CoG

A Törvény ideiglenes elemei II.

A Törvény különböző elemei

(Edition 2.0 19950318-19990614)

Ez az írás a morális és szakrális törvény közötti nagy különbséget mutatja be. Már az 1Mózes könyvében leírt eseményekből is kivehető, hogy mekkora különbség van a kezdettől fogva érvényben lévő morális parancsolatok között, és a később Izraelnek megadott törvény bizonyos elemei között. Ez az írás az Isten által megadott tételes törvény két kategóriába való sorolására ad magyarázatot. Felelevenítjük a Protestáns Reformáció hitvallásainak bizonyos tételeit és nyilatkozatait, idézve többek között a Második Helvét Hitvallásból, a Church of England 1571-ben kihirdetett Harminckilenc Cikkelyéből, és az 1784-ben meghirdetett A Metodista Hit Cikkelyei-ből. Ezek a nyilatkozatok ugyanis rendkívül fontosak és sokatmondóak e témában.

 


PO Box 369, WODEN ACT 2606, AUSTRALIA

 Email: secretary@ccg.org

 (Copyright © 1995, 1999 Wade Cox)

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Ez a kiadvány megtalálható a web-en: http://www.logon.org  és http://www.ccg.org 


A törvény különböző elemei

A modern kereszténység bizonyos körei Pál némely újszövetségi levelét félremagyarázva azt a nézetet hirdetik, hogy az Isten törvénye el lett törölve és érvényét vesztette. Ez a nézőpont mindenképpen hibás és alátámaszthatatlan. A helytelen feltételezés elsődleges oka az, hogy legtöbben nem értik meg, mi lett valójában érvénytelenítve Krisztus áldozatával, illetve mi az, ami a Kolossze levél 2:14-ben a sztaurosz-ra lett szegezve. Krisztus halálával egy olyan kézírás (keirografon) lett félretéve az útból, amelynek követelményei ellenünk voltak.

Mi volt ez a kézírás, és ezáltal mi lett eltörölve az útból Krisztus áldozatával?

Annyi teljesen bizonyos, hogy nem lehetett az Isten morális törvénye. Az apostolok és a Szentírás egésze félreérthetetlenül rámutatnak, hogy Isten parancsolatai nem veszthették érvényüket. A keirografon nem más, mint egy adósságlevél, jogos tartozásunk listája egy dokumentumba foglalva. A dogmaszin szó görög használati módját alapul véve: egy rendeleti rendszer, amely a mózesi törvényre utal (Ef. 2:15). Azonban Isten morális törvényzete nem választható el Istentől, illetve örök tökéletes természetétől, mert:

  

Isten

 

 

 

Törvénye

 

 

Igazságos

(Ezr. 9:15)

 

Igazságosság

(Zsolt. 119:172)

 

 

Tökéletes

(Mát. 5:48)

 

Tökéletes

(Zsolt. 19:7)

 

 

Szent

(3Móz. 19:2)

 

Szent

(Róm. 7:12)

 

 

(Zsolt. 34:8)

 

(Róm. 7:12)

 

 

Igaz

(5Móz. 32:4)

 

Igaz

(Zsolt. 119:142)

 

 

Tudjuk, hogy Istennél nincs változás, örök természetének megnyilvánulásait nem lehet eltörölni. Hasonlóan, Krisztus ugyanaz tegnap, ma és holnap (Héb. 13:8), hiszen Benne Isten természetének teljessége él (Kol. 1:19; 2:9). A törvény Isten adott természetéből fakad, magában hordozza Isten tulajdonságait, és választottai szívébe helyezi azt. A törvény biztos, igazságos és jó (Neh. 9:13). A választottak szívükben lettek körülmetélve, mivel ők szintén részesültek az isteni természetben (2Pét. 1:4), és arra törekszenek, hogy a teljességig(pleroma) betöltődjenek Istennel (Ef. 3:19), mint ahogy Krisztus teljessé lett abban. Mindenki számára kötelező az Isten parancsolatainak megtartása (1Móz. 4:7; Préd. 12:13). Isten megbünteti azokat, akik nem akarnak természetükben megváltozni (Zsolt. 55:19 (Károli)), azaz nem félik Istent és nem szándékoznak bűneiktől elfordulni. Boldogok (áldottak) azok, akik az Úr törvényében járnak (Zsolt. 119:1). A törvény beteljesedett bennünk, akik a szellem szerint járunk (Róm. 8:4). És nem azok igazulnak meg Isten előtt, akik hallják a törvényt, hanem azok, akik megtartják azt (Róm. 2:13).

Akik nem tartják Isten parancsolatait, azok egyszerűen nem ismerték még meg Istent, s nincs bennük meg az Ő szeretete (1Jn. 2:3,4; 3:22; 5:3). Az Isten parancsolatai iránti engedelmesség előfeltétel a Szent Szellem megtartásához (Jn. 14:21; 1Jn. 3:24; ApCsel 5:32) és Isten áldásainak elnyeréséhez (Jel. 22:14). Krisztus nem hatalmazott fel senkit a törvény eltörlésére, vagy akár annak fellazítására, és figyelmezteti azokat, akik ellene tanítanak:

Máté 5:19 Ha tehát valaki a legkisebb parancsolatok közül egyet megront, és úgy tanítja az embereket, azt a mennyek királyságában a legkisebbnek fogják nevezni. Azt ellenben, aki megteszi és tanítja is, nagynak fogják nevezni a mennyek királyságában.

Pál apostol, aki igen sokat írt a törvényről, szintén nem kapott hatalmat annak elvetésére. A tény az, hogy Pál a leveleiben nemcsak két különálló törvényzetről írt, hanem kitért még egy bizonyos, nem biblikus harmadikra is, amely az évszázadok során elveszett és ismeretlenné lett. Ezt a törvényzetet Pál az ergon nomou, azaz a törvény cselekedeteimegnevezéssel említette, ami lényegében egy emberi eredetű, írásba foglalt szakrális és rituális törvényzetrendszer volt, amelynek igen nagy hatása volt az első században. Ez a törvényzet a Holt-tengeri tekercsek megkerüléséig ismeretlenül hevert egy barlangban valami kétezer esztendőn át (lásd még A Törvény Munkái – vagy MMT írások [104] és Az ószövetségi Izrael ideiglenes rituális és áldozati törvényzetei című írásokat).

Pál azt tanította, hogy nem a körülmetéltség vagy a körülmetéletlenség számít, hanem az Isten parancsolatainak megtartása (1Kor. 7:19), és hitünk által nem hatályától fosztjuk meg azt, henem inkább még jobban érvényre emeljük (Róm. 3:31)! Az nem lehetséges, hogy Pál saját magát cáfolta volna meg a Kolossze vagy Galáta (pl. Gal. 3:10) levelekben leírtakkal. Egyértelmű, hogy Pál két különböző törvényzetről beszél.

A törvény, amely beteljesedett Krisztusban a Kálvárián, csakis egy olyan törvény lehetett, amely nem megváltozott, hanem beteljesedett – és így örökre elmúlt. Az ószövetségi Törvény két eleme nem más, mint az egymástól különálló morális törvény és a ceremóniális vagy szakrális törvény, mindkét törvényzet a maga adott felépítésével és rendeleteivel. A morális törvény a Tízparancsolatban foglaltatik össze. Az ún. ceremóniális törvény pedig a Mózes törvényeként ismert rendszerben. Emellett, mint már korábban is említettük, létezett egy, az idők során kialakult harmadik törvényzeti csoport is (az MMT íratok), ami egy nagyon népszerű és elterjedt mozgalom tanítása volt Krisztus és az apostolok idejében.

Ha látjuk, mi a különbség e törvényzetek között, akkor könnyebb megérteni, miről is van szó. Az MMT írások szövegei tisztáznak egy nagyon nagy félreértést, és teljesen lerombolják a modern kereszténység antinomianista álláspontját, illetve annak egy fő érvelését. Az alábbi csoportosítás további fényt vet a törvény  különböző elemeinek megértéséhez:

 

A Tízparancsolatot:

Az áldozati vagy ceremóniális törvényt:

 

1. Isten adta a Sínainál, az Angyal által (2Móz. 20: 1,22; 5Móz.. 4:12;13; 5:22);

1. JHVH diktálta; Mózes írta le (2Móz. 24:3,4,12) és a parancsolatokhoz lett hozzáadva  (2Móz. 24:12);

2. JHVH írta le (2Móz. 31:18; 32:16);

 

2. Mózes írta le (2Móz. 24:4; 5Móz. 31:9);

3. Kőtáblákra (2Móz. 24:12; 31:18);

3. Egy könyvbe (2Móz. 24:4,7; 5Móz. 31:24);

 

4. JHVH adta át Mózesnek (2Móz. 31:18)

4. Mózes adta a levitáknak (5Móz. 31:25,26);

 

5. Mózes a szövetség ládájába helyezte (5Móz. 10:5);

5. A leviták a frigyláda mellé helyezték (5Móz. 31:26), ahol bizonyságul szolgált Izrael ellen.

 

A Tízparancsolat:

 

Az áldozati vagy ceremóniális törvény:

 

6. a jellemmel, moralitással foglalkozik (2Móz. 20:3-17);

6. Ceremóniális és rituális gyakorlatokkal foglalkozik, (ezek bemutatását a 2,3,4 és 5Mózes-ben láthatjuk);

7. rámutat, hogy mi a bűn (Róm. 7:7);

7. bűnért való áldozatokként szolgálnak (lásd az egész 3Mózes könyvét);

8. kijelenti, hogy a törvény megszegése a bűn (1Jn. 3:4és a bűn halálteredményez (Róm. 6:23).

8. megszegése ma már nem számít bűnnek, mert el lett törölve (Ef. 2:15) és ahol nincs törvény, ott nincs áthágás sem (Róm. 4:15);

 

9. Ezt a törvényt egészében meg kell tartanunk (Jak. 2:10); közülük még a legkisebbet sem hághatjuk át (Mát. 5:19);

9. Az apostolok nem adtak utasítottak (dieszteilametha) a (szakrális) törvény megtartására (Ap.Csel. 15:24);

10. mert ezáltal a törvény által ítéltetünk meg (Jak. 2:12);

10. Miattuk nem ítélhet meg senki bennünket (Kol. 2:16);

11. A keresztény áldott, amikor megtartja (Jak. 1:25);

11. Nem igazulhatunk meg általa, csakis a hit által (Gal. 5:1-6);

 

12. Ez a szabadság tökéletes törvénye Jak 1:25; Jak. 2:12), mert a törvény hibátlan, tökéletes (Zsolt. 19:8);

12. A szabadság hit által jön, nem a testi törvény általi megigazulásból (Gal. 5:1,3);

13. Hit által ezt a törvényt teljességére emeljük (Róm. 3:31), mert nem érvénytelenné lett téve, hanem betöltetik a hit által (Mát. 5:17);

13. Krisztus eltörölte ezt a törvényt, amely válaszfal volt emberek (zsidó/nem zsidó) között (Ef. 2:15); és az általa jött adósságlevelet (Kol. 2:14); és e törvény teljes felépítését (Gal. 3:19).

 

14. Krisztus eljövetelével naggyá és magasztossá tette a törvényt (Ézs. 42:21)

14. Krisztus kitörölte az ellenünk kézzel írt és tételekbe foglalt kézírást és azt eltolta az útból(Kol. 2:14)

15. Tudjuk, hogy a törvény szellemi(Róm. 7:14,7és hibátlan (Zsolt. 19:8)

15. Ez egy testi parancsok szerinti törvény (Héb. 7:16). Nem szolgált Izrael javára tisztátlanságuk miatt (Ez. 20:25). Ez a törvény nem tesz és nem tehet senkit tökéletessé.

 

A testi emberhez szóló áldozati törvény felépítése, testi rítusok stb. addig voltak szükségesek emlékeztetőként, amíg Krisztus el nem jött, és egyszer s mindenkori áldozatot adott a bűneinkért.

Az áldozati és rituális törvényt félre kellett dobni, hogy egy sokkal magasabb szintű, bennfentesebb, szellemi kapcsolatba kerüljünk Istennnel. Ezt csak Krisztus méltányos áldozata és a Szent Szellem ajándéka tette lehetővé, s ebben a rendszerben magunk vagyunk az égőáldozatok, amikor szeretettel letesszük életünket Isten és testvéreink szolgálatába.

A Tízparancsolat a részletesebb összefoglalása a két nagy parancsolatnak, amelyeken függ az egész törvény és a próféták is.

Mint láthattuk, jól kivehető és nagyon jelentős különbségek vannak a törvény bizonyos elemei között, és a morális törvényzet egyértelműen érvényes maradt. Isten morális törvénye szellemi, tökéletes úgy, ahogy van, amit Krisztus magasztossá tett és becsült, hit által követendő és szabadságot biztosít.

Az Isten ujja írta le, és a Szentírás ezt a Királyi törvénynek nevezi (2Móz. 31:18; Jak. 2:8). Ez által a Krisztus által magasztossá, azaz magasabb szellemi szintre emelt törvény által vagyunk mindannyian megítélve, ahol pl. a rosszra való vágyakozás is paráznaságnak vagy bűnnek számít. Így az egész törvény annál ma már egy sokkal magasabb szintű igazságosságot kíván meg tőlünk és eredményez bennünk a hit által, mint amit a korábbi, testi erőből való törekvések eredményeztek.

A próféták kijelentései mind azon morális parancsolatok körül forognak, amelyek a két nagy parancsolatban vagy a tízparancsolatban vannak meghatározva. Valójában a ceremóniális törvényzetnek is két alágazata van. Az áldozati törvények, és az olyan ceremóniális vagy rituális parancsolatok és rendeletek, amelyek célja elsősorban az volt, hogy adalékokként emlékezetetőül szolgáljanak a morális törvények mellett. Mivel a modern kereszténység nem ismeri fel és nem tesz különbséget a morális és rituális törvények között, így automatikusan az antinómian (törvényellenes) irányba sodródott. Pál egyes leveleinek félreolvasásával és téves értelmezésével elvetették az Isten morális parancsolatait is, mondván, azok az ergoun nomou, azaz a testi cselekedetek általi megigazulást szolgálják. Mivel az Ószövetség minden egyes utasítását egy fedél alá, a ceremóniális törvények alá sorolták majd elvetették, azzal szabad utat adtak a különböző pogány gyakorlatok, misztériumok és valláselemek elterjedésének. A törvény ugyanis gátol ezek ellen. Ugyanez volt az oka például annak, hogy már a kereszténység korai korszakában a szombat megtartását áthelyezték vasárnapra, és a pészah ünnepet a húsvéttal váltották fel.

Pedig a Biblia kijelenti, hogy Isten parancsolatainak és Jézus Krisztus tanúbizonyságának megtartása elengedhetetlen ahhoz, hogy részesülhessünk az élet fájából (Jel. 14:12; 22:14). A törvény tételekbe foglalt rendeletei (Ef. 2:15; Kol. 2:14) csupán az eljövendő dolgok árnyékai voltak (Héb. 10:1), amelyek elévültek és semmissé lettek nyilvánítva, mert erőtlenek és hasztalanok voltak (Héb. 7:18; 10:1-3). Angyalok adták parancsolatba közbenjáró által az ígéretek mellé, az áthágások miatt (Gal. 3:19). Ez tehát egy vezeklési rendszer volt az áldozati törvényzet ideje alatt, amelyre azért volt szükség, mert a törvény felépítése megkívánta az engesztelést a gyengeség miatt történő állandóan elesések végett. Ebben a rendszerben a testi körülmetéltség egy nemzethez kötődő testi jel volt, amit a bemerítkezés (baptizmo) által történt szellemi körülmetéltség váltott fel, s ami már nem kötődik egy adott nemzethez. Így a test körülmetéltsége a szívben (szellemben) történt körülmetéltség nélkül semmit hasznot nem hoz az üdvösség céljából.

Egy másik mítosz az, hogy az Isten törvénye a Sínainál lett létrehozva. Az Isten morális törvényzete természetesen nem a Sínainál jött létre, és nem akkortól lépett érvénybe. A morális törvény Isten természetét tükrözi, és a teremtés kezdetétől érvényben volt. A bűn létezett, mielőtt a törvény át lett adva Mózesnek (Róm. 5:13), tehát a törvény megszegésével járó következmények ismertek voltak Ádámmal kezdődően, hiszen ahol nincs törvény, ott nem számítható fel a bűn sem. Miután a bűn megsokasodott a Sínainál átadott törvény alatt, a kegyelem még erősebbé vált (Róm. 15:21). A bűnnel Isten, illetve az Ő természete ellen vétkezünk  (Zsolt. 3:6).

Sátán bűnt követett el akkor, amikor fellázadt Isten ellen, és akkor is, amikor Évát egy Isten akarata elleni hazugsággal tévesztette meg, és azzal egyben meglopta őket koronáiktól és az Istennel addig fennálló szoros, bennfentes kapcsolatuktól. Bárhogyan is vesszük, mindezzel Sátán megrontotta az első, az ötödik, a hatodik, a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik parancsolatokat (1Móz. 3:1-4; Ézs. 14:13-14; Ez. 28:2-10). Ezen túl Sátán a maga és az alatta álló bukott lények imádatára létrehozott egy olyan hamis vallásrendszert, amelyben kéz által létrehozott bálványokkal jelképeztették és imádtatták önmagukat, így gyalázva meg Isten nevét, és megrontva a második és harmadik parancsolatokat.

Az apostoli kereszténység tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a Sátán hatása alatt álló angyalok elhagyták saját lakhelyeiket és paráznaságba keveredtek az emberek leányaival, amivel megtörték a hetedik parancsolatot (1Móz. 6:4; 1Kor. 11:10; Júd. 6 és Énok 6:1-8). A Sátán és bukott angyalai által bevezetett hamis vallásrendszerek tanai mind támadják a negyedik parancsolat érvényességét, azt megtörve és annak megrontását tanítva. Így a morális törvény érvénye túlterjed a fizikai létvalóságon, és a szellemi létvalóságban is szabályokhoz köti az egyéni lények Istenhez és egymáshoz való viszonyát. A törvény szellemi törvény, amíg az ember testi, gyenge és a bűn alá lett rekesztve (Róm. 7:7,14), ahogyan a szellemi törvényt megrontó, és így Istentől elkülönült szellemlények is bűn alá rekedtek. A megtért ember gyönyörködik az Isten törvényében, belső (szellemi) énjében (Zsolt. 119:1; Róm. 7:22). Ezért a megtért egyén nem a test kívánságainak kielégítésére vágyik, ami halált eredményez, hanem a Szellem által halálra adják a test (bűn) cselekedeteit, és Isten fiaivá válnak (Róm. 8:9-17).

Az emberiség elbukását az Édenben az első, a második, a nyolcadik és tizedik parancsolatok áthágásai okozták (1Móz. 3:17).

Káin bűnt követett el, amikor a hatodik és tizedik parancsolatot megrontotta testvérének, Ábelnek meggyilkolásával  irigysége folytán (1Móz. 4:7-8). Káin és Ábel esete tanulságos abból a szempontból is, hogy szimbolizálják Krisztus és Sátán munkásságát. A Krisztus személyes odaadását jelképező, életet feláldozó Ábel áldozata kedvesebb Istennek, mint Káin földet kihasználó – és emberi erőfeszítéssel végzett –  munkájának eredménye.

Az özönvíz előtti Nefilimek a gyilkosság és erőszak bűnei miatt lettek megítélve és elpusztítva Isten által (1Móz. 6:4-5, 11-13).

Isten felragadta Énokot igazságosságának jutalmául, ami Isten pihenőjét, illetve a szombatrendszert ábrázolja (1Móz. 5:22-24) Énokkal kapcsolatban lásd még A két tanúbizonyság [135] című írást). Az egész teremtés felépítése és rendje határozottan a szombat és ünnepnaprendszer mellett tesz bizonyságot (1Móz. 1:1-2:3). Még az aratási idények is Isten teremtői és megváltó tervét tükrözik.

Kám, és úgy tűnik, hogy fia, Kánaán is, megszegték az ötödik parancsolatot, amikor megbecstelenítették Noét (1Móz. 9:20-27). A Soncino megjegyzései rámutatnak, hogy némi véleménykülönbségek vannak azzal kapcsolatban, hogy itt Kám vagy Kánaán volt a bűn elkövetője, s aközött is, hogy mi volt maga az elkövetetett bűn. Egyes tradíciók szerint a bűn vagy Noé kasztrálása (az utódok közötti örökségek igazságtalannak vélt elosztása miatti bosszúból), vagy pedig egy perverz szexuális aktus volt (Soncino: Rashi, Sforno).

Fáraó a házasságtörés bűnét követtte el akkor, amikor Sárát magához vette, megtörve a hetedik parancsolatot, ami annak ellenére is bűnnek számított, hogy Ábrahám hazugsága miatt nem tudhatta, hogy Sára férjes asszony volt. Ábrahám pedig maga is bűnt követett el a hamis tanúbizonysággal, illetve hazugságával, amivel természetesen megrontotta a kilencedik parancsolatot. Továbbá áthágta még a hetedik parancsolatot is, mivel feleségét átengedte rabságba és egy házasságtörő viszonyba (1Móz. 12:15-20). Utódainak büntetése pedig egyiptomi fogság volt négyszáz esztendőn át (1Móz. 15:13). Látható tehát az ok-okozati törvényszerűségek alapján, hogy mennyire érvényben és hatásban voltak a parancsolatok. Egy fontos lecke ebből még az, hogy a tudatlanság sem biztosít bocsánatot. Egy másik lecke pedig az, hogy a választottak nem okozhatnak elbotlást a nemzeteknek vagy embertársaiknak; még azzal sem, hogy nem figyelmeztetik őket a kellő módon (Ez. 33:1-6).

Egy másik alkalommal Abimelek került a törvény áthágásának veszélyébe, szintén Ábrahám hibájából. Ekkor azonban Isten közbelépett, és nem engedte meg, hogy a vétek megtörténjen, mert Abimelek még nem érintette meg Sárát. De Isten figyelmeztette, hogy halálos veszélyben van, mert férjes asszonyt vett magához (1Móz. 20:3-4).

Úgy Fáraó, mint Abimelek tisztában voltak azzal, hogy megszegték a Felséges Isten parancsolatát, tehát tudtak annak érvényéről. Így amikor Izraelnek meg lett adva a törvény a Sínainál, azzal Isten csak megerősítette a nagy morális törvényzetének érvényét előttük, és rámutatott, hogy népe, Izrael szigorúan annak elkötelezettsége alatt áll. Emellett adott nekik olyan további rendeleteket, amelyek a közösségen belüli vallási életet irányították, és mindemellett Krisztus felé mutattak.

Ábrahámot azért segítette meg Isten a Kedorlaomer alatt álló nemzetek elleni háborúban, mert azok következetesen megrontották a hatodik és nyolcadik parancsolatokat a pusztai népeket megtámadva, annak ellenére is, hogy Szodoma és Gomorra már az ítélet veszélye alatt állt (1Móz. 14:11-24). Mert Isten nem személyválogató (5Móz. 1:17; 16:19; 2Sám. 14:14; 2Krón. 19:7; Péld. 24:23; 28:21; Róm. 2:11; Ef. 6:9; Kol. 3:25; Jak. 2:1).

Jób nem akart bűnt elkövetni azáltal, hogy megátkozza Isten nevét és elpusztuljon miatta (Jób. 1:22; 2:9-10). Az közismert tény, hogy Jób a Sínai törvény megadása előtti időkben élt, és ebből is látható, hogy a bűn fogalma (Jób. 2:10) megelőzte a Sínait.

Ézsau megszegte az ötödik parancsolatot, amikor tiszteletlen volt atyjával szemben, a törvényesen neki járó születési jog eladásával (1Móz. 25:31-34). Az ötödik parancsolat az első olyan parancsolat, amelyhez ígéretek párosultak, s a születési jog áldásos ígéreteinek elvesztése automatikus büntetés volt. Isten még annak ellenére is fenntartotta e törvényszerűséget, hogy Jákob csalásával megszegte a tizedik parancsolatot, majd a kilencediket is.

Mózes elohimmá lett téve Fáraó előtt (2Móz. 4:16; 7:1), mert Egyiptom megszegte a parancsolatokat.

Azok követtek el bűnt a törvény nélkül, akik nem kaptak meg egy rendszerbefoglalt törvényzetet. A bűn létezett a Sínai előtt, holott a bűn törvény nélkül halott (Róm. 7:8). Pál azt érzékelteti, hogy a tudatlanság szabadságot nyújt, amikor kijelenti, hogy egykor a törvény nélkül élt, de amikor a törvény megjelent, vele a bűn is felütötte fejét és halálát okozta (Róm. 7:9). Világos, hogy amikor Pál ezt írta, akkor még az egész törvény érvényben volt. És ekkor valóban nem volt még semmi eltörölve abból. Az Újszövetség progresszíven bontakozott ki, de még nem lépett teljesen az Ószövetség helyébe, amikor az újszövetségi iratok nagy részét megírták. Viszont közeláll a teljes váltás:

Héberekhez 8:13 Amikor újat mond, elavulttá teszi azzal az elsőt, ám az, ami elavul és megöregszik, közel van az elenyészéshez.

Az Ószövetség elavult és közel volt a teljes elmúláshoz. Ám amíg az első szentély (fizikai templom) fennállt, addig az igazi szentély nem volt látható, vagy elérhető.

Héberekhez 9:8 Ezzel azt tette nyilvánvalóvá a Szent Szellem, hogy az igazi szentély útja addig nem válhat láthatóvá, míg az első sátor fennáll.

Az első szentély hatályának végleges elmúlása és az új szentély teljes elérhetősége i.sz. 70-ben, a jeruzsálemi templom lerombolásával és Júda szétszóródásával történt meg. Ez a Krisztus által Jónás jele-ként nevezett jel teljesebb értelme; és az Ószövetség elmúlására, illetve az újszövetségi időszak kezdetére utal még a hetven évhét látomása is (Dán. 9:25) (lásd még a Jónás jele és a templom helyreállításának történelme [13] című írást). Az Újszövetség "újdonságának" egy fő eleme így az áldozati törvények eltörlése volt, amelyek csak a templom megszűnésével veszthették teljes érvényüket. Az Újszövetség tehát az áldozati törvényzetet törölte el, nem pedig az Isten morális törvényzetét.

 

A törvény széleskörűbb aspektusai

A másik oldalról pedig az a felfogás is hibás, hogy mindössze a Tízparancsolatból állt az Isten morális törvényzete a Sínait megelőző időkben.

A Tízparancsolat a törvény összefoglalása, ami még tömörebben megfogalmazva a két nagy parancsolatként ismert, s ezeken függ, illetve ez a fókusza a törvénynek és a prófétáknak.

A tiszta és tisztátlan állatok közötti különbség, s így vele a táplálkozási törvények érvényben voltak az özönvíz előtt. Amikor Noé felvitte az állatokat a bárkára, az állatok két kategóriába, tiszta és tisztátlan kategória szerint lettek megmentve (1Móz. 7:2-3). A különbség a tiszta és tisztátlan állatok között a teremtéskor lett meghatározva. Így már Ádám és Ábel idejétől (lásd fentebb) érvényben volt a tiszta és tisztátlan közötti különbség.  Az olyan kijelentések, hogy a táplálkozási törvények betartása a júdaizálódásba sodródás biztos jelei, egy hatalmas ignoranciáról árulkodnak, hiszen a táplálkozási törvényeknek a teremtéstől kezdve fontos szerepük van, amelyek – tudományosan is bebizonyítva –  szorosan kihatnak a környezetvédelemre is (lásd még A táplálkozási törvények [15] című írást).

Hasonlóan hamis érv az, hogy a tizedre vonatkozó parancsolatok a Sínainál megadott áldozati törvényzetekhez tartoztak. Ábrahám fizetett tizedet a szálemi Melkizedeknek, több mint négyszáz évvel a Sínai törvényzet előtt (1Móz. 14:18-20) (lásd még a Melkizedek [128] című írást).

Tehát a morális törvénynek vannak olyan további, állandóan érvényben lévő aspektusai is, amelyek túlmennek a morális törvény magvaként szolgáló Tízparancsolat meghatározásain, és amelyek szabályozzák Izrael, és végsősoron az egész föld mindennapi társadalmi, gazdasági, környezetvédelmi stb. életét. Amikor a Messiás megkezdi majd az ideális földi életet eredményező uralmát, annak elemi része lesz a szombatok, újholdak tartása (Ézs. 66:20), ünnepnapok (Zak. 14:16-19; lásd még Ez. 45:1; 46:1). Így a 3Móz. 23-ban megadottak továbbra is érvényben vannak, és a nemzetek számára kötelező lesz tartásuk a jövőben is.

Ne feledjük, Krisztus ugyanaz tegnap, ma és holnap (Héb. 13:8), ezért nem függeszthette fel mára vonatkozóan sem azokat a rendeleteket, amelyeket határozottan kivet majd uralmával az Isten ünnepeire vonatkozóan. Hasonlóan helyre lesznek állítva a ma elhanyagolt szombatévek, hogy a föld is kellő pihenőhöz jusson, ami rendkívül fontos az egészséges fizikai élethez. Az ok-okozat törvényszerűség tökéletesen helyre lesz állítva, ahol a törvény tartásának vagy megszegésének következményei  automatikusan dolgoznak majd.

Nagyon világos tehát a különbség az állandó morális törvények és a Krisztus által megszüntetett törvények között. Ez utóbbiak csakis a szakrális és áldozati törvények, és a velük járó szertartások lehetnek. Az áldozati törvényekkel kapcsolatos parancsolatok nem szabályozták a Tízparancsolat részeként megadott szombattartást, csupán azt, hogy a milyen szertartásokat végeznek azon a napon templomi időszak alatt. És tették mindezt annak a rendszernek a szimbolikus és jelképes előfutáraként, aminek a valósága a Messiás eljövetelével valósult meg. A szombatok így nem lettek eltörölve a Messiás halálával. A szombatoknak (heti és nagy) inkább megnövekedett a jelentősége az egyház megalapulásával, hiszen onnantól az azzal folytatott, végleges munkát jelképezik, nem az ideiglenes előfutárt. A vasárnaptartás és az azzal kapcsolatos imádatrendszer a pogány világnak, annak nap- és egyéb kultuszainak a szüleménye, amelyeknek semmi közük az igaz kereszténységhez (lásd A Karácsony és Húsvét eredete [235] című írást).

Valójában a Tízparancsolat és az áldozati törvények közötti különbségek megértése egy igen régi és rendkívül fontos ismeret. A reformátorok pl. nagyon is tisztában voltak a kettő közötti különbséggel. Ez látható a Hetednapi Adventista Egyház által kiadott Questons son Doctrine (Doktrinális kérdések), Review and Herald Publishing, 1957, (131. old) kiadványban, amely listázza a főbb protestáns hitvallásokat és hitnyilatkozatokat. Ezek:

A Zürichi Református Egyház Második Helvét Hitvallása (1566) – az egyik legmérvadóbb ilyen nyilatkozat a kontinensen (Philip Schaff, The Creeds of Christendom, 1.köt. 391, 394, 955 old) –,  a 12. fejezetben, "Az Isten törvénye" cím alatt különbséget tesz a "morális" és "ceremóniális" törvényzetek között. A morális törvényzetet illetően azt tartották: "Hisszük azt, hogy Isten teljes akarata, és az összes olyan szükséges rendelet, ami az élet minden területét irányítja, teljes formában megadatott a törvényben" (nem azért, mert általa megigazulunk, hanem azért, hogy hittel Krisztushoz forduljunk). A ceremóniális törvények, mint előtípusok és jelképek érvényüket vesztették. "Az árnyékok eltűntek, miután a lényeg megjelent", de a morális törvényt elvetni vagy megtagadni, és minden törvény-ellenes tanítást határozottan el kell ítélni  (lásd Schaff. 3. köt. 854-855 oldalak (kiemelések hozzáadva)).

 A Church of England Harminckilenc Valláscikkelye (1571). A VII. Cikkelyben ez áll: "Az Isten által Mózesnek adott törvény ‘ceremóniális’ és ‘rituális’ vonatkozású parancsolatai nem kötnek meg ma, azonban egyetlen keresztény sincs felmentve a morálisnak nevezett parancsolatok megtarartása alól." (Schaff, 3. köt. 491,492. old.).

 A Harminckilenc Valláscikkely Amerikai Revíziója a Protestáns Episzkopális Egyház által teljesen megegyezik a fentiekkel (Schaff, 3. köt. 816. old.).

 Az Ír Hitvallás (1615), aminek megfogalmazása valószínűleg Ussher főpüspöktől származik, miután kijelenti, hogy a ceremóniális törvény el lett vetve, hozzáteszi: "A keresztény ember azonban egyáltalán nem szabadult fel a morális parancsolatoknak nevezett törvény alól" (lásd Schaff. 5. köt. 526, 541. old.).

 A Westminster-i Hitvallás (1647), miután rámutat a ceremóniális és morális törvények közötti különbségekre, és az előző érvényének megszűnésére, a másodiknak pedig további érvényességére, a 19. pontban kijelenti: "a morális törvény örökreszólóan megköt mindannyiunkat, nem a megigazulás okánál fogva, hanem az életünket irányító törvényként, és  hogy megnyilvánítsa bennünk Krisztus minket mindenre képessé tevő erejét." Ez a törvény továbbra is "az igazságosság tökéletes mércéje maradt." És hozzáteszi még, hogy: "Krisztus egyáltalán nem elvetette, hanem inkább szorosabbá tette az iránta való elkötelezettségünket." (lásd Schaff, 3.köt  640-644 oldalak).

 A Congregational Churches által meghirdetett Savoy-i Nyilatkozat (1658) nem változtatott a Westminster Confessió 19-ik, "Isten Törvénye" cikkelyén (lásd Schaff, 3. köt. 718. old.).

 Az 1677-es londoni confessión alapuló, 1688-as Baptista Confessio (Philadelphiából) szintén semmit nem változtatott a Westminster Confessio 19. cikkelyén, amely a törvény két különálló részre való bontásával foglalkozik, a ceremóniális és a morális törvényt illetően, aminek lényege, hogy a keresztények nem szabadultak fel a morális törvény követelményei alól (lásd Schaff, 3.köt. 738.old).

 A Methodist Articles of Religion (1784). Ez az Amerikai Metodisták John Wesley által huszonöt pontban összefoglalt nyilatkozata, s lényegében a Church of England harminckilenc pontjának a rövidített változata, amelynek egy kijelentése: "Bár az Isten által Mózesnek átadott törvény tartalmaz olyan rituális és ceremóniális parancsolatokat, amelyek iránt a keresztények nincsenek elkötelezve, ..... de mindemellett egyetlen keresztény sem szabadult fel azoknak a parancsolatoknak a megtartása alól, amelyeket morális parancsolatoknak hívunk" (lásd Schaff, 3. köt. 807,808 oldalak).

Ugyanezzel a témával kapcsolatban a Hetednapi Adventisták a következőt vallják:

A Hetednapi Adventista Egyház a Tizparancsolathoz való viszonyában, és a morális és ceremóniális törvények közötti különbségek felismerésében ugyanazt az álláspontot képviseli, amely megegyezik a történelmi protestantizmus krédóival, katekizmusaival és hitnyilatkozataival. Az álláspont, miszerint a Tízparancsolat érvényét vesztette Krisztus halálával, meglehetősen újkeletű nézet. Az bizonyos, hogy a protestantizmus létrehozói, vagy ősatyái nem tanították ezt, hiszen ez teljes mértékben megcáfolta volna hitüket.  (Hetednapi Adventista Egyház, Doktrinális kérdések 131-134. old).

Rendkívül óvatosnak kell azonban lennünk azzal kapcsolatban, hogy milyen mértékben fogadjuk el a protestantizmus megalapítóinak nyilatkozatait, mert bár némely területen igazak, illetve elfogadhatóak lehetnek, más területen viszont teljes mértékben tévesek és hibásak. A mozgalom legnagyobb hiányossága az volt, hogy reformációikkal nem mentek vissza teljesen az eredeti apostoli egyház tanításaihoz, csupán a Hippói Ágoston idejéig. Így nem is állíthatták helyre az eredeti apostoli keresztény hitet és annak tanításait.

Teljesen figyelmen kívül hagyták pl. az Isten naptárrendszerének keretein belül meghatározott imádatrendszert (lásd Az Isten Naptára [156] című írást), és a gyakorlatban egyáltalán nem állították vissza a hívők és a törvény helyes viszonyát, bizonyos nyilatkozataik ellenére, egybemosva a törvény különböző elemeit. 

A mozgalom egyik legszembetűnőbb hiányossága az volt, hogy nem hozták elő, illetve nem vizsgálták felül a konstantinápolyi (i.sz. 381) és kalkhedóni (i.sz. 451) zsinatokon bevezetett szentháromságtan hibáját. A reformáció annyira hiányos volt, hogy az isteni gondviselés megakadályozta, hogy e mozgalom által legyenek helyreállítva az ünnepnapok, s a bennük rejlő jelentőségek valóságai.

A szombatok és ünnepek érvénybenlétét tudatosan tagadják, amit egyébként Isten maga megjövendölt a prófétáin keresztül, hogy ez be fog következni. Ámos próféta egy kosár érett gyümölcshöz hasonlította az engedetlenségéért ítélet alá kerülő Izraelt (Ám. 8:11). A szombatok és ünnepnapok gyásznapokká válnak az engedetlenség által, amit a JHVH szavai iránti éhínség követ (Ám. 8:10-14).

Az egy igaz Isten és az Ő természetének ismerete elengedhetetlenül szükséges (Jn. 17:3; 1Jn. 5:20), s ez a hiányosság büntetést eredményez (Hós. 8:5-9). Még az ördögök is tudják, hogy egy az Isten és rettegnek (Jak. 2:19).

Isten csodálatos törvényének dolgai Izrael számára lettek elrendelve, de ők idegennek tartották azt, megszegték az első parancsolatot és hamis imádatba estek (Hós. 8:11-12) (lásd még A törvény és az első parancsolat [253] című írást.

Az ünnepek és áldozatadások közötti ideiglenesen fennálló kapcsolat (5Móz. 12:8-14) mára el lett törölve, csakúgy, mint a heti szombatok és az áldozatadások között fennállt kapcsolat is. Ugyanezen elv alapján a szent naptár és a törvény egyéb elemei sem kapcsolódnak többé az áldozati törvényekhez. Röviden, az isteni imádatrend - beleértve a fesztiválokat is - teljesen felszabadult az ideiglenesen hozzákapcsolódott áldozati rendszertől.

Maga a Pészah áldozat a Sínai törvény megadása előtt lett bevezetve. Az ünnepnapok vázolják annak a folyamatnak a legfőbb mozzanatait, amely a választottak teljes üdvösségéhez vezet, és az a folyamat majd csak a második feltámadással fejeződik be. Jelentőségeiket illetően tehát az ünnepnapok nem lehetnek eltörölve addig, amíg a megváltás tervének utolsó mozzanata, a második feltámadás meg nem történt a Nagy ítélet napján. Minden egyes ünnep a teljes folyamatnak egy nagyon jelentős állomása, és ez a terv még további kibontakozásban van. Maguk az ünnepek az Isten aratási idényein belül bonyolódnak le, s ez a szellemi aratást jelképező folyamat ma még nem fejeződött be (lásd Az Isten ünnepei, és a teremtés rendje közötti kapcsolat [227] című írást. A törvény az eljövendő dolgok árnyéka volt (Héb. 10:1). Az árnyék a valóságnak az árnyéka, s nem különíthető el attól. A szóbanforgó árnyék az áldozati rendszerre utal (Héb. 10:1-10), nem pedig az ünnepekre, amelyeken bemutatták azt. A katolikusok és protestánsok megértik ma is az első évidény fesztiváljainak a jelentőségét, és azt, hogy azok megtartandók. Bár a pészáh-t felváltották a pogány Easter (húsvéti) ünnepekkel, és a Pünkösd időpontját hibásan a húsvéttól számolják ki, de felfogják és nem vitatják azt, hogy ezek az ünnepek mennyire szükségesek és jelentősek. Mivel félreértik az Isten országára (uralmára) vonatkozó tanokat, mivel vitatják azt, hogy Krisztus eljövetelével szószerint fogja helyreállítani azt az uralmat a fizikai világban a Millennium kezdetén, és mivel nem értik meg a második feltámadást, ezokokból nem érthetik meg a kései aratási idényhez kapcsolódó ünnepek jelentőségét sem. Ezért nem is tartják azokat fontosnak.

A Niszán tizennegyedikén elfogyasztott vacsora, vagyis az Úrvacsora azért lett a peszah-hoz kapcsolva, hogy azt már az újszövetségi jelentősége miatt tartsuk meg a kapuinkon kívül (5Móz. 16:7-7; lásd még A Pészah [98]A quartodeciman-i hitviták [277] és Az Újhold és az Újév [213] című írásokat). A Niszán 14 és Niszán 15 esti része közt eltelt harminchat órát a kapukon kívül kellett megünnepelni egy ünnepként. Az Úrvacsorát Krisztus vezette be. Ez egy nappal megelőzi a pészah-t, lévén Niszán 14-én megtartva. A pészah áldozat, amely számunkra maga Krisztus volt, szintén Niszán 14-én, a nap vége felé történt, a pészah vacsora pedig naplemente után, azaz már 15-én lett elfogyasztva. A törvény szerint mindkét estét a városkapukon kívül kell megtartani, ideiglenes lakhelyeken. Az Úrvacsora így a pészah és kovásztalan kenyerek ünnepének szerves részévé vált.

A Biblia szerint azok a szégyenfoltok a szeretetvacsorákon, akik Bálám után nyereségvágy miatt térnek rossz útra, s elvesznek, mint Kóré a lázadásával (Júd. 11-12). Más szóval azok, akik nyereség miatt és haszonvágyból tanítanak, de megrontják az Isten ünnepeit, elhomályosítják és ködösítik a törvényt és Krisztus tanúbizonyságát. Ezekben nincs meg a világosság (Ézs. 8:20). Kétszer meghalt, gyökerestől kitépett fák. Akikben nincs meg a Szellem és szakadásokat okoznak az utolsó időkben (Júd. 19). Kóré lázadása egy állandóan jelenlévő, belülről jövő támadás az Isten igazságai ellen (lásd még A Nikolaiták [202] című írást.

Krisztus képes a választottait megtartani az elbukástól, hogy Isten színe elé állítsa őket (Júd. 24-25, a Marshall’s Interlinear RSV alapján). De szakadásoknak lenni kell, hogy nyilvánvalóvá váljon, kik azok, akik kitartanak az igazság mellett, és akiket Isten elfogadott (1Kor. 11:19). Az érv, amely szerint a Galatákhoz 3:10 bizonyíték az ünnepnapok elvetésére, teljes tudatlanságról árulkodik a Sínait megelőző, teremtéssel kezdődő, a szombatokat és a teremtés rendjét meghatározó Isteni renddel kapcsolatban. Az ünnepek helyreállítása ennek a rendnek a helyreállításához tartozik, amelynek áthágása az éhínség büntetését vonja maga után a Millennium kezdetétől fogva (Zak. 14:16-19). Krisztus nem változtatja meg jellemét vagy akaratát. Azért állítja helyre az ünnepeket, mert elvárja azok kötelező megtartását.

Az Isten Gyülekezetei, kezdve Krisztussal és az apostoli egyházzal (Mt. 26:17-20; Lk. 2:41,42; 22:15; Jn. 2:13,23; 5:1; 7:10; 10:22; Ap.Csel. 18:21(KJV); 19:21; 20:6,16; 24:11,17) megtartották az ünnepeket az elmúlt csaknem kétezer év alatt, egy kivétellel a tizenkilencedik században. Azok az európai szombattartó gyülekezeti elemek, amelyek elhagyták a parancsolatok megtartását, rövid időn belül eretnekségbe estek, és elvesztették az ünnepek megtartásának esélyét is (lásd A negyedik parancsolat szerepe a történelmi szombattartó egyház gyülekezeteiben [170]; Az Isten törvénye [L1] és a törvénnyel foglalkozó írássorozatot [252-261]. 

Ahogyan Krisztus, a többi apostol, és a presbiterek, úgy Pál szintén tartotta az ünnepeket, amint azt leírva láthatjuk az Apostolok Cselekedeteiben. Így Pál nem törölte és nem is törölhette el azok megtartását. A templom az áldozatok templomaként lett kijelölve (2Krón. 7:12), az először Hebronban, majd Shilóban felállított sátorszentély után. Az ünnepnapok azonban nem voltak a templomhoz kötve. Az Úr Siont választotta lakhelyéül (Zsolt. 132:13-14), de ez a lakhely ideiglenesen fel lett függesztve addig, amíg az egyház a sivatagban vándorol és Krisztus visszatér. Ezt az állapotot jelképezte az izraeliták negyven éves sivatagi vándorlása a tűzoszlop és felhő vezetése alatt. Ma a Krisztus vezetése alatt vándorló egyház, a választottak gyülekezete képviseli az igaz istenimádatot. Az apostoli egyház különböző helyeken tartotta meg az ünnepnapokat; bár Pál vissza szeretett volna térni Jeruzsálembe egy bizonyos fesztivál alkalmával az Ap.Csel 18:21; 19:21-ben láthatóan (lásd KJV és Interlinear Bible szövegeit, ahol az Ap.Csel. 18:21-ben Pál kijelenti: "Mindenképpen vissza kell térnem Jeruzsálembe ezt az ünnepet megtartani."). Az Ap.Csel. 20:6-ban láthatjuk, hogy Pál Filippiben maradt a kovásztalan kenyerek ünnepének idején, s csak az ünnep után utazott tovább. Pál úgy döntött, hogy idő hiányában nem tér be Efézusba, mert a pünkösd ünnepére Jeruzsálembe szeretett volna érni (Ap.Csel. 20:16). A templom lerombolását követő szétszóródás után úgy a zsidók, mint a keresztények tovább tartották az ünnepeket a szórványban is. Az ünnepek tartása nincs a templomhoz kötve.  Érvényben voltak és tartották a templom (és a sátorszentély) felépítése előtt, s érvényben vannak utána is.  Csak az áldozatok voltak szigorúan a templomhoz kötve. Bár a zsidók később áldoztak máshol is, úgy a templom fennállásának idején, mint az annak pusztulását követő utáni időkben is, a babiloni fogság alatt. Az Elefantínben lévő templomba helyezték át az áldozatok bemutatását, amíg a jeruzsálemi templom újjáépült II. Dárius uralma alatt. Az elefantíni templom röviddel ezután elpusztult egy támadás alkalmával (lásd. Pritchard The Ancient Near East, 1.köt. 278-282. old).

A Pritchard könyvében bemutatott arámi nyelvű levelek (amelyeket a neves Ginsberg fordított le) szintén bemutatják azokat a pészah-rendeleteket, amelyeket Ezdrás is megemlít. Ezek az iratok kitérnek a templom újjáépítésének körülményeire, s megemlítik az elefantín-i templom szolgálatait, majd lerombolását is Dárius uralmának tizennegyedik évében. A templom papjai egyébként judeai kormányzók fennhatósága alatt álltak. Ezek az írások csak azért lényegesek, mert bizonyítják, hogy az áldozatadások valójában nem szűntek meg az első jeruzsálemi templom lerombolásával, s a templom újjáépítésekor újból oda lettek visszaállítva az ideiglenes egyiptomi helyről. Az áldozatadások azonban véglegesen megszűntek az Újszövetség érvénybelépésével és a templom végleges lerombolásával, de az ünnepek tartása folytatódott a szórványban is. Az egyház kétezer éven át megtartotta az ünnepeket, a legnagyobb üldöztetések közepette is.

Egyiptomban egy másik zsidó templom is épült, ez a Heliopoliszhoz közeli Leontopoliszban épült fel IV. Oniasz főpap által. Ennek a templomnak szerepe volt az Ézsaiás 19:19 próféciájával kapcsolatban. Ezt a templomot Vespasianus bezáratta i.sz. 71-ben, nem sokkal a jeruzsálemi Templom lerombolása után, de kb. i.e. 160-tól a bezáratásáig folyamatosan áldoztak benne. A templom korszaka tehát véglegesen lezárul.

A választottak az egy igaz Isten ismerete alapján ítéltetnek meg. Akik igazán megismerték Istent, jellemét és akaratát, azok felismerik törvényeit, hiszen Isten a szívükbe, elméjükbe ülteti azt. Így a lényeg valójában nem a szombatnak, az ünnepeknek vagy akár a törvény egészének a megtartásában áll, hanem az egyedül igaz egy Isten ismeretében (Jn. 13:3; 1Jn. 5:20), Aki egyedül halhatatlan (1Tim. 6:16). Minden további kapcsolatunk az Istennel ennek az igazságnak az ismeretétől függ. Akik nem fogadják be ezt az alapvető igazságot, azok kirekeszttetnek a választottak közül, és a hazugságok prédáivá válva hamisságokban hisznek (2Tessz. 2:11). Az igazságtól elvágva a hamis tanok lesznek úrrá rajtuk, s ezen már nem is változtathatnak. Kivetve Isten választottai közül, elvesztik az igazság felismerésének lehetőségét, s így képtelenek felfogni azt, hogy hamis úton járnak.

Minden, amit a választottak megértenek és követnek, az az Istennel és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal (Jn. 17:3; 1Jn. 5:20) való szoros kapcsolatuk, illetve bennfentes viszonyuk eredménye. Akik megszegik az első parancsolatot, azok e törvényszerűség alapján nem ismerhetik meg, és nem tarthatják az Isten fesztiváljait. Nem tarthatják az ünnepeket még akkor sem, ha esetleg intellektuálisan megértik azok jelentőségét. Mert hosszú távon Isten közbelép, és megakadályozza. Azok számára viszont, akik ismerik Istent, az ünnepek szükséges és állandó emlékeztetőül szolgálnak az Isten megváltó tervét illetően. Továbbá tagadhatatlan bibliai tény, hogy amikor Krisztus helyreállítja az Isten uralmát a földön, uralmának velejárójaként kötelező lesz az ünnepek tartása az egész emberiség számára. Akkor ők is megértik majd, hogy Krisztus és tanításainak követése áldásokat von maga után.

A tízparancsolat elvetése, mint érvényben lévő követelmény, és annak összekeverése a ceremoniális törvénynek nevezett áldozati törvényzetekkel, teljes ignoranciáról árulkodik Krisztus és az apostolok tanításait illetően. Olyan mértékben, amit még a protestáns reformátorok sem követtek el annak idején. A szellemi gyengeség, a hibák és elesés az utolsó idők egyházának jellemző jelei. Ezeknek a gyengeségeknek a bemutatását a Jelenések könyvének második és harmadik fejezeteiben láthatjuk. A szárdiszi gyülekezet halott, a laodíceai pedig annyira langymeleg, hogy Krisztus kiveti őket szájából. Ezek a gyülekezetek egészében nem fognak belépni Isten országába, és csak a közöttük lévő választottak csekély száma részesül majd az első feltámadásban.

Az asszony gyermekei az egyház, azok, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus Krisztus tanúbizonyságát, illetve hitét (Jel. 12:17; 14:12). (lásd még A szeretet és a törvény felépítése [200] című írást).

 

Vissza a Törvény ideiglenes elemei I. oldalra