Jeruzsálem királya, a
keresztény Nagykirály
Az első keresztes
hadjáratot (1095-1099) II. Orbán pápa hirdette meg 1095. novemberében, a
clermonti zsinat alkalmával és a „Deus vult” [Isten akarata] felhívással. A
hadjárat célja a keleti
kereszténység megsegítése volt a
szeldzsuk-törökök elleni harcban. A török
hódítások következtében ugyanis a
keresztény Bizánci birodalom csaknem teljesen
kiszorult Kis-Ázsiából. A másik nagy
cél Jeruzsálem felszabadítása volt, ami
még 638-ban került az iszlám
hódítók kezébe. A sereg magját főként
frank, burgundi és normann nemesek tették ki.
Jeruzsálem bevétele
után az európai királyi házakból
származó nemesek létrehozták
Jeruzsálem
királyságát. Ennek a királyságnak az
első uralkodója Als-Lotharingia hercege, a
„keresztes
király”-ként is nevezett Bouillon Gottfried volt.
Bouillon azonban alázatos
módon nem kívánta a Jeruzsálem
királya címet felvenni, helyette inkább a
„Szent
Sír Oltalmazója” titulust használta. Rövid uralma után öccse, I. Balduin
került a trónra és hivatalosan ő
viselte elsőként a
Jeruzsálem királya címet II. Orbán
pápa beleegyezésével. I Balduint
unokatestvére, II. Balduin edesszai gróf követte a
trónon 1100-tól, majd pedig
egy sor további uralkodóra szállt rá ez a
méltóságos cím. A keresztesek
1187-ben elvesztették Jeruzsálemet, ami
kiváltó oka volt a III. keresztes
hadjárat megindítására 1189-ben I. Frigyes
(Barbarossa), a Német-római
birodalom császárának vezetésével.
Noha ekkor Jeruzsálemet nem sikerült
visszavenni a kereszteseknek, de maga a királyság
tovább élt, aminek a
székhelyét 1191-ben áthelyezték Akkra
kikötővárosába. A keresztesek a hatodik
keresztes hadjárat alkalmával (1227-1229)
foglalták vissza Jeruzsálemet. Ezt a
hadjáratot II. Frigyes német-római
császár vezette, és a Kámil
szultánnal megkötött
béke értelmében a keresztények
visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet,
Názáretet, Jaffát és néhány
erődítményt. 1129. március 17-én II.
Frigyes
bevonult Jeruzsálembe és annak
királyává koronázta magát. A siker
csupán
ideiglenes volt, a várost 1241-ben ismét
megszállták a muszlimok és a
jeruzsálemi királyság felbomlott Akkra 1291-ben
történő eleste után.
A
titulus és annak öröklése
A
jeruzsálemi
királyság uralkodói részben
választás, részben pedig az
öröklődési vonal által
jutottaka címhez. A XII. század közepétől a
Jeruzsálemi királyság fénykorában
egy adott királyi vonalból származtak az
uralkodók. A királyt azonban vagy a
hercegekből és nemesekből álló Haute Cour
(Főtanács) tagjai választották meg, vagy pedig nekik kellett jóváhagyni a
trónörököst. A királyra úgy tekintettek, mint primus inter pares, vagyis aki „első
az egyenlők között.” A keresztes
háborúkat követően
a Jeruzsálem királya titulus inkább
szimbolikussá, egyféle virtuális
címmé
vált, ugyanakkor jó néhány európai
királyi ház tagja mondhatta magáénak a
trónörökséget, így pl. a ciprusi
és nápolyi királyok. Ennek meg van a maga
bonyolult története. Miután a
királyság székhelyét 1291-ben
Akkrába helyezték,
gyakori volt az, hogy a Jeruzsálem királya cím
olyan európai uralkodóra szállt,
akik soha nem tették be a lábukat Akkrába. Voltak,
akik megvásárolták a címet,
mint tette ezt az Anjou házból való I.
Károly szicíliai király, aki 1277-ben
vette meg a jogcímet viselő Poitiers Mária antiochiai
herecegnőtől. (A hercegnő
IV. Bohemund antiochiai hercegnek és Lusignan Melisend
jeruzsálemi és ciprusi
hercegnőnek I. Izabella jeruzsálemi királynő és II. Amalrik jeruzsálemi és ciprusi király
legkisebb lányának lánya volt) A címnek van egy szoros magyar vonatkozása is: A
„Jeruzsálemi”-nek nevezett II. András 1217-18-as szentföldi
hadjárata után vette fel a Jeruzsálem királya címet, mint II. Baldvin
ükunokája, amely címet aztán minden magyar király viselt 1918-ig. II. András
király Châtilloni Rajnald (1125-1187) antiochiai fejedelem unokája volt ( II.
András anyja Antiochiai Anna, Châtilloni Rajnald leánya volt). Így aztán II. András
által a magyar királyok címeibe bekerült a Jeruzsálem királya titulus is, amit
az ország Habsburg uralkodói is viseltek. A Habsburgok azonban nem csupán a
magyar korona által voltak jogosultak a címre, hanem a saját örökösödési
vonaluk által is, miután Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc az első
Jeruzsálemi király, Buillon Godfried egy kései
rokona volt. E kapcsolat
által a Habsburg-Lotharingiai ház valójában
az elsődleges címörökös a
szerteágazó királyi vonalakból. Az
örökösödési jog alapján korunkban a
lotharingiai házból való Otto von Habsburg
(1912-2011) és fiai, Karl von
Habsburg (szül. 1961) és Georg von Habsburg (szül.
1964), másodlagosan pedig
VI. Fülöp (szül. 1968) spanyol király viselte,
illetve viseli a Jeruzsálem
királya címet.
A vesztes világháborút követően az osztrák Habsburgok elvesztették a birodalmukat és uralmi pozíciójukat. 1918. november 11-én I. Károly osztrák császár egy nyilatkozatban arra kötelezte el magát, hogy átmenetileg tartózkodik uralkodói hatalmának gyakorlásától. November 12-én Bécsben kikiáltották a köztársaságot, a császár azonban nem mondott le. Az I. Osztrák Köztársaság olyan törvényt készített elő, amely választás elé állította volna az uralkodót: vagy hivatalosan lemond a császári címéről, s ez esetben az Osztrák Köztársaság állampolgáraként az új államban maradhat, vagy pedig nem mond le, de akkor vagy internálják, vagy kiutasítják Ausztriából. Felesége, Zita császárné azzal érvelt neki, hogy mivel az uralkodói hatalmat isten kegyelméből kapta és gyakorolta, így nem mondhat le arról. A talpraesett Zita nyomására Károly végül megtagadta a hivatalos lemondást a császári és egyben a magyar királyi címéről, tiltakozott hatalma korlátozása ellen és visszavonta átmeneti lemondását, majd 1919. március 23-án Svájcba távozott. Az új Német-Ausztria parlamentje 1919. április 3-án meghozta az ún Habsburg-törvényt, miáltal a Habsburg-Lotharingiai-ház teljes vagyonát elkobozta az állam, a dinasztia trónfosztottá vált, megvonták a ház tagjaitól az uralkodói címeiket és jogaikat, mi több, kitiltották őket a köztársaság területéről is. Az esetleges hazatérésüket egy a címeikről lemondó jognyilatkozat megtételéhez kötötték. A Habsburgoknak látszóag befellegzett. 1948 létre jött a független Izrael állama, ami mára egy viszonylag stabil és katonailag erős hatalommá vált. Ezzel az uralmát amúgy is elvesztett Habsburg-ház Jeruzsálem királya címének igénye is teljesen okafogyottá vált. Vagy mégsem?
Európa válaszút előtt – Eljöhet a monarchiák
reneszánsza?
Bár
korunk oly nagyon demokratikus és politikailag korrekt
világában a
monarchia kifejezés már önmagában is
felborzolja a kedélyeket, a monarchizmus
iránti nosztalgia sokakban mégis ott él.
Még a liberális média sem képes az
önmagtartóztatásra, hiszen gyakran
publikálnak királyi házakkal kapcsolatos
híreket, pletykákat, legyen az az angol királyi
ház, vagy akár a Habsburg. Bár
ezek jórészt inkább bulvárhírek, de
szép számmal akadnak éleslátó
politikai
jellegű cikkek is. I. Károly fia és a trónörökös főherceg, Otto
von Habsburg pl. egy köztiszteletnek örvendő európai politikusként volt és van
számontartva, akit a média is árgus figyelemmel kisért. Egy szemelvény a The Guardian-ból:
Igaz ugyan, hogy
a Jeruzsálem királya cím továbbra is létezik, de ezt Otto von Habsburg viseli,
nem pedig Spanyolország jelenlegi királya.
[a titulus] Eredete az első keresztes hadjárathoz vezethető
vissza, ami
1099-ben a Szentföld elfoglalását
eredményezte. Godfroi de Bouillont Jeruzsálem
uralkodójává tették, majd halála
után 1100-ban fivére, Balduint [a
térségnek]
ténylegesen a királyává. Ahogyan az a
királyi titulusokkal gyakran előfordul, a
királyi cím túléli még az [a
királyság által] uralt terület
elvesztését is (pl.
II. Erzsébet királynő a mai napig Normandia hercege). A
jeruzsálemi ‘királyság’
[címet] francia nemesi házakon belül őrizték
meg, majd hosszú időn át a
Lotharingiai uralkodóház bírta. A titulus a
Habsburg dinasztiához került,
miután Fracois de Lorraine [I.Lotharingiai Ferenc] szent
német-római császár
feleségül vette az osztrák Mária
Teréziát. Az osztrák Habsburgok ma is élnek
és
virulnak, még ha birodalmukat már el is
vesztették. Otto von Habsburg az Európai Parlament tagja, aki a Szent Római
Birodalom egy pán-európai és demokratikus-födöralista verziójának a
megálmodója. – The Guardian, 1991, május. 30. száma.
„1922-ben
[Otto] a
Habsburg-ház fejévé lett. A legitimisták
számára; ’Őfelsége’, aki Isten
kegyelméből ‘Ausztria császára,
Magyarország, Bohémia, Dalmácia,
Horvátország,
Szlavónia, Galicia és Lodomeria királya;
Jeruzsálem királya, stb; Ausztria főhercege, Toszkánia és Krakkó
nagyhercege; Lotharingia, Salzburg, Stájjerország, Karinthia, Karniola és
Bukovina hercege, Erdély és a Morva Margravé nagyhercege; Szilézia, Modéna,
Párma, Piacenza, Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Dubrovnik és
Zadar hercege; Habsburg, Tirol, Kiburg, Gorizia és Gradisca hercegi grófja;
Trento és Brixen hercege; Felső és Alsó Lausitz őrgrófja. A további titulusai
viszonylag jelentéktelenek.”
„Nagyon is tisztába vagyok
azzal, hogy Ausztria népességének döntő többsége azt szeretné, hogy foglaljam
el a ‘béke császárának’ [I. Károly]
örökségét, szeretett atyámét, s tegyem ezt inkább hamarabb, mintsem később. ... A
nép [az osztrákok] soha nem tette le a voksát a köztársaság
mellett. Csendben maradtak, mivel kimerültek a hosszú háborúban, és
meglepte őket a forradalmárok vakmerősége 1918-ban és 1919-ben. A beletörődést
azonban lerázták magukról akkor, amikor rádöbbentek, hogy a forradalom
erőszakot követett el az élethez és a szabadsághoz való jogukon. ... Ez a
bizalom rendkívüli terhet rakott rám. Készséggel elfogadom. Isten adja úgy, hogy a herceg [trónörökös]
és a nép egymásratalálásának órája mihamarabb eljöjjön.” – Gedächtnisjahrbuch
1937. 9. Jg.: Dem
Andeken an Karls von Österreich Kaiser und König. Arbeitsgemeinschaft
Österreichischer Vereine – Wien, W. Hamburger 1937
Ez
a bizonyos óra soha nem jött el magának
Habsburg Ottónak az életében – de
talán ő sem csak önmagára gondolt. Karrierje
tekintetében Ottó egy aktív és sikeres
politikai szereplője volt a XX. századi
európai történelemnek. 1960-ban a
Habsburg-Lotharingiai ház több tagja is
elfogadta a Habsburg-törvényt és
aláírta a lemondó nyilatkozatot. 1961.
március
31-én az utolsó császár legidősebb fia,
maga a trónörökös Ottó is
aláírta a
trónigényről való lemondását, ennek
jogérvenyessége körül azonban komoly
jogviták folytak Ausztriában (lásd
„Habsurg-válság), ami több évig
késleltette
a hazautazását. Az osztrák
közigazgatási bíróság
végül Habsburg Ottó javára
döntött, aki 1966. október 31-én négy
évtizednyi távollét után
visszatérhetett
hazájába. A Habsburg család folytatja a
küzdelmet a Habsburg-törvény ellen:
Jelentős összegű pénzbeli követeléseik vannak,
emellett kastélyok, bécsi
bérházak és mintegy 27.000 hektárnyi telek
ellenértékének
megtérítését
követelik. Az igények becsült összege mintegy 200
millió euró. Ez ideig az
osztrák legfelsőbb bíróság formális
okokra hivatkozva elutasította a keresetek
megtárgyalását. A tét természetesen
több, mint csupán az anyagiak. A dinasztia
látszólagosan a vesztes fél, de a hihetetlen
túlélőképességet
tanúsító
Habsburgok ezen körülmények ellenére is
méltóak a családi mottójukra:
„Hagyd a háborúk megvívását másokra! De te, boldog
[Habsburg] Ausztria, házasodj; mert a birodalmakat, amelyeket Mars ad másoknak,
azt Vénusz a te kezedre játssza át.”
A mottó nagyon
találó, hiszen a Habsburgok valóban mesterei voltak az olyan számukra előnyös
házasságkötéseknek és az
azokból származó szövetségi rendszerek
kialakításának, amelyekkel növelték a
méltóságukat és a birodalmuk
területeit.
Ennek egy leginkább felemlített példája
Mária Terézia volt, akit emiatt „Európa
anyósa”-ként aposztrofáltak. Otto von Habsburg szintén kénytelen volt rendhagyó
módon, de zseniális előrelátással, az EU-val úgymond „házasságra”
lépni. A szervezeten belül aztán egy vérbeli
européerként lelkes és befolyásos
szószólója volt az 500.000.000 lakost
számláló egységes Európa
gondolatának, és
31 éven át volt elnöke a Páneurópai
Uniónak, aminek haláláig tiszteletbeli
elnöke maradt. A bajor Keresztényszociális Uniu
(CSU) képviselőjeként 1979-től
húsz éven át volt tagja az Európai
Parlamentnek. Nem mellékesen, 2000-ig az
Aranygyapjú Lovagrend nagymestere volt. A
Habsburg családnak kulcs szerepe volt a Vasfüggöny
megnyitásában, amikor 1989 nyarán
megnyitották a határt a kelet-német exodus
számára. Otto von Habsburg 2011-ben meghalt,
Európa víziója pedig időközben
alaposan elhomályosodott. A kontinens rendkívül
megosztottá vált és 2015 óta az
EU az egyik válságból a másikba kerül.
A szervezet és a tagországok fontos
döntések, válaszút előtt állnak. A
fokozódó globális kihívások
fényében minden
tagország a szorosabb egységről beszél,
mégis mindenki ellene tesz. Két Európa
víziója van terítéken: Az egyik oldal a
globalizmusban, a másik a
nemzetállamokban gondolkodik. Az első egy ultra liberális
beállítottságú és
lényegében szocialista típusú,
multi-kulturális Európai Egyesült Államokat
kíván megvalósítani. Ez egy alanta
érdekcsoportok által irányított,
bevándorlók
tízmillióival feldúsított – vagy
felhígitott – kevert etnikumúvá és
hatalmas
fogyasztói masszává gyúrt
szivárványzászlós nihilista paradicsom
lenne, Bábel újratöltve.
Mások számára ez rémálomnak tűnik,
ami ha megvalósul, akkor az európai
fehér rassz és a nemzetállamok teljesen
felmorzsolódnak, helyükbe pedig egy
gigantikus banánköztársaság jön
létre annak minden velejárójával. Az
egyetlen
alternatíva az a szuverén nemzetállamok
szövetségéből álló, „keresztény”
konzervatív
értékalapú
szövetségi rendszer, ami
Közép-Európában kezd kibontakozni. A
két ellentétes
ideológia ütközése elkerülhetetlen, s vele
az EU felbomlása is. A liberális
víziót Európa nyugati felének a politikai
elitje képviseli, a konzervatívat
pedig a közép-európai térség vezetői
és népei. A próféciák szerint az
utóbbi
oldal fog kikerülni nyertesen, és létrejön egy
olyan vélhetően monarchikus
birodalom, ami rövid úton egy világhatalommá
növi ki magát, s ami próféciai okoknál fogva le fog számolnia a nyugat-európaiak és az angolszászok hanyatló
és bomladozó jóléti államaival.
Tény ugyanis, hogy az Európa nyugati felén élő
szerencsésebb, illetve áldásosabb népek és a sok vész sújtotta
közép-kelet európai nemzetek között továbbra is létezik egy áthidalhatatlan világnézeti és sorsrészbeli
eltérés.
Amíg a nyugat-európai, elsősorban izraelita nemzetek
liberális
felfogása olyan fokú szellemi
identitásvesztést és önfeladást
eredményezett a
társadalmaikban, hogy a szakadék szélén
állva tehetetlenül várják a közeli
és
elkerülhetetlen katasztrófát, addig a kommunizmus
hosszú évtizedeit, majd a
post kommunista liberális rendszer életképtelen
műsorát átvészelő közép-európai
régiót az élni akarás és a
felemelkedés heves vágya fűti. Az EU szószerint
haldoklik, míg Közép-Európa ébredezik, és egyre inkább idejét
látja annak, hogy helyreállítsa azt a
méltóságát és
örökségétt, amit a római,
majd a Német-római Birodalmaktól
örökölt, s ami euro-centrikussá tette a
világot az elmúlt kétezer évben.
Mégis megvalósulna a Habsburg Ottó által
áhított
isteni akarat, miszerint eljön a császár és a
nép találkozásának órája? A
hanyatló USA és a nyugat-európai
szövetségesei nemzeteik maradék gazdasági
erejét élik fel azzal, hogy hiábavaló
háborúkkal importálják a „demokratikus
rendet” a világ olyan területeire, ahol nincs erre
semmi igény. Miközben Vénusz
[a hajnalcsillag/Lucifer] lassan de módszeresen és
biztosan átjátssza a
nyereményeiket és reményeiket a
„nagykirály” vezetése alatt
feltámadó Német-római
birodalom kezébe! A birodalom történelmi hitvese, a
Nagy Parázna álkeresztény
vallásrendszere pedig készségesen támogatja
ezt a megfelelő szellemi
propagandával. Ez külön fejezetet igényel.
A
Tiburtiumi Szibilla és
a katolikus próféciák a Jeruzsálemben
uralkodó keresztény
világcsászárról
A középkori katolikus egyház nem szűkölködött „prófétákban” és több tucat olyan prófécia van
számontartva, ami a nagy keresztény világcsászár eljövetelével kapcsolatos. Az
i.sz. 380-400 közötti időszakban keletkezett Tiburtiumi Szibilla valamint a kései 7. században szír nyelven megírt Pseudo-Methodius Apokalipszise
nem csak befolyásolta, de meg is határozta a középkori keresztény Európa
eszkatológiai elképzelések irányvonalát. A Szibilla jóslataiban tűnik fel
először teljes formában a nagykirály alakja,
a keresztény
világcsászár motívuma. A Pseudo-Methodius
Apokalipszise is erre a szibillára
alapozott, de ennek az írásnak az
érzületét már erősen befolyásolta egy
új
tényező, az iszlám
térhódítása. A Szibilla és
Pseudo-Methodius messze
legjellegzetesebb motívumát tehát egy
eljövendő nagy uralkodó személye képzi,
amely motívum a későbbiek folyamán a katolikus
eszkatológia fontos
referenciapontjává, s így szerves
részévé vált. A Szibilla a
későbbiekben egy
hosszú sor hasonló tartalmú katolikus „próféta”
látomásaival és tanítók
magyarázataival egészült
ki, amik aztán maguk is ennek a hagyománynak a
részévé váltak. A több tucatnyi
különböző időszakból származó
idevonatkozó idézetből itt csak néhányat
emelünk
ki, amelyek a hagyomány legfőbb elemeit foglalják
magukban. Kezdjük a
Szibillával:
Tiburtiumi Szibilla
És akkor felemelkedik majd a görögök egy
királya, akit
Konstans-nak neveznek. Ő lesz a rómaiak és
görögök királya. Magas termetű, jó
ábrázatú [férfi] lesz, ragyogó
arccal és teljes testben arányos alkattal.
Uralkodása száztizenkét év után
szűnik meg. Az ő idejében nagy gazdagság lesz
és a föld bőséges termést nyújt, oly
annyira, hogy egy mértéknyi búzát egy
denáriusért, egy mértéknyi bort pedig
szintén egy denáriusért adnak el, és egy
mértéknyi olaj ára is egy denárius lesz. A
király színe elé egy írást
helyeznek,
melyen ez áll: „A rómaiak királya az egész keresztény birodalmat a magáénak mondja.” Elpusztítja a pogányok minden szigeteit és
városait, lerombolja a bálványtemplomaikat; meghív minden pogányt a
keresztségre és minden templomban felemelik a keresztet. „Akkor majd lelkesen
emeli fel kezeit Isten felé Egyiptom és Etiópia [Zsolt. 68:32 ]”. Mindazokat, akik
nem imádják a Jézus Krisztus keresztjét, azokat kard által büntetik meg. A
száztizenkét év eltelte után a zsidók megtérnek az Úrhoz, és „az ő
sírját mindenki dicsőíteni fogja.” Azokban a
napokban megmenekül majd Júda és
biztonságban lakozik Izrael. Abban az időben Dán
törzséből felkel majd a
gonoszság hercege, akit Antikrisztusnak neveznek. Ő lesz a
kárhozat fia, a
büszkeség fejedelme, a tévtanok mestere, a gonosz
szándékok teljessége, aki
felforgatja a világot, és csodákat, nagy jeleket
művel színlelések által.
Sokakat becsap majd a mágiáival, mert tűz fog
alájönni az égből. Az évek
hónapokká rövidülnek, a hónapok
hetekké, a hetek napokká, a napok
órákká, és az
órák mint percek telnek el. A tisztátlan nemzetek,
amelyeket [Nagy] Sándor
kizárt [Góg és Magóg] India
királyaként, felkelnek majd északról. Ez az
a
huszonhét királyság, amelyek száma olyan,
mint a tenger homokjáé. Amikor ennek
hírét veszi a rómaiak királya,
összeszedi seregeit és legyőzi, majd elpusztítja
őket. Ezután Jeruzsálembe tér, leveszi
fejéről a koronáját, félreteszi teljes
császári öltözékét és
átadja a keresztények birodalmát az Atya Istennek
és
Fiának, Jézus Krisztusnak. Amikor így
megszűnt a római birodalom, akkor az Antikrisztus nyíltan megnyilvánítja
önmagát és be fog ülni az Úr házába Jeruzsálemben.
Uralmának idején a két
neves férfiú, Illés és Énok fel fog
majd lépni és meghirdetik az úr [közeli]
eljövetelét. Az Antikrisztus megöli őket, de
három nap elteltével feltámasztja
őket az Úr. Ekkor hatalmas üldöztetés
következik, olyan, amilyen addig sosem
volt, s nem lesz azután sem. Az Úr
megrövidíti azokat a napokat a választottai
érdekében és az Antikrisztus megölettetik az
Isten ereje által, Mikháel
arkangyal által az Olajfák hegyén.
Arlesi Szt. Caesar (469-543) a Meroving
korszak egy jelesebb teológusa szerint:
„Amikor az egész világ, elsősorban Frankföld, azon belül is annak északi és
keleti vidékei, különösen Lorrain [Lotharingia]
és Champagne nagy nyomorúság és
próbák áldozata lesz, akkor ezek a
provinciák
segítséget kapnak majd egy herceg
részéről, aki ifjú kora óta
száműzetésben élt és
helyreállítja a liliomos
koronát. Ez a herceg kiterjeszti
uralmát az egész világra. ...” - Edward
Connor, Prophecy for today, 31.
o.
Rabanus Maurus (780-
856) egy frank származású benedek-rendi pap, a
Karoling korszak egyik
legkitűnőbb tanítója, költő, hadíró,
később Mainz főpüspöke volt, aki ezt írta
a témában:
„A legjelesebb doktoraink [tanítóink]
egybehangzóan jelentették ki számunkra azt, hogy az idők végezetéhez közeledve a frankok egy leszármazottja fogja majd
uralni a teljes Római Birodalmat; ő lesz a leghatalmasabb a birodalomban; ő lesz a legnagyobb frank király, az utolsó
a fajtájából [az ősi frank vérvonalból]. Miután boldogságban uralja
birodalmát, Jeruzsálembe megy, és az
Olajfák hegyén leteszi a jogarát és koronáját. Ez lesz a Római Birodalom
vége és beteljesedése. - Culleton, The
Prophets and Our Times, 136. o.
Montier-en-Den-i Adso (10. század)
Adso Rabanus Murus láthatóan az általa is jól ismert írásait felelevenítve
jelentette ki, hogy:
„Tanítóink némelyike azt mondja, hogy a
frankok királya veszi birtokba az
egész Római Birodalmat. Ő lesz a legnagyobb és az utolsó király. Miután
bölcsen vezette birodalmát, Jeruzsálembe megy, és leteszi ott a jogarát és
koronáját az Olajfák hegyén, s közvetlen
ezután jön el az Antikrisztus.” - Dupont
Yves, Catholic Prophecy: The Coming
Chastisement, 18. o.
Aystinger “a német” (12. sz.? ) és az ún. Magdeburg Krónika
szinte egyazon leírást nyújtják:
„Az utolsó időkben egy herceg sarjad majd Nagy Károly császártól, aki visszaveszi az ígért földet
[a Szentfödet/Jeuzsálemet] és
helyreállítja az egyházat. Ő lesz Európa császára. – Edward Connor, Prophecy
for today, 31. o.
A
próféciákban gyakran megemlített nagy
ellenséget és kihívást az iszlám
világ jelentette, jelenti. Történészek
egész sora mutat
rá arra, hogy a X. századtól
rendkívüli népszerűségnek örvendő
és széles körűen
elterjedt Tiburtiumi Szibilla, valamint a fentebbi
próféciák közvetlen hatással
voltak a keresztes háborúk
megindítására. Így az első keresztes
hadjáratnak
különösen, de a többinek is fontos elemét
képezte a Szibillából és a
Pseudo-Methodius jóslataiból ismert keresztény
nagykirály szerepe, aki
Jeruzsálemből uralkodik és legyőzi a pogány
népeket, de felszámolja a
kereszténység belső ellenségeit [az eretnekeket]
is. A Jeruzsálemet elfoglaló
keresztesek így abban a szilárd hiedelemben éltek,
hogy általuk valósult meg a
Szibilla jóslata, s a Jeruzsálem királya titulus
is pontosan ennek a
próféciának a fényében
született meg! A
keresztény
világcsászárról aztán több
tucatnyi olyan további katolikus prófécia terjedt
el
a középkorban, amelyek megerősítik ennek a
világcsászárnak és az ő dicsőséges
keresztény birodalmának az eljövetelét. A
középkori királyok szinte
megszállott módon kívánták
beteljesíteni eszkatológiai eseményeket az uralmuk
alatt, vagy által. I. Mánuel (1469-1521)
Portugália királyának
ilyen irányú törekvései egy fontos
tényező volt a Felfedezések Korszakának
kibontakozásában is. Mánuel nagy álma volt
az, hogy visszafoglalja a
Szentföldet az iszlám
hódítóktól és magát tegye meg
a várva- várt keresztény
nagykirályává Jeruzsálemben, ezáltal
betöltve az „utolsó idők” nagy
próféciáját
és elhozva a korszak végét. Azt talán jegyezzük
meg, hogy a Szibilla legrégebbi fennmaradt kópiája 1030 körüliről származik és
a több, mint 100 további fennmaradt kópia nem minden részletben egyezik meg,
ami áruló jele annak, hogy az eredeti írás módosítva lett és apró
betoldások kerültek
bele az idők
folyamán, tükrözve a kor
értelmezésmódját. Ez esetben azonban
éppen ez adja meg
a jellegzetes katolikus ízét, a lényegét.
Tudni kell azt is, hogy ennek az
apokaliptikus modellnek a tartalmát közvetlen módon
határozta meg a keresztény
Európa iszlámmal szembeni identitástudata.
Manapság az agresszíven terjedő
iszlám és az időközben igencsak lehanyatlott
európai „keresztény”
kultúra között újra kiéleződik a
háborús
helyzet. Európa ma megosztott, jórészt
elvilágiasodott, de egyre növekszik az a
tábor, amely a keresztény nemzetek
összefogásából álló, a
Szibillának megfelelő
Európa megvalósítását
vizionálja, s ennek következménye egy a
jóslatoknak
megfelelő keresztény világbirodalom lesz. Az adott időben
fel fog tűnni annak
nagykirálya, aki aztán Jeruzsálem
királyává is lesz egyben. A
középkori királyi és nemesi házak,
valamint a lovagi rendek olthatatlan vágya volt
Jeruzsálemet újra keresztény
várossá tenni és ennek vágya tovább
él. Érthető okoknál fogva, a királyi
házak
mai sarjai nem hangoztatják nyíltan az ilyen
irányú vágyaikat, ugyanakkor a cím
jogörökösei nagyon is számon tartják azt,
hogy hányadikként álnak a sorban a
titulus elnyeréséhez. A lovagrendek kvázi titkos
társaságokként működnek, erősen befolyásolva a konzervatív politikai erőket és az őket támogató civil társadalmi köröket. Számos
próféciai utalás van arra, hogy a monarchiák már az Antikrisztus megjelenése
előtt vissza fogják nyerni a legitimitásukat.
A Biblia kinyilatkozása szerint a kor végén a próféciai
fenevad még egyszer felemelkedik, s csodálni és imádni fogja az egész világ (Jel. 13:3). A birodalom élére egy eddig
soha nem látott karizmatikus és természetfölötti erők által támogatott vezető
áll, akire mintegy megváltóként tekint majd az egész elhitetett világ, leborul
előtte és imádja a neki erőt adó „sárkányt” (Jel.
13:4,8). Ez a vezető lesz az Antikrisztus, aki Jeruzsálembe helyezi a
székhelyét és ott viselni fogja a királyi titulust.
Mennyiben illeti meg őt ez a cím? Bibliai szempontból a
Jeruzsálem királya cím a dávidi vérvonalat illeti. A Szentírás rámutat
arra, hogy Júda egy királyi törzs, és a pátriárka két
fiának, Péreznek és Zerahnak a leszármazottai uralkodók lesznek egészen Shiló
eljöveteléig (1Móz. 49:10).
E
prófécia beteljesedéseként tőlük
erednek az európai királyi házak. Péreztől
elsősorban az izraelita - Dávid háza ennek a vonalnak a
részét képzi-, míg
Zerahtól a „trójai királyok”, a pogány népek uralkodói származtak, noha a két vonal
keveredésével a dávidi vérvonal fellelhető a zerahita uralkodók némelyikében
is. A fenevadat uraló királyi házak, így a Habsburgok is, Zerahtól, vagyis a trójai királyoktól származnak. Amennyiben az Antikrisztus a Habsburg
vonalból jön, és esetlegesen feltárja majd a judaita „zsidó”
származását a világ előtt, s
ezen túl, ha még a dávidi vérvonalat is
képes bizonyítani, akkor a Jeruzsálem
királya titulusnak hirtelen egy konkrétan biblikusnak
látszó jogalapja lesz. Ez
esetben az égvilágon semmi nem akadályozhatja meg
azt, hogy a keresztény világ
és a zsidók védelmezőjeként fellépő
nagykirályt hiteles felkentnek tekintsék a
hitszegő zsidók és a névleges keresztények
tömegei. Az írás második
részében
látni fogjuk, hogy a katolikus egyház kora
középkori próféciái szerint
következetesen a frankok királyi
házából (a Habsburgok ennek egy
leágazását
képzik) fog származni „Jeruzsálem nagykirálya”. Ennek az eljövendő nagykirálynak és uralmának elképesztő irodalma van a
katolikus egyházban, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A Szentírás két helyen „a nagy királynak városának” nevezi Jeruzsálemet (Zsolt. 48:3; Mt.
5:35).
A két utalás abból fakad, hogy Dávid
királyként Jeruzsálembe tette
székhelyét. Az Isten prófétája
által királyként felkent Dávid és az
ő utódai JHVH királyi széként
ültek (1Krón. 28:5; 29:23), ami azt
jelenti, hogy Isten delegálta ki számukra a saját uralmát Izrael fölé. A
Dávitól származó Jahósua pontosan ezt a trónt fogja elfoglalni a
visszatérésekor (Lk. 1:32), s Felkent
[Messiah] titulusa is részben ezen kírályi címre utal (részben pedig a főpapi címére). A zsidók babiloni fogságával kezdetét vette a „pogányok
ideje” és ettől
az időszaktól kezdve már senki nem uralkodott
többé
Dávid utódjaként, és a zsidók
királyaként JHVH trónján
Jeruzsálemben. A világ
domináns hatalmai pedig az egymást követő fenevad
birodalmi formációk lettek.
Bár a Messiás a maga dávidi vérvonala
és bevégzett megváltó munkája
által
kiérdemelte a jogcímet, ám ténylegesen csak
a második eljövetelekor kezdi meg a
királyi hatalom gyakorlását a földön
Jeruzsálem városából.
Júda
a királyi törzs, Isten
Juda két fiának, Péreznek és Zerahnak
szánta az uralkodói jogar birtoklásának
jogát (1Móz. 49:8-12)! Ez
az uralkodáshoz való jog magában foglalja a
Zerahtól származó trójai, majd az
abból fakadó európai királyi
házakat,
dinasztiákat, így a Habsburgokat is. A
pérezi vonalból származó Dáviddal
Isten megkötött egy külön szövetséget,
megígérve neki, hogy utódaiból minden
nemzedéken át lesz uralkodó Izrael
házának trónján (2Sám. 7:11-16).
Nem
Júdában és Jeruzsálemben, hanem
átplántálva az elveszett törzsek
nemzetségei
fölé, ennek legfőbb jelenlegi képviselője
II.Erzsébet királynő (lásd, Dávid
szövetsége). Az Antikrisztusnak minden kétséget kizárva szoros
vérszerinti kötődése lesz ezen királyi házak valamelyikéhez, ami legitimitást
nyújt a monarchikus uralmához. Amennyiben örökösödési alapon viseli majd a megújuló Német-római birodalom császára,
illetve a Jeruzsálem királya címet, akkor leginkább a Habsburg házra
saccolhatunk.
Az Aranygyapjas rend
A pogányok ideje
Dániel
könyvének 2. fejezete mutatja be azt az állóképet, amelynek testrészei a
pogányok idejének nevezett időszak alatt uralkodó birodalmakat jelképezik. Dániel
7. fejezete pedig fenevadak formájában
mutatja be ugyan ezeket a birodalmakat. A világkorszak
végéhez közeledve ma
számunkra az állókép lábai, illetve
a negyedikként bemutatott fenevad igazán
releváns. Az állókép lábai és
a negyedik rettenetes fenevad a római birodalmat
jelenítik meg, amely meg-megújuló formában
a korszak végéig fennmarad. A lábfejek
és azok tíz ujja, valamint a negyedik fenevad tíz
szarva a római birodalom azon
utolsó felemelkedését
szimbolizálják, amit az Antikrisztus fog uralni. Ezt az
adott alapismeretet több más
próféciával harmonizálva válik
teljessé a kép.
Dániel 7:23-26 23 Így
válaszolt: „A negyedik vadállat (ezt jelenti): egy negyedik ország lesz a
földön, amely különbözik a többi országtól. Ez felfalja, összetiporja és
szétzúzza az egész földet. 24 A tíz szarv ezt (jelenti): ebből az országból tíz király jut hatalomra.
Utánuk pedig egy másik kerül uralomra. Ez különbözik a többiektől, és három
királyt megaláz. 25 Beszédeket
mond a Fölséges ellen, és eltiporja a Fölséges szentjeit Azt tervezi, hogy megváltoztatja
az időket és a törvényeket. Mindnyájan a kezébe kerülnek egy időre, két időre
és egy fél időre. 26 Akkor
ítéletet tartanak, s megszűnik uralma, széttiporják, úgyhogy végleg
megsemmisül.
A római birodalom nem csupán erejében, s a messze durvább jellemvonásaiban
különbözik a korábbi birodalmaktól, hanem abban is, hogy ez a rendszer (a
szarvakkal jelképezve) fenn fog állni a kor végéig. A római rendszer utolsó
megújulása az Antikrisztus alatt történik meg, ami ugyancsak más lesz, mint az
őt megelőző római birodalmi formációk.
A Dániel 11. fejezete
két főbb szereplőt mutat be, a
nagy-sándori görög birodalom két
egymással rivalizáló
utódállamát, illetve azok
egymással megvívott háborúit. Az egyik a Szeleukid
dinasztia által uralt szír birodalom, aminek uralkodóit következetesen „észak
királyá”-nak nevezi. A másik birodalom a Ptolemaiosz dinasztia által uralt
egyiptomi volt, aminek éppen aktuális uralkodóit a „dél királyának” nevez. A
fejezet 21. versével kezdődően az Antikrisztus
elő típusaként fellépő Antiochus Epifanész
hadjáratainak bemutatásával
különösen fontossá válik a
próféciák duális jellege. A
felvázolt események
ugyanis pontos előképekként mutatják be a
végidők eseményeit. A szereplők ugyan
megváltoztak, de mégis ugyan azok maradtak a titulusaik
által. Miután
Róma véget vetett a Szeleukid birodalomnak, s annak
helyébe lépett a
soros fenevadként, azzal az észak királya
megnevezés a római birodalom
uralkodóira szállt. Mivel ez az európai
székhelyű római birodalom önmagát
meg-megújítva a kor végéig fenn fog
állni, így az adott római mintájú
birodalmi
formációkat uraló királyokat,
császárokat illeti meg az észak királya
cím. Az
utolsó ilyen birodalmi formációt az Antikrisztus
fogja uralni, aki így
ugyancsak az északi király lesz, s Dániel
ekként is nevezi. Az eredeti
egyiptomi dél királyság
megszűnésével a megnevezés a továbbiakban
az Egyiptomot
is uraló iszlám kalifátusokra szállt. A
Dániel 11. fejezetének így a végidőkre
szóló üzenetük van. Az utolsó
idők északi királya a katolikusok által várt nagy
keresztény világcsászár lesz. Ézsaiás és Mikeás próféták ezt a királyt az „asszírnak”
nevezik, s ekként van megnevezve Illés
apokalipszisében és számos
ókeresztény író munkájában
is, lévén, hogy a
birodalmának legfőbb gazdasági és katonai
erejét kitevő asszír nép [modern
Németország, Ausztria] fölött uralkodik.
Mindezen címek megnevezések az
Antikrisztusra utalnak.
Amint már láttunk az északi és déli királyságok
viszálya igencsak végig kísérte a
további történelmet,
ennek részét képezte az iszlám
spanyolországi terjeszkedése, majd onnan való
kiszorítása, a keresztes háborúk sora
és a török hódítások is. A
római katolikus egyház és a pápa
által szentesített keresztes háborúkat az
iszlám hódítás
visszaszorítására
indították meg és így ezek a
hadjáratok határozottan az északi és
déli királyok
között végbemenő háborúk
részét képezték. A keresztény,
birodalmi Európát
képviselő Jeruzsálem királya titulus ennek
fényében egy igencsak ominózus
töltetet kap. A keresztes a hadjáratok a 11-13.
századokban mentek végbe, a
Szentföld és Jeruzsálem muszlimoktól
való visszavétele céljából. Ezek a
háborúk
és hadjáratok a későbbiekben is folytak és
más területeket is érintettek, így
Afrika és európai területeket is.
Példaként, a spanyol reconquista vagyis
Spanyolország iszlám
hódítóktól való
visszafoglalása szintén egy
részleges keresztes hadjárat volt, s így
része volt az északi és déli
királyok
harcainak. Emellett fontos kitérni arra is, hogy keresztes
hadjáratokat nem
csak az iszlám ellen indítottak, hanem az
államegyház által eretneknek
megbélyegzett keresztény mozgalmak ellen is! Folytattak
keresztes hadjáratokat
pl. az albigensek, a balkáni bogumilok és a
husziták ellen, ami vészjósló elő
beteljesedése volt a szentek – és más
eretnekek - fenevad általi heves
üldöztetésének (vö. Dán. 7:25, 11:33;
Jel. 13:7). A törököket tulajdonképpen a Német Római birodalom verte ki
Európából, ami a kor végéig fennálló római fenevad rendszer egy feje,
vagy megújulása volt. Mindezek ismeretében nem lehet nem a bibliai próféciák
fényében értelmezni a „keresztény” Európa és az
iszlám világának háborúkkal teli történelmét.
A két
érdekeltség között fellángoló adok-kapok háborúk sora egészen a végidőkig zajlanak,
amikor is egy végső
klimatikus összecsapásban az Antikrisztus az északi
királyként megsemmisítő vereséget
mér majd a déli királyra és diadalmasan
bevonul Jeruzsálembe (Dán.. 11:40-45).
Ez a következő háború már lappangó
stádium van van, amit az agresszív iszlám
bevándorlás és annak következményei
éleznek ki. Amint Dániel megírta,
általában
a déli király kezdi a harcot, s az északi fejezi
be.
Az asszír nagykirály és a Negyedik Birodalom
Ami
teljesen
biztosnak mondható a bibliai próféciák
és az idevonatkozó ókeresztény irodalom
alapján az az, hogy a római fenevad utolsó „szarvának”,
azaz megújulásának az uralkodója, egy nagyhatalmú, mindenki által elfogadott
uralkodó lesz. Ő lesz az, aki az adott alkalommal az Antikrisztusként fog megnyilvánulni. Ez a személy azonos a Dániel által
északi királlynak nevezett uralkodóval, aki vereséget mér a déli királyra,
bevonul Jeruzsálembe, maj kényszernél fogva egy erőteljes katonai csapást mér
az észak-keleti népekre [az orosz föderáció népeire] (Dán. 11:41-44). A próféciákból azt is tudjuk, hogy ez az uralkodó Asszíria
királya lesz, vagyis, az asszír nemzet teszi majd ki
a birodalom legfőbb katonai és gazdasági erejét. Azok, akik szorosabban követik
az Isten Gyülekezeteinek próféciai tanításait, már tisztában vannak azzal, hogy
a bibliai asszír nép modern leszármazottait a németség teszi ki.
A
római
birodalom már konkrétan német illetőségű
megújulása tulajdonképpen Nagy Károly
bidodalmával
vette kezdetét (a frank nép germán törzsekből
állt). A formáció I. Ottótól kezdve a Szent Német-római
Birodalomként volt ismert, ezt nevezik a németek az „Első Birodalomnak”, a
német birodalmi
struktúra így 800-tól 1806-ig állt fenn. A
kor végén ez a német illetőségű fenevad
fog „feltámadni” egy rövid, de annál intenzívebb
időre „az asszír” Antikrisztus vezetése alatt, aki egy adott ponton
Jeruzsálembe teszi át a királyi székhelyét.
A
Dániel
2 állóképének
felépítése, valamint a történelmi
tények arra mutatnak, hogy az
egymást követő fenevad birodalmak egyre keményebb
és egyre durvább arculatot
öltenek, s az utolsó lesz a legkegyetelenebb. Ugyanakkor
ezekre a birodalmakra
úgy utalnak a próféciák, mint Isten
büntető eszközeire. Istené a legfelsőbb döntés és ő
formálja a történelmet: „a királyok szíve JHVH kezében van, s úgy irányítja,
amint kívánja.” (Péld. 21:1) Gondoljunk csak Nebukadnezár
esetére, akit kevélysége miatt Isten megalázott, majd helyreállította
uralmában. A király miután megtanulta a leckét: „hálát
adott az
Örökkévalónak, áldotta, magasztalta
és dicsőítette az Ég Királyát.” (Dán. 4:25-34) A következő
fenevad a perzsa birodalom volt, akinek királyáról, Círusról ezt mondja az
Ísten: „Teljesíted majd
mindenben akaratomat.” Isten fölkentjének nevezte Círust, akit
akarata szerint fog vezetni és akinek kezébe adja a nemzeteket. (Ézs. 44:28;
45:1-3) a szintén perzsa Dárius ugyancsak elismerte Isten hatalmát (Dn.
6:27-28). Természetesen ezek mind evilági birodalmak voltak, a maguk bukott
szellemi uradalmaik befolyása alatt, akik azonban maguk is csak az Isten által
megszabott kereteken belül irányíthatják az eseményeket. Isten a hatalmas
angyalai által bevégezte, bevégzi azt, ami eleve el volt rendelve, s ami ennek
megfelelően meg lett írva az „Igazság könyvében” (Dán. 10:20-21). A könyv idevonatkozó próféciai
tartalma tudtunkra lett adva Dániel következő fejezetében. Ílymódon a további
birodalmak történelme is az Igazság könyvében foglaltak szerint fog végbemenni
az Antikrisztusig befejezően.
Isten
megítéli és megbünteti a népeket a
gonoszságaikhoz mérten, és ehhez
eszközként
használja fel az evilági birodalmakat. Asszíria
és Babilon konkrétan ilyen
büntető eszközökként vannak megnevezve a
Bibliában. A büntetés Isten házával
kezdődik, a Jákob veszedelmének nevezett
büntetésben elpusztul
az izraelita nemzetek több, mint kétharmada ((Jer.
30:7; Ez. 5:1-17). Vesztüket a már megnevezett birodalmak okozzák:
Jeremiás 51:20-23 20 [Babilon] Pörölyöm voltál; harci fegyverem. Népeket zúztam veled össze, és országokat dúltam fel. 21 Összezúztam veled lovat és lovast; harci szekeret és hajót. 22 Összezúztam
veled férfit és nőt, öreget és fiatalt, ifjút és hajadont. 23 Összezúztam
veled
pásztort és nyájat; szántóvetőt
és igavonó barmot; kormányzókat és
fejedelmeket.
Ézsaiás 10:5 5 Jajj
Asszíriának, haragom vesszejének, a
bosszúm suhogtatta botnak. 6 Elküldöm az istentelen nemzet
ellen, s a népre szabadítom, amely haragra gerjeszt, hogy zsákmányoljon és
prédát szerezzen, és tapossa azt, mint az utca sarát.
A
Messiás első eljövetelekor a rettenetes negyedik fenevad, a római birodalom
volt hatalmon, aminek a földi fennhatóságát maga Jahósua is elismerte Pilátus előtt, amikor ezt mondta neki: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha
onnan felülről nem kaptad volna.” (Jn. 19:11) Pilátus
tehát az Isten által hatalommal felruházott Róma helytartója volt, aminek még a
hivatalnokai is Istentől kapták fennhatóságukat. Ha
még egy veréb sem esik le Isten akarata nélkül a földre, akkor mennyivel inkább
Istentől függ egy világbirodalaom felemelkedése (Jób. 12:23). Amennyiben ez nem ütközik az Isten törvényével, a
hívőknek is tiszteletbe kell tartaniuk a kormányzatok fennhatóságát (vö. Róm. 13:1-4).
Minden birodalom csak
az Isten által megszabott keretek között töltheti
be a történelmi küldetését,
amint túllépik a hatáskörüket maguk is
elvesznek. Pontosan ez fog végbemenni az
utolsó birodalom esetében is az Antikrisztus alatt, aki a
kezdetben Isten
igazságos büntetését végzi el
számos nép fölött, és „adaték neki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen.” (Jel. 13:7) A
Zakariás
11. fejezete ugyancsak rámutat arra, hogy Isten
támasztja fel azt a „mihaszna pásztort”, aki az Antikrisztussá lesz, s aki
próbára teszi, majd bünteti és üldözi az igazakat (vö. Dán. 8:24; Zak. 11:16).
Elég csak
a napi híreket áttekinteni, és láthatjuk, hogy a jelenlegi világrendet nagyon
komoly, esetenként mesterségesen előidézett válságok sujtják, és dramatikus
geopolitikai átrendeződési folyamatok előtt állunk. A nagykirállyal kapcsolatos
próféciák közös motívuma pedig az, hogy ő kaotikus
állapotok között fog színre lépni, rendkívül
tehetséges vezetőnek bizonyul, aki egy válságok és kihívások sujtotta, széteső
világban fog „a káoszból rendet” teremteni. Emiatt világméretű
elfogadottságra tesz szert, ám felfuvalkodottá válik, és ekkor történik meg benne
a nagy fordulat.
A
nemzeteknek létérdekévé válik majd
az új
világrendhez való igazodás, beleértve
Kínát és Oroszországot is. A
gazdaságilag
szétesőben álló izraelita népek
különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek
és
Judával együtt a fenevad segítségére
szorulak egy szövetség reményében (Hós. 5; Ézs. 8:5-8; Siralm. 5:6). A
névleges, fősodratú kereszténységet minden
további nélkül szintén maga mögé
fogja állítani, de ami igazán megdöbbentő, az
az, hogy az igaz egyház berkeiben
is elfogadást nyer majd, ami a megjövendölt nagy
elpártoláshoz vezet (2Thessz. 2:3). A Dániel 8. fejezetének
alábbi részének minden egyes mondata rendkívül fontos a témában hiszen a
nagykirályról szól, aki mindenben sikeres lesz, majd végbe megy a nagy
karakterváltás:
Dániel 8:23-26 23 Uralmuk végén, amikor
teljessé válik a gonoszság, egy ravasz és cselszövő király támad. 24 Nagy hatalma lesz, bár nem a
maga erejéből. Hallatlan módon pusztít és sikerrel jár a vállalkozása. Irtja a
hatalmasokat és a szentek népét. 25 Ravaszsága miatt
sikerre viszi keze a cselszövést. Erre szíve felfuvalkodik, és minden
lelkiismeret-furdalás nélkül sokakat megöl, sőt még a fejedelmek Fejedelmének
is nekitámad. Akkor utoléri a vég, nem is kell hozzá emberi kéz. 26Az
estéről és a reggelről szóló
látomás: való igazság. Mégis, őrizd
meg a
látomás titkát, mert hosszú évekre
szól.
Korábban már idézve volt Ézsaiás
10. fejezetének az a része, ami Isten büntető eszközeként
mutatja be a rettenetes birodalmat, amit a szövegkörnyezet
kontextusában kell
értelmezni. Isten látogatásának
napján megbünteti saját népét, Izraelt:
Ézsaiás 10:1-6 1 Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak,
akik csak elnyomó rendeleteket írnak. 2 Akik nem szolgáltatnak igazságot az
elnyomottnak, s megfosztják jogaitól népem szegényeit. Akik kizsákmányolják az
özvegyet, és megrabolják az árvát. 3 Mitevők lesztek majd a látogatás napján, s a vihar idején, amely távolról
közeleg? Kikhez menekültök
majd segítségért, és hol hagyjátok gazdagságotokat? 4 Nem marad más, csak a foglyok közé esni, és a
megöltek közé hullani. De ezzel még nem csillapult le a haragja, keze továbbra
is ki van nyújtva.
Amennyiben
Izrael és Júda hű maradt volna a szövetségez,
akkor nem lett volna az a földi
hatalom, ami képes lett volna elpusztítani őket. De
ahogyan az ókori, úgy a
modern izraelita nemzetek is maguk ellen fordították
Isten haragját a kirívó
törvénytelenségük,
bálványimádatuk és
paráznaságuk által. Próféciák
hosszú sora
tesz tanúbizonyságot az izraelita nemzetek ellen a
gonoszságaik miatt, ahogy
hosszasan vázolják méltó
büntetésüket is, amit Isten az asszírok
és babiloniak
keze által visz véghez. A Hóseás 5 duális próféciáiban az asszír nagykirályt Járéb-nek
nevezi az Írás (Hós. 5:15). A Járéb azonba
nem az asszír király személyneve, mint inkább a titulusa. A nyelvészek szerint
a Járéb a héber ריב
(rib) igegyökből származik, ennek jelentései:
„harcos”,
„törekvő”, illetve „versengő”. A katolikus
fordítás azonban az ominózus
„nagykirály” címmel adja vissza a szó
jelentését. Ezen próféciák kor
végén
megtörténő klimatikus beteljesedésekor
Járebet, a harcos és versengő asszír
nagykirály
jeleníti meg. A Dániel 8:25, 9:27-ből
tudjuk, hogy az Antikrisztus hamis szövetségre lép
sokakkal, s ennek része lesz
ez az Izraellel és Júdával megkötött
békeszerződés is, amit meg fog szegni és
sikeres támadást intéz a gazdaságilag
összeomlott és katonailag legyengült
izraelita nemzetek ellen. Sok nép büntetése
után, a sikerei teljében következik
be az a nagy fordulat, amire Dániel is utal, s ami
fölött sokan átsiklanak:
Ézsaiás 10:7-14 De hát ő nem így vélekedik, a szíve másképpen gondolkodik: Mert
csak az eltipráson jár az esze, és azon, hogy sok népet kiirtson. 8 Azt mondja: „Vajon főembereim egyúttal nem királyok is? 9 Vajon nem úgy járt-e Kalnó, mint Karkemis, és
Emát, mint Arpád, Syamária, meg mint Damaszkusz? 10 Úgy, ahogy kezem utolérte a bálványok
országait, amelyekben még több volt a kép, mint amennyi kép Jeruzsálemben és
Szamáriában van, 11 amint
elbántam Szamáriával és bálványaival, vajon nem úgy tesznek-e majd
Jeruzsalemmel és bálványaival is?” 12 De ha
az Úr mindent végbevisz a Sion
hegyén és Jeruzsálemben, akkor megbünteti
Asszíra királya szívének
szándékát,
és nagyralátó szemének gőgjét. 13 Mert ezt mondta: „Ezt mind a saját
kezem erejével vittem végbe, és bölcsességemmel, mert okos vagyok.
Megszüntettem a népek határait, kifosztottam kincstáraikat, s lakóikat a porba
sújtottam. 14 Mint a
madárfészek felé szokás, kinyújtottam kezem a népek kincséért, s ahogy
összeszedik az elhagyott tojásokat, úgy
harácsoltam össze az egész földet. Nem akadt, aki megmozdította volna a
szárnyát, vagy száját csipogásra nyitotta volna.”
A
fentiek antikrisztusi próféciák. A
nagykirály rendre elvégzi a rá kirótt
feladatokat, majd sikereinek csúcsán hirtelen fordulatot
vesz a karakterében és
tetteiben. Teljessé lesz benne Sátán, s ekkor
kinyilvánítja a valós lényegét
és
alantas szándékait azáltal, hogy a közvetlen
isteni akaratot meghaladó tettekre
szánja el magát: „szíve felfuvalkodik és
minden lelkiismeretfurdalás nélkül sokakat megöl, sőt még a fejedelmeg
Fejedelmének is nekitámad.” (Dán. 8:25) Ő „a bűn embere,
aki ellenszegül és önmagát fölé helyezi mindannak, amit Istennek, vagy isteni
tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és ugy mutogatja magát,
mintha Isten volna. (2Thessz. 2:4) Tehát
az addig dicsőséges és erényes
nagykirály egy adott ponton hirtelen átváltozik az
Antikrisztussá, megnyilvánítva
sátáni énjét. Ekkor követi el a
pusztító utálatosságot azáltal, hogy
istennek
mondja magát és a szentek ellen fordul.
A
katolikus próféciák szerint, miután a
nagykirály legyőzi minden ellenségét,
leteszi majd a koronáját és jogarát az
Olajfák hegyén, így szimbolizálva azt,
hogy átadja az uralmát a Siloh-nak [Krisztusnak] az
1Mózes 49:10 próféciájának
megfelelően. Csakhogy a katolikus próféciák
szerint ezen a ponton NEM az igazi
Felkent jelenik meg, hanem az Antikrisztus. Mi történik
itt? Nos, katolikus
barátaink nem fogják fel, hogy a személy, aki
addig a kereszténység nagykirálya
volt, zseniális módon hirtelen MAGÁT nevezi meg a
Shilo-nak a Messiásnak, majd
pedig istenné nyilvánítja magát. Ezen a
ponton, megnyilvánul annak, ami, s aki:
a megtestesült gonosz. Vagyis, a nagykirály és az
Antikrisztus egyazon személy,
karrierjének két eltérő fázisában. A
fenevad végül még a nagy paráznát,
korábbi
„szeretőjét” is eltörli a föld
színéről – tegyük hozzá, hogy
még ezt is az
isteni akarat szerint teszi:
Jelenések 17:16-17 16 A tíz szarv,
amelyet láttál, meg a vadállat, meggyűlölik a paráznát, kifosztják és
levetkőztetik, a húsán rágódnak, és tűzön megégetik. 17 Mert Isten sugalmazta nekik, hogy a tervét
végrehajtsák, és uralmukat ruházzák egyetértőn a vadállatra, amíg be nem
teljesednek az Isten szavai.
A
fenevad
végső feltámadása hatalmas válságok,
háborúk és kaotikus állapotok
közepette
fog megtörténni. A „nagykirály” gyors
felemelkedése annak lesz köszönhető, hogy zseniális módon lesz képes
kezelni
a problémákat és helyre fogja
állítani a politikai és gazdasági rendet
egy új
szuperhatalom élén. Ennek az „Új
Vilegrendnek” az alapjait fektetik le ma
bizonyos háttérhatalmi körök. A
nagykirály a sikere teljében váratlanul egy
nagy fordulatot vesz, s elköveti a pusztító
utálatosságot, amikor istennek
nyilvánítja magát. Ekkor, mintegy menet
közben módosít az általa uralt
birodalmi formáción is, így lesz a
„hétből való nyolcadik fenevad,”
tíz királyból álló
szövetsége (Dániel
állóképének tíz
lábújja). Antikirsztusként egy rettenetes
rémuralmat hoz el a földre,
felszámolja az addig hűséges
szövetségesét, a nagy parázna hamis
kereszténységét is (Jel. 17:11-17). Uralma
azonban rövid lesy, csupán egy próféciai
órán át tart, de ebben a luciferiánus
ámokfutásában elpusztul majd az addig már
többszörösen megharmadolt emberiség
döntő része. Így teljesedik be a ma oly sokak
által propagált „New Age” és Új Világrend, aminek ha Isten nem vetne gyors véget, akkor
nem maradna élő a földön (Mt. 24:22), Krisztus azonban visszatér és elpusztítja ezt a
szörnyképződményt (Ézs. 10:15-16; Dán.
2:34-35; 44-45; 7:26-27; 9:11-13; Jel. 17:14, 18:20), s kezdetét veheti
Isten földi országlása. Addig azonban:
Máté 24:4-5 „... 4 Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen bennetekt. 5
Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és
sokakat megtévesztenek.”
A végzet
lándzsája a fenevad „csodafegyvere”?
A „végzet
lándzsája” egy nagyon különleges történelemformáló
fegyver, kegytárgy és hatalmi jelkép is egyben. A lándzsahegy közepét egy
bőrszegély övezi át, amiben egy szög van, s ez állítólagosan Krisztus
keresztjéről való. A keresztény hagyományok szerint a lándzsa annak a Longinus
nevű római légiós katonának a fegyvere volt, aki átszúrta a golgotai kereszten
függő Krisztus oldalát. Neki tulajdonítják a kijelentést is: „Ez valóban az Isten fia volt.” (Mt. 27:54)
Egy korai apokrif, a Nikodemusz evangéliuma és a
keresztény hagyományok szerint Longinus szívből megtértért, leszerelt, és a tanítványokhoz csatlakozott.
A lándzsáját megtartotta, majd átadta Péternek, aki Rómába vitte azt. Ezután valahogy
a császári kincstárba került, ahol Nagy Konstantin anyja, Heléna császárnő
megtalálta, majd a fiának adta, aki már császári jogarként használta azt az
uralodása idején (i.sz. 306-337). Az első „keresztény császár” Konstantin, a
lándzsát kezében tartva győzedelmeskedett a sorsdöntő
Milvus-hídi csatában.
Emlékezzünk, a római
birodalom az a fenevad struktúra, ami fenn fog állni a korszak végéig, s
ílymódon a lándzsa története szorosan összefonódik ennek a birodalomnak a
történelmével.
Konstantint követően a
lánzsa 410-ben tűnik fel ismét, ekkor már Alaric vizigót király kezében.
Caesasareai Procopius bizánci történész leírása szerint: „Miközben
[a gótok] Rómát fosztogatták, Alaric
felöltötte legremekebb
ruháit és a [római] császári
trónra ült, fején aranykoronával,
kezében a
Krisztust átdöfő lándzsát tartva”. A
leírásból kitűnik, hogy a lándzsa ekkoriban már egy viszonylag közismert
jelképként volt számon tartva.
Ezután Theodorik vizigót
király birtokába került és a leírások szerint ez a lándzsa segített meg őt
abban, hogy 451-ben visszaverje Attila hun király seregeit a Catalaunumi
csatában.
A hires-hirhedt Meroving
királyok ugyancsak birtokoltak egy csodálatos lándzsát, aminek
mágikus erőt tulajdonítottak és azt
tartották, hogy aki a kezében
tartja azt, az uralja majd a világot. Egyes kutatók
kétségbe vonják, hogy ez
azonos lenne a végzet lándzsájával,
ám egy kortárs történész, Toursi
Gergely
(538-594) leírása emelett szól. Gergely a Libri
Historiarum
című mukájának VII, 33, részében azt
írja, hogy Guntram
Meroving király 585-ben unokaöccsének és
trónörökösének, II. Csildebertnek adta
át a “királyi lándzsát”. A
dinasztia utolsó királyának, III. Childerich
(743-751) a halálával a frank birodalom vezetése a
Karolingokhoz került, vele a
lándzsa is, aminek az addig hézagos, esetenként
ködös történelme ekkortól
kezdve már pontosan nyomonkövethető.
Martell
Károly
és Nagy Károly (Charlemagne) hatalmuk legfőbb
szimbólumának tartották számon az
ereklyefegyvert. Nagy Károly (771-814) soha nem vesztette szeme
elől, még alvás
közben is magánál tartotta. A
krónikások szerint 47 győztes csatát vívott
meg a
lándzsát kezében tartva. Végül Nagy
Károly végzetét is a végzet
lándzsája
okozta, miután véletlenül elejtette azt, és
pillanatokon belül meghalt.
A
korai
900-as években Madarász Henrikkel (919-936) a
német Szász dinasztiához, illetve
a Német római Birodalom császáraihoz
került. Ekkortól „a szent Német-római
Birodalom szent lándzsája” megnevezéssel
utaltak a kegytárgyra. Madarász Henrik
magával vitte a lándzsát, amikor 933-ban legyőzte
a magyar sereget az augsburgi
csatában. Henrik a fiára, I. Ottóra hagyta, akit
XII. János pápa ezzel a
lándzsával keresztelt meg a Szent
Német-római Birodalom
császárává 936-ban.
Ottó ugyancsak a lándzsát tartva győzte le a
magyarokat 955-ben a Lech-mezei
csatában. A következő birtokosok: II. Ottó, Szent
Német-római császár
(973-983). III. Ottó Szent Német-római
császár (983-1002). III. Ottó által a
lándzsa egy letört darabját elküldte Szent
István magyar királynak, acélból,
hogy ezzel szimbolikusan megerősítse a hatalmát.
Így az István korabeli
pénzérmén, a Lancea Regis
[„a királyi
lándzsa”] ezüst dénáron egy
lándzsa látható, és ez a motívum
megtalálható a
koronázási paláston is. Jegyezzük itt meg,
hogy a próféciai szempontokat
figyelembe véve, ezáltal Magyarország politikailag
szimbolikusan és ténylegesen
is a fenevad birodalmi rendszer részesévé
vált – mégha „töredékesen”
is . A katolicizmus felvétele pedig azt
eredményezte, hogy az ország szellemileg a Nagy Parázna fennhatósága alá
került.
III. Ottó
után II. Henrik (1002-1024) vette át a koronát és a fegyvert. Később a Szász
házból származó Hohenstaufenok bírták, majd pedig Barbarossa Frigyes
(uralkodott: 1152-1190), aki ugyancsak pillanatokkal az után halt meg, hogy a
lándzsát egy patakba ejtette. A további tulajdonosok között ott voltak még VI.
Henrik, aki 1190-1197 között volt szent német-római császár, IV. Ottó, szent
német-római császár ( 1198-1218), II. Frigyes szent német-római császár,
(121?8-1250). II.
1424-ben Zsigmond magyar király és német római császár elrendelte, hogy
a „szent
Római Birodalom császári koronája, a birodalmi alma, a pálca, a kard, a szent
kereszt és a Szent Lándzsa sohasem hagyhatják el az ország területét.
IV. Frigyes
volt az első Habsburg uralkodó a szent Német-római Birodalom császári trónján,
aki 1452-ben vette at a címet, s amit aztán 1806-ig kevés kivétellel csak a
Habsburgok viseltek. Ezáltal a
császárság regáliái is az ő
kezükbe kerültek köztük a végzet
lándzsája is, amit Nürnberg városában
tartottak a Habsburg ház által megalapított
aranygyapjas rend felügyeletére
bízva.
A Nüremberben tartott regáliák csak a szent Német-római Birodalom utolsó
napjaiban kerültek át Bécsbe, 1796-ban, elmentve azokat Napóleon közelgő
seregei elől. Az austerlitzi csatában Napóleon el akarta ragadni ezeket, de
Bécsből is kimentették. 1806-ban a Német-Római Birodalom megszűnésével a
regáliák visszakerültek Bécsbe, ahol múzeumi tárgyakká váltak.
Ezt követően már egyetlen uralkodó sem viselte a birodalmi koronát, s
így nem birtokolta a lándzsát sem. Ennek mag van a próféciai
jelentősége. A római birodalom hivatalos
restaurációja és a katolikus egyházzal való hatalmi összefogása 538-ban vette
kezdetét, amely frigynek 1260 év után,
1798-ban
telt le az ideje. Napóleon seregei 1798-ban elfoglalták
Rómát és kikiáltották a
köztársaságot. VI. Pius pápát
és kardinálisait fogságba vitték, a
klérusi
birtokokat pedig államosították. Napóleon
egy csapásra felszámolta a pápai
hatalmat, a további pápák már csupán
jelképes figurák voltak. A nagy parázna
pusztulását néhány évre rá
követte a „párja” is, vagyis a fenevad
birodalom, a
Német-római császárság, ami 1806-ban
lett felszámolva. Így a nagy páros, a birodalom és egyház frigyéből álló
fenevad hibernációba kényszerült. Eljött az ideje a próféciai idő
beteljesedésének, amikor: „A fenevad
volt, nincs, de még egyszer jönni fog.” (Jel. 17:8).
Ezzel párhuzamosan
emelkedtek fel üstökösként az angolszász
nemzetek, beteljesítve egy másik
nagyvolumenű próféciát József
születésjogi áldásait illetően, ami
meghatározta
az elkövetkező több, mint két évszázad
hatalmi struktúráját.
Az
egykori
Német-római birodalom központját és
legfőbb erejét kitevő német és osztrák
királyságok nemzeti monarchiák, illetve
császárságok formájában
funkcionáltak
tovább, nem pedig a „fenevad-bidodalmi”
császárság státuszában! Ennél
fogva nem
is használhatták jogosan annak regáliáit,
köztük a lándzsát sem. Bár a
Hohenzoller-házból való II. Vilmos
császárnak voltak ilyenirányú
ambíciói, ő
ugyanis elindított egy nagyarányú német
fegyverkezési programot és
ideiglenesen magához vette a lándzsát
is, de csupán a II. német birodalom
császáraként és porosz
királyként. Vilmos
azonban roppant meggondolatlan politikát folytatott, s
miután az orosz
mozgósítások hírére azonnal
belépett a háborúba, sokan
ráhárították az I.
világháború felelősségét, és
annak azon következményeit, így Hitler és a
nácik
felemelkedését, illetve az abból fakadó a
II. világháború kitörését. A
Habsburg
házra is rájárt a rúd, az I.
világháború után trónfosztottak
lettek és
kitiltották őket Ausztriából, de a vér nem
válik vízzé.
Hitlert
elkápráztatta az, hogy a nagy német birodalmi
királyok egyikéről a másikára
szállt ez a szimbolikus örökség és
fanatikusan ragaszkodott ahhoz, hogy
megszerezze magának. Ez a nácik 1938-ban az
„Anschluss” idején valósították
mag, amikor visszavitték azt Nürnbergbe.
Hitlernek azonban nem volt segítségére a
„mágikus” fegyver, ahogy vérszerint
sem tartozott egyik királyi házhoz sem, a
háborút pedig elvesztette. A
lándzsahegyre a háború végefelé egy
bunkerban találtak rá az amerikai katonák,
és 1946-ban visszakerült a Hofburg Múzeumba, ahol a
Szent Római Birodalom koronája
is ki van állítva.
A
II.
világháború után jött az USA
hegemónia, és annak csodálatos demokratikus
világa, létre jött az EU először
reményteli és életképesnek
tûnõ formációja,
ami mára egyre reménytelenebbé és
életképtelenebbé válik. Az
angolszász
hegemónia az utolsókat rúgja, s hamarosan
eléri a próféciai összeomlása.
A
kommentárok és politikai „szakértők”
Oroszország, Kína, India felé vetik
„vigyázó” szemeiket, ami a lehető legnagyobb
hiba a részükről. Miközben
Közép-Európában valami nagyon
alakulóban van, amit egyenlőre holmi kis
kellemetlenkedésként kezelnek le. Nagy hiba. Közben
nyiltabban színre lépett és
nagyon aktívvá vált egy
háttérhatalmi elit is, ami nem kevés
meglepetést
okozott az elmúlt pár évben és sok van
még a tarsolyukban. Tudjuk, hogy ez az
erő szándékosan addig nihilizálja majd a Nyugatot,
amíg szinte kiprovokája,
kierőszakolja a konzervatív anti-tézis
ellentámadását. Az előttünk
álló és
prognosztikált „nehéz kihívások
évei” szintén ennek a hibernáló
birodalmi
erőnek a színrelépését
kényszerítik majd ki. Az tehát a felelevenedett
fenevad
birodalma lesz, az, amely volt, nincs de jönni fog. Mivel ez
már a „keresztény”
Német-római Birodalom örökségét
veszi át és viszi tovább, annak monarchikus
feje majd előkotorássza és jogosan veszi kezébe a
végzet lándzsáját. „Ki olyan
mint a fenevad, és ki képes harcba szálni
vele?” (Jel. 13:4)
Európa és a
Közel-Kelet az a térség, ahol a meghatározó történelem sűrűje zajlott és
zajlani fog Armageddonig.
Függetlenül
attól, hogy hiszünk e abban, hogy a szóbanforgó lándzsa valóban az a fegyver,
amivel Krisztus megölték, tény az, hogy a római birodalmi mintát feltámasztó
európai császárok egyik legfőbb hatalmi jelképeként szolgált Konstantinnal
kezdve durván 1500 éven át. Nagy Károly óta 45 német uralkododó tartotta
kézben. A történelmi precedens, a
titkos
társaságok iránta való fétise, a
szimbólumokban rejlő misztikus és negatív
szellemi erő, mind azt érzékelteti, hogy amikor
megjelenik az a bizonyos
várva-várt keresztény nagykirály - az
Antikrisztus -, akkor ennek a hatalmi
jelképnek ismét nagy szerepe lesz.
v
Church of God
Copyright © 2019, 2022, Póli Pál - Isten Egyházának Gyülekezetei
Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.
Weboldal: http://www.churchofgod.hu