú sor hasonló tartalmú katolikus próféta” látomásaival és tanítók magyarázataival egészült ki, amik aztán maguk is ennek a hagyománynak a részévé váltak. A több tucatnyi különböző időszakból származó idevonatkozó idézetből itt csak néhányat emelünk ki, amelyek a hagyomány legfőbb elemeit foglalják magukban. Kezdjük a Szibillával:

Tiburtiumi Szibilla És akkor felemelkedik majd a görögök egy királya, akit Konstans-nak neveznek. Ő lesz a rómaiak és görögök királya. Magas termetű, jó ábrázatú [férfi] lesz, ragyogó arccal és teljes testben arányos alkattal. Uralkodása száztizenkét év után szűnik meg. Az ő idejében nagy gazdagság lesz és a föld bőséges termést nyújt, oly annyira, hogy egy mértéknyi búzát egy denáriusért, egy mértéknyi bort pedig szintén egy denáriusért adnak el, és egy mértéknyi olaj ára is egy denárius lesz. A király színe elé egy írást helyeznek, melyen ez áll: „A rómaiak királya az egész keresztény birodalmat a magáénak mondja.” Elpusztítja a pogányok minden szigeteit és városait, lerombolja a bálványtemplomaikat; meghív minden pogányt a keresztségre és minden templomban felemelik a keresztet. „Akkor majd lelkesen emeli fel kezeit Isten felé Egyiptom és Etiópia [Zsolt. 68:32 ]”. Mindazokat, akik nem imádják a Jézus Krisztus keresztjét, azokat kard által büntetik meg. A száztizenkét év eltelte után a zsidók megtérnek az Úrhoz, és „az ő sírját mindenki dicsőíteni fogja.” Azokban a napokban megmenekül majd Júda és biztonságban lakozik Izrael. Abban az időben Dán törzséből felkel majd a gonoszság hercege, akit Antikrisztusnak neveznek. Ő lesz a kárhozat fia, a büszkeség fejedelme, a tévtanok mestere, a gonosz szándékok teljessége, aki felforgatja a világot, és csodákat, nagy jeleket művel színlelések által. Sokakat becsap majd a mágiáival, mert tűz fog alájönni az égből. Az évek hónapokká rövidülnek, a hónapok hetekké, a hetek napokká, a napok órákká, és az órák mint percek telnek el. A tisztátlan nemzetek, amelyeket [Nagy] Sándor kizárt [Góg és Magóg] India királyaként, felkelnek majd északról. Ez az a huszonhét királyság, amelyek száma olyan, mint a tenger homokjáé. Amikor ennek hírét veszi a rómaiak királya, összeszedi seregeit és legyőzi, majd elpusztítja őket. Ezután Jeruzsálembe tér, leveszi fejéről a koronáját, félreteszi teljes császári öltözékét és átadja a keresztények birodalmát az Atya Istennek és Fiának, Jézus Krisztusnak. Amikor így megszűnt a római birodalom, akkor az Antikrisztus nyíltan megnyilvánítja önmagát és be fog ülni az Úr házába Jeruzsálemben. Uralmának idején a két neves férfiú, Illés és Énok fel fog majd lépni és meghirdetik az úr [közeli] eljövetelét. Az Antikrisztus megöli őket, de három nap elteltével feltámasztja őket az Úr. Ekkor hatalmas üldöztetés következik, olyan, amilyen addig sosem volt, s nem lesz azután sem. Az Úr megrövidíti azokat a napokat a választottai érdekében és az Antikrisztus megölettetik az Isten ereje által, Mikháel arkangyal által az Olajfák hegyén.

Arlesi Szt. Caesar (469-543) a Meroving korszak egy jelesebb teológusa szerint:

Amikor az egész világ, elsősorban Frankföld, azon belül is annak északi és keleti vidékei, különösen Lorrain [Lotharingia] és Champagne nagy nyomorúság és próbák áldozata lesz, akkor ezek a provinciák segítséget kapnak majd egy herceg részéről, aki ifjú kora óta száműzetésben élt és helyreállítja a liliomos koronát. Ez a herceg kiterjeszti uralmát az egész világra. ...” - Edward Connor, Prophecy for today,  31. o.

Rabanus Maurus (780- 856) egy frank származású benedek-rendi pap, a Karoling korszak egyik legkitűnőbb tanítója, költő, hadíró, később Mainz főpüspöke volt, aki ezt írta a témában:

 A legjelesebb doktoraink [tanítóink] egybehangzóan jelentették ki számunkra azt, hogy az idők végezetéhez közeledve a frankok egy leszármazottja fogja majd uralni a teljes Római Birodalmat; ő lesz a leghatalmasabb a birodalomban; ő lesz a legnagyobb frank király, az utolsó a fajtájából [az ősi frank vérvonalból]. Miután boldogságban uralja birodalmát, Jeruzsálembe megy, és az Olajfák hegyén leteszi a jogarát és koronáját. Ez lesz a Római Birodalom vége és beteljesedése. - Culleton, The Prophets and Our Times, 136. o.

Montier-en-Den-i Adso (10. század) Adso Rabanus Murus láthatóan az általa is jól ismert írásait felelevenítve jelentette ki, hogy:

Tanítóink némelyike azt mondja, hogy a frankok királya veszi birtokba az egész Római Birodalmat. Ő lesz a legnagyobb és az utolsó király. Miután bölcsen vezette birodalmát, Jeruzsálembe megy, és leteszi ott a jogarát és koronáját az  Olajfák hegyén, s közvetlen ezután jön el az Antikrisztus.” - Dupont Yves, Catholic Prophecy: The Coming Chastisement, 18. o.

Aystinger “a német” (12. sz.? ) és az ún. Magdeburg Krónika szinte egyazon leírást nyújtják:

„Az utolsó időkben egy herceg sarjad majd Nagy Károly császártól, aki visszaveszi az ígért földet [a Szentfödet/Jeuzsálemet] és helyreállítja az egyházat. Ő lesz Európa császára. – Edward Connor, Prophecy for today,  31. o.

A próféciákban gyakran megemlített nagy ellenséget és kihívást az iszlám világ jelentette, jelenti. Történészek egész sora mutat rá arra, hogy a X. századtól rendkívüli népszerűségnek örvendő és széles körűen elterjedt Tiburtiumi Szibilla, valamint a fentebbi próféciák közvetlen hatással voltak a keresztes háborúk megindítására. Így az első keresztes hadjáratnak különösen, de a többinek is fontos elemét képezte a Szibillából és a Pseudo-Methodius jóslataiból ismert keresztény nagykirály szerepe, aki Jeruzsálemből uralkodik és legyőzi a pogány népeket, de felszámolja a kereszténység belső ellenségeit [az eretnekeket] is. A Jeruzsálemet elfoglaló keresztesek így abban a szilárd hiedelemben éltek, hogy általuk valósult meg a Szibilla jóslata, s a Jeruzsálem királya titulus is pontosan ennek a próféciának a fényében született meg! A keresztény világcsászárról aztán több tucatnyi olyan további katolikus prófécia terjedt el a középkorban, amelyek megerősítik ennek a világcsászárnak és az ő dicsőséges keresztény birodalmának az eljövetelét. A középkori királyok szinte megszállott módon kívánták beteljesíteni eszkatológiai eseményeket az uralmuk alatt, vagy által. I. Mánuel (1469-1521) Portugália királyának ilyen irányú törekvései egy fontos tényező volt a Felfedezések Korszakának kibontakozásában is. Mánuel nagy álma volt az, hogy visszafoglalja a Szentföldet az iszlám hódítóktól és magát tegye meg a várva- várt keresztény nagykirályává Jeruzsálemben, ezáltal betöltve az „utolsó idők” nagy próféciáját és elhozva a korszak végét. Azt talán jegyezzük meg, hogy a Szibilla legrégebbi fennmaradt kópiája 1030 körüliről származik és a több, mint 100 további fennmaradt kópia nem minden részletben egyezik meg, ami áruló jele annak, hogy az eredeti írás módosítva lett és apró betoldások  kerültek bele az idők folyamán, tükrözve a kor értelmezésmódját. Ez esetben azonban éppen ez adja meg a jellegzetes katolikus ízét, a lényegét. Tudni kell azt is, hogy ennek az apokaliptikus modellnek a tartalmát közvetlen módon határozta meg a keresztény Európa iszlámmal szembeni identitástudata. Manapság az agresszíven terjedő iszlám és az időközben igencsak lehanyatlott európai keresztény” kultúra között újra kiéleződik a háborús helyzet. Európa ma megosztott, jórészt elvilágiasodott, de egyre növekszik az a tábor, amely a keresztény nemzetek összefogásából álló, a Szibillának megfelelő Európa megvalósítását vizionálja, s ennek következménye egy a jóslatoknak megfelelő keresztény világbirodalom lesz. Az adott időben fel fog tűnni annak nagykirálya, aki aztán Jeruzsálem királyává is lesz egyben. A középkori királyi és nemesi házak, valamint a lovagi rendek olthatatlan vágya volt Jeruzsálemet újra keresztény várossá tenni és ennek vágya tovább él. Érthető okoknál fogva, a királyi házak mai sarjai nem hangoztatják nyíltan az ilyen irányú vágyaikat, ugyanakkor a cím jogörökösei nagyon is számon tartják azt, hogy hányadikként álnak a sorban a titulus elnyeréséhez. A lovagrendek kvázi titkos társaságokként működnek, erősen befolyásolva a konzervatív politikai erőket és az őket támogató civil társadalmi köröket. Számos próféciai utalás van arra, hogy a monarchiák már az Antikrisztus megjelenése előtt vissza fogják nyerni a legitimitásukat.

A frank Nagy Károly által helyreállított római birodalom későbbi megújulása az a Német Római birodalom volt, amit 1440-1740 között a Habsburgok uraltak. 1765-től miután a frank házból származó Lotharingiai Ferenc elvette Mária Teréziát,  a további Habsburg uralkodók a frankok királyi házából származtak. Ami az uralkodást illeti, jelenleg a Habsburgok száműzetésben élnek.

 Van e bármi jelentősége a modern, demokratikus világban a Jeruzsálem királya címnek?

A Biblia kinyilatkozása szerint a kor végén a próféciai fenevad még egyszer felemelkedik, s csodálni és imádni fogja az egész világ (Jel. 13:3). A birodalom élére egy eddig soha nem látott karizmatikus és természetfölötti erők által támogatott vezető áll, akire mintegy megváltóként tekint majd az egész elhitetett világ, leborul előtte és imádja a neki erőt adó sárkányt” (Jel. 13:4,8). Ez a vezető lesz az Antikrisztus, aki Jeruzsálembe helyezi a székhelyét és ott viselni fogja a királyi titulust.

Mennyiben illeti meg őt ez a cím? Bibliai szempontból a Jeruzsálem királya cím a dávidi vérvonalat illeti. A Szentírás rámutat arra, hogy Júda egy királyi törzs, és a pátriárka két fiának,  Péreznek és Zerahnak a leszármazottai uralkodók lesznek egészen Shiló eljöveteléig (1Móz. 49:10). E prófécia beteljesedéseként tőlük erednek az európai királyi házak. Péreztől elsősorban az izraelita - Dávid háza ennek a vonalnak a részét képzi-, míg Zerahtól a „trójai királyok”, a pogány népek uralkodói származtak, noha a két vonal keveredésével a dávidi vérvonal fellelhető a zerahita uralkodók némelyikében is. A fenevadat uraló királyi házak, így a Habsburgok is, Zerahtól, vagyis a trójai királyoktól származnak. Amennyiben az Antikrisztus a Habsburg vonalból jön, és esetlegesen feltárja majd a judaita zsidó” származását a világ előtt, s ezen túl, ha még a dávidi vérvonalat is képes bizonyítani, akkor a Jeruzsálem királya titulusnak hirtelen egy konkrétan biblikusnak látszó jogalapja lesz. Ez esetben az égvilágon semmi nem akadályozhatja meg azt, hogy a keresztény világ és a zsidók védelmezőjeként fellépő nagykirályt hiteles felkentnek tekintsék a hitszegő zsidók és a névleges keresztények tömegei. Az írás második részében látni fogjuk, hogy a katolikus egyház kora középkori próféciái szerint következetesen a frankok királyi házából (a Habsburgok ennek egy leágazását képzik) fog származni Jeruzsálem nagykirálya”. Ennek az eljövendő nagykirálynak és uralmának elképesztő irodalma van a katolikus egyházban, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

 A próféciák szerint Jeruzsálemnek újra nagyon fontos szerepe lesz a korszakot lezáró próféciai végidőkben, így felmerül a kérdés: Van e próféciai jelentősége annak, hogy egy adott királyi ház tagjai a Jeuzsálem királya címet viselik? Mielőtt mosolyogva legyintenénk, emlékezzünk arra, hogy történelmi szempontból jóval inkább a bibliailag nem alátámasztható demokratikus rendszer a rendhagyó! A királyság intézményét viszont maga Isten rendeltette el, így a bibliai próféciák is következetesen királyokat említenek, nem pedig emberek által megválasztott, államfőket, miniszterlnököket. E szempontból tehát igenis van legitimitása és jelentősége a monarchiáknak, míg a demokratikus rendszer inkább anomáliának mondható.

A Szentírás két helyen a nagy királynak városának”  nevezi Jeruzsálemet (Zsolt. 48:3; Mt. 5:35). A két utalás abból fakad, hogy Dávid királyként Jeruzsálembe tette székhelyét. Az Isten prófétája által királyként felkent Dávid és az ő utódai JHVH királyi széként ültek (1Krón. 28:5; 29:23), ami azt jelenti, hogy Isten delegálta ki számukra a saját uralmát Izrael fölé. A Dávitól származó Jahósua pontosan ezt a trónt fogja elfoglalni a visszatérésekor (Lk. 1:32), s Felkent [Messiah] titulusa is részben ezen kírályi címre utal (részben pedig a főpapi címére). A zsidók babiloni fogságával kezdetét vette a „pogányok ideje” és ettől az időszaktól kezdve már senki nem uralkodott többé Dávid utódjaként, és a zsidók királyaként JHVH trónján Jeruzsálemben. A világ domináns hatalmai pedig az egymást követő fenevad birodalmi formációk lettek. Bár a Messiás a maga dávidi vérvonala és bevégzett megváltó munkája által kiérdemelte a jogcímet, ám ténylegesen csak a második eljövetelekor kezdi meg a királyi hatalom gyakorlását a földön Jeruzsálem városából.

Júda a királyi törzs, Isten Juda két fiának, Péreznek és Zerahnak szánta az uralkodói jogar birtoklásának jogát (1Móz. 49:8-12)!  Ez az uralkodáshoz való jog magában foglalja a Zerahtól származó trójai, majd az abból fakadó európai királyi házakat, dinasztiákat, így a Habsburgokat is. A pérezi vonalból származó Dáviddal Isten megkötött egy külön szövetséget, megígérve neki, hogy utódaiból minden nemzedéken át lesz uralkodó Izrael házának trónján (2Sám. 7:11-16). Nem Júdában és Jeruzsálemben, hanem átplántálva az elveszett törzsek nemzetségei fölé, ennek legfőbb jelenlegi képviselője II.Erzsébet királynő (lásd, Dávid szövetsége). Az Antikrisztusnak minden kétséget kizárva szoros vérszerinti kötődése lesz ezen királyi házak valamelyikéhez, ami legitimitást nyújt a monarchikus uralmához. Amennyiben örökösödési alapon viseli majd a  megújuló Német-római birodalom császára, illetve a Jeruzsálem királya címet, akkor leginkább a Habsburg házra saccolhatunk.

Az Aranygyapjas rend

Az 1429-ben III. (Jó) Fülöp (1419-1467) által megalapított Aranygyapjas rend Európa egyik legrégebbi és legméltóságteljesebb világi [nem egyházi] lovagrendje. Az első írásos szabályzata 1431-ből ismert. A rend alapítását IV. Jenő pápa 1433-as bullájával szentesítette. A spanyol örökösödési háború során a rend két ágra, a spanyol és az osztrák Habsburg ágakra szakadt, s mindkét ház a maga legfontosabb rendjeként tartotta számon, ám az osztrák rendház nem ismerte el a spanyolországi rendtársaikat, sem azok kinevezéseit. A lovagrend deklarált célja „a keresztény hit védelmezése” volt. Csak kifogástalan [nemesi] származású személyek lehettek tagjai, egyháziakat nem vettek fel, a rend viszont nemzetközi volt, és számos neves magyar tagja ismert. Az osztrák vonal megtartotta az eredeti felvételi szabályokat, továbbra is csak nemesi származású és katolikus vallású tagokat vesz fel. A lovagok nem lehetnek tagjai semmilyen más rendnek, más rend jelképeit nem viselhették. Tagsága a birodalom legfőbb méltóságaiból állt. 1975-től a rend spanyol ágának nagymestere I. János Károly király. Az osztrák ág központja Bécs lett, a rend legfőbb vezetője a Habsburg ház mindenkori feje! Otto von Habsburg 2000. november 30-ig viselte a nagymesteri címet, amikor lemondott arról Károly javára.

 Az aranygyapjasok jelvényeinek motívumai: az arany, a kos, az acél és a tűzkő. Ezen elemek láthatók a tagok által viselt jellegzetes láncon is, ami náluk egy szertartásos viselet. A rend krédója az alapító jelmondata lett: „Ante ferit, quam micat.”  Jelentése: „Előbb vág, mint villan.” (Értsd, mire a kard villanását érzékelnéd, már véged) A láncon függő aranykos látható volt a spanyol pénzérméken is és ott volt az Osztrák Magyar Monarchia címerében is (a középpontban elhelyezkedő Habsburg-Lotharingiai címerpajzsot övezve). Tényleges tevékenységeiket, céljaikat a titkos társaságok titokzatossága övezi. A már említett krédó mellett a rendalapító fiának, Merész Károlynak „Je l’ai emprins” mondása  vált a rend mottójává, aminek jelentése: „meg mertem tenni”, vagy, „mertem merni”. A mondás árulkodó, hiszen a lehetetlennek látszó célok merész felvállalásáról és a nyertesség bizalmáról árulkodik.

 Maga az „aranygyapjasok” megnevezés eredete a régmúlt antik hőseposzok koráig nyúlik vissza, a trójaiakig, illetve azt megelőző nemzedék koráig. Ez volt az az idő, amikor a mai királyi házak ősei - a trójai dardaiták és a milétoszi kálkóliták -, megalapították a dinasztiáikat, amelyek aztán egy szerteágazó királyi családfát kepeztek. Az innen származó királyok születésjogi alapon adták át és kapták meg hatalmukat, vagyis „az uralkodás Istentől eredő jogát.” Ennek különleges korszaknak az eseményeit leginkább a görög hőseposzokból ismerjük. Az egyik ilyen eposz Iaszón és a daanaita argonauták története, ami valamikor az i.e. 1300-as években zajlott le, vagyis durván egy bő nemzedékkel a trójai háborút megelőzően. A királyi nemes Iaszón és nemzedékének legnevezetesebb daanita hősei, az ötven argonauta Lólkosz kikötőjéből hajóztak ki, hogy megszerezzék az aranyszőrű kos lenyúzott bőrét, a Kolkhiszt oltalmazó aranygyapjút, amire a jogos trónigényének érvényesítéséhez volt szüksége.  A legendás történetet itt nem elvenítjük fel részletesen, elég csak annyiban összefoglalni, hogy Iaszónnak és válogatott hőseinek egyféle „mission impossiblevállalkozást kellett végrehajaniuk, hogy Iaszón birtokba vehesse az aranygyapjút, ami a hatalom, a fennhatóság és a királyság szimbóluma volt. Iaszón rendkívül viszontagságos körülmények között, kitartó erőfeszítések árán, és némi mágia segítségével végül sikerre vitte a vállalkozást. Az aranygyapjas rend egy további jeligéje is ehhez az eseményhez köthető, ami így hangzik: „Pretium laborum non vile, vagyis, „a [kitartó] munka jutalma nem csekély, pontosabban: „a [kitartó] munka nem hiábavaló. Mennyire volt céltudatos a Habsburg házat Iaszón történetével kapcsolatba hozni? Van e a történetnek valami rejtett töltete, üzenete, illetve egy korunkra is releváns apropója a hatalom megszerzését illetően? Miért folyik a kitartó munka? Nos ezt az olvasó fantáziájára bízom. De miért is a nagy erőfeszítés, valóban esélye lenne korunkban a monarchiák visszatérésének?

A pogányok ideje

Dániel könyvének 2. fejezete mutatja be azt az állóképet, amelynek testrészei a pogányok idejének nevezett időszak alatt uralkodó birodalmakat jelképezik.  Dániel 7. fejezete pedig fenevadak formájában mutatja be ugyan ezeket a birodalmakat. A világkorszak végéhez közeledve ma számunkra az állókép lábai, illetve a negyedikként bemutatott fenevad igazán releváns. Az állókép lábai és a negyedik rettenetes fenevad a római birodalmat jelenítik meg, amely meg-megújuló formában a korszak végéig fennmarad. A lábfejek és azok tíz ujja, valamint a negyedik fenevad tíz szarva a római birodalom azon utolsó felemelkedését szimbolizálják, amit az Antikrisztus fog uralni. Ezt az adott alapismeretet több más próféciával harmonizálva válik teljessé a kép.

Dániel 7:23-26 23 Így válaszolt: „A negyedik vadállat (ezt jelenti): egy negyedik ország lesz a földön, amely különbözik a többi országtól. Ez felfalja, összetiporja és szétzúzza az egész földet. 24 A tíz szarv ezt (jelenti): ebből az országból tíz király jut hatalomra. Utánuk pedig egy másik kerül uralomra. Ez különbözik a többiektől, és három királyt megaláz. 25 Beszédeket mond a Fölséges ellen, és eltiporja a Fölséges szentjeit Azt tervezi, hogy megváltoztatja az időket és a törvényeket. Mindnyájan a kezébe kerülnek egy időre, két időre és egy fél időre. 26 Akkor ítéletet tartanak, s megszűnik uralma, széttiporják, úgyhogy végleg megsemmisül.

A római birodalom nem csupán erejében, s a messze durvább jellemvonásaiban különbözik a korábbi birodalmaktól, hanem abban is, hogy ez a rendszer (a szarvakkal jelképezve) fenn fog állni a kor végéig. A római rendszer utolsó megújulása az Antikrisztus alatt történik meg, ami ugyancsak más lesz, mint az őt megelőző római birodalmi formációk.

A Dániel 11. fejezete két főbb szereplőt mutat be, a nagy-sándori görög birodalom két egymással rivalizáló utódállamát, illetve azok egymással megvívott háborúit. Az egyik a Szeleukid dinasztia által uralt szír birodalom, aminek uralkodóit következetesen „észak királyá”-nak nevezi. A másik birodalom a Ptolemaiosz dinasztia által uralt egyiptomi volt, aminek éppen aktuális uralkodóit a dél királyának” nevez. A fejezet 21. versével kezdődően az Antikrisztus elő típusaként fellépő Antiochus Epifanész hadjáratainak bemutatásával különösen fontossá válik a próféciák duális jellege. A felvázolt események ugyanis pontos előképekként mutatják be a végidők eseményeit. A szereplők ugyan megváltoztak, de mégis ugyan azok maradtak a titulusaik által. Miután Róma véget vetett a Szeleukid birodalomnak, s annak helyébe lépett a soros fenevadként, azzal az észak királya megnevezés a római birodalom uralkodóira szállt. Mivel ez az európai székhelyű római birodalom önmagát meg-megújítva a kor végéig fenn fog állni, így az adott római mintájú birodalmi formációkat uraló királyokat, császárokat illeti meg az észak királya cím. Az utolsó ilyen birodalmi formációt az Antikrisztus fogja uralni, aki így ugyancsak az északi király lesz, s Dániel ekként is nevezi. Az eredeti egyiptomi dél királyság megszűnésével a megnevezés a továbbiakban az Egyiptomot is uraló iszlám kalifátusokra szállt. A Dániel 11. fejezetének így a végidőkre szóló üzenetük van. Az utolsó idők északi királya a katolikusok által várt nagy keresztény világcsászár lesz. Ézsaiás és Mikeás próféták ezt a királyt az asszírnak” nevezik, s ekként van megnevezve Illés apokalipszisében és számos ókeresztény író munkájában is, lévén, hogy a birodalmának legfőbb gazdasági és katonai erejét kitevő asszír nép [modern Németország, Ausztria] fölött uralkodik. Mindezen címek megnevezések az Antikrisztusra utalnak.

Amint már láttunk az északi és déli királyságok viszálya igencsak végig kísérte a további történelmet, ennek részét képezte az iszlám spanyolországi terjeszkedése, majd onnan való kiszorítása, a keresztes háborúk sora és a török hódítások is. A római katolikus egyház és a pápa által szentesített keresztes háborúkat az iszlám hódítás visszaszorítására indították meg és így ezek a hadjáratok határozottan az északi és déli királyok között végbemenő háborúk részét képezték. A keresztény, birodalmi Európát képviselő Jeruzsálem királya titulus ennek fényében egy igencsak ominózus töltetet kap. A keresztes a hadjáratok a 11-13. századokban mentek végbe, a Szentföld és Jeruzsálem muszlimoktól való visszavétele céljából. Ezek a háborúk és hadjáratok a későbbiekben is folytak és más területeket is érintettek, így Afrika és európai területeket is. Példaként, a spanyol reconquista vagyis Spanyolország iszlám hódítóktól való visszafoglalása szintén egy részleges keresztes hadjárat volt, s így része volt az északi és déli királyok harcainak. Emellett fontos kitérni arra is, hogy keresztes hadjáratokat nem csak az iszlám ellen indítottak, hanem az államegyház által eretneknek megbélyegzett keresztény mozgalmak ellen is! Folytattak keresztes hadjáratokat pl. az albigensek, a balkáni bogumilok és a husziták ellen, ami vészjósló elő beteljesedése volt a szentek – és más eretnekek - fenevad általi heves üldöztetésének (vö. Dán. 7:25, 11:33; Jel. 13:7). A törököket tulajdonképpen a Német Római birodalom verte ki Európából, ami a kor végéig fennálló római fenevad rendszer egy feje, vagy megújulása volt. Mindezek ismeretében nem lehet nem a bibliai próféciák fényében értelmezni a keresztény” Európa és az iszlám világának háborúkkal teli történelmét.

A két érdekeltség között fellángoló adok-kapok háborúk sora egészen a végidőkig zajlanak, amikor is egy végső klimatikus összecsapásban az Antikrisztus az északi királyként megsemmisítő vereséget mér majd a déli királyra és diadalmasan bevonul Jeruzsálembe (Dán.. 11:40-45). Ez a következő háború már lappangó stádium van van, amit az agresszív iszlám bevándorlás és annak következményei éleznek ki. Amint Dániel megírta, általában a déli király kezdi a harcot, s az északi fejezi be.

Az asszír nagykirály és a Negyedik Birodalom

Ami teljesen biztosnak mondható a bibliai próféciák és az idevonatkozó ókeresztény irodalom alapján az az, hogy a római fenevad utolsó „szarvának”, azaz megújulásának az uralkodója, egy nagyhatalmú, mindenki által elfogadott uralkodó lesz. Ő lesz az, aki az adott alkalommal az Antikrisztusként fog megnyilvánulni. Ez a személy azonos a Dániel által északi királlynak nevezett uralkodóval, aki vereséget mér a déli királyra, bevonul Jeruzsálembe, maj kényszernél fogva egy erőteljes katonai csapást mér az észak-keleti népekre [az orosz föderáció népeire] (Dán. 11:41-44). A próféciákból azt is tudjuk, hogy ez az uralkodó Asszíria királya lesz, vagyis, az asszír nemzet teszi majd ki a birodalom legfőbb katonai és gazdasági erejét. Azok, akik szorosabban követik az Isten Gyülekezeteinek próféciai tanításait, már tisztában vannak azzal, hogy a bibliai asszír nép modern leszármazottait a németség teszi ki.

A római birodalom már konkrétan német illetőségű megújulása tulajdonképpen Nagy Károly bidodalmával vette kezdetét (a frank nép germán törzsekből állt). A formáció  I. Ottótól kezdve a Szent Német-római Birodalomként volt ismert, ezt nevezik a németek az „Első Birodalomnak”,  a német birodalmi struktúra így 800-tól 1806-ig állt fenn. A kor végén ez a német illetőségű fenevad fog feltámadni” egy rövid, de annál intenzívebb időre „az asszír” Antikrisztus vezetése alatt, aki egy adott ponton Jeruzsálembe teszi át a királyi székhelyét.

A Dániel 2 állóképének felépítése, valamint a történelmi tények arra mutatnak, hogy az egymást követő fenevad birodalmak egyre keményebb és egyre durvább arculatot öltenek, s az utolsó lesz a legkegyetelenebb. Ugyanakkor ezekre a birodalmakra úgy utalnak a próféciák, mint Isten büntető eszközeire. Istené a legfelsőbb döntés és ő formálja a történelmet: „a királyok szíve JHVH kezében van, s úgy irányítja, amint kívánja.” (Péld. 21:1) Gondoljunk csak Nebukadnezár esetére, akit kevélysége miatt Isten megalázott, majd helyreállította uralmában. A király miután megtanulta a leckét: „hálát adott az Örökkévalónak, áldotta, magasztalta és dicsőítette az Ég Királyát.” (Dán. 4:25-34) A következő fenevad a perzsa birodalom volt, akinek királyáról, Círusról ezt mondja az Ísten: „Teljesíted majd mindenben akaratomat.”  Isten fölkentjének nevezte Círust, akit akarata szerint fog vezetni és akinek kezébe adja a nemzeteket. (Ézs. 44:28; 45:1-3) a szintén perzsa Dárius ugyancsak elismerte Isten hatalmát (Dn. 6:27-28). Természetesen ezek mind evilági birodalmak voltak, a maguk bukott szellemi uradalmaik befolyása alatt, akik azonban maguk is csak az Isten által megszabott kereteken belül irányíthatják az eseményeket. Isten a hatalmas angyalai által bevégezte, bevégzi azt, ami eleve el volt rendelve, s ami ennek megfelelően meg lett írva az „Igazság könyvében” (Dán. 10:20-21). A könyv idevonatkozó próféciai tartalma tudtunkra lett adva Dániel következő fejezetében. Ílymódon a további birodalmak történelme is az Igazság könyvében foglaltak szerint fog végbemenni az Antikrisztusig befejezően.

Isten megítéli és megbünteti a népeket a gonoszságaikhoz mérten, és ehhez eszközként használja fel az evilági birodalmakat. Asszíria és Babilon konkrétan ilyen büntető eszközökként vannak megnevezve a Bibliában. A büntetés Isten házával kezdődik, a Jákob veszedelmének nevezett büntetésben elpusztul az izraelita nemzetek több, mint kétharmada ((Jer. 30:7; Ez. 5:1-17). Vesztüket a már megnevezett birodalmak okozzák:

Jeremiás 51:20-23 20 [Babilon] Pörölyöm voltál; harci fegyverem. Népeket zúztam veled össze, és országokat dúltam fel. 21 Összezúztam veled lovat és lovast; harci szekeret és hajót. 22 Összezúztam veled férfit és nőt, öreget és fiatalt, ifjút és hajadont. 23 Összezúztam veled pásztort és nyájat; szántóvetőt és igavonó barmot; kormányzókat és fejedelmeket.

Ézsaiás 10:5 5 Jajj Asszíriának, haragom vesszejének, a bosszúm suhogtatta botnak. 6 Elküldöm az istentelen nemzet ellen, s a népre szabadítom, amely haragra gerjeszt, hogy zsákmányoljon és prédát szerezzen, és tapossa azt, mint az utca sarát.

A Messiás első eljövetelekor a rettenetes negyedik fenevad, a római birodalom volt hatalmon, aminek a földi fennhatóságát maga Jahósua is elismerte Pilátus előtt, amikor ezt mondta neki: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.” (Jn. 19:11) Pilátus tehát az Isten által hatalommal felruházott Róma helytartója volt, aminek még a hivatalnokai is Istentől kapták fennhatóságukat. Ha még egy veréb sem esik le Isten akarata nélkül a földre, akkor mennyivel inkább Istentől függ egy világbirodalaom felemelkedése (Jób. 12:23). Amennyiben ez nem ütközik az Isten törvényével, a hívőknek is tiszteletbe kell tartaniuk a kormányzatok fennhatóságát (vö. Róm. 13:1-4). Minden birodalom csak az Isten által megszabott keretek között töltheti be a történelmi küldetését, amint túllépik a hatáskörüket maguk is elvesznek. Pontosan ez fog végbemenni az utolsó birodalom esetében is az Antikrisztus alatt, aki a kezdetben Isten igazságos büntetését végzi el számos nép fölött, és „adaték neki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen.” (Jel. 13:7) A Zakariás 11. fejezete ugyancsak rámutat arra, hogy Isten támasztja fel azt a „mihaszna pásztort”, aki az Antikrisztussá lesz, s aki próbára teszi, majd bünteti és üldözi az igazakat (vö. Dán. 8:24; Zak. 11:16).

Elég csak a napi híreket áttekinteni, és láthatjuk, hogy a jelenlegi világrendet nagyon komoly, esetenként mesterségesen előidézett válságok sujtják, és dramatikus geopolitikai átrendeződési folyamatok előtt állunk. A nagykirállyal kapcsolatos próféciák közös motívuma pedig az, hogy ő kaotikus állapotok között fog színre lépni, rendkívül tehetséges vezetőnek bizonyul, aki egy válságok és kihívások sujtotta, széteső világban fog „a káoszból rendet” teremteni. Emiatt világméretű elfogadottságra tesz szert, ám felfuvalkodottá válik, és ekkor történik meg benne a nagy fordulat.

A nemzeteknek létérdekévé válik majd az új világrendhez való igazodás, beleértve Kínát és Oroszországot is. A gazdaságilag szétesőben álló izraelita népek különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek és Judával együtt a fenevad segítségére szorulak egy szövetség reményében (Hós. 5; Ézs. 8:5-8; Siralm. 5:6). A névleges, fősodratú kereszténységet minden további nélkül szintén maga mögé fogja állítani, de ami igazán megdöbbentő, az az, hogy az igaz egyház berkeiben is elfogadást nyer majd, ami a megjövendölt nagy elpártoláshoz vezet (2Thessz. 2:3). A Dániel 8. fejezetének alábbi részének minden egyes mondata rendkívül fontos a témában hiszen a nagykirályról szól, aki mindenben sikeres lesz, majd végbe megy a nagy karakterváltás:

Dániel 8:23-26 23 Uralmuk végén, amikor teljessé válik a gonoszság, egy ravasz és cselszövő király támad. 24 Nagy hatalma lesz, bár nem a maga erejéből. Hallatlan módon pusztít és sikerrel jár a vállalkozása. Irtja a hatalmasokat és a szentek népét. 25 Ravaszsága miatt sikerre viszi keze a cselszövést. Erre szíve felfuvalkodik, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül sokakat megöl, sőt még a fejedelmek Fejedelmének is nekitámad. Akkor utoléri a vég, nem is kell hozzá emberi kéz. 26Az estéről és a reggelről szóló látomás: való igazság. Mégis, őrizd meg a látomás titkát, mert hosszú évekre szól.

Korábban már idézve volt Ézsaiás 10. fejezetének az a része, ami Isten büntető eszközeként mutatja be a rettenetes birodalmat, amit a szövegkörnyezet kontextusában kell értelmezni. Isten látogatásának napján megbünteti saját népét, Izraelt:

Ézsaiás 10:1-6 1 Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, akik csak elnyomó rendeleteket írnak. 2 Akik nem szolgáltatnak igazságot az elnyomottnak, s megfosztják jogaitól népem szegényeit. Akik kizsákmányolják az özvegyet, és megrabolják az árvát. 3 Mitevők lesztek majd a látogatás napján, s a vihar idején, amely távolról közeleg? Kikhez menekültök majd segítségért, és hol hagyjátok gazdagságotokat? 4 Nem marad más, csak a foglyok közé esni, és a megöltek közé hullani. De ezzel még nem csillapult le a haragja, keze továbbra is ki van nyújtva.

Amennyiben Izrael és Júda hű maradt volna a szövetségez, akkor nem lett volna az a földi hatalom, ami képes lett volna elpusztítani őket. De ahogyan az ókori, úgy a modern izraelita nemzetek is maguk ellen fordították Isten haragját a kirívó törvénytelenségük, bálványimádatuk és paráznaságuk által. Próféciák hosszú sora tesz tanúbizonyságot az izraelita nemzetek ellen a gonoszságaik miatt, ahogy hosszasan vázolják méltó büntetésüket is, amit Isten az asszírok és babiloniak keze által visz véghez. A Hóseás 5 duális próféciáiban az asszír nagykirályt Járéb-nek nevezi az Írás (Hós. 5:15). A Járéb azonba nem az asszír király személyneve, mint inkább a titulusa. A nyelvészek szerint a Járéb a héber ריב (rib) igegyökből származik, ennek jelentései: „harcos”, „törekvő”, illetve „versengő”. A katolikus fordítás azonban az ominózus „nagykirály” címmel adja vissza a szó jelentését. Ezen próféciák kor végén megtörténő klimatikus beteljesedésekor Járebet, a harcos és versengő asszír nagykirály jeleníti meg. A Dániel 8:25, 9:27-ből tudjuk, hogy az Antikrisztus hamis szövetségre lép sokakkal, s ennek része lesz ez az Izraellel és Júdával megkötött békeszerződés is, amit meg fog szegni és sikeres támadást intéz a gazdaságilag összeomlott és katonailag legyengült izraelita nemzetek ellen. Sok nép büntetése után, a sikerei teljében következik be az a nagy fordulat, amire Dániel is utal, s ami fölött sokan átsiklanak:

Ézsaiás 10:7-14 De hát ő nem így vélekedik, a szíve másképpen gondolkodik: Mert csak az eltipráson jár az esze, és azon, hogy sok népet kiirtson. 8 Azt mondja: „Vajon főembereim egyúttal nem királyok is? 9 Vajon nem úgy járt-e Kalnó, mint Karkemis, és Emát, mint Arpád, Syamária, meg mint Damaszkusz? 10 Úgy, ahogy kezem utolérte a bálványok országait, amelyekben még több volt a kép, mint amennyi kép Jeruzsálemben és Szamáriában van, 11 amint elbántam Szamáriával és bálványaival, vajon nem úgy tesznek-e majd Jeruzsalemmel és bálványaival is?” 12 De ha az Úr mindent végbevisz a Sion hegyén és Jeruzsálemben, akkor megbünteti Asszíra királya szívének szándékát, és nagyralátó szemének gőgjét. 13 Mert ezt mondta: „Ezt mind a saját kezem erejével vittem végbe, és bölcsességemmel, mert okos vagyok. Megszüntettem a népek határait, kifosztottam kincstáraikat, s lakóikat a porba sújtottam. 14 Mint a madárfészek felé szokás, kinyújtottam kezem a népek kincséért, s ahogy összeszedik az elhagyott tojásokat, úgy harácsoltam össze az egész földet. Nem akadt, aki megmozdította volna a szárnyát, vagy száját csipogásra nyitotta volna.”

A fentiek antikrisztusi próféciák. A nagykirály rendre elvégzi a rá kirótt feladatokat, majd sikereinek csúcsán hirtelen fordulatot vesz a karakterében és tetteiben. Teljessé lesz benne Sátán, s ekkor kinyilvánítja a valós lényegét és alantas szándékait azáltal, hogy a közvetlen isteni akaratot meghaladó tettekre szánja el magát: „szíve felfuvalkodik és minden lelkiismeretfurdalás nélkül sokakat megöl, sőt még a fejedelmeg Fejedelmének is nekitámad.” (Dán. 8:25) Ő „a bűn embere, aki ellenszegül és önmagát fölé helyezi mindannak, amit Istennek, vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és ugy mutogatja magát, mintha Isten volna. (2Thessz. 2:4) Tehát az addig dicsőséges és erényes nagykirály egy adott ponton hirtelen átváltozik az Antikrisztussá, megnyilvánítva sátáni énjét. Ekkor követi el a pusztító utálatosságot azáltal, hogy istennek mondja magát és a szentek ellen fordul.

A katolikus próféciák szerint, miután a nagykirály legyőzi minden ellenségét, leteszi majd a koronáját és jogarát az Olajfák hegyén, így szimbolizálva azt, hogy átadja az uralmát a Siloh-nak [Krisztusnak] az 1Mózes 49:10 próféciájának megfelelően. Csakhogy a katolikus próféciák szerint ezen a ponton NEM az igazi Felkent jelenik meg, hanem az Antikrisztus. Mi történik itt? Nos, katolikus barátaink nem fogják fel, hogy a személy, aki addig a kereszténység nagykirálya volt, zseniális módon hirtelen MAGÁT nevezi meg a Shilo-nak a Messiásnak, majd pedig istenné nyilvánítja magát. Ezen a ponton, megnyilvánul annak, ami, s aki: a megtestesült gonosz. Vagyis, a nagykirály és az Antikrisztus egyazon személy, karrierjének két eltérő fázisában. A fenevad végül még a nagy paráznát, korábbi „szeretőjét” is eltörli a föld színéről – tegyük hozzá, hogy még ezt is az isteni akarat szerint teszi:

Jelenések 17:16-17 16 A tíz szarv, amelyet láttál, meg a vadállat, meggyűlölik a paráznát, kifosztják és levetkőztetik, a húsán rágódnak, és tűzön megégetik. 17 Mert Isten sugalmazta nekik, hogy a tervét végrehajtsák, és uralmukat ruházzák egyetértőn a vadállatra, amíg be nem teljesednek az Isten szavai.

A fenevad végső feltámadása hatalmas válságok, háborúk és kaotikus állapotok közepette fog megtörténni. A  „nagykirály” gyors felemelkedése annak lesz köszönhető, hogy zseniális módon lesz képes kezelni a problémákat és helyre fogja állítani a politikai és gazdasági rendet egy új szuperhatalom élén. Ennek az „Új Vilegrendnek” az alapjait fektetik le ma bizonyos háttérhatalmi körök. A nagykirály a sikere teljében váratlanul egy nagy fordulatot vesz, s elköveti a pusztító utálatosságot, amikor istennek nyilvánítja magát. Ekkor, mintegy menet közben módosít az általa uralt birodalmi formáción is, így lesz a „hétből való nyolcadik fenevad,” tíz királyból álló szövetsége (Dániel állóképének tíz lábújja). Antikirsztusként egy rettenetes rémuralmat hoz el a földre, felszámolja az addig hűséges szövetségesét, a nagy parázna hamis kereszténységét is (Jel. 17:11-17). Uralma azonban rövid lesy, csupán egy próféciai órán át tart, de ebben a luciferiánus ámokfutásában elpusztul majd az addig már többszörösen megharmadolt emberiség döntő része. Így teljesedik be a ma oly sokak által propagált New Age” és Új Világrend, aminek ha Isten nem vetne gyors véget, akkor nem maradna élő a földön (Mt. 24:22), Krisztus azonban visszatér és elpusztítja ezt a szörnyképződményt (Ézs. 10:15-16; Dán. 2:34-35; 44-45; 7:26-27; 9:11-13; Jel. 17:14, 18:20), s kezdetét veheti Isten földi országlása. Addig azonban:

Máté 24:4-5 „... 4 Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen bennetekt. 5 Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek.”


A végzet lándzsája a fenevad „csodafegyvere”?

 

A „végzet lándzsája”  egy nagyon különleges történelemformáló fegyver, kegytárgy és hatalmi jelkép is egyben. A lándzsahegy közepét egy bőrszegély övezi át, amiben egy szög van, s ez állítólagosan Krisztus keresztjéről való. A keresztény hagyományok szerint a lándzsa annak a Longinus nevű római légiós katonának a fegyvere volt, aki átszúrta a golgotai kereszten függő Krisztus oldalát. Neki tulajdonítják a kijelentést is: „Ez valóban az Isten fia volt.” (Mt. 27:54) Egy korai apokrif, a Nikodemusz evangéliuma és a keresztény hagyományok szerint Longinus szívből megtértért,  leszerelt, és a tanítványokhoz csatlakozott. A lándzsáját megtartotta, majd átadta Péternek, aki Rómába vitte azt. Ezután valahogy a császári kincstárba került, ahol Nagy Konstantin anyja, Heléna császárnő megtalálta, majd a fiának adta, aki már császári jogarként használta azt az uralodása idején (i.sz. 306-337). Az első „keresztény császár” Konstantin, a lándzsát kezében tartva győzedelmeskedett a sorsdöntő Milvus-hídi csatában.

 

Emlékezzünk, a római birodalom az a fenevad struktúra, ami fenn fog állni a korszak végéig, s ílymódon a lándzsa története szorosan összefonódik ennek a birodalomnak a történelmével.

 

Konstantint követően a lánzsa 410-ben tűnik fel ismét, ekkor már Alaric vizigót király kezében. Caesasareai Procopius bizánci történész leírása szerint: „Miközben [a gótok] Rómát fosztogatták, Alaric felöltötte legremekebb ruháit és a [római] császári trónra ült, fején aranykoronával, kezében a Krisztust átdöfő lándzsát tartva”. A leírásból kitűnik, hogy a lándzsa ekkoriban már egy viszonylag közismert jelképként volt számon tartva.

 

Ezután Theodorik vizigót király birtokába került és a leírások szerint ez a lándzsa segített meg őt abban, hogy 451-ben visszaverje Attila hun király seregeit a Catalaunumi csatában.

 

A hires-hirhedt Meroving királyok ugyancsak birtokoltak egy csodálatos lándzsát, aminek mágikus erőt tulajdonítottak és azt tartották, hogy aki a kezében tartja azt, az uralja majd a világot. Egyes kutatók kétségbe vonják, hogy ez azonos lenne a végzet lándzsájával, ám egy kortárs történész, Toursi Gergely (538-594) leírása emelett szól. Gergely a Libri Historiarum című mukájának VII, 33, részében azt írja, hogy Guntram Meroving király 585-ben unokaöccsének és trónörökösének, II. Csildebertnek adta át a “királyi lándzsát”. A dinasztia utolsó királyának, III. Childerich (743-751) a halálával a frank birodalom vezetése a Karolingokhoz került, vele a lándzsa is, aminek az addig hézagos, esetenként ködös történelme ekkortól kezdve már pontosan nyomonkövethető.

 

Martell Károly és Nagy Károly (Charlemagne) hatalmuk legfőbb szimbólumának tartották számon az ereklyefegyvert. Nagy Károly (771-814) soha nem vesztette szeme elől, még alvás közben is magánál tartotta. A krónikások szerint 47 győztes csatát vívott meg a lándzsát kezében tartva. Végül Nagy Károly végzetét is a végzet lándzsája okozta, miután véletlenül elejtette azt, és pillanatokon belül meghalt.

 

A korai 900-as években Madarász Henrikkel (919-936) a német Szász dinasztiához, illetve a Német római Birodalom császáraihoz került. Ekkortól „a szent Német-római Birodalom szent lándzsája” megnevezéssel utaltak a kegytárgyra. Madarász Henrik magával vitte a lándzsát, amikor 933-ban legyőzte a magyar sereget az augsburgi csatában. Henrik a fiára, I. Ottóra hagyta, akit XII. János pápa ezzel a lándzsával keresztelt meg a Szent Német-római Birodalom császárává 936-ban. Ottó ugyancsak a lándzsát tartva győzte le a magyarokat 955-ben a Lech-mezei csatában. A következő birtokosok: II. Ottó, Szent Német-római császár (973-983). III. Ottó Szent Német-római császár (983-1002). III. Ottó által a lándzsa egy letört darabját elküldte Szent István magyar királynak, acélból, hogy ezzel szimbolikusan megerősítse a hatalmát. Így az István korabeli pénzérmén, a Lancea Regis [„a királyi lándzsa”] ezüst dénáron egy lándzsa látható, és ez a motívum megtalálható a koronázási paláston is. Jegyezzük itt meg, hogy a próféciai szempontokat figyelembe véve, ezáltal Magyarország politikailag szimbolikusan és ténylegesen is a fenevad birodalmi rendszer részesévé vált – mégha „töredékesen” is .  A katolicizmus felvétele pedig azt eredményezte, hogy az ország szellemileg a Nagy Parázna fennhatósága alá került.

 

III. Ottó után II. Henrik (1002-1024) vette át a koronát és a fegyvert. Később a Szász házból származó Hohenstaufenok bírták, majd pedig Barbarossa Frigyes (uralkodott: 1152-1190), aki ugyancsak pillanatokkal az után halt meg, hogy a lándzsát egy patakba ejtette. A további tulajdonosok között ott voltak még VI. Henrik, aki 1190-1197 között volt szent német-római császár, IV. Ottó, szent német-római császár ( 1198-1218), II. Frigyes szent német-római császár, (121?8-1250). II.

 

1424-ben Zsigmond magyar király és német római császár elrendelte, hogy a „szent Római Birodalom császári koronája, a birodalmi alma, a pálca, a kard, a szent kereszt és a Szent Lándzsa sohasem hagyhatják el az ország területét.

 

IV. Frigyes volt az első Habsburg uralkodó a szent Német-római Birodalom császári trónján, aki 1452-ben vette at a címet, s amit aztán 1806-ig kevés kivétellel csak a Habsburgok viseltek. Ezáltal a császárság regáliái is az ő kezükbe kerültek köztük a végzet lándzsája is, amit Nürnberg városában tartottak a Habsburg ház által megalapított aranygyapjas rend felügyeletére bízva.

 

A Nüremberben tartott regáliák csak a szent Német-római Birodalom utolsó napjaiban kerültek át Bécsbe, 1796-ban, elmentve azokat Napóleon közelgő seregei elől. Az austerlitzi csatában Napóleon el akarta ragadni ezeket, de Bécsből is kimentették. 1806-ban a Német-Római Birodalom megszűnésével a regáliák visszakerültek Bécsbe, ahol múzeumi tárgyakká váltak.

 

Ezt követően már egyetlen uralkodó sem viselte a birodalmi koronát, s így nem birtokolta a lándzsát sem. Ennek mag van a próféciai jelentősége. A római birodalom hivatalos restaurációja és a katolikus egyházzal való hatalmi összefogása 538-ban vette kezdetét, amely frigynek 1260 év után, 1798-ban telt le az ideje. Napóleon seregei 1798-ban elfoglalták Rómát és kikiáltották a köztársaságot. VI. Pius pápát és kardinálisait fogságba vitték, a klérusi birtokokat pedig államosították. Napóleon egy csapásra felszámolta a pápai hatalmat, a további pápák már csupán jelképes figurák voltak. A nagy parázna pusztulását néhány évre rá követte a „párja” is, vagyis a fenevad birodalom, a Német-római császárság,  ami 1806-ban lett felszámolva. Így a nagy páros, a birodalom és egyház frigyéből álló fenevad hibernációba kényszerült. Eljött az ideje a próféciai idő beteljesedésének, amikor: „A fenevad volt, nincs, de még egyszer jönni fog.” (Jel. 17:8). Ezzel párhuzamosan emelkedtek fel üstökösként az angolszász nemzetek, beteljesítve egy másik nagyvolumenű próféciát József születésjogi áldásait illetően, ami meghatározta az elkövetkező több, mint két évszázad hatalmi struktúráját. 

 

Az egykori Német-római birodalom központját és legfőbb erejét kitevő német és osztrák királyságok nemzeti monarchiák, illetve császárságok formájában funkcionáltak tovább, nem pedig a „fenevad-bidodalmi” császárság státuszában! Ennél fogva nem is használhatták jogosan annak regáliáit, köztük a lándzsát sem. Bár a Hohenzoller-házból való II. Vilmos császárnak voltak ilyenirányú ambíciói, ő ugyanis elindított egy nagyarányú német fegyverkezési programot    és ideiglenesen magához vette a lándzsát is, de csupán a II. német birodalom császáraként és porosz királyként. Vilmos azonban roppant meggondolatlan politikát folytatott, s miután az orosz mozgósítások hírére azonnal belépett a háborúba, sokan ráhárították az I. világháború felelősségét, és annak azon következményeit, így Hitler és a nácik felemelkedését, illetve az abból fakadó a II. világháború kitörését. A Habsburg házra is rájárt a rúd, az I. világháború után trónfosztottak lettek és kitiltották őket Ausztriából, de a vér nem válik vízzé.

 

Hitlert elkápráztatta az, hogy a nagy német birodalmi királyok egyikéről a másikára szállt ez a szimbolikus örökség és fanatikusan ragaszkodott ahhoz, hogy megszerezze magának. Ez a nácik 1938-ban az „Anschluss” idején valósították mag, amikor visszavitték azt  Nürnbergbe. Hitlernek azonban nem volt segítségére a „mágikus” fegyver, ahogy vérszerint sem tartozott egyik királyi házhoz sem, a háborút pedig elvesztette. A lándzsahegyre a háború végefelé egy bunkerban találtak rá az amerikai katonák, és 1946-ban visszakerült a Hofburg Múzeumba, ahol a Szent Római Birodalom koronája is ki van állítva.

 

A II. világháború után jött az USA hegemónia, és annak csodálatos demokratikus világa, létre jött az EU először reményteli és életképesnek tûnõ formációja, ami mára egyre reménytelenebbé és életképtelenebbé válik. Az angolszász hegemónia az utolsókat rúgja, s hamarosan eléri a próféciai összeomlása. A kommentárok és politikai „szakértők” Oroszország, Kína, India felé vetik „vigyázó” szemeiket, ami a lehető legnagyobb hiba a részükről. Miközben Közép-Európában valami nagyon alakulóban van, amit egyenlőre holmi kis kellemetlenkedésként kezelnek le. Nagy hiba. Közben nyiltabban színre lépett és nagyon aktívvá vált egy háttérhatalmi elit is, ami nem kevés meglepetést okozott az elmúlt pár évben és sok van még a tarsolyukban. Tudjuk, hogy ez az erő szándékosan addig nihilizálja majd a Nyugatot, amíg szinte kiprovokája, kierőszakolja a konzervatív anti-tézis ellentámadását. Az előttünk álló és prognosztikált „nehéz kihívások évei” szintén ennek a hibernáló birodalmi erőnek a színrelépését kényszerítik majd ki. Az tehát a felelevenedett fenevad birodalma lesz, az, amely volt, nincs de jönni fog. Mivel ez már a „keresztény” Német-római Birodalom örökségét veszi át és viszi tovább, annak monarchikus feje majd előkotorássza és jogosan veszi kezébe a végzet lándzsáját. „Ki olyan mint a fenevad, és ki képes harcba szálni vele?” (Jel. 13:4)

 

Európa és a Közel-Kelet az a térség, ahol a meghatározó történelem sűrűje zajlott és zajlani fog Armageddonig.

 

Függetlenül attól, hogy hiszünk e abban, hogy a szóbanforgó lándzsa valóban az a fegyver, amivel Krisztus megölték, tény az, hogy a római birodalmi mintát feltámasztó európai császárok egyik legfőbb hatalmi jelképeként szolgált Konstantinnal kezdve durván 1500 éven át. Nagy Károly óta 45 német uralkododó tartotta kézben. A történelmi precedens,  a titkos társaságok iránta való fétise, a szimbólumokban rejlő misztikus és negatív szellemi erő, mind azt érzékelteti, hogy amikor megjelenik az a bizonyos várva-várt keresztény nagykirály - az Antikrisztus -, akkor ennek a hatalmi jelképnek ismét nagy szerepe lesz.

v


 

Church of God

 Copyright © 2019, 2022, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Weboldal: http://www.churchofgod.hu


 

A teljes cikk, képekkel ellátva letölthető PDF és DOC formátumban